Írta: J. V. Sztálin

A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénuma

1926. november 22—december 16

Mégegyszer a szociáldemokrata elhajlásról pártunkban
Előadói beszéd december 7-én

I
Bevezető megjegyzések

Elvtársak! Mielőtt rátérnék a kérdés lényegére, engedjék meg, hogy elöljáróban néhány megjegyzést tegyek.

1. A párt belső fejlődésének ellentétei

Az első kérdés a pártunkon belüli harc kérdése, annak a harcnak kérdése, amely nem tegnap kezdődött és amely még egyre tart.

Ha szemügyre vesszük pártunk történetét attól a pillanattól kezdve, hogy pártunk 1903-ban a bolsevik csoport formájában megszületett, és nyomon követjük későbbi szakaszait egészen napjainkig, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy pártunk története a pártunkon belüli ellentétek harcának története, ez ellentétek leküzdésének története és pártunk fokozatos megerősödésének — ez ellentétek leküzdése alapján végbement fokozatos megerősödésének — története. Azt hihetik, hogy az oroszok túlságosan marakodó természetűek, szeretnek vitatkozni, gyártják a nézeteltéréseket és ezért a párt fejlődése náluk a párton belüli ellentétek leküzdése útján megy végbe. Ez nem igaz, elvtársak. Nem a marakodó természeten fordul meg itt a dolog. Itt az a dolog lényege, hogy vannak elvi nézeteltérések, amelyek a párt fejlődése során, a proletariátus osztályharca során jönnek létre. Itt a dolog lényege az, hogy az ellentéteket csak harc útján lehet leküzdeni, vagyis leküzdésük érdekében harcolnunk kell ezekért vagy azokért az elvekért, ezekért vagy azokért a harci célokért, ezekért vagy azokért a célhoz vezető harci módszerekért. Azokkal, akik a párton belül más nézeteket vallanak, lehet és kell különféle egyességekre lépni a napi politika kérdéseiben, a merőben gyakorlati jellegű kérdésekben. De ha ezek a kérdések elvi nézeteltérésekkel függnek össze, akkor nincs az az egyesség, nincs az a „középút”, amely segíthetne a dolgon. Nincs és nem lehet „középút” elvi jellegű kérdésekben. Vagy ezeket, vagy amazokat az elveket kell megtennünk a párt munkájának alapjává. A „középút” az elvi kérdésekben az elmék elködösítésének „útja”, a nézeteltérések elkenésének „útja”, a párt eszmei elfajulásának „útja”, a párt eszmei halálának „útja”.

Hogyan élnek és fejlődnek manapság a nyugati szociáldemokrata pártok? Vannak-e náluk a párton belül ellentétek, elvi nézeteltérések? Világos, hogy vannak. Feltárják-e ők ezeket az ellentéteket és igyekeznek-e becsületesen és nyíltan, a párttömegek szemeláttára leküzdeni azokat? Nem. Természetesen nem! A szociáldemokrácia gyakorlata abban áll, hogy eltitkolja, véka alá rejti ezeket az ellentéteket és nézeteltéréseket. A szociáldemokrácia gyakorlata abban áll, hogy konferenciáit és kongresszusait a parádés „minden rendben van” puszta álarcosbáljává változtatja és a belső nézeteltéréseket buzgón takargatja és elkenegeti. De ennek csak az lehet az eredménye, hogy elködösítik az elméket és eszmei nyomorba döntik a pártot. Ez az egyik oka a hajdan forradalmi, ma pedig reformista nyugateurópai szociáldemokrácia lezüllésének.

De mi így nem élhetünk és nem fejlődhetünk, elvtársak. Az elvi „középút” politikája nem a mi politikánk. Az elvi „középút” politikája a sorvadó és elfajuló pártok politikája. Ez a politika szükségszerűen arra vezet, hogy a párt üresen járó, a munkástömegektől elszakadt, közönséges bürokratikus gépezetté változik. Ez az út nem a mi utunk.

Pártunk egész múltja igazolja azt a tételt, hogy pártunk története a párton belüli ellentétek leküzdésének és annak története, hogy pártunk sorai e leküzdés alapján állandóan erősödtek.

Nézzük meg az első időszakot, az „Iszkra” időszakát, vagyis pártunk II. kongresszusának időszakát, amikor pártunkon belül első ízben merültek fel nézeteltérések a bolsevikok és a mensevikek között és amikor pártunk vezető csoportja végülis két részre szakadt: bolsevik részre (Lenin) és mensevik részre (Plehanov, Akszelrod, Martov, Zaszulics, Potreszov). Lenin akkor egyedül maradt. Ha tudnák, mennyit sírtak és jajveszékeltek akkor a „pótolhatatlanok” miatt, akik elfordultak Lenintől! A harc gyakorlata és a párt története azonban megmutatta, hogy ennek a nézeteltérésnek elvi alapja volt, hogy ez a nézeteltérés a valóban forradalmi és valóban marxista párt megszületéséhez és fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges szakasz volt. A harc gyakorlata megmutatta akkor, hogy, először, nem a mennyiségen, hanem a minőségen fordul meg a dolog, és másodszor, nem a formális egységen, hanem azon, hogy az egységnek elvi alapja legyen. A történelem megmutatta, hogy Leninnek igaza volt, a „pótolhatatlanoknak” pedig nem volt igazuk. A történelem megmutatta, hogy ha nem küzdöttük volna le ezeket a Lenin és a „pótolhatatlanok” közötti ellentéteket, nem volna igazi forradalmi pártunk.

Nézzük a következő időszakot, az 1905-ös forradalom előestéjének időszakát, amikor a bolsevikok és a mensevikek még mindig egy párton belül álltak egymással szemben, mint két teljesen különböző platformon álló két tábor, amikor a bolsevikok azon a ponton voltak, hogy formailag is kettészakítják a pártot, és amikor forradalmunk vonalának megvédelmezése érdekében kénytelenek voltak egybehívni külön kongresszusukat (a III. kongresszust). Mivel kerekedett akkor felül a párt bolsevik része, mivel vívta ki a párt többségének rokonszenvét? Azzal, hogy nem kente el az elvi nézeteltéréseket és a mensevikek elszigetelése útján harcolt e nézet- eltérések leküzdéséért.

Hivatkozhatom továbbá pártunk fejlődésének harmadik szakaszára, az 1905-ös forradalom vereségét követő 1907-es időszakra, amikor a bolsevikok egy része, az úgynevezett „otzovisták”, élükön Bogdanovval, elfordultak a bolsevizmustól. Válságos időszak volt ez pártunk életében. Az az időszak volt, amikor a régi gárdához tartozó bolsevikok közül számosán cserbenhagyták Lenint és pártját. A mensevikek akkor a bolsevikok pusztulásáról károgtak. A bolsevizmus azonban nem pusztult el, és a harc gyakorlata alig másfél év alatt megmutatta, hogy Leninnek és pártjának igaza volt, amikor harcolt a bolsevizmus sorain belüli ellentétek leküzdéséért. Ezeket az ellentéteket nem úgy küzdöttük le, hogy elkentük, hanem úgy, hogy feltártuk őket és hogy pártunk üdvéért és javáért harcoltunk.

Hivatkozhatom továbbá pártunk történetének negyedik időszakára, az 1911—12-es időszakra, amikor a bolsevikok helyreállították a cári reakció által szétvert pártot és kiűzték a likvidátorokat. A bolsevikok az előző időszakokhoz hasonlóan ekkor sem a köztük és a likvidátorok között felmerült elvi nézeteltérések elkenése, hanem azok feltárása és leküzdése útján érték el a párt helyreállítását és megerősítését.

Utalhatok továbbá pártunk fejlődésének ötödik szakaszára, az 1917-es Októberi Forradalom előtti időszakra, amikor a bolsevikok egy része, élén a bolsevik párt bizonyos vezetőivel, megingott és nem akarta az Októberi Felkelést, kalandnak tartotta azt. Ismeretes, hogy a bolsevikok ezt az ellentétet sem a nézeteltérések elkenése útján, hanem az Októberi Forradalomért folytatott nyílt harc útján küzdötték le. A harc gyakorlata megmutatta, hogy ha nem küzdöttük volna le ezeket a nézeteltéréseket, válságos helyzetbe hozhattuk volna az Októberi Forradalmat.

Utalhatnék végül párton belüli harcunk későbbi fejlődési szakaszaira, a breszti béke időszakára, az 1921-es időszakra (szakszervezeti vita) és a többi időszakra, amelyeket önök ismernek és amelyekre itt nem fogok kitérni. Ismeretes, hogy mindezekben az időszakokban, mint a múltban is, pártunk a belső ellentétek leküzdése útján nőtt és erősödött.

Mi következik ebből?

Ebből az következik, hogy a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja a párton belüli ellentétek leküzdése útján nőtt és erősödött.

Ebből az következik, hogy a párton belüli nézeteltéréseknek harc útján való leküzdése: pártunk fejlődéstörvénye.

Azt mondhatják, hogy ez törvény a SzK(b)P számára, de nem törvény más proletárpártok számára. Ez nem igaz. Ez a törvény minden valamennyire nagyobb párt fejlődéstörvénye, akár a Szovjetunió proletárpártjáról, akár a nyugati proletárpártokról van szó. Ha egy kis ország kicsiny pártján belül így vagy úgy el lehet kenni a nézeteltéréseket, egy vagy több személy tekintélyével takargatva azokat, egy nagy ország nagy pártjában az ellentétek leküzdése útján való fejlődés nélkülözhetetlen eleme a párt növekedésének és erősödésének. Így volt ez a múltban és így van ez a jelenben is.

Szeretnék itt hivatkozni Engels tekintélyére, aki Marx-szal együtt több évtizeden át vezette a nyugati proletárpártokat. A múlt század nyolcvanas éveiről van szó, amikor Németországban a szocialistaellenes kivételes törvény uralkodott, Marx és Engels Londonban voltak emigrációban, a német szociáldemokrácia munkáját pedig valójában a „Sozialdemokrat”, a német szociáldemokrácia külföldi illegális lapja irányította. Bernstein akkor forradalmi marxista volt (még nem sétált át a reformistákhoz), Engels élénken levelezett vele a német szociáldemokrácia politikájának legégetőbb kérdéseiről. Engels akkor ezt írta Bernsteinnek (1882):

„Úgy látszik, minden nagy ország munkáspártja csak belső harcokban fejlődhet ki, amint az a dialektikus fejlődéstörvényekből általában következik. A német párt azzá, ami, az eisenachiak és lassalleánusok harcában lett, ahol még a verekedés is fontos szerepet játszott. Az egyesülés csak akkor vált lehetővé, amikor az a rongy társaság, amelyet Lassalle szándékosan tenyésztett, hogy eszköze legyen, lejáratta magát, és még akkor is a mieink túlságosan siettek az egyesüléssel. Franciaországban azoknak az embereknek, akik bár a bakunista elméletet sutbadobták, de a bakunista harci eszközöket tovább alkalmazzák és ugyanakkor a mozgalom osztályjellegét a saját külön céljaiknak akarják feláldozni, szintén le kell járatniok magukat, mielőtt az egyesülés ismét lehetővé válik. Ilyen, körülmények között egyesülést prédikálni merő balgaság volna. Erkölcsi prédikációkkal nem sokra megyünk olyan gyermekbetegségekkel szemben, amelyeken a mai körülmények között egyszer át kell esni” („Marx—Engels Archívum”, I. könyv, 324—325. old.4).

Mert, mondja Engels egy másik helyen (1885):

„Az ellentéteket sohasem lehet hosszú ideig elkenni, mindig harcban küzdik le őket” (ugyanott, 371. old.).

Mindenekelőtt ezzel kell tehát megmagyaráznunk azt, hogy pártunkon belül ellentétek vannak és hogy pártunk ezeknek az ellentéteknek harc útján való leküzdésén keresztül fejlődik.

2. A párton belüli ellentétek forrásai

De honnan erednek ezek az ellentétek és nézeteltérések, hol van a forrásuk?

Szerintem a proletárpártokon belüli ellentmondások forrásai két körülményben rejlenek.

Melyek ezek a körülmények?

Az első körülmény — a burzsoázia és a burzsoá ideológia nyomása a proletariátusra és pártjára az osztályharc viszonyai között, — az a nyomás, amelynek gyakran engednek a proletariátus legkevésbé állhatatos rétegei, következésképpen a proletárpárt legkevésbé állhatatos rétegei is. Nem szabad azt hinnünk, hogy a proletariátus teljesen el van szigetelve a társadalomtól, hogy a proletariátus kívül áll a társadalmon. A proletariátus a társadalom része, amelyet a társadalom különböző rétegeivel számtalan szál köt össze. A párt ellenben a proletariátus része. Ezért a párt sem lehet mentes a burzsoá társadalom különböző rétegeinek kapcsolataitól és befolyásától. A burzsoáziának és ideológiájának a proletariátusra és pártjára gyakorolt nyomása abban fejeződik ki, hogy a burzsoá eszmék, erkölcsök, szokások, hangulatok gyakran behatolnak a proletariátusba és pártjába a proletariátus bizonyos rétegein keresztül, amelyek egy és más módon kapcsolatban vannak a burzsoá társadalommal.

A második körülmény — a munkásosztály különneműsége, az, hogy a munkásosztályon belül is vannak különféle rétegek. Szerintem a proletariátust mint osztályt három rétegre lehet felosztani.

Az első réteg — a proletariátus zöme, magva, állandó része, a „tősgyökeres” proletároknak az a tömege, amely már régen elszakította a tőkésosztályhoz fűződő kapcsolatokat. A proletariátusnak ez a rétege a marxizmus legmegbízhatóbb támasza.

A második réteg azokból tevődik össze, akik csak nemrégen kerültek ki a nem-proletár osztályokból, a parasztságból, a városi kispolgárság soraiból, az értelmiségből. Ezek más osztályokból származó emberek, akik csak nemrégen áramlottak át a proletariátus állományába és bevitték a munkásosztályba szokásaikat, magatartásukat, ingadozásaikat, állhatatlanságukat. Ez a réteg a legkedvezőbb talaj mindenféle anarchista, félanarchista és „ultrabaloldali” csoportosulás számára.

Végül, a harmadik réteg—a munkásarisztokrácia, a munkásosztály legfelső rétege, a proletariátus legbiztosabb megélhetésű része, amely a burzsoáziával való kompromisszumra törekszik, amelyben túlteng az a vágy, hogy a világ hatalmasaihoz igazodjék, hogy „felkapaszkodjék”. Ez a réteg a legkedvezőbb talaj a nyílt reformisták és az opportunisták számára.

A munkásosztálynak e két utóbbi rétege, bár külsőleg különbözik egymástól, többé-kevésbé közös környezetet alkot, amely általában az opportunizmust táplálja, — a nyílt opportunizmust, ha a munkásarisztokrácia beállítottsága kerekedik felül, és a „baloldali” frázissal leplezett opportunizmust, ha a munkásosztály félig kispolgári, a kispolgári környezettel még nem teljesen szakított rétegeinek beállítottsága kerekedik felül. Az a tény, hogy az „ultrabaloldali” beállítottság lépten-nyomon egybeesik a nyílt opportunizmus beállítottságával, egyáltalán nem meglepő. Lenin többször is hangoztatta, hogy az „ultrabaloldali” ellenzék a jobboldali, mensevik, nyílt opportunista ellenzék visszája. És ez tökéletesen igaz. Ha az „ultrabaloldali” csak azért van a forradalom mellett, mert már holnapra várja a forradalom győzelmét, világos, hogy kétségbe kell esnie és ki kell ábrándulnia a forradalomból, ha a forradalom késlekedik, ha a forradalom már holnap nem győz.

Természetes, hogy valahányszor fordulat következik be az osztályharc fejlődésében, valahányszor kiélesedik a harc és növekednek a nehézségek, a proletariátus különböző rétegeinek nézeteiben, szokásaiban és beállítottságában meglevő különbségnek is elkerülhetetlenül meg kell mutatkoznia bizonyos párton belüli nézeteltérések formájában, a burzsoázia és a burzsoá ideológia nyomásának pedig elkerülhetetlenül ki kell éleznie ezeket a nézeteltéréseket, amelyek csak a proletárpárton belüli harc formájában oldhatók meg.

Ezek a párton belüli ellentétek és nézeteltérések forrásai.

El lehet-e bújni ezek elől az ellentétek és nézet- eltérések elől? Nem, nem lehet. Ha azt hisszük, hogy ezek elől az ellentétek elől el lehet bújni, magunkat ámítjuk. Engelsnek igaza volt, amikor azt mondotta, hogy a párton belüli ellentéteket nem lehet hosszú ideig elkenni, hogy ezeket az ellentéteket harcban küzdik le.

Ez nem jelenti azt, hogy a pártnak vitarendező klubbá kell alakulnia. Ellenkezőleg, a proletárpárt a proletariátus harci szervezete és annak is kell maradnia. Csak azt akarom mondani, hogy a párton belüli nézeteltéréseket nem lehet kézlegyintéssel elintézni és nem lehet szemet hunyni felettük, ha ezek a nézeteltérések elvi jellegűek. Csak azt akarom mondani, hogy csupán az elvi marxista vonalért folytatott harc útján lehet megóvni a proletárpártot a burzsoázia nyomásától és befolyásától. Csak azt akarom mondani, hogy csupán a párton belüli ellentétek leküzdése útján lehet meggyógyítani és megerősíteni a pártot.

II
A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártján belüli ellenzék sajátosságai

Engedjék meg, hogy a bevezető megjegyzésekről áttérjek a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártján belüli ellenzék kérdésére.

Előszöris szeretném megemlíteni a pártunkon belüli ellenzék néhány sajátosságát. Külső, szembeszökő sajátosságaira gondolok, egyelőre nem érintem a lényegbevágó nézeteltéréseket. Azt hiszem, ezeket a sajátosságokat három főbb sajátosságban foglalhatnék össze. Az első sajátosság az, hogy a SzK(b)P-n belüli ellenzék egyesült ellenzék, nempedig amolyan „egyszerű” ellenzék. A második sajátosság az, hogy az ellenzék igyekszik opportunizmusát „baloldali” frázisokkal leplezni, „forradalmi” jelszavakkal páváskodva. A harmadik sajátosság az, hogy az ellenzék elvi idétlensége következtében gyakran panaszkodik arról, hogy nem értették meg, hogy az ellenzék vezérei lényegében a „meg nem értettek” frakcióját alkotják. (Derültség.)

Kezdjük az első sajátossággal. Mivel magyarázható az a tény, hogy az ellenzék nálunk mint egyesült ellenzék lép fel, mint a párt által korábban elítélt mindenféle és mindenfajta áramlat blokkja, mégpedig nem amúgy „egyszerűen” lép fel, hanem élén a trockizmussal?

Ez a tény a következő körülményekkel magyarázható.

Előszöris azzal, hogy a blokkban egyesült valamennyi áramlat — mind a trockisták, mind az „új ellenzék”, mind a „demokratikus centralizmus” maradványai, mind a „munkásellenzék” maradványai — többé vagy kevésbé opportunista áramlat, amely vagy létrejöttének első pillanatától kezdve harcol a leninizmus ellen, vagypedig az utóbbi időben kezdte meg a harcot ellene. Mondanom sem kell, hogy ennek a közösvonásnak meg kellett könnyítenie azt, hogy a párt elleni harcra blokkban egyesüljenek.

Másodszor, a mostani időszak fordulat jellegével, azzal a körülménnyel, hogy a mostani, fordulat jellegű időszak ismét élére állította forradalmunk alapvető kérdéseit, és mivel mindezek az áramlatok nem értettek egyet és ma sem értenek egyet pártunkkal a forradalom egyik vagy másik kérdésében, természetes, hogy a mostani időszak összegező, valamennyi nézeteltérésünk mérlegét megvonó jellege szükségképpen egy blokkba kellett hogy terelje mindezeket az áramlatokat, blokkba pártunk vezérvonala ellen. Mondanom sem kell, hogy ennek a körülménynek okvetlenül meg kellett könnyítenie a különféle ellenzéki áramlatoknak egy közös táborban való egyesülését.

Harmadszor, azzal a körülménnyel, hogy egyrészt pártunk hatalmas ereje és egybeforrottsága, másrészt kivétel nélkül valamennyi ellenzéki áramlat gyengesége és a tömegektől való elszakadottsága ezeknek az áramlatoknak a párt ellen folytatott szétforgácsolt harcát nyilvánvalóan reménytelenné tette, az ellenzéki áramlatoknak tehát okvetlenül rá kellett lépniök az erők egyesítésének útjára azért, hogy az egyes csoportok összeadásával ellensúlyozzák gyengeségüket és ezzel — ha csak látszólag is — növeljék az ellenzék esélyeit.

Mivel magyarázható azonban az a tény, hogy éppen a trockizmus lép fel az ellenzéki blokk élén?

Előszöris azzal, hogy a trockizmus az opportunizmus legkialakultabb áramlata a pártunkban létező valamennyi ellenzéki áramlat közül (a Kommunista Internacionále V. kongresszusának igaza volt, amikor a trockizmust kispolgári elhajlásnak minősítette).

Másodszor azzal, hogy pártunkban egyetlen ellenzéki áramlat sem tudja olyan ügyesen és mesterien álcázni opportunizmusát „baloldali” és forradalmi frázisokkal, mint a trockizmus. (Derültség.)

Pártunk történetében nem ez az első eset, hogy az ellenzéki áramlatok élén a trockizmus lép fel pártunk ellen. Szeretnék hivatkozni pártunk történetéből egy ismert precedensre, amely 1910—1914-ben volt, amikor az ellenzéki pártellenes áramlatok Trockijjal élükön blokkot alakítottak az úgynevezett Augusztusi Blokk formájában. Szeretnék hivatkozni erre a precedensre, mert ez afféle prototípusa a mostani ellenzéki blokknak. Akkor Trockij a likvidátorokat (Potreszovot, Martovot stb.), az otzovistákat (a „vperjodistákat”) és saját csoportját egyesítette a párt ellen. Most pedig a „munkásellenzéket”, az „új ellenzéket” és saját csoportját próbálta ellenzéki blokkban egyesíteni.

Ismeretes, hogy Lenin akkor három éven át harcolt az Augusztusi Blokk ellen. Lenin a következőket írta akkor az Augusztusi Blokkról, közvetlenül annak megalakulása előtt:

„Mi ezért a párt egészének nevében kijelentjük, hogy Trockij pártellenes politikát folytat; — hogy Trockij felrúgja a párt törvényes rendjét, a kaland és a szakítás útjára lép . . . Ezt a vitathatatlan igazságot Trockij azért hallgatja el, mert politikájának reális céljai nem bírják elviselni az igazság fényét. A reális célok azonban egyre inkább kiviláglanak és szemmelláthatóvá válnak még a legkevésbé előrelátó párttagok előtt is. Ez a reális cél — Potreszovék pártellenes blokkja a vperjodislákkal, és ezt a blokkot Trockij támogatja és szervezi… Ez a blokk természetesen támogatja Trockij «pénzalapját» és a pártellenes konferenciát, amelyet Trockij összehívni készül, mert a Potreszovok és a vperjodista urak itt megkapják azt, amire szükségük van: frakcióik szabadságát, szentesítését, tevékenységük leplezését, prókátori védelmét a munkások előtt.

És éppen az «elvi alapok» szempontjából kell ezt a blokkot kalandorságnak minősítenünk e szó legszorosabb értelmében. Trockij nem meri azt mondani, hogy az igazi marxistákat, a szociáldemokratizmus elvi álláspontjának valódi védelmezőit Potreszovban, az otzovistákban látja. Éppen abban van kalandor álláspontjának a lényege, hogy kénytelen állandóan köntörfalazni… Trockij blokkja Potreszovékkal és a vperjodistákkal éppen az «elvi alapok» szempontjából kalandorság. Nem kevésbé igaz ez a pártpolitikai feladatok szempontjából… A plénum óta eltelt egy esztendő tapasztalata megmutatta a gyakorlatban, hogy éppen Potreszov csoportjai, éppen a vperjodisták frakciója testesíti meg ezt a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyást. . . Végül, harmadszor, Trockij politikája kalandorság szervezeti értelemben, mert, mint már rámutattunk, felrúgja a párt törvényes rendjét, és amikor egy külföldi csoport nevében (vagyis két pártellenes frakció, a goloszisták és a vperjodisták blokkja nevében) konferenciát szervez, közvetlenül a szakítás útjára lép” (XV. köt. 65, 67—70. old.).

Így vélekedett Lenin a pártellenes áramlatok első blokkjáról, amelynek Trockij állt az élén.

Lényegében ugyanezt kell mondanunk — de még élesebben — a pártellenes áramlatok mostani blokkjáról is, amelynek szintén Trockij áll az élén.

Ezek azok az okok, amelyek miatt ellenzékünk most egyesült ellenzék formájában lép fel és nem „egyszerűen”, hanem a trockizmussal az élén.

Ez a helyzet az ellenzék első sajátosságával.

Térjünk át a második sajátosságra. Már mondottam, hogy az ellenzék második sajátossága abban a fokozott törekvésében rejlik, hogy opportunista gyakorlatát „baloldali”, „forradalmi” frázisokkal leplezze. Szerintem itt nem lehet bővebben foglalkoznom azokkal a tényekkel, amelyek megmutatják azt, hogy ellenzékünk gyakorlatában a „forradalmi” szavak és az opportunista tettek állandóan ellentmondanak egymásnak. Olvassák át akár csak azokat a téziseket, amelyeket az ellenzékről a SzK(b)P XV. konferenciája fogadott el, és máris meg fogják érteni ennek az álcázásnak a lényegét. Csak néhány példát szeretnék megemlíteni pártunk történetéből, amelyek arról tanúskodnak, hogy a hatalom megragadása óta eltelt időszak alatt a pártunkon belüli valamennyi ellenzéki áramlat „forradalmi” frázissal igyekezett leplezni nem-forradalmi tetteit, folyvást „balról” bírálva a pártot és politikáját.

Nézzük például a „baloldali” kommunistákat, akik a breszti béke időszakában (1918) léptek fel a párt ellen. Ismeretes, hogy ezek „balról” bírálták a pártot, amikor a breszti békét támadták, és a párt politikáját opportunista, nem-proletár, az imperialisták irányában megalkuvó politikának minősítették. A valóságban pedig az derült ki, hogy a „baloldali” kommunisták a breszti béke elleni támadásukkal gátolták a pártot abban, hogy „lélegzethez” jusson a Szovjethatalom megszervezése és megerősítése érdekében, segítettek az eszereknek és a mensevikeknek, akik akkor ellenezték a breszti békét, megkönnyítették az imperializmus dolgát, amely még csírájában igyekezett megfojtani a Szovjethatalmat.

