Marx – Tőke 1 – A viszonylagos túlnépesség különböző létezési formái
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

4. A viszonylagos túlnépesség különböző létezési formái.
A tőkés felhalmozás általános törvénye

A viszonylagos túlnépesség minden lehető árnyalatban létezik. Minden munkás hozzátartozik az alatt az idő alatt, amikor felerészt van — vagy egyáltalában nincs — foglalkoztatva. Eltekintve azoktól a nagy, periodikusan visszatérő formáktól, amelyeket az ipari ciklus szakaszainak váltakozása nyom reá — úgyhogy hol akutan jelenik meg a válságokban, hol krónikusan, a lanyha üzletmenet idején —, a viszonylagos túlnépességnek állandóan három formája van: hullámzó, rejtett és pangó.

A modern ipar központjaiban — a gyárakban, manufaktúrákban, kohókban és bányákban stb. munkásokat hol eltaszítanak, hol nagyobb mértékben újra odavonzanak, úgyhogy a foglalkoztatottak száma nagyjában és egészében nő, habár a termelés méreteihez képest mindinkább csökkenő arányban. A túlnépesség itt hullámzó formában létezik.

Mind a tulajdonképpeni gyárakban, mind az összes nagy műhelyekben, ahol a gépi berendezés szerepet játszik vagy legalábbis a modern munkamegosztást bevezették, tömegesen alkalmaznak olyan férfimunkásokat, akik még nem jutottak túl az ifjúkoron. Ha egyszer ezt a korhatárt elérték, csak igen kis számuk marad ugyanabban az iparágban alkalmazható, a többséget rendszerint elbocsátják. Ezek alkotják a hullámzó túlnépesség egyik elemét, amely az ipar terjedelmével együtt nő. Egy részük kivándorol, valójában csak a kivándorló tőke után utazik. Egyik következménye ennek az, hogy a női népesség gyorsabban nő, mint a férfi, bizonyság reá Anglia. Hogy a munkások tömegének természetes szaporulata a tőke felhalmozási szükségleteit nem elégíti ki és egyszersmind mégis meghaladja, ez magának a tőke mozgásának ellentmondása. A tőkének nagyobb tömegű fiatalkorú és kevesebb férfikorban levő munkásra van szüksége. Ez az ellentmondás nem kiáltóbb, mint a másik, hogy ti. kezek hiányáról panaszkodnak ugyanakkor, amikor sok ezren az utcán kóborolnak, mert a munka megosztása egy meghatározott iparághoz láncolja őket.⁸⁵* Ezenfelül a tőke a munkaerőt oly gyorsan fogyasztja el, hogy a középkorú munkás többnyire már többé-kevésbé kiöregedett. A létszámfelettiek sorába hullik, vagy pedig magasabb fokról alacsonyabbra szorítják. Éppen a nagyipar munkásainál találkozunk a legrövidebb élettartammal. „Dr. Lee, Manchester tisztiorvosa megállapította, hogy ebben a városban az átlagos élettartam a jómódú osztálynál 38 év, a munkásosztálynál csak 17 év. Liverpoolban az elsőnél 35 év, a másodiknál 15 év. Ebből következik tehát, hogy a kiváltságos osztálynak több mint kétszer olyan hosszú életre van utalványa (have a lease of life), mint kevésbé szerencsés polgártársainak.^85a* Ilyen körülmények között a proletariátus e csoportjának abszolút növekedése olyan formát kíván meg, amely számát megduzzasztja, noha elemei gyorsan elhasználódnak. Tehát a munkásnemzedékek gyors váltakozását kívánja meg. (A népesség többi osztályára ez a törvény nem érvényes.) Ezt a társadalmi szükségletet korai házasságok útján elégítik ki — ezek szükségszerű következményei azoknak a viszonyoknak, amelyek között a nagyipar munkásai élnek — és annak a prémiumnak az útján, amelyet a munkásgyermek-termelésre kizsákmányolásuk kitűz.
⁸⁵* Miközben 1866 második félévében Londonban 80 000—90 000 munkás volt munka nélkül, az ugyanerről a félévről szóló gyári jelentésben ez olvasható: „Úgy látszik nem feltétlenül helyes, ha azt mondják, hogy a kereslet mindig létrehozza a kínálatot abban a pillanatban, amikor szükség van rá. A munkára vonatkozólag nem így volt, mert az elmúlt évben sok gépi berendezés állt kezek hiánya következtében.” („Report of Insp. of Fact. for 31st Oct. 1866”, 81. old.)*
^85a* Megnyitó beszéd az egészségügyi konferencián, Birmingham 1875. január 14., elmondta J. Chamberlain, akkor a város polgármestere, most (1883) kereskedelmi miniszter.*

Mihelyt a tőkés termelés hatalmába keríti a mezőgazdaságot, illetve abban a mértékben, amelyben ezt megteszi, az itt funkcionáló tőke felhalmozásával abszolúte csökken a mezőgazdasági munkásnépesség iránti kereslet, anélkül hogy e munkások eltaszítását, mint a nem-mezőgazdasági iparban, nagyobb vonzás egészítené ki. A falusi népesség egy része ezért állandóan ugrásra készen áll, hogy városi vagyis manufaktúra-proletariátussá alakuljon át, és lesi az erre az átváltozásra kedvező körülményeket. (Manufaktúrán itt minden nem-mezőgazdasági ipar értendő.)⁸⁶* A viszonylagos túlnépességnek ez a forrása tehát állandóan folyik. De a városok felé való állandó áramlása magán a vidéken állandó rejtett túlnépességet tételez fel, amelynek terjedelme csak akkor válik láthatóvá, ha a levezető csatornák kivételesen szélesre tárulnak. A mezőgazdasági munkást ezért a bér minimumára szorítják, és féllábbal mindig a pauperizmus mocsarában áll.
⁸⁶* Az 1861. évi angliai és walesi cenzus „781 várost” sorol fel „10 960 998 lakossal, míg a falvak és vidéki egyházközségek lakossága csak 9 105 226 … 1851-ben a cenzusban 580 város szerepelt, és ezeknek lakossága körülbelül egyenlő volt az őket körülvevő falusi kerületek lakosságával. De míg az utóbbiakban a következő 10 év alatt a népesség csak ½ millióval nőtt, az 580 városban 1 554 057-tel növekedett. A népességszaporulat a vidéki egyházközségekben 6,5%, a városokban 17,3%. A növekedés rátájában mutatkozó különbség a faluról a városba való vándorlásnak tulajdonítható. A népesség össszaporulatának háromnegyede a városokra jut.” („Census etc.”, III. köt. 11—12. old.)*

