A katonai diktatúra árnyékában – 2
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Schleicher kormányzata az első hetekben mindezek ellenére olyan sikereket mondhatott magáénak, amelyek Papen idején még elképzelhetetlenek voltak. A parlament nagy többséggel szavazta meg december 9-én a szeptemberi szükségrendelet szociálpolitikai intézkedésének hatályon kívül helyezését, az amnesztiát – amelynek hatásköréből kivonták a rendőrség és hadsereg körében végzett lázító tevékenységért elítélteket -, majd elnapolta további tevékenységét. December 19-én kedvezően fogadta a közvélemény az augusztus 9-én a politikai rendzavarások és terrorcselekmények ellen hozott elnöki rendelet hatályon kívül helyezését, s még inkább az év végére meghirdetett „belső békéről” kiadott kormányrendeletet, amely január 3-ig betiltott minden politikai gyűlést. (Ennek alapján elutasították viszont a kommunisták és szociáldemokraták azon követelését, hogy a Reichstagot még a karácsonyi ünnepek előtt hívják össze.)

A „polgárbéke” azonban nem bizonyult többnek vihar előtti csendnél. Schleichernek hamarosan minden korábbinál hatalmasabb ellenfelekkel kellett szembenéznie. Az általa képviselt katonai-elnöki diktatúra ugyanis nem kínált mást, mint a fennálló, korántsem kedvező politikai és gazdasági helyzet konzerválását. S még valamit, ami kétségtelenül hozzájárult az ellenzéki polgári pártok és részben a szociáldemokraták korábbinál átmenetileg mérsékeltebb politikájához: a katonai diktatúra fenyegetését. A katonai diktatúra terve, amelyet Schleicher már a Papen-kormány válságának utolsó napjaiban, a november 25-i kormányülésen felvetett, a Reichswehrnek és Hindenburg körének feltétlen bizalmán alapult. S január folyamán éppen ez utóbbi vált mindinkább kérdésessé.

Amíg Schleicher azon fáradozott, hogy szociális demagógiával színezett konzervatív politikája számára megnyerje a politikai pártokat, a német társadalom politikai és gazdasági életében mind erőteljesebb befolyásra tettek szert azok az erők, amelyek a gyökeres változást sürgették.

A döntő tényező a német finánctőke és nagybirtok helyzetértékelésének megváltozása volt. Az előbbiek megfontolásait alapvetően gazdasági, az utóbbiakét politikai érdekek vezérelték.

1932 decemberében már számos jel mutatott arra, hogy a világgazdasági válság a végéhez közeledik. A német finánctőke legtekintélyesebb szervezetének, a Német Ipar Birodalmi Szövetségének (Reichsverband der Deutschen Industrie) elnöke, Gustav Krupp von Böhlen und Halbach már a szervezet főtanácsának december 14-i ülésén kijelentette: „A gazdasági élet alapvető feltételeinek javulását jóval kedvezőbbnek látom, mint egy évvel korábban.” S ehhez mindjárt hozzátette: „Vessenek véget a politikai rendszereknek, amelyekkel Önök bilincsbe verik a gazdaságot. Követeljék meg a gazdaságtól a legnagyobb teljesítményt, azonban nyújtsanak ehhez becsületes lehetőséget a párt- és hatalmi politikai akadályok elhárításával.”

Krupp nyilatkozata lényegesen különbözött a november 17-én Hindenburghoz intézett, 39 nagyiparos által aláírt titkos feljegyzéstől. Ez a dokumentum a hatalmas sztrájkhullám idején készült, s a birodalmi elnöktől a „gazdaság nyugalmának és megszilárdításának” érdekében kérte Hitler kancellári kinevezését egy elnöki kabinet élére, azaz Hitler néhány nappal később, november 19-én és 21-én előterjesztett követeléseinek teljesítését. Krupp (akinek neve nem szerepelt az aláírók között) most már nem csupán „rendet és nyugalmat” követelt, hanem a rendszer megváltoztatását, a tőkés gazdaság számára a korábbiaknál kedvezőbb feltételeket. Igaz, többet is ígért: gazdasági fellendülést. S ezzel a Hitler mögött már korábban felsorakozott finánctőkések érdekeinél szélesebb gazdasági vezető körök véleményét képviselte. Amint azt később a háborús bűnösök nürnbergi perében a Nemzetközi Katonai Törvényszék vizsgáló bizottsága előtt Kurt Freiherr von Schröder bankár vázolta: 1932-1933 fordulóján „a gazdaság embereinek általános törekvései arra irányultak, hogy Németországban erős kezű vezető jusson hatalomra. A gazdaság érdekközösségét táplálta a félelem a bolsevizmustól, és az a remény, hogy a nemzetiszocialisták, amennyiben hatalomra kerülnek, tartós politikai és gazdasági alapokat hoznak létre Németországban. Közös érdek volt továbbá, hogy megvalósuljon Hitler gazdasági programja, amelynek leglényegesebb pontja a gazdaság önirányítása volt.”