Nézzük a „munkásellenzéket” (1921). Ismeretes, hogy ez is „balról” bírálta a pártot, minden módon „ostorozta” az új gazdasági politikát, „ízzé-porrá zúzta” Leninnek azt a tételét, hogy az ipar helyreállítását a mezőgazdaság fejlesztésével kell kezdeni, mert az ipar nyersanyag- és élelmiszer-előfeltételeit a mezőgazdaság biztosítja, „ízzé-porrá zúzta” Leninnek ezt a tételét, mint a proletariátus érdekeinek mellőzését és mint paraszti elhajlást. A valóságban pedig kiderült, hogy az új gazdasági politika nélkül, az ipar nyersanyag- és élelmiszer-előfeltételeit megteremtő mezőgazdaság fejlesztése nélkül nem volna semmilyen iparunk, a proletariátus pedig továbbra is deklasszált állapotban maradt volna. Ezenkívül tudjuk, hogy mindezek után milyen irányban, jobbra-e vagy balra kezdett fejlődni a „munkásellenzék”.

Nézzük végül a trockizmust, amely immár több esztendeje bírálja „balról” pártunkat és amely ugyanakkor — mint a Kommunista Internacionále V. kongresszusa helyesen megállapította — kispolgári elhajlás. Mi köze lehet a kispolgári elhajlásnak az igazi forradalmisághoz? Vajon nem világos, hogy a „forradalmi” frázis itt nem egyéb mint a kispolgári elhajlás takarója?

Nem is beszélek az „új ellenzékről”, amely „baloldali” rikácsolásaival azt a tényt szeretné leplezni, hogy a trockizmus fogságába esett.

Mit bizonyítanak mindezek a tények?

Azt, hogy az opportunista tettek „baloldali” álcázása egyik legjellemzőbb vonása mindenféle és mindenfajta ellenzéki áramlatnak pártunkban a hatalom megragadása óta eltelt időszakban.

Mivel magyarázható ez a jelenség?

Ez a jelenség a Szovjetunió proletariátusának forradalmiságával, a proletariátusunkban mély gyökeret vert óriási forradalmi hagyományokkal magyarázható. Azzal magyarázható, hogy a Szovjetunió munkásai valósággal gyűlölik a forradalomellenes, az opportunista elemeket. Azzal magyarázható, hogy munkásaink egyszerűen nem fogják meghallgatni a nyílt opportunistát, s ennélfogva a „forradalmi” álcázás az a csalétek, amelynek, legalábbis látszólag, magára kell vonnia a munkások figyelmét, és bizalmat kell keltenie bennük az ellenzék iránt. Munkásaink nem tudják például megérteni, miért nem tudnak az angol munkások mind a mai napig rájönni arra, hogy az olyan árulókat, mint Thomas, egy kanál vízben meg kellene fojtani. (Derültség.) Mindenki, aki ismeri a mi munkásainkat, könnyen megérti, hogy olyan embereket és olyan opportunistákat, mint Thomas, a szovjet munkások egyszerűen nem tűrnének meg maguk között. Márpedig köztudomású, hogy az angol munkások nemhogy nem készülnek vízbefojtani a Thomas-féle urakat, hanem még újra be is választják őket a Főtanácsba, sőt nem is egyszerűen, hanem tüntetnek is mellettük. Világos, hogy ilyen munkások előtt nincs szükség az opportunizmus forradalmi álcázására, mivel ők úgyis készörömest befogadják az opportunistákat soraikba.

De mi ennek a magyarázata? Ennek az a magyarázata, hogy az angol munkásokban nem élnek eleven forradalmi hagyományok. Ezek a forradalmi hagyományok most vannak születőben. Megszületnek és fejlődnek és nincs okunk kételkedni abban, hogy az angol munkások megedződnek a forradalmi harcokban. De amíg ez nincs meg, az angol munkások és a szovjet munkások közötti különbség megmarad. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak a ténynek, hogy a pártunkon belüli opportunistáknak kockázatos némi „forradalmi” álcázás nélkül közeledni a Szovjetunió munkásaihoz.

Ezek tehát az ellenzéki blokk „forradalmi” álcázásának okai.

Végül, az ellenzék harmadik sajátosságáról. Azt már mondottam, hogy ez a sajátosság az ellenzéki blokk elvi idétlenségében, elvtelenségében, amőbaszerűségében, és ennek folytán abban nyilvánul meg, hogy az ellenzék vezérei állandóan arról panaszkodnak, hogy őket „nem értették meg”, őket „elferdítették”, olyasmit varrtak a nyakukba, amit ők „nem mondtak” és így tovább. Ez csakugyan a „meg nem értettek” frakciója. A proletárpártok története azt mutatja, hogy ez a sajátosság („nem értettek meg!”) általában az opportunizmus legszokásosabb és legelterjedtebb sajátossága. Az elvtársak bizonyára tudják, hogy pontosan ugyanez „történt” Bernsteinnel, Vollmarral, Auerrel és más ismert opportunistákkal a német szociáldemokráciában, a kilencvenes évek végén és a kilencszázas évek elején, amikor a német szociáldemokrácia forradalmi volt és amikor ezek a megrögzött opportunisták évekig azon panaszkodtak, hogy őket „nem értették meg”, őket „elferdítették”. Ismeretes, hogy Bernstein frakcióját akkoriban a német forradalmi szociáldemokraták a „meg nem értettek” frakciójának csúfolták. Nem tekinthetjük véletlennek azt a tényt, hogy az ellenzéki blokkot ilymódon a „meg nem értettek” frakciójának kategóriájába kell sorolnunk.

Ezek az ellenzéki blokk legfőbb sajátosságai.

III
Nézeteltérések a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában

Térjünk át a lényegbevágó nézeteltérésekre.

Szerintem nézeteltéréseinket néhány alapvető kérdésre lehet visszavezetni. Nem fogok bővebben foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, mert erre kevés az idő, az előadói beszéd pedig amúgyis hosszú lesz. Azonkívül önöknek rendelkezésükre állanak a SzK(b)P kérdéseivel kapcsolatos anyagok, amelyekben ugyan vannak bizonyos fordítási hibák, de alapjában mégis helyes képet nyújtanak a pártunkban fennálló nézeteltérésekről.

1. A szocialista építés kérdései

Első kérdés. Az első kérdés, a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségének kérdése, a szocializmus győzelmes építése lehetőségének kérdése. Persze nem Montenegróról vagy mégcsak nem is Bulgáriáról, hanem a mi országunkról, a Szovjetunióról, van szó. Olyan országról van szó, ahol volt és fejlődött az imperializmus, ahol megvan a nagyipar bizonyos minimuma, a proletariátus bizonyos minimuma, ahol van olyan párt, amely a proletariátust vezeti. Tehát: lehetséges-e a szocializmus győzelme a Szovjetunióban, fel lehet-e építeni benne a szocializmust országunk belső erőire támaszkodva, azokra a lehetőségekre támaszkodva, amelyek a Szovjetunió proletariátusának rendelkezésére állanak?

De mit jelent felépíteni a szocializmust, ha ezt a formulát lefordítjuk konkrét osztálynyelvre? A szocializmust felépíteni a Szovjetunióban annyit jelent, mint harcban, a magunk erejével leküzdeni saját, szovjet, burzsoáziánkat. A kérdés tehát az, hogy képes-e a Szovjetunió proletariátusa leküzdeni saját, szovjet, burzsoáziáját. Ezért, amikor arról beszélünk, hogy fel lehet-e építeni a szocializmust a Szovjetunióban, ezzel ezt akarjuk mondani: képes-e a Szovjetunió proletariátusa saját erejével leküzdeni a Szovjetunió burzsoáziáját. Így és csakis így áll a kérdés, amikor a szocializmus országunkban való felépítésének problémáját akarjuk eldönteni.

A párt erre a kérdésre igennel válaszol, mert abból indul ki, hogy a Szovjetunió proletariátusának, a Szovjetunióban fennálló proletárdiktatúrának megvan a lehetősége ahhoz, hogy a Szovjetunió burzsoáziáját saját erejével leküzdje.

Ha ez helytelen volna, ha a pártnak nem volna alapja azt állítani, hogy a Szovjetunió proletariátusa országunk viszonylagos technikai elmaradottsága ellenére is képes felépíteni a szocialista társadalmat, akkor a pártnak nem volna többé alapja arra, hogy hatalmon maradjon, így vagy amúgy el kellene dobnia magától a hatalmat és ellenzéki párt helyzetét kellene elfoglalnia.

Két eset lehetséges:

vagy tudjuk építeni és végső fokon felépíteni a szocializmust, leküzdve saját „nemzeti” burzsoáziánkat — és akkor a párt köteles hatalmon maradni, köteles vezetni az országban folyó szocialista építést a szocializmus világgyőzelme érdekében;

vagypedig nem vagyunk képesek a saját erőnkkel leküzdeni burzsoáziánkat — és akkor, mivel nem kapunk azonnali külső támogatást a más országokban győzedelmeskedő forradalomtól, becsületesen és nyíltan el kell állnunk a hatalomtól és arra kell irányt vennünk, hogy a Szovjetunióban újabb forradalmat szervezzünk a jövőben.

Becsaphatja-e egy párt az osztályát, az adott esetben a munkásosztályt? Nem, nem csaphatja be. Az ilyen pártot fel kellene négyelni. De éppen azért, mert pártunknak nincs joga becsapni a munkásosztályt, nyíltan meg kellene mondania, hogy ha nem vagyunk meggyőződve a szocializmus országunkban való felépítésének lehetőségéről, ez arra vezet, hogy elállunk a hatalomtól és pártunk kormányzó párt helyzetéből ellenzéki párt helyzetébe megy át.

Kivívtuk a proletárdiktatúrát és ezzel megteremtettük a szocializmus felé való előrehaladás politikai bázisát. Meg tudjuk-e saját erőnkkel teremteni a szocializmus gazdasági bázisát, azt az új gazdasági alapzatot, amely a szocializmus felépítéséhez elengedhetetlenül szükséges? Mi a szocializmus gazdasági lényege és gazdasági bázisa? Talán bizony az, hogy lehozza a földre a „mennyországot” és megteremtse az általános megelégedettséget? Nem, nem ez. Ez nyárspolgári, kispolgári elképzelés a szocializmus gazdasági lényegéről. A szocializmus gazdasági bázisát megteremteni annyit jelent, hogy egyetlen gazdasági egésszé forrasztjuk össze a mezőgazdaságot és a szocialista ipart, a mezőgazdaságot a szocialista ipar vezetésének rendeljük alá, a mezőgazdasági és ipari termékek cseréje alapján rendezzük a város és a falu közötti viszonyt, elzárjuk és felszámoljuk mindazokat a csatornákat, amelyek útján az osztályok születnek és születik mindenekelőtt a tőke, megteremtjük végeredményben a termelés és az elosztás olyan feltételeit, amelyek egyenesen és közvetlenül az osztályok megszüntetésére vezetnek.

Ezzel kapcsolatban Lenin elvtárs a következőket mondotta abban az időszakban, amikor bevezettük az új gazdasági politikát és amikor a népgazdaság szocialista alapja felépítésének kérdése teljes nagyságában merült fel a párt előtt:

„Az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának adóval való helyettesítése, ennek elvi jelentősége: a «hadi»-kommunizmustól a helyes szocialista alap felé. Sem az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatása, sem az adó, hanem a nagyipar (a «szocializált» nagyipar) termékeinek kicserélése paraszti termékekre — ez a szocializmus gazdasági lényege, ez a bázisa” (XXVI. köt. 311—312. old.).

Így fogja fel Lenin a szocializmus gazdasági bázisa megteremtésének kérdését.

De ahhoz, hogy a mezőgazdaságot a szocializált iparral egybeforrasszuk, mindenekelőtt az szükséges, hogy a termékelosztó szervek sűrű hálózatával, a szövetkezeti — fogyasztási és mezőgazdasági, termelőszövetkezeti — szervek sűrű hálózatával rendelkezzünk. Lenin éppen ebből a tételből indult ki, amikor „A szövetkezetekről” szóló brosúrájában azt mondotta, hogy:

„A szövetkezetek a mi viszonyaink között lépten-nyomon teljesen egybeesnek a szocializmussal” (XXVII. köt. 396. old.).

Tehát fel tudja-e a Szovjetunió proletariátusa saját erejével építeni a szocializmus gazdasági bázisát a kapitalista környezet viszonyai között?

A párt erre a kérdésre igennel válaszol (lásd az OK(b)P XIV. konferenciájának határozatát). Lenin erre a kérdésre igennel válaszol (lásd mondjuk „A szövetkezetekről” szóló brosúráját). Építésünk egész gyakorlata igennel válaszol erre a kérdésre, mert gazdaságunk szocialista szektorának hányada évről évre nő a magántőke rovására mind a termelés terén, mind a forgalom terén, s ugyanakkor a magántőke szerepe gazdaságunk szocialista elemeinek szerepéhez képest évről évre csökken.

És hogyan felel erre a kérdésre az ellenzék?

Az ellenzék erre a kérdésre nemmel válaszol.

Kitűnik, hogy a szocializmus győzelme országunkban lehetséges, hogy a szocializmus gazdasági bázisa felépítésének lehetőségét biztosítottnak tekinthetjük.

Azt jelenti-e ez, hogy az ilyen győzelmet a szocializmus teljes győzelmének nevezhetjük, végleges győzelmének, amely biztosítja az épülő szocializmus országát minden külső veszéllyel szemben, az imperialista intervenció és a vele kapcsolatos restauráció veszélyével szemben? Nem, nem ezt jelenti. A szocializmus Szovjetunióban való felépítésének kérdése ugyanis saját, „nemzeti” burzsoáziánk leküzdésének kérdése, a szocializmus végleges győzelmének kérdése viszont a világburzsoazia leküzdésének kérdése. A párt azt mondja, hogy egy ország proletariátusa a saját erejével nem képes leküzdeni a világ burzsoáziáját. A párt azt mondja, hogy ahhoz, hogy a szocializmus egy országban véglegesen győzzön, a világburzsoázia leküzdése, vagy legalábbis semlegesítése szükséges. A párt azt mondja, hogy ezt a feladatot csak több ország proletariátusa képes megoldani. A szocializmus végleges győzelme ebben vagy abban az országban ezért azt jelenti, hogy a proletárforradalom legalábbis néhány országban győz.

Ez a kérdés nem idéz elő pártunkban különösebb nézeteltéréseket és ezért nem fogok kitérni rá, hanem felhívom azoknak a figyelmét, akik érdeklődnek e kérdés iránt, a Központi Bizottságunk által összeállított anyagra, amelyet a napokban osztottak ki a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága kibővített plénumának tagjai között.

2. A „lélegzetvételi szünet” tényezői

Második kérdés. A második kérdés a Szovjetunió jelenlegi nemzetközi helyzetének feltételeire, a „lélegzetvétel” azon időszakának feltételeire vonatkozik, amelynek folyamán nálunk megkezdődött és kibontakozott a szocializmust építő munka. Tudjuk építeni és építenünk kell a szocializmust a Szovjetunióban. De ahhoz, hogy a szocializmust építsük, előszöris léteznünk kell. Szükség van arra, hogy „lélegzethez” jussunk, hogy ezt ne tegye lehetetlenné háború, hogy ne legyenek intervenciós kísérletek, hogy kivívjuk azoknak a nemzetközi feltételeknek bizonyos minimumát, amelyek szükségesek ahhoz, hogy létezhessünk és szocializmust építhessünk.

Felmerül a kérdés: min nyugszik a Szovjetek Köztársaságának mostani nemzetközi helyzete, mi határozza meg országunk mostani „békés” fejlődési időszakát a tőkés országokhoz való viszonyában, min alapszik az a „lélegzetvételi szünet” vagy az a „lélegzetvételi” időszak, amelyet kivívtunk, amely lehetetlenné teszi a tőkés világ számára, hogy azonnal komoly intervenciós kísérleteket tegyen és amely megteremti a szocializmus országunkban való építéséhez a szükséges külső feltételeket, ha be van bizonyítva, hogy az intervenció veszélye fennforog és fenn fog még forogni, s hogy ezt a veszélyt csak a proletárforradalomnak több országban kivívott győzelme eredményeképpen lehet felszámolni?

A jelenlegi „lélegzetvételi” időszak legalább négy fontos tényen alapszik.

Először, az imperialisták táborában fennálló ellentéteken, amelyek nem gyengülnek és amelyek megnehezítik a Szovjetek Köztársasága elleni megegyezést.

Másodszor, az imperializmus és a gyarmati országok közötti ellentéteken, a gyarmati és függő országok szabadságmozgalmának növekedésén.

Harmadszor, a tőkés országokban folyó forradalmi mozgalom növekedésén és a világ proletárjainak a Szovjet Köztársaság iránt érzett növekvő rokonszenvén. A tőkés országok proletárjai még nem képesek a saját tőkéseik ellen irányuló közvetlen forradalommal támogatni a Szovjetunió proletárjait. De az imperialista államok tőkései már nem képesek „saját” munkásaikat a Szovjetunió proletariátusa ellen harcba vinni, mert a világ proletárjainak a Szovjet Köztársaság iránt érzett rokonszenve növekszik és napról napra növekednie is kell. Márpedig munkások nélkül most nem lehet háborút viselni.

Negyedszer, a Szovjetunió proletariátusának erején és hatalmán, szocialista építésének sikerein, Vörös Hadserege szervezettségének erején.

Ezeknek és az ezekhez hasonló feltételeknek az egybefonódása teremti meg a „lélegzetvételnek” azt az időszakát, amely a Szovjet Köztársaság jelenlegi nemzetközi helyzetének jellegzetessége.

3. A forradalom „nemzeti” és nemzetközi feladatainak egysége és oszthatatlansága

Harmadik kérdés. A harmadik kérdés az ebben vagy abban az országban végbemenő proletárforradalom „nemzeti” és nemzetközi feladataira vonatkozik. A párt abból indul ki, hogy a Szovjetunió proletariátusának „nemzeti” és nemzetközi feladatai egyetlen közös feladatban, minden ország proletárjainak a kapitalizmus alól való felszabadítása közös feladatában olvad össze, — hogy az országunkban folyó szocialista építés érdekei teljesen és maradéktalanul összeolvadnak minden ország forradalmi mozgalmának érdekeivel egyetlen közös érdekben — a szocialista forradalom világgyőzelmének közös érdekében.

Mi lenne, ha a világ proletárjai nem rokonszenveznének a Szovjet Köztársasággal és nem támogatnák? Intervenciót indítanának ellenünk és szétzúznák a Szovjetek Köztársaságát.

Mi lenne, ha a tőkének sikerülne szétzúzni a Szovjetek Köztársaságát? Bekövetkezne a legsötétebb reakció korszaka minden tőkés és gyarmati országban, fojtogatni kezdenék a munkásosztályt és az elnyomott népeket, felszámolnák a nemzetközi kommunizmus hadállásait.

Mi lesz, ha erősödni és növekedni fog a világ proletárjainak a Szovjetek Köztársasága iránt érzett rokonszenve és a Szovjetek Köztársaságának nyújtott támogatása? Ez gyökeresen meg fogja könnyíteni a szocializmus építését a Szovjetunióban.

Mi lesz, ha a Szovjetunióban a szocialista építés egyre nagyobb sikereket fog elérni? Ez gyökeresen meg fogja erősíteni minden ország proletárjainak forradalmi hadállásait a tőke elleni harcukban, aláássa a nemzetközi tőke hadállásait a proletariátus elleni harcában és megnöveli a világ proletariátusának esélyeit.

Ebből azonban az következik, hogy a Szovjetunió proletariátusának érdekei és feladatai egybefonódnak és elválaszthatatlanul egybekapcsolódnak minden ország forradalmi mozgalmának érdekeivel és feladataival, és fordítva, minden ország forradalmi proletárjainak feladatai elválaszthatatlanul egybekapcsolódnak a Szovjetunió proletárjainak feladataival és a szocialista építés frontján elért sikereivel.

Ezért, aki szembeállítja az egyik vagy a másik ország proletárjainak „nemzeti” feladatait a nemzetközi feladatokkal, az rendkívül súlyos hibát követ el a politikában.

Ezért, aki a Szovjetunió proletárjainak a szocialista építés frontján folytatott harcban megmutatkozó buzgalmát és szenvedélyességét a „nemzeti elzárkózottság” és a „nemzeti korlátoltság” ismérveként tünteti fel, mint ahogy azt néha a mi ellenzékieink teszik, annak vagy elment az esze, vagy második gyermekkorát éli.

Ezért a legbiztosabb útja annak, hogy minden ország proletárjainak forradalmi mozgalma győzelmet arasson, abban áll, hogy megszilárdítjuk az egy ország proletárjai érdekeinek és feladatainak és minden ország proletárjai érdekeinek és feladatainak egységét és oszthatatlanságát.

Éppen ezért a proletárforradalom győzelme egy országban nem öncél, hanem a forradalom minden országban való fejlesztésének és győzelmének eszköze és segítsége.

Ezért a szocializmust építeni a Szovjetunióban annyit jelent, hogy minden ország proletárjainak közös ügyén munkálkodunk, hogy nemcsak a Szovjetunióban kovácsoljuk a győzelmet a tőkén, hanem minden tőkés országban is, mert a Szovjetunióban végbemenő forradalom a világforradalom része, kezdete és kibontakozásának bázisa.

4. A szocializmus építése kérdésének történetéhez

Negyedik kérdés. A negyedik kérdés a tárgyalt kérdés történetére vonatkozik. Az ellenzék azt bizonygatja, hogy a szocializmus egy országban való építésének kérdése pártunkban 1925-ben vetődött fel első ízben. Legalábbis Trockij nyíltan kijelentette a XV. konferencián: „Miért követelik a szocializmus egy országban való felépítésének elméleti elismerését? Honnan került elő ez a perspektíva? Miért, hogy ezt a kérdést 1925 előtt senki sem vetette fel?”

Eszerint tehát 1925 előtt ezt a kérdést senki sem vetette fel pártunkban. Eszerint csak Sztálin és Buharin vetette fel ezt a kérdést a pártban, mégpedig 1925-ben.

Igaz-e ez? Nem, nem igaz.

Állítom, hogy a szocialista gazdaság egy országban való építésének kérdését első ízben Lenin vetette fel a pártban, már 1915-ben. Állítom, hogy akkor nem más, mint éppen Trockij szállt vitába Leninnel. Állítom, hogy azóta, vagyis 1915 óta, a szocialista gazdaság egy országban való építésének kérdése sajtónkban és pártunkban nem egyszer felvetődött.

Lássuk a tényeket.

a) 1915. Lenin cikke a bolsevikok Központi Lapjában (a „Szocial-Demokra”-ban): „Az Európai Egyesült Államok jelszaváról”. Lenin ebben a cikkben a következőket mondja:

„A Világ Egyesült Államainak jelszava azonban mint önálló jelszó aligha lenne helyes, előszöris, mert egybeolvad a szocializmussal; másodszor pedig, mert helytelenül úgy értelmezhetnék, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetetlen, és helytelenül értelmezhetnék egy ilyen országnak a többihez való viszonyát.

A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és miután megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” . . . Mert „a nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban lehetetlen a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott, többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (XVIII. köt. 232— 233. old.).

És íme Trockij ellenvetése, amely ugyancsak 1915-ben a Trockij által szerkesztett „Nase Szlovo”- ban jelent meg:

„«A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye». Ebből a «Szocial-Demokrat» (a bolsevikok központi lapja 1915-ben, amelyben Lenin említett cikke megjelent. — I. Szt.) azt a következtetést vonta le, hogy lehetséges a szocializmus győzelme egy országban s ezért nincs ok arra, hogy a proletariátus diktatúráját minden egyes államban függővé tegyük az Európai Egyesült Államok létrehozásától… Hogy egyetlen országnak sem kell a maga harcában másokat «bevárnia», ez elemi igazság, amelyet hasznos és szükséges ismételni, nehogy a párhuzamos nemzetközi cselekvés gondolata helyére a várakozás nemzetközi tétlenségének gondolata kerüljön. Másokra nem várva, mi megkezdjük és folytatjuk a harcot nemzeti talajon, abban a biztos tudatban, hogy kezdeményezésünk megadja a lökést a harcra más országokban; de ha ez nem történnék meg, akkor nincs remény arra — ezt tanúsítja a történelmi tapasztalat és az elméleti megfontolás —, hogy, például, a forradalmi Oroszország meg tudna állni a konzervatív Európával szemben, vagy a szocialista Németország elszigetelten fenn tudna maradni a kapitalista világban. Ha a társadalmi forradalom távlatait nemzeti keretek között vizsgálnók, áldozatul esnénk annak a nemzeti korlátoltságnak, amely a szociálpatriotizmus lényege” (Trockij. „1917”. III. köt. 1. rész. 89—90. old.).

Látják tehát, hogy a „szocialista termelés megszervezésének” kérdését Lenin már 1915-ben, az oroszországi polgári-demokratikus forradalom küszöbén, az imperialista háború időszakában felvetette, amikor a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének kérdése volt napirenden.

Látják, hogy akkor Lenin elvtárssal nem más, mint éppen Trockij szállt vitába, aki nyilván tudta, hogy Lenin cikkében a „szocializmus győzelméről” és a „szocialista termelésnek egy országban való megszervezéséről” van szó.

Látják, hogy a „nemzeti korlátoltság” vádját első ízben Trockij vetette fel még 1915-ben, s ez a vád nem Sztálin vagy Buharin ellen, hanem Lenin ellen irányult.

Mostanában Zinovjev unos-untalan emlegeti a „nemzeti korlátoltság” nevetséges vádját. De Zinovjev nyilván nem érti, hogy ezzel Trockijnak Lenin és pártja ellen irányuló tézisét szajkózza és restaurálja.

b) 1919. Lenin „Gazdaság és politika a proletárdiktatúra korszakában” című cikke. Lenin a következőket írja ebben a cikkben:

„Bárhogy hazudjanak, bárhogy rágalmazzanak is bennünket minden ország burzsoái, valamint nyílt és leplezett szekértolóik (a II. Internacionále «szocialistái»), egy dolog kétségtelen: a proletárdiktatúra legfőbb gazdasági problémája szempontjából nálunk a kommunizmus győzelme a kapitalizmuson biztosítva van. Az egész világ burzsoáziája éppen azért dühöng és őrjöng olyan veszettül a bolsevizmus ellen, azért szervez katonai betöréseket, összeesküvéseket és egyebeket a bolsevikok ellen, mert nagyon jól tudja, hogy a mi győzelmünk a társadalmi gazdaság átépítése terén elkerülhetetlen, hacsak katonai erővel el nem taposnak bennünket. Márpedig az, hogy így eltaposson bennünket, nem fog neki sikerülni” (XXIV. köt. 510. old.).

