A kínai kommunista párt rövid története

A kínai kommunista párt rövid története – 9. rész
A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A második „baloldali” elhajló politikai irányvonal kialakulása. Ennek az irányvonalnak leküzdése. Az ellenség „három nagy hadjárata” elleni harcban kivívott győzelem
A Vörös Hadsereg létrejötte és erősödése, a forradalmi támaszpontok kiépítése és megszilárdítása, a pártmunka újjáéledése a Kuomintang-uralom alatt álló körzetekben, a csangkajsekisták háborúja Feng Jü-hsziang és Jen Hszi-san ellen — mindez csupa kedvező körülmény volt a politikai helyzet alakulása szempontjából. Ezeknek a kedvező körülményeknek hozzáértő kihasználása erőteljesen előmozdította a forradalom ügyét. Csakhogy 1927 után a helyzet nem változott meg alapvetően: az ellenség még mindig nagy erőkkel rendelkezett, nekünk pedig csak kis erők álltak a rendelkezésünkre, az ellenség erős volt, mi pedig gyengék voltunk.

Olyan körülmények között, amikor a Vörös Hadsereg fegyverzete mintegy 60 000 puskából állott, a szakszervezetekben valamivel több mint 100 000 munkás tömörült, s a forradalmi támaszpontok az ország területének csupán jelentéktelen részét foglalták el, nem lehetett arra számítani, hogy forradalmi erők egy csapásra szétzúzhatják az ellenforradalmi kuomintangista klikket, amelynek többmilliós hadserege volt, és az ország területének túlnyomó részét hatalmában tartotta. Egyes elvtársak azonban — akiket az „ultraforradalmi” hév megakadályozott valamennyi körülmény sokoldalú és objektív mérlegelésében — azt állították, hogy a politikai helyzet kedvező a forradalom szempontjából, s ezzel elősegítették, hogy a pártban ismét „baloldali” törekvések üssék fel fejüket. 1930 júniustól szeptemberig ezek a törekvések felülkerekedtek a párt vezető szerveiben, ami a második „baloldali” elhajló politikai irányvonalban jutott kifejezésre. Ennek az irányvonalnak fő szószólója Li Li-szan volt.

Li Li-szan és mások helytelenül úgy vélekedtek, hogy a forradalom feltételei már megértek, s ezért olyan határozatot hoztak, amely szerint az ország legnagyobb városaiban azonnal fegyveres felkelést kell szervezni, a Vörös Hadseregnek pedig parancsba adták, hogy a felkelő munkásokkal való együttműködés céljából indítson összpontosított támadást e városok ellen. Ugyanakkor a párt, az ifjúsági szervezet és a szakszervezetek valamennyi vezető szervét akcióbizottságokban egyesítették, s ezeket az akcióbizottságokat utasították, hogy kizárólag a felkelések előkészítésével foglalkozzanak. Ily módon leállították a párt és más szervezetek mindennapi munkáját.

A „baloldali” elhajló politikai irányvonalat, amelynek fő szószólója Li Li-szan volt, a Kuomintang uralma alatt álló területeken is kezdték érvényesíteni. A nagyvárosok pártszervezetei, amelyek a szigorú konspiráció viszonyai között működtek, parancsot kaptak, hogy haladéktalanul szervezzenek általános politikai sztrájkokat és fegyveres felkeléseket. A nagyvárosokban azonban a forradalom igen kevés szervezett erővel rendelkezett. Így például a forradalmi szakszervezeteknek Vuhanban mindössze 200 — más adatok szerint 1000 —, Sanghajban 2100, Tiencsinben 500, Tangsanban 840 tagja volt. Ilyen csekély forradalmi erőkkel felkelést indítani a nagyvárosokban, ahol az ellenség igen erős volt, azt jelentette, hogy ezeket a felkeléseket eleve vereségre kárhoztatják, felfedik az ellenség előtt a konspiratív forradalmi szervezeteket, s így lehetővé teszik számára ezek megsemmisítését. Az egymást követő vereségek már mintegy három hónap elmúltával kézzelfoghatóan bebizonyították ennek a politikai irányvonalnak a teljes tarthatatlanságát.

A Vörös Hadseregben és a forradalmi támaszpontokon is érvényesült a „baloldali” elhajló politikai irányvonal. A „baloldali” elhajlók megparancsolták, hogy a Vörös Hadsereg 1. hadseregcsoportja támadja meg és foglalja el Nancsangot, a 3. hadseregcsoport pedig Csangsát, s ezután egyesüljenek a Vörös Hadsereg 2. hadseregcsoportjával és 1. hadtestével Vuhan megtámadására és elfoglalására. Ugyanakkor megparancsolták, hogy a Vörös Hadsereg 7. hadteste támadja meg és foglalja el Kujlint, Liucsout és Kuangcsout, a Vörös Hadsereg 10. hadteste pedig támadja meg és szabadítsa fel Csiucsiangot. A különböző körzetekben tevékenykedő partizánosztagok hasonló parancsokat kaptak. A 2. hadseregcsoport vonakodás nélkül megkísérelte ennek a parancsnak a végrehajtását, de csak azt érte el, hogy óriási veszteségeket szenvedett. Több mint 15 000 harcosából mindössze 3000 maradt meg. Az ellenség szörnyű csapásokat mért a Hunghu-tó körzetében levő támaszpontra. Röviddel ezután a 2. hadseregcsoportot átszervezték, s helyébe megalakították a 3. hadtestet. A 7. hadtest, amely szintén vonakodás nélkül hajtotta végre a kapott parancsot, ugyancsak szörnyű veszteségeket szenvedett: létszáma több mint 6000-ről 2000-re csökkent. A hadtest elvesztette a Jucsiang-folyó medencéjében fekvő támaszpontját, s kénytelen volt Hunanba, majd Csianghsziba vonulni, ahol egyesült a 3. hadseregcsoporttal.

Az 1. és a 3. hadseregcsoport másképpen fogadta a „baloldali” elhajlók parancsait, s ezért az eredmény is más volt. 1930 júliusában a 3. hadseregcsoport támadást indított Csangsa ellen. Ebben az időben a Hunan tartományban állomásozó ellenséges csapatokat lekötötték a különféle militarista klikkek közt dúló belső harcok, s így Csangsát aránylag gyenge helyőrség védte. Ezért a 3. hadseregcsoport támadása nyomban sikerrel járt: a város felszabadult. Augusztusban azonban az ellenség ellentámadásba ment át, és a város ismét a kezére került. Amikor az 1. hadseregcsoport parancsnoksága tudomást szerzett a Csangsa körül folyó harcokról, útnak indította Nancsangtól nem messze táborozó egységeit, hogy egyesüljenek a 3. hadseregcsoporttal. A két hadseregcsoport egyesülése révén létrejött a Vörös Hadseregnek az egész második forradalmi polgárháború folyamán legerősebb egysége — az 1. front, amelynek főparancsnoka Csu Te, politikai biztosa pedig Mao Ce-tung lett. A Vörös Hadsereg 1. frontjának alakulatai a „baloldali” elhajlók sürgetésére újból támadást indítottak Csangsa ellen. Az ellenséges csapatok azonban, amelyeket légierők és hadihajók támogattak, s amelyeket hatalmas erődítményrendszer védett, makacs ellenállást tanúsítottak. A Vörös Hadsereg egységei az egyik merész támadást a másik után hajtották végre, de minden eredmény nélkül. Két héten keresztül az erők körülbelül egyformák voltak, de az ellenség újabb erősítést kapott, s így a Vörös Hadsereg igen súlyos helyzetbe került.

Ilyen körülmények között a Központi Bizottság kiküldött megbízottai és a Vörös Hadsereg vezetői engedtek Mao Ce-tung nyomós érvekkel alátámasztott követelésének, s végre elálltak attól, hogy a csapatok további kísérleteket tegyenek Csangsa és más nagyvárosok elfoglalására. Az 1. front haderői ez után, kihasználva azt a körülményt, hogy a csangkajsekistáknak Feng Jü-hsziang és Jen Hszi-san ellen viselt belháborúja következtében Hunan keleti részén és Csianghszi nyugati részén kevés ellenséges csapat tartózkodott, ide vonultak át, talpra állították a néptömegeket, s a Kancsou kivételével Csianghszi tartomány egész délnyugati részét és Hunan tartomány keleti részének sok városát felszabadították, majd nagyszámú járás területére kiterjedő forradalmi támaszpontot hoztak létre. Ennek a forradalmi támaszpontnak hatalmas arányú fejlődése nyomán az 1. front haderőinek létszáma 40 000-re növekedett. Az 1. front példájára az 1. és a 10. hadtest, s a Vörös Hadsereg számos partizánosztaga még idejekorán kijavította a „baloldali” hibákat, s a militaristák belső harcait kihasználva igen komoly sikereket értek el. 1930 telén az 1. hadtest a hunan—hupej—csianghszi körzetből a hupej—honan—anhuji körzetbe vonult át, ahol egyesült a Vörös Hadsereg ottani egységeivel. Ezzel megalakult a 20 000 főt számláló 4. hadseregcsoport.

