A szerbiai Vajdaságot is bezsebelte Döbrögi! A mi pénzünkön!

Történelmi eredményt ért el a Vajdasági Magyar Szövetség a szerbiai választásokon

A parlamenti, a vajdasági tartományi és az önkormányzati választáson is a korábbinál nagyobb támogatottságot szerzett a párt.

Történelmi eredményt ért el a Vajdasági Magyar Szövetség a vasárnapi szerbiai választásokon: a parlamenti, a vajdasági tartományi és az önkormányzati választáson is a korábbinál nagyobb támogatottságot szerzett – mondta Pásztor István, a VMSZ elnöke vasárnap késő esti sajtótájékoztatóján Szabadkán.

Szerinte VMSZ a vasárnapi választás egyik győztese, mivel a rendelkezésre álló adatok szerint annyi képviselője lesz a pártnak a köztársasági parlamentben, amennyi az utóbbi 27 évben nem volt.

„Utoljára ennyi képviselője a vajdasági magyar közösségnek akkor volt, amikor csak egyetlen magyar pártja volt a közösségnek, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a rendszerváltozáskor, a kilencvenes évek elején, akkor, amikor a számítások szerint százezerrel több magyar ember élt a Vajdaságban, mint most.”

Az előzetes eredmények szerint a legnagyobb délvidéki magyar pártnak az eddigi négy helyett kilenc képviselője lesz a belgrádi törvényhozásban. Pásztor István szerint elképzelhető, hogy a végleges eredmények tükrében ennél kevesebb mandátuma lesz végül a VMSZ-nek, de nagyon már nem változhatnak az eredmények.

A vajdasági tartományi parlamentben a legnagyobb délvidéki magyar pártnak eddig hat képviselője volt, az előzetes eredmények alapján a következő négy évben tizenöt politikus képviselheti a pártot az újvidéki székhelyű képviselőházban, és így a VMSZ lesz a második politikai erő a Szerb Haladó Párt után. A rendelkezésre álló adatok szerint a VMSZ a szavazatok 13,6 százalékát szerezte meg a Vajdaságban, ami megközelíti a magyarok részarányát Szerbia egyetlen, északi tartományában.

Az önkormányzati eredményekről szólva Pásztor István kiemelte, hogy azok még nagyon hiányosak, ám az előzetes adatok biztatóak a magyarok számára fontos helyeken, Magyarkanizsán, Zentán, Kishegyesen, Topolyán és Szabadkán is.

„A számok azt bizonyítják, hogy a VMSZ önkormányzati szinten emberemlékezet óta nem kapott ennyi szavazatot.”

A VMSZ becslései szerint a pártra 70 ezer szavazatot adtak le vasárnap. A Vajdaságban a 2011-es népszámlálási adatok szerint mintegy 250 ezer magyar él.

„Ez az eredmény történelmi, mert bebizonyítottuk, hogy nem igaz az állítás, miszerint nem lehet visszafordítani a történelem kerekét. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy a VMSZ megfordította az idő kerekét, és egy folyamatos lefelé menetből fordítani tudott”

– mondta Pásztor István.

Köszönetet mondott a szavazópolgároknak a folyamatos biztatásért és támogatásért, és megköszönte mindazoknak, akik külföldről tértek haza azért, hogy támogassák a VMSZ-t.

„Nem tudunk kellő módon és elegendő alkalommal köszönetet mondani ezért.

Ez külön értelmet ad annak, amit eddig tettünk, és tenni fogunk a jövőben, hogy teljesíteni tudjuk azt a vállalást, amit a választási programban megfogalmaztunk. Hiszünk abban, hogy itt, a szülőföldünkön lehet emberhez méltóan magyarként élni, és hiszünk abban, hogy érdemes lesz ide hazajönni”

Kiemelte, hogy a VMSZ által képviselt nemzetpolitikának nincsen alternatívája, „a VMSZ támogatása a nemzetpolitika támogatása is”.

Pásztor István szerint a vajdasági magyarok újra méltányolták és elismerték az összefogást, „azt üzenték nekünk, ezt várjuk el tőletek, és megbüntették azokat, akik újfent nem értették meg az üzenetüket”. A legnagyobb délvidéki magyar párt elnöke mindenkit arra szólított fel, hogy csatlakozzon a VMSZ-hez, ugyanis „csak akkor tudjuk megvalósítani a vállalásokat, ha egységesek vagyunk, ha összefogunk”.

A VMSZ a kampány során azt tűzte ki célul, hogy megtartsa vagy növelje mandátumai számát, vagyis azt szerették volna elérni, hogy az eddigi négy helyett legalább öt képviselőjük jusson be a belgrádi törvényhozásba, hogy az eddigi hat helyett hét képviselőjük legyen a vajdasági tartományi parlamentben, és a magyarok vezette Zenta, Topolya és Magyarkanizsa mellett a következő négy évben Szabadkának és Kishegyesnek is magyar polgármestere legyen.

A balrad.ru kommentje a „kunyera” után

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Bal-Rad komm: ÓRRIJÁSSI DÖBRÖGISTA DIJADAL EZ!

Az „anyaország” vajdaság magyarjainak pénzén begyűjtött szerbiai siker! Így épülget Döbrögi impériuma. A mi pénzünkön. CSAK EZÉRT SAVANYÚ EGY KISSÉ A SZŐLŐ NEKÜNK – vAJDASÁGI – MAGYAROKNAK!

Persze LEHETNEK, akiknek még savanyúbb:

De ettől függetlenül gratulálunk a választási sikerhez! Még akkor is, ha tudjuk: AZ ÁLTALUNK NYÚJTOTT TESTVÉRI SEGÍTSÉG ONNAN „HONORÁLVA” LESZ! 2022 -BEN! JÓ KIS ITTENI VOKSTÚRA KERETÉBEN!

Ma 79 éve történt!

Megkezdődött a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja

1941. Június 22-én hajnali 3 óra 30 perckor a fasiszta Németország hadüzenet nélkül, anélkül, hogy előzőleg bármiféle követelést támasztott volna, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedő egész határvonalon katonai támadást indított a Szovjetunió ellen.

A német kormány a világ közvéleményének megtévesztése céljából kijelentette, hogy a támadás megelőzés céljából történt, minthogy a „szovjet bolsevizmus” egész Európát háborúval fenyegeti. De Hitler e napon tett kijelentéseiből előbukkantak a támadás igazi okai: a német birodalom „világtörténelmi elhivatottságáról” beszélt. „Ma — mondta — ismét katonáink kezébe teszem le a német birodalom és népünk sorsát.”

Németország hitszegően támadott: megszegte az 1939. augusztus 23-án kötött szovjet—német megnemtámadási szerződést, amelyben kötelezte magát, hogy tíz évig tartózkodik a Szovjetunió elleni agressziótól. Nem kevésbé volt hitszegő a csatlósoknak — Olaszországnak, Romániának, Magyarországnak, Finnországnak és Szlovákiának — Németországgal közösen végrehajtott támadása. Olaszország 1938-ban barátsági, megnemtámadási és semlegességi szerződést kötött a Szovjetunióval. Finnország az 1940-ben aláírt békeszerződésben kötelezte magát, hogy tartózkodik a Szovjetunió elleni támadástól.

Ma a 79. évfordulón Moszkvában Vlagyimir Putyin orosz államfő a Vörös- téren megkoszorúzta Az Ismeretlen Katona Sírját, és a Szovjetunió Hős Városa emlékmű MINDEGYIKÉRE elhelyezte a megemlékezés virágát.

Marx – Tőke 1 – A munka megosztása és a manufaktúra – A manufaktúra tőkés jellege

Marx – Tőke 1 – A munka megosztása és a manufaktúra – A manufaktúra tőkés jellege
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

5. A manufaktúra tőkés jellege
Nagyobb számú munkás egyazon tőke parancsnoksága alatt — ez a természetadta kiindulópontja mind egyáltalában a kooperációnak, mind a manufaktúrának. Megfordítva: a munka manufaktúraszerű megosztása az alkalmazott munkáslétszám növekedését technikai szükségszerűséggé fejleszti. A munkás-minimumot, melyet az egyes tőkésnek alkalmaznia kell, most a meglevő munkamegosztás írja elő neki. Másrészt a további megosztás előnyeinek a munkáslétszám további növelése a feltétele, és ez már csak az egyes csoportok megtöbbszörözése útján vihető keresztül. A tőke változó alkotórészével együtt azonban az állandónak is nőnie kell; gyarapodnia kell a közös termelési feltételek, mint például épületek, kemencék stb. terjedelmén kívül nevezetesen — mégpedig a munkások számánál sokkal gyorsabban — a nyersanyagnak is. Az adott idő alatt adott munkamennyiség által elfogyasztott nyersanyag tömege ugyanabban az arányban nő, mint a munkamegosztás következtében a munka termelőereje. Az egyes tőkések kezében levő tőke növekvő minimális terjedelme, illetve a társadalmi létfenntartási eszközöknek és termelési eszközöknek tőkévé való növekvő átváltozása tehát a manufaktúra technikai jellegéből fakadó törvény.⁶²*
⁶²* „Nem elegendő, hogy a társadalomban meglegyen a kézművességek alosztályokra osztásához szükséges tőke” (úgy kellene mondania, az ehhez szükséges létfenntartási és termelési eszközök); „ezenkívül szükséges, hogy e tőke a vállalkozók kezében elég tetemes tömegekben legyen felhalmozva ahhoz, hogy őket a nagybani munkára képessé tegye … Minél inkább növekszik a munkamegosztás, annál tetemesebb, szerszámokban, nyersanyagokban stb. meglevő tőkére van szükség ugyanolyan számú munkás állandó foglalkoztatásához.” (Storch: „Cours d’économic politique”, párizsi kiadás, I. köt. 250—251. old.) „A termelési szerszámok koncentrációja és a munkamegosztás éppen olyan elválaszthatatlanok egymástól, mint a politika területén a közhatalom központosítása és a magánérdekek megoszlása.” (Karl Marx: „Misére de la philosophie etc.”, 134. old. [Marx és Engels Művei. 4. köt. 146. old.])*

Mint az egyszerű kooperációban, a manufaktúrában is a funkcionáló munkaszervezet a tőke egyik létezési formája. A sok egyéni részmunkásból összetett társadalmi termelési mechanizmus a tőkés tulajdonában van. A munkák kombinációjából eredő termelőerő ezért a tőke termelőerejeként jelenik meg. A tulajdonképpeni manufaktúra nemcsak hogy a tőke parancsnoklása és fegyelme alá veti a korábban önálló munkást, hanem ezenfelül hierarchikus tagozódást is teremt maguk a munkások között. Míg az egyszerű kooperáció az egyesek munkamódját nagyjában és egészében változatlanul hagyja, a manufaktúra a munkamódot alapjaiban forradalmasítja és az egyéni munkaerőt gyökerében ragadja meg. A munkást abnormissá nyomorítja, mert részletügyességét melegházszerűen érleli azáltal, hogy a termelő törekvések és adottságok egész világát elnyomja benne, mint ahogy a La Plata államokban azért vágják le az egész állatot, hogy bőrét vagy faggyúját megszerezzék. Nemcsak hogy a különös részmunkákat különböző egyének között osztják el, hanem magát az egyént is felosztják, egy részmunka önműködő gépezetévé változtatják⁶³* és valóra váltják Menenius Agrippa ízetlen meséjét⁹⁸, amely az embert saját teste puszta töredékeként ábrázolja.⁶⁴* A munkás eredetileg azért adja el munkaerejét a tőkének, mert hiányzanak az anyagi eszközei egy áru termeléséhez, most viszont maga az egyéni munkaereje mondja fel a szolgálatot, mihelyt nem adják el a tőkének. Az egyéni munkaerő már csak olyan összefüggésben funkcionál, amely csupán eladása után létezik, a tőkés műhelyében. A manufaktúramunkás, minthogy természeti adottságában képtelenné vált arra, hogy valami önálló dolgot végezzen, termelő tevékenységet már csak mint a tőkés műhelyének tartozéka fejt ki.⁶⁵* Miként a kiválasztott népnek homlokára volt írva, hogy Jehova tulajdona, úgy a munka megosztása a manufaktúramunkásra jegyet üt, amely őt a tőke tulajdonává bélyegzi.
⁶³* Dugald Stewart a manufaktúramunkásokat „a munka részleteinek elvégzésére alkalmazott … eleven automatáknak” nevezi. („Works”, VIII. köt. 318. old.)*
⁶⁴* A koralloknál minden egyén valóban az egész csoport gyomra. De tápanyagot juttat a csoportnak ahelyett, hogy, mint a római patrícius, elszedné tőle.*
⁶⁵* „Az a munkás, akinek egy egész mesterség van a kezében, mindenütt hozzáfoghat ipara gyakorlásához és megkeresheti az eszközöket megélhetéséhez: a másik” (a manufaktúramunkás) „csak tartozék, akinek, társaitól elválasztva, nincs többé sem képessége, sem függetlensége, és aki kénytelen elfogadni azt a törvényt, amelyet ráerőszakolni jónak látnak.” Storch: „Cours d’économie politique”. pétervári kiadás. 1815, I. köt. 204. old.)*

Az ismeretek, az értelem és az akarat, amelyeket az önálló paraszt vagy kézműves, hacsak kis méretben is, de kifejleszt — miként a vadember a háború egész művészetét személyi fortélyként gyakorolja —, most már csak a műhely egésze számára szükségesek. A termelés szellemi potenciái az egyik oldalon kibővítik méretüket, mert sok oldalon eltűnnek. Amit a részmunkások elveszítenek, az koncentrálódik velük szemben a tőkében.⁶⁶* A munka manufaktúraszerű megosztásának egyik terméke az, hogy az anyagi termelési folyamat szellemi potenciáit mint idegen tulajdont és mint rajtuk uralkodó hatalmat szembeállítja a részmunkásokkal. Ez az elválási folyamat elkezdődik az egyszerű kooperációban, ahol a tőkés az egyes munkásokkal szemben a társadalmi munkaszervezet egységét és akaratát képviseli. Kifejlődik a manufaktúrában, amely a munkást részmunkássá csonkítja. Kiteljesedik a nagyiparban, amely a tudományt mint önálló termelési potenciát a munkától elválasztja és a tőke szolgálatába hajtja.⁶⁷*
⁶⁶* A. Ferguson: „History of Civil Society”, 281: old.: „Az egyik, úgy lehet, megnyerte azt, amit a másik elvesztett.”*
⁶⁷* „A tudás embere és a termelő munkás messze el vannak választva egymástól, és a tudomány, ahelyett hogy a munkás kezében a munkás saját termelőerőit őneki magának szaporítaná, csaknem mindenütt szembefordult vele … Az ismeret olyan szerszámmá lesz, amely alkalmas arra, hogy a munkától elválasszák és vele szembeszegezzék.” (W. Thompson: „An Inquiry into the Principles of the Distribution of Wealth” [Vizsgálódás a gazdagság elosztásának elveiről], London 1824, 274. old.)*

A manufaktúrában az összmunkásnak és ezért a tőkének társadalmi termelőerőben való meggazdagodása a munkás egyéni termelőerőkben való elszegényedését feltételezi. „A tudatlanság szülőanyja az iparnak, akárcsak a babonának. A gondolkodás és a képzelőerő alá van vetve a tévedésnek, de a láb vagy a kéz mozgatásának megszokása sem az egyiktől, sem a másiktól nem függ. A manufaktúrák tehát ott virágzanak a leginkább, ahol a leginkább megszabadulnak a szellemtől, olymódon, hogy a műhelyt egy gépnek lehet tekinteni, melynek részei emberek.”⁶⁸* Valóban, a XVIII. század közepén egyes manufaktúrák bizonyos egyszerű műveletekre, amelyek azonban gyári titkok voltak, előszeretettel alkalmaztak félkegyelműeket.⁶⁹*
⁶⁸* A. Ferguson: „History of Civil Society”, 280. old.*
⁶⁹* . D. Tuckett. „A History of the Past and Present State of the Labouring Population” [A dolgozó népesség múltbeli és jelenlegi helyzetének története], London 1846, I. köt. 148. old.*