Látják tehát, hogy Lenin e cikkében „a proletárdiktatúra gazdasági problémájáról”, a „társadalmi gazdaság átépítéséről”, mégpedig „a kommunizmus győzelme” irányában való átépítéséről van szó. Mit jelent azonban „a proletárdiktatúra gazdasági problémája” és a „társadalmi gazdaság átépítése” a proletárdiktatúra idején? Nem jelent mást, mint a szocializmus építését egy országban, a mi országunkban.

c) 1921. Leninnek „A terményadóról” szóló brosúrája. Az az ismert tétel, hogy fel tudjuk építeni és fel kell építenünk „gazdaságunk szocialista alapját” (lásd „A terményadóról”).

d) 1922. Lenin elvtárs beszéde a Moszkvai Szovjetben, amelyben Lenin azt mondja, hogy „mi a szocializmust bevittük a mindennapi életbe”, hogy „a «nep» Oroszországa szocialista Oroszországgá lesz” (lásd XXVII. köt. 366. old.). Trockij ellenvetése a „Békeprogram” című brosúrájához 1922-ben írt „Utószó”-ban, amelyben azonban nem mutat rá nyíltan arra, hogy Leninnel polemizál. Trockij ebben az „Utószó”-ban a következőket mondja:

„Némely olvasónak alkalmasint úgy tetszhetik, hogy azt a «Békeprogram»-ban többször ismétlődő állítást, hogy a proletárforradalom nem fejeződhet be győzelmesen nemzeti keretekben, Szovjet Köztársaságunk csaknem ötesztendős tapasztalata megcáfolta. De ez a következtetés alaptalan volna. Az a tény, hogy a munkásállam az egész világgal szemben helytállt egy országban, mégpedig egy elmaradott országban, a proletariátus kolosszális erejéről tanúskodik, amely más, haladottabb, civilizáltabb országokban valóságos csodákat lesz képes művelni. De ha politikai és katonai értelemben, mint állam, megvédtük is magunkat, a szocialista társadalom megteremtéséig nem jutottunk el, sőt azt meg sem közelítettük. A forradalmi-állami önfenntartásért folytatott harc következtében ebben az időszakban rendkívül nagy mértékben csökkentek a termelőerők; a szocializmus viszont csak a termelőerők növekedése és virágzása alapján képzelhető el. A burzsoá államokkal folytatott kereskedelmi tárgyalások, a koncessziók, a génuai konferencia stb. nagyon világosan tanúskodik amellett, hogy az elszigetelt szocialista építés lehetetlen nemzeti-állami keretek között… A szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé” (Trockij. „1917”. III. köt. 1. rész. 92—93. old.).

Kivel száll vitába Trockij, mikor azt állítja, hogy „az elszigetelt szocialista építés lehetetlen nemzeti-állami keretek között”? Világos, hogy nem Sztálinnal vagy Buharinnal. Trockij itt Lenin elvtárssal száll vitába, és nem is valami más kérdésben, hanem éppen a legfőbb kérdésben — abban a kérdésben, hogy lehetséges-e „a szocialista építés nemzeti-állami keretek között”.

e) 1923. Leninnek „A szövetkezetekről” szóló brosúrája, amely Lenin politikai végrendelete. Lenin ebben a brosúrában a következőket mondja:

„Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyesegyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Azt hiszem, aligha lehet ennél világosabban beszélni.

Trockij arra a következtetésre jut, hogy „a szocialista építés nemzeti-állami keretek között” lehetetlen. Lenin viszont azt állítja, hogy nekünk, vagyis a Szovjetunió proletariátusának, most, a proletárdiktatúra időszakában, „mindenünk” megvan, ami „szükséges és elegendő” a „teljes szocialista társadalom felépítéséhez”. Ez két homlokegyenest ellenkező nézet.

Ezek a tények.

Így tehát látják, hogy a szocializmus egy országban való építésének kérdését pártunkban már 1915-ben felvetették, mégpedig maga Lenin vetette fel, akivel ezzel a kérdéssel kapcsolatban nem más, mint éppen Trockij vitázott, aki Lenint „nemzeti korlátoltsággal” vádolta.

Látják, hogy ez a kérdés azóta sem került le pártunk munkájának napirendjéről egészen Lenin elvtárs haláláig.

Látják, hogy Trockij ezt a kérdést így vagy úgy többször felbolygatta a Lenin elvtárssal folytatott leplezett, de egészen határozott polémia formájában, látják továbbá azt is, hogy Trockij sohasem Lenin és a leninizmus szellemében tárgyalta ezt a kérdést, hanem mindannyiszor Leninnel és a leninizmussal ellentétben.

Látják, hogy Trockij szemenszedett valótlanságot mond, amikor azt állítja, hogy a szocializmus egy országban való építésének kérdését 1925 előtt senki sem vetette fel.

5. A szocializmus Szovjetunióban való építése kérdésének különösen nagy jelentősége a jelen pillanatban

Ötödik kérdés. Az ötödik kérdés a szocialista építés feladatának jelenlegi időszerűségére vonatkozik. A szocializmus építésének kérdése miért éppen most, éppen a legutóbbi időben vált különösen időszerűvé? Mi az oka annak, hogy például 1915-ben, 1918-ban, 1919-ben, 1921-ben, 1922-ben, 1923-ban a szocializmus Szovjetunióban való építésének kérdését alkalmilag, egyes cikkekben vitatták meg, 1924-ben, 1925-ben és 1926-ban pedig ez a kérdés különösen kimagasló helyet foglalt el pártunk gyakorlatában? Mi ennek a magyarázata?

Ennek, véleményem szerint, három fő oka van.

Előszöris az, hogy az utóbbi években meglassult a forradalom üteme más országokban, bekövetkezett a kapitalizmus úgynevezett „részleges stabilizációja”. Ezzel felvetődött a kérdés — nem vezet-e a kapitalizmus részleges stabilizációja arra, hogy csökken vagy akár teljesen megszűnik a szocializmus országunkban való építésének lehetősége? És ezzel együtt fokozódott az érdeklődés az iránt a kérdés iránt, hogy országunkban milyen sors vár a szocializmusra és a szocialista építésre.

Másodszor az, hogy bevezettük az új gazdasági politikát, teret adtunk a magántőkének és bizonyos visszavonulást hajtottunk végre azért, hogy átcsoportosítsuk erőinket és azután támadásba menjünk át. Ezzel felvetődött a kérdés — vajon az új gazdasági politika bevezetése nem járul-e hozzá ahhoz, hogy a szocialista építés lehetőségei országunkban csökkennek? Ez is egyik forrása az országunkban való szocialista építés kérdése iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődésnek.

Harmadszor az a körülmény, hogy győztesen kerültünk ki a polgárháborúból, elűztük az intervenciósokat és kiharcoltuk magunknak a „lélegzetvételi szünetet” a háború után, biztosítottuk a békét és a békés időszakot, amely kedvező feltételeket nyújt ahhoz, hogy felszámoljuk a gazdasági bomlást, helyreállítsuk az ország termelőerőit és az új gazdasági rend építésével foglalkozzunk országunkban. Ezzel felvetődött a kérdés — milyen irányban kell folytatnunk a gazdaság építését, a szocializmus irányában-e vagy valamilyen más irányban? Innen a további kérdés — ha a szocializmus irányában építjük a gazdaságot, indokolt-e arra számítanunk, hogy van lehetőség a szocializmus építésére, az új gazdasági politika viszonyai között és a kapitalizmus részleges stabilizációja idején? Innen van az, hogy az egész párt és az egész munkásosztály óriási érdeklődést tanúsít az országunkban folyó szocialista építés sorsának kérdése iránt. Ezért van az, hogy a párt és a Szovjethatalom szervei minden évben összesítik a legkülönfélébb adatokat abból a szempontból, hogy milyen mértékben növekedett a szocialista gazdasági formák hányada az ipar terén, a kereskedelem terén, a mezőgazdaság terén.

Ez az a három fő ok, amely megmagyarázza, hogy miért vált a szocializmus építésének kérdése pártunk és proletariátusunk számára, valamint a Kommunista Internacionále számára rendkívül időszerű kérdéssé.

Az ellenzék úgy véli, hogy a szocializmus Szovjetunióban való építése kérdésének csak elméleti jelentősége van. Ez nem igaz. Ez súlyos tévedés. A kérdés ilyen értelmezését csak azzal lehet magyarázni, hogy az ellenzék teljesen el van szakadva pártunk gyakorlatától, gazdasági építésünktől, szövetkezeti építésünktől. A szocializmus építésének kérdése most, amikor felszámoltuk a gazdasági leromlást, helyreállítottuk az ipart és beléptünk az egész népgazdaságnak új technikai alapon való átépítése időszakába, óriási gyakorlati jelentőségű. Milyen célt tartsunk szem előtt a gazdasági építésben, milyen irányban építsünk, mit építsünk, milyenek legyenek építésünk távlatai — ezek mind olyan kérdések, amelyek eldöntése nélkül becsületes és gondolkodó gazdasági vezetők egyetlen lépést sem tehetnek előre, ha valóban tudatosak és megfontoltak akarnak lenni az építés terén. Azért építünk-e, hogy megtrágyázzuk a talajt a burzsoá demokrácia számára, vagypedig azért, hogy felépítsük a szocialista társadalmat — ez most építőmunkánk ugrópontja. Van-e lehetőségünk arra, hogy szocialista gazdaságot építsünk most, az új gazdasági politika viszonyai között, a kapitalizmus részleges stabilizációja idején — ez most párt- és szovjetmunkánk egyik legfontosabb kérdése.

Lenin erre a kérdésre igennel felelt (lásd például „A szövetkezetekről” című brosúráját). A párt erre a kérdésre igennel felelt (lásd az OK(b)P XIV. konferenciájának határozatát). Nos, és az ellenzék? Már mondottam, hogy az ellenzék erre a kérdésre nemmel felel. Már mondottam a SzK(b)P XV. konferenciáján tartott beszámolómban, most pedig kénytelen vagyok itt megismételni, hogy Trockij, az ellenzéki blokk vezére, még nem is olyan régen, 1926 szeptemberében, az ellenzékiekhez intézett ismeretes felhívásában kijelentette, hogy a „szocializmus egy országban elméletét” „a nemzeti korlátoltság elméleti igazolásának” tartja (lásd Sztálin előadói beszédét a SzK(b)P XV. konferenciáján).

Hasonlítsák össze ezt a Trockij-idézetet (1926) Trockijnak 1915-ös cikkével, amelyben Leninnel vitázva a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségének kérdésében, első ízben vetette fel Lenin elvtárs és a leninisták „nemzeti korlátoltságának” kérdését, és akkor megértik, hogy Trockij megmaradt régi, a szocializmus egy országban való építésének lehetőségét tagadó szociáldemokrata álláspontján.

Éppen ezért szegezi le a párt azt, hogy a trockizmus szociáldemokrata elhajlás pártunkban.

6. A forradalom perspektíváiról

Hatodik kérdés. A hatodik kérdés a proletárforradalom perspektíváinak problémájára vonatkozik. Trockij a XV. pártkonferencián beszédében ezt mondotta: „Leninnek az volt a véleménye, hogy 20 év alatt semmiképpen sem építjük fel a szocializmust, paraszti országunk elmaradottsága következtében 30 év alatt sem építjük fel. Adjunk erre legkevesebb 30—50 évet.”

Ki kell itt jelentenem, elvtársak, hogy ennek a Trockij által kiagyalt perspektívának semmi köze sincs Lenin elvtársnak a Szovjetunióban végbemenő forradalommal kapcsolatos perspektívájához. Néhány perccel később Trockij maga száll harcba beszédében ezzel a perspektívával. De ez már az ő dolga. Nekem viszont ki kell jelentenem, hogy sem Lenin, sem a párt nem vállalhatja a felelősséget ezért a Trockij által kieszelt perspektíváért és az ebből folyó következtetésekért. Az a tény, hogy Trockij, aki ezt a perspektívát fabrikálta, később beszédében maga száll harcba tulajdon tákolmányával, csupán arról tanúskodik, hogy Trockij tökéletesen belezavarodott a dologba és nevetséges helyzetbe hozta magát.

Lenin egyáltalán nem mondta azt, hogy „semmiképpen sem építjük fel a szocializmust” 30 vagy 50 év alatt. Lenin valójában ezt mondotta:

„10—20 évi helyes kölcsönös viszony a parasztsággal, s akkor biztosítva van a győzelem világméretekben (mégha a proletárforradalmak, amelyek érlelődnek, késnek is), máskülönben 20—40 évig a fehérgárdista terror gyötrelmei” (XXVI. köt. 313. old.).

Lehet-e Leninnek ebből a tételéből azt a következtetést levonni, hogy „semmiképpen sem építjük fel a szocializmust 20—30 vagy 50 év alatt”? Nem, nem lehet. Ebből a tételből csak az alábbi következtetéseket lehet levonni:

a) ha helyes a kölcsönös viszonyunk a parasztsággal, akkor biztosítva van számunkra a győzelem (vagyis a szocializmus győzelme) 10—20 év alatt;

b) ez a győzelem nemcsak a Szovjetunióban lesz győzelem, hanem „világméretekben” is;

c) ha ennyi idő alatt nem érjük el ezt a győzelmet, ez annak a jele lesz, hogy szétvertek bennünket és a proletárdiktatúra rendszerét felváltotta a fehérgárdista terror rendszere, amely 20—40 évig eltarthat.

Persze, lehet egyetérteni, vagy nem egyetérteni Lenin e tételével és a belőle fakadó következtetésekkel. De meghamisítani, mint Trockij teszi, nem lehet.

De mit jelent a győzelem „világméretekben”? Azt jelenti-e, hogy az ilyen győzelem egyértelmű a szocializmusnak egy országban való győzelmével? Nem, nem azt jelenti. Lenin szigorúan különbséget tett műveiben a szocializmusnak egy országban való győzelme és „világméretekben” való győzelme között. A „világméretekben” való győzelemről szólva Lenin azt akarja mondani, hogy a szocializmus országunkban elért sikereinek, a szocialista építés országunkban kivívott győzelmének olyan óriási nemzetközi jelentősége van, hogy ez a győzelem nem korlátozódhat országunkra, hanem hatalmas mozgalmat kell életre hívnia a szocializmusért minden kapitalista országban, s ha ez a győzelem időben nem esik egybe a proletárforradalom győzelmével más országokban, mindenesetre el kell hogy indítsa más országok proletárjainak hatalmas mozgalmát a világforradalom győzelméért.

Íme ez a forradalom perspektívája Lenin szerint, ha a forradalom győzelmének perspektíváját tartjuk szem előtt, márpedig nálunk, a pártban, tulajdonképpen épp erről van szó.

Aki ezt a perspektívát összekeveri a Trockij féle 30—50 évi perspektívával — az megrágalmazza Lenint.

7. Hogyan áll a kérdés valójában

Hetedik kérdés. Ám legyen, mondja nekünk az ellenzék, de végülis kivel jobb szövetségben lenni — a világproletariátussal-e, vagypedig országunk parasztságával, kit részesítsünk előnyben — a világproletariátust vagy a Szovjetunió parasztságát? És úgy tüntetik fel a dolgot, hogy itt van a Szovjetunió proletariátusa és előtte áll a két szövetséges — a világproletariátus, amely kész azonnal megdönteni saját burzsoáziáját, de várja a mi, őt előnyben részesítő beleegyezésünket, és parasztságunk, amely kész segíteni a Szovjetunió proletariátusának, de nem egészen biztos abban, hogy a Szovjetunió proletariátusa elfogadja-e ezt a segítséget. Ez, elvtársak, egészen gyerekes kérdésfeltevés. Ennek a kérdésfeltevésnek semmi köze sincs sem az országunkban végbemenő forradalom menetéhez, sem a világkapitalizmus és a szocializmus közötti harc frontján fennálló erőviszonyokhoz. Bocsánat a kifejezésért, de csak fruskák tehetnek fel így egy kérdést. Sajnos, nem úgy áll a dolog, mint ahogy egyes ellenzékiek feltüntetik, bár nincs miért kételkedni abban, hogy mi örömmel elfogadnók mind az egyiknek, mind a másiknak a segítségét, ha ez csak rajtunk állna. Nem, a való életben nem így áll a kérdés.

A kérdés így áll: minthogy a nemzetközi forradalmi mozgalom üteme meglassult, Nyugaton a szocializmus még nem győzött, a Szovjetunió proletariátusa pedig hatalmon van, hatalmát évről évre erősíti, a parasztság zömét maga köré tömöríti, már komoly sikereket mutat fel a szocialista építés frontján és sikeresen erősíti azokat a baráti kötelékeket, amelyek a világ proletárjaihoz és elnyomott népeihez fűzik — van-e okunk akkor tagadni azt, hogy a Szovjetunió proletariátusa le tudja küzdeni saját burzsoáziáját és folytatni tudja a szocializmus győzelmes építését országunkban, a kapitalista környezet ellenére?

Így áll a kérdés most, persze ha nem képzelődésből indulunk ki, mint ahogy az ellenzéki blokk teszi, hanem a szocializmus és a kapitalizmus között folyó harc frontján fennálló tényleges erőviszonyokból.

A párt erre a kérdésre azt feleli, hogy a Szovjetunió proletariátusa ilyen feltételek mellett képes leküzdeni saját, „nemzeti” burzsoáziáját és képes sikerrel építeni a szocialista gazdaságot.

Az ellenzék viszont azt mondja, hogy:

„Az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem maradhat hatalmon és nem teheti ideiglenes uralmát tartós szocialista diktatúrává” (Trockij. A mi forradalmunk. 278. old.).

De mi az értelme Trockij e mondatának és mit jelent „az európai proletariátus állami támogatása”? Azt jelenti, hogy ha a proletariátus nem arat előzetesen győzelmet Nyugaton, ha a proletariátus nem ragadja meg előzetesen a hatalmat Nyugaton, akkor a Szovjetunió proletariátusa nemcsak saját burzsoáziáját nem tudja leküzdeni és nemcsak a szocializmust nem tudja építeni, hanem még hatalmon sem tud maradni.

Így áll a kérdés és itt van nézeteltéréseink gyökere.

Miben különbözik Trockijnak ez az álláspontja a mensevik Ottó Bauer álláspontjától?

Sajnos, semmiben.

8. A győzelem esélyeiről

Nyolcadik kérdés. Meglehet, mondja az ellenzék, de kinek van nagyobb esélye a győzelemre — a Szovjetunió proletariátusának-e, vagypedig a világproletariátusnak?

„Elképzelhető-e — mondja Trockij a SzK(b)P XV. konferenciáján elhangzott beszédében —, hogy az európai kapitalizmus 30—50 évig rothadni fog, a proletariátus pedig képtelen lesz arra, hogy forradalmat hajtson végre? Kérdezem: miért kell elfogadnom ezt az előfeltételt, amelyet nem lehet másnak nevezni, mint az európai proletariátussal kapcsolatos indokolatlan sötét pesszimizmus előfeltételének? .. Állítom, hogy nincs semmilyen elméleti vagy politikai érvem, amelynek alapján azt gondolhatnám, hogy nekünk a parasztsággal együtt könnyebb felépíteni a szocializmust, mint az európai proletariátusnak megragadni a hatalmat” (lásd Trockij beszédét a SzK(b)P XV. konferenciáján).

Előszöris, fenntartás nélkül el kell vetnünk azt a perspektívát, hogy Európában „30—50 évig” pangás lesz. Senki sem kötelezte Trockijt arra, hogy a nyugati tőkés országok proletárforradalmának ebből a perspektívájából induljon ki, amelynek semmi köze sincs pártunk perspektívájához. Trockij maga kötötte le magát ehhez a kiagyalt perspektívához és magának kell felelnie is e művelet következményeiért. Azt hiszem, hogy ezt az időt legalábbis felére kell csökkenteni, ha a nyugati proletárforradalom valóságos perspektíváját tartjuk szem előtt.

Másodszor, Trockij fenntartás nélkül eldönti, hogy a nyugati proletároknak sokkal több esélyük van arra, hogy legyőzzék a világ burzsoáziáját, amely most hatalmon van, mint a Szovjetunió proletariátusának arra, hogy leküzdje saját, „nemzeti” burzsoáziáját, amelyet politikailag már szétzúztunk, a népgazdaság parancsnoki magaslataiból már kiebrudaltunk, amely gazdasági tekintetben kénytelen visszavonulni a proletárdiktatúrának és gazdaságunk szocialista formáinak nyomására.

Szerintem a kérdés ilyen feltevése helytelen. Szerintem, amikor Trockij így teszi fel a kérdést, leleplezi magát. Vajon nem ugyanezt mondották nekünk a mensevikek 1917 októberében, amikor úton-útfélen jajgattak, hogy a nyugati proletároknak sokkal több esélyük van a burzsoázia megdöntésére és a hatalom megragadására, mint Oroszország proletárjainak, merthogy Oroszországban a technika fejletlen és a proletariátus kislétszámú? És vajon nem tény az, hogy a mensevikek sirámai ellenére az oroszországi proletároknak 1917 októberében több esélyük volt a hatalom megragadására és a burzsoázia megdöntésére, mint Anglia, Franciaország vagy Németország proletárjainak? Vajon az egész világon folyó forradalmi harc gyakorlata nem mutatta meg és nem bizonyította be azt, hogy nem lehet a kérdést úgy feltenni, mint ahogy Trockij felteszi?

Azt a kérdést, hogy kinek van több esélye a gyors győzelemre, nem úgy döntik el, hogy szembeállítják egy ország proletariátusát más országok proletariátusával vagy országunk parasztságát más országok proletariátusával. Az ilyen szembeállítás kisdedekhez méltó játék a hasonlatokkal. Azt a kérdést, hogy kinek van több esélye a gyors győzelemre, a tényleges nemzetközi helyzet, a kapitalizmus és a szocializmus közötti harc frontján fennálló tényleges erőviszonyok döntik el. Megtörténhet, hogy a nyugati proletárok legyőzik burzsoáziájukat és megragadják a hatalmat, még mielőtt mi fel tudjuk építeni gazdaságunk szocialista alapját. Ez egyáltalán nem lehetetlen. De megtörténhet az is, hogy a Szovjetunió proletariátusának sikerül felépítenie gazdaságunk szocialista alapját, még mielőtt a nyugati proletárok megdöntik saját burzsoáziájukat. Ez sem lehetetlen.

A gyors győzelem esélyei kérdésének eldöntése a kapitalizmus és a szocializmus közötti harc frontján fennálló tényleges helyzettől és csakis attól függ.

9. Gyakorlati-politikai nézeteltérések

Ezek nézeteltéréseink alapjai.

Ezekből az alapokból fakadnak a gyakorlati-politikai jellegű nézeteltérések mind a külpolitika, mind a belpolitika terén, mind pedig a szoros értelemben vett pártkérdés terén is. Ezek a nézeteltérések alkotják a kilencedik kérdés tárgyát.

a) A párt a kapitalizmus részleges stabilizációjának tényéből kiindulva úgy véli, hogy forradalomközi időszakban vagyunk, hogy a tőkés országokban a fejlődés forradalom felé tart és a kommunista pártoknak az a fő feladatuk, hogy utat törjenek a tömegekhez, megerősítsék tömegkapcsolataikat, megnyerjék maguknak a proletariátus tömegszervezeteit és előkészítsék a munkások széles tömegeit az eljövendő forradalmi összecsapásokra.

De az ellenzék, amely nem hisz forradalmunk belső erőiben és fél a kapitalizmus részleges stabilizációjától, mint olyan ténytől, amely végzetes lehet forradalmunkra nézve, lehetségesnek tartja (vagy tartotta) letagadni a kapitalizmus részleges stabilizációjának tényét, az angliai sztrájkot annak jeléül fogja (vagy fogta) fel, hogy a kapitalizmus stabilizációja véget ért, amikor azonban mégis kiderült, hogy a stabilizáció tény, akkor az ellenzék arra az álláspontra helyezkedett, hogy annál rosszabb a tényeknek, szóval át lehet ugrani a tényeket, és olyan nagyhangú jelszavakkal hivalkodik, hogy revízió alá kell venni az egységfront taktikáját, szakítani kell a nyugati szakszervezeti mozgalommal stb.

De mit jelent az, ha nem számolnak a tényekkel, a dolgok objektív menetével? Azt jelenti, hogy letérnek a tudomány talajáról és áttérnek a kuruzslás talajára.

Innen a kalandorság az ellenzéki blokk politikájában.

b) A párt, kiindulva abból, hogy az iparosítás a szocialista építés fő útja, a szocialista ipar fő piaca pedig országunk belső piaca, azon az állásponton van, hogy az iparosításnak a parasztság döntő tömege anyagi helyzetének állandó javulása alapján kell fejlődnie (nem is szólva a munkásokról), hogy az ipar és a paraszti gazdaság, a proletariátus és a parasztság közötti összefogás és a proletariátus vezetése ezen az összefogáson belül, Lenin szavaival élve, „a Szovjethatalom alfája és ómegája”, építésünk győzelmének alfája és omegája, hogy ennélfogva általában politikánkat, különösen pedig adó- és árpolitikánkat úgy kell kialakítani, hogy az ennek az összefogásnak az érdekeit szolgálja.

De az ellenzék, amely nem hisz abban, hogy a parasztságot be lehet vonni a szocializmus építésébe és nyilván feltételezi azt, hogy az iparosítást meg lehet valósítani a parasztság zömének rovására, letér az iparosítás kapitalista módszereinek útjára, vagyis a parasztságot „gyarmatnak”, a proletárállam „kizsákmányolása” tárgyának tekinti, és az iparosítás olyan módszereit javasolja (a parasztság adóterhének növelését, az iparcikkek kibocsátási árának emelését stb.), amelyek csak arra alkalmasak, hogy bomlasszák az ipar és a paraszti gazdaság összefogását, amelyek aláássák a szegény- és középparasztság gazdasági helyzetét, és az iparosítást alapjaiban támadják meg.

Innen van az, hogy az ellenzék — jellegzetesen szociáldemokrata módon — elutasítja a proletariátus és a parasztság közötti blokk eszméjét és a proletariátus e blokkon belüli hegemóniájának eszméjét.

c) Mi abból indulunk ki, hogy a párt, a kommunista párt, a proletárdiktatúra legfőbb eszköze, hogy egy párt vezetése, amely ezt a vezetést nem osztja és nem oszthatja meg más pártokkal, az az alapvető feltétel, amely nélkül elképzelhetetlen valamennyire is szilárd és fejlett proletárdiktatúra. Ennélfogva mi megengedhetetlennek tartjuk, hogy pártunkon belül frakciók legyenek, mert magától értetődik, hogy ha a párton belül szervezett frakciók vannak, az arra vezet, hogy az egységes párt párhuzamos szervezetekre hasad, hogy egy új párt vagy új pártok csírái és sejtjei jönnek létre az országban, hogy tehát a proletárdiktatúra felbomlik.

Az ellenzék azonban, bár nyíltan nem száll szembe ezekkel a tételekkel, gyakorlati munkájában mégis abból indul ki, hogy feltétlenül gyengíteni kell a párt egységét, hogy feltétlenül meg kell valósítani a frakciók szabadságát a párton belül, vagyis abból, hogy feltétlenül meg kell teremteni egy új párt elemeit.

Innen a szakadár politika az ellenzéki blokk gyakorlati munkájában.

Innen erednek az ellenzéknek a párton belüli „rezsimről” szóló jajveszékelései, amelyek lényegében az ország nem-proletár elemeinek a proletárdiktatúra rendszere elleni tiltakozásait visszhangozzák.

Innen ered a két párt kérdése.

Ebben foglalhatjuk össze, elvtársak, a közöttünk és az ellenzék között fennálló nézeteltéréseket.

IV
Az ellenzék munkában

Térjünk most rá arra a kérdésre, hogyan nyilvánultak meg ezek a nézeteltérések a gyakorlati munkában.

Milyennek mutatkozott meg tehát ellenzékünk valójában, gyakorlati munkájában, a párt elleni harcában?

Ismeretes, hogy az ellenzék nemcsak a mi pártunkban ténykedett, hanem a Kommunista Internacionále más szekcióiban is, például Németországban, Franciaországban stb. Ezért a kérdést így kell feltenni: milyen volt valójában az ellenzéknek és követőinek gyakorlati munkája mind a SzK(b)P-ban, mind a Kommunista Internacionále más szekcióiban?

a) Az ellenzéknek és követőinek gyakorlati munkája a SzK(b)P-ban. Az ellenzék azzal kezdte „munkáját”, hogy a legsúlyosabb vádakkal illette a pártot. Az ellenzék kijelentette, hogy a párt „lecsúszik az opportunizmus vágányaira”. Az ellenzék azt állította, hogy a párt politikája „szembefordul a forradalom osztályvonalával”. Az ellenzék azt állította, hogy a párt elfajul és termidor felé tart. Az ellenzék kijelentette, hogy államunk „távolról sem proletár állam”. Mindezek a kijelentések elhangzottak, és megtalálhatók vagy az ellenzék képviselőinek nyílt deklarációiban és beszédeiben (a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság 1926 júliusi plénuma), vagy az ellenzék illegális okmányaiban, amelyeket az ellenzék hívei terjesztettek.

De az ellenzék, amikor ilyen súlyos vádakkal illette a pártot, ezzel egyúttal megteremtette a talajt ahhoz, hogy a párton belül új párhuzamos sejteket szervezzen, hogy új párhuzamos pártközpontot szervezzen, hogy új pártot teremtsen. Az ellenzék egyik híve, Osszovszkij úr, cikkeiben nyíltan kijelentette, hogy a meglevő párt, a mi pártunk, a tőkések érdekeit védelmezi, hogy ennélfogva új pártot kell szervezni, „tiszta proletárpártot”, amely a meglevő párt mellett létezne és tevékenykedne.

Az ellenzék mondhatja, hogy nem felelős Osszovszkij álláspontjáért. Ez azonban nem igaz. Az ellenzék teljes mértékben felelős Osszovszkij úr „ténykedéseiért”. Ismeretes, hogy Osszovszkij nyíltan az ellenzék hívei közé sorolta magát, s az ellenzék egyetlenegyszer sem próbált ez ellen tiltakozni. Ismeretes, továbbá, hogy Trockij a Központi Bizottság júliusi plénumán védelmébe vette Osszovszkijt Molotov elvtárssal szemben. Ismeretes végül, hogy bár a párt közvéleménye egyhangúlag Osszovszkij ellen fordult, az ellenzék a Központi Bizottságban Osszovszkijnak a pártból való kizárása ellen szavazott. Mindez azt bizonyítja, hogy az ellenzék vállalta az erkölcsi felelősséget Osszovszkij „ténykedéseiért”.

Következtetés: az ellenzék gyakorlati munkája a SzK(b)P-ban Osszovszkij álláspontjában nyilvánult meg, amely szerint országunkban új pártot kell alakítani, a SzK(b)P-val párhuzamosan és ellene.

Hiszen máskép ez nem is volt lehetséges. Mert két eset lehetséges:

vagy az, hogy az ellenzék, amikor ilyen súlyos vádakkal illette a pártot, maga sem hitt e vádak komolyságában és csak tüntetésképpen hangoztatta őket, — s akkor félrevezette a munkásosztályt, ami bűn;

vagypedig az ellenzék hitt és ma is hisz vádjainak komolyságában, — s akkor irányt kellett vennie és valóban irányt is vett a párt vezető kádereinek szétzúzására, új párt alakítására.

Ilyen volt ellenzékünk arculata a SzK(b)P ellen kifejtett gyakorlati munkájában 1926 októberében.

b) Az ellenzék követőinek gyakorlati munkája a német kommunista pártban. Ellenzékünknek a párt ellen hangoztatott vádjaiból kiindulva a németországi „ultrabaloldaliak”, élükön Korsch úrral, a maguk számára „további” következtetéseket vontak le és feltették a pontot az i-re. Ismeretes, hogy Korsch, a németországi „ultrabaloldaliaknak” ez az ideológusa, azt állítja, hogy szocialista iparunk „tisztára kapitalista ipar”. Ismeretes, hogy Korsch pártunkat „elkulákosított” pártnak, a Kommunista Internacionálét pedig „opportunista” szervezetnek nevezi. Ismeretes továbbá, hogy Korsch ebből kiindulva azt prédikálja, hogy „új forradalomra” van szükség a Szovjetunióban fennálló hatalom ellen.

Az ellenzék mondhatja, hogy nem felelős Korsch álláspontjáért. Ez azonban nem igaz. Az ellenzék teljes mértékben felelős Korsch úr „ténykedéseiért”. Az, amit Korsch mond, természetszerűen következik azokból az előfeltételekből, amelyeket ellenzékünk vezérei a párt elleni ismert vádjaik formájában híveiknek nyújtanak. Mert ha a párt lecsúszik az opportunizmus vágányára, ha politikája eltér a forradalom osztályvonalától, ha elfajul és termidor felé tart, államunk pedig „távolról sem proletár állam”, akkor ebből csak egy következtetést lehet levonni — új forradalomra van szükség az „elkulákosított” hatalom ellen. Ismeretes ezenkívül, hogy a németországi „ultrabaloldaliak”, köztük a weddingiek is, Korsch- nak a pártból való kizárása ellen szavaztak, s ezzel magukra vállalták az erkölcsi felelősséget Korsch ellenforradalmi propagandájáért. És ugyan ki nem tudja azt, hogy az „ultrabaloldaliak” a SzK(b)P-ban működő ellenzék mellett vannak?

c) Az ellenzék követőinek gyakorlati munkája Franciaországban. Ugyanezt kell mondanom az ellenzék franciaországi követőiről is. Souvarine-ra és csoportjára gondolok, amely egy ismert franciaországi folyóiratban garázdálkodik. Souvarine azokból az előfeltételekből kiindulva, amelyeket az ellenzéktől a párt ellen hangoztatott vádakban kapott, arra a következtetésre jut, hogy a forradalom fő ellensége a pártbürokrácia, pártunk legfelső vezető magva. Souvarine azt állítja, hogy csak egy „menekvés” van: új forradalom a párt legfelső vezető magva ellen és a hatalom legfelső vezető magva ellen, új forradalom mindenekelőtt a SzK(b)P Központi Bizottságának Titkársága ellen. Ott, Németországban — „új forradalom” a Szovjetunióban fennálló hatalom ellen. Itt, Franciaországban, — „új forradalom” a Központi Bizottság Titkársága ellen. Igenám, de hogyan szervezzék meg ezt az új forradalmat? Meg lehet-e szervezni olyan külön párt nélkül, amelyet az új forradalom céljaira állítottak be? Világos, hogy nem lehet. Innen ered az új párt alakításának kérdése.

Az ellenzék mondhatja, hogy nem felelős Souvarine írásaiért. Ez azonban nem igaz. Ismeretes, előszöris, hogy Souvarine és csoportja híve az ellenzéknek, különösen, az ellenzék trockista részének. Ismeretes, másodszor, hogy az ellenzék még nem is olyan régen azt tervezte, hogy Souvarine urat beviszi a francia kommunista párt központi lapjának szerkesztőségébe. Igaz, ez a terv nem sikerült. De ez nem bűne, hanem baja ellenzékünknek.

Kiderül tehát, hogy az ellenzék gyakorlati munkájában, ha nem abban a formában nézzük, amelyben maga ábrázolja magát, hanem abban, amelyben a munka során mutatkozik mind nálunk a Szovjetunióban, mind Franciaországban és Németországban, — kiderül, mondom, hogy az ellenzék gyakorlati ténykedésében már egészen közeljutott pártunk meglevő káderei szétzúzásának és egy új párt alakításának kérdéséhez.

V
Miért dicsérik az ellenzéket a proletárdiktatúra ellenségei

Miért dicsérik az ellenzéket a szociáldemokraták és a kadetok?

Vagy másképpen — kinek a hangulatát tükrözi vissza az ellenzék?

Az elvtársak nyilván felfigyeltek arra, hogy az úgynevezett „orosz kérdés” az utóbbi időben a nyugati szociáldemokrata és burzsoá sajtónak aktuális kérdésévé vált. Véletlen-e ez? Természetesen nem véletlen. A szocializmus erősödése a Szovjetunióban és a nyugati kommunista mozgalom terebélyesedése szükségképpen nagy riadalmat kelt a burzsoáziának és a munkásosztályon belül működő ügynökeinek, a szociáldemokrata vezéreknek a soraiban. A forradalom és az ellenforradalom közötti vízválasztó egyik oldalán most azok vannak, akik ádáz gyűlöletet, másik oldalán azok, akik elvtársi barátságot éreznek a Szovjetunió proletárpártja iránt. Az „orosz kérdés” óriási nemzetközi jelentősége most olyan tény, amellyel a kommunizmus ellenségeinek már nem lehet nem számolniok.

Két front alakult ki az „orosz kérdés” körül: a Szovjet Köztársaság ellenfeleinek frontja és önfeláldozó barátainak frontja. Mit akarnak a Szovjet Köztársaság ellenfelei? Arra törekszenek, hogy a lakosság széles tömegeiben megteremtsék a proletárdiktatúra elleni harc eszmei és erkölcsi feltételeit. Mit akarnak a Szovjet Köztársaság barátai? Arra törekszenek, hogy a proletariátus széles rétegeiben megteremtsék a Szovjet Köztársaság támogatásának, védelmének eszmei és erkölcsi feltételeit.

Nézzük most meg, miért dicsérik ellenzékünket a szociáldemokraták és az orosz burzsoá emigrációhoz tartozó kadetok.

Íme mit mond például Paul Levi, az ismert németországi szociáldemokrata vezér:

„Mi azon a véleményen voltunk, hogy a munkások külön érdekei, azaz végső fokon a szocializmus érdekei, ellentétben vannak a paraszti tulajdon fennállásával, hogy a munkások és a parasztok érdekazonossága csak látszat, és hogy az orosz forradalom további fejlődése kiélezi és nyilvánvalóbbá teszi ezt az ellentmondást. Az érdekazonosság eszméje szerintünk nem más, mint a koalíció eszméjének változata. Ha a marxizmusnak egyáltalán van ha csak némi alapja is, ha a történelem dialektikusan fejlődik, akkor ennek az ellentétnek szét kellett zúznia a koalíciós eszmét ugyanúgy, mint ahogy már szét van zúzva Németországban … Számunkra, akik kívülről, Nyugat-Európából szemléljük a Szovjetunióban lejátszódó eseményeket, világos, hogy nézeteink egybeesnek az ellenzék nézeteivel. . . Tény, hogy Oroszországban ismét megkezdődik az önálló, kapitalizmusellenes mozgalom az osztályharc jegyében” („Leipziger Volkszeitung”, 1926 július 30.).

Hogy itt, ebben az idézetben, zavar van a munkások és a parasztok érdek-„azonosságának” kérdése körül, az nyilvánvaló. De hogy Paul Levi azért dicséri ellenzékünket, mert az harcol a munkások és a parasztok blokkjának eszméje ellen, a munkásparaszt szövetség eszméje ellen — az szintén kétségtelen.

És mit mond ellenzékünkről a nem éppen ismeretlen Dan, az „orosz” szociáldemokrácia vezére, azoknak az „orosz” mensevikeknek a vezére, akik azért hadakoznak, hogy a Szovjetunióban visszaállítsák a kapitalizmust:

„A fennálló rend bírálatával, amely csaknem szóról szóra megegyezik a szociáldemokrácia bírálatával, a bolsevik ellenzék előkészíti az elméket… a szociáldemokrácia pozitív platformjának befogadására.”

Továbbá:

„Az ellenzék nemcsak a munkástömegekben, hanem a kommunista munkások soraiban is ápolgatja azoknak az eszméknek és hangulatoknak a csíráit, amelyek hozzáértő gondozás esetén könnyen szociáldemokrata gyümölcsöket hozhatnak” („Szocialisztyicseszkij Vesztnyik” 17—18. sz.).

Azt hiszem, világos.

A „Poszlednyije Novosztyi” pedig, Miljukov ellenforradalmi burzsoá pártjának központi lapja, a következőket írja ellenzékünkről:

„Ma az ellenzék aláássa a diktatúrát, az ellenzék minden újabb kiadványa egyre «szörnyűbb» szavakat mond ki, maga az ellenzék olyan irányban fejlődik, hogy egyre élesebb kirohanásokat intéz az uralkodó rendszer ellen, és ez egyelőre elegendő ahhoz, hogy hálásan fogadjuk az ellenzéket mint a politikailag elégedetlen lakosság széles rétegeinek szócsövét” („Poszlednyije Novosztyi” 1990. sz.).

És másutt:

„A Szovjethatalom számára a legfélelmetesebb ellenség most az, aki észrevétlenül kúszik hozzá, minden oldalról körülfonja csápjaival és felszámolja, még mielőtt észreveszi, hogy felszámolták. Éppen ezt a szerepet, az előkészítő időszakban — melyen még nem jutottunk túl — elkerülhetetlen és szükséges szerepet, tölti be a szovjet ellenzék” („Poszlednyije Novosztyi” 1983., folyó évi augusztus 27-i szám).

Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.

Az idő rövidségére való tekintettel csak ezekre az idézetekre szorítkozom, bár tucatjával és százával sorolhatnék fel ugyanilyen idézeteket.

Ezért dicsérik hát ellenzékünket a szociáldemokraták és a kadetok.

Véletlen ez? Nem, nem véletlen.

Ebből látható, hogy az ellenzék nem országunk proletariátusának hangulatát, hanem a proletárdiktatúrával elégedetlen, a proletárdiktatúra ellen acsarkodó és a proletárdiktatúra felbomlását és bukását türelmetlenül váró nem-proletár elemek hangulatát tükrözi.

Ellenzékünk frakcióharcának logikája tehát gyakorlatilag arra vezetett, hogy ellenzékünk frontja ténylegesen egybeolvadt a proletárdiktatúra ellenfeleinek és ellenségeinek frontjával.

Akarta ezt az ellenzék? Lehetséges, hogy nem akarta. Itt azonban nem attól függ a dolog, hogy mit akar az ellenzék, hanem attól, hogy ténylegesen mire vezet a frakcióharc. A frakcióharc logikája erősebb az egyes emberek óhajainál. És éppen ezért alakult a dolog úgy, hogy az ellenzék frontja gyakorlatilag egybeolvadt a proletárdiktatúra ellenfeleinek és ellenségeinek frontjával.

Lenin arra tanított bennünket, hogy a kommunisták legfőbb kötelessége a proletárdiktatúra védelme és erősítése. Most pedig úgy fordult a dolog, hogy az ellenzék, frakciós politikája következtében, a proletárdiktatúra ellenfeleinek táborába került.

Ezért mondjuk azt, hogy az ellenzék nemcsak az elmélet terén, hanem a gyakorlat terén is szakított a leninizmussal.

Ez máskép nem is volt lehetséges. A kapitalizmus és a szocializmus között folyó harc frontján olyanok az erőviszonyok, hogy a munkásosztály soraiban most két politika közül csak egy lehetséges: vagy a kommunizmus politikája, vagy a szociáldemokratizmus politikája. Az ellenzéknek az a próbálkozása, hogy harmadik álláspontot foglaljon el, és ugyanakkor kiélezze a harcot a SzK(b)P ellen, elkerülhetetlenül azzal kellett hogy végződjön, hogy a frakcióharc menete az ellenzéket a leninizmus ellenfeleinek táborába taszította.

Mint az imént felsorolt tényekből láthatják, így is történt.

Ezért dicsérik hát az ellenzéket a szociáldemokraták és a kadetok.

VI
Az ellenzéki blokk veresége

Fentebb már mondottam, hogy az ellenzék a párt elleni harcában a legsúlyosabb vádakkal hadakozott a párt ellen. Mondottam, hogy az ellenzék gyakorlati munkájában már-már a pártszakítás és az új pártalakítás kérdéséig jutott el. Felvetődik a kérdés: mennyi ideig sikerült az ellenzéknek megmaradnia ezen a szakadár állásponton? A tények azt mutatják, hogy mindössze néhány hónapig sikerült ezen az állásponton maradnia. A tények azt mutatják, hogy ez év október elejére az ellenzék kénytelen volt beismerni vereségét és visszavonulni.

Mi idézte elő az ellenzék visszavonulását?

Véleményem szerint az ellenzék visszavonulását a következő okok idézték elő.

Előszöris az, hogy a Szovjetunióban az ellenzéknek nem akadt saját politikai hadserege. Könnyen lehetséges, hogy egy új párt megszervezése igen csábító feladat. De ha a vita után kiderül, hogy nincs kiből új pártot szervezni, világos, hogy az egyetlen megoldás a visszavonulás.

Másodszor az, hogy a frakcióharc folyamán mindenféle piszkos elemek csatlakoztak az ellenzékhez, mind nálunk, a Szovjetunióban, mind a külföldön, a szociáldemokraták és a kadetok pedig agyba-főbe dicsérgették az ellenzéket, csókjaikkal megszégyenítették és megbélyegezték a munkások szemében. Az ellenzéknek választania kellett: vagy elfogadja az ellenség dicséreteit és csókjait, mint megérdemelt elismerést, vagypedig éles fordulatot tesz visszafelé azért, hogy mechanikusan leváljanak róla a hozzátapadt piszkos függelékek. Az ellenzék azzal, hogy visszavonult és bevallotta visszavonulását, beismerte, hogy számára a második megoldás az egyetlen elfogadható megoldás.

Harmadszor, az a körülmény, hogy a Szovjetunióban jobbnak bizonyult a helyzet, mint ahogy az ellenzék feltételezte, a párt tömegei pedig tudatosabbnak és egybeforrottabbnak bizonyultak, mint ahogy az ellenzék a harc elején megítélhette. Persze, ha az országban válság volna, ha a munkások elégedetlensége nőne és a párt nem volna ennyire egybeforrott, az ellenzék más útra lépett volna és nem szánta volna rá magát a visszavonulásra. De a tények megmutatták, hogy az ellenzék számításai ezen a téren is felborultak.

Ez az oka az ellenzék vereségének.

Ez az oka az ellenzék visszavonulásának.

Az ellenzék vereségének három szakasza volt.

Az első szakasz: az ellenzék 1926 október 16-i „nyilatkozata”. Az ellenzék ebben az okmányban lemondott a frakciószabadság elméletéről és gyakorlatáról és a frakciós harci módszerekről, nyíltan és egyértelműen elismerte ezen a téren elkövetett hibáit. De az ellenzék nemcsak erről mondott le. Minthogy „nyilatkozatában” elhatárolta magát a „munkásellenzéktől” és mindenféle Korschoktól meg Souvarine-októl, az ellenzék ezzel egyúttal feladta azokat az eszmei álláspontjait is, amelyek nemrégiben közel-vitték ezekhez az áramlatokhoz.

A második szakasz: az ellenzék ténylegesen elejtette azokat a vádakat, amelyeket nemrég a párttal szemben hangoztatott. El kell ismernünk, és ha elismertük, hangsúlyoznunk kell, hogy a SzK(b)P XV. konferenciáján az ellenzék nem próbálta megismételni a párt ellen emelt vádjait. Ha összehasonlítjuk a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság júliusi plénumának jegyzőkönyvét a SzK(b)P XV. konferenciájának jegyzőkönyvével, észre kell vennünk, hogy a régi vádaknak — opportunizmus, termidorság, a forradalom osztályvonaláról való lecsúszás stb. — nyomuk sem maradt a XV. konferencián. Ha ezenkívül figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy számos küldött kérdést intézett az ellenzékhez a régi vádakat illetően, az ellenzék pedig egyre csak makacsul hallgatott róluk, el kell ismernünk, hogy az ellenzék ténylegesen elejtette a párt ellen emelt régi vádjait.

Lehet-e ezt a körülményt úgy minősítenünk, hogy az ellenzék ténylegesen lemondott számos eszmei álláspontjáról? Lehet is és kell is. Ez azt jelenti, hogy az ellenzék — veresége láttán — tudatosan bevonja harci zászlaját. Hiszen másképpen ez nem is volt lehetséges. A vádakat arra számítva emelték, hogy új pártot fognak szervezni. De amikor ezek a remények füstbe mentek — a vádaknak is, legalábbis ideiglenesen, meg kellett szűnniük.

A harmadik szakasz: az ellenzék teljes elszigeteltsége a SzK(b)P XV. konferenciáján. Le kell szegeznünk, hogy az ellenzék a XV. konferencián egyetlen szavazatot sem kapott, tehát teljesen elszigetelődött. Képzeljék el azt a nagy hűhót és zenebonát, amelyet az ellenzék ez év szeptember végén csapott, amikor hadra kelt, nyílt hadjáratot indított a párt ellen, és hasonlítsák össze ezt a zenebonát azzal a ténnyel, hogy az ellenzék a XV. konferencián, ahogy mondani szokás, árván maradt, és akkor megértik, hogy kívánni sem lehetett volna „jobb” vereséget az ellenzéknek.

Lehet-e kétségbe vonni azt a tényt, hogy az ellenzék ténylegesen elejtette a párt ellen emelt vádjait, s hogy a küldöttek követelései ellenére sem merte megismételni ezeket a vádakat a XV. konferencián?

Nem, nem lehet, mert ez tény.

Miért lépett az ellenzék erre az útra, miért vonta be zászlaját?

Azért, mert az ellenzék eszmei zászlajának kibontása okvetlenül és elkerülhetetlenül a két-párt elméletét, mindenféle Katzok, Korschok, Maslowok, Souvarine-ok és más piszkos elemek feléledését, a proletárellenes erőknek országunkban való szabadjára engedését, a szociáldemokrácia és az orosz emigrációhoz tartozó liberális burzsoák dicséreteit és csókjait jelenti.

Az ellenzék eszmei zászlaja agyonüti az ellenzéket — ez itt a lényeg, elvtársak.

Ezért az ellenzék, hogy teljesen el ne rothadjon, kénytelen volt visszavonulni és zászlaját eldobni.

Ez az oka az ellenzéki blokk vereségének.

VII
A SzK(b)P XV. konferenciájának gyakorlati értelme és jelentősége

Befejezem, elvtársak. Csak néhány szót kell még mondanom arról, hogy a SzK(b)P XV. konferenciáján hozott határozatok értelme és jelentősége szempontjából milyen következtetéseket kell levonnunk.

Az első következtetés az, hogy a konferencia összegezte a XIV. kongresszus óta lezajlott párton belüli harc eredményeit, határozatilag leszögezte azt a győzelmet, amelyet a párt az ellenzéken aratott, és az ellenzék elszigetelésével véget vetett annak a frakciós tivornyának, amelyet az ellenzék az előző időszakban pártunkra ráerőszakolt.

A második következtetés az, hogy a konferencia, jobban mint bármikor, egybeforrasztotta pártunkat építésünk szocialista távlata alapján, a szocialista építés győzelméért, a pártunk valamennyi ellenzéki áramlata ellen, a pártunkban fellelhető valamennyi elhajlás ellen folytatott harc eszméje alapján.

Pártunkban a legaktuálisabb kérdés ezidőszerint — a szocializmus országunkban való felépítésének kérdése. Leninnek igaza volt, amikor azt mondotta, hogy az egész világnak rajtunk van a szeme, a mi gazdasági építésünkön, az építés frontján elért sikereinken. De ahhoz, hogy sikereket érjünk el ezen a fronton, elengedhetetlenül szükséges, hogy a proletárdiktatúra legfőbb eszköze, pártunk, erre a feladatra készen álljon, hogy tudatában legyen e feladat fontosságának és hogy emelője lehessen szocialista építésünk győzelmének. A XV. konferencia értelme és jelentősége abban áll, hogy leszögezte és betetőzte pártunk felfegyverzését az országunkban folyó szocialista építés győzelmének eszméjével.

A harmadik következtetés az, hogy a konferencia döntő csapást mért minden és mindenféle eszmei ingadozásra pártunkban és ezzel megkönnyítette a leninizmus teljes diadalát a SzK(b)P-ban.

Ha a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénuma jóváhagyja a SzK(b)P XV. konferenciájának határozatait és helyesnek ismeri el pártunknak az ellenzék irányában folytatott politikáját — amiben nincs okom kételkedni —, ez a negyedik következtetésre vezet — arra, hogy a XV. konferencia előkészített bizonyos fontos feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a leninizmus diadalmaskodjék az egész Kommunista Internacionáléban, minden ország és nép forradalmi proletariátusának soraiban. (Viharos taps. Az egész plénum éljenez.)

Zárszó
December 13

I
Egyes megjegyzések

1. Nekünk tényekre, nem pedig koholmányokra és pletykákra van szükségünk

Elvtársak! Mielőtt rátérnék a kérdés lényegére, engedjék meg, hogy néhány ténybeli helyreigazítást fűzzek az ellenzék kijelentéseihez, azokhoz a kijelentésekhez, amelyek vagy elferdítik a tényeket, vagy-pedig koholmányok és pletykák.

1. Az első kérdés — az ellenzék felszólalásai a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága kibővített plénumán. Az ellenzék kijelentette, hogy azért határozta el magát a felszólalásra, mert a SzK(b)P Központi Bizottsága nem figyelmeztetett egyenesen arra, hogy az ellenzék felszólalása megszegheti az ellenzék 1926 október 16-i „nyilatkozatát”, vagyis, ha a Központi Bizottság megtiltotta volna nekik a felszólalást, az ellenzék vezérei nem határozták volna el magukat a felszólalásra.

Az ellenzék kijelentette továbbá, hogy amikor itt, a kibővített plénumon felszólal, mindent elkövet annak érdekében, hogy ne élezze ki a harcot, hogy egyszerű „magyarázatokra” szorítkozik, hogy isten őrizz, esze ágában sincs rohamra menni a párt ellen, hogy isten őrizz, nincs szándékában valamiféle vádakat emelni a párt ellen és megfellebbezni a párt döntéseit.

Mindez valótlanság, elvtársak. Ez egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Ez képmutatás. A tények megmutatták, és különösen Kamenyev felszólalása megmutatta, hogy az ellenzék vezéreinek a kibővített plénumon elhangzott felszólalásai nem „magyarázatok” voltak, hanem a párt ellen intézett roham, támadás.

Mit jelent az, ha a párt ellen nyíltan felvetik a jobboldali elhajlás vádjának kérdését? Ez roham a párt ellen, támadás a párt ellen.