Schröder báró nem véletlenül került a nürnbergi vizsgáló bizottság elé. Egyike volt azoknak a nagytőkéseknek, akiknek döntő szerepe volt abban, hogy a német gazdasági és politikai élet vezető körei egyre szorosabban felzárkóztak Hitler mögé. Az ő kezdeményezésére került sor 1933. január 4-én arra a titkos tanácskozásra, amelyen Papen és Hitler szövetséget kötött Schleicher ellen, megállapodva egy közös kormány alakításában.

Papen elképzeléseivel mindinkább egyetértett Hindenburg is, akit Schleicher „szociális demagógiájánál” is jobban aggasztott az az ellentét, amely a kormány és a keletporosz junkerek érdekeit képviselő Birodalmi Agrárszövetség között kirobbant. A közvélemény előtt ugyan védelmébe vette kancellárját a szövetség vezetőinek január 11-én nyilvánosságra hozott vádjaival szemben, amelyekben azt állították, hogy a vidék elnyomorodása „azoknak az intézkedéseknek a következménye, amelyek még egy tiszta marxista kormány alatt is lehetetlenek lettek volna”, magánbeszélgetésük során azonban komolyan figyelmeztette a nagybirtokosok érdekeinek komolyabb figyelembevételére. E figyelmeztetés hatására ugyan január 19-én elnapolták a 25 milliárdos „keleti segély” elosztásának egyértelműen gyanús körülményei miatt indított vizsgálatot, s még aznap magasabb mezőgazdasági védővámokat fogadtak el, a kormány erejéből azonban már nem tellett arra, hogy január 25-én megakadályozza a szociáldemokraták és a centrum parlamenti bizottsági tagjainak elmarasztaló határozatát. A német nemzetieket nagy többséggel leszavazták.

Az uralkodó osztály különböző rétegeinek szembefordulását Schleicherrel tükrözte a kormányt támogató polgári pártok politikájának megváltozása is. Elfordult tőle a centrum, amelynek vezetője, Kaas prelátus december 30-án Schleicher „polgárbékéjét” támogatva még úgy nyilatkozott: „Önmagában teljesen mindegy, ki vezeti Németországot… Nem az a fontos, ki ő, hanem az, hogy mire képes. Nem az a döntő, hogy tábornoki sávokkal ékeskedik, vagy a munka edzette kérgesre a tenyerét, hanem az, hogy hová vezet minket, és útja végén a béke legyen, ne pedig harc, amelyben mindenki küzd mindenki ellen.” Előbb a „keleti segély” elnapolásával kapcsolatos erőfeszítésekkel szálltak szembe, majd január 26-án alkotmányellenesnek minősítették Schleichernek azt a törekvését, hogy a szükségállapot-törvény alapján halassza el a választásokat. (Majd a Schleicher-kabinet lemondásának napján, január 28-án felajánlották kormányrészvételüket – a Bajor Néppárttal együtt – Papennek.)

Hugenberg, a német nemzetiek vezére, aki december 15-én még óva intette Schleichert attól, hogy az elnöki kabinetet parlamenti kormányzattal váltsa fel, már január közepétől Hitlerrel tárgyal a nácik berlini főhadiszállásán az új kormány megalakításáról. S bár elképzelései még távol állnak Hitlerétől — a Reichstagot teljesen és véglegesen kikapcsoló, szükségállapoton alapuló, Papen vezette kabinetre gondol -, Schleicherrel azonban már végleges a német nemzetiek szakítása.