„Az emberek nagy többségének szelleme”, mondja A. Smith, „szükségszerűen mindennapi foglalatosságaikból és foglalatosságaikon fejlődik ki. Egy embernek, aki egész életét néhány egyszerű művelet elvégzésére fordítja… nincs alkalma értelmét gyakorolni… Általában olyan ostoba és tudatlan lesz, amennyire ez emberi teremtménynél lehetséges.” A részmunkás eltompultságának ecsetelése után Smith így folytatja: „Mozdulatlan életének egyformasága természetesen szellemének bátorságát is megrontja… Szétrombolja még testének energiáját is, és képtelenné teszi arra, hogy erejét lendületesen és kitartóan alkalmazza azon a részletfoglalatosságon kívül, melyre ránevelték. Különös szakmájában való ügyessége így intellektuális, társadalmi és hadi erényeinek rovására megszerzettnek látszik, de minden ipari és civilizált társadalomban ez az az állapot, amelybe a dolgozó szegénynek (the labouring poor), azaz a nép nagy tömegének szükségképpen süllyednie kell.”⁷⁰* Hogy a néptömegeknek a munkamegosztásból eredő teljes elsatnyulását megakadályozza, A. Smith állami úton való népoktatást javasol, bár óvatosan homöopata adagokban. Ezzel következetesen polemizál francia fordítója és kommentátora, G. Garnier, aki az első francia császárság alatt természetszerűleg szenátorrá vedlett. Szerinte a népoktatás beleütközik a munkamegosztás elemi törvényeibe, és vele „egész társadalmi rendszerünket halálra szánnák”. „A munka minden más megosztásához hasonlóan”, mondja, „a kétkezi munka és az értelmi munka közötti megosztás⁷¹* abban a mértékben lesz kifejezettebb és határozottabb, amilyen mértékben gazdagabb lesz a társadalom” (helyesen alkalmazza ezt a kifejezést a tőkére, a földtulajdonra és ezek államára). „A munkának ez a megosztása, mint minden más megosztás, múltbeli haladás okozata és jövőbeli haladás oka… Szabad-e hát a kormánynak ellene hatnia a munka e megosztásának és feltartóztatnia annak természetszerű menetét? Szabad-e az állami bevételek egy részét arra a kísérletre fordítania, hogy a munkának két osztályát, amelyek a maguk megosztására és elválasztására törekszenek, összezavarja és összekeverje?”⁷²*
⁷⁰* A. Smith: „Wealth of Nations”, V. könyv, I. fej. [III. rész,] II. cikkely. Mint a munkamegosztás hátrányos következményeit kifejtő A. Ferguson tanítványa, A. Smith e pontot illetően nagyon is tisztán látott. Művének bevezetésében, ahol a munkamegosztást ex professo [hivatásszerűen] ünnepli, csak futólag utal a munkamegosztásra mint a társadalmi egyenlőtlenségek forrására. Csak az állami jövedelemről szóló, V. könyvben reprodukálja Fergusont. A „Misére de la philosophie”-ban elmondottam a szükségest Ferguson, A. Smith, Lemontey és Say munkamegosztásra vonatkozó bírálatának történelmi viszonyáról, és ugyancsak ott először ábrázoltam a munka manufaktúraszerű megosztását a tőkés termelési mód sajátos formájaként. (I. m. 122. sk. old. [Marx és Engels Művei. 4. köt. 138—140. old.])*
⁷¹* Ferguson már a „History of Civil Society”-ban, a 281. oldalon, megmondja: „Olyan korszakban, melyben mindent különválasztottak, maga a gondolkodás is külön mesterséggé válhat.”*
⁷²* G. Garnier fordításának V. kötete, 4—5. old.*

Bizonyos szellemi és testi elnyomorodás elválaszthatatlan még a munkának a társadalom egészén belüli megosztásától is. Minthogy azonban a manufaktúraidőszak a munkaágak e társadalmi széthasítását sokkal tovább viszi, másrészt a ránézve sajátságos megosztással először ragadja meg az egyént életének gyökerénél, ezért először ez az időszak szolgáltat anyagot és ösztönzést az ipari kórtanhoz.⁷³*
⁷³* Ramazzini, a gyakorlati orvostudomány professzora Padovában, 1713-ban tette közzé „De morbis artificum” [Értekezés a kézművesek betegségeiről] című művét, amelyet 1777-ben lefordítottak franciára, 1841-ben újra kinyomtattak az „Encyclopédie des sciences médicales, ⁷éme division, Auteurs classiques”-ban. A nagyipar időszaka Ramazzini munkásbetegség-katalógusát természetesen nagyon megnövelte. Lásd többek között „Hygiéne physique et morale de l’ouvrier dans les grandes villes en général, et dans la ville de Lyon en particulier. Par le dr. A. L. Fonteret”, Párizs 1858, és „Krankheiten, welche verschiedenen Ständen, Altern und Geschlechtern eigentümlich sind”, 6. köt., Ulm 1840. 1854-ben a Society of Arts⁹⁹ az ipari kórtan ügyében vizsgálóbizottságot nevezett ki. Az e bizottság által összegyűjtött okmányok listája a „Twickenham Economic Museum” katalógusában található. Nagyon fontos a hivatalos „Reports on Public Health” anyaga. Lásd továbbá Eduard Reich, M. D.: „Über die Entartung des Menschen”, Erlangen 1868.*

„Egy embert felosztani annyit tesz, mint kivégezni, ha rászolgál a halálos ítéletre, orvul meggyilkolni, ha nem szolgál rá. A munka felosztása egy nép meggyilkolása.”⁷⁴*
⁷⁴* „To subdivide a man is to execute him, if he deserves the sentence, to assassinate him, if he does not … the subdivision of labour is the assassination of a people.” (D. Urquhart: „Familiar Words” [Bizalmas szavak], London 1855, 119. old.) Hegelnek igen eretnek nézetei voltak a munkamegosztásról. „Művelt embereken mindenekelőtt az olyanok érthetők, akik mindent meg tudnak csinálni, amit mások tesznek” — mondja Jogfilozófiájában.¹⁰⁰*

A munka megosztásán nyugvó kooperáció, vagyis a manufaktúra, kezdeteiben természetadta képződmény. Mihelyt némileg megszilárdult és kiterjedt, a tőkés termelési mód tudatos, tervszerű és rendszeres formájává lesz. A tulajdonképpeni manufaktúra története megmutatja, hogyan nyeri el a munkának a manufaktúrára nézve sajátságos megosztása először tapasztalatszerűen, mintegy a cselekvő személyek háta mögött, a tárgyhoz illő formákat, azután pedig hogyan törekszik — akárcsak a céhes kézművesség — az egyszer megtalált formát hagyományosan megrögzíteni, és hogyan rögzíti is meg egyes esetekben évszázadokon át. Ha ez a forma megváltozik, akkor e változás — hacsak mellékes dolgokban nem — mindig csak a munkaszerszámok forradalma következtében jön létre. A modern manufaktúra — itt nem a gépi berendezésen nyugvó nagyiparról beszélek — vagy már készentalálja a nagy városokban, ahol keletkezik, a disjecta membra poetae-t és csak össze kell gyűjtenie őket szétszórtságukból, így van például a ruhamanufaktúránál; vagy pedig a megosztás elve magától értetődő, amennyiben egyszerűen a kézműszerű termelés különböző műveleteit (például a könyvkötészet esetében) különös munkások kizárólagos sajátjává teszik. Még egyheti tapasztalatba sem kerül ilyen esetekben az egyes funkciókhoz szükséges kezek viszonyszámát megtalálni.⁷⁵*
⁷⁵* A kedélyes hit a feltalálói zsenialitásban, amelyet az egyes tőkés a munka megosztásában a priori gyakorol, már csak német professzoroknál található meg, mint például Roscher úrnál, aki a tőkésnek, kinek Jupiter-fejéből a munka megosztása készen pattan ki, hálaképpen „különféle munkabéreket” ajánl fel. A munka megosztásának nagyobb vagy csekélyebb mérvű alkalmazása az erszény teltségétől és nem a zsenialitás nagyságától függ.*

A kézműszerű tevékenység elemzése, a munkaszerszámok specializálása, a részmunkások kialakítása, továbbá e részmunkásoknak egy összmechanizmussá való csoportosítása és kombinálása révén a munka manufaktúraszerű megosztása megteremti a társadalmi termelési folyamatok minőségi tagozódását és mennyiségi arányosságát, tehát a társadalmi munka meghatározott szervezetét, és ezzel egyúttal kifejleszti a munka új, társadalmi termelőerejét. A munka manufaktúraszerű megosztása, mint a társadalmi termelési folyamat sajátosan tőkés formája — márpedig a készentalált alapzatokon nem is fejlődhetett ki másképp, mint a tőkés formában —, csak különös módszer arra, hogy relatív értéktöbbletet hozzanak létre, vagyis hogy a tőke önértékesítését — amit társadalmi gazdagságnak, „Wealth of Nations-nek” stb. neveznek — a munkások rovására növeljék. E megosztás a munka társadalmi termelőerejét nemcsak hogy a munkás helyett a tőkés számára fejleszti ki, hanem az egyéni munkás elnyomorítása révén teszi ezt. A tőke munka feletti uralmának új feltételeit termeli meg. Ezért egyrészt úgy jelenik meg, mint történelmi haladás és szükségszerű fejlődési mozzanat a társadalom gazdasági alakulási folyamatában, másrészt viszont úgy, mint a civilizált és rafinált kizsákmányolás egyik eszköze.

A politikai gazdaságtan, amely mint külön tudomány csak a manufaktúra-időszakban jelentkezik, a munka egyáltalában-való társadalmi megosztását csak a munka manufaktúraszerű megosztásának álláspontjáról veszi szemügyre⁷⁶*, mint eszközt arra, hogy ugyanazzal a munkamennyiséggel több árut termeljenek, ennélfogva az árukat olcsóbbítsák és a tőke felhalmozását gyorsítsák. A mennyiség és a csereérték e hangsúlyozásával a legélesebb ellentétben a klasszikus ókor írói kizárólag a minőséghez és a használati értékhez tartják magukat.⁷⁷* A társadalmi termelési ágak elválása következtében az árukat jobban készítik el, az emberek különböző törekvései és tehetségei megfelelő működési területeket választanak maguknak⁷⁸*; és korlátozódás nélkül sehol sem lehet jelentős dolgot művelni.⁷⁹*
⁷⁶* Régebbi írók, mint például Petty, mint az „ Advantages of the East India Trade” névtelen szerzője és mások A. Smithnél határozottabban leszögezik a munka manufaktúraszerű megosztásának tőkés jellegét.*
⁷⁷* A modernek között kivétel néhány XVIII. századi író, ami a munka megosztására vonatkozólag szinte csak az ókoriakat ismétli, mint például Beccaria és James Harris. Így Beccaria: „A tapasztalat mindenkit megtanít arra, hogy ha kezét és elméjét mindig ugyanolyan fajta munkákhoz és termékekhez használja, akkor könnyebb, bőségesebb és jobb eredményeket ér el, mint ha mindenki elszigetelten, egymaga csinálna minden számára szükséges dolgot… Ily módon az emberek a köz és saját maguk hasznára különféle osztályokra és állapotokra oszlanak.”(Cesare Beccaria: „Elementi di Economia Pubblica” [A közgazdaságtan elemei], Custodi kiadása, „Parte moderna”, IX. köt. 28. old.) James Harris, később Earl of Malmesbury, aki pétervári követségéről írott „Diaries”-e révén vált híressé, maga mondja egy jegyzetében „Dialogue concerning Happiness”-éhez (London 1741¹⁰¹, később újra lenyomatva a „Three Treatises etc.”-ben, III. kiad., London 1772, [292. old.]): „Az egész érv, amelyet annak bizonyítására hoznak fel, hogy a társadalom természetes” (tudniillik a „foglalatosságok megosztása” révén), „Platón Respublikájának második könyvéből való.”*
⁷⁸* Így az „Odüsszeiá”-ban, XIV. 228: „Más-más munkákban lel más-más ember örömre” és Arkhilokhosz, Sextus Empiricusnál: „Más-más ember más-más munkával vidámodik fel szívében.”¹⁰²*
⁷⁹* „Értett sok munkához, mindhez rosszul azonban.”¹⁰³ — Az athéni, mint árutermelő, fölötte érezte magát a spártainak, mert ez utóbbi a háborúban emberekkel ugyan rendelkezhetett, de pénzzel nem, mint ahogy Thuküdidész mondatja Periklésszel abban a beszédében, amelyben az athéniakat a peloponnészoszi háborúra tüzeli: „Testükkel viselni háborút az emberek közül a maguk dolgozók készebbek, mint pénzzel.” (Thukudidesz: I. könyv, 141. fej.) Mégis eszményük, az anyagi termelésben is, az [autarkia, önmagával beérés] maradt, amely szemben áll a munka megosztásával, „azoknál van ugyanis a jó, akiknél az önmagukkal beérés is”. Emellett mérlegelnünk kell azt, hogy még a 30 zsarnok bukása idején¹⁰⁴ sem akadt 5000 athéni, akinek ne lett volna földtulajdona.*

A munka megosztása tehát tökéletesebbé teszi a terméket és a termelőt. Ha alkalmilag a terméktömeg növekedését is megemlítik, akkor ezt csak a használati érték nagyobb bőségére vonatkozólag teszik. Egy szóval sem említik a csereértéket, az áruk olcsóbbodását. Ez a használati értéket szem előtt tartó álláspont uralkodik mind Platónnál⁸⁰*, aki a munka megosztását a rendek társadalmi elválásának alapzataként tárgyalja, mind Xenophónnál⁸¹*, aki jellegzetesen polgári ösztönével már közelebb kerül a munka műhelyen belüli megosztásához.
⁸⁰* Platón a munka közösségén belüli megosztását a szükségletek sokoldalúságából és az egyének hajlamainak egyoldalúságából kiindulva fejti ki. Fő szempontja az, hogy a munkásnak kell igazodnia a műhöz, nem a műnek a munkáshoz, ami elkerülhetetlen akkor, ha különböző művességeket űz egyszerre, tehát az egyiket vagy a másikat mint mellékmunkát űzi. „Mert a tennivaló nem akar a tevő szabad idejére várni, hanem szükséges, hogy a tevő igazodjék a tennivalóhoz, de ne úgy, mint mellékmunkához. — Ez szükséges. — Eszerint hát több lesz minden, meg szebb és könnyebb, ha egy ember egyet csinál, természete szerint és a helyes időben, egyéb foglalatosságtól menten.” („De Republica”, II. könyv [11. fej.] Baiter, Orelli etc. kiadása). Hasonlóképpen Thuküdidésznél, i. m. 142. fej: „A hajózás mesterség, éppúgy, mint akármi más, és nem lehet alkalmilag előforduló esetekben mellékmunkaként űzni, sőt inkább mellette semmi mást nem lehet mellékmunkaként végezni ” Ha a műnek, mondja Platón, várnia kell a munkásra, akkor sokszor elszalasztják a termelés kritikus időpontját és elrontják a készítményt, [a munka helyes ideje veszendőbe megy]. Ezt a platóni eszmét viszontlátjuk az angol fehérítőüzemek tulajdonosainak tiltakozásában a gyári torvény ama záradéka ellen, amely meghatározott étkezési órát állapít meg valamennyi munkás számára. Üzletük nem igazodhat a munkásokhoz, mert „a leperzselés, mosás, fehérítés, mángorlás, préselés és festés különböző műveletei közül egyiket sem lehet egy adott pillanatban abbahagyni a károsodás kockázata nélkül … Ugyanazon étkezési óra kikényszerítése az összes munkások számára esetleg értékes javakat dönthet a befejezetlen műveletek miatti károsodás kockázatába.” Le platonisme oú va-t-il se nicher [a platonizmus hová be nem fészkelődik]*
⁸¹* Xenophón elbeszéli, hogy a perzsa király asztaláról étkeket kapni nemcsak megtisztelő dolog, hanem ezek az étkek sokkal ízletesebbek is, mint a többiek. „És ebben nincs semmi csodálatos, mert ahogy a többi mesterség a nagy városokban különösképp tökéletesült, éppúgy a királyi étkeket is egészen sajátosan készítik el. Mert a kis városokban ugyanaz készít fekvőhelyet, ajtót, ekét, asztalt; sokszor ezenfelül még házakat is épít, és meg van elégedve, ha akár így is elégséges vevőkört talál megélhetéséhez. Tisztára lehetetlen, hogy egy ember, aki ilyen sokfélét űz, mindent jól csináljon. A nagy városokban azonban, ahol mindegyik sok vevőre talál, elegendő egy kézművesség is, hogy emberét táplálja. Sőt sokszor nem kell ehhez még egy egész szakma sem, hanem az egyik férficipőket, a másik női cipőket készít. Itt-ott az egyik pusztán a cipők megvarrásából, a másik kiszabásukból él, az egyik pusztán kiszabja a ruhákat, a másik csak összeállítja a darabokat. Szükséges mármost, hogy a legegyszerűbb munka elvégzője munkáját feltétlenül a legjobban is csinálja. Éppígy van a szakácsmesterséggel is.” (Xenophón: „Cyropaedia” [Kürosz neveltetése], VIII. könyv, 2. fej.) A kizárólagos hangsúly itt a használati érték elérendő jóságán van, ámbár már Xenophón is a munkamegosztás fokát a piac terjedelmétől függőnek tudja

Platón Respublikája, amennyiben a munka megosztását mint az állam alakító elvét fejti ki, csak athéni eszményesítése az egyiptomi kasztrendszernek, ahogyan Egyiptom ipari mintaországnak számít más kortársai, például Iszokratész szemében is⁸²*, és ezt a jelentőségét még a római császárkor görögjei számára is megtartotta.⁸³*
⁸²* „Ő” (Busiris) „mindenkit különleges kasztokba osztott… megparancsolta, hogy mindig ugyanazok űzzék ugyanazokat a foglalatosságokat, mert tudta, hogy azok, akik foglalkozásukat váltogatják, semmiféle foglalatosságban nem lesznek alaposak; azok azonban, akik állandóan ugyanannál a foglalkozásnál maradnak, mindent a legtökéletesebben visznek véghez. Így hát valóban azt fogjuk látni, hogy a művességek és mesterségek tekintetében jobban felülmúlták versenytársaikat, mint máskülönben a mester a kontárt, és a berendezés tekintetében, amely által a királyi uralmat és az egyéb államalkotmányt fenntartják, olyan kiválóak, hogy a híres filozófusok, akik erről beszelni vállalkoznak, Egyiptom államalkotmányát mindenekfelett dicsérték.” (Iszokratész „Busiris”, 8 fej.)*
⁸³* Vö Diodorus Siculus*

A tulajdonképpeni manufaktúra-időszak alatt, vagyis azon időszak alatt, amelyben a manufaktúra a tőkés termelési mód uralkodó formája, a benne meglevő tendenciák teljes megvalósulása sokoldalú akadályokba ütközik. Ámbár, mint láttuk, a manufaktúra a munkások hierarchikus tagozása mellett a tanult és tanulatlan munkások egyszerű elválását is megteremti, az utóbbiak száma az előbbiek túlnyomó befolyása miatt igen korlátozott marad. Ámbár a külön műveleteket eleven munkaszervei érettségének, erejének és fejlődésének különböző fokához idomítja és ezért a nők és a gyermekek termelő kiaknázására sarkall, ez a tendencia nagyjában és egészében meghiúsul a férfimunkások szokásain és ellenállásán. Ámbár a kézműszerű tevékenység szétbontása a munkások képzési költségeit és ezért értékét csökkenti, a nehezebb részmunkákhoz továbbra is hosszabb tanulási idő szükséges, és ezt ott is, ahol felesleges, a munkások féltékenyen fenntartják. Például Angliában a laws of apprenticeship [tanonctörvények] hétéves tanidejűkkel a manufaktúra-időszak végéig teljes érvényben maradtak, és csak a nagyipar dobta sutba őket. Minthogy a kézműves ügyesség marad a manufaktúra alapzata és a manufaktúrában funkcionáló összmechanizmusnak nincs maguktól a munkásoktól független objektív csontváza, a tőke állandóan viaskodik a munkások engedetlenségével. „Az emberi természet gyengesége”, kiált fel Ure barátunk, „oly nagy, hogy minél ügyesebb a munkás, annál önfejűbb és nehezebben kezelhető lesz, és következésképpen hóbortos hangulataival súlyos károkat okoz az összmechanizmusnak.”⁸⁴* Ezért az egész manufaktúra-időszakot végigkíséri a munkások fegyelmezetlensége miatti panasz.⁸⁵*
⁸⁴* Ure: „Philosophy of Manufactures”, 20 old.*
⁸⁵* A szövegben mondottak sokkal inkább érvényesek Angliára, mint Franciaországra, és Franciaországra inkább, mint Hollandiára.*

És ha nem állanának rendelkezésünkre egykorú írók tanúskodásai, akkor is az egyszerű tények — hogy a XVI. századtól a nagyipar korszakáig a tőkének nem sikerül a manufaktúra-munkások egész rendelkezésükre álló munkaidejét hatalmába kerítenie, hogy a manufaktúrák rövid életűek és a munkások be- és kivándorlása következtében elhagyják az egyik országban levő székhelyüket és egy másik országban telepednek meg — könyvtárak helyett beszélnének. „Rendet kell teremteni ilyen vagy olyan módon” — kiált fel 1770-ben az „Essay on Trade and Commerce” többször idézett szerzője. Rendet, visszhangzik 66 évvel később dr. Andrew Ure szájából, a „rend” hiányzott „a munka megosztásának skolasztikus dogmáján” nyugvó manufaktúrában, és „Arkwright megteremtette a rendet”.

Amellett a manufaktúra a társadalmi termelést sem egész terjedelmében megragadni, sem mélységében forradalmasítani nem tudta. Mint gazdasági mestermű emelkedett magasra a városi kézművesség és a falusi háziipar széles alapzatán. Saját szűk technikai bázisa egy bizonyos fejlődési fokon ellentmondásba került az önmagateremtette termelési szükségletekkel.

A manufaktúra egyik legkiteljesedettebb képződménye a maguknak a munkaszerszámoknak és kiváltképpen a már alkalmazott bonyolult mechanikai készülékeknek a termelésére szolgáló műhely volt. „Egy ilyen műhely”, mondja Ure, „a munka megosztását a maga sokféle fokozatában tárta szemünk elé. Fúrónak, vésőnek, esztergapadnak mind megvolt a saját munkása, hierarchikusan tagozottan ügyességük foka szerint.”¹⁰⁵ A munka manufaktúraszerű megosztásának ez a terméke maga viszont gépeket termelt. Ezek megszüntetik a kézműszerű tevékenységet mint a társadalmi termelés szabályozó elvét. Így egyrészt elhárítják a technikai okát annak, hogy a munkást élethossziglan egy részfunkcióhoz csatolják. Másrészt leomlanak a korlátok, amelyeket ugyanez az elv a tőke uralmának még útjába állított.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A mai nap! Sok boldogságot kíván a balrad.ru

Ma már 2020 június 22. hétfő van. Az esztendő 174. napját tapossuk. Rohan ám az idő!

A Gergely-naptár szerint az évből még 192 – merthogy SZÖKŐÉV AZ IDEI – nap van hátra.

De mi az a szökőév?

Szökőévek a következők: minden néggyel osztható év, kivéve a százzal is oszthatókat. Szökőévek viszont a 400-zal osztható évek. Vagyis a századfordulók évei közül csak azok szökőévek, amelyek 400-zal is oszthatók.

Ez alapján tehát a belátható időn belül ránk váró szökőévek 2024; 2028…stb!

Nem lesz szökőév 2100, 2200 és 2300. Viszont szökőév lesz 2400.

A balrad.ru köszönti a ma névnapjukat ünneplő: Paulina, Akács, Ákos, Albin, Albina, Alvina, Horácia, Jósiás, Józsiás, Józsua, Józsué, Kriszta, Krisztabella, Krisztiána, Krisztin, Krisztina, Lambert, Rozvita, Tamás, Tinka nevű kedves olvasóit.

Sok boldogságot kíván a balrad.ru!

Úgyszintén köszöntjük a ma szülinapjukat ünneplőket is!

A balrad.ru MINDEN OLVASÓJÁNAK KÍVÁNJA: LEGYEN SZÉP A NAPJA!

Június 22 – én IS nagy és emlékezetes dolgok estek meg a történelem során.

E napon is születtek és haltak meg nagy emberek, jelességek.

Hogy is volt? Mi is volt? Kik születtek? Kik haltak meg?

Itt bővebben: https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%BAnius_22.

Ma van:

Horvátország: az antifasiszta harc emléknapja. A horvát antifasiszta partizánok felkelése a német és az olasz megszálló erők ellen.

A balrad.ru mai zeneajánlata:

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Donbassz

A Rosszija1 televíziós csatornának nyilatkozva az orosz államfő kijelentette: „Oroszországnak nem Ukrajna polgáraival, hanem a kijevi politikai elittel van vitája”.

Ebben az interjúban több mint érdekes megjegyzést tett Vlagyimir Putyin. „Felelős ukrán kormányzati tisztviselők Moszkvába történő érkezése csupán idő kérdése” – mondta Oroszország elnöke. (A balrad.ru – nak volna tippje a MIÉRT? – re.)

A Kreml sajtószolgálatának vezetője Dmitrij PeszkovaKijev – Donbassz konfliktus kapcsán aggodalmának adott hangot. Szerinte nyugtalanító, hogy Kijev a minszki megállapodás végrehajtását opciónak vagy megvalósíthatatlannak minősíti. Peszkov úgy véli, hogy Donbassz településeinek helyzete nagyon veszélyes.

A fronthelyzet a DNR – szakaszon is éleződik.

Mára virradóan és ma délelőtt Kijev ordashada 9 frontmenti DNR – es település lőtt mindenféle tűzszerszámmal. Gorlovka, Jaszinonovataja, és Alekszandrovka kapták a legtöbb gránátot.

Trudovszkára ma reggel „mindössze” két aknagránátot lőttek ki, de avégből egy 68 éves helyi asszony súlyosan megsebesült. A DNR önvédelmiseinek azonnali válaszcsapása nyomán egy hohol BMP leolvadt. A „saslik” száma még nem ismert.

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Mert nagy a szükség…!

A balrad.ru számára 2020 még cudarabb lett, mint az eddigiek! És még cudarabb lesz!

(KIVÁLTKÉPP MOST, HOGY ÚGY TŰNIK: FOGÁST TALÁLT A HATALOM A BLOGON!)

Mint az immár 30. esztendeje regnáló hazaáruló és népkifosztó RENDSZER ESKÜDT ELLENSÉGE, a kádárista balrad.ru ha nem is a látványosan üldözött, de a hatalom és álellenzéke MINDEGYIKE által nem igazán kívánatos – SŐT: MOSTMÁR ÍGY – ÚGY ÜLDÖZENDŐ, ZAKLATANDÓ – hírblogocska marad. 2020 – ban IS! A maga nyomorával együtt.

Géptönkremenetel, összeomlás. Ami összejöhet – össze is jön. De ha anyagilag stabilabb lenne a helyzet, az ilyen problémák megelőzhetők lennének. Tartalék gép, monitor, műszaki felügyelet. Ezek viszont mind – mind pénzbe vannak!

A balrad.ru LÉTEZÉSE ÉS MŰKÖDÉSE KIMONDOTTAN ÉS CSAKIS A SZIMPATIZÁNSAI ANYAGI TÁMOGATÁSÁNAK KÖSZÖNHETŐ! Sajnos ez várhatóan így lesz a jövőben is!

KÉRLEK! HA MÁSKÉPP NEM TUDSZ SEGÍTENI, OSZD MEG A balrad.ru TARTALMÁT!

Ez van! Bár a mindennapi napi 14 órás görnyedés a klaviatúra fölött már érezteti hatását! Hogy mi lesz? Meglátjuk. (Lehet át kell térni a balkezes pötyögésre.)

Szóval a régi problémák. Amik között a romlott látás, a lemerevedett nyak, jobb kéz, derék és lábak nem a legnagyobb problémát jelentik balrad.ru adminnak. 66 évesen ezek már kötelező bajok!

Nagyobb gond ezeknél az anyagiak hiánya.

Amit a néhány szimpatizáns rendszeres vagy alkalmi adománya csak enyhíteni képes, megszüntetni nem.

AZ Ő ADOMÁNYAIKAT EZÚTTAL IS HÁLÁSAN KÖSZÖNÖM!

A balrad.ru számtalan olvasója – a közvetlenül a portált olvasók, a blogot a Fecebookon, Twitteren, VK-n böngészők – csakis nekik, a Bal-Rad-ot rendszeresen támogató tucatnyi, és alkalmilag segítő szimpatizánsok adományainak köszönheti, hogy olvashatja – kommentelheti a balrad.ru – t! CSAKIS NEKIK!

Szeretném megértetni a balrad.ru olvasóival-szimpatizánsaival: SOKKAL SZERENCSÉSEBB LENNE, HA AKIK KEDVELIK A BAL-RAD – OT, HAVONTA CSAK EGY KÁVÉ ÁRÁVAL (nem többel!) TÁMOGATNÁK A HÍRBLOG MŰKÖDÉSÉT!

Ami az olvasónak kb. öt percnyi információ, az a balrad.ru esetében másfél órai munka, vakoskodás.

A balrad.ru havi olvasottsága legkevesebb 300 ezer fő! Ha ennek a tábornak CSAK AZ EGY EZRELÉKE szánna havonta CSAK 500 forintot a balrad.ru támogatására…

CSAK 500 FORINT/HÓ! EGY KÁVÉ ÁRA HAVONTA!

Ami elküldhető postai úton is:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

Vagy megtehetik a Pay-Palon keresztül:

A “Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on:

amely piktogramm a balrad.ru főoldalának jobb fölső sarkában virít.

Vagy ha kérik a balrad13@gmail.com e-mail cimen, akkor bankszámlaszámot is tudunk megadni.

A beérkező adományokról olvasóinkat – mint mindig – a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk! (Ez minden egyes adomány beérkezésekor közlésre kerül.)

Óriási segítség lehetne a balrad.ru számára nyújtott “technikai-anyagi” segítség is! Ami nem közvetlen adományozást jelent, hanem a balrad.ru tartalmainak a közösségi médiafelületeken (Facebook, Twitter, Instagramm, VKontakt – meg a qrvajéet tudja még milyen megosztási lehetőségek vannak.) való megosztása, illetve ezeken a felületeken és hírportálok hozzászólási rovataiban való hivatkozások a balrad.ru-ra. Hátha még több olvasó érezne elviselhetetlen adakozási kényszert! Hátha úgy gondolnák, hogy HAVONTA EGY KÁVÉ ÁRÁVAL megsegítenék a balrad.ru-t!

KÉRLEK! HA MÁSKÉPP NEM TUDSZ SEGÍTENI, OSZD MEG A balrad.ru TARTALMÁT!

EHHEZ NEM KELL MÁST TENNI, CSAK RÁKLIKKELNI A balrad.ru MINDEN ANYAGA ALATT OTT LÉVŐ “TETSZIK” és “MEGOSZTÁS” KICSI KÉK FACEBOOK JELEKRE! (Hátha…)

DE HA AKADNA OLVASÓ, AKI MERNÉ REKLÁMOZTATNI CÉGÉT VAGY TERMÉKÉT EZEN A KÁDÁRISTA BÜDÖSKOMCSI – NEMMZETTHYJETLEN HELYEN – ÖRÖMMEL BEVÁLLALNÁNK!

De vállalnánk orosz-magyar, magyar-orosz fordítást is! Meg üzleti lehetőségeknek is utána tudunk járni Oroszországban, Belorussziában.

Ha valakit érdekelne: balrad13@gmail.com

Görbe a tükör

Felemás adatok – Nem annyian vannak, és nem annyit keresnek a dolgozók

A hivatalos adatokból aligha derül ki, hogy a válság miatt mind többen veszítik el a munkájukat. Eközben az átlagbér is torzítja a valóságot, mert a legkisebb vállalkozásoknál dolgozó alacsony keresetűeket nem veszik figyelembe. A szakemberek ismerik a problémákat, de a jelek szerint őket nem kérdezik meg.

Még szó sem volt a koronavírus okozta gondokról, figyelmeztetés már elhangzott.

Nem annyian vannak, és nem annyit keresnek a magyar munkavállalók, mint amennyit a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai sugallnak

– állapította meg már egy éve a Magyar Szakszervezeti Szövetség és a Policy Agenda társadalomkutató intézet. Bár azóta hasonló, számításokon alapuló felmérés nem készült, a kutatók szerint minden bizonnyal romlott a helyzet.

Március közepén ugyanis Magyarországot is elérte a világgazdasági válság. Április végén a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat azt jelentette, hogy a regisztrált álláskeresők száma több mint 330 ezer, vagyis biztos, hogy ennyien küszködtek jövedelemhiánnyal, ami számukra tragikus helyzethez is vezethet. Hozzájuk lehet azonban számítani azt a mintegy 280 ezer embert is, akiknek ugyan nincs állásuk, de a mozgásukat korlátozó intézkedések miatt nem regisztráltatták magukat munkanélküliként. Vagyis legalább 600 ezren vannak, akikről biztosan nem szólnak a bérstatisztikák.