A SzK(b)P Központi Bizottsága talán nem mutatott rá határozatában, hogy az ellenzék fellépése kiélezi a harcot, lökést ad a frakcióharcnak? Igenis rámutatott. Ezzel a SzK(b)P Központi Bizottsága tehát figyelmeztette az ellenzéket. Mehetett-e ennél tovább a Központi Bizottság? Nem, nem mehetett. Miért? Azért, mert a Központi Bizottság nem tilthatta meg a felszólalást. Minden párttagnak joga van ahhoz, hogy a párt döntését megfellebbezze egy felső fórumnál. A Központi Bizottság nem tehette meg, hogy ne számoljon a párttagoknak ezzel a jogával. A SzK(b)P Központi Bizottsága tehát minden tőle telhetőt megtett azért, hogy elejét vegye a harc újabb kiéleződésének, a frakcióharc újabb fokozódásának.

Az ellenzék vezéreinek, akik egyben a Központi Bizottságnak is tagjai, tudniok kellett, hogy felszólalásaik elkerülhetetlenül pártjuk határozatai elleni fellebbezéssé, a párt elleni kirohanássá, a párt elleni támadássá válnak.

Ilymódon az ellenzék fellépése, kiváltképpen pedig Kamenyev felszólalása, amely nem az ő személyes felszólalása, hanem az egész ellenzéki blokk felszólalása, mert beszédét, amelyet papírról olvasott fel, Trockij, Kamenyev és Zinovjev írta alá, — Kamenyevnek ez a felszólalása fordulópont az ellenzéki blokk fejlődésében, fordulatot jelent az 1926 október 16-i „nyilatkozattól”, amelyben az ellenzék lemondott a frakciós harci módszerekről, az ellenzék létének új szakasza felé, amelyben az ellenzék ismét visszatér a párt elleni harc frakciós módszereihez.

Ebből le kell vonnunk a következtetést: az ellenzék megszegte saját 1926 október 16-i „nyilatkozatát”, mert visszatért a harc frakciós módszereihez.

Ezt így le is szegezzük, elvtársak. Nincs miért kétszínűsködni. Kamenyevnek igaza volt, amikor azt mondotta, hogy a macskát macskának kell nevezni. (Közbeszólások: „Úgy van!” „A disznót meg disznónak.”)

2. Trockij azt mondotta beszédében, hogy „Sztálin a februári forradalom után hibás taktikát hirdetett, amelyet Lenin kautskysta elhajlásnak minősített”.

Ez nem igaz, elvtársak. Ez pletyka. Sztálin nem „hirdetett” semmiféle kautskysta elhajlást. Azt, hogy a száműzetésből való visszatérésem után volt bennem némi ingadozás, nem titkoltam és magam írtam róla „Útban Október felé” című brosúrámban. De ki az közülünk, akinek nem voltak pillanatnyi ingadozásai. Ami Lenin álláspontját és 1917-es Áprilisi Téziseit illeti — amiről itt tulajdonképpen szó van —, a párt nagyon jól tudja, hogy én akkor Lenin elvtárs mellett álltam, szemben Kamenyevvel és csoportjával, amely akkor Lenin tézisei ellen harcolt. Azoknak, akik ismerik pártunk 1917 áprilisi konferenciájának jegyzőkönyvét, tudniok kell, hogy én Lenin mellett álltam, s vele együtt harcoltam Kamenyev ellenzéke ellen.

A trükk itt abban áll, hogy Trockij összetévesztett engem Kamenyevvel. (Derültség. Taps.)

Igaz az, hogy Kamenyev akkor ellenzékben volt Leninnel szemben, Lenin téziseivel szemben, a párt többségével szemben és a „honvédelemmel” határos álláspontot fejtegetett. Igaz az, hogy Kamenyev akkor a ,,Pravdá”-ban, például márciusban, félig „honvédő” jellegű cikkeket írt, amely cikkekért én, természetesen, semmilyen mértékben nem vállalhatom a felelősséget.

Trockijjal itt az a baleset történt, hogy Sztálint összetévesztette Kamenyevvel.

De hol volt akkor Trockij, 1917-ben, az áprilisi konferencia idején, amikor a párt Kamenyev csoportja ellen harcolt, melyik pártban tanyázott — a baloldali mensevik vagy a jobboldali mensevik pártban, és miért nem volt akkor a Zimmerwaldi Baloldal soraiban — erről beszéljen Trockij, akár a sajtóban. De hogy akkor a mi pártunkban nem volt — ez olyan tény, amelyre Trockijnak emlékeznie kellene.

3. Trockij azt mondotta beszédében, hogy „Sztálin a nemzeti kérdésben meglehetősen nagy hibát követett el”. Milyen hibát, milyen körülmények között — azt Trockij nem mondta meg.

Ez nem igaz, elvtársak. Ez pletyka. A nemzeti kérdésben soha semmilyen nézeteltérésem nem volt a párttal vagy Leninnel. Trockij itt nyilván egy jelentéktelen incidensről beszél, arról, hogy Lenin elvtárs pártunk XII. kongresszusa előtt szemrehányást tett nekem azért, mert túlságosan szigorú szervezeti politikát folytatok a grúz félnacionalisták, a Mdivani típusú félkommunisták ellen — arról a Mdivaniról van szó, aki nemrég franciaországi kereskedelmi képviseletünk vezetője volt —, hogy én „üldözöm” őket. A későbbi események azonban megmutatták, hogy az úgynevezett „elhajlók”, a Mdivani típusú emberek, voltaképpen megérdemelték, hogy még szigorúbban bánjanak velük, mint én, pártunk Központi Bizottságának egyik titkára, tettem. A későbbi események megmutatták, hogy az „elhajlók” a legnyíltabb opportunizmus rothadt frakcióját alkotják. Ám bizonyítsa be Trockij, hogy nem így van. Lenin nem ismerte és nem ismerhette ezeket a tényeket, mert beteg volt, ágyban feküdt és nem volt lehetősége, hogy figyelemmel kísérje az eseményeket. De mi köze lehet ennek a jelentéktelen incidensnek Sztálin elvi álláspontjához? Trockij, nyilvánvaló, itt pletykálkodva arra célozgat, hogy köztem és a párt között valamiféle „nézeteltérések” voltak. De vajon nem tény az, hogy az egész Központi Bizottság, beleértve Trockijt is, egyhangúlag megszavazta Sztálinnak a nemzeti kérdésről szóló téziseit? Vajon nem tény az, hogy ez a szavazás a Mdivani-incidens után, pártunk XII. kongresszusa előtt volt. Vajon nem tény az, hogy a nemzeti kérdés előadója a XII. kongresszuson éppen Sztálin volt, nempedig valaki más? Hol vannak itt a „nézeteltérések” a nemzeti kérdésben, és tulajdonképpen minek kellett megemlítenie Trockijnak ezt a jelentéktelen incidenst?

4. Kamenyev kijelentette beszédében, hogy pártunk XIV. kongresszusa hibát követett el, amikor „tüzet nyitott balra”, vagyis tüzet nyitott az ellenzékre. Eszerint a párt a párt forradalmi magva ellen harcolt és harcol. Eszerint ellenzékünk baloldali, nem-pedig jobboldali.

Mindez, elvtársak, badarság. Mindez pletyka, amelyet az ellenzékiek terjesztenek. A XIV. kongresszus nem akart tüzet nyitni és nem nyithatott tüzet a forradalmi többségre. A valóságban a jobboldaliakra, az ellenzékiekre nyitott tüzet, akik jobboldaliak, noha „baloldali” mezbe öltöznek. Persze, az ellenzék hajlandó magát „forradalmi baloldalnak” tekinteni. De pártunk XIV. kongresszusa, ellenkezőleg, megállapította, hogy az ellenzék a „baloldali” frázissal csak álcázza magát, valójában pedig opportunista ellenzék. Tudjuk, hogy a jobboldali ellenzék gyakran öltözik „baloldali” mezbe azért, hogy megtévessze a munkásosztályt. A „munkásellenzék” szintén mindenkinél baloldalibbnak tartotta magát, valójában mégis mindenkinél jobboldalibbnak bizonyult. A mostani ellenzék szintén mindenkinél baloldalibbnak tartja magát, a mostani ellenzék gyakorlata és egész tevékenysége azonban azt bizonyítja, hogy az ellenzék a vonzási központja és fészke minden jobboldali opportunista áramlatnak, a „munkásellenzéktől” és a trockizmustól egészen az „új ellenzékig”, meg mindenféle Souvarine-okig.

Kamenyev egy „kis” csalafintaságot követett el a „baloldaliak” és a „jobboldaliak” kérdésében.

5. Kamenyev idézett Lenin műveiből arra vonatkozóan, hogy még nem fejeztük be gazdaságunk szocialista alapjának építését, és kijelentette, hogy a párt hibát követ el, amikor azt állítja, hogy már befejeztük gazdaságunk szocialista alapjának építését.

Badarság ez, elvtársak. Kamenyev hitvány pletykája. A párt még sohasem jelentette ki, hogy már befejezte gazdaságunk szocialista alapjának építését. Most egyáltalán nem arról folyik a vita, hogy befejeztük-e vagy nem fejeztük még be gazdaságunk szocialista alapjának építését. Most nem erről folyik a vita. A vita csak arról folyik, hogy be tudjuk-e fejezni saját erőnkkel gazdaságunk szocialista alapjának építését, vagypedig nem tudjuk. A párt azt állítja, hogy minden lehetőségünk megvan ahhoz, hogy befejezzük gazdaságunk szocialista alapjának építését. Az ellenzék tagadja ezt, s ezzel a defetizmus és a kapituláció lejtőjére jut. Erről folyik most a vita. Kamenyev, érezve álláspontja bizonytalanságát, igyekszik kitérni e kérdés elől. Ez azonban nem fog neki sikerülni.

Kamenyev tehát elkövetett még egy „kis” csalafintaságot.

6. Trockij kijelentette beszédében, hogy „1917 március—áprilisában megelőzte Lenin politikáját”. Kiderül tehát, hogy Trockij „megelőzte” Lenin elvtárs Áprilisi Téziseit. Kiderül, hogy Trockij már 1917 február—márciusában önállóan eljutott ahhoz a politikához, amelyért Lenin elvtárs 1917 április— májusában Áprilisi Téziseiben szállt síkra.

Engedjék meg, elvtársak, kijelentenem, hogy ez ostoba és tisztességtelen kérkedés. Trockij, aki „megelőzte” Lenint — ez olyan látvány, amelyen nevetni kell. A parasztoknak tökéletesen igazuk van, amikor ilyen esetekben azt szokták mondani: „Összehasonlította a fűszálat a jegenyével.” (Derültség.) Trockij, aki „megelőzte” Lenint.. . Próbálja meg Trockij, álljon ki és bizonyítsa be ezt a sajtóban. Miért nem próbálta meg ezt legalább egyszer? Trockij „megelőzte” Lenint… De mivel magyarázzuk akkor azt a tényt, hogy Lenin elvtárs attól kezdve, hogy 1917 áprilisában megjelent az oroszországi küzdőtéren, szükségesnek tartotta, hogy elhatárolja magát Trockij álláspontjától? Mivel magyarázzuk akkor azt a tényt, hogy a „megelőzött” szükségesnek tartja elhatárolni magát a „megelőzőtől”? Vajon nem tény az, hogy Lenin 1917 áprilisában többízben kijelentette, hogy semmi köze sincs Trockij fő formulájához: „le a cárral, éljen a munkáskormány”? Vajon nem tény az, hogy Lenin már akkor többízben kijelentette, hogy semmi köze sincs Trockijhoz, aki megpróbálta átugrani a parasztmozgalmat, az agárforradalmat?

Hol itt a „megelőzés”?

Ebből levonhatjuk a következtetést: nekünk tényekre, nempedig koholmányokra és pletykákra van szükségünk, az ellenzék azonban szívesebben manipulál koholmányokkal és pletykákkal.

2. Miért dicsérik az ellenzéket a proletárdiktatúra ellenségei

Előadói beszédemben mondottam, hogy a proletárdiktatúra ellenségei, az orosz emigrációhoz tartozó mensevikek és kadetok, dicsérik az ellenzéket. Mondottam, hogy olyan tevékenységért dicsérik az ellenzéket, amely a párt egységének megbontására, tehát a proletárdiktatúra aláásására vezet. Felolvastam több idézetet, amelyek bizonyítják, hogy éppen ezért dicsérik az ellenzéket a proletárdiktatúra ellenségei, azért, mert az ellenzék az ő tevékenységével serkenti a proletárellenes erőket az országban, nimbuszától megfosztani igyekszik pártunkat, a proletárdiktatúrát, és ezzel megkönnyíti a proletárdiktatúra ellenségeinek dolgát.

Kamenyev (úgyszintén Zinovjev) erre válaszolva előbb a nyugati tőkés sajtóra hivatkozott, amely, mint kiderül, pártunkat, és Sztálint is dicséri, majd a szmenovehista Usztrjalovra, az országunkban működő burzsoá szakemberek képviselőjére hivatkozott, aki szolidárisnak nyilvánítja magát pártunk álláspontjával.

Ami a kapitalistákat illeti, náluk nagy nézeteltérések vannak pártunkkal kapcsolatban. Az amerikai sajtóban például nemrég azért dicsérték Sztálint, mert, úgymond, módot ad nekik arra, hogy nagy koncessziókat kapjanak. Most pedig, lám, kígyót-békát kiáltanak Sztálinra, mondván, hogy Sztálin „becsapta” őket. A burzsoá sajtóban egyszer megjelent egy karikatúra Sztálinról, amint vizesvödröt tart a kezében és oltja a forradalom tüzét. De később ennek cáfolatául megjelent egy másik karikatúra, amelyen Sztálin ugyan vödröt tart a kezében, de a vödörben nem víz, hanem petróleum volt, és, lám, Sztálin nem oltja, hanem szítja a forradalom tüzét. (Taps, derültség.)

Az elvtársak láthatják, náluk, a kapitalistáknál, nagy nézeteltérések vannak mind pártunk álláspontja, mind Sztálin álláspontja tekintetében.

Most térjünk rá az Usztrjalov kérdésre. Ki ez az Usztrjalov? Usztrjalov a burzsoá szakemberek és általában az új burzsoázia képviselője. A proletariátus osztály ellensége. Ez vitathatatlan. De sokféle ellenség van. Van olyan osztályellenség, aki nem békül ki a Szovjethatalommal és minden áron megdöntésére törekszik. Van olyan osztályellenség is, aki így vagy amúgy belenyugszik a Szovjethatalomba. Van olyan ellenség, aki igyekszik előkészíteni a proletárdiktatúra megdöntésének feltételeit. Ezek a mensevikek, az eszerek, a kadetok és mások. De van olyan ellenség is, aki együttműködik a Szovjethatalommal és harcol azok ellen, akik a Szovjethatalom megdöntésének álláspontján állnak, mert azt reméli, hogy a diktatúra lassacskán elgyengül, elfajul és azután előzékeny lesz az új burzsoázia érdekei iránt. Az ellenség utóbbi kategóriájába tartozik Usztrjalov.

Mi célból hivatkozott Kamenyev Usztrjalovra? Talán azt akarta megmutatni, hogy pártunk elfajult, és Usztrjalov éppen ezért dicséri Sztálint vagy általában pártunkat? Nyilván nem e célból, mert Kamenyev ezt nem merte nyíltan kimondani. Akkor hát mi célból hivatkozott Kamenyev Usztrjalovra? Nyilván azért, hogy célzást tegyen az „elfajulásra”.

Kamenyev azonban elfelejtette megmondani, hogy ugyanez az Usztrjalov még jobban dicsérte Lenint. Egész pártunk ismeri Usztrjalovnak azokat a cikkeit, amelyekben Lenint dicséri. Miről van hát itt szó? Talán Lenin elvtárs „elfajult” vagy „az elfajulás útjára lépett”, mikor bevezette az új gazdasági politikát? Csak fel kell vetnünk ezt a kérdést, hogy megértsük, micsoda képtelenség az „elfajulásnak” ilyetén való feltételezése.

Szóval: miért dicséri Lenint és pártunkat Usztrjalov és miért dicsérik az ellenzéket a mensevikek és a kadetok — ez az a kérdés, amelyet mindenekelőtt el kell dönteni és amelyet Kamenyev minden módon igyekszik megkerülni.

A mensevikek és a kadetok azért dicsérik az ellenzéket, mert aláássa pártunk egységét, gyengíti a proletárdiktatúrát és ezzel megkönnyíti a mensevikeknek és a kadetoknak a Szovjethatalom megdöntésére irányuló tevékenységét. Ezt bizonyítják az idézetek. Usztrjalov viszont azért dicséri pártunkat, mert a Szovjethatalom bevezette az új gazdasági politikát, teret adott a magántőkének, megengedte a burzsoá szakemberek működését, akiknek a segítségére és tapasztalatára a proletariátusnak szüksége van.

A mensevikek és a kadetok azért dicsérik az ellenzéket, mert frakciós tevékenységével segít nekik a proletárdiktatúra megdöntéséhez szükséges feltételek előkészítésében. Usztrjalovék pedig, mivel tudják, hogy a diktatúrát nem lehet megdönteni, elvetik a Szovjethatalom megdöntésének álláspontját, igyekeznek valami kis zughoz jutni a proletárdiktatúra tájékán, igyekeznek hozzátörleszkedni a proletárdiktatúrához és — dicsérik a pártot azért, mert bevezette az új gazdasági politikát és bizonyos feltételek mellett teret adott az új burzsoáziának, amely a saját osztálycéljaira akarja felhasználni a Szovjethatalmat, de amelyet maga a Szovjethatalom a proletárdiktatúra céljaira használ fel.

Ez a különbség országunk proletariátusának különböző osztályellenségei között.

Ez a gyökere annak, hogy a mensevikek és a kadetok az ellenzéket, az Usztrjalov-féle urak pedig — pártunkat dicsérik.

Szeretném felhívni figyelmüket Lenin álláspontjára ebben a kérdésben.

„Szovjet Köztársaságunkban — mondja Lenin — a társadalmi rend két osztály: a munkásosztály és a parasztság együttműködésén alapszik, amelyhez most bizonyos feltételek mellett odaengedtük a «nepmanokat», vagyis a burzsoáziát is” (Lenin, XXVII. köt. 405. old.).

Tehát azért, mert az új burzsoázia közreműködését bizonyos mértékben és feltételesen megengedtük, természetesen, bizonyos feltételek mellett és biztosítva az ellenőrzést a Szovjethatalom részéről — ezért dicséri Usztrjalov pártunkat, abban a reményben, hogy ebbe a lehetőségbe belekapaszkodhatnak és a Szovjethatalmat a burzsoázia céljaira használhatják fel. Nekünk, a pártnak, azonban más a számításunk: felhasználjuk az új burzsoázia képviselőit, tapasztalataikat, ismereteiket azért, hogy szovjetizáljuk, asszimiláljuk egy részüket, a másik részt pedig, amely nem lesz képes szovjetizálódni, félredobjuk.

Vajon nem tény az, hogy Lenin különbséget tett egyfelől az új burzsoázia, és másfelől a mensevikek és a kadetok között, amikor az előbbinek teret adott és felhasználta, az utóbbiakat pedig letartóztatni javasolta?

Lenin elvtárs a következőket írta erről a „Terményadó”-ban:

„A kommunistáknak nem szabad visszariadniok attól, hogy a burzsoá szakemberektől, többek közt a kereskedőktől, a szövetkezeti kiskapitalistáktól és a kapitalistáktól is «tanuljanak». Más formában, de lényegileg ugyanúgy kell tanulnunk tőlük, mint ahogy a katonai szakemberektől tanultunk, mégpedig eredményesen. A «tanulás» eredményeinek ellenőrzésénél csakis a gyakorlati tapasztalatok legyenek mérvadók: dolgozz jobban, mint a melletted dolgozó polgári szakemberek; bármi módon érd el, hogy fellendüljön a mezőgazdaság, hogy fellendüljön az Ipar, hogy fejlődjék a forgalom a mezőgazdaság és az ipar között. Ne kíméld a «tandíjat», ne sajnáld, ha drága is a tandíj, csak eredményes legyen a tanulás” (Lenin, XXVI. köt. 352. old.).

Így írt Lenin az új burzsoáziáról és a burzsoá szakemberekről, akiket Usztrjalov képvisel.

A mensevikekről és eszerekről pedig ezt mondotta Lenin:

„Azokat a «pártonkívülieket» pedig, akik a valóságban nem mások, mint divatos kronstadti-pártonkívüli mezbe bújt mensevikek és eszerek — gondosan börtönben kell tartani, vagypedig Martovhoz kell küldeni Berlinbe, hogy szabadon élvezzék a tiszta demokrácia minden gyönyörűségét, hogy szabadon folytassanak eszmecserét Csernovval, Miljukovval és a grúziai mensevikekkel” (ugyanott, 352. old.).

Ezt mondotta Lenin.

Az ellenzék talán nem ért egyet Leninnel? Akkor mondja meg nyíltan.

Ez a magyarázata tehát annak a ténynek, hogy nálunk a mensevikeket és a kadetokat letartóztatják, az új burzsoáziának pedig bizonyos feltételek mellett és bizonyos megszorításokkal teret adunk azért, hogy gazdasági jellegű rendszabályokkal harcolva ellene és őt lépésről lépésre leküzdve, egyszersmind felhasználjuk tapasztalatait, ismereteit gazdasági építésünk számára.

Kiderül tehát, hogy pártunkat egyes osztályellenségek, mint például Usztrjalov, azért dicsérik, mert bevezettük az új gazdasági politikát és megengedtük a burzsoáziának, hogy bizonyos feltételek mellett és bizonyos megszorításokkal együttműködhessen a fennálló szovjet renddel, — amivel az a célunk, hogy ennek a burzsoáziának az ismereteit és tapasztalatait felhasználjuk építésünk számára, s ezt a célt, mint ismeretes, nem minden siker nélkül meg is valósítjuk. Az ellenzéket pedig más osztályellenségek, mint például a mensevikek és a kadetok, azért dicsérik, mert működése előmozdítja pártunk egységének aláásását, a proletárdiktatúra aláásását, és megkönnyíti a mensevikeknek és a kadetoknak a diktatúra megdöntésére irányuló tevékenységét.

Remélem, az ellenzék megérti végre, hogy milyen gyökeres különbség van az első fajta dicséret és a második fajta dicséret között.

3. Hibája válogatja

Az ellenzék beszélt itt a Központi Bizottság egyes tagjainak bizonyos hibáiról. Egyes hibák, persze, előfordultak. Nálunk nincsenek teljesen „hibátlan” emberek. Hibátlan ember egyáltalán nem is létezik. De vannak különféle hibák. Vannak olyan hibák, amelyekhez a hibák elkövetői nem ragaszkodnak és amelyekből nem nőnek ki platformok, áramlatok, frakciók. Az ilyen hibákat gyorsan elfelejtik. Vannak másféle hibák is, amelyekhez a hibák elkövetői ragaszkodnak és amelyekből frakciók, platformok nőnek ki és amelyek következtében harc tör ki a pártban. Az ilyen hibákat nem lehet gyorsan elfelejteni.

A hibák e két kategóriája között szigorú különbséget kell tennünk.

Trockij például azt mondja, hogy én egy időben hibát követtem el a külkereskedelmi monopólium kérdésében. Ez igaz. Begyűjtő szerveink ziláltsága idején valóban azt javasoltam, hogy ideiglenesen nyissuk meg az egyik kikötőt gabonakivitel céljaira. De nem ragaszkodtam hibámhoz, és miután tárgyaltam Leninnel, haladéktalanul kijavítottam. Trockijnak olyan hibáit, amelyeket a Központi Bizottság kijavított, amelyekhez Trockij később nem ragaszkodott, tucatjával, százával tudnék felsorolni. Ha fel akarnám sorolni mindazokat a hibákat, a nagyon komoly, kevésbé komoly és egészen komolytalan hibákat, amelyeket Trockij a Központi Bizottságban kifejtett munkája során elkövetett, de amelyekhez nem ragaszkodott és amelyek feledésbe merültek — jónéhány beszámolót kellene erről tartanom. De azt hiszem, hogy politikai harcban, politikai vitában nem az ilyen hibákról kellene beszélni, hanem azokról a hibákról, amelyek utóbb platformmá fejlődtek és harcot idéztek elő a pártban.

Trockij és Kamenyev azonban éppen olyan hibákat hánytorgattak fel, amelyek nem fejlődtek ellenzéki áramlatokká és hamarosan feledésbe merültek. És mivel az ellenzék éppen ilyen kérdéseket érintett, engedjék meg, hogy én is megemlítsek itt egynéhány ilyen természetű hibát, amelyeket annak idején az ellenzék vezérei követtek el. Ez talán jó lecke lesz nekik és máskor majd nem próbálnak már elfeledett hibákba kapaszkodni.

Volt idő, amikor Trockij azt állította pártunk Központi Bizottságában, hogy a Szovjethatalom egy hajszálon függ, hogy a „kuvik már kuvikolt” és a Szovjethatalomnak már csak néhány hónapja, ha nem hete van hátra. Ez 1921-ben volt. Ez igen veszélyes hiba volt, amely Trockij veszedelmes hangulatáról tanúskodott. De a Központi Bizottság kinevette érte, Trockij pedig nem ragaszkodott ehhez a hibájához és a hiba feledésbe merült.

Volt idő — 1922-ben — amikor Trockij azt javasolta, hogy engedjük meg ipari vállalatainknak és trösztjeinknek, hogy az állami vagyont, beleértve az állótőkét is, hitelszerzés céljából magántőkéseknél elzálogosítsák. (Jaroszlavszkij elvtárs: „A kapituláció útja.”) Bizony, ez az. Ez mindenesetre üzemeink denacionalizálásának előfeltétele lett volna. De a Központi Bizottság elvetette ezt a tervet, Trockij harcolt, de aztán nem ragaszkodott hibájához és a hiba feledésbe merült.

Volt idő — 1922-ben —, amikor Trockij azt javasolta, hogy a legmesszebbmenően koncentráljuk iparunkat, olyan hóbortos koncentrációt javasolt, amely elkerülhetetlenül kirekesztette volna a gyárakból munkásosztályunknak körülbelül egyharmadát. A Központi Bizottság Trockijnak ezt a javaslatát, mint skolasztikus, hóbortos és politikailag veszélyes javaslatot, elvetette. Trockij többízben előhozta a Központi Bizottságban, hogy a jövőben mégis erre az útra kell lépnünk. Mi azonban nem léptünk erre az útra. (Közbeszólás: „Be kellett volna zárni a Putyilov-gyárat.”) Igen, erre vezetett volna a dolog. De Trockij később nem ragaszkodott tovább hibájához és a hiba feledésbe merült.

És így tovább, és így tovább.

Vagy nézzük meg Trockij barátait — Zinovjevet és Kamenyevet, akik gyakran szeretik emlegetni azt, hogy Buharin valamikor azt mondta: „gazdagodjatok” és kánkánt járnak e körül a „gazdagodjatok” körül.