A Vörös Hadsereg és a forradalmi támaszpontok növekedése megijesztette a kuomintangista ellenforradalmárokat. 1930 novemberében, miután a csangkajsekistáknak Feng Jü-hsziang és Jen Hszi-san ellen viselt belháborúja véget ért, a Kuomintang megindította „első hadjáratát” a Vörös Hadsereg 1. frontjának haderői ellen. A 100 000 főnyi ellenséges hadsereg, amely a Csianghszi tartományi Csiantól egészen a Fucsien tartományi Csienningig terjedő arcvonalon fejlődött fel, nyolc oszlopban nyomult előre dél felé, s heves támadásokat intézett az 1. front haderőinek támaszpontjai ellen.

Hogyan állhatták meg helyüket az 1. front mindössze 40 000 főt számláló haderői ezzel a százezres sereggel szemben? Mao Ce-tung elvtárs mindenekelőtt „az ellenségnek a terület mélyére való becsalogatása” taktikát alkalmazta, hogy így az ellenséget azokba a körzetekbe vonja maga után, ahol a néptömegek támogatása és a helyi viszonyok folytán a feltételek a forradalmi csapatok számára kedvezőek, az ellenség számára pedig kedvezőtlenek voltak. Ezzel egyidejűleg a Vörös Hadsereg fő erőit, amelyek azelőtt Csianghszi tartomány délnyugati részén voltak szétszórva, most összevonták.

December végén az ellenség két, egyenként körülbelül 14 000 főnyi hadosztályból álló fő erői betörtek a dél-csianghszi forradalmi támaszpont területére, és Lungkang-Jüantou térségéig nyomultak előre, ahol az egyik hadosztály két ponton helyezkedett el. Mao Ce-tung elvtárs ezt nyomban ki is használta. December 27-én hajnalban a Vörös Hadsereg 40 000 főnyi alakulatai váratlanul lecsaptak a Lungkangot megszállva tartó ellenséges csapatokra, amelyek létszáma 9000 fő volt. Négy órai harc után a Vörös Hadsereg teljesen szétverte a kuomintangista haderőt, parancsnokát foglyul ejtette, s az üldözés során a hadosztálynak még körülbelül a felét megsemmisítette. 1931. január 1-én a hadműveletek befejeződtek. A Vörös Hadsereg 5 nap alatt kétszer ütközött meg az ellenséggel, s megsemmisítő csapásokkal visszaverte Csang Kaj-sek „első hadjáratát”.

Az ellenség nem nyugodott bele a vereségbe, hanem 1931 februárjában újabb „hadjáratot” indított a Vörös Hadsereg 1. frontja ellen. Az ellenséges csapatok „az elfoglalt terület megerősítése arányában végrehajtott fokozatos előrenyomulás” taktikáját alkalmazva nyugati irányból támadtak, s megpróbálták bekeríteni a Vörös Hadsereget. Májusban két, aránylag gyenge ellenséges hadosztály (összesen 11 ezred) betört a Csianghszi tartomány déli részén, Futien körzetében kiépített forradalmi támaszpont területére. Mao Ce-tung elvtárs felismerte, hogy itt az ellenségnek sebezhető pontja van. A Vörös Hadsereg egységeiből egy, mintegy 30 000 főnyi rohamalakulatot állított össze, amely május 16-án váratlanul az ellenségre támadt, és megverte. Az itt kivívott győzelem után a Vörös Hadseregnek a döntő helyeken összpontosított erői egyenként semmisítették meg az ellenséges csapatokat. Futientől harcolva nyomultak előre a Csianing—Tajning—Licsuan térségig, vagyis Csianghszi és Fucsien tartomány határáig. Május 30-án a hadműveletek befejeződtek. A Vörös Hadsereg alakulatai 15 nap alatt 700 lit²⁶ tettek meg, öt csatát nyertek, 20 000 puskát zsákmányoltak, s visszaverték az ellenség „második hadjáratát”.
²⁶ li — kínai hosszmérték: 576 m.