A viszonylagos túlnépesség harmadik kategóriája, a pangó túlnépesség, az aktív munkássereg egy részét alkotja, de foglalkoztatása teljesen rendszertelen. Így a tőke számára a rendelkezésre álló munkaerő kimeríthetetlen tartályát jelenti. Életkörülményei a dolgozó osztály átlagos normálszínvonala alá süllyedtek, és éppen ez teszi a tőke sajátos kizsákmányolási ágainak széles alapzatává. Maximális munkaidő és minimális bér jellemzi e kategóriát. Fő alakjával az otthonmunka rovatában már megismerkedtünk. Folyton toborzódik a nagyipar és a mezőgazdaság létszámfelettijeiből, főleg pedig pusztuló iparágakból, ahol a kézműves üzemet legyőzi a manufaktúra üzem, az utóbbit a gépi üzem. Terjedelme nő, ahogyan a felhalmozás terjedelmével és energiájával egyre többeket tesznek „létszámfelettivé”. De egyszersmind a munkásosztálynak ön magát újratermelő és megörökítő elemét is alkotja, amelynek részesedése az egész osztály növekedésében aránylag nagyobb, mint a többi elemé. Valójában nemcsak a születések és halálozások száma, hanem a családok abszolút nagysága is fordított arányban van a munkabér magasságával, tehát a létfenntartási eszközöknek azzal a tömegével, amellyel a különböző munkáskategóriák rendelkeznek. A tőkés társadalomnak ez a törvénye vademberek, sőt civilizált gyarmatosok között is értelmetlennek hangzanék. Az egyénileg gyenge és sokat üldözött állatfajok tömeges újratermelésére emlékeztet.⁸⁷*
⁸⁷* „A szegénység, úgy látszik, kedvező a nemzésre.” (A. Smith) Sőt a gáláns és szellemes Galiani abbé szerint ez isten különösen bölcs berendezése: „Isten úgy rendezte, hogy azok az emberek, akik a leghasznosabb foglalkozásokat űzik, bőségesen szülessenek.” (Galiani: „Della moneta”, 78. old.) ,,A nyomorúság, egészen az éhség és a dögvész végső pontjáig, ahelyett hogy gátolná a népesedést, növelése irányában hat.” (S. Laing: „National Distress”, 1844. 69. old.) Miután Laing ezt statisztikailag szemlélteti, így folytatja: „Ha mindenki kényelmes körülmények között élne, akkor a világ hamarosan elnéptelenednék.” (If the people were all in easy circumstances, the world would soon be depopulated.)*

Végül a viszonylagos túlnépesség legalsó üledéke a pauperizmus területén lakozik. A csavargóktól, bűnözőktől, prostituáltaktól, egyszóval a tulajdonképpeni lumpenproletariátustól eltekintve ez a társadalmi réteg három kategóriából áll. Először munkaképesekből. Csak felületesen rá kell nézni az angol pauperizmus statisztikájára, és azt látjuk, hogy e kategória tömege minden válságban megduzzad és az üzlet minden megélénkülésekor megfogyatkozik. Másodszor: árvákból és pauperok gyermekeiből. Ezek az ipari tartaléksereg jelöltjei és nagy fellendülések idején, mint például 1860-ban, gyorsan és tömegesen besorozzák őket az aktív munkásseregbe. Harmadszor: elzüllöttekből, lerongyolódottakból, munkaképtelenekből. Főleg olyan egyének ezek, akik azért pusztulnak el, mert a munka megosztása megfosztotta őket mozgékonyságuktól, olyanok, akik a normális munkáséletkornál tovább élnek, végül az ipar áldozatai, akiknek száma a veszélyes gépi berendezéssel, bányászattal, vegyészeti gyárakkal stb. nő, rokkantak, betegek, özvegyek stb. A pauperizmus az aktív munkássereg rokkantháza és az ipari tartaléksereg holtsúlya. Termelése benne foglaltatik a viszonylagos túlnépesség termelésében, szükségszerűsége annak szükségszerűségében, azzal együtt egyik létezési feltétele a tőkés termelésnek és a gazdagság fejlődésének. A tőkés termelés faux frais-ihez [improduktív, de szükséges költségeihez] tartozik, amelyeket azonban a tőke nagyobbrészt a maga válláról a munkásosztály és a kis középosztály vállára tud hárítani.

Minél nagyobb a társadalmi gazdagság, a funkcionáló tőke, minél nagyobb növekedésének terjedelme és energiája, tehát úgyszintén a proletariátus abszolút nagysága és munkájának termelőereje, annál nagyobb az ipari tartaléksereg. A rendelkezésre álló munkaerőt ugyanazok az okok fejlesztik ki, mint a tőke terjeszkedési erejét. Az ipari tartaléksereg viszonylagos nagysága tehát a gazdagság potenciáival együtt nő. Minél nagyobb azonban ez a tartaléksereg az aktív munkássereghez képest, annál tömegesebb a konszolidált túlnépesség, melynek nyomora egyenes arányban áll munkagyötrelmével. Végül minél nagyobb a munkásosztály lázárjainak rétege és az ipari tartaléksereg, annál nagyobb a hivatalos pauperizmus. Ez a tőkés felhalmozás abszolút, általános törvénye. Megvalósulásában, mint minden más törvényt, sokféle körülmény módosítja, amelyeknek elemzése nem ide tartozik.

Megértjük hát annak a gazdaságtani bölcsességnek a bolondságát, amely azt prédikálja a munkásoknak, hogy számukkal a tőke értékesítési szükségleteihez alkalmazkodjanak. A tőkés termelés és felhalmozás mechanizmusa ezt a számot állandóan ezekhez az értékesítési szükségletekhez alkalmazza. Az első szava ennek az alkalmazásnak viszonylagos túlnépesség vagyis ipari tartaléksereg megteremtése, utolsó szava pedig az aktív munkássereg mind nagyobb rétegeinek nyomora és a pauperizmus holtsúlya.

A törvény, amely szerint, hála a társadalmi munka termelékenysége haladásának, a termelési eszközök egyre növekvő tömegét progresszíve csökkenő emberi erőkifejtéssel lehet mozgásba hozni, ez a törvény tőkés alapzaton, ahol nem a munkás alkalmazza a munkaeszközöket, hanem a munkaeszközök alkalmazzák a munkást, abban fejeződik ki, hogy minél nagyobb a munka termelőereje, annál nagyobb a munkások nyomása foglalkoztatási eszközeikre, tehát annál bizonytalanabb létezésük feltétele: saját erejük eladása az idegen gazdagság szaporítására vagyis a tőke önértékesítésére. Az, hogy a termelési eszközök és a munka termelékenysége gyorsabban nőnek, mint a termelő népesség, tőkés módon tehát fordítva abban fejeződik ki, hogy a munkásnépesség mindig gyorsabban nő, mint a tőke értékesítési szükséglete.

A negyedik szakaszban a relatív értéktöbblet termelésének elemzésénél láttuk: a tőkés rendszerben a munka társadalmi termelőerejének fokozására irányuló összes módszerek az egyéni munkás rovására érvényesülnek; a termelés fejlesztésére szolgáló összes eszközök a termelő elnyomásának és kizsákmányolásának eszközeibe csapnak át, a munkást részemberré csonkítják, a gép függelékévé alacsonyítják, munkájának gyötrelmével megsemmisítik annak tartalmát, elidegenítik tőle a munkafolyamat szellemi potenciáit, ugyanabban a mértékben, amelyben a tudományt önálló potenciaként bekebelezik a munkafolyamatba; eltorzítják a feltételeket, amelyek között dolgozik, a munkafolyamat közben a legkicsinyesebben gyűlölködő zsarnokságnak vetik alá, életidejét munkaidővé változtatják, feleségét és gyermekét a tőke Dzsagannáth-kerekei¹³⁹ alá dobják. De az értéktöbblet termelésére szolgáló összes módszerek egyúttal a felhalmozás módszerei is, és fordítva a felhalmozás minden terjeszkedése az értéktöbblet-termelés módszerei fejlesztésének eszközévé válik. Ebből következik tehát, hogy abban a mértékben, amelyben a tőke felhalmozódik, a munkás helyzetének rosszabbodnia kell, bármilyen is a fizetése, akár magas, akár alacsony. Végül az a törvény, amely a viszonylagos túlnépességet, vagyis az ipari tartaléksereget állandóan egyensúlyban tartja a felhalmozás terjedelmével és energiájával, a munkást szilárdabban bilincseli a tőkéhez, mint Héphaisztosz ékei Prométheuszt a sziklához. Ez a törvény a tőkefelhalmozásnak megfelelő nyomorfelhalmozást szab meg. A gazdagság felhalmozása az egyik póluson tehát egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson, azaz annak az osztálynak az oldalán, amely saját termékét mint tőkét termeli.

A tőkés felhalmozásnak ezt az antagonisztikus jellegét⁸⁸* politikai gazdászok különböző formákban kimondják, bár összecserélik kapitalizmus előtti termelési módok részben ugyan analóg, lényegileg azonban mégis különböző jelenségeivel.