Nézzük például, mi történt 1922-ben, amikor Urquhart koncessziójának kérdését, e koncesszió gúzsbakötő feltételeinek kérdését vitattuk meg. Mit látunk? Talán nem tény az, hogy Kamenyev és Zinovjev azt javasolták, hogy fogadjuk el Urquhart koncessziójának gúzsbakötő feltételeit, és harcoltak is javaslatukért? A Központi Bizottság azonban elvetette az Urquhart-féle koncessziót, Zinovjev és Kamenyev nem ragaszkodott tovább hibájához és a hiba feledésbe merült.

Vagy például nézzünk meg még egyet Kamenyev hibái közül, amelyet nem akartam megemlíteni, de amelynek megemlítésére Kamenyev kényszerít, mert az unalomig emlegeti Buharin hibáját, azt a hibát, amelyet Buharin már régen kijavított és felszámolt. Egy incidensről van szó, amely Kamenyevvel akkor esett meg, amikor Szibériában volt száműzetésben, a februári forradalom után, amikor Kamenyev neves szibériai (acsinszki) kereskedőkkel együtt üdvözlő táviratot küldött a konstitucionalista Mihail Romanovnak (kiáltások: „Gyalázat!”), ugyanannak a Mihail Romanovnak, akire a trónról leköszönt cár átruházta a „trónra való jogot”. Ez persze hallatlanul ostoba hiba volt és ezért a hibáért pártunk alaposan elverte a port Kamenyeven 1917-ben az áprilisi konferencia idején. De Kamenyev beismerte hibáját és a hiba feledésbe merült.

Szükséges-e emlegetnünk az ilyen természetű hibákat? Persze, hogy nem szükséges, mert feledésbe merültek és régen felszámolták őket. De akkor Trockij és Kamenyev minek dörgölnek efféle hibákat pártopponenseik orra alá? Nem világos-e, hogy ezzel csak arra kényszerítenek bennünket, hogy mi is felmelegítsük az ellenzéki vezérek számos hibáját? Mi is kénytelenek vagyunk ezt tenni, már csak azért is, hogy elvegyük az ellenzék kedvét a kötekedéstől és a pletykázástól.

De vannak másfajta hibák is, olyan hibák, amelyekhez a hibák elkövetői ragaszkodnak és amelyekből azután frakciós platformok nőnek ki. Ezek már egészen más természetű hibák. A pártnak ezeket a hibákat fel kell tárnia és le kell küzdenie. Mert az ilyen hibák leküzdése az egyetlen eszköz arra, hogy megszilárdítsuk a marxizmus elveit a pártban, hogy megóvjuk a párt egységét, hogy felszámoljuk a frakciózást és biztosítékot teremtsünk az ilyen hibák megismétlődése ellen.

Itt van például Trockijnak a breszti béke idején elkövetett hibája, amely egész pártellenes platformmá fajult. Kell-e nyíltan és erélyesen harcolnunk az ilyen hibák ellen? Igenis, kell.

Vagy Trockij másik hibája, a szakszervezeti vita idején, amely országos vitát idézett elő pártunkban.

Vagy például Zinovjev és Kamenyev októberi hibája, amely válságot idézett elő a pártban az 1917-es októberi felkelés előtt.

Vagy például az ellenzéki blokk mostani hibái, amelyek frakciós platformmá és pártellenes harccá fajultak.

És így tovább, és így tovább.

Kell-e nyíltan és erélyesen harcolnunk az ilyen hibák ellen? Igenis, kell.

El lehet-e hallgatni ezeket a hibákat, amikor a párton belüli nézeteltérésekről van szó? Világos, hogy nem lehet.

4. A proletárdiktatúra Zinovjev szerint

Zinovjev kitért beszédében a proletárdiktatúrára és azt állította, hogy Sztálin „A leninizmus kérdéseihez” című ismert cikkében helytelenül magyarázza a proletárdiktatúra fogalmát.

Ez badarság, elvtársak. Zinovjev másra akarja hárítani a saját hibáját. A valóságban csak arról lehet szó, hogy Zinovjev meghamisítja a proletárdiktatúra lenini értelmezését.

Zinovjevnél a proletárdiktatúrát illetőleg két változatot találunk, amelyek közül egyiket sem lehet marxistának nevezni és amelyek szöges ellentétben vannak egymással.

Az első változat. Abból a helyes tételből kiindulva, hogy a proletárdiktatúra rendszerében a párt a fő vezető erő, Zinovjev arra a teljesen helytelen következtetésre jut, hogy a proletárdiktatúra a párt diktatúrája. Zinovjev ilymódon azonosítja a párt diktatúráját a proletariátus diktatúrájával.

De mit jelent az, ha a párt diktatúráját azonosítják a proletariátus diktatúrájával?

Ez előszöris azt jelenti, hogy egyenlőségi jelet tesznek az osztály és a párt közé, az egész és ennek az egésznek része közé, ami abszurdum és képtelenség. Lenin sohasem azonosította és nem is azonosíthatta a pártot az osztállyal. A párt és az osztály között ott van a proletariátus számos párton kívüli tömegszervezete, e szervezetek mögött pedig ott van a proletárok osztályának egész tömege. Ha figyelmen kívül hagyják e párton kívüli tömegszervezeteknek, és még inkább a munkásosztály egész tömegének szerepét és jelentőségét, és azt hiszik, hogy a párt helyettesítheti a proletariátus párton kívüli tömegszervezeteit és általában az egész proletár tömeget — ezzel elszakítják a pártot a tömegektől, a párt bürokratizálódását a végsőkig fokozzák, a pártot csalhatatlan erővé változtatják, meghonosítják a pártban a „nyecsajevizmust”, az „arakcsejevizmust”.

Mondanom sem kell, hogy Leninnek semmi köze sincs a proletárdiktatúrának ehhez az „elméletéhez”.

Másodszor azt jelenti, hogy a párt diktatúráját nem átvitt értelemben, nem a munkásosztálynak a párt által gyakorolt vezetése értelmében fogják fel, ahogy azt Lenin elvtárs is felfogta, hanem a „diktatúra” szónak szoros értelmében fogják fel, vagyis vezetés helyett a pártnak a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszakát értik rajta. Mert mi a diktatúra, e szó szoros értelmében? A diktatúra, e szó szoros értelmében, olyan hatalom, amely erőszakra támaszkodik, hiszen az erőszak elemei nélkül nincs diktatúra, ha a diktatúrát a szó szoros értelmében vesszük. Lehet-e a párt olyan hatalom, amely saját osztályával szemben, a munkásosztály többségével szemben erőszakra támaszkodik? Világos, hogy nem lehet. Ellenkező esetben ez nem a burzsoázián, hanem a munkásosztályon gyakorolt diktatúra volna.

A párt osztályának tanítója, vezetője, vezére, de nem olyan hatalom, amely a munkásosztály többségével szemben erőszakra támaszkodik. Máskülönben még csak nem is beszélhetnénk a meggyőzés módszeréről, mint a proletárpártnak a munkásosztály soraiban végzett munkája alapvető módszeréről. Máskülönben beszélni sem lehetne arról, hogy a pártnak meg kell győznie a proletariátus széles tömegeit politikája helyességéről, hogy csak e feladat teljesítése során tekintheti magát a párt valóban tömegpártnak, amely harcba tudja vinni a proletariátust. Máskülönben a pártnak a meggyőzés módszerét fel kellene cserélnie a proletariátussal szemben alkalmazott parancsolgatás és fenyegetés módszerével, ami abszurdum és teljesen összeegyeztethetetlen a proletárdiktatúra marxista értelmezésével.

Ilyen sületlenségre vezet Zinovjev „elmélete”, amely azonosítja a párt diktatúráját (vezetését) a proletariátus diktatúrájával.

Mondanom sem kell, hogy Leninnek semmi köze sincs ehhez az „elmélethez”.

Éppen ezzel a sületlenséggel szálltam szembe „A leninizmus kérdéseihez” című cikkemben, amikor felléptem Zinovjev ellen.

Talán nem lesz felesleges, ha kijelentem, hogy ezt a cikket pártunk vezető elvtársainak teljes egyetértésével és helyeslésével írtam meg és adtam nyomdába.

Ennyit a Zinovjev-féle proletárdiktatúra első változatáról.

Lássuk a második változatot. Az első változat egy bizonyos irányban hamisítja meg a leninizmust, a másik változat viszont teljesen más, az első iránnyal homlokegyenest ellenkező irányban hamisítja meg. Ebben a második változatban Zinovjev a proletárdiktatúrát nem mint egy osztály, a proletár osztály vezetését, hanem mint két osztály, a munkások és a parasztok vezetését határozza meg.

Zinovjev erről a következőket mondja:

„Most az államélet vezetése, kormánya, irányítása két osztály — a munkásosztály és a parasztság kezében van” (G. Zinovjev. A munkás-paraszt szövetség és a Vörös Hadsereg. Priboj kiadás. Leningrád 1925. 4. old.).

Lehet-e kétségbe vonni azt, hogy nálunk most proletárdiktatúra van? Nem, nem lehet. Miben áll a proletárdiktatúra országunkban? Zinovjev szerint, mint kiderül, abban, hogy országunk államéletét két osztály irányítja. Összeegyeztethető-e ez a proletárdiktatúra marxista értelmezésével? Világos, hogy nem egyeztethető össze.

Lenin azt mondja, hogy a proletárdiktatúra egy osztálynak, a proletárok osztályának uralma. A proletariátus és a parasztság szövetségének viszonyai között a proletariátusnak ez az egyeduralma abban fejeződik ki, hogy ebben a szövetségben a vezető erő a proletariátus, a proletariátus pártja, amely nem osztja és nem oszthatja meg az államélet vezetését más erővel vagy más párttal. Mindez annyira elemi és vitathatatlan, hogy ezeket az elemi dolgokat aligha kell magyaráznunk. Zinovjev szerint azonban a proletárdiktatúra két osztály vezetése. Miért nevezzük akkor ezt a diktatúrát a proletariátus diktatúrájának, és miért nem a proletariátus és a parasztság diktatúrájának? És talán nem világos, hogy a proletárdiktatúra zinovjevi értelmezése szerint nálunk két pártnak kellene a vezetést gyakorolnia az „államélet kormányánál” álló két osztálynak megfelelően? Mi közös vonás lehet Zinovjevnek e között az „elmélete” és a proletárdiktatúra marxista értelmezése között?

Mondanom sem kell, hogy Leninnek semmi köze sincs ehhez az „elmélethez”.

Levonhatjuk a következtetést: Zinovjev nyilvánvaló módon meghamisítja a proletárdiktatúráról szóló lenini tanítást, akár a zinovjevi „elmélet” első változatáról, akár második változatáról van szó.

5. Trockij látnoki kijelentései

Szeretnék továbbá kitérni Trockij néhány kétértelmű kijelentésére, amelyeknek lényegében az a céljuk, hogy félrevezessék az embereket. Mindössze néhány tényt szeretnék megemlíteni.

Az egyik tény. Arra a kérdésre, hogyan viszonylik Trockij mensevik múltjához, Trockij nem minden póz nélkül ezt felelte:

„Már magábanvéve az a tény, hogy beléptem a bolsevik pártba … már magábanvéve ez a tény azt bizonyítja, hogy a párt küszöbére leraktam mindazt, ami addig elválasztott a bolsevizmustól.”

Mit jelent „lerakni a párt küszöbére mindazt, ami elválasztotta” Trockijt „a bolsevizmustól”? Remmelének igaza volt, amikor erre így kiáltott fel: „Hogy szabad ilyen dolgokat lerakni a párt küszöbére.” És csakugyan, hogy szabad ilyen ocsmányságokat lerakni a párt küszöbére? (Derültség.) Erre a kérdésre Trockij adós maradt a válasszal.

Ezenkívül, mit jelent lerakni a párt küszöbére Trockij mensevik csökevényeit? Vajon azért rakta le a párt küszöbére ezeket a dolgokat, hogy tartalékai legyenek az eljövendő harcokhoz a pártban vagy egyszerűen fogta és elégette az egészet? Nagyon valószínű, hogy Trockij tartaléknak rakta le ezeket a párt küszöbére. Mert különben mivel magyarázzuk, hogy Trockijnak a párttal állandóan nézeteltérései voltak és vannak, amelyek nem sokkal azután kezdődtek, hogy Trockij belépett a pártba és nem szűnnek meg a mai napig sem?

Ítéljék meg önök maguk. 1918, — Trockij nézeteltérései a párttal a breszti béke kérdésében és harc a párton belül. 1920—1921, — Trockij nézeteltérései a párttal a szakszervezeti mozgalom kérdéseiben és az országos pártvita. 1923, — Trockij nézeteltérései a párttal a pártépítés és a gazdasági politika fő kérdéseiben és vita a pártban. 1924, — Trockij nézeteltérései a párttal az Októberi Forradalom értékelésének és a párt vezetésének kérdésében és vita a pártban. 1925—1926, — Trockijnak és ellenzéki blokkjának nézeteltérései a párttal forradalmunk és a napi politika alapvető kérdéseiben.

Nem túlságosan sok nézeteltérés-e ez egy olyan embernél, aki „lerakta a párt küszöbére mindazt, ami elválasztotta a bolsevizmustól”?

Mondhatjuk-e azt, hogy Trockijnak a párttal való e permanens nézeteltérései „véletlenül megesett esetek”, nempedig törvényszerű jelenségek?

Aligha mondhatjuk ezt.

Mi célja lehet ebben az esetben Trockijnak ezzel a több mint kétértelmű kijelentésével?

Azt hiszem, csak egy célja lehet: port hinteni a hallgatók szemébe és félrevezetni őket.

Egy másik tény. Ismeretes, hogy Trockij permanens forradalom „elméletének” kérdése nem csekély jelentőségű pártunk ideológiája, forradalmunk távlatai szempontjából. Ismeretes, hogy ez az „elmélet” arra támasztott és támaszt ma is igényt, hogy felvegye a versenyt a leninizmus elméletével forradalmunk mozgató erőinek kérdésében. Ezért teljesen érthető, hogy többízben megkérdeztük Trockijtól, mi az álláspontja most, 1926-ban, a permanens forradalomról szóló „elméletét” illetőleg. És milyen választ adott Trockij a Kommunista Internacionále plénumán mondott beszédében? Több mint kétértelmű választ adott. Azt mondotta, hogy a permanens forradalom „elméletének” némi „hézagai” vannak, hogy ennek az „elméletnek” egyes oldalai nem igazolódtak forradalmi gyakorlatunkhoz. Kiderül, hogy ha ennek az „elméletnek” egyes oldalai „hézagosak”, akkor vannak más oldalai is ennek az „elméletnek”, amelyek nem „hézagosak” és amelyeknek érvényben kell maradniok. De hogyan válasszuk el a permanens forradalom „elméletének” egyes oldalait ennek az „elméletnek” más oldalaitól? Vajon a permanens forradalom „elmélete” nem bizonyos nézetek egységes és oszthatatlan rendszere? Hát lehet a permanens forradalom „elméletét” valami fióknak tekinteni, amelynek két sarka mondjuk elrothadt, a másik két sarka pedig épségben és egészben maradt? Továbbá, vajon lehet-e itt arra az egyszerű, semmire sem kötelező és általános kijelentésre szorítkozni, hogy vannak „hézagok”, annak megnevezése nélkül, hogy milyen „hézagokra” gondol Trockij és a permanens forradalom „elméletének” mely oldalait tartja helytelennek? Trockij a permanens forradalom „elméletének” egyes „hézagairól” beszél, de hogy milyen „hézagokra” gondol és hogy ennek az „elméletnek” mely oldalait tartja helytelennek — erről nem szólt egy árva szót sem. Ezért Trockijnak a szóbanforgó kérdésben tett kijelentését mellébeszélésnek, arra irányuló kísérletnek kell tekintenünk, hogy kitérjen a kérdés elől a „hézagokról” odavetett kétértelmű frázissal, amely semmire sem kötelezi Trockijt.

Trockij a szóbanforgó esetben ugyanúgy járt el, mint hajdanában egyes leleményes jósok, akik kétértelmű válaszokkal nyugtatták meg a kérdezőket, körülbelül így: „a folyónál az átkeléskor szétvernek egy nagy csapatot”. Melyik folyónál, kinek a csapatát fogják szétverni — értse, aki tudja. (Derültség.)

6. Zinovjev egy iskolásgyerek szerepében, aki Marxot, Engelst és Lenint idézi

Szeretnék továbbá néhány szót szólni arról, hogy Zinovjev milyen sajátos módon idézgeti a marxizmus klasszikusait. Ennek a zinovjevi módszernek az a jellemző vonása, hogy összezagyvál minden időszakot és dátumot, az egészet egy rakásra hányja, Marx és Engels egyes tételeit és formuláit elszakítja az élő valóságtól, elavult dogmákká változtatja őket, és ezzel megszegi Marxnak és Engelsnek azt az alapvető követelését, hogy „a marxizmus nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala”.

Elmondok néhány tényt.

1. Az első tény. Zinovjev beszédében felolvasott Marx „Osztályharcok Franciaországban (1848— 1850)” című brosúrájából egy ismert idézetet, amely arról szól, hogy „a munkásosztály feladatát (a szocializmus győzelméről van szó. — I. Szt.) sehol sem fogják nemzeti keretek között megoldani”.

Zinovjev továbbá felolvasta Marxnak Engelshez intézett leveléből (1858) a következő idézetet:

„A súlyos probléma számunkra ez: a kontinensen küszöbön áll a forradalom és nyomban szocialista jelleget is fog ölteni. Vajon nem fogják-e szükségszerűen eltiporni ebben a kis zugban, mikor sokkal nagyobb területen a polgári társadalom mozgása még emelkedő irányú?” (Marx és Engels. „Levelek”. 74—75. old.).

Zinovjev idézi Marxnak ezt a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek időszakából származó két kijelentését, és azt a következtetést vonja le, hogy ezzel a szocializmus egyes országokban való győzelmének kérdése negatív értelemben dőlt el a kapitalizmus minden idejére és időszakára vonatkozóan.

Mondhatjuk-e azt, hogy Zinovjev megértette Marxot, Marx álláspontját, vezérvonalát a szocializmus egyes országokban való győzelmének kérdésében? Nem, ezt nem mondhatjuk. Ellenkezőleg, ezekből az idézetekből látható, hogy Zinovjev egyáltalán nem értette meg Marxot, elferdítette Marx alapvető álláspontját.

Az következik-e ezekből a Marx-idézetekből, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban a kapitalizmus fejlődésének bármily körülményei között lehetetlen? Nem, nem az következik. Marx szavaiból csak az következik, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban csak abban az esetben lehetetlen, ha „a burzsoá társadalom mozgása még emelkedő irányú”. Igen, de mi legyen, ha a burzsoá társadalom mozgása a maga egészében, a dolgok menete folytán, megváltoztatja irányát és lefelé menő irányban kezd haladni? Marx szavaiból az következik, hogy ilyen körülmények között nincs okunk tagadni a szocializmus egyes országokban való győzelmének lehetőségét.

Zinovjev elfelejti, hogy Marx szavai a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakára vonatkoznak, amikor a kapitalizmus a maga egészében emelkedő irányban fejlődött, amikor a kapitalizmusnak mint egésznek növekedését nem kísérte egy olyan fejlett tőkés országnak a rothadása, mint Anglia, amikor a fejlődés egyenlőtlenségének törvénye még nem volt és nem lehetett a kapitalizmus bomlasztásának az a hatalmas tényezője, amivé később, a monopolkapitalizmus, az imperializmus időszakában vált. A monopóliumelőtti kapitalizmus időszakára vonatkozólag Marx szavai arról, hogy a munkásosztály legfőbb feladatának megoldása egyes országokban lehetetlen — teljesen helytállóak. Már a SzK(b)P XV. konferenciáján mondott beszédemben leszögeztem, hogy a múltra vonatkozólag, a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakára vonatkozólag a szocializmus egyes országokban való győzelmének kérdését negatív értelemben döntötték el, és teljesen helyesen döntötték el. Ámde most, a kapitalizmus mostani időszakában, amikor a monopóliumelőtti kapitalizmus imperialista kapitalizmusba nőtt át, — mondhatjuk-e azt, hogy a kapitalizmus most a maga egészében emelkedő irányban fejlődik? Nem, nem mondhatjuk. Az imperializmus gazdasági lényegének lenini elemzése azt mutatja, hogy az imperializmus időszakában az egész burzsoá társadalom lefelé menő vonalon halad. Leninnek tökéletesen igaza van, amikor azt mondja, hogy a monopolkapitalizmus, az imperialista kapitalizmus halódó kapitalizmus. Lenin elvtárs erről a következőket mondja:

„Érthető, hogy miért halódó kapitalizmus az imperializmus, miért átmenet a szocializmusba: a kapitalizmusból kinövő monopólium már a kapitalizmus haldoklása, a szocializmusba való átmenetének kezdete. A munka roppant méretű társadalmasítása az imperializmus által (az, amit az imperializmus magasztalói — a polgári közgazdászok — «egybefonódásnak» neveznek) ugyanezt jelenti” (Lenin, XIX. köt. 302. old.253).

Más dolog a monopóliumelőtti kapitalizmus, amely egészében emelkedő irányban fejlődik. Megint más dolog az imperialista kapitalizmus, amikor a világ már fel van osztva a tőkés csoportok között, amikor a kapitalizmus ugrásszerű fejlődése a már felosztott világnak háborús összeütközések útján való újabb újrafelosztásait követeli meg, amikor az ezen az alapon az imperialista csoportok között létrejövő összeütközések és háborúk gyengítik a kapitalizmus világfrontját, könnyen sebezhetővé teszik, és lehetővé teszik e frontnak egyes országokban való áttörését. Ott, a monopóliumelőtti kapitalizmusban, a szocializmus győzelme egyes országokban lehetetlen volt. Itt, az imperializmus időszakában, a halódó kapitalizmus időszakában, a szocializmus győzelme egyes országokban már lehetségessé vált.

Erről van szó, elvtársak, és ezt nem akarja megérteni Zinovjev.

Látják, hogy Zinovjev egy iskolásgyerek módjára idézi Marxot, nem véve figyelembe Marx álláspontját, és egyes Marx-idézetekbe kapaszkodik, ezeket az idézeteket azonban nem mint marxista, hanem mint szociáldemokrata alkalmazza.

Miben áll Marx idézésének revizionista módszere? Marx idézésének revizionista módszere abban áll, hogy Marx álláspontját felcserélik Marx-idézetekkel, amelyeket Marx egyes tételeiből vettek, de úgy, hogy ezeket a tételeket kiszakítják egy meghatározott korszak konkrét feltételeivel való összefüggésükből.

Miben áll Marx idézésének zinovjevi módszere? Marx idézésének zinovjevi módszere abban áll, hogy Marx álláspontját felcseréli Marxból vett betűkkel, Marxból vett idézetekkel, amelyeknek a XIX. század ötvenes éveinek fejlődési feltételeivel való eleven kapcsolatát elszakítja s amelyeket ilymódon dogmává változtat.

Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.

2. A második tény. Zinovjev idézi Engels szavait „A kommunizmus alapelveiből” (1847) arról, hogy a munkásforradalom „nem mehet végbe egy valamely országban”, összeveti Engels e szavait azzal a kijelentésemmel, amelyet a SzK(b)P XV. konferenciáján tettem, hogy mi a Szovjetunióban már megvalósítottuk az Engels által támasztott tizenkét követelmény kilenctizedrészét, és ebből két következtetést von le: először azt, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban lehetetlen, másodszor, hogy kijelentésemben szépítem a Szovjetunióban jelenleg fennálló viszonyokat.

Ami az Engelsből vett idézeteket illeti, meg kell mondanom, hogy Zinovjev itt ugyanazt a hibát követi el az idézetek értelmezésében, amelyet Marxszal kapcsolatban elkövetett. Érthető, hogy a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában, abban az időszakban, amikor a burzsoá társadalom egészének fejlődése emelkedő irányú volt, Engelsnek negatív értelemben kellett eldöntenie a szocializmus egyes országokban való győzelme lehetőségének kérdését. Ha Engelsnek ezt a tételét, amelyet a kapitalizmus régi időszakára vonatkozólag mondott, mechanikusan kiterjesztik a kapitalizmus új időszakára, az imperialista időszakra, akkor meghamisítják Engels és Marx álláspontját a betű kedvéért, egy elszigetelt idézet kedvéért, amelyet a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában fennállott reális fejlődési feltételektől elszakítva vizsgálnak. Már a SzK(b)P XV. konferenciáján mondott beszédemben leszögeztem, hogy Engelsnek ez a formulája annak idején az egyetlen helyes formula volt. De utóvégre meg kell érteni, hogy a múlt század negyvenes éveinek időszakát, amikor szó sem lehetett halódó kapitalizmusról, nem lehet egy kalap alá venni a kapitalizmus fejlődésének jelenlegi időszakával, az imperializmus időszakával, amikor a kapitalizmus a maga egészében halódó kapitalizmus. Talán nehéz megérteni, hogy az, amit akkor lehetetlennek tartottak, ma, a kapitalizmus új viszonyai között, lehetségessé és szükségszerűvé vált?

Látják, hogy Zinovjev itt is, Engels-szel kapcsolatban ugyanúgy, mint Marx-szal kapcsolatban, hű maradt a marxista klasszikusok idézésének revizionista módszeréhez.

Ami Zinovjev második következtetését illeti, Zinovjev itt egyenest meghamisította Engelst a munkásforradalom Engels által felsorolt tizenkét követelményével vagy rendszabályával kapcsolatban. Zinovjev úgy tünteti fel a dolgot, hogy Engels ebben a tizenkét követelményben a szocializmusnak egészen az osztályok megszüntetéséig, az árutermelés megszüntetéséig és következésképpen az állam megszüntetéséig kifejtett programját fogalmazza meg. Ez egyáltalában nem igaz. Ez Engels teljes meghamisítása. Engels tizenkét követelményében egyetlen szó sincs sem az osztályok megszüntetéséről, sem az árugazdaság megszüntetéséről, sem az állam megszüntetéséről, sem a magántulajdon különböző és mindenféle formáinak megszüntetéséről. Ellenkezőleg, Engels tizenkét követelménye a „demokrácia” fennállásából (Engels akkor „demokrácián” a proletariátus diktatúráját értette), az osztályok létéből és az árugazdaság létéből indul ki. Engels meg is mondja, hogy tizenkét követelménye „a magántulajdon közvetlen támadására” (nempedig teljes megszüntetésére) és a „proletariátus létének biztosítására” (nempedig a proletariátusnak mint osztálynak a megszüntetésére) irányul. Íme Engels szavai:

„A proletariátus minden valószínűség szerint bekövetkező forradalma . . . csak lassanként fogja a mostani társadalmat átalakítani és majd csak akkor szüntetheti meg a magántulajdont, ha a termelési eszközök ehhez szükséges tömege létrejött… Mindenekelőtt megteremti a demokratikus államalkotmányt és ezzel közvetlenül vagy közvetve a proletariátus politikai uralmát… A demokrácia a proletariátusnak semmi hasznot nem hozna, ha nem használnák fel nyomban eszközül arra, hogy további, a magántulajdont közvetlenül támadó és a proletariátus létét biztosító rendszabályokat hajtsanak végre. A legfontosabbak ezek közül a rendszabályok közül, amelyek már most a fennálló viszonyok szükségszerű következményeiként adódnak, a következők”.

És ezután felsorolja a már ismeretes tizenkét követelményt vagy rendszabályt (lásd Engels. „A kommunizmus alapelvei”).

Látjuk tehát, hogy Engelsnél nem a szocializmusnak egészen az osztályok, az állam, az árutermelés stb. megszüntetéséig kifejtett programjáról van szó, hanem a szocialista forradalom első lépéseiről, azokról az első rendszabályokról, amelyek a magántulajdon elleni közvetlen támadás, a munkásosztály létének biztosítása és a proletariátus politikai uralmának megszilárdítása érdekében szükségesek.

Csak egy következtetést lehet levonni: Zinovjev meghamisította Engelst, amikor tizenkét követelményét mint a szocializmus végig kifejtett programját jellemezte.

Miről beszéltem én a SzK(b)P XV. konferenciáján mondott zárszavamban? Arról, hogy a szocialista forradalom első lépéseit jelentő engelsi követelmények illetve rendszabályok kilenctizedrészét nálunk, a Szovjetunióban már megvalósítottuk.

Azt jelenti ez, hogy nálunk már megvalósult a szocializmus?

Világos, hogy nem azt jelenti.

Zinovjev tehát idézési módszeréhez híven „kissé” meghamisította a SzK(b)P XV. konferenciáján tett kijelentésemet.

Ide vezeti Zinovjevet sajátos módszere, amellyel Marxot és Engelst idézi.

Az idézés zinovjevi módszere eszembe juttat egy eléggé mulatságos „históriát”, amely a szociáldemokratákkal esett meg és amelyet egy svéd forradalmi szindikalista mondott el Stockholmban. 1906-ban, pártunk stockholmi kongresszusa idején történt a dolog. Ez a svéd elvtárs meglehetősen mulatságosan ábrázolta elbeszélésében, hogy egyes szociáldemokraták milyen betűrágó módon idézik Marxot és Engelst, mi, a kongresszus küldöttei pedig, majd halálra nevettük magunkat. Elmondom e „história” tartalmát. Krímben játszódik le az eset, a hajóhad és a gyalogság felkelése idején. Elmennek a hajóhad és a gyalogság képviselői a szociáldemokratákhoz és azt mondják nekik: ti az utóbbi években azt hirdettétek, hogy lázadjunk fel a cárizmus ellen, meggyőződtünk arról, hogy felhívástok helyes, mi, matrózok és gyalogság, megbeszéltük, hogy fellázadunk és most hozzátok fordulunk tanácsért. A szociáldemokraták nagyon izgatottak lettek és azt felelték, hogy nem dönthetik el a felkelés kérdését külön konferencia nélkül. A matrózok értésükre adták, hogy a dolgot nem lehet halogatni, már minden elő van készítve, s ha nem kapnak határozott választ a szociáldemokratáktól és a szociáldemokraták nem vállalják a felkelés vezetését, a dolog könnyen meghiúsulhat. A matrózok és a katonák eltávoztak, hogy megvárják az utasításokat, a szociáldemokraták pedig konferenciát hívtak össze a kérdés megvitatására. Elővették a „Tőke” első kötetét, elővették a „Tőke” második kötetét, és végül elővették a „Tőke” harmadik kötetét. Keresnek utalásokat Krímmel, Szevasztopollal, a krimi felkeléssel kapcsolatban. De egyetlen egy, a szó szoros értelmében egyetlen egy útmutatást sem találnak a „Tőke” három kötetében sem Szevasztopolra, sem a Krímre, sem a matrózok és a katonák felkelésére vonatkozólag. (Derültség.) Átlapozzák Marx és Engels más műveit, keresik az útmutatásokat — ismét csak nem találtak semmi útmutatást. (Derültség.) Mármost mit tegyenek? A matrózok pedig visszajöttek, várják a választ. És mi történt? A szociáldemokraták kénytelenek voltak beismerni, hogy ilyen körülmények között képtelenek bármilyen utasítást is adni a matrózoknak és a katonáknak. „Így hiúsult meg a hajóhad és a gyalogság felkelése” — fejezte be elbeszélését a svéd elvtárs. (Derültség.)

Kétségtelen, hogy ebben az elbeszélésben sok a túlzás. De az is kétségtelen, hogy eléggé találóan tapint rá a Marx- és Engels-idézés zinovjevi módszerének fő betegségére.

3. A harmadik tény. A Lenin műveiből vett idézetekről van szó. Zinovjev az égvilágán minden tőle telhetőt elkövetett, hogy előrángasson egy halom idézetet Lenin műveiből és „elképessze” a hallgatóságot. Zinovjev, úgylátszik, azt hiszi, hogy minél több az idézet, annál jobb, ugyanakkor azonban édeskeveset törődik azzal, hogy mit is mondanak és mire is vezetnek az idézetek. Pedig ha jól átgondoljuk ezeket az idézeteket, könnyű megérteni, hogy Zinovjev egyetlenegy olyan idézetet sem hozott Lenin műveiből, amely — akár a legcsekélyebb mértékben is — az ellenzéki blokk mostani kapituláns álláspontja mellett tanúskodnék. Meg kell jegyeznem, hogy Zinovjev valamilyen oknál fogva elhallgatta Leninnek azt az egyik legfőbb tételét, hogy a diktatúra „gazdasági problémájának” megoldását, a Szovjetunió proletariátusának győzelmét e probléma megoldásában, biztosítottnak kell tekinteni.

Zinovjev felolvasott egy idézetet Leninnek „A szövetkezetekről” című brosúrájából arról, hogy nálunk a Szovjetunióban megvan minden, ami szükséges és elegendő a teljes szocialista társadalom felépítéséhez. De esze ágában sem volt, hogy akár csak érintse is azt a kérdést — mire vezet ez az idézet és kit is igazol: az ellenzéki blokkot-e, vagy pedig a pártot.

Zinovjev azt igyekezett bebizonyítani, hogy a szocialista építés győzelme országunkban lehetetlen, de e tétel bizonyítására olyan idézeteket ragadott ki Lenin műveiből, amelyek fenekestül felborítják Zinovjev tételét.

Felolvasom például az egyik ilyen idézetet:

„Már többízben rá kellett mutatnom: a fejlett országokhoz viszonyítva az oroszoknak könnyebb volt megkezdeniök a nagy proletárforradalmat, de nehezebb lesz fojtatniok, és végleges győzelemre vinniök a szocialista társadalom teljes megszervezése értelmében” (Lenin, XXIV. köt. 250. old.).

Zinovjev mégcsak nem is gondolt arra, hogy ez az idézet nem az ellenzéki blokkot, hanem a pártot igazolja, mert nem arról van benne szó, hogy a Szovjetunióban lehetetlen felépíteni a szocializmust, hanem ennek a felépítésnek a nehézségeiről, s ugyanakkor ez az idézet a szocializmus Szovjetunióban való felépítésének lehetőségét mint valami magától értetődőt ismeri el. A párt mindig azt mondotta, hogy a Szovjetunióban könnyebb lesz megkezdeni a forradalmat, mint a nyugateurópai tőkés országokban, de a szocializmust felépíteni nehezebb lesz. Azt jelenti-e ez, hogy e tény elismerése egyértelmű a szocializmus Szovjetunióban való felépítése lehetőségének tagadásával? Semmiesetre sem. Ellenkezőleg, ebből a tényből csak az az egy következtetés fakad, hogy a szocializmus felépítése a Szovjetunióban teljesen lehetséges és szükséges, a nehézségek ellenére is.

Felmerül a kérdés: minek kellettek Zinovjevnek ilyenféle idézetek?

Nyilván azért, hogy „elképessze” a hallgatóságot egy halom idézettel és ködösítsen. (Derültség.)

De most, azt hiszem, világos, hogy Zinovjev nem érte el célját, hogy enyhén szólva nevetséges módszerével, amellyel a marxizmus klasszikusait idézi, a legfélreérthetetlenebbül csúfot űzött sajátmagából.

7. A revizionizmus Zinovjev szerint

Végül néhány szót a „revizionizmus” fogalmának zinovjevi értelmezéséről. Zinovjev szerint Marx vagy Engels régi formuláinak vagy egyes tételeinek minden javítása, minden pontosabb megfogalmazása, hát még az új viszonyoknak megfelelő más formulákkal való felcserélése — revizionizmus. Miért, kérdezem? A marxizmus talán nem tudomány, és a tudomány talán nem fejlődik, amikor új tapasztalatokkal gazdagszik és javítja a régi formulákat? Azért, mint kiderül, mert a „revízió” „felülvizsgálatot” jelent, a régi formulák javítása és pontosabb megfogalmazása pedig nem hajtható végre e formulák némi felülvizsgálása nélkül, tehát a régi formulák minden pontosabb megszövegezése és javítása, a marxizmusnak új tapasztalatokkal és új formulákkal való minden gazdagítása revizionizmus. Mindez, természetesen, nevetséges. De Zinovjev csak magára vethet, ha ő maga hozza magát nevetséges helyzetbe és ugyanakkor azt képzeli, hogy a revizionizmus ellen harcol.

Volt-e joga például Sztálinnak ahhoz, hogy a szocializmus egy országban való győzelméről szóló sajátformuláját (1924) megváltoztassa és szabatosabbá tegye a leninizmus útmutatásaival és vezérvonalával teljes összhangban? Zinovjev szerint ehhez nem volt joga. Miért? Azért, mert a régi formula megváltoztatása és szabatosabbá tétele e formula felülvizsgálása, a felülvizsgálás pedig németül revíziót jelent. Nem világos hát, hogy Sztálin revizionizmusba esett?

Kiderül tehát, hogy itt a revizionizmus új, zinovjevi kritériumával van dolgunk, amely a marxista gondolkodást teljes mozdulatlanságra ítéli a revizionizmus vádjának terhe alatt.

Ha például Marx a múlt század derekán azt mondotta, hogy a kapitalizmus emelkedő irányú fejlődése idején a szocializmus győzelme nemzeti határok között lehetetlen, Lenin pedig a XX. század 15. esztendejében azt mondotta, hogy a kapitalizmus lefelé menő fejlődése idején, a halódó kapitalizmus idején ez a győzelem lehetséges — kiderül, hogy Lenin revizionizmust követett el Marx-szal szemben.

Ha például Marx azt mondotta a múlt század derekán, hogy a szocialista „forradalom az európai kontinens bármely országának vagy akár az egész európai kontinensnek gazdasági viszonyaiban Anglia nélkül csak vihar egy pohár vízben”, Engels pedig, figyelembe véve az osztályharc új tapasztalatait, később megváltoztatta ezt a tételt, mondván, hogy a szocialista forradalmat „a francia kezdi, a német pedig befejezi” — akkor kiderül, hogy Engels revizionizmust követett el Marx-szal szemben.

Ha Engels azt mondotta, hogy a francia kezdi a szocialista forradalmat, de a német fejezi be, Lenin pedig, a forradalom szovjetuniói győzelmének tapasztalata alapján, megváltoztatta ezt a formulát és másikkal cserélte fel, mondván, hogy az orosz elkezdte a szocialista forradalmat, a német, a francia, az angol pedig befejezi — akkor kiderül, hogy Lenin revizionizmust követett el Engels-szel, és még inkább Marxszal szemben.

Lenin például a következőket mondta ezzel kapcsolatban:

„Marx és Engels, a szocializmus nagy megalapítói, akik több évtizeden át kísérték figyelemmel a munkás- mozgalom fejlődését és a szocialista világforradalom érlelődését, világosan látták, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet hosszú szülési fájdalmakkal jár, a proletárdiktatúra hosszú időszakát követeli meg, megköveteli minden réginek az összetörését, a kapitalizmus minden formájának kíméletlen megsemmisítését, minden ország munkásainak együttműködését, akiknek egyesíteniük kell minden erőfeszítésüket, hogy biztosítsák a végső győzelmet. És ők azt mondották, hogy a XIX. század végén majd úgy lesz, hogy a «francia kezdi, a német pedig befejezi»,— azért a francia kezdi, mert a forradalom évtizedei folyamán kifejlesztette magában azt az önfeláldozó kezdeményező erőt a forradalmi cselekvésben, amely a szocialista forradalom élcsapatává avatta.

Mi most a nemzetközi szocializmus erőinek más kombinációját látjuk. Mi azt mondjuk, hogy könnyebben kezdődik meg a mozgalom azokban az országokban, amelyek nem tartoznak a kizsákmányoló országok közé, vagyis azok közé, amelyeknek lehetőségük van könnyebb fosztogatásra és meg tudják vesztegetni munkásaik felső rétegeit.. . Máskép alakult a dolog, mint ahogy Marx és Engels várták, nekünk, orosz dolgozó és kizsákmányolt osztályoknak jutott osztályrészül a nemzetközi szocialista forradalom élcsapatának megtisztelő szerepe, és mi most világosan látjuk, hogyan megy majd messzire a forradalom fejlődése; az orosz kezdte — a német, a francia, az angol befejezi, és a szocializmus győzni fog” (Lenin, XXII. köt. 218. old.).

Látják, hogy itt Lenin egyenest „felülvizsgálja” Engelst és Marxot, Zinovjev szerint „revizionizmust” követ el.

Ha például Engels és Marx úgy határozta meg a Párizsi Kommünt, mint a proletariátus diktatúráját, amelyet, mint ismeretes, két párt vezetett s e két párt közül egyik sem volt marxista, Lenin viszont, figyelembe véve az imperializmus viszonyai között folyó osztályharc új tapasztalatait, azt mondotta később, hogy valamennyire is fejlett proletárdiktatúra csak egy párt, a marxizmus pártja vezetésével valósítható meg — kiderül, hogy Lenin nyilvánvaló „revizionizmust” követett el Marx-szal és Engels-szel szemben.

Ha Lenin az imperialista háború előtti időszakban azt mondotta, hogy a föderáció az államszervezet elfogadhatatlan típusa, 1917-ben pedig, a proletariátus harcának új tapasztalatai alapján, megváltoztatta, felülvizsgálta ezt a formulát, mondván, hogy a föderáció a szocializmusba való átmenet idején az államszervezet célszerű típusa — akkor kiderül, hogy Lenin „revizionizmust” követett el saját magával és a leninizmussal szemben.

És így tovább, és így tovább.

Zinovjev szerint tehát a marxizmusnak nem szabad új tapasztalatokkal gazdagodnia, mert egyik vagy másik marxista klasszikus egyes tételeinek és formuláinak bármily javítása revizionizmus.

Mi a marxizmus? A marxizmus tudomány. Fennmaradhat és fejlődhet-e a marxizmus mint tudomány, ha nem gazdagodik a proletariátus osztályharcának új tapasztalataival, ha nem dolgozza fel ezeket a tapasztalatokat a marxizmus álláspontjáról, a marxista módszer szemszögéből? Világos, hogy nem.

Ezek után, azt hiszem, világos, hogy a marxizmus megköveteli a régi formulák javítását és gazdagítását az új tapasztalatok figyelembe vétele alapján a marxizmus álláspontjának fenntartása mellett, módszerének fenntartása mellett, Zinovjev pedig éppen az ellenkezőjét teszi, amikor a betűhöz ragaszkodik és a marxizmus álláspontját, a marxizmus módszerét felcseréli a marxizmus egyes tételeinek betűjével.

Mi köze lehet a valóságos marxizmushoz annak az eljárásnak, amely a marxizmus vezérvonalát felcseréli egyes formulák betűjével és a marxizmus egyes tételeiből kiragadott idézetekkel?

Kételkedhetünk-e abban, hogy ez nem marxizmus, hanem a marxizmus karikatúrája?

Marx és Engels éppen ilyen „marxistákra” gondoltak, mint Zinovjev, amikor azt mondták: „A mi tanításunk nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala.”

Zinovjevnek az a baja, hogy nem képes felfogni Marx és Engels e szavainak értelmét és jelentőségét.

II
A szocializmus egyes kapitalista országokban való győzelmének kérdése

Beszéltem az ellenzék egyes hibáiról és az ellenzék vezéreinek beszédeiben megállapított ténybeli valótlanságokról. Igyekeztem ezt a kérdést a zárszó első részében egyes megjegyzések formájában kimeríteni. Engedjék meg, hogy most közvetlenül rátérjek a dolog lényegére.

1. A proletárforradalmak előfeltételei egyes országokban az imperializmus időszakában

Az első kérdés: lehetséges-e a szocializmus győzelme egyes tőkés országokban az imperializmus időszakában. Mint látják, nem egyvalamely országról van szó, hanem valamennyi többé vagy kevésbé fejlett imperialista országról.

Mi az ellenzék alapvető hibája a szocializmus egyes tőkés országokban való győzelmének kérdésében?

Az ellenzék alapvető hibája az, hogy nem érti vagy nem akarja megérteni az imperializmuselőtti kapitalizmus és az imperialista kapitalizmus közötti egész különbséget, nem érti az imperializmus gazdasági lényegét és összekeveri a kapitalizmus két különböző szakaszát — az imperializmuselőtti szakaszt az imperialista szakasszal.

Az ellenzéknek ebből a hibájából következik a másik hibája, amely abban áll, hogy az ellenzék nem fogja fel az imperializmus időszakában végbemenő fejlődés egyenlőtlenségéről szóló törvény értelmét és jelentőségét, szembeállítja ezzel a törvénnyel a nivellálódás tendenciáját, és így az ultraimperializmus kautskysta álláspontjára csúszik le.

Ez a két hiba vezet az ellenzék harmadik hibájára, arra a hibára, hogy az imperializmuselőtti kapitalizmus alapján létrejött formulákat és tételeket mechanikusan kiterjeszti az imperialista kapitalizmusra, és ennek következtében tagadja a szocializmus egyes tőkés országokban való győzelmének lehetőségét.

Mi a különbség a régi, a monopóliumelőtti kapitalizmus és az új, a monopolkapitalizmus között, ha ezt a különbséget néhány szóban akarjuk kifejezni?

A különbség az, hogy a kapitalizmusnak a szabadverseny útján végbement fejlődését felváltotta a tőkések óriási monopolszövetségei útján végbemenő fejlődés, hogy a régi, „kulturált”, „haladó” tőkét felváltotta a finánctőke, a „rothadó” tőke, hogy a tőke „békés” terebélyesedését és „szabad” területekre való „békés” kiterjeszkedését felváltotta az ugrásszerű fejlődés, az olyan fejlődés, amely a már felosztott világnak a tőkés csoportok közötti katonai összeütközések útján történő újrafelosztásával megy végbe, hogy a régi kapitalizmust, amely egészében emelkedő irányban fejlődött, ilymódon felváltotta a halódó kapitalizmus, amely egészében lefelé menő irányban fejlődik.

Lenin erről a következőket mondotta:

„Emlékezzünk csak, mi volt az alapja annak, hogy a kapitalizmus előző, «békés» korszakát a modern, imperialista korszak váltotta fel? Ennek az volt az alapja, hogy a szabadverseny helyébe a kapitalisták monopolszövetségei léptek és hogy az egész földkerekséget felosztották. Világos, hogy mindkét tény (és tényező) valóban világjelentőségű: a szabadkereskedelem és a békés verseny csak addig volt lehetséges és szükségszerű, amíg a tőke akadálytalanul gyarapíthatta gyarmatait és foglalhatta el Afrikában és másutt az el nem foglalt területeket, és emellett a tőke koncentrációja még gyenge volt, monopolisztikus vállalatok, vagyis olyan óriási vállalatok, amelyek egész iparágakat tartanak kezükben, még nem voltak. Az ilyen monopolvállalatok keletkezése és növekedése … lehetetlenné teszi a korábbi szabadversenyt, kirántja alóla a talajt, az egész földkerekség felosztása pedig arra kényszeríti a tőkéseket, hogy a békés terjeszkedésről áttérjenek a gyarmatok és befolyási szférák újrafelosztásáért folyó fegyveres harcra” (XVIII. köt. 254. old.).

Továbbá:

„Nem lehet többé a régi módon élni, a simán fejlődő és fokozatosan új országokra kiterjedő kapitalizmus viszonylag nyugodt, kulturált, békés viszonyai közt, mert más korszak következett be. A finánctőke kiszorítja, és ki fogja szorítani az illető országot a nagyhatalmak sorából, magához ragadja annak gyarmatait és befolyási szféráit” (XVIII. köt. 256—257. old.).

Ebből vonja le Lenin fő következtetését az imperialista kapitalizmus jellegéről:

„Érthető, hogy miért halódó kapitalizmus az imperializmus, miért átmenet a szocializmusba: a kapitalizmusból kinövő monopólium már a kapitalizmus haldoklása, a szocializmusba való átmenetének kezdete. A munka roppant méretű társadalmasítása az imperializmus által (az, amit az imperializmus magasztalói — a polgári közgazdászok — «egybefonódásnak» neveznek) ugyanezt jelenti” (XIX. köt. 302. old.).

Ellenzékünknek az a baja, hogy nem érti ennek az imperializmuselőtti kapitalizmus és az imperialista kapitalizmus közötti különbségnek egész fontosságát.

Pártunk állásfoglalásának kiindulópontja tehát annak a ténynek az elismerése, hogy a jelenlegi kapitalizmus, az imperialista kapitalizmus, halódó kapitalizmus.

Ez azonban, sajnos, még nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus már meghalt. De kétségtelenül azt jelenti, hogy a kapitalizmus a maga egészében nem a megújhodás, hanem az elhalás felé tart, hogy a kapitalizmus a maga egészében nem emelkedő irányban, hanem lefelé menő irányban fejlődik.

Ebből az általános kérdésből következik az imperializmus időszakában végbemenő fejlődés egyenlőtlenségének kérdése.

Miről van szó rendszerint, amikor Lenin tanítványai az imperializmus időszakában végbemenő fejlődés egyenlőtlenségéről beszélnek?

Arról talán, hogy a különböző tőkés országok fejlődési színvonala nagyon különböző, hogy egyes országok fejlődésükben elmaradnak más országok mögött, hogy ez a különbség egyre jobban növekszik?

Nem, nem erről. Aki az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségét összekeveri a tőkés országok fejlődési színvonalában mutatkozó különbséggel, az filiszterségbe esett. Éppen ilyen filiszterségbe esett az ellenzék, amikor a SzK(b)P XV. konferenciáján összekeverte a fejlődés egyenlőtlenségének kérdését a különböző tőkés országok gazdasági helyzetének színvonalában fennálló különbség kérdésével. Éppen ebből a fogalomzavarból kiindulva jutott akkor az ellenzék arra a teljesen helytelen következtetésre, hogy régebben a fejlődés egyenlőtlensége nagyobb volt, mint az imperializmus idején. Éppen ezért mondotta Trockij a XV. konferencián, hogy „a XIX. században ez az egyenlőtlenség nagyobb volt, mint a XX. században” (lásd Trockij beszédét a SzK(b)P XV. konferenciáján). Ugyanezt mondotta Zinovjev is, amikor azt állította: „nem igaz, hogy a tőkés fejlődés egyenlőtlensége az imperialista korszak kezdete előtt kisebb volt” (lásd Zinovjev beszédét a SzK(b)P XV. konferenciáján).

Igaz, most, a XV. konferencián elhangzott vita után, az ellenzék szükségesnek látta frontot változtatni, és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumán mondott beszédeiben ennek valahogy éppen az ellenkezőjét állította, vagypedig igyekezett egyszerűen agyonhallgatni ezt a hibáját. Trockij például a kibővített plénumon mondott beszédében kijelentette: „Ami a fejlődés ütemét illeti, az imperializmus ezt az egyenlőtlenséget a végsőkig kiélezte.” Ami Zinovjevet illeti, ő a Komintern Végrehajtó Bizottságának plénumán mondott beszédében jobbnak látta hallgatni erről a kérdésről, holott minden bizonnyal tudnia kellett, hogy éppen arról folyt a vita, hogy fokozódik-e az egyenlőtlenség törvényének hatása az imperializmus időszakában, avagy gyengül. Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy a vita egysmásra megtanította az ellenzéket és nem volt számára haszontalan.

Szóval: a tőkés országoknak az imperializmus időszakában végbemenő egyenlőtlen fejlődése kérdését nem szabad összekeverni a különböző tőkés országok gazdasági helyzetének színvonalában fennálló különbség kérdésével.

Mondhatjuk-e azt, hogy a tőkés országok fejlődési színvonalában fennálló különbség csökkenése és ez országok nivellálódásának fejlődése gyengíti az imperializmus alatti egyenlőtlen fejlődés törvényének hatását? Nem, nem mondhatjuk. Növekszik-e vagy csökken ez a fejlődési színvonalban fennálló különbség? Kétségtelenül, csökken. Növekszik-e vagy csökken a nivellálódás? Feltétlenül növekszik. Nincs-e ellentmondásban a nivellálódás növekedése az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének fokozódásával? Nem, nincs ellentmondásban. Ellenkezőleg, éppen a nivellálódás az a talaj és az a bázis, amelyen lehetővé válik, hogy az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének hatása fokozódjék. Csak az imperializmus gazdasági lényegét meg nem értő emberek, mint például nálunk az ellenzékiek, állíthatják szembe a nivellálódást az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvényével. Éppen mert az elmaradott országok gyorsítják fejlődésüket és nivellálódnak a fejlettebb országokkal, éppen emiatt éleződik ki az a harc, amely azért folyik, hogy egyes országok utolérjenek más országokat, éppen emiatt nyílik lehetőség arra, hogy egyes országok megelőzzenek más országokat és kiszorítsák őket a piacokról, megteremtve ezzel a katonai összeütközések előfeltételeit, a kapitalizmus világfrontja gyengülésének előfeltételeit, annak előfeltételeit, hogy a különböző tőkés országok proletárjai áttörjék ezt a frontot. Aki nem értette meg ezt az egyszerű dolgot, az semmit sem értett meg a monopolkapitalizmus gazdasági lényegének kérdéséből.

Tehát: a nivellálódás az imperializmus időszakában végbemenő fejlődés egyenlőtlensége fokozódásának egyik feltétele.

Mondhatjuk-e azt, hogy az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlensége abban áll, hogy egyes országok a szokott módon, úgyszólván evolúciós úton, ugrások nélkül, katonai katasztrófák nélkül, a már felosztott világ újrafelosztásai nélkül érnek utol és azután túl is szárnyalnak más országokat gazdasági tekintetben? Nem, ezt nem mondhatjuk. Ilyen egyenlőtlenség a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában is volt, erről Marx tudott és erről Lenin is írt „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban” című munkájában. A kapitalizmus fejlődése akkor többé-kevésbé simán, többé-kevésbé evolúciós módon folyt és egyes országok hosszú időn át ugrások és elkerülhetetlen világméretű katonai összeütközések nélkül előztek meg más országokat. Most nem erről az egyenlőtlenségről van szó.

Mit jelent tehát a tőkés országoknak az imperializmus alatti fejlődése egyenlőtlenségéről szóló törvény?

Az imperializmus időszakában végbemenő fejlődés egyenlőtlenségének törvénye azt jelenti, hogy egyes országok más országokhoz képest ugrásszerűen fejlődnek, egyes országok gyorsan kiszorítanak a világpiacról más országokat, időnként háborús összeütközések és háborús katasztrófák útján újra felosztják a már felosztott világot, elmélyülnek és kiéleződnek a konfliktusok az imperializmus táborában, gyengül a világkapitalizmus frontja, lehetőség nyílik arra, hogy egyes országok proletariátusa áttörje ezt a frontot, lehetőség nyílik arra, hogy a szocializmus egyes országokban győzzön.

Melyek az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlensége törvényének fő elemei?

Előszöris az a tény, hogy a világ már fel van osztva az imperialista csoportok között, „szabad”, el nem foglalt terület nincs többé a világon, és ahhoz, hogy újabb piacokat és nyersanyagforrásokat foglaljanak el, ahhoz, hogy terjeszkedjenek — másoktól kell ezt a területet erőszakkal elvenniök.

Másodszor az, hogy a technika hallatlan fejlődése és a tőkés országok fejlődési színvonalában fokozódó nivellálódás lehetővé tette és megkönnyítette azt, hogy egyes országok ugrásszerűen megelőzzenek más országokat, hogy az erősebb országokat kiszorítsák a kevésbé erős, de gyorsan fejlődő országok.

Harmadszor az, hogy az érdekszféráknak az egyes imperialista csoportok közötti régi felosztása minduntalan összeütközésbe kerül az új világpiaci erőviszonyokkal, hogy az érdekszférák régi elosztása és az új erőviszonyok közötti „egyensúly” megteremtéséhez a világnak imperialista háborúk útján történő időnkénti újrafelosztására van szükség.

Ez az oka annak, hogy a fejlődés egyenlőtlensége az imperializmus időszakában fokozódik és kiéleződik.

Ez az oka annak, hogy az imperializmus táborának belső konfliktusait békés úton megoldani lehetetlen.

Ez az oka annak, hogy az ultraimperializmus kautskysta elmélete, amely azt hirdeti, hogy ezeknek a konfliktusoknak békés úton való megoldása lehetséges — tarthatatlan.

Ebből azonban az következik, hogy az ellenzék, amely tagadja azt a tényt, hogy a fejlődés egyenlőtlensége az imperializmus időszakában fokozódik és kiéleződik, az ultraimperializmus álláspontjára csúszik le.

Ezek a fejlődés egyenlőtlenségének jellemző vonásai az imperializmus időszakában.

Mikor fejeződött be a világ felosztása az imperialista csoportok között?

Lenin azt mondja, hogy a világ felosztását a XX. század elején fejezték be.

Mikor került első ízben gyakorlatilag napirendre a már felosztott világ újrafelosztásának kérdése?

Az első imperialista világháború idején.

De ebből az következik, hogy az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvényét csak a XX. század elején fedezhették fel és indokolhatták meg.

Éppen erről beszéltem a SzK(b)P XV. konferenciáján mondott beszédemben, amikor azt mondottam, hogy az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvényét Lenin elvtárs fedezte fel és indokolta meg.

Az imperialista világháború volt az első kísérlet a már felosztott világ újrafelosztására. A kapitalizmus erre a kísérletre azzal fizetett rá, hogy Oroszországban győzött a forradalom és megrendültek az imperializmus alapjai a gyarmati és függő országokban.

Mondanom sem kell, hogy az újrafelosztás első kísérletét a második kísérletnek kell követnie, amire az előkészítő munkálatok már folynak az imperialisták táborában.

Aligha lehet kételkedni abban, hogy a világkapitalizmus az újrafelosztás második kísérletéért sokkal nagyobb árat fog fizetni, mint az elsőért.

Ezek a világkapitalizmus fejlődésének távlatai az imperializmus viszonyai közt végbemenő fejlődés egyenlőtlenségének törvénye szempontjából.

Látják tehát, hogy ezek a távlatok egyenesen és közvetlenül elvezetnek a szocializmus egyes tőkés országokban való győzelmének lehetőségéhez az imperializmus időszakában.

Ismeretes, hogy Lenin a szocializmus egyes országokban való győzelmének lehetőségét egyenesen és közvetlenül a tőkés országok fejlődése egyenlőtlenségének törvényéből vezette le. És Leninnek tökéletesen igaza volt. Mert az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvénye végkép kirántja a talajt a minden rendű és rangú szociáldemokraták „elméleti” bravúrjai alól, amelyekkel azt akarják bebizonyítani, hogy a szocializmus győzelme egyes tőkés országokban lehetetlen.

Lenin erről 1915-ben írt program-cikkében ezt mondja:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is” (XVIII. köt. 232. old.).

Következtetések:

a) Az ellenzék fő hibája abban áll, hogy nem látja a különbséget a kapitalizmus két fázisa között, vagy nem akarja hangsúlyozni ezt a különbséget. És miért nem akarja hangsúlyozni? Azért, mert ez a különbség az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvényéhez vezet.

b) Az ellenzék második hibája abban áll, hogy nem érti vagy alábecsüli a tőkés országok imperializmus alatti fejlődésének egyenlőtlenségéről szóló törvény döntő jelentőségét. De miért becsüli alá? Azért, mert ha helyesen értékelné a tőkés országok fejlődése egyenlőtlenségének törvényét, akkor azt a következtetést kellene levonnia, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban lehetséges.

c) Ebből következik az ellenzék harmadik hibája, amely abban áll, hogy tagadja a szocializmus győzelmének lehetőségét egyes tőkés országokban az imperializmus idején.

Aki tagadja a szocializmus egyes országokban való győzelmének lehetőségét, az kénytelen elhallgatni az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlensége törvényének jelentőségét, aki pedig kénytelen elhallgatni az egyenlőtlenség törvényének jelentőségét, annak szükségképpen el kell kennie azt a különbséget, amely az imperializmuselőtti kapitalizmus és az imperialista kapitalizmus között fennáll.

Ez a helyzet a tőkés országok proletárforradalmai előfeltételeinek kérdésével.

Mi ennek a kérdésnek a gyakorlati jelentősége?

A gyakorlat szempontjából két vonal áll előttünk.

Az egyik vonal — pártunk vonala, pártunké, amely arra szólítja fel az egyes országok proletárjait, hogy készüljenek az eljövendő forradalomra, éberen figyeljék az események menetét és álljanak készen arra, hogy kedvező feltételek mellett önállóan törjék át a tőke frontját, ragadják meg a hatalmat és rendítsék meg a világkapitalizmus alapjait.

A másik vonal — ellenzékünk vonala, ellenzékünké, amely kételyt kelt a kapitalista front önálló áttörésének célszerűségét illetőleg és arra szólítja fel az egyes országok proletárjait, hogy várják meg az „általános végkifejlés” pillanatát.

Pártunk vonala — fokozni a forradalmi nyomást a saját burzsoázia ellen és felszabadítani az egyes országok proletárjainak kezdeményezését, ezzel szemben ellenzékünk vonala — a passzív várakozás vonala, amely béklyóba veri az egyes országok proletárjainak kezdeményezését a saját burzsoáziájuk ellen folytatott harcukban.

Az első vonal az egyes országok proletárjai aktivizálásának vonala.

A második vonal a proletariátus forradalomra törő akarata gyengítésének vonala, a passzivitás és a várakozás vonala.

Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor a következő, közvetlenül mostani vitáinkra vonatkozó, örökértékű szavakat írta:

„Tudom, vannak persze olyan bölcsek, akik nagyon okosaknak tartják, sőt szocialistáknak nevezik magukat, akik azt hajtogatják, hogy nem kellett volna meghódítanunk a hatalmat mindaddig, amíg a forradalom nem tör ki valamennyi országban. Nem sejtik, hogy amikor így beszélnek, elfordulnak a forradalomtól és a burzsoázia oldalara állnak át. Megvárni, amíg a dolgozó osztályok világméretekben végrehajtják a forradalmat — ez azt jelenti, hogy mindnyájan kővé meredünk a várakozásban. Ez badarság” (XX111. kot. 9. old.).

Lenin e szavait nem szabad elfelejteni.

2. Hogyan „dolgozza át” Zinovjev Lenint

Beszéltem az egyes tőkés országok proletárforradalmainak előfeltételeiről. Most arról szeretnék néhány szót szólni, hogyan hamisítja meg vagy „dolgozza át” Zinovjev Leninnek a proletárforradalmak előfeltételeiről és a szocializmus egyes tőkés országokban való győzelméről szóló alapvető cikkét. Leninnek „Az Európai Egyesült Államok jelszaváról” című, 1915-ben írt ismert cikkére gondolok, amelyet vitáink folyamán többször idéztünk. Zinovjev azt vetette szememre, hogy nem teljes egészében idéztem ezt a cikket; ugyanakkor Zinovjev ezt a cikket olymódon igyekszik értelmezni, hogy az nem nevezhető másként, mint a lenini nézetek, a szocializmus egyes országokban való győzelme kérdésében követett lenini fő vonal teljes elferdítésének. Engedjék meg, hogy ezt az idézetet teljes egészében felolvassam, s most a múltkor idő hiányában kihagyott sorokat igyekszem hangsúlyozni. Íme az idézet:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és miután megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellepne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen. Annak a társadalomnak politikai formája, melyben győz a proletariátus, megdöntve a burzsoáziát, a demokratikus köztársaság lesz, amely mindjobban központosítja az adott nemzet vagy nemzetek proletariátusának erőit a szocializmusra még át nem tért államok ellen folyó harcban. Az osztályok megszüntetése lehetetlen az elnyomott osztály, a proletariátus diktatúrája nélkül. A nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban tehetetlen a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott, többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (XVIII. 232—233. old.).

Zinovjev két megjegyzést fűz ehhez az idézethez: az egyiket a demokratikus köztársaságról, a másikat a szocialista termelés megszervezéséről.

Beszéljünk először az első megjegyzésről. Zinovjev azt hiszi, hogy ha Lenin itt demokratikus köztársaságról beszél, akkor legfeljebb arról lehet szó, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat, s Zinovjev itt nem átallott meglehetősen homályos, de nyomatékos célzást tenni arra, hogy Leninnél itt, úgymond, burzsoá köztársaságról van szó. Igaz-e ez? Világos, hogy nem igaz. Ahhoz, hogy megcáfoljuk Zinovjevnek ezt a nem éppen becsületes célzását, elegendő elolvasnunk az idézet utolsó sorait, amelyekben a „szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott harcáról” van szó. Világos, hogy amikor Lenin demokratikus köztársaságról beszélt, nem burzsoá köztársaságra, hanem szocialista köztársaságra gondolt.

Lenin 1915-ben nem ismerte még a Szovjethatalmat mint a proletárdiktatúra államformáját. Lenin már 1905-ben tudta, hogy az egyes Szovjetek a forradalmi hatalom csírái a cárizmus megdöntésének időszakában. De az állami méretben egyesített Szovjethatalmat, mint a proletárdiktatúra államformáját, akkor még nem ismerte. A Szovjetek Köztársaságát, mint a proletárdiktatúra államformáját, Lenin csak 1917-ben fedezte fel, és az átmeneti társadalom politikai szervezete ez új formájának kérdését 1917 nyarán dolgozta ki részletesen, főképpen „Állam és forradalom” című könyvében. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy Lenin az idézetben nem Szovjet Köztársaságról, hanem demokratikus köztársaságról beszél, értve ezen, mint az idézetből kitűnik, szocialista köztársaságot. Lenin itt ugyanúgy járt el, mint annak idején Marx és Engels, akik a Párizsi Kommün előtt a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti társadalom politikai szervezete formájának általában a köztársaságot tartották, a Párizsi Kommün után pedig kifejtették ezt a terminust, mondván, hogy ennek a köztársaságnak Párizsi Kommün típusú köztársaságnak kell lennie. Nem is szólok arról, hogy ha Lenin ebben az idézetben burzsoá-demokratikus köztársaságra gondolt volna, akkor nem beszélhetett volna a „proletariátus diktatúrájáról”, a „tőkések kisajátításáról” stb.

Látják, hogy Zinovjevnek Lenin „átdolgozására” irányuló kísérlete nem nevezhető sikeresnek.

Térjünk át Zinovjev második megjegyzésére. Zinovjev erősködik, hogy Lenin elvtársnak „a szocialista termelés megszervezésére” vonatkozó szavait nem úgy kell érteni, ahogy azt normális embereknek általában érteniök kell, hanem valahogy másként, mégpedig úgy, hogy Lenin itt a szocialista termelés megszervezésének megkezdésére gondolt. Hogy miért, milyen alapon — azt Zinovjev nem magyarázta meg. Engedjék meg leszegeznem, hogy Zinovjev itt még egy kísérletet tesz Lenin „átdolgozására”. Az idézet világosan megmondja, hogy „ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és miután megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével”. Itt az áll: „miután megszervezte”, nempedig az, hogy „szervezve”. Kell-e még bizonyítanom, hogy itt különbség van? Kell-e még bizonyítanom, hogy ha Lenin a szocialista termelés megszervezésének csak megkezdésére gondolt volna, azt mondta volna, hogy „szervezve”, nempedig azt, hogy „miután megszervezte”? Lenin tehát nemcsak a szocialista termelés szervezésének megkezdésére gondolt, hanem a szocialista termelés megszervezésének lehetőségére, a szocialista termelés egyes országokban való felépítésének lehetőségére is gondolt.

Látják tehát, hogy Zinovjevnek ezt a Lenin „átdolgozására” irányuló második kísérletét is enyhén szólva sikertelennek kell minősítenünk.

Zinovjev Lenin „átdolgozására” irányuló kísérleteit olyanféle mókákkal igyekszik takargatni, hogy „nem lehet szocializmust építeni varázsütésre két hét vagy két hónap alatt”. Félek, hogy Zinovjevnek azért van szüksége ezekre a mókákra, hogy „jó arcot vágjon, amikor rosszak a kártyái”. Mert ugyan hol akadt Zinovjev olyan emberekre, akik két hét alatt, két hónap vagy két év alatt készülnek szocializmust építeni? Miért nem nevezi meg ezeket az embereket, ha ilyenek egyáltalán vannak a világon? Azért nem nevezte meg őket, mert ilyen emberek nincsenek a világon. Erre a hamisan csengő mókázásra Zinovjevnek azért volt szüksége, hogy leplezze Lenin és a leninizmus „átdolgozása” terén kifejtett „munkáját”.

Tehát:

a) az imperializmus alatti fejlődés egyenlőtlenségének törvényéből kiindulva Lenin „Az Európai Egyesült Államok jelszaváról” című alapvető cikkében arra a következtetésre jutott, hogy a szocializmus győzelme egyes kapitalista országokban lehetséges;

b) a szocializmus egyes országokban való győzelmén Lenin azt érti, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat, a tőkéseket kisajátítják és a szocialista termelést megszervezik, de mindezek a feladatok nem öncélúak, hanem eszközök arra, hogy a proletariátus szembeforduljon a világ többi, kapitalista részével és segítsen minden ország proletárjainak a kapitalizmus elleni harcukban;

c) Zinovjev megpróbálta megnyesni a leninizmus e tételeit és „átdolgozni” Lenint az ellenzéki blokk mostani félig mensevik álláspontjának megfelelően. De ez rossz eszközökkel végrehajtott kísérletnek bizonyult.

Azt hiszem, hogy további magyarázatokra itt semmi szükség.

III
A Szocializmus építésének kérdése a szovjetunióban

Engedjék meg, elvtársak, hogy most áttérjek a szocializmusnak a Szovjetunióban, országunkban való építése kérdésére.

1. Az ellenzék „manőverei” és Lenin pártjának „nacionál-reformizmusa”

Trockij kijelentette beszédében, hogy Sztálin legnagyobb hibája az az elmélet, amely szerint lehetséges a szocializmus építése egy országban, a mi országunkban. Kiderül tehát, hogy nem Leninnek a szocializmus országunkban való felépítése lehetőségéről szóló elméletéről van szó, hanem Sztálinnak valamiféle, senki által nem ismert „elméletéről”. Ezt én úgy fogom fel, hogy Trockij Lenin elmélete ellen akar harcolni, de minthogy nyíltan harcolni Lenin ellen kockázatos dolog, jobbnak látta, hogy ezt a harcot a Sztálin „elmélete” elleni harc örve alatt vívja meg. Trockij meg akarja könnyíteni magának a leninizmus elleni harcot, megkönnyíteni azzal, hogy ezt a harcot Sztálin „elméletének” bírálatával álcázza. Hogy ez valóban így van, hogy nem Sztálinról van itt szó, hogy szó sem lehet Sztálinnak bármi néven nevezendő „elméletéről”, hogy Sztálin sohasem tartott igényt valami újra az elméletben, hanem csupán arra törekedett, hogy megkönnyítse a leninizmus teljes diadalát pártunkban, Trockij revizionista erőlködései ellenére — ezt az alábbiakban igyekszem kimutatni. Egyelőre csak annyit jegyzek meg, hogy Trockijnak Sztálin „elméletére” vonatkozó kijelentése manőver, kibúvó, gyáva és sikertelen kibúvó, amelynek az a rendeltetése, hogy álcázza Trockijnak a szocializmus egyes országokban való győzelméről szóló lenini elmélet elleni harcát, azt a harcot, amely 1915-ben kezdődött és egészen napjainkig tart. Hogy Trockijnak ez az eljárása a becsületes vita ismérve-e — ám ítéljék meg az elvtársak maguk.

Azok a határozatok, amelyeket pártunk a szocializmus országunkban való építése lehetőségének kérdésében hozott, Lenin elvtárs ismeretes program-jelentőségű munkáiból indulnak ki. Lenin e munkáiban arról van szó, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban az imperializmus viszonyai között lehetséges, hogy a proletárdiktatúra győzelme e diktatúra gazdasági problémájának megoldásában biztosítva van, hogy nekünk, a Szovjetunió proletárjainak, mindenünk megvan, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges és elegendő.

Az imént felolvastam egy idézetet Leninnek abból az ismert cikkéből, amelyben először vetette fel a szocializmus egyes országokban való győzelme lehetőségének kérdését és amelyet ennélfogva most nem fogok ismételni. Lenin ezt a cikket 1915-ben írta. Ebben a cikkben arról van szó, hogy a szocializmus győzelme egyes országokban, a hatalom megragadása a proletariátus által, a tőkések kisajátítása és a szocialista termelés megszervezése — lehetséges. Ismeretes, hogy Trockij nyomban, még ugyanabban az évben, 1915-ben, a sajtóban fellépett Lenin e cikke ellen, és a lenini szocializmus egy országban elméletet a „nemzeti korlátoltság” elméletének nevezte.

Kérdezem, miért beszélnek mégis Sztálin „elméletéről”?

Beszédemben felolvastam továbbá egy idézetet Leninnek a „Gazdaság és politika a proletárdiktatúra korszakában” című ismert művéből, amelyben Lenin kereken és határozottan kijelenti, hogy a Szovjetunió proletariátusának győzelmét a proletárdiktatúra gazdasági problémájának megoldása szempontjából biztosítottnak kell tekintenünk. Lenin ezt a művét 1919-ben írta. Íme az idézet:

„Bárhogy hazudjanak, bárhogy rágalmazzanak is bennünket minden ország burzsoái, valamint nyílt és leplezett szekértolóik (a II. Internacionále «szocialistái»), egy dolog kétségtelen: a proletárdiktatúra legfőbb gazdasági problémája szempontjából nálunk a kommunizmus győzelme a kapitalizmuson biztosítva van. Az egész világ burzsoáziája éppen azért dühöng és őrjöng olyan veszettül a bolsevizmus ellen, azért szervez katonai betöréseket, összeesküvéseket és egyebeket a bolsevikok ellen, mert nagyon jól tudja, hogy a mi győzelmünk a társadalmi gazdaság átépítése terén elkerülhetetlen, hacsak katonai erővel el nem taposnak bennünket. Márpedig az, hogy így eltaposson bennünket, nem fog neki sikerülni” (XXIV. köt. 510. old.).

Láthatják, hogy Lenin itt egyenesen arról beszél, hogy a Szovjetunió proletariátusának győzelme a társadalmi gazdaság átalakítása, a proletárdiktatúra gazdasági problémájának megoldása terén lehetséges.

Ismeretes, hogy Trockij és az egész ellenzék nem ért egyet az ebben az idézetben foglalt alaptételekkel.

Kérdezem, miért beszélnek mégis Sztálin „elméletéről”?

Végül felolvastam egy idézetet Leninnek „A szövetkezetekről” szóló, 1923-ban írt ismert brosúrájából. Ez az idézet így hangzik:

„Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyesegyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Láthatják, hogy ez az idézet minden kétséget kizáró módon beszél a szocializmus országunkban való felépítésének lehetőségéről.

Láthatják, hogy ebben az idézetben fel vannak sorolva a szocialista gazdaság országunkban való felépítésének fő tényezői: a proletárhatalom, a nagyüzemek a proletárhatalom kezében, a proletariátus és a parasztság szövetsége, a proletariátus vezetése ebben a szövetségben, a szövetkezet.

Trockij nemrég, a SzK(b)P XV. konferenciáján, megpróbált ezzel az idézettel egy Lenin műveiből vett másik idézetet szembeállítani, amely úgy szól, hogy „A kommunizmus — Szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása” (XXVI. köt. 46. old.). De aki ezeket az idézeteket egymással szembeállítja, az meghamisítja Leninnek „A szövetkezetekről” című brosúrája alapvető értelmét. Vajon a villamosítás nem a nagyüzemi termelés alkateleme, és vajon a villamosítás egyáltalán lehetséges országunkban a proletárhatalom kezében összpontosuló nagyüzemi termelés nélkül? Nem világos-e, hogy azok a szavak, amelyeket Lenin „A szövetkezetekről” szóló brosúrájában írt a nagyüzemi termelésről mint a szocializmus építésének egyik tényezőjéről, magukban foglalják a villamosítást is?

Ismeretes, hogy az ellenzék többé-kevésbé nyílt, de legtöbbnyire burkolt harcot folytat azok ellen az alaptételek ellen, amelyek ebben „A szövetkezetekről” szóló lenini brosúrából vett idézetben vannak kifejtve.

Kérdezem, miért beszélnek mégis Sztálin „elméletéről”?

Ezek a leninizmus alaptételei a szocializmus országunkban való építésének kérdésében.

A párt azt állítja, hogy a leninizmus e tételeivel szöges ellentétben vannak Trockijnak és az ellenzéki blokknak azok a tételei, amelyek szerint „a szocializmus építése nemzeti-állami keretek között lehetetlen”, „a szocializmus egy országban elmélete a nemzeti korlátoltság elméleti igazolása”, „az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem tud hatalmon maradni” (Trockij).

A párt azt állítja, hogy az ellenzéki blokknak ezek a tételei szociáldemokrata elhajlást fejeznek ki pártunkban.

A párt azt állítja, hogy Trockijnak „az európai proletariátus közvetlen állami támogatására” vonatkozó formulája a leninizmussal való teljes szakítás formulája. Mert mit jelent az, ha a szocializmus építését országunkban „az európai proletariátus közvetlen állami támogatásától” tesszük függővé? Mit tegyünk, ha az európai proletariátusnak a legközelebbi években nem sikerül megragadni a hatalmat? Topoghat-e forradalmunk egy helyben, várva ki tudja meddig a nyugati forradalom győzelmére? Lehet-e arra számítani, hogy országunk burzsoáziája hajlandó lesz megvárni a nyugati forradalom győzelmét, és addig lemond a gazdaságunk szocialista elemei ellen kifejtett tevékenységéről és harcáról? Vajon nem az a perspektíva következik Trockijnak ebből a formulájából, hogy hadállásainkat fokozatosan feladjuk gazdaságunk kapitalista elemeinek, majd pedig az a perspektíva, hogy pártunk eláll a hatalomtól, ha a győzelmes forradalom Nyugaton késik?

Nem világos-e, hogy itt két teljesen különböző vonallal van dolgunk, amelyek közül az egyik a párt és a leninizmus vonala, a másik pedig az ellenzék és a trockizmus vonala?

Beszédemben megkérdeztem Trockijtól, és most is kérdezem: vajon nem igaz, hogy a szocializmus egyes országokban való győzelmének lehetőségéről szóló lenini elméletet Trockij 1915-ben a „nemzeti korlátoltság” elméletének minősítette? De választ nem kaptam. Miért nem? A hallgatás talán a bátorság jele a vitában?

Megkérdeztem továbbá Trockijtól és most is kérdezem: vajon nem igaz, hogy a „nemzeti korlátoltság” vádját a szocializmus építésének elmélete ellen megismételte nem is olyan régen, 1926 szeptemberében, az ellenzékhez intézett ismeretes okmányában? De választ ezúttal sem kaptam. Miért nem? Nem azért-e, mert a hallgatás szintén afféle „manővere” Trockijnak?

Mit bizonyít mindez?

Azt, hogy Trockij megmarad régi álláspontján, azaz még mindig harcol a leninizmus ellen a szocializmus országunkban való építésének alapvető kérdésében.

Azt, hogy Trockij, nem lévén bátorsága ahhoz, hogy nyíltan fellépjen a leninizmus ellen, ezt a harcát Sztálin nemlétező „elméletének” bírálatával próbálja leplezni.

Térjünk át most a másik „manőverezőre”, Kamenyevre. Kamenyev nyilván elkapta Trockijtól a betegséget, és szintén manőverezni kezdett. De az ő manővere durvább, mint Trockijé. Trockij csak magát Sztálint próbálta megvádolni, Kamenyev ellenben fogta magát és megvádolta az egész pártot, mondván, hogy a párt „a nemzetközi forradalmi perspektívát nacionál-reformista perspektívával cseréli fel”. Nem rossz: pártunk, lám, a nemzetközi forradalmi perspektívát nacionál-reformista perspektívával cseréli fel. De minthogy a mi pártunk Lenin pártja, minthogy pártunk a szocializmus építésének kérdéséről hozott határozataiban teljes egészében Lenin ismert tételeire támaszkodik, ebből az következik, hogy a szocializmus építésének lenini elmélete a nacionál-reformizmus elmélete. Lenin — „nacionál-reformista” —, tessék, ekkora ostobasággal vendégel meg bennünket Kamenyev.

Vannak-e pártunknak valamilyen határozatai a szocializmus országunkban való építésének kérdéséről? Igen, vannak, sőt nagyon is egyértelmű határozatai. Mikor hozta a párt ezeket a határozatokat? Pártunk XIV. konferenciáján 1925 áprilisában. A XIV. konferenciának a Komintern Végrehajtó Bizottságának munkájáról és az országunkban folyó szocialista építésről hozott határozatára gondolok. Lenini ez a határozat? Igen, lenini, mert ezért olyan kompetens személyek kezeskedhetnek nekünk, mint Zinovjev