Schleicher, aki a január 16-i kormánygyűlésen még bízott abban, hogy Strasser, Hugenberg és egy centrumpárti vezető bevonásával megszilárdíthatja helyzetét, szinte az egyik napról a másikra egyedül maradt.

A birodalmi elnök is ezekben a napokban vonta meg bizalmát Schleichertől, hogy azzal a nácikkal tárgyaló és útjukat egyengető Papent tüntesse ki. Január 23-án visszautasította Schleicher kívánságát, hogy a szükségállapot bevezetésével és a Reichstag feloszlatásával erősítse meg a kormány helyzetét. Majd miután január 28-án még a Reichstag feloszlatását is megtagadta tőle, elfogadta a kormány lemondását.

Ezt követően, január 28-án este 10 óra körül vette kezdetét a Németország történetében egyedülálló kísérlet. A szokatlanul kései időpont ellenére Papen, a kormányalakítási tárgyalásokkal megbízott közvetítő még a birodalmi elnök dolgozószobájában tartózkodott. Éppen beszámolt a Hitlerrel, Hugenberggel és a Bajor Néppárt vezetőjével, Fritz Schäfferrel folytatott, lényegében eredménytelen megbeszéléseiről, amikor bejelentették Kurt Freiherr von Hammerstein-Equort tábornokot, a Reichswehr vezérkari főnökét, és kísérőjét, Karl von Stülpnagel tábornokot. Hindenburg nem szerette az előzetes programjában nem szereplő látogatásokat, különösen nem este 10 után, amikor szigorú orvosi utasításra már nyugovóra készült. Általában kivételt tett azonban a katonákkal, kiknek társaságát mindig is jobban kedvelte, mint a polgári politikusokét. Hammerstein-Equort azonban közel sem tartozott kedvencei közé. A véleménye szerint „túl sokat vadászgató” tábornok éppen a legutóbbi hadgyakorlaton súlyos hibákat követett el: az „Átkelés az Oderán” manővert, amely különösen érdekelte a birodalmi elnököt, az elitegységek csapnivaló módon hajtották végre.

A katonákból aznapra amúgy is elege volt. Csalódott Schleicherben, aki elnöki rendeletektől támogatva sem volt képes megoldani a kancellári és hadügyminiszteri kinevezésekor kapott feladatot.

Hindenburg feltett szándéka volt, hogy újabb elnöki kormányt nem nevez ki. Ezért bízta meg Papent, hogy tárgyaljon a pártok vezetőivel olyan kabinet alakításáról, amely biztosítaná a parlament többségének támogatását. A két tábornok azonban nyilvánvalóan nem ebből a célból kereste fel. A vezérkarban Schleicher feltétlen híveiként ismerték őket, ami nem sok jóval kecsegtetett. Rossz előérzete hamarosan bizonyossággá vált.

„- Engedje meg, hogy a Reichswehr nevében a legalázatosabban kijelentsem, hogy mind a tisztikart, mind pedig a csapatokat rendkívüli módon aggasztja az események alakulása. A birodalmi kancellár és hadügyminiszter menesztését a hadsereg nem tudja elviselni. A legalázatosabban kérem a birodalmi elnök urat, hogy ezt az intézkedést…” De Hammerstein-Equort nem tudta befejezni a mondatot. Hindenburg indulatosan félbeszakította:

„- Hogy mit tud elviselni a Reichswehr, azt én magam is tudom. Ebben a tekintetben a tiszt urak mindenféle kioktatását kikérem magamnak. – Majd a sikertelen oderai manőverre utalva, már gunyorosan hozzátette – Mindenképpen jobb lenne, ha az urak kevesebbet foglalkoznának politikával és többet törődnének csapategységeik kiképzésével.”

A kívülálló hallgató számára a tárgyalásnak sem nevezhető rövid közjáték mondatai nem sokat jelenthettek volna. A jelenlévők azonban pontosan tudták, miről van szó. Schleicher nem csupán újabb elnöki kinevezést és ezzel együtt teljhatalmat követelt a maga számára, hanem katonai diktatúrára tört, a megingott köztársaságra kívánt végső csapást mérni. Hindenburg azonban jobban tisztában volt az erőviszonyokkal, semhogy elfogadta volna ezt a megoldást. A katonai diktatúrával szemben felvonultatnák erőiket a weimari alkotmány alapján álló szociáldemokraták és polgári pártok mellett a parlamenti mandátumaik alapján jelentős miniszteri posztokra számító konzervatív nemzeti néppártiak, s mindenképpen fellépnének ellene a tisztikar jelentős része által is támogatott, már a kormányhatalom várományosainak tekintett nemzetiszocialisták. S ha összecsapásra kerül sor, ugyancsak kérdéses, hogy képes volna-e az ellentétektől megosztott Reichswehr megbirkózni a jelentős fegyveres erőkkel is rendelkező pártokkal. Hindenburg mindezt mérlegelve döntött a megbízható Blomberg hazarendelése mellett, akit az új kormányban való részvételre utasított. Bármennyire is szokatlan volt az eljárása, még a kormány megalakulását, a kancellár kinevezését megelőzően feleskette hadügyminiszternek.

Blomberg kinevezése felgyorsította az eseményeket. A katonai puccskísérlet veszélye egyértelmű intézkedést követelt. Az első a lemondást követően ügyvivő miniszterelnökként és hadügyminiszterként is hivatalban maradt Schleicher minden hatalomtól való megfosztása, és a tényleges hatalmat képviselő fegyveres erők biztos kézbe helyezése kellett hogy legyen. Ez indokolta Blomberg gyors kinevezését. A második, nehezebben megoldható feladat az új kormány megalakítása volt. Mégpedig nem akármilyen kormányé. Hindenburgnak, bár nem szívesen, végképp fel kellett adnia azt a tervét, hogy ismét Papent bízza meg kormányalakítással, most már a széles körű hatalommal felruházott, de Schleicherrel szemben a kancellárságra nem pályázó Blomberg támogatásával. (A korábbi Papen-kormányban Schleicher töltötte be a hadügyminiszteri tisztet.) Ez a kormány ugyanis nem lehetett volna más, mint egy újabb, szükségrendeletekkel lavírozó, a parlament többségével és most már részben a Reichswehrrel is szemben álló elnöki kabinet. E kísérlet már két alkalommal csődöt mondott, s most első ízben a Reichswehr is ellenezte. A szükségkormányzás ugyanis tovább súlyosbította a gazdasági és politikai válságot. A megoldást Hindenburg az elnöki kormányok rendszerével szembefordult jobboldal pártjaiból, elsősorban a nemzetiszocialistákból és a nemzeti néppártiakból alakított kormányban látta. A „nemzeti” kormány megalakítása nem tűnt túlzottan bonyolult feladatnak. Hindenburg, nem utolsósorban Papen sugallatára, úgy vélte, hogy a kancellárságért cserében Hitler a hagyományos polgári pártok „korrekt” partnere lesz, és lenyesegeti majd a nemzetiszocializmus „vadhajtásait”. Szükségesnek tartotta ugyanakkor két biztosíték beépítését: az egyik Papen alkancellári és porosz miniszterelnöki posztja volt, a másik pedig Blomberg hadügyminisztersége. Így Blomberg kinevezésének kettős jelentősége volt: Schleicher végleges eltávolítása mellett egyértelművé tette, hogy Hindenburg végül is Hitler mellett döntött.

Schleicher „Hindenburg istállójának utolsó paripája” volt – mint ahogyan azt maga mondta még kancellári kinevezésekor a birodalmi elnöknek. Tisztában volt azzal, talán jobban, mint környezete és maga Hindenburg, hogy kormányzatával véglegesen megszűnik az uralkodó osztályok általuk képviselt földbirtokos-militarista csoportjának politikai vezető szerepe. Az utolsó lehetséges lépésre azonban nem tudta magát rászánni. Talán az erőviszonyokat helyesen mérlegelve, de bizonyosan Hindenburg tekintélye előtt meghajolva nem támogatta a Reichswehrben megmaradt híveinek puccskísérletét, amelynek célja Hitler hatalomra jutásának megakadályozása, katonai diktatúra bevezetése volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!