Ortes velencei szerzetes, a XVIII. század nagy közgazdasági íróinak egyike, a tőkés termelés antagonizmusát mint a társadalmi gazdagság általános természeti törvényét fogja fel. „A gazdaságilag jó és a gazdaságilag rossz egy nemzeten belül mindig egyensúlyban van (il bene ed il male economico in una nazione sempre all’istessa misura), a javak bősége egyesek számára mindig egyenlő hiányukkal mások számára (la copia dei beni in alcuni sempre eguale alla mancanza di essi in altri). Egyesek nagy gazdagsága mindig együtt jár azzal, hogy sokkal több más embert teljesen megfosztanak a szükségestől. Egy nemzet gazdagsága megfelel népességének, és nyomora megfelel gazdagságának. Egyesek dolgossága mások tétlenségét kényszeríti ki. A szegények és a dologtalanok szükségszerű gyümölcsei a gazdagoknak és a dolgosoknak” stb.⁸⁹* Egészen durva módon magasztalta körülbelül tíz évvel Ortes után a Magas Egyház protestáns papja, Townsend, a szegénységet a gazdagság szükségszerű feltételeként. „A törvényes munkakényszer túl sok fáradsággal, erőszakossággal és lármával jár, míg az éhség nemcsak békés, csöndes, szüntelen nyomás, hanem mint az iparkodás és a munka legtermészetesebb mozgatója a leghatalmasabb erőfeszítésre sarkall.” Minden azon fordul meg tehát, hogy az éhséget a munkásosztály körében állandóvá tegyék, és erről — Townsend szerint — a népesedési elv gondoskodik, amely különösen a szegények között működik. „Úgy látszik természeti törvény az, hogy a szegények bizonyos fokig könnyelműek (improvident) legyenek” (ti. annyira könnyelműek, hogy a világra jöjjenek anélkül, hogy aranykanál lenne a szájukban), „úgyhogy mindig akadnak egyesek (that there always may be some) a közösség legszolgaibb, legpiszkosabb és legalantasabb funkcióinak elvégzésére. Ez nagyon megnöveli az emberi boldogság alapját (the fund of human happiness), a finomabbak (the more delicate) megszabadulnak a robotolástól és zavartalanul folytathatják magasabb hivatásukat stb. …
⁸⁸* „Napról napra nyilvánvalóbbá válik tehát, hogy azoknak a termelési viszonyoknak, amelyekben a burzsoázia mozog, nem egységes, egyszerű, hanem kettős jellege van; hogy ugyanazon viszonyok között, amelyek között a gazdagságot termelik, termelik a nyomorúságot is; hogy ugyanazon viszonyok között, amelyek között a termelőerők fejlődnek, van egy olyan erő is, amely az elnyomást termeli; hogy ezek a viszonyok a polgári gazdagságot, azaz a burzsoá osztály gazdagságát csak úgy termelik, hogy közben állandóan megsemmisítik ezen osztály egyes tagjainak gazdagságát és kitermelnek egy folytonosan növekvő proletariátust.”(Karl Marx: „Misére de la philosophie”, 116. old. [Marx—Engels Művei. 4. köt., 135. old.])*
⁸⁹* G. Ortes: „Della economia nazionale libri sei” [A nemzetgazdaságról, hat könyvben] 1774; Custodi gyűjteményében, „Parte moderna”, XXI. köt. 6., 9., 22., 25. stb. old. Ortes, i. m. 32. old., ezt mondja: „Ahelyett, hogy haszontalan rendszereket agyalnék ki a népek boldogítására, arra szorítkozom, hogy megvizsgáljam boldogtalanságuk okát.”*

A szegénytörvénynek az a tendenciája, hogy szétrombolja ennek az Isten és a természet által a világban felállított rendszernek a harmóniáját és szépségét, szimmetriáját és rendjét.”⁹⁰*
⁹⁰* „A Dissertation on the Poor Laws. By a Wellwisher of Mankind [Értekezés a szegénytörvényekről. Írta az emberiség egy jóakarója], (The Rev. Mr. J. Townsend), 1786”, új kiadás, London 1817, 15., 39., 41. old. Ez a „finom” pap, akinek fentebb idézett írását és „Spanyolországi utazás”-át Malthus gyakran oldalszámra másolja, tanának legnagyobb részét Sir J. Steuarttól vette kölcsön, de elferdíti. Így például, amikor Steuart ezt mondja: „Itt, a rabszolgaságban, erőszakos módszer volt érvényben arra, hogy az emberiséget dolgossá tegyék” (a nem-dolgozók számára) „… Az embereket akkoriban azért kényszerítették munkára” (azaz másoknak végzendő ingyenmunkára), „mert mások rabszolgái voltak; az emberek most azért kényszerülnek munkára” (azaz nem-dolgozóknak végzendő ingyenmunkára), „mert saját szükségleteik rabszolgái” — ebből ő nem vonja le azt a következtetést, mint a hájas egyházjavadalmas, hogy ti. a bérmunkások állandóan rágják csak az éhkoppot. Steuart, fordítva, szükségleteiket akarja szaporítani és szükségleteik növekvő számát egyúttal „a finomabbak” számára végzendő munkájuk ösztökéjévé tenni.*

Ha a velencei szerzetes a sors rendelésében, amely a nyomort örökössé teszi, a keresztényi jótékonyság, a papi nőtlenség, a kolostorok és kegyes alapítványok létjogosultságát találta meg, a protestáns javadalmas, ellenkezőleg, arra talál benne ürügyet, hogy elítélje azokat a törvényeket, amelyek értelmében a szegénynek joga volt nyomorúságos köztámogatásra. — „A társadalmi gazdagság haladása”, mondja Storch, „szüli a társadalomnak azt a hasznos osztályát … amely a legunalmasabb, legalantasabb és legutálatosabb foglalkozásokat űzi, egyszóval mindent, ami az életben kellemetlen és megalázó, a vállára vesz, és éppen ezáltal a többi osztály számára biztosítja az időt, a szellem derűjét és a jellem konvencionális” (c’est bon [ez jó]!) „méltóságát stb. ”⁹¹*
⁹¹* Storch: „Cours d’économie politique”, pétervári kiadás, III. köt. 223. old.*

Storch felteszi magának a kérdést, mi tulajdonképpen az előnye ennek a tőkés civilizációnak, amely a tömegeket nyomorban tartja és lealacsonyítja, a barbársággal szemben? Feleletet csak egyet talál: a biztonság! — „Az ipar és a tudomány haladása révén”, mondja Sismondi, „minden munkás naponta sokkal többet termelhet, mint amennyit szükséges fogyasztása megkövetel. De ugyanakkor, amikor munkája a gazdagságot termeli, a gazdagság, ha a munkás volna hivatott élvezni azt, kevéssé alkalmassá tenné őt a munkára.” Szerinte „az emberek” (azaz a nem-dolgozók) „valószínűleg lemondanának a művészetek minden tökéletesedéséről és mindazokról az élvezetekről, amelyeket az ipar nyújt nekünk, ha ezeket tartós munkával, mint amilyen a munkás munkája, kellene megszerezniük … Az erőfeszítések manapság el vannak választva jutalmazásuktól; nem egy és ugyanaz az ember az, aki előbb dolgozik és azután pihen; ellenkezőleg, éppen azért, mert az egyik dolgozik, kell a másiknak pihennie … A munka termelőerői végtelen megsokszorozódásának tehát nem lehet más eredménye, mint a dologtalan gazdagok fényűzésének és élvezeteinek növekedése.”⁹²* Végül Destutt de Tracy, a halvérű burzsoá doktrinér, brutálisan kimondja: „A szegény nemzetek azok, ahol a népnek jó sora van, és a gazdag nemzetek azok, ahol a nép rendszerint szegény.”⁹³*
⁹² * Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, I. köt. 79., 80., 85. old.*
⁹³* Destutt de Tracy: „Traité de la volonté etc.”, 231. old. „Les nations pauvres, c’est la ou le peuple est á son aise; et les nations riches, c’est la ou il est ordinairement pauvre.”*

5. A tőkés felhalmozás általános törvényének szemléltetése

a) Anglia 1846—1866

A modern társadalom egyetlen időszaka sem olyan alkalmas a tőkés felhalmozás tanulmányozására, mint az utóbbi húsz év időszaka. Mintha csak megtalálták volna Fortunatus erszényét¹⁴⁰. Valamennyi ország közül azonban megint Anglia a klasszikus példa, mert az első helyen áll a világpiacon, mert a tőkés termelési mód csak itt van teljesen kifejlődve, és végül mert a szabadkereskedelem ezeréves birodalmának 1846-tal kezdődött bevezetése a vulgáris gazdaságtant utolsó kibúvójától is megfosztotta. A termelés titáni haladását, amelynek következtében a húszéves időszak második fele az elsőt megint messze túlszárnyalta, a negyedik szakaszban már kielégítően vázoltuk.