E két „bekerítő hadjárat” kudarca aggodalmat keltett Csang Kaj-sekben. 1931 júliusában személyesen állt a 300 000 főnyi sereggel megindított „harmadik hadjárat” élére. Kihasználta számbeli fölényét, s Nancsang, Csian és Nanfeng térségéből kiindulva a „megállás nélküli gyors előnyomulás” taktikának alkalmazásával mélyen benyomult a Csianghszi tartomány déli részén levő forradalmi támaszpont területére. A „második hadjárat” befejezésétől a „harmadik hadjárat” kezdetéig mindössze egy hónap telt el. A Vörös Hadsereg 1. frontjának katonái a súlyos harcok után még nem pihenték ki magukat, és nem egészítették ki soraikat. Emellett a csapatok éppen nagy tömegagitációt fejtettek ki a Fucsien tartományi Csiening környékén, így a parancsnokság ebben az időben csupán 30 000 főnyi haderőt tudott összevonni, ami az ellenséges csapatok létszámának csupán egy tizede volt. A Vörös Hadsereg egységei mindezeket a körülményeket figyelembe véve elszakadtak az előrenyomuló ellenségtől, s kerülő csapatmozdulatokkal, 1000 lit menetelve Csianghszi tartomány déli részébe, az ottani forradalmi támaszpontra vonultak. A kitűzött cél az volt, hogy a csapatokat a hszingkuói járásban vonják össze.

Az ellenség hosszas puhatolózás után felfedezte a Vörös Hadsereg nyugati irányban vonuló egységeit, s fő erőit sietve összevonva üldözésükre indult. A Vörös Hadsereg kitért az ellenség fő erői elől, majd Hszingkuóból váratlanul támadást indított keleti irányban, elfoglalta a jungfengi járásban Liangcunt, a ningtui járásban Huangpit, s egymás után megsemmisítő csapást mért Csang Kaj-sek három, aránylag gyenge hadosztályára. Amikor az ellenség észrevette, hogy a Vörös Hadsereg fő erői a hátába kerültek, sietve keletnek fordult, és erőltetett meneteléssel Huangpi felé tartott. A kuomintangista csapatok ezzel teljesen bekerítették a Vörös Hadsereg egységeit, és támadásra készültek.

A Vörös Hadsereg parancsnoksága az ellenség megtévesztésére néhány kisebb egységgel keleti irányban támadást indított. Az ellenség azt hitte, hogy az egész Vörös Hadsereg folytatja keleti irányú támadását, s minden rendelkezésre álló erőt harcba vetett. A Vörös Hadsereg fő erői kihasználták ezt a körülményt, és zavartalanul visszatértek a hszingkuói járásba, ahol végre megpihenhettek. Amíg az ellenség rájött arra, hogy félrevezették, kipuhatolta a Vörös Hadsereg fő erőinek tartózkodási helyét, és ismét nyugat felé fordult, addig két hét telt el, s ezalatt a vörös harcosok nyugodtan pihentek. Ilyenformán az ellenség ide-oda futkosott, de semmire sem ment, sőt ráadásul csapatait a Vörös Hadsereg alakulatai a néptömegekkel összefogva minden oldalról villámtámadásokkal nyugtalanították. Végül is a kuomintangista seregben „a kövérek soványra aszalódtak, a soványak pedig halálra gyötrődtek”, az ellenség teljesen kimerült, és demoralizálódott. Csang Kaj-sek, aki ebből a helyzetből nem talált kivezető utat, 1931 szeptemberében kénytelen volt kiadni a visszavonulási parancsot. A Vörös Hadsereg a visszavonuló ellenség üldözése közben megsemmisítette annak egy hadosztályát és egy brigádját. Ilyen csúfos kudarccal végződött a Csang Kaj-sek személyes vezetésével megindult „harmadik hadjárat”.

A három „ellenhadjárat” győzelme arról tanúskodott, hogy a Vörös Hadsereg már kiforrott hadsereg, s hogy a Csingkangsanban megkezdett partizánakciók partizánmódszerekkel folytatott mozgóháborúvá fejlődtek.

A Vörös Hadsereg győzelme továbbá arról tanúskodott, hogy a Mao Ce-tung vezette kínai kommunisták megtanulták eredményesen alkalmazni a marxizmus-leninizmus elméletét a kínai Vörös Hadsereg előtt álló taktikai feladatok megoldására, s hogy immár végleg kialakult az a marxista—leninista katonai irányvonal, amelynek alapját a Csingkangsanban vetették meg. Ez a katonai irányvonal két sarkalatos tételen alapult, amelyeket Mao Ce-tung a következőképpen fogalmazott meg: „Először, hadseregünk csakis olyan hadsereg lehet, és olyan hadsereg is, amely a proletariátus eszmei vezetését követi, és amely a nép harcának eszközéül, a forradalmi támaszpontok megteremtésének eszközéül szolgál; másodszor, háborúnk csakis olyan háború lehet, és olyan háború is, amelyben — elismerve az olyan adottságokat, mint az ellenség ereje és a mi gyengeségünk, az ellenség csapatainak nagy száma és a mieink kis száma — teljesen ki kell használnunk az ellenség gyenge oldalait és a mi előnyeinket, teljesen a néptömegek erejére kell támaszkodnunk, és ezáltal kell biztosítanunk fennállásunk, sikereink és fejlődésünk lehetőségét.”^27
27 Mao Ce-tung. Válogatott művel. 4. köt. 398 — 399. old.

Mao Ce-tung elvtárs az első tételből kiindulva a hadsereget illetően a következő elveket állapította meg: a Vörös Hadsereg odaadóan harcol a párt programjáért és politikájáért, az egész nép érdekeiért; a Vörös Hadsereg magára vállalja a pártépítés propagandistájának és szervezőjének, a néphatalom és az agrárforradalom megvalósítójának szerepét, s vállalja a többi helyi feladat elvégzését; a Vörös Hadsereg helyes viszonyt alakít ki a hatalmi szervekkel és a néppel. Magában a Vörös Hadseregben is helyes viszonyt kell teremteni a parancsnokok és a harcosok között, ki kell alakítani a megfelelő demokratikus életformát, s a feljebbvalók tekintélyén alapuló, tudatos katonai fegyelmet. Az ellenség tekintetében a helyes irányvonal az, hogy bomlasztani kell a hadseregét, s a megértés politikáját alkalmazva meg kell nyerni a hadifoglyokat.

Mao Ce-tung a második tételből kiindulva a népi háború taktikai elveit a következőkben foglalta össze: a hadműveletek fő formája — a partizánháború és a partizánmódszerekkel végrehajtott mozgóháború; a Vörös Hadsereg szigorúan tartja magát az elhúzódó háború stratégiájának és az operatív jellegű villámgyors hadműveleteknek irányvonalához; ennek során a fő szempontok — „vonjunk össze túlsúlyban levő erőket, puhatoljuk ki az ellenség gyenge pontjait; a mozgó hadműveletek során feltétlenül semmisítsük meg az ellenség csapatainak egy részét vagy nagyobb részét, egyenként mérjünk csapást az ellenségre”²⁸ stb.
²⁸ Ugyanott, 401. old.

A Vörös Hadseregnek közvetlenül Mao Ce-tung vezetése alatt harcoló csapatai ezeket az elveket követve napról napra erősödtek, és győzelmes csatákat vívtak, amelyekben számbelileg sokkal erősebb ellenséges hadseregeket vertek meg. A Vörös Hadseregnek ugyanezeket az elveket követő más egységei hasonló sikerrel harcoltak.

A Vörös Hadsereg és a forradalmi támaszpontok erősödése, a kivívott győzelmek nyomán fokozatosan újjáéledtek az 1927-es események idején oly súlyos vereséget szenvedett forradalmi erők. 1931-ben, a Kuomintang „harmadik hadjáratának” kudarca után, országszerte ismét forradalmi fellendülés kezdődött.

SaLa