Azoknak a szerencséseknek, akiknek van keresetük, és teljes munkaidőben foglalkoztatták őket, a KSH legfrissebb adatai szerint a bruttó átlagkeresetük 2020 első negyedévében 384 200 forint (nettó 255 500 forint) volt, ha a versenyszférában dolgoztak, akkor a bruttó átlagkeresetük a 400 100 forintot is elérte. (Teljes munkaidőben a válság előtt a munkavállalók háromnegyede dolgozott, azóta romlott az arány.)

A munkavállalók hitetlenkedve fogadták ezeket a számokat, s feltehetően joggal. Az okokról Katona Tamás egyetemi tanár, a KSH volt elnöke lapunknak elmondta, hogy a KSH bérstatisztikája hosszú ideje csak a költségvetési szervezetek és a legalább öt főt foglalkoztató vállalkozások adatait tartalmazza. Ennek korábban az volt az oka, hogy a statisztikai hivatal adatgyűjtése nem terjedt ki a legkisebb vállalkozásokra. Két éve azonban változtattak a módszertanon, és már nem saját adatgyűjtésre alapoznak, hanem a NAV-tól veszik át az adatokat, hiszen 2006 óta minden foglalkoztatónak havonta kell egyénenként adatot szolgáltatnia az adóhatóság számára.

A KSH meg is ígérte, hogy ettől kezdve mindenkire kiterjed majd a kereset-statisztika.

A múlt év elején meg is indult az adatátvételen alapuló statisztikai feldolgozás, de arra hivatkoztak, hogy 2019-et csak kísérleti évnek tekintik, és 2020-tól szolgáltatnak teljes körű adatokat. Ez azonban nem történt meg, feltehetően azért, mert lényegesen alacsonyabb átlagkereset jönne ki, mint amit a régi módszer szerint publikálnak. Így a szakember számításai szerint

a statisztika továbbra is csak a foglalkoztatottak alig több, mint kétharmadának keresetét veszi figyelembe.

(Ha a közfoglalkoztatottak bérére is kiterjedne a számbavétel, akkor ugyan nagyobb lenne a létszám, de rosszabbá válnának a kereseti adatok.)

A probléma nemcsak az, hogy a bérből és fizetésből élők százezreiről nincsenek adatok, hanem az is, hogy az átlagbér számításával nem lehet megfelelően nyomon követni az országban jellemző jövedelemszinteket

– mondta Kiss Ambrus, aki korábban a Policy Agenda ügyvezető igazgatója volt, s a tavalyi önkormányzati választások óta a budapesti főpolgármester általános helyettese. Sok más kutatóval együtt az a véleménye, hogy a statisztikusok által alkalmazott átlagbér elfedi a jövedelemkülönbségeket.

Képünk illusztráció

A valós jövedelmi összképet inkább mutatná, ha a statisztikusok az átlagbér mellett mediánbért is számolnának. Ez úgy jönne ki, mintha az összes foglalkoztatottat a jövedelmük növekedése szerint sorba állítanák, majd megkérdeznék a középen állót, hogy mennyi a keresete. Érdekesség, hogy a KSH ezt az adatot ötévente elküldi az Eurostatnak, de a havi vagy legalább negyedévenkénti hazai publikációval adós marad. Pedig kiderülhetne belőle, hogy a mediánbér nálunk az átlagbér 80 százalékát sem éri el. Összehasonlításul: Szlovákiában meghaladja azt, Csehországban pedig éppen annyi. (168óra)

A balrad.ru kommentje a „kunyera” után

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Bal-Rad komm: „…A valós jövedelmi összképet inkább mutatná, ha a statisztikusok az átlagbér mellett mediánbért is számolnának…”

-Nade akkor nem lehetne a havi qrmányzati dijadaljelentésekkel hülyíteni a magyarok millióit! Márpedig a néphülyités a rendszer lényege! Aminek egyik sarokköve éppen a KSH névre hallgató qrmányzati számvarázsolda.

Ajánlott olvasmány

Holnap – június 22 – én – lesz 78 éve annak, hogy a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót. E ténytől nem lehet elvonatkoztatni, hogy pont most tette közzé a Kreml sajtószolgálata Vlagyimir Putyin orosz államfő írását, amely mélyrehatóan foglalkozik a történet előzményeivel, lefolyásával, és napjainkig tartó utóéletével, melyben tényekkel cáfolja a napjainkban fölerősödött nyugati történelemhamisítási törekvések állításait.

Az orosz elnök írása hatalmas terjedelmű. Már csupán lefordítása is messze meghaladja a balrad.ru képességeit, hát még a „magyarítása”!

Mindazonáltal ajánljuk mindenki számára az elolvasását. Jobb híján a Google fordítóprogramja is megteszi.

A cikk eredetije itt: rusvesna.su

75 лет Великой Победы: общая ответственность перед историей и будущим.

«75 лет прошло, как закончилась Великая Отечественная война. За эти годы выросло несколько поколений. Изменилась политическая карта планеты. Нет Советского Союза, который одержал грандиозную, сокрушительную победу над нацизмом, спас весь мир. Да и сами события той войны даже для её участников – далёкое прошлое. Но почему в России 9 мая отмечается как самый главный праздник, а 22 июня жизнь словно замирает и комок подкатывает к горлу?

Принято говорить: война оставила глубокий след в истории каждой семьи. За этими словами – судьбы миллионов людей, их страдания и боль потерь. Гордость, правда и память.

Для моих родителей война – это страшные муки блокадного Ленинграда, где умер мой двухлетний брат Витя, где чудом осталась в живых мама. Отец, имея бронь, ушёл добровольцем защищать родной город – поступил так же, как и миллионы советских граждан. Воевал на плацдарме “Невский пятачок”, был тяжело ранен. И чем дальше эти годы, тем больше потребность побеседовать с родителями, узнать более подробно о военном периоде их жизни. Но уже невозможно ничего спросить, поэтому свято храню в сердце разговоры с отцом и мамой на эту тему, их скупые эмоции.

Для меня и моих сверстников важно, чтобы наши дети, внуки, правнуки понимали, через какие испытания и муки прошли их предки. Как, почему смогли выстоять и победить? Откуда взялась их поистине железная сила духа, которая удивляла и восхищала весь мир? Да, они защищали свой дом, детей, близких, семью. Но всех объединяла любовь к Родине, к Отечеству. Это глубинное, личностное чувство во всей своей полноте отражено в самой сути нашего народа и стало одним из определяющих в его героической, жертвенной борьбе против нацистов.

Часто задаются вопросом: как нынешнее поколение себя поведёт, как поступит в условиях критической ситуации? Перед моими глазами молодые врачи, медсёстры, порой вчерашние студенты, которые сегодня идут в “красную зону”, чтобы спасать людей. Наши военнослужащие, в ходе борьбы с международным терроризмом на Северном Кавказе, в Сирии стоявшие насмерть, – совсем юные ребята! Многим бойцам легендарной, бессмертной шестой десантной роты было 19-20 лет. Но все они показали, что достойны подвига воинов нашей Родины, которые защитили её в Великую Отечественную войну.

Поэтому уверен, что в характере у народов России – исполнять свой долг, не жалеть себя, если того требуют обстоятельства.

Самоотверженность, патриотизм, любовь к родному дому, к своей семье, к Отечеству – эти ценности и сегодня являются для российского общества фундаментальными, стержневыми. На них, по большому счёту, во многом держится суверенитет нашей страны.

Сейчас у нас появились новые традиции, рождённые народом, такие как “Бессмертный полк”. Это марш нашей благодарной памяти, кровной, живой связи между поколениями. Миллионы людей выходят на шествия с фотографиями своих родных, отстоявших Отечество и разгромивших нацизм. Это значит, что их жизнь, испытания и жертвы, Победа, которую они передали нам, никогда не будут забыты.

Наша ответственность перед прошлым и будущим – сделать всё, чтобы не допустить повторения страшных трагедий. Поэтому посчитал своим долгом выступить со статьёй о Второй мировой и Великой Отечественной войнах. Не раз обсуждал эту идею в беседах с мировыми лидерами, встретил их понимание. В конце прошлого года, на саммите руководителей стран СНГ, мы все были едины: важно передать потомкам память о том, что победа над нацизмом была одержана прежде всего советским народом, что в этой героической борьбе – на фронте и в тылу, плечом к плечу – стояли представители всех республик Советского Союза. Тогда же говорил с коллегами и о непростом предвоенном периоде.

Этот разговор вызвал большой резонанс в Европе и мире. Значит, обращение к урокам прошлого действительно необходимо и злободневно. Вместе с тем было и много эмоций, плохо скрываемых комплексов, шумных обвинений. Ряд политиков по привычке поспешили заявить о том, что Россия пытается переписать историю. Однако при этом не смогли опровергнуть ни единого факта, ни одного приведённого аргумента. Разумеется, трудно да и невозможно спорить с подлинными документами, которые, к слову, хранятся не только в российских, но и в зарубежных архивах.

Поэтому есть потребность продолжить анализ причин, которые привели к мировой войне, размышления о её сложных событиях, трагедиях и победах, об её уроках – для нашей страны и всего мира. И здесь, повторю, принципиально важно опираться только на архивные материалы, свидетельства современников, исключить любые идеологические и политизированные домысливания.

Ещё раз напомню очевидную вещь: глубинные причины Второй мировой войны во многом вытекают из решений, принятых по итогам Первой мировой. Версальский договор стал для Германии символом глубокой несправедливости. Фактически речь шла об ограблении страны, которая обязана была выплатить западным союзникам огромные репарации, истощавшие её экономику. Главнокомандующий союзными войсками французский маршал Ф.Фош пророчески охарактеризовал Версаль: “Это не мир, это перемирие на двадцать лет”.

Именно национальное унижение сформировало питательную среду для радикальных и реваншистских настроений в Германии. Нацисты умело играли на этих чувствах, строили свою пропаганду, обещая избавить Германию от “наследия Версаля”, восстановить её былое могущество, а по сути, толкали немецкий народ к новой войне. Парадоксально, но этому прямо или косвенно способствовали западные государства, прежде всего Великобритания и США. Их финансовые и промышленные круги весьма активно вкладывали капиталы в немецкие фабрики и заводы, выпускавшие продукцию военного назначения. А среди аристократии и политического истеблишмента было немало сторонников радикальных, крайне правых, националистических движений, набиравших силу и в Германии, и в Европе.

Версальское “мироустройство” породило многочисленные скрытые противоречия и явные конфликты. В их основе – произвольно оформленные победителями в Первой мировой войне границы новых европейских государств. Практически сразу после их появления на карте начались территориальные споры и взаимные претензии, которые превратились в мины замедленного действия.

Одним из важнейших итогов Первой мировой войны стало создание Лиги наций. На эту международную организацию возлагались большие надежды по обеспечению долгосрочного мира, коллективной безопасности. Это была прогрессивная идея, последовательная реализация которой без преувеличения могла бы предотвратить повторение ужасов глобальной войны.

Однако Лига наций, в которой доминировали державы-победительницы – Великобритания и Франция, продемонстрировала свою неэффективность и просто потонула в пустых разговорах. В Лиге наций да и вообще на европейском континенте не были услышаны неоднократные призывы Советского Союза сформировать равноправную систему коллективной безопасности. В частности, заключить восточноевропейский и тихоокеанский пакты, которые смогли бы поставить заслон агрессии. Эти предложения были проигнорированы.

Лига наций не смогла предотвратить и конфликты в различных частях мира, такие как нападение Италии на Эфиопию, гражданская война в Испании, агрессия Японии против Китая, аншлюс Австрии. А в случае Мюнхенского сговора, в котором помимо Гитлера и Муссолини участвовали лидеры Великобритании и Франции, с полного одобрения Совета Лиги наций произошло расчленение Чехословакии. Отмечу в связи с этим, что в отличие от многих тогдашних руководителей Европы Сталин не запятнал себя личной встречей с Гитлером, который слыл тогда в западных кругах вполне респектабельным политиком, был желанным гостем в европейских столицах.

В разделе Чехословакии заодно с Германией действовала и Польша. Они заранее и вместе решали, кому достанутся какие чехословацкие земли. 20 сентября 1938 года посол Польши в Германии Ю.Липский сообщил министру иностранных дел Польши Ю.Беку о следующих заверениях Гитлера:

“…В случае, если между Польшей и Чехословакией дело дойдёт до конфликта на почве польских интересов в Тешине, Рейх станет на нашу [польскую] сторону”. Главарь нацистов даже давал подсказки, советовал, чтобы начало польских действий “последовало… только лишь после занятия немцами Судетских гор”.

В Польше отдавали себе отчёт, что без гитлеровской поддержки её захватнические планы были бы обречены на провал. Здесь процитирую запись беседы германского посла в Варшаве Г.А.Мольтке с Ю.Беком от 1 октября 1938 года о польско‑чешских отношениях и позиции СССР в этом вопросе. Вот что там написано: “…Г‑н Бек… выразил большую благодарность за лояльную трактовку польских интересов на Мюнхенской конференции, а также за искренность отношений во время чешского конфликта. Правительство и общественность [Польши] полностью отдают должное позиции фюрера и рейхсканцлера”.

Раздел Чехословакии был жестоким и циничным. Мюнхен обрушил даже те формальные хрупкие гарантии, которые оставались на континенте, показал, что взаимные договорённости ничего не стоят. Именно Мюнхенский сговор послужил тем спусковым крючком, после которого большая война в Европе стала неизбежной.

Сегодня европейские политики, прежде всего польские руководители, хотели бы “замолчать” Мюнхен. Почему? Не только потому, что их страны тогда предали свои обязательства, поддержали Мюнхенский сговор, а некоторые даже приняли участие в дележе добычи, но и потому, что как‑то неудобно вспоминать, что в те драматичные дни 1938 года только СССР вступился за Чехословакию.

Советский Союз, исходя из своих международных обязательств, в том числе соглашений с Францией и Чехословакией, пытался предотвратить трагедию. Польша же, преследуя свои интересы, всеми силами препятствовала созданию системы коллективной безопасности в Европе. Польский министр иностранных дел Ю.Бек 19 сентября 1938 года прямо писал об этом уже упомянутому послу Ю.Липскому перед его встречей с Гитлером: “…В течение прошлого года польское правительство четыре раза отвергало предложение присоединиться к международному вмешательству в защиту Чехословакии”.

Британия, а также Франция, которая была тогда главным союзником чехов и словаков, предпочли отказаться от своих гарантий и бросить на растерзание эту восточноевропейскую страну. Не просто бросить, а направить устремления нацистов на восток с прицелом на то, чтобы Германия и Советский Союз неизбежно бы столкнулись и обескровили друг друга.

Именно в этом заключалась западная политика “умиротворения”. И не только по отношению к Третьему рейху, но и к другим участникам так называемого Антикоминтерновского пакта – фашистской Италии и милитаристской Японии. Её кульминацией на Дальнем Востоке стало англо‑японское соглашение лета 1939 года, предоставившее Токио свободу рук в Китае. Ведущие европейские державы не хотели признавать, какая смертельная опасность для всего мира исходит от Германии и её союзников, рассчитывали, что война их самих обойдёт стороной.

Мюнхенский сговор показал Советскому Союзу, что западные страны будут решать вопросы безопасности без учёта его интересов, а при удобном случае могут сформировать антисоветский фронт.

Вместе с тем Советский Союз до последней возможности старался использовать любой шанс для создания антигитлеровской коалиции, повторю, несмотря на двуличную позицию стран Запада. Так, по линии разведслужб советское руководство получало подробную информацию о закулисных англо‑германских контактах летом 1939 года. Обращаю внимание: они велись весьма интенсивно, причём практически одновременно с трёхсторонними переговорами представителей Франции, Великобритании и СССР, которые западными партнёрами, напротив, сознательно затягивались. Приведу в связи с этим документ из британских архивов – это инструкция британской военной миссии, которая прибыла в Москву в августе 1939 года.

В ней прямо говорится, что делегация должна “вести переговоры очень медленно”; что “правительство Соединённого Королевства не готово брать на себя подробно прописанные обязательства, которые могут ограничить нашу свободу действий при каких‑либо обстоятельствах”. Отмечу также: в отличие от англичан и французов советскую делегацию возглавили высшие руководители Красной Армии, которые имели все необходимые полномочия “подписать военную конвенцию по вопросам организации военной обороны Англии, Франции и СССР против агрессии в Европе”.

Свою роль в провале переговоров сыграла Польша, которая не хотела никаких обязательств перед советской стороной. Даже под давлением западных союзников польское руководство отказывалось от совместных действий с Красной Армией в противостоянии вермахту. И только когда стало известно о прилёте Риббентропа в Москву, Ю.Бек нехотя, не напрямую, а через французских дипломатов уведомил советскую сторону: “…В случае совместных действий против германской агрессии сотрудничество между Польшей и СССР, при технических условиях, которые надлежит определить, не исключено”. Одновременно своим коллегам он разъяснил: “…Я не против этой формулировки только в целях облегчения тактики, и наша же принципиальная точка зрения в отношении СССР является окончательной и остаётся без изменений”.

В сложившейся ситуации Советский Союз подписал Договор о ненападении с Германией, фактически сделал это последним из стран Европы. Причём на фоне реальной опасности столкнуться с войной на два фронта – с Германией на западе и с Японией на востоке, где уже шли интенсивные бои на реке Халхин‑Гол.

Сталин и его окружение заслуживают многих справедливых обвинений. Мы помним и о преступлениях режима против собственного народа, и об ужасах массовых репрессий. Повторю, советских руководителей можно упрекать во многом, но не в отсутствии понимания характера внешних угроз. Они видели, что Советский Союз пытаются оставить один на один с Германией и её союзниками, и действовали, осознавая эту реальную опасность, чтобы выиграть драгоценное время для укрепления обороны страны.

По поводу заключённого тогда Договора о ненападении сейчас много разговоров и претензий именно в адрес современной России. Да, Россия – правопреемница СССР, и советский период со всеми его триумфами и трагедиями – неотъемлемая часть нашей тысячелетней истории. Но напомню также, что Советский Союз дал правовую и моральную оценку так называемому Пакту Молотова–Риббентропа. В постановлении Верховного Совета от 24 декабря 1989 года официально осуждены секретные протоколы как “акт личной власти”, никак не отражавший “волю советского народа, который не несёт ответственности за этот сговор”.

Вместе с тем другие государства предпочитают не вспоминать о соглашениях, где стоят подписи нацистов и западных политиков. Не говоря уже о юридической или политической оценке такого сотрудничества, в том числе молчаливого соглашательства некоторых европейских деятелей с варварскими планами нацистов вплоть до их прямого поощрения. Чего стóит циничная фраза посла Польши в Германии Ю.Липского, произнесённая в беседе с Гитлером 20 сентября 1938 года: “…За решение еврейского вопроса мы [поляки] поставим ему… прекрасный памятник в Варшаве”.

Мы также не знаем, были ли какие‑либо “секретные протоколы” и приложения к соглашениям ряда стран с нацистами. Остаётся лишь “верить на слово”. В частности, до сих пор не рассекречены материалы о тайных англо‑германских переговорах. Поэтому призываем все государства активизировать процесс открытия своих архивов, публикацию ранее неизвестных документов предвоенного и военного периодов – так, как это делает Россия в последние годы. Готовы здесь к широкому сотрудничеству, к совместным исследовательским проектам учёных‑историков.

Но вернёмся к событиям, непосредственно предшествовавшим Второй мировой войне. Наивно было верить, что, расправившись с Чехословакией, Гитлер не предъявит очередные территориальные претензии. На этот раз к своему недавнему соучастнику в разделе Чехословакии – Польше. Поводом здесь, кстати, также послужило наследие Версаля – судьба так называемого Данцигского коридора. Последовавшая затем трагедия Польши – целиком на совести тогдашнего польского руководства, которое помешало заключению англо‑франко‑советского военного союза и понадеялось на помощь западных партнёров, подставило свой народ под каток гитлеровской машины уничтожения.

Немецкое наступление развивалось в полном соответствии с доктриной блицкрига. Несмотря на ожесточённое, героическое сопротивление польской армии, уже через неделю после начала войны, 8 сентября 1939 года, германские войска были на подступах к Варшаве.

А военно‑политическая верхушка Польши к 17 сентября сбежала на территорию Румынии, предав свой народ, который продолжал вести борьбу с захватчиками.

Западные союзники не оправдали польских надежд. После объявления войны Германии французские войска продвинулись всего на несколько десятков километров в глубь немецкой территории. Выглядело всё это лишь как демонстрация активных действий. Более того, англо‑французский Верховный военный совет, впервые собравшийся 12 сентября 1939 года во французском Абвиле, принял решение вовсе прекратить наступление ввиду быстрого развития событий в Польше. Началась пресловутая “странная война”. Налицо – прямое предательство со стороны Франции и Англии своих обязательств перед Польшей.

Позже, в ходе Нюрнбергского процесса, немецкие генералы так объясняли свой быстрый успех на востоке, бывший начальник штаба оперативного руководства Верховного главнокомандования вооружёнными силами Германии генерал А.Йодль признал: “…Если мы ещё в 1939 году не потерпели поражения, то это только потому, что примерно 110 французских и английских дивизий, стоящих во время нашей войны с Польшей на Западе против 23‑х германских дивизий, оставались совершенно бездеятельными”.

Попросил поднять из архивов весь массив материалов, связанных с контактами СССР и Германии в драматичные дни августа и сентября 1939 года. Как свидетельствуют документы, пункт 2 Секретного протокола к Договору о ненападении между Германией и СССР от 23 августа 1939 года устанавливал, что в случае территориально‑политического переустройства областей, входящих в состав Польского государства, граница сфер интересов двух стран должна “приблизительно проходить по линии рек Нарева, Вислы и Сана”. Иными словами, в советскую сферу влияния попадали не только территории, на которых проживало преимущественно украинское и белорусское население, но и исторические польские земли междуречья Буга и Вислы. Об этом факте далеко не все сейчас знают.

Как и о том, что сразу после нападения на Польшу в первые сентябрьские дни 1939 года Берлин настойчиво и неоднократно призывал Москву присоединиться к военным действиям. Однако советское руководство подобные призывы игнорировало и втягиваться в драматически развивающиеся события не собиралось до последней возможности.

Лишь когда стало окончательно ясно, что Великобритания и Франция не стремятся помогать своему союзнику, а вермахт способен быстро оккупировать всю Польшу и выйти фактически на подступы к Минску, было принято решение ввести утром 17 сентября войсковые соединения Красной Армии в так называемые восточные кресы – ныне это части территории Белоруссии, Украины и Литвы.

Очевидно, что других вариантов не оставалось. В противном случае риски для СССР возросли бы многократно, поскольку, повторю, старая советско‑польская граница проходила всего в нескольких десятках километров от Минска, и неизбежная война с нацистами началась бы для страны с крайне невыгодных стратегических позиций. А миллионы людей разных национальностей, в том числе евреи, жившие под Брестом и Гродно, Перемышлем, Львовом и Вильно, были бы брошены на уничтожение нацистам и их местным приспешникам – антисемитам и радикал‑националистам.

Именно тот факт, что Советский Союз до последней возможности стремился избежать участия в разгорающемся конфликте и не хотел играть на стороне Германии, привёл к тому, что реальное соприкосновение советских и немецких войск произошло гораздо восточнее оговорённых в секретном протоколе рубежей. Не по Висле, а примерно по так называемой линии Керзона, которая ещё в 1919 году была рекомендована Антантой в качестве восточной границы Польши.

Как известно, сослагательное наклонение трудно применимо к уже произошедшим событиям. Скажу лишь, что в сентябре 1939 года советское руководство имело возможность отодвинуть западные рубежи СССР ещё дальше на запад, вплоть до Варшавы, но приняло решение не делать этого.

Немцы предложили зафиксировать новый статус‑кво. 28 сентября 1939 года в Москве И.Риббентроп и В.Молотов подписали Договор о дружбе и границе между СССР и Германией, а также секретный протокол об изменении государственной границы, которой признавалась демаркационная линия, где де‑факто стояли две армии.

Осенью 1939 года, решая свои военно‑стратегические, оборонительные задачи, Советский Союз начал процесс инкорпорации Латвии, Литвы и Эстонии. Их вступление в СССР было реализовано на договорной основе, при согласии избранных властей. Это соответствовало нормам международного и государственного права того времени. Кроме того, Литве в октябре 1939 года были возвращены город Вильно и прилегающая область, ранее входившие в состав Польши. Прибалтийские республики в составе СССР сохранили свои органы власти, язык, имели представительство в советских высших государственных структурах.

Все эти месяцы не прекращалась невидимая постороннему глазу дипломатическая и военно‑политическая борьба, работа разведки. В Москве понимали, что перед ней непримиримый и жестокий враг, что скрытая война с нацизмом уже идёт. И нет никаких оснований воспринимать официальные заявления, формальные протокольные ноты тех лет как доказательство “дружбы” между СССР и Германией. Активные торговые и технические контакты СССР имел не только с Германией, но и с другими странами. При этом Гитлер раз за разом пытался втянуть СССР в противостояние с Великобританией, однако советское руководство не поддалось на эти уговоры.

Последнюю попытку склонить Советский Союз к совместным действиям Гитлер предпринял в ходе визита Молотова в Берлин в ноябре 1940 года. Но Молотов в точности выполнил указания Сталина, ограничившись общими разговорами об идее немцев по поводу присоединения СССР к Пакту трёх – союзу Германии, Италии и Японии, – подписанному в сентябре 1940 года и направленному против Великобритании и США. Не случайно уже 17 ноября Молотов инструктировал находившегося в Лондоне советского полпреда И.Майского следующим образом: “Для Вашей ориентировки… Никакого договора в Берлине не было подписано и не предполагалось этого делать. Дело в Берлине ограничилось… обменом мнениями… Немцы и японцы, как видно, очень хотели бы толкнуть нас в сторону Персидского залива и Индии. Мы отклонили обсуждение этого вопроса, так как считаем такие советы со стороны Германии неуместными”.

А 25 ноября советское руководство и вовсе поставило здесь точку: официально выдвинуло Берлину неприемлемые для нацистов условия, включая вывод германских войск из Финляндии, договор о взаимопомощи между СССР и Болгарией и ряд других, тем самым сознательно исключив для себя любые возможности присоединения к Пакту. Такая позиция окончательно укрепила фюрера в его намерении развязать войну против СССР. И уже в декабре, отбросив в сторону все предупреждения своих стратегов о катастрофичной опасности войны на два фронта, Гитлер утвердил план “Барбаросса”. Сделал это, понимая, что именно Советский Союз – главная сила, которая противостоит ему в Европе, и предстоящая схватка на востоке решит исход мировой войны. А в том, что поход на Москву будет скоротечным и успешным, он был уверен.

Что хотел бы особо отметить: западные страны фактически согласились тогда с советскими действиями, признали стремление Советского Союза обеспечить свою безопасность. Так, ещё 1 октября 1939 года бывший на тот момент главой британского Адмиралтейства У.Черчилль в выступлении на радио сказал: “Россия проводит холодную политику собственных интересов… Для защиты России от нацистской угрозы явно необходимо было, чтобы русские армии стояли на этой линии [новой западной границе]”. 4 октября 1939 года в Палате лордов министр иностранных дел Великобритании Э.Галифакс заявил: “…Следует напомнить, что действия советского правительства заключались в перенесении границы по существу до той линии, которая была рекомендована во время Версальской конференции лордом Керзоном… Я только привожу исторические факты и полагаю, что они неоспоримы”.

Известный британский политический и государственный деятель Д.Ллойд‑Джордж подчёркивал: “Русские армии заняли территории, которые не являются польскими и которые были силой захвачены Польшей после Первой мировой войны… Было бы актом преступного безумия поставить русское продвижение на одну доску с продвижением немцев”.

А в неформальных беседах с советским полпредом И.Майским английские высокопоставленные политики и дипломаты говорили более откровенно. Заместитель министра иностранных дел Великобритании Р.Батлер 17 октября 1939 года поделился: “…В английских правительственных кругах считают, что не может быть никакого вопроса о возврате Польше Западных Украины и Белоруссии. Если бы удалось создать этнографическую Польшу скромных размеров с гарантией не только СССР и Германии, но также Англии и Франции, то британское правительство считало бы себя вполне удовлетворённым”. 27 октября 1939 года главный советник Н.Чемберлена Г.Вильсон сказал: “Польша должна… быть восстановлена как самостоятельное государство на своей этнографической базе, но без Западной Украины и Белоруссии”.

Стоит отметить, что в ходе этих бесед зондировалась почва и для улучшения советско‑британских отношений. Эти контакты во многом заложили основу будущего союзничества и антигитлеровской коалиции. Среди ответственных дальновидных политиков выделялся У.Черчилль, который, несмотря на известную антипатию к СССР, и ранее выступал за сотрудничество с ним.

Ещё в мае 1939 года в Палате общин он заявил: “Мы окажемся в смертельной опасности, если не сможем создать великий союз против агрессии. Было бы величайшей глупостью, если бы мы отвергли естественное сотрудничество с Советской Россией”. А уже после начала боевых действий в Европе – на встрече с И.Майским 6 октября 1939 года – он доверительно сказал: “…Между Великобританией и СССР нет никаких серьёзных противоречий, а стало быть, нет оснований для напряжённых и неудовлетворительных отношений. Британское правительство… хотело бы развивать… торговые отношения. Оно готово было бы также обсудить всякие другие меры, могущие способствовать улучшению взаимоотношений”.

Вторая мировая война не случилась в одночасье, не началась неожиданно, вдруг. И агрессия Германии против Польши не была внезапной. Она – результат многих тенденций и факторов в мировой политике того периода.

Все довоенные события выстроились в одну роковую цепь. Но, безусловно, главное, что предопределило величайшую трагедию в истории человечества, – это государственный эгоизм, трусость, потакание набиравшему силу агрессору, неготовность политических элит к поиску компромисса.

Поэтому нечестно утверждать, что двухдневный визит в Москву нацистского министра иностранных дел Риббентропа – главная причина, породившая Вторую мировую войну. Все ведущие страны в той или иной степени несут свою долю вины за её начало. Каждая совершала непоправимые ошибки, самонадеянно полагая, что можно обхитрить других, обеспечить себе односторонние преимущества или остаться в стороне от надвигающейся мировой беды. И за такую недальновидность, за отказ от создания системы коллективной безопасности платить пришлось миллионами жизней, колоссальными утратами.

Пишу об этом без малейшего намерения взять на себя роль судьи, кого‑то обвинить или оправдать, тем более инициировать новый виток международного информационного противостояния на историческом поле, которое может столкнуть между собой государства и народы. Считаю, что поиском взвешенных оценок прошедших событий должна заниматься академическая наука с широким представительством авторитетных учёных из разных стран. Нам всем нужны правда и объективность. Со своей стороны всегда призывал и призываю коллег к спокойному, открытому, доверительному диалогу, к самокритичному, непредвзятому взгляду на общее прошлое. Такой подход позволит не повторить совершённых тогда ошибок и обеспечить мирное и благополучное развитие на долгие годы вперёд.

Однако многие наши партнёры пока не готовы к совместной работе. Напротив, преследуя свои цели, они наращивают против нашей страны количество и масштаб информационных атак, хотят заставить оправдываться, испытывать чувство вины, принимают насквозь лицемерные политизированные декларации. Так, например, одобренная 19 сентября 2019 года Европейским парламентом резолюция “О важности сохранения исторической памяти для будущего Европы” прямо обвинила СССР – наряду с нацистской Германией – в развязывании Второй мировой войны. Естественно, что каких‑либо упоминаний о Мюнхене там не содержится.

Считаю, что подобные “бумаги”, не могу назвать эту резолюцию документом, при всём явном расчёте на скандал несут опасные реальные угрозы. Ведь её принял весьма уважаемый орган. И что он продемонстрировал? Как это ни печально – осознанную политику по разрушению послевоенного мироустройства, создание которого было делом чести и ответственности стран, ряд представителей которых проголосовали сегодня за эту лживую декларацию. И, таким образом, подняли руку на выводы Нюрнбергского трибунала, на усилия мирового сообщества, создававшего после победного 1945 года универсальные международные институты. Напомню в связи с этим, что сам процесс европейской интеграции, в ходе которой были созданы соответствующие структуры, в том числе и Европейский парламент, стал возможен только благодаря урокам, извлечённым из прошлого, его чётким правовым и политическим оценкам. И те, кто сознательно ставит под сомнение этот консенсус, разрушают основы всей послевоенной Европы.

Помимо угрозы для фундаментальных принципов миропорядка есть здесь и моральная, нравственная сторона. Глумление, издевательство над памятью – это подлость. Подлость бывает намеренной, лицемерной, вполне осознанной, когда в заявлениях по поводу 75‑летия окончания Второй мировой войны перечисляются все участники антигитлеровской коалиции, кроме СССР. Подлость бывает трусливой, когда сносят памятники, воздвигнутые в честь борцов с нацизмом, оправдывая постыдные действия лживыми лозунгами борьбы с неугодной идеологией и якобы оккупацией. Подлость бывает кровавой, когда тех, кто выступает против неонацистов и наследников бандеровцев, убивают и сжигают. Повторю, подлость проявляет себя по‑разному, но от этого она не перестаёт быть омерзительной.

Забвение уроков истории неизбежно оборачивается тяжёлой расплатой. Мы будем твёрдо защищать правду, основанную на документально подтверждённых исторических фактах, продолжим честно и непредвзято рассказывать о событиях Второй мировой войны. На это в том числе нацелен масштабный проект по созданию в России крупнейшей коллекции архивных документов, кино- и фотоматериалов по истории Второй мировой войны, предвоенному периоду.

Такая работа уже идёт. Многие новые, недавно найденные, рассекреченные материалы использовал и при подготовке этой статьи. И в связи с этим могу ответственно заявить, что не существует архивных документов, которые подтверждали бы версию о намерении СССР начать превентивную войну против Германии. Да, советское военное руководство придерживалось доктрины, что в случае агрессии Красная Армия быстро даст отпор врагу, перейдёт в наступление и будет вести войну на территории противника. Однако такие стратегические планы вовсе не означали намерения первыми напасть на Германию.

Конечно, сегодня в распоряжении историков есть документы военного планирования, директивы советских и немецких штабов. Наконец, мы знаем, как развивались события в реальности. С высоты этого знания многие рассуждают о действиях, ошибках, просчётах военно‑политического руководства страны. Скажу в связи с этим одно: наряду с огромным потоком разного рода дезинформации советские лидеры получали и реальные сведения о готовящейся агрессии нацистов. И в предвоенные месяцы предприняли шаги, направленные на повышение боеготовности страны, включая скрытый призыв части военнообязанных на сборы, передислокацию соединений и резервов из внутренних военных округов к западным границам.

Война не была внезапной, её ждали, к ней готовились. Но удар нацистов был действительно невиданной в истории разрушительной мощи. 22 июня 1941 года Советский Союз столкнулся с самой сильной, отмобилизованной и обученной армией мира, на которую работал промышленный, экономический, военный потенциал практически всей Европы.

В этом смертоносном нашествии принял участие не только вермахт, но и сателлиты Германии, воинские контингенты многих других государств европейского континента.

Тяжелейшие военные поражения 1941 года поставили страну на грань катастрофы. Восстанавливать боеспособность, управляемость пришлось чрезвычайными методами, всеобщей мобилизацией, напряжением всех сил государства и народа. Уже летом 41‑го под огнём врага началась эвакуация на восток страны миллионов граждан, сотен заводов и производств. В кратчайшие сроки в тылу был налажен выпуск оружия и боеприпасов, которые стали поступать на фронт в первую же военную зиму, а к 1943 году были превышены показатели военного производства Германии и её союзников. За полтора года советские люди совершили то, что казалось невозможным, и на фронте, и в тылу. И до сих пор трудно осознать, понять, представить, каких невероятных усилий, мужества, самоотверженности потребовали эти величайшие достижения.

Против мощной, вооружённой до зубов, хладнокровной захватнической машины нацистов поднялась гигантская сила советского общества, объединённого стремлением защитить родную землю, отомстить врагу, сломавшему, растоптавшему мирную жизнь, её планы и надежды.

Конечно, в период этой страшной, кровопролитной войны некоторыми людьми овладевали страх, растерянность, отчаяние. Имели место предательство и дезертирство. Давали о себе знать жестокие разломы, порождённые революцией и Гражданской войной, нигилизм, издевательское отношение к национальной истории, традициям, вере, которые пытались насаждать большевики, особенно в первые годы после прихода к власти. Но общий настрой советских граждан и наших соотечественников, оказавшихся за рубежом, был другим – сберечь, спасти Родину. Это был настоящий, неудержимый порыв. Люди искали опору в истинных патриотических ценностях.

Нацистские “стратеги” были убеждены, что огромное многонациональное государство легко можно подмять под себя. Рассчитывали, что внезапная война, её беспощадность и невыносимые тяготы неминуемо обострят межнациональные отношения, и страну можно будет расчленить на части. Гитлер прямо заявлял: “Наша политика в отношении народов, населяющих широкие просторы России, должна заключаться в том, чтобы поощрять любую форму разногласий и раскола”.

Но с первых же дней стало ясно, что этот план нацистов провалился. Брестскую крепость до последней капли крови защищали воины более чем тридцати национальностей. На протяжении всей войны – и в крупных решающих битвах, и в защите каждого плацдарма, каждого метра родной земли – мы видим примеры такого единения.

Для миллионов эвакуированных родным домом стали Поволжье и Урал, Сибирь и Дальний Восток, республики Средней Азии и Закавказья. Их жители делились последним, поддерживали всем, чем могли. Дружба народов, их взаимопомощь стали для врага настоящей несокрушимой крепостью.

В разгром нацизма – что бы сейчас ни пытались доказать – основной, решающий вклад внёс Советский Союз, Красная Армия. Герои, которые до конца сражались в окружении под Белостоком и Могилёвом, Уманью и Киевом, Вязьмой и Харьковом. Шли в атаку под Москвой и Сталинградом, Севастополем и Одессой, Курском и Смоленском. Освобождали Варшаву, Белград, Вену и Прагу. Брали штурмом Кёнигсберг и Берлин.

Мы отстаиваем подлинную, не приглаженную или отлакированную, правду о войне. Эту народную, человеческую правду – суровую, горькую и беспощадную – во многом передали нам писатели и поэты, прошедшие через огонь и ад фронтовых испытаний. Для моего, как и для других поколений, их честные, глубокие повести, романы, пронзительная “лейтенантская проза” и стихи навсегда оставили след в душе, стали завещанием – чтить ветеранов, сделавших для Победы всё, что могли, помнить о тех, кто остался на полях сражений.

И сегодня потрясают простые и великие по своей сути строки стихотворения Александра Твардовского “Я убит подо Ржевом…”, посвящённого участникам кровопролитного, жестокого сражения Великой Отечественной войны на центральном участке советско‑германского фронта. Только в ходе боёв за город Ржев и Ржевский выступ с октября 1941 года по март 1943 года Красная Армия потеряла, включая раненых и пропавших без вести, 1 миллион 342 тысячи 888 человек. Называю эти, собранные по архивным источникам страшные, трагические, ещё далеко не полные цифры – впервые, отдавая дань памяти подвигу известных и безымянных героев, о которых в послевоенные годы в силу разных причин говорили незаслуженно, несправедливо мало или вовсе молчали.

Приведу ещё один документ. Это доклад Международной комиссии по репарациям с Германии во главе с И.Майским, подготовленный в феврале 1945 года. В задачи комиссии входило определение формулы, согласно которой побеждённая Германия должна была возместить понесённый ущерб державам-победительницам. Комиссия пришла к следующему выводу: “Количество затраченных Германией на советском фронте солдато‑дней превосходит это же количество на всех других союзных фронтах, по крайней мере, в 10 раз. Советский фронт оттягивал также четыре пятых германских танков и около двух третей германских самолётов”. В целом на долю СССР пришлось около 75 процентов всех военных усилий антигитлеровской коалиции. Красная Армия за годы войны “перемолола” 626 дивизий стран “оси”, из которых 508 – германские.

28 апреля 1942 года Рузвельт в своём обращении к американской нации заявил: “Русские войска уничтожили и продолжают уничтожать больше живой силы, самолётов, танков и пушек нашего общего неприятеля, чем все остальные объединённые нации вместе взятые”. Черчилль в послании Сталину 27 сентября 1944 года писал, что “именно русская армия выпустила кишки из германской военной машины…”.

Такая оценка нашла отклик во всём мире. Потому что в этих словах – та самая великая правда, которую никто тогда не подвергал сомнению. Почти 27 миллионов советских граждан погибли на фронтах, в немецком плену, умерли от голода и бомбёжек, в гетто и печах нацистских лагерей смерти. СССР потерял каждого седьмого из своих граждан, Великобритания – одного из 127, а США – одного из 320 человек. К сожалению, это число тяжелейших, невосполнимых потерь Советского Союза неокончательное.

Предстоит продолжить кропотливую работу по восстановлению имён и судеб всех погибших: бойцов Красной Армии, партизан, подпольщиков, военнопленных и узников концлагерей, мирных граждан, уничтоженных карателями. Это наш долг. И здесь особая роль принадлежит участникам поискового движения, военно‑патриотическим и волонтёрским объединениям, таким проектам, как электронная база данных “Память народа”, основанная на архивных документах. И, конечно, в решении такой общегуманитарной задачи необходимо тесное международное сотрудничество.

К победе вели усилия всех стран и народов, которые боролись с общим врагом. Британская армия защитила свою родину от вторжения, воевала с нацистами и их сателлитами на Средиземном море, в Северной Африке. Американские и британские войска освобождали Италию, открывали Второй фронт. США нанесли мощные, сокрушительные удары агрессору на Тихом океане. Мы помним колоссальные жертвы китайского народа и его огромную роль в разгроме японских милитаристов. Не забудем бойцов «Сражающейся Франции», которые не признали позорную капитуляцию и продолжали борьбу с нацистами.

Мы также будем всегда благодарны за помощь, которую оказывали союзники, обеспечивая Красную Армию боеприпасами, сырьём, продовольствием, техникой. И она была существенной – около семи процентов от общих объёмов военного производства Советского Союза.

Ядро антигитлеровской коалиции начало складываться сразу после нападения на Советский Союз, когда США и Великобритания безоговорочно поддержали его в борьбе с гитлеровской Германией. Во время Тегеранской конференции 1943 года Сталин, Рузвельт и Черчилль сформировали альянс великих держав, договорились о выработке коалиционной дипломатии, совместной стратегии в борьбе против общей смертельной угрозы. У лидеров Большой тройки было чёткое понимание, что объединение промышленных, ресурсных и военных потенциалов СССР, США, Великобритании создаст неоспоримое превосходство над противником.

Советский Союз в полной мере выполнял свои обязательства перед союзниками, всегда протягивал руку помощи. Так, масштабной операцией “Багратион” в Белоруссии Красная Армия поддержала высадку англо‑американского десанта в Нормандии. В январе 1945 года, прорвавшись к Одеру, наши бойцы поставили крест на последнем мощном наступлении вермахта на Западном фронте, в Арденнах. А через три месяца после победы над Германией СССР в полном соответствии с Ялтинскими договорённостями объявил войну Японии и нанёс поражение миллионной Квантунской армии.

Ещё в июле 1941 года советское руководство заявило, что «целью войны против фашистских угнетателей является не только ликвидация угрозы, нависшей над нашей страной, но и помощь всем народам Европы, стонущим под игом германского фашизма». К середине 1944 года враг был изгнан практически со всей советской территории. Но его нужно было добить до конца в своём логове. И Красная Армия начала освободительную миссию в Европе, спасла от уничтожения и порабощения, от ужаса Холокоста целые народы. Спасла ценой сотен тысяч жизней советских солдат.

Важно также не забывать о той огромной материальной помощи, которую СССР оказывал освобождённым странам в ликвидации угрозы голода, в восстановлении экономики и инфраструктуры. Делал это в то время, когда на тысячи вёрст от Бреста до Москвы и Волги тянулись одни пепелища. Так, например, в мае 1945 года правительство Австрии обратилось с просьбой к СССР оказать помощь с продовольствием, так как “не знало, как прокормить своё население в последующие семь недель, до нового урожая”.

Согласие советского руководства направить продукты питания государственный канцлер Временного правительства Австрийской республики К.Реннер охарактеризовал, как “спасительный акт…”, который “австрийцы никогда не забудут”.

Союзники совместно создали Международный военный трибунал, призванный покарать нацистских политических и военных преступников. В его решениях дана чёткая правовая квалификация таким преступлениям против человечности, как геноцид, этнические и религиозные чистки, антисемитизм и ксенофобия. Прямо и недвусмысленно Нюрнбергский трибунал осудил и пособников нацистов, коллаборационистов различных мастей.

Это позорное явление имело место во всех государствах Европы. Такие “деятели”, как Петен, Квислинг, Власов, Бандера, их приспешники и последователи, хоть и рядились в одежды борцов за национальную независимость или свободу от коммунизма, являются предателями и палачами. В бесчеловечности они зачастую превосходили своих хозяев. Стараясь выслужиться, в составе специальных карательных групп охотно выполняли самые людоедские поручения. Дело их кровавых рук – расстрелы Бабьего Яра, Волынская резня, сожжённая Хатынь, акции уничтожения евреев в Литве и Латвии.

И сегодня наша позиция остаётся неизменной: преступным деяниям пособников нацистов не может быть оправдания, им нет срока давности. Поэтому вызывает недоумение, когда в ряде стран те, кто запятнал себя сотрудничеством с нацистами, вдруг приравниваются к ветеранам Второй мировой войны. Считаю недопустимым ставить знак равенства между освободителями и оккупантами. А героизацию пособников нацистов могу рассматривать только как предательство памяти наших отцов и дедов. Предательство тех идеалов, которые объединили народы в борьбе с нацизмом.

Тогда перед руководителями СССР, США и Великобритании стояла без преувеличения историческая задача. Сталин, Рузвельт, Черчилль представляли страны с различными идеологиями, государственными устремлениями, интересами, культурами, но проявили огромную политическую волю, поднялись над противоречиями и пристрастиями и поставили во главу угла истинные интересы мира. В результате они смогли прийти к согласию и достигнуть решения, от которого выиграло всё человечество.

Державы-победительницы оставили нам систему, которая стала квинтэссенцией интеллектуальных и политических исканий нескольких столетий. Серия конференций – Тегеранская, Ялтинская, Сан‑Францисская, Потсдамская – заложили основу того, что мир вот уже 75 лет, несмотря на острейшие противоречия, живёт без глобальной войны.

Исторический ревизионизм, проявления которого мы наблюдаем сейчас на Западе, причём прежде всего в отношении темы Второй мировой войны и её итогов, опасен тем, что грубо, цинично искажает понимание принципов мирного развития, заложенных в 1945 году Ялтинской и Сан‑Францисской конференциями. Главное историческое достижение Ялты и других решений того времени заключается в согласии создать механизм, который позволил бы ведущим державам оставаться в рамках дипломатии при разрешении возникающих между ними разногласий.

ХХ век принёс тотальные и всеобъемлющие мировые конфликты, а в 1945 году на арену вышло ещё и ядерное оружие, способное физически уничтожить Землю. Иными словами, урегулирование споров силовыми методами стало запредельно опасным. И победители во Второй мировой войне это понимали. Понимали и осознавали собственную ответственность перед человечеством.

Печальный опыт Лиги наций учли в 1945‑м. Структура Совета Безопасности ООН была разработана таким образом, чтобы сделать гарантии мира максимально конкретными и действенными. Так появился институт постоянных членов Совета Безопасности и право вето как их привилегия и ответственность.

Что такое право вето в Совете Безопасности ООН? Говоря прямо, это единственная разумная альтернатива прямому столкновению крупнейших стран. Это заявление одной из пяти держав, что то или иное решение для неё неприемлемо, противоречит её интересам и представлениям о правильном подходе. И остальные страны, даже если они не согласны с этим, принимают такую позицию как данность, отказываясь от попыток воплотить в жизнь свои односторонние устремления. То есть так или иначе, но нужно искать компромиссы.

Новое глобальное противостояние началось почти сразу после завершения Второй мировой войны и носило временами очень ожесточённый характер. И то, что холодная война не переросла в третью мировую, убедительно подтвердило эффективность договорённостей, заключённых Большой тройкой. Правила поведения, согласованные при создании ООН, позволили в дальнейшем сводить к минимуму риски и держать противостояние под контролем.

Конечно, мы видим, что система ООН работает сейчас с напряжением и не так эффективно, как могла бы. Но свою основную функцию ООН по‑прежнему выполняет. Принципы деятельности Совета Безопасности ООН – это уникальный механизм предотвращения большой войны или глобального конфликта.

Звучащие довольно часто в последние годы призывы отменить право вето, отказать постоянным членам Совбеза в особых возможностях на деле безответственны. Ведь если такое произойдёт, Организация Объединённых Наций по существу превратится в ту самую Лигу наций – собрание для пустых разговоров, лишённое каких‑либо рычагов воздействия на мировые процессы; чем всё закончилось, хорошо известно. Именно поэтому державы-победительницы подошли к формированию новой системы миропорядка с предельной серьёзностью, чтобы не повторить ошибки предшественников.

Создание современной системы международных отношений – один из важнейших итогов Второй мировой войны. Даже наиболее непримиримые противоречия – геополитические, идеологические, экономические – не мешают находить формы мирного сосуществования и взаимодействия, если на то есть желание и воля. Сегодня мир переживает не самые спокойные времена. Меняется всё: от глобальной расстановки сил и влияния до социальных, экономических и технологических основ жизни обществ, государств, целых континентов. В минувшие эпохи сдвиги такого масштаба практически никогда не обходились без больших военных конфликтов, без силовой схватки за выстраивание новой глобальной иерархии. Благодаря мудрости и дальновидности политических деятелей союзных держав удалось создать систему, которая удерживает от крайних проявлений такого объективного, исторически присущего мировому развитию соперничества.

Наш долг – всех тех, кто берёт на себя политическую ответственность, прежде всего представителей держав-победительниц во Второй мировой войне, – гарантировать, чтобы эта система сохранилась и совершенствовалась. Сегодня, как и в 1945 году, важно проявить политическую волю и вместе обсудить будущее. Наши коллеги – господа Си Цзиньпин, Макрон, Трамп, Джонсон – поддержали выдвинутую российскую инициативу провести встречу лидеров пяти ядерных государств – постоянных членов Совета Безопасности. Мы благодарим их за это и рассчитываем, что такая очная встреча может состояться при первой возможности.

Какой мы видим повестку предстоящего саммита? Прежде всего, на наш взгляд, целесообразно обсудить шаги по развитию коллективных начал в мировых делах, откровенно поговорить о вопросах сохранения мира, укрепления глобальной и региональной безопасности, контроля над стратегическими вооружениями, совместных усилий в противодействии терроризму, экстремизму, другим актуальным вызовам и угрозам.

Отдельная тема повестки встречи – ситуация в глобальной экономике, прежде всего преодоление экономического кризиса, вызванного пандемией коронавируса. Наши страны принимают беспрецедентные меры для защиты здоровья и жизни людей, поддержки граждан, попавших в трудную жизненную ситуацию. Но насколько тяжёлыми будут последствия пандемии, как быстро глобальная экономика выберется из рецессии – зависит от нашей способности работать сообща и согласованно, как настоящие партнёры. Тем более недопустимо превращать экономику в инструмент давления и противостояния. В числе востребованных тем охрана окружающей среды и борьба с изменением климата, а также обеспечение безопасности глобального информационного пространства.

Предлагаемая Россией повестка предстоящего саммита «пятёрки» исключительно важная и актуальная как для наших стран, так и для всего мира. И по всем пунктам у нас есть конкретные идеи и инициативы.

Не может быть сомнений, что саммит России, Китая, Франции, США и Великобритании сыграет важную роль в поиске общих ответов на современные вызовы и угрозы и продемонстрирует общую приверженность духу союзничества, тем высоким гуманистическим идеалам и ценностям, за которые плечом к плечу сражались отцы и деды.

Опираясь на общую историческую память, мы можем и должны доверять друг другу. Это послужит прочной основой для успешных переговоров и согласованных действий ради укрепления стабильности и безопасности на планете, ради процветания и благополучия всех государств. Без преувеличения, в этом заключается наш общий долг и ответственность перед всем миром, перед нынешним и будущими поколениями».

Van persze a cikkben egy megfogadandó jótanács is: BESZÉLJÜNK A MÚLTRÓL AZ UTÓDOKNAK! (Kiváltképp ha az nem szégyellni való!) MERT KÜLÖNBEN MEGHAMISÍTJÁK NAPJAINK „PRÓFÉTÁI”!

A balrad.ru kommentje a „kunyera” után

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Megérdemeljük!

65 milliárdból épül MotoGP-pálya Hajdúnánáson

Pár éven belül jöhet az első világbajnoki futam.

Hajdúnánáson épül Magyarország MotoGP-pályája – írja az Index a szombati településen tartott sajtótájékoztató nyomán. A pálya 2023-ra készül el, összesen 65 milliárd forintba fog kerülni, legalább nyolc évig rendeznek meg rajta világbajnoki futamot a MotoGP szervezőivel, a Dorna Sportsszal kötött szerződés alapján.

Ennek feltétele, hogy 2020 végén, legkésőbb 2023 elején tesztversenyt tartsanak rajta, ekkora készen kell lennie a pályához kapcsolódó szállodáknak, konferencia-központnak, oktatóközpontnak – fogalmazott Palkovics László innovációs és technológiai miniszter. (magyarnarancs)

A balrad.ru kommentje a „kunyera” után

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Bal-Rad komm: Megnyugodhatunk! Úgy kell nekünk ez a motoros versenypálya, mint éhezőnek egy falat kenyér! „CSAK” 65 milliárdbakerül. A bolondnak is megéri, nemhogy nekünk!

Pórmagyarok tömegei közben ide – oda kapkodják a fejüket Lánchíd ügyben. Nem múlik el óra, hogy valami fertelmes újdonság ki ne derülne a döbrögisztáni polythykay elyth – qrmány és álellenzéke közötti – lánchídi konccsatájáról.

EZ JELLEMZI MA LEGJOBBAN A DÖBRÖGISZTÁNNÁ LETT, CSAK ÉLŐHELYÜNKKÉ DEGRADÁLT TERÜLET POLITIKAI RENDSZERÉT!

Emlékeztetnénk: a II. vh – t követően MAGYARORSZÁGNAK NEM VOLT EGYETLEN ÉP DUNA – HÍDJA! (Sőt! SOK MÁS EGYEBE SEM! DE LETT!)

A Duna – hidak IS újjáépültek a szocialista Magyar Népköztársaságban! (MEG ÉPÜLT MÉG SOK – SOK MINDEN!) A youdapesti Duna – hidak is! Karban is voltak tartva! A Lánchíd utoljára éppen ’89 – ben, az utolsó „békeévben”! MERT A II. vh-t követően VOLT MAGYARORSZÁGNAK FELELŐS POLITIKAI VEZETÉSE!

„AZÓTA” kimúlt a felelősségérzet, az országot szétlopták. Friss – és ma már nem annyira friss – a rablott vagyonból és közpénzből kitartott milliárdosok döntik el, hogy NEKIK MI LENNE A JÓ!

Látványberuházások, stadionok, versenypályák, yachtkikötők – egyebek! KÖZPÉNZ EZERMILLIÁRDOKBÓL! Amiket mi dobunk össze, meg az uniós júdáspénzekből! CSUPA TURISZTIKAI BERUHÁZÁSOKRA! KIKNEK?! Aligha a pórmagyarok igényeinek kielégítésére!

Harminc évvel a rendszerváltás után ott tartonk, hogy veszteségeink jócskán meghaladják a II. vh – veszteségeinket! Mind emberi, mind anyagi vonatkozásban! Nincs országunk, csak egy gyarmati terület vagyunk!

És szurkolunk ennek – vagy annak a hazaáruló politikai gonosztevő bandának! Amelyik mindegyike csak azt rikácsolja: ÉN JOBBAN TUDNÁM CSINÁLNI! AKTUÁLISAN PEDIG: ÉN CSINÁLOM A LEGJOBBAN!

TUDJUK! LÁTJUK! ÉS NEM TESZÜNK ELLENÜK!

PEDIG CSAK RAJTUNK MÚLIK!

Marx – Tőke 1 – A munka megosztása és a manufaktúra – Munka megosztása

Marx – Tőke 1 – A munka megosztása és a manufaktúra – Munka megosztása
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

4. Munka megosztása a manufaktúrán belül és
munka megosztása a társadalmon belül
Először a manufaktúra eredetét, azután egyszerű elemeit — a részmunkást és szerszámát —, végül összmechanizmusát vettük szemügyre. Most röviden érintjük a viszonyt a munka manufaktúraszerű megosztása és a munka társadalmi megosztása között, mely utóbbi minden árutermelés általános alapzata.

Ha csak magát a munkát tartjuk szem előtt, akkor a társadalmi termelésnek nagy nemeire — földművelésre, iparra stb. — való szétválását általános munkamegosztásnak, e termelési nemeknek fajokra és alfajokra való különülését különös munkamegosztásnak és a munkának egy műhelyen belüli megosztását egyes munkamegosztásnak nevezhetjük.⁵⁰*
⁵⁰* „A munka megosztása a legkülönfélébb foglalkozások szétválásától tovább halad addig a megosztásig, amikor, mint a manufaktúrában, több munkás osztozik egy és ugyanazon termék elkészítésében.” (Storch: „Cours d’économie politique”, párizsi kiadás, I. köt. 173. old.) „A civilizáció bizonyos fokát elért népeknél az iparkodás háromfajta megosztásával találkozunk: az első, amelyet általánosnak nevezünk, a termelőknek földművelőkre, iparosokra és kereskedőkre való különülését hozza létre és a nemzeti iparkodás három fő ágának felel meg; a második, amelyet különösnek nevezhetnénk, az iparkodás minden nemének fajokra való megosztása … az iparkodás harmadik megosztása végül, amelyet a foglalatosság, illetve a szó szoros értelmében vett munka megosztásának kellene minősítenünk, az,, ami az elkülönült művességekben és mesterségekben kialakul … ami a manufaktúrák és a műhelyek többségében kialakul.” (Skarbek: „Théorie des richesses”, 84—85. old.)*

A munka társadalmon belüli megosztása és az egyéneknek különös hivatásterületekre való megfelelő korlátozása, éppúgy mint a munka manufaktúrán belüli megosztása, egymással ellenkező kiindulópontokból fejlődik ki. A családon belül^50a*, tovább fejlődve a törzsön belül a munka természetadta megosztása jön létre nemi és korkülönbségekből, tehát tisztán fiziológiai alapzaton, s ez a közösség kiterjedése, a népesség növekedése és főleg a különböző törzsek közötti összeütközések, egyik törzsnek a másik által történő leigázása útján kibővíti anyagát.
^50a* (jegyzet a 3. kiadáshoz. Az emberi ősállapotok későbbi igen alapos tanulmányozása a szerzőt arra az eredményre vezette, hogy eredetileg nem a család fejlődött törzzsé, hanem fordítva, a törzs volt a vérrokonságon nyugvó emberi társulás eredeti természetadta formája, úgyhogy a törzsi kötelékek kezdődő bomlásából csak később fejlődtek ki a család sokrétűen különböző formái. — F. E.)*

Másrészt, mint korábban megjegyeztem⁹⁶, a termékcsere azokon a pontokon jön létre, ahol különböző családok, törzsek, közösségek kerülnek érintkezésbe, a kultúra kezdetén ugyanis nem magánszemélyek, hanem családok, törzsek stb. lépnek önállóan szembe egymással. Különböző közösségek különböző termelési eszközöket és különböző létfenntartási eszközöket találnak készen természeti környezetükben. Termelési módjuk, életmódjuk és termékeik ezért különbözők. E természetadta különbözőség az, amely a közösségek érintkezésekor kölcsönös termékeik cseréjét és ennélfogva e termékeknek árukká való fokozatos átváltozását előidézi. A csere nem megteremti a termelési területek különbségét, hanem vonatkozásba hozza a megkülönböztetett területeket és ilymódon egy társadalmi össztermelés többé vagy kevésbé egymástól függő ágaivá alakítja őket. Itt a munka társadalmi megoszlása eredetileg különböző, de egymástól független termelési területek cseréje révén jön létre. Ott, ahol a kiindulópont a munka fiziológiai megosztása, egy közvetlenül összetartozó egésznek a különös szervei válnak le egymásról, bomlanak fel — amely felbomlási folyamathoz az idegen közösségekkel való árucsere adja a fő lökést — és önállósulnak addig a pontig, amelyen a különböző munkák összefüggését a termékeknek mint áruknak a cseréje közvetíti. Az egyik esetben a korábban önállóak lettek önállótlanokká, a másikban a korábban önállótlanok önállósultak.

Minden fejlett és árucsere által közvetített munkamegosztás alapzata a város és falu elválása.⁵¹* Elmondhatjuk, hogy a társadalom egész gazdaságtörténete ennek az ellentétnek a mozgásában összegeződik, erre azonban itt nem térünk ki bővebben.
⁵¹* Sir James Steuart világította meg e kérdést a legjobban. Hogy műve, amely tíz évvel a „Wealth of Nations” előtt jelent meg, manapság mily kevéssé ismert, az többek közt abból látható, hogy Malthus csodálói még csak nem is tudják, hogy a „népesedésről” szóló írásának első kiadásában Malthus a tisztán szónoki részt leszámítva szinte egyebet sem tett, mint lemásolta Steuartot, továbbá Wallace és Townsend papokat.*

Ahogyan a munka manufaktúrán belüli megosztásának az egyidejűleg alkalmazott munkások bizonyos száma az anyagi előfeltétele, úgy a munka társadalmon belüli megosztásának a népesség nagysága és sűrűsége, amely itt az egyazon műhelybe való összetömörítés helyébe lép.⁵²* Ez a sűrűség azonban viszonylagos valami. Egy viszonylag gyéren benépesült országnak, ha közlekedési eszközei fejlettek, sűrűbb a népessége, mint egy jobban benépesültnek, amelynek fejletlenebbek a közlekedési eszközei, és ilyen értelemben például az amerikai Unió északi államai sűrűbben lakottak, mint India.⁵³*
⁵²* „A népesség bizonyos sűrűségére van szükség mind a társadalmi érintkezéshez, mind az erőknek olyan kombinációjához, amely által a munka hozama megnövekedik.” (James Mill: „Elements etc.’’, 50. old.) „Ha a munkások száma nő, a társadalom termelőerejének gyarapodása ennek a növekedésnek és a munkamegosztás hatásának szorzatával arányos.” (Th. Hodgskin: „Popular Political Economy”, 120. old.)*
⁵³* Az 1861 utáni nagy gyapotkereslet következtében Kelet-India némely, különben sűrűn lakott kerületeiben a gyapottermelést a rizstermelés rovására megnövelték. Ezért részleges éhínség támadt, mert a közlekedési eszközök és ezért a fizikai kapcsolat hiánya miatt az egyik kerületben bekövetkező rizskiesést nem lehetett kiegyenlíteni más kerületekből való odahozatallal.*

Minthogy az árutermelés és az áruforgalom a tőkés termelési mód általános előfeltétele, a munka manufaktúraszerű megosztása a munkának már bizonyos fejlődési fokig érett megosztását követeli meg a társadalmon belül. Megfordítva, a munka manufaktúraszerű megosztása visszahat, s kifejleszti és sokrétűvé teszi a munka társadalmi megosztását. A munkaszerszámok differenciálódásával mindinkább differenciálódnak azok a szakmák, amelyek e szerszámokat termelik.⁵⁴*
⁵⁴* így a vetélők gyártása már a XVII. században külön iparág volt Hollandiában.*

Ha a manufaktúraszerű üzem olyan szakmát ragad meg, amely eddig fő- vagy mellékszakmaként másokkal összefüggött és amelyet ugyanazok a termelők űztek, azonnal elválás és kölcsönös önállósulás megy végbe. Ha egy árunak egy különös termelési lépcsőfokát ragadja meg, akkor az illető áru különböző termelési lépcsőfokai különböző független szakmákká változnak. Már utaltunk arra, hogy ott, ahol a készítmény résztermékeknek pusztán mechanikusan összeállított egésze, a részmunkák megint külön kézművességekké önállósulhatnak. Hogy a munka megosztását egy manufaktúrán belül tökéletesebben vigyék keresztül, ugyanazt a termelési ágat — nyersanyagainak különbözősége szerint vagy azon különböző formák szerint, amelyekre ugyanaz a nyersanyag szert tehet — különböző, részben egészen új manufaktúrákra hasítják. Így már a XVIII. század első felében csupán Franciaországban több mint száz különböző fajta selymet szőttek, és például Avignonban törvény volt, hogy „minden inas mindig csak egy gyártásfajtának szentelhette magát és egyidejűleg több szövetfajta készítését tanulnia nem volt szabad”. A munka területi megosztása, amely különös termelési ágakat az ország különös kerületeihez köt, új lökést kap a manufaktúraszerű üzemmel, amely minden különösséget kiaknáz.⁵⁵*
⁵⁵* „Vajon Anglia gyapjú-manufaktúrája nincs-e megosztva különböző részekre vagy ágakra, amelyek különös helyekhez kapcsolódtak, ahol csakis főleg ezeket űzik; finom posztókat Somersetshire-ban készítenek, durvákat Yorkshire-ban, duplaszéleseket Exeter-ben, selymeket Sudburvben, kreppeket Norwichban. félgyapjúkat Kendalben. takarókat Whitney-ben és így tovább!” (Berkeley: „The Querist”, 1750. 520. §)*

A manufaktúra-időszak számára gazdag anyagot szolgáltat a munka társadalmon belüli megosztásához a világpiac kibővülése és a gyarmati rendszer, amelyek a manufaktúra-időszak általános létfeltételeinek köréhez tartoznak. Nem itt van a helye annak, hogy továbbmenően kimutassuk, miként ragadja meg a munka megosztása a gazdasági terület mellett a társadalom minden más területét, és miként veti meg mindenütt az alapot a szakmaiságnak, a specialitásoknak és az ember felparcellázásának ahhoz a kialakulásához, amely már A. Fergusont, A. Smith tanítómesterét erre a felkiáltásra indította: „Helóták nemzete vagyunk, s nincs közöttünk szabad ember.”⁵⁶*
⁵⁶* A. Ferguson: ..History of Civil Society” [A polgári társadalom története]. Edinburgh 1767, IV. rész. II. szakasz, 285. old.*

De a számos analógia és ama összefüggések ellenére, amelyek a munkának a társadalmon belüli és az egy műhelyen belüli megosztása között megvannak, e két dolog nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg is különbözik egymástól. Az analógia vitathatatlanul ott látszik a legszembeötlőbben, ahol egy belső kötelék különböző üzletágakat köt össze. Például az állattenyésztő nyersbőröket termel, a tímár a nyersbőröket cserzett bőrré, a csizmadia a cserzett bőrt csizmává változtatja át. Mindegyik ük egy lépcsőfok-terméket termel itt, és a végső kész alak külön munkáik kombinált terméke. Ehhez járul még az a sokféle munkaág, amely az állattenyésztőnek, a tímárnak, a csizmadiának termelési eszközöket szállít. Mármost azt képzelhetnők A. Smithszel együtt, hogy a munkának ez a társadalmi megosztása a manufaktúraszerű megosztástól csak szubjektíven különbözik, tudniillik a szemlélő számára, aki a manufaktúrában a sokféle részmunkát térbelileg egy pillantással átlátja, míg a társadalomban a részmunkák nagy területen való szétszórtsága és a mindegyik külön ágban foglalkoztatott emberek nagy száma elhomályosítja az összefüggést.⁵⁷* De mi hozza létre az összefüggést az állattenyésztő, a tímár, a csizmadia független munkái között? Megfelelő termékeik árukként való létezése. Mi jellemzi ezzel szemben a munka manufaktúraszerű megosztását? Az, hogy a részmunkás nem termel árut.⁵⁸*
⁵⁷* A tulajdonképpeni manufaktúrákban, úgymond, a munkamegosztás nagyobbnak látszik, mert „azok, akiket a munka mindegyik különböző ágában foglalkoztatnak, gyakran összegyűjthetők ugyanabba a munkahelyiségbe és egyszerre áttekinthetők a szemlélő számára. Azokban a nagy manufaktúrákban” (!) „ellenben, amelyek a népesség nagy tömegének roppant szükségleteit hivatottak kielégíteni, a munka mindegyik különböző ága oly nagy számú munkást foglalkoztat, hogy lehetetlen őket mind ugyanabba a munkahelyiségbe összegyűjteni … a megosztás korántsem olyan szembeszökő.” (A. Smith: „Wealth of Nations”, I. könyv, I. fej.) Ugyanennek a fejezetnek a híres passzusa, amely e szavakkal kezdődik: „Figyeljük meg a legközönségesebb kézműves vagy napszámos holmiját egy civilizált és virágzó országban stb.”, és amely azután tovább ecseteli, milyen számtalan, sokrétű ipar működik össze egy közönséges munkás szükségleteinek kielégítésére, meglehetősen szó szerint le van másolva B. de Mandeville-nek, a „Fable of the Bees, or Private Vices, Public Benefits” [A méhek meséje, vagy magánbűnök, közjótétemények] című művéhez fűzött megjegyzéseiből. (Első kiadás megjegyzések nélkül 1705, a megjegyzésekkel 1714.)*
⁵⁸* „Semmi olyan nincs többé, amit az egyéni munka természetes díjának nevezhetünk. Mindegyik munkás csak egy egésznek valamely részét termeli, és minthogy egyik résznek sincs értéke vagy hasznossága önmagában, nincs semmi, amit a munkás kézbe keríthet és amiről azt mondhatja: ez az én termékem, ezt én megtartom magamnak.” („Labour Defended against the Claims of Capital” [A munka megvédelmezése a tőke igényeivel szemben], London 1825, 25. old.) E kiváló írás szerzője a korábban idézett Th. Hodgskin.*

Csupán a részmunkások közös terméke változik áruvá.^58a* A munka társadalmon belüli megosztását különböző munkaágak termékeinek vétele és eladása közvetíti, a részmunkák manufaktúrabeli összefüggését viszont különböző munkaerők ugyanazon — őket kombinált munkaerőként alkalmazó tőkésnek való eladása.
^58a* Jegyzet a 2. kiadáshoz. Ezt a munka társadalmi és manufaktúraszerű megosztása közötti különbséget a jenkiknek gyakorlatilag világították meg. A polgárháború alatt Washingtonban újonnan kieszelt adók egyike a „minden ipari termékre” kivetett 6%-os forgalmi adó volt. Kérdés: Mi egy ipari termék? A törvényhozó felelete: Egy dolog meg van termelve, „ha meg van csinálva” (when it is made), és akkor van megcsinálva, ha eladásra kész. Nézzünk egy példát a sok közül. New Yorkban és Philadelphiában a manufaktúrák azelőtt minden tartozékkal együtt „csináltak” esernyőket. Minthogy azonban egy esernyő mixtum composituma [összetétele] egészen különnemű alkatrészeknek, ez utóbbiak lassanként egymástól függetlenül és különböző helyeken folytatott üzletágak készítményeivé lettek. Ezeknek az üzletágaknak résztermékei most önálló árukként kerültek be az esernyő-manufaktúrába, amely már csak összeállította őket egy egésszé. A jenkik az ilyesfajta cikkeket „assembled article-eknek” (összegyűjtött cikkeknek) keresztelték el, amit mint adók gyűjtőhelyei meg is szolgáltak. Így az esernyő először 6% forgalmi adót „gyűjtött össze” mindegyik elemének árára, és ismét 6%-ot saját összárára.*

A munka manufaktúraszerű megosztása a termelési eszközöknek egy tőkés kezében való koncentrációját, a munka társadalmi megosztása a termelési eszközöknek sok egymástól független árutermelő között való szétforgácsolását tételezi fel. Míg a manufaktúrában a viszonyszám vagy arányosság vastörvénye meghatározott munkástömegeket meghatározott funkciók alá rendel, addig az árutermelőknek és termelési eszközeiknek a különböző társadalmi munkaágak közötti elosztásában a véletlen és az önkény űzi tarka játékát. A különböző termelési területek ugyan állandóan igyekeznek egyensúlyba jutni, mert egyrészt minden árutermelőnek használati értéket kell termelnie, tehát egy különös társadalmi szükségletet kell kielégítenie — e szükségletek terjedelme azonban mennyiségileg különböző, és a különböző szükséglet-tömegeket egy benső kötelék természetadta rendszerré láncolja össze —; mert másrészt az áruk értéktörvénye meghatározza, mennyit fordíthat a társadalom a rendelkezésére álló egész munkaidejéből egy-egy különös árufajta termelésére. De a különböző termelési területeknek ez az állandó tendenciája, hogy egyensúlyba jussanak, csak ez egyensúly állandó megbomlásával szembeni visszahatásként érvényesül. A munka műhelyen belüli megosztásánál a priori és tervszerűen követett szabály a munka társadalmon belüli megosztásánál csupán a posteriori, mint a piaci árak barométer-változásában észlelhető, az árutermelők szabály nélküli önkényét legyűrő belső, néma természeti szükségszerűség hat. A munka manufaktúraszerű megosztása feltételezi a tőkés feltétlen tekintélyét emberek felett, akik puszta tagjai egy összmechanizmusnak, amely a tőkésé; a munka társadalmi megosztása független árutermelőket állít szembe egymással, akik nem ismernek el más tekintélyt, mint a konkurenciáét, mint a kényszert, amelyet kölcsönös érdekeik nyomása gyakorol rájuk, ahogy az állatok birodalmában is a bellum omnium contra omnes⁹⁷ tartja fenn, többé vagy kevésbé, valamennyi faj létezési feltételeit. Ugyanaz a polgári tudat, amely a munka manufaktúraszerű megosztását, a munkás élethossziglani annektálását egy részművelethez és a részmunkás feltétlen alárendelését a tőkének úgy ünnepli, mint a munka olyan megszervezését, amely annak termelőerejét fokozza — ez a polgári tudat ezért éppoly hangosan a társadalmi termelési folyamat minden tudatos társadalmi ellenőrzését és szabályozását az egyéni tőkés sérthetetlen tulajdonjogaiba, szabadságába és önmagát meghatározó „zsenialitásába” való beavatkozásnak bélyegzi. Nagyon jellemző, hogy a gyárrendszer lelkes apologétái a társadalmi munka általános megszervezése ellen nem tudnak súlyosabb dolgot mondani, mint azt, hogy ez az egész társadalmat egyetlen gyárrá változtatná.

A társadalmi munkamegosztás anarchiája és a manufaktúraszerű munkamegosztás zsarnoksága a tőkés termelési mód társadalmában feltételezi egymást, ezzel szemben korábbi társadalmi formák — melyekben a szakmák elkülönülése természetadta módon kifejlődött, azután kikristályosult, és végül törvényesen megszilárdult — egyrészt a társadalmi munka tervszerű és tekintélyen nyugvó megszervezésének képét nyújtják, míg másrészt a munka műhelyen belüli megosztását egészen kizárják, vagy csak törpeméretben, vagy csak szórványosan és véletlenszerűen fejlesztik ki.⁵⁹*
⁵⁹* „… általános szabályként megállapítható, hogy minél kevésbé irányítja a tekintély a munkamegosztást a társadalmon belül, annál jobban kifejlődik a munkamegosztás az üzemen belül és annál inkább alá van vetve egyetlen ember tekintélyének. Eszerint a munkamegosztás szempontjából a tekintély az üzemben és a tekintély a társadalomban fordított arányban állnak egymással.” (Karl Marx: „Misére de la philosophie etc.” [A filozófia nyomorúsága stb.], 130—131. old. [Marx és Engels Művei. 4. köt. 144. old.])*

Azok az ősrégi, kis indiai közösségek például, amelyek részben még tovább léteznek, a föld közösségi birtoklásán, a földművelés és a kézművesség közvetlen egyesülésén és a munka bizonyos szilárd megosztásán nyugszanak, amely utóbbi új közösségek létesítése esetén adott tervül és sémául szolgál. E közösségek önmagával beérő termelési egészet alkotnak, melynek termelési területe száz és néhány ezer acre között váltakozik. A termékek fő tömegét a község közvetlen saját szükségletére termelik, nem mint árut; maga a termelés ezért független a munkának az indiai társadalom egészében árucsere által közvetített megosztásától. Csupán a termékek többlete változik át áruvá, részben megint először az állam kezében, amelyhez egy meghatározott mennyiség emberemlékezet óta odaáramlik mint természetbeni járadék. India különböző részein a közösség formái különbözők. A legegyszerűbb formában a község a földet közösen műveli és ennek termékeit elosztja tagjai között, míg a fonást, szövést stb. minden család házi mellékiparként űzi. Ez egyfajta munkával foglalatoskodó tömeg mellett ott található a „főlakos”, aki bíró, rendőr és adószedő egy személyben; a könyvelő, aki a földművelésre vonatkozó számvetést vezeti és minden erre vonatkozó dolgot katasztrál és regisztrál; egy harmadik hivatalnok, aki a bűnözőket üldözi, az idegen utazókat védelmezi és egyik faluból a másikba kíséri; a határcsősz, aki a község határait őrzi a szomszédos községekkel szemben; a vízfelvigyázó, aki a közösségi tartályokból földművelési célokra a vizet szétosztja; a bráhman, aki a vallási kultusz funkcióit végzi; az iskolamester, aki a község gyermekeit a homokban írni és olvasni tanítja; a naptár-bráhman, aki mint csillagjós kijelöli a vetés és az aratás időpontját és megmondja a kedvező vagy kedvezőtlen órákat az összes különös földművelő munkákra; egy kovács és egy ács, akik az összes földművesszerszámokat készítik és javítják; a fazekas, aki az összes edényeket készíti a falu számára; a borbély; a ruhamosó a ruhák tisztítására; az ezüstműves; itt-ott pedig a költő, aki egyes községekben az ezüstművest, másokban az iskolamestert helyettesíti. E tucatnyi személyt az egész község költségére tartják el. Ha a népesség megnő, akkor szűzföldön új községet telepítenek a régi mintájára. A község mechanizmusa a munka tervszerű megosztását mutatja, de a manufaktúraszerű megosztás lehetetlen, mert a piac a kovács, az ács stb. számára változatlan marad, legfeljebb, a falvak nagyságkülönbsége szerint, egy kovács, fazekas stb. helyett kettő vagy három van.⁶⁰* A községi munka megosztását szabályozó törvény itt a természeti törvény rendíthetetlen tekintélyével hat, míg minden különös kézműves, például a kovács stb. hagyományos módon, de önállóan és anélkül, hogy műhelyében bármilyen tekintélyt elismerne, végzi a szakmájához tartozó valamennyi műveletet. Ezeknek az önmagukkal beérő közösségeknek — amelyek magukat állandóan ugyanabban a formában termelik újra és amelyek, ha véletlenül szétrombolják őket, ugyanazon a helyen, ugyanazon a néven megint felépülnek — az egyszerű termelő organizmusa⁶¹* szolgáltatja a kulcsot az ázsiai társadalmak ama változhatatlanságának titkához, amellyel oly feltűnő ellentétben áll az ázsiai államok folytonos felbomlása, újjáalakulása és az uralkodók szüntelen váltakozása. A társadalom gazdasági alapelemeinek szerkezetét nem érintik a politikai felhőrégió viharai.
⁶⁰* Mark Wilks alezredes: „Historical Sketches of the South of India” [Történelmi vázlatok Dél-Indiáról], London 1810—17,1. köt. 118—120. old. Az indiai közösség különböző formáinak jó összeállítása található George Campbell „Modern India” című munkájában. London 1852.*
⁶¹* „… ebben az egyszerű formában éltek az ország lakosai emberemlékezet óta. A faluhatárok csak ritkán változtak; és noha magukat a falvakat időnként háború, éhínség vagy járvány sújtotta, sőt el is pusztította, ugyanaz a név, ugyanazok a határok, ugyanazok az érdekek, sőt ugyanazok a családok egész korszakokon át folytatódtak. Királyságok összeomlása vagy felosztása nem okoz gondot a falvak lakosainak; amíg falujuk épségben marad, nem törődnek azzal, milyen hatalom kezére jut, milyen uralkodó birtokába kerül; belső gazdasága nem változik.” (Th. Stamford Raffles, Jáva volt alkormányzója: „The History of Java” [Jáva története], London 1817, I. köt. 285. old.)*

A céhtörvények, mint már korábban említettük, az egyes mester által foglalkoztatható legények számának igen szigorú korlátozásával tervszerűen megakadályozták a céhmester tőkéssé változását. Úgyszintén legényeket csak abban a kizárólagos kézművességben foglalkoztathatott, amelyben maga mester volt. A céh féltékenyen elhárított minden beavatkozást a kereskedőtőke, a tőke egyetlen szabad formája részéről, amely vele szemben állt. A kereskedő minden árut megvásárolhatott, de a munkát mint árut nem. Csak mint a kézművestermékek elhelyezőjét [Verleger] tűrték meg. Ha külső körülmények a munka további megosztását idézték elő, akkor fennálló céhek alfajokra hasadtak vagy új céhek rakódtak le a régiek mellé, de különböző kézművességeknek egy műhelyben való összefogása nélkül. A céhszervezet ezért — bármennyire hozzátartozik is a manufaktúra-időszak anyagi létezési feltételeihez a szakmáknak a céhszervezet által véghezvitt elkülönítése, elszigetelése és kifejlesztése — kizárta a munka manufaktúraszerű megosztását. Nagyjában és egészében a munkás és termelési eszközei továbbra is össze voltak kötve egymással, mint a csiga a csigaházzal, és így hiányzott a manufaktúra első alapzata, a termelési eszközök tőkeként való önállósulása a munkással szemben.

Míg a munkának a társadalom egészén belüli megosztása, akár közvetíti azt az árucsere, akár nem, a legkülönbözőbb fajta gazdasági társadalomalakulatokhoz tartozik, addig a munka manufaktúraszerű megosztása a tőkés termelési mód egészen sajátos teremtménye.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!