Ámbár Anglia népességének abszolút növekedése az utóbbi fél évszázadban igen nagy volt, a viszonylagos növekedés, vagyis a szaporulat rátája folytonosan csökkent, ahogy ezt a hivatalos cenzusból vett következő táblázat mutatja:

Anglia és Wales népességének évi százalékos szaporulata
tízévi átlagokban

SaLa

Marx – Tőke 1 – Viszonylagos túlnépesség
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

3. Viszonylagos túlnépesség illetve ipari tartaléksereg fokozódó termelése

A tőke felhalmozása, amely eredetileg csak mint a tőke mennyiségi bővülése jelent meg, mint láttuk, összetételének folytonos minőségi változásában, állandó alkotórészének a változó rovására történő folytonos növekedésében megy végbe.^77c*
^77c* (Jegyzet a 3. kiadáshoz. Marx kézipéldányában itt a következő széljegyzet olvasható: „Itt a későbbiek miatt megemlítendő: ha a bővülés csak mennyiségi, akkor ugyanabban az iparágban a nagyobb és a kisebb tőke profitja úgy aránylik egymáshoz, mint az előlegezett tőkék nagysága. Ha a mennyiségi bővülés minőségileg hat, akkor egyúttal emelkedik a nagyobb tőke profitrátája.” — F. E.)*

A sajátosan tőkés termelési mód, a munka termelőerejének ennek megfelelő fejlődése, a tőke szerves összetételében ezáltal előidézett változás nemcsak lépést tart a felhalmozás előrehaladásával vagyis a társadalmi gazdagság növekedésével. Hasonlíthatatlanul gyorsabban halad előre, mert az egyszerű felhalmozást, vagyis az össztőke abszolút kitágulását egyéni elemeinek centralizációja, a pótlólagos tőke technikai forradalmasodását pedig az eredeti tőke technikai forradalmasodása kíséri. A felhalmozás előrehaladásával tehát az állandó és a változó tőkerész aránya, ha eredetileg 1:1 volt, most 2:1, 3:1, 4:1, 5:1, 7:1 stb. arányra változik, úgyhogy a tőke növekedésével összértékének ½-e helyett progresszíve csak ¹/₃-át, ¹/₄-é4. ¹/₅-ét, ¹/₆-át, ¹/₈-át stb. váltják át munkaerőre, ezzel szemben ²/₃-át, ³/₄-ét, ⁴/₅-ét, ⁵/₆-át, ⁷/₈-át stb. termelési eszközökre. Minthogy a munka iránti keresletet nem az össztőkének, hanem változó alkotórészének a terjedelme határozza meg, ez a kereslet az össztőke növekedésével progresszíve csökken, ahelyett, hogy mint előbb feltételeztük, vele arányosan növekednék. Az össztőke nagyságához viszonyítva csökken, mégpedig e nagyság növekedésével gyorsuló haladványban. Az össztőke növekedésével együtt növekszik ugyan változó alkotórésze vagyis az általa bekebelezett munkaerő is, de állandóan csökkenő arányban. A közbeeső szünetek, amelyek alatt a felhalmozás mint a termelésnek adott technikai alapzaton történő puszta kibővítése hat, megrövidülnek. Nemcsak hogy az össztőke növekvő haladványban gyorsuló felhalmozására van szükség ahhoz, hogy adott nagyságú pótlólagos munkáslétszámot szívhasson fel, sőt — a régi tőke állandó átalakulása folytán — hogy a már funkcionáló létszámot foglalkoztathassa. Ez a növekvő felhalmozás és centralizáció a maga részéről a tőke összetétele új változásainak forrásába csap át, vagyis újból meggyorsítja a változó alkotórész csökkenését az állandóhoz képest. A változó alkotórésznek ez az össztőke növekedésével együtt gyorsuló, mégpedig az össztőke saját növekedésénél sebesebben gyorsuló viszonylagos csökkenése a másik oldalon, fordítva, úgy tűnik fel, mintha a munkásnépesség abszolút száma állandóan gyorsabban nőne, mint a változó tőke, vagyis a munkásnépesség foglalkoztatásának eszközei. Ellenkezőleg, a tőkés felhalmozás termel állandóan — mégpedig energiájával és terjedelmével arányosan — egy viszonylag, azaz a tőke közepes értékesítési szükségleteihez viszonyítva fölös, és ezért fölösleges vagy pótlólagos munkásnépességet.

A társadalmi össztőkét tekintve, felhalmozásának mozgása hol periodikus változásokat idéz elő, hol pedig a felhalmozás mozzanatai egyidejűleg eloszlanak a termelés különböző területein. Egyes területeken a tőke összetétele megváltozik anélkül, hogy abszolút nagysága növekednék, puszta centralizáció következtében; másutt a tőke abszolút növekedése változó alkotórészének illetve az általa felszívott munkaerőnek abszolút csökkenésével jár együtt; ismét más területeken a tőke hol adott technikai alapzatán növekszik tovább és növekedésének arányában pótlólagos munkaerőt vonz magához, hol pedig szerves változás következik be és változó alkotórésze összezsugorodik; az összes területeken a változó tőkerésznek és ezért a foglalkoztatott munkások számának növekedése mindenkor heves fluktuálásokkal és átmeneti túlnépesség termelésével jár együtt, akár azt a feltűnőbb formát ölti ez, hogy már foglalkoztatott munkásokat taszítanak el, akár azt a kevésbé szembeötlő, de nem kevésbé hatékony formát, hogy a pótlólagos munkásnépesség nehezebben szívódik fel szokásos levezető csatornáiba.⁷⁸*
⁷⁸* Az angliai és walesi cenzus többek közt a következőket mutatja:
A mezőgazdaságban foglalkoztatott összes személyek száma (beleértve tulajdonosokat, bérlőket, kertészeket, pásztorokat stb.) — 1851: 2 011 447, 1861:1 924 110, csökkenés 87 337. Fésűsgyapjú-ipar — 1851: 102 714 személy, 1861: 79 242; selyemgyára k— 1851: 111 940, 1861: 101 678; kartonnyomók — 1851: 12 098,1861: 12 556, amely csekély növekedés akkor, amikor ez az ipar hallatlanul megnőtt, a foglalkoztatott munkások számának erős viszonylagos csökkenését feltételezi. Kalapkészítők — 1851: 15 957, 1861: 13 814; szalmakalap-és sapkakészítők — 1851: 20 393, 1861: 18 176; malátakészítők — 1851: 10 566, 1861: 10 677; gyertyaöntők — 1851: 4949, 1861:4686. Ez a csökkenés többek között a gázvilágítás terjedésének tulajdonítható. Fésűkészítők — 1851: 2038, 1861: 1478; fafűrészelők — 1851: 30 552, 1861: 31 647, csekély növekedés a fűrészgépek fellendülése következtében; szögkészítők — 1851: 26 940, 1861: 26 130, csökkenés a gépek konkurenciája következtében; ón- és rézbányák munkásai — 1851: 31 360, 1861: 32 041. Ezzel szemben: pamutfonodák és szövödék — 1851: 371 777, 1861: 456 646; szénbányák — 1851: 183 389, 1861: 246 613. „A munkások számának növekedése 1851 óta általában olyan ágakban a legnagyobb, amelyekben eddig még nem alkalmaztak sikerrel gépeket.” („Census of England and Wales — for 1861”, III. köt., London 1863, 35—39. old.)*

A már funkcionáló társadalmi tőke nagyságával és növekedésének fokával, a termelés méretének és a megmozgatott munkások tömegének kitágulásával, munkájuk termelőerejének fejlődésével, a gazdagság összes kútforrásainak szélesebb és teljesebb áradásával együtt kitágul az a szint is, amelyen a munkásoknak a tőke által való nagyobb vonzása nagyobb eltaszításukkal jár együtt, gyorsabban folynak le a tőke szerves összetételében és technikai formájában végbemenő változások és kibővül azoknak a termelési területeknek a köre, amelyeket ezek a változások hol egyidejűleg, hol pedig felváltva megragadnak. Tehát a munkásnépesség az önmaga által termelt tőkefelhalmozással együtt növekvő terjedelemben termeli azokat az eszközöket, amelyek őt magát viszonylag létszámfelettivé teszik.⁷⁹*
⁷⁹* A változó tőke viszonylagos nagysága progresszív csökkenésének törvényét, a bérmunkásosztály helyzetére gyakorolt hatásaival együtt, inkább megsejtette, mintsem megértette a klasszikus iskolának néhány kiváló közgazdásza. A legnagyobb érdem e tekintetben John Bartoné, ámbár ő is, mint az összes többiek, összecseréli az állandó tőkét az álló-, a változót a forgótőkével. Ezt mondja: „A munka iránti kereslet a forgó- és nem az állótőke növekedésétől függ. Ha igaz volna, hogy e kétfajta tőke között az arány minden időben és minden országban ugyanaz, akkor ebből valóban az következnék, hogy az alkalmazott munkások száma arányban áll az állam gazdagságával. De ilyen állítás még valószínűnek sem látszik. Ahogy a mesterségeket kiművelik és a civilizáció terjed, az állótőke aránya egyre nagyobb lesz a forgótőkéhez képest. Az egy vég brit muszlin termelésében alkalmazott állótőke-tömeg legalább százszor, valószínűleg ezerszer nagyobb a hasonló vég indiai muszlin termelésében alkalmazottnál. És a … forgótőke aránya százszor vagy ezerszer kisebb … Az évi megtakarítások egészét az állótőkéhez tehetik hozzá (amely esetben) nem volna a munka iránti keresletet növelő hatásuk.” (John Barton: „Observations on the Circumstances which influence the Condition of the Labouring Classes of Society” [Észrevételek azokról a körülményekről, melyek a társadalom dolgozó osztályainak helyzetét befolyásolják], London 1817, 16—17. old.) „Ugyanaz az ok, amely az ország nettójövedelmét növelheti, ugyanakkor fölössé teheti a népességet és ronthatja a munkás helyzetét.” (Ricardo: „Principles etc.”, 469. old.) A tőke növekedésével „a kereslet” (munka iránt) „csökkenő arányú lesz”. (I. m. 480. old., jegyzet.) „A munka fenntartására szánt tőke tömege változhat a tőke egész tömegének bármely változásaitól függetlenül… az alkalmaztatás tömegének nagy ingadozásai és nagy szenvedések gyakoribbakká lesznek, ahogy maga a tőke bőségesebbé válik.” (Richard Jones: „An Introductory Lecture on Political Economy”, London 1833, 52. old.) „A kereslet” (munka iránt) „növekedni fog, de nem arányban az általános tőke felhalmozásával … Ezért az újratermelésre rendeltetett nemzeti készlet minden gyarapodása a társadalom előrehaladásával mind kevesebb és kevesebb befolyással lesz a munkás helyzetére.” (Ramsay: „An Essay on the Distribution of Wealth”, 90—91. old.)*

A tőkés termelési mód sajátságos népesedési törvénye ez, mint ahogy valójában minden külön történelmi termelési módnak megvan a maga külön, történelmileg érvényes népesedési törvénye. Elvont népesedési törvény csak növényekre és állatokra vonatkozóan létezik, ha az ember történelmileg be nem avatkozik.

Ha azonban fölös munkásnépesség a felhalmozásnak, vagyis a gazdagság tőkés alapzaton végbemenő fejlődésének szükségszerű terméke, ez a túlnépesség viszont a tőkés felhalmozás emeltyűjévé, sőt a tőkés termelési mód létfeltételévé válik. Rendelkezésre álló ipari tartaléksereget képez, amely ugyanolyan abszolúte a tőkéé, mintha az saját költségén nevelte volna fel. Megteremti a tőke váltakozó értékesítési szükségletei számára a mindig készen álló kizsákmányolható emberanyagot, függetlenül a népesség valóságos növekedésének korlátaitól. A felhalmozással és a munka termelőerejének ezt kísérő fejlődésével nő a tőke hirtelen terjeszkedőereje, nemcsak azért, mert nő a funkcionáló tőke rugalmassága és az abszolút gazdagság, amelynek a tőke csak egyik rugalmas része, nemcsak azért, mert a hitel minden különös ingerre egy szempillantás alatt a termelés rendelkezésére bocsátja e gazdagság rendkívül nagy részét mint pótlólagos tőkét. Magának a termelési folyamatnak a technikai feltételei, a gépi berendezés, a szállítóeszközök stb. lehetővé teszik, a legnagyobb méretekben, hogy a többletterméket a leggyorsabban változtassák át pótlólagos termelési eszközökké. A társadalmi gazdagságnak a felhalmozás előrehaladásával túláradó és pótlólagos tőkévé átváltoztatható tömege tombolva tódul régi termelési ágakba, melyeknek piaca hirtelen kitágul, vagy újonnan megnyitottakba, mint a vasutak stb., amelyeknek szükséglete a régi termelési ágak fejlődéséből fakad. Minden ilyen esetben az szükséges, hogy hirtelen és anélkül, hogy a más területeken folyó termelés méretei kárt szenvednének, nagy embertömegeket lehessen a döntő pontokra vetni. A túlnépesség lehetővé teszi ezt. A modern ipar jellegzetes életútja, amely a közepes élénkség, lázas termelés, válság és pangás periódusaiból álló, kisebb ingadozásoktól megszakított tízéves ciklus formáját ölti, az ipari tartaléksereg vagyis a túlnépesség állandó képződésén, nagyobb vagy kisebb felszívódásán és újraképződésén nyugszik. Az ipari ciklus változásai viszont toborozzák a túlnépességet és újratermelésének egyik legenergikusabb hatótényezőjévé lesznek.

A modern iparnak ez a sajátságos életútja, amellyel az emberiség egyetlen korábbi korszakában sem találkozunk, a tőkés termelés gyermekkorában is lehetetlen volt. A tőke összetétele csak igen lassan változott. Felhalmozásának tehát nagyjából a munka iránti kereslet arányos növekedése felelt meg. Bármennyire lassú volt felhalmozásának előrehaladása a modern korszakhoz hasonlítva, beleütközött a kizsákmányolható munkásnépesség természeti korlátaiba, amelyeket később említendő erőszakos eszközökkel lehetett csak elhárítani az útból. A termelés méreteinek hirtelen és lökésszerű kitágulása előfeltétele hirtelen összehúzódásuknak; az utóbbi megint előidézi az előbbit, de az előbbi lehetetlen rendelkezésre álló emberanyag nélkül, a munkások számának a népesség abszolút növekedésétől független gyarapodása nélkül. Ezt az az egyszerű folyamat teremti meg, amely a munkások egyik részét állandóan „szabaddá teszi”, olyan módszerekkel, amelyek a foglalkoztatott munkások számát a megnövelt termeléshez képest csökkentik. A modern ipar egész mozgásformája tehát abból ered, hogy a munkásnépesség egy részét nem-foglalkoztatott vagy félig foglalkoztatott kezekké változtatják állandóan. A politikai gazdaságtan felületessége többek között abban is megmutatkozik, hogy a hitel kitágulását és összehúzódását, amely puszta tünete az ipari ciklus váltakozó periódusainak, azok okává teszi. Miként az égitestek, ha egyszer meghatározott mozgásba kerültek, állandóan ismétlik azt, ugyanúgy a társadalmi termelés is, mihelyt egyszer a váltakozó kitágulás és összehúzódás e mozgásába belevetették. Az okozatok a maguk részéről okokká lesznek, és a saját feltételeit állandóan újratermelő egész folyamat változásai a periodicitás formáját öltik.¹³⁷ Ha ez a periodicitás egyszer állandósult, akkor még a politikai gazdaságtan is felfogja, hogy egy viszonylagos, azaz a tőke közepes értékesítési szükséglete szempontjából fölös népesség termelése életfeltétele a modern iparnak.

„Tegyük fel”, mondja H. Merivale, régebben a politikai gazdaságtan tanára Oxfordban, később az angol gyarmatügyi minisztérium tisztviselője, „hogy egy válság alkalmával a nemzet összeszedi magát arra az erőfeszítésre, hogy kivándorlás által megszabaduljon néhány százezer felesleges szegénytől, mi lenne ennek a következménye? Az, hogy amint a munka iránti kereslet visszatér, hiány mutatkoznék. Bármilyen gyors is az emberek újratermelése, a felnőtt munkások pótlásához mindenesetre egy emberöltőre van szükség. Márpedig gyárosaink profitja főként attól a képességtől függ, hogy az élénk kereslet kedvező pillanatát kiaknázzák és így kárpótolják magukat a bénultság időszakáért. Ezt a képességet csak a gépi berendezés és kétkezi munka feletti parancsnoklás biztosítja nekik. Szükséges, hogy rendelkezésre álló kezeket találjanak, szükséges, hogy képesek legyenek üzleti tevékenységüket a piac mindenkori állása szerint fokozni vagy csökkenteni, máskülönben semmiképpen sem őrizhetik meg a konkurencia öldöklő iramában azt a fölényt, amelyen ennek az országnak a gazdagsága alapul.⁸⁰*
⁸⁰* H. Merivale: „Lectures on Colonization and Colonies” [Előadások a gyarmatosításról és a gyarmatokról], London 1841—42,1. köt. 146. old.*

Maga Malthus is felismeri, hogy a túlnépesség — amelyet a maga korlátolt módján a munkásnépesség abszolút túlnövekedésével, nem pedig viszonylagos létszámfelettivé tételével magyaráz — a modern ipar egyik szükségszerűsége. Azt mondja: „A házasságra vonatkozó bölcs szokások, ha bizonyos méretekig hajtják őket egy olyan ország munkásosztályában, amely főleg az ipartól és a kereskedelemtől függ, károsak lehetnének erre az országra… A népesség természeténél fogva a munkások szaporulata nem vihető a piacra egy különös kereslet következtében, csak 16 vagy 18 év eltelte után, a jövedelemnek megtakarítás révén tőkévé való átváltoztatása pedig sokkal gyorsabban mehet végbe; egy ország mindig ki van téve annak, hogy a munka fenntartására szolgáló alapok mennyiségében gyorsabb a növekedés, mint a népesség növekedése.”⁸¹* A politikai gazdaságtan — miután ilymódon a munkások viszonylagos túlnépességének állandó termelését a tőkés felhalmozás szükségszerűségének nyilvánította — aggszűz alakjában, ami kitűnően illik hozzá, a következőképp beszélteti tőkés „beau idéal-ját” [férfi-eszményképét] a „létszámfelettiekhez”, akiket sajtit teremtményük, a pótlólagos tőke dobott az utcára: „Mi gyárosok megtesszük értetek, ami tőlünk telik, azáltal hogy gyarapítjuk a tőkét, amiből élnetek kell; nektek pedig meg kell tennetek a többit, azáltal hogy számotokat a létfenntartási eszközökhöz szabjátok.”⁸²*
⁸¹* „Prudential habits with regard to marriage, carried to a considerable extent among the labouring class of a country mainly depending upon manufactures and commerce, might injure it … From the nature of a population, an increase of labourers cannot be brought into market, in consequence of a particular demand, till after the lapse of 16 or 18 years, and the conversion of revenue into capital, by saving, may take place much more rapidly; a country is always liable to an increase in the quantity of the funds for the maintenance of labour faster than the increase of population.” (Malthus: „Principles of Political Economy”, 215., 319., 320. old.) Ebben a műben Malthus végre, Sismondi segítségével, felfedezi a tőkés termelés gyönyörű szentháromságát: túltermelés — túlnépesedés — túlfogyasztás, three very delicate monsters, indeed [három igen finom szörnyeteg, valóban]! Vö. F. Engels: „Umrisse zu einer Kritik der Nationalökonomie”, i. h. 107. skk. old. [Marx és Engels Művei, 1. köt. 515—519. old.]*
⁸²* Harriet Martineau: „The Manchester Strike” [A manchesteri sztrájk], 1832, 101. old.*

A tőkés termelés számára semmiképpen sem elegendő a rendelkezésre álló munkaerőnek az a mennyisége, amelyet a népesség természetes szaporodása szolgáltat. Szabad játékához ettől a természeti korláttól független ipari tartalékseregre van szüksége.

Eddig azt feltételeztük, hogy a változó tőke növekedésének vagy csökkenésének pontosan megfelel a foglalkoztatott munkáslétszám növekedése vagy csökkenése.

A parancsnoklása alatt álló munkások változatlan, sőt csökkenő száma mellett is nő azonban a változó tőke, ha az egyes munkás több munkát teljesít és ezért munkabére nő — ámbár a munka ára ugyanaz marad, sőt süllyed, csak lassabban, mint ahogy a munka tömege növekszik. A változó tőke szaporulata ekkor több munkának, de nem több munkás foglalkoztatásának a mutatója lesz. Minden tőkésnek feltétlen érdeke, hogy meghatározott munkamennyiséget inkább kisebb számú munkásból préseljen ki, mintsem ugyanolyan olcsón, sőt olcsóbban több munkásból. Az utóbbi esetben az állandó tőkére fordított kiadás a folyósított munka tömegével arányosan nő, az előbbi esetben jóval lassabban. Minél nagyobbak a termelés méretei, annál döntőbb ez a mozzanat. Súlya együtt nő a tőke felhalmozásával.

Láttuk, hogy a tőkés termelési módnak és a munka termelőerejének fejlődése — a felhalmozásnak oka és egyszersmind okozata — képessé teszi a tőkést arra, hogy a változó tőkére fordított ugyanakkora kiadással az egyes munkaerők nagyobb extenzív vagy intenzív kizsákmányolása révén több munkát folyósítson. Láttuk továbbá, hogy ugyanakkora tőkeértékkel több munkaerőt vásárol, azáltal hogy mindinkább felváltja a tanultabb munkásokat kevésbé tanultakkal, az éretteket éretlenekkel, a férfiakat nőkkel, a felnőtt munkaerőt fiatalokkal vagy gyerekekkel.

Egyrészt tehát, a felhalmozás előrehaladásával, nagyobb változó tőke több munkát folyósít, anélkül hogy több munkást toborozna, másrészt ugyanolyan nagyságú változó tőke ugyanakkora tömegű munkaerővel több munkát és végül magasabbrendű munkaerő kiszorításával több alacsonyabbrendűt folyósít.

A viszonylagos túlnépesség termelése vagyis munkások szabaddá tétele ezért még gyorsabban halad előre, mint a termelési folyamatnak a felhalmozás előrehaladásával amúgy is meggyorsított technikai forradalmasítása és a változó tőkerész ennek megfelelő aránylagos csökkenése az állandóval szemben. Míg a termelési eszközök, ahogy terjedelmük és hatóerejük növekszik, kisebb mértékben lesznek foglalkoztatási eszközei a munkásoknak, addig magát ezt az arányt ismét módosítja az, hogy abban a mértékben, ahogyan a munka termelőereje nő, a tőke gyorsabban növeli a munka kínálatát, mint a munkások iránti keresletét. A munkásosztály foglalkoztatott részének túlmunkája megduzzasztja a tartalékok sorait, miközben az a megnövekedett nyomás viszont, amelyet az utóbbiak konkurenciájukkal a foglalkoztatottakra gyakorolnak, ezeket túlmunkára és a tőke parancsai előtti behódolásra kényszeríti. Az, hogy a munkásosztály egy részét a másik rész túlmunkája kényszerű tétlenségre kárhoztatja és fordítva, az egyes tőkés meggazdagodásának eszköze lesz⁸³* és egyúttal meggyorsítja az ipari tartaléksereg olyan méretű termelését, amely megfelel a társadalmi felhalmozás előrehaladásának.
⁸³* Még az 1863-as pamutínség alatt is találkozunk, a blackburni pamutfonók egyik röpiratában, heves kirohanással a túlmunka ellen, amely a gyári törvény miatt természetesen csak felnőtt férfimunkásokat érintett. „Ebben a gyárban a felnőtt munkásoktól napi 12—13 órai munkát követeltek, holott százával vannak olyanok, akik tétlenségre kényszerültek és akik szívesen dolgoznának nem-teljes időt, hogy családjukat fenntarthassák és munkástestvéreiket a túldolgoztatás következtében beálló idő előtti haláltól megóvják.” „Meg szeretnénk kérdezni”, folytatja a röpirat, „hogy a túlórázásnak ez a gyakorlata vajon lehetővé teszi-e valamelyest elviselhető viszony kialakulását mesterek és »szolgák« között? A túlmunka áldozatai éppúgy érzik a méltánytalanságot, mint azok, akik ezáltal kényszerű tétlenségre vannak kárhoztatva (condemned to forced idlencss). Az elvégzendő munka ebben a kerületben elegendő ahhoz, hogy részlegesen mindenkit foglalkoztatni lehessen, ha a munkát méltányosan osztják el. Csak jogos dolgot követelünk, amikor felszólítjuk a mestereket, hogy, legalábbis addig, amíg a dolgok mai állása tart, általánosan csak nem-teljes időt dolgoztassanak, ahelyett hogy a munkások egy részét túldolgoztatják, miközben a másik részt a munkahiány arra kényszeríti, hogy jótékonyságból tengesse életét.” („Reports of Insp. of Fact. 31st Oct. 1863”, 8. old.) — A viszonylagos túlnépességnek a foglalkoztatott munkásokra gyakorolt hatását az „Essay on Trade and Commerce” szerzője megszokott csalhatatlan burzsoá ösztönével azonnal megérti. „A lustálkodás (idleness) másik oka ebben a királyságban az, hogy nincs elegendő számú dolgozó kéz. Valahányszor a gyártmányokra irányuló valamilyen szokatlan kereslet folytán a munka tömege elégtelenné válik, a munkások megérzik saját fontosságukat és ezt mestereikkel is éreztetni akarják; ez bámulatos; de annyira romlott ezeknek a fickóknak az érzülete, hogy ilyen esetekben munkások csoportjai szövetkeztek, hogy mestereiket zavarba hozzák azáltal, hogy egy egész napon át lustálkodnak.” („Essay etc.”, 27—28. old.) A fickók ugyanis béremelést kívántak.*

Hogy ez a mozzanat milyen fontos a viszonylagos túlnépesség képződésében, azt bizonyítja például Anglia. Itt a munka „megtakarítására” szolgáló technikai eszközök óriásiak. Mégis, ha holnap a munkát általánosan ésszerű mértékre korlátoznák, továbbá a munkásosztály különböző rétegei számára kor és nem szerint megfelelően fokozatosan osztanák el, akkor a meglevő munkásnépesség teljesen elégtelen volna ahhoz, hogy a nemzeti termelést a mostani méretekben tovább folytassa. A most „nem-termelő” munkások nagy többségét „termelőkké” kellene változtatni.

Nagyjában és egészében a munkabér általános mozgásait kizárólag az ipari tartaléksereg kitágulása és összehúzódása szabályozza, amely az ipari ciklus periódusai váltakozásának felel meg. A munkabér mozgásait tehát nem a munkásnépesség abszolút számának mozgása határozza meg, hanem az a változó arány, amelyben a munkásosztály aktív seregre és tartalékseregre oszlik, a túlnépesség viszonylagos terjedelmének növekedése és csökkenése, az a fok, amelyben a túlnépességet hol felszívják, hol ismét szabaddá teszik. A modern ipar számára, tízéves ciklusával és ennek periodikus szakaszaival, amelyeket ezenfelül a felhalmozás előrehaladása során egymást mind gyorsabban követő szabálytalan ingadozások kereszteznek, valóban szép kis törvény lenne az olyan, amely a munka keresletét és kínálatát nem a tőke kitágulása és összehúzódása révén, tehát a tőke mindenkori értékesítési szükségletei szerint szabályozná — úgy, hogy a munkapiac hol viszonylag üresnek látszik, mert a tőke kitágul, hol ismét telítettnek, mert összehúzódik —, hanem fordítva, a tőke mozgását tenné függővé a népesség számának abszolút mozgásától. Pedig ez a közgazdasági dogma. Szerinte e tőkefelhalmozás következtében emelkedik a munkabér. A magasabb munkabér a munkásnépességet gyorsabb szaporodásra ösztökéli, és ez mindaddig tart, amíg a munkapiac túltelítetté, tehát a tőke a munkáskínálathoz viszonyítva elégtelenné nem válik. A munkabér süllyed, és most jön az érem másik oldala. Az eső munkabér mindjobban megtizedeli a munkásnépességet, úgyhogy hozzá képest a tőke újra fölössé lesz, vagy, mások magyarázata szerint, az eső munkabér és a munkás ennek megfelelő nagyobb kizsákmányolása újra meggyorsítja a felhalmozást, ugyanakkor pedig az alacsony bér feltartóztatja a munkásosztály növekedését. Így ismét bekövetkezik az a viszony, amelyben a munkakereslet felülmúlja a munkakínálatot, a bér emelkedik stb. Szép kis mozgási módszer ez a fejlett tőkés termelés számára! Mielőtt a béremelkedés következtében a valóban munkaképes népességnek bárminő pozitív növekedése bekövetkezhetnék, már számtalanszor lejárt volna az a határidő, amelyen belül az ipari hadjáratot véghez kell vinni, az ütközetet meg kell vívni és el kell dönteni.

1849 és 1859 között, a gabonaárak esésével egyidejűleg, az angol mezőgazdasági kerületekben bizonyos — gyakorlatilag tekintve csak névleges — béremelés következett be, például Wiltshire-ben a hetibér 7 sh.-ről 8-ra, Dorsetshire-ban 7 vagy 8 sh.-ről 9 sh.-re emelkedett stb. Ez a mezőgazdasági túlnépesség szokásosnál jóval nagyobb lecsapolásának volt a következménye, amelyet a háborús kereslet¹³⁸, a vasútépítkezéseknek, gyáraknak, bányáknak stb. tömeges kibővítése idézett elő. Minél alacsonyabb a munkabér, annál magasabb, százalékban kifejezve, még a legjelentéktelenebb emelkedése is. Ha például a hetibér 20 sh. és 22-re emelkedik, akkor az emelkedés 10%-os; ha viszont csak 7 sh. és 9-re emelkedik, akkor 28⁴/₇%-os, ami igen tetemesnek hangzik. Mindenesetre a bérlők üvöltöztek és még a londoni „Economist” is teljes komolysággal „általános és lényeges emelkedésről” (a generál and substantial advance)⁸⁴* – „Economist”, 1860. január 21.* fecsegett ezekkel az éhbérekkel kapcsolatban. Mármost mit tettek a bérlők? Talán vártak addig, amíg a mezőgazdasági munkások e remek fizetés következtében úgy elszaporodnak, hogy bérüknek ismét esnie kell, ahogyan a dolog a dogmatikus közgazdász agyában lejátszódik? Több gépi berendezést vezettek be, és a munkások máról holnapra megint „létszámfelettivé” váltak olyan arányban, amely még a bérlőket is kielégítette. A mezőgazdaságban most „több tőke” volt befektetve, mint azelőtt, mégpedig termelékenyebb formában. Ezzel a munka iránti kereslet nemcsak relatíve, hanem abszolúte is csökkent.

Ez a közgazdasági fikció összecseréli azokat a törvényeket, amelyek a munkabér általános mozgását vagyis a munkásosztály — azaz az összmunkaerő — és a társadalmi össztőke közti viszonyt szabályozzák, azokkal a törvényekkel, amelyek a munkásnépességet a termelés különös területei között osztják el. Ha például kedvező konjunktúra következtében bizonyos termelési területen a felhalmozás különösen élénk, ha a profitok itt nagyobbak az átlagprofitnál és pótlólagos tőke özönlik ide, akkor természetesen nő a munka iránti kereslet és a munkabér. A magasabb munkabér a munkásnépességnek nagyobb részét vonzza a kedvezőbb területre mindaddig, amíg az nem telítődik munkaerővel, és a bér, hosszabb időt tekintve, ismét korábbi átlagszínvonalára, vagy, ha az odaözönlés túlságosan nagy volt, az alá esik. Ekkor nemcsak hogy megszűnik a munkások bevándorlása a szóban forgó iparágba, hanem éppenséggel kivándorlásnak adja át a helyét. A politikai gazdász itt látni véli, „hol és hogyan” megy végbe a bér növekedésével a munkások számának abszolút növekedése és a munkások számának abszolút növekedésével a bér csökkenése, de valójában csak egy különös termelési terület munkapiacának helyi ingadozását látja, csak azokat a jelenségeket látja, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy a munkásnépességet, a tőke változó szükségleteinek megfelelően, a tőke különböző befektetési területeire osztják el.

Az ipari tartaléksereg a pangás és közepes fellendülés periódusában nyomást gyakorol az aktív munkásseregre, a túltermelés és a lázas tevékenység periódusában pedig féken tartja igényeit. A viszonylagos túlnépesség tehát az a mögöttes alap, amelyen a munka keresletének és kínálatának törvénye mozog. A viszonylagos túlnépesség ennek a törvénynek a játékterét a tőke kizsákmányolásszomjának és uralomvágyának feltétlenül megfelelő korlátok közé szorítja. Itt kell visszatérnünk a gazdaságtani apologetika egyik hőstettére. Emlékszünk arra, hogy ha új gépi berendezés bevezetése vagy réginek a kibővítése révén egy darab változó tőkét állandóvá változtatnak, akkor az apologéta közgazdász ezt a műveletet, amely tőkét „köt le” és éppen ezáltal munkásokat „tesz szabaddá”, fordítva úgy magyarázza, hogy ez tőkét tesz szabaddá a munkás számára. Csak most méltányolhatjuk teljes mértékben az apologéta arcátlanságát. Nemcsak a gép által közvetlenül kiszorított munkások válnak szabaddá, hanem ezeknek a munkásoknak az újoncállománya és az a pótlólagos kontingens is, amelyet az iparág a régi bázisán történő szokásos terjeszkedésekor rendszerint felszívott. Mindezeket most „szabaddá tették”, és minden funkcionálásra vágyó új tőke rendelkezhet velük. Akár ezeket vonzza magához, akár másokat, a munka iránti általános keresletre tett hatása a nullával lesz egyenlő, amíg ez a tőke éppen arra elegendő, hogy a piacot ugyanannyi munkástól szabadítsa meg, mint amennyit a gépek odadobtak. Ha kisebb létszámot foglalkoztat, akkor a létszámfelettiek tömege növekszik; ha nagyobbat, akkor a munka iránti általános kereslet csak annyival nő, amennyivel a foglalkoztatottak száma a „szabaddá tettek” számát meghaladja. Az a fellendülés tehát, amelyet a befektetést kereső pótlólagos tőkék a munka iránti általános kereslet terén különben kiváltottak volna, minden esetben semlegesítve van annyira, amennyire a gép által az utcára dobott munkásokból futja. Ezek szerint tehát a tőkés termelés mechanizmusa gondoskodik arról, hogy a tőke abszolút növekedését ne kísérje a munka iránti általános kereslet megfelelő fokozódása. És ezt nevezi az apologéta kiegyenlítésnek a kiszorított munkások nyomoráért, szenvedéseiért és esetleges pusztulásáért az átmeneti időszak alatt, amely az ipari tartalékseregbe száműzi őket! A munka iránti kereslet nem azonos a tőke növekedésével, a munka kínálata nem azonos a munkásosztály növekedésével, tehát nem két egymástól független potencia hat egymásra. Les dés sont pipés [a kockák hamisak]. A tőke működik mindkét oldalon egyidejűleg. Ha felhalmozása egyrészt szaporítja a munka iránti keresletet, másrészt viszont munkások „szabaddá tétele” révén növeli a munkáskínálatot, ugyanakkor pedig a nem-foglalkoztatottak nyomása a foglalkoztatottakat több munka folyósítására kényszeríti, tehát a munkakínálatot bizonyos mértékig függetleníti a munkáskínálattól. A munkakereslet és -kínálat törvényének ezen a bázison végbemenő mozgása betetőzi a tőke zsarnokságát. Ezért mihelyt a munkások rájönnek a titokra, hogyan van az, hogy ugyanabban a mértékben, amelyben többet dolgoznak, több idegen gazdagságot termelnek és nő munkájuk termelőereje, abban a mértékben még a tőke értékesítési eszközeként betöltött funkciójuk is mind bizonytalanabbá válik számukra; mihelyt felfedezik, hogy egymás közti konkurenciájuk intenzitásának foka teljesen a viszonylagos túlnépesség nyomásától függ; mihelyt ezért szakszervezetek stb. révén a foglalkoztatottak és a nem-foglalkoztatottak között tervszerű együttműködést igyekeznek szervezni, hogy megtörjék vagy gyengítsék a tőkés termelés e természeti törvényének osztályukra nézve pusztító következményeit — a tőke és tányérnyalója, a politikai gazdász, a kereslet és kínálat „örök” és úgyszólván „szent” törvényének megsértéséről kiabál. A foglalkoztatottak és a nem-foglalkoztatottak közötti minden összetartás ugyanis megzavarja e törvény „tiszta” játékát. Mihelyt viszont, például a gyarmatokon, kedvezőtlen körülmények megakadályozzák az ipari tartaléksereg létrehozását és ezzel együtt a munkásosztály feltétlen függőségét a tőkésosztálytól, a tőke, közhelycsépelő Sancho Panzájával együtt, fellázad a kereslet és kínálat „szent” törvénye ellen és kényszereszközökkel igyekszik megtámogatni.

SaLa