A FORRADALMI VEZETŐ ELSŐ LÉPÉSEI

Így élt Lenin

A Leninhez verődő sötét osztály visszaömölve csupa fény, csupa szín. S míg a tömegereje, gondolatai körülmosták, az osztállyal együttnőtt Lenin.

„Oroszországban, abban az országban, ahol a lélekmentés általános módszere a feltétlen szenvedés, én egyetlen emberrel sem találkoztam, egyetlen olyat sem ismerek, aki annyira mély és annyira erős gyűlöletet, utálatot és megvetést érzett volna a szerencsétlenség, a bánat és szenvedés iránt, mint Lenin… Az én szememben Leninnek épp ez az érzése jelenti kivételes nagyságát: hogy engesztelhetetlenül, olthatatlanul gyűlölte az emberek bajait, lángolóan hitte, hogy a balszerencse nem a lét kiküszöbölhetetlen alapja, hanem olyan nyavalya, amelyet az emberek képesek és kötelesek eltávolítani magukból” – írta hajdan Leninről Gorkij.

Igen, a Lenin előtti orosz forradalmi mozgalmak – beleértve a munkásmozgalom első szervezeteinek jó részét is – tele voltak olyan emberekkel, akik a körülöttük levő mérhetetlen szenvedés láttán mintegy megváltókként magukra akarták venni a sokaság gyötrelmeit. A vallásos hitnek valami furcsa, megható, de politikailag nem túlságosan termékeny áttétele volt ez. S Lenin – aki saját szavai szerint már tizenöt éves korában meggyőződéses ateista volt – kezdettől idegenkedve szemlélte a szenvedésvallás, a megváltáshit minden változatát. Jól tudta, hogy minden embert sokféle személyes baj, gyász, betegség, bánat érhet, a bajbajutottak iránt mindig figyelmes és segítőkész volt. Nem állhatta azonban a tehetetlen kétségbeesést. És szenvedélyesen gyűlölte azt a társadalmi rendszert, melynek puszta léte alig elviselhető szenvedést jelentett az óriási többség számára.

Érzelmileg ez a gyűlölet tette elsősorban forradalmárrá. Kivételes, roppant értelme pedig nyomban a kiutat kereste: hogyan lehetne, hogyan kellene a tömeges szenvedés kórokozóját kiküszöbölni?

Mire Pétervárra költözött, elméletileg már tisztában volt vele, hogy valamennyi elnyomott felszabadításának útja: a proletárforradalom. Pétervári tartózkodása alatt elsősorban ennek lehetőségeit, előkészítésének módozatait igyekezett kitapogatni. „Vlagyimir Iljics munkájában a pétervári időszak rendkívül fontos volt, bár a munka láthatatlanul, észrevétlenül folyt – írja Krupszkaja. – Ő maga jellemezte ezt az időszakot a láthatatlan, észrevétlen munka időszakának. Ebben az időben látható eredmények nem születtek. Nem a hőstetteken volt a hangsúly, hanem azon, hogy szoros kapcsolatot teremtsünk a tömegekkel, közeledjünk hozzájuk, megtanuljunk legjobb törekvéseik kifejezőjévé válni; olyanná legyünk, hogy bízzanak bennünk, értsenek és kövessenek bennünket. És éppen ez az időszak, a pétervári munka időszaka kovácsolta Vlagyimir Iljicset a munkástömegek vezérévé.”

Lenin Pétervárott ügyvédi irodában, gyakornokként helyezkedett el. Ez azonban csak hivatalos foglalkozása volt, forradalmi tevékenységének álcázásául szolgált. Minden idejét munkások között, különböző marxista körökben, könyvtárakban töltötte.

Életkörülményei igen szerények voltak. Anyagiakban – enyhén szólva – nem bővelkedett. „Szent-Pétervárott most először jegyeztem fel bevételeimet és kiadásaimat, hogy lássam, mennyit költők a valóságban – írta 1893 októberének első napjaiban édesanyjának. – Kiderült, hogy a VIII. 28-ától IX. 27-éig eltelt egy hónap alatt összesen 54 rubel 30 kopejkát költöttem… Nyilvánvaló, hogy nem éltem eléggé takarékosan: például csak lóvasútra 1 r. 36 kop.-t költöttem egy hónap alatt. Majd beleszokom az itteni életbe, valószínűleg kevesebbet fogok költeni.” Olcsó, szegényes szobát bérelt. Panaszkodott is, hogy a szomszéd szobától csak egészen vékony fal választja el, „így minden áthallatszik, és néha meg kell szöknöm a balalajka elől, amellyel a szomszéd közvetlenül mellettem szórakozik”.

Lakásán hát nem nagyon tudott dolgozni. Sok időt töltött a pétervári Közkönyvtárban és más könyvtárakban, olvasótermekben. Ehhez a szokásához később, emigrációs éveiben is hű maradt. (Levelezésének érdekes vonása, hogy minden városról, ahol csak megfordult – még ha két-három hetet töltött is ott -, megemlíti: milyenek a könyvtári viszonyok.)

Pétervárra érkezése után nyomban kapcsolatot teremtett az ottani marxistákkal. (Egy titkos találkozóhely címét még Volga vidéki elvtársaitól kapta.) Hamarosan belépett az egyik marxista körbe, mely jórészt műegyetemi hallgatókból állt. A pétervári marxisták közt gyorsan híre futott, hogy a Volga-vidékről kivételesen képzett fiatal marxista érkezett. Feltűnést keltett közgazdaság; képzettsége, s az, hogy mindenkinél jobban ismerte az oroszországi gazdasági és osztályviszonyokat. Ennek előtte ugyanis a körök tagjai inkább csak elvont, általános elméleti kérdésekkel foglalkoztak.

Lenin megjelenését körének tagjai „üdítő hatású nyári zivatarhoz” hasonlították, őt magát azonban már nem elégítette ki a „tanulókörösdi”. „Dolgoztam olyan körben – írta később amely hatalmas, átfogó feladatokat tűzött maga elé, és mindegyikünknek, a kör valamennyi tagjának valóságos gyötrelem volt az a tudat, hogy kis kézművesek vagyunk olyan történelmi pillanatban, amikor – az ismert mondást módosítva – elmondhattuk volna: adjatok nekünk egy forradalmárokból álló szervezetet, és kifordítjuk sarkából Oroszországot.”

Ezt a „történelmi pillanatot”, a múlt század utolsó évtizedét a kapitalizmus meggyorsult – mondhatni: viharos – fejlődése jellemezte Oroszországban. Külföldi tőke áramlott be, részvénytársaságok tucatjai alakultak. A XIX. század végén már mintegy tízmillió bérmunkás volt az országban; ebből hárommillió üzemi, bánya- és vasúti munkás. Az üzemi munkásoknak több mint fele Pétervár és Moszkva körzetében dolgozott.

A munkások változatlanul teljesen jogfosztottak voltak, és könyörtelenül kizsákmányolták őket. (Különösen nehéz volt a nők és a még mindig nagyszámú gyermekmunkás helyzete.) Növekedett azonban a – kezdetben ösztönös – tiltakozás is. Pétervárott 1891-től 93-ig összesen négy sztrájk volt évente; 1894-ben viszont már tizennégy, 1895-ben tizenöt. 1896-ban pedig kitört a nagy textilmunkássztrájk, amelyet Lenin „a pétervári ipari háborúnak” nevezett, s melynek fő jelszava a napi tizenhárom órás munkaidő tíz és fél órára való csökkentése volt.

Ebben az időben lépett fel a munkásosztály önálló erőként Oroszországban. S a szociáldemokrácia nem csupán eszmeáramlat többé, hanem fokról fokra cselekvő politikai erővé válik. Mint Lenin mondta: a munkásosztály ösztönös mozgalma találkozott a marxista gondolkodás mozgalmával.

E „találkozás” létrejöttében oroszlánrésze volt Leninnek és elvbarátainak. Mielőtt Lenin Pétervárra érkezett, már néhány politikai munkáskör működött az akkori fővárosban. Rögtön kapcsolatot teremtett velük, újabb köröket szervezett, eljárt a munkáslakásokon rendezett összejövetelekre, részletesen tájékozódott a munkások élet- és munkakörülményeiről, hangulatáról. S miközben tanult a munkásoktól – tanította is őket. A marxizmus elméletére és a politikai harc gyakorlatára. A Tőkét például úgy magyarázta a munkáskörökben, hogy Marx megállapításait az orosz iparból, az orosz munkások életéből vett példákkal is megvilágította. Egykori hallgatói följegyezték, hogy a legbonyolultabb közgazdasági problémákat is rendkívül világosan, érthetően tudta megmagyarázni. A sztrájkharcok felélénkülése idején pedig felhívta a figyelmet arra, hogy már nem elegendő a marxista elvek ismertetése és terjesztése a legműveltebb munkások között – vagyis a propaganda -, hanem át kell térni a helyzet és a közvetlen tennivalók mindenki számára érthető megmagyarázására – tehát az agitációra. Ekkoriban írta és szerkesztette – forradalmár társaival együtt – az első agitációs röplapokat.

Mindez a szigorú konspiráció körülményei közt folyt. Lenin ekkoriban tanulta és alakította maga is az illegális munka szervezésének mesterségét. Neki magának különösen óvakodnia kellett, hiszen Kazany óta állandóan figyelte a rendőrség. Mint mondják, kitűnően kiismerte a pétervári zugokat és átjáróházakat, s szükség esetén pillanatok alatt el tudott tűnni a gyakran nyomába szegődő spiclik szeme elől.

E zaklatott és veszélyes élet körülményei közt sok barátot szerzett: munkásokat és értelmiségieket. Ekkor ismerkedett meg és barátkozott össze jövendőbeli feleségével, Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkajával is, aki szintén forradalmár, marxista volt, s akivel később ma már romantikusnak tetsző, valójában azonban meglehetősen nehéz helyzetben, mindkettőjük szibériai száműzetése idején házasodtak össze.

Közben 1894 tavaszán és nyarán megírta a Kik azok a „népbarátok”, és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? című, elméleti művét, melyben újólag megcáfolta a narodnyikok nézeteit. A narodnyikok elveit marxista nézőpontból már Plehanov bírálta, s e műveit – melyek ma is értékei a marxista irodalomnak – Lenin igen nagyra becsülte. Plehanov elsősorban általános-filozófiai szempontból vitatkozott a narodnyikokkal, Lenin könyvének eredetisége pedig az, hogy a marxizmus elveinek kifejtését és a narodnyik álláspont kritikáját az orosz társadalmi-gazdasági fejlődés elemzésével kapcsolta össze. Pontosan, egyszersmind szellemesen vázolta fel kora orosz társadalmának viszonyait s közülük a legfontosabbnak, a termelési viszonyoknak az alakulását.

Lenin sokrétű pétervári munkáját 1895 tavaszán rövid nyugat-európai út szakította meg. A pétervári, moszkvai, kijevi és vilnai szociáldemokrata csoportok közös tanácskozásán megbízták, hogy vegye fel a kapcsolatot a külföldi szociáldemokratákkal s főként a Plehanov-féle A Munka Felszabadítása csoporttal, mely 1883-ban alakult Oroszországban, s melynek vezetői ekkor már jórészt emigrációban éltek. Tárgyalt Genfben Plehanovval, Párizsban Paul Lafargue-gal, Berlinben Kari Liebknechttel. Szeretett volna Londonban Engelsszel is találkozni, ez azonban nem sikerült, Engels már súlyos beteg volt. Sok marxista könyvet, brosúrát is szerzett (ezeket, nagy kockázatot vállalva, dupla fenekű bőröndben csempészte haza), s közben szétnézett Nyugat-Európa nagyvárosaiban. Nem annyira az idegenforgalmi látványosságok érdekelték, mint inkább a népélet meg a könyvtárak. „Továbbra is a Königliche Bibliothekban (Királyi Könyvtárban) dolgozom – írta például Berlinből édesanyjának esténként pedig különböző helyeken kószálok, tanulmányozom a berlini szokásokat, és hallgatom a német beszédet. Most már egy kicsit megszoktam, és valamivel jobban értem, de még mindig nagyon-nagyon rosszul. A berlini Sehenswürdigkeiteket (látványosságokat) nagyon lanyhán látogatom: meglehetősen hidegen hagynak, és többnyire véletlenül kerülök el valahová. Jobban szeretek népi estékre és mulatságokra járni…”

1895 szeptemberében tért vissza Oroszországba. Mint a cári rendőrség irataiból kiderül: ekkor már mint „különösen veszedelmes személyt” különleges megfigyelés alá helyezték. Még volt ideje a valamennyi pétervári marxista csoportot egyesítő Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására nevű politikai szervezet megalakítására – ami igen fontos lépést jelentett a marxista munkáspárt felé. A Harci Szövetség Rabocseje Gyelo (Munkásügy) címmel illegális lapot akart kiadni. Az első számot Lenin szerkesztette, több cikkét – köztük a vezércikket és az Engels haláláról szóló nekrológot – is ő írta. 1895. december végén azonban letartóztatták a Harci Szövetség vezetőinek nagy részével együtt. Egyik társuk lakásán megtalálták és elkobozták a Rabocseje Gyelo első számának nyomdakész anyagát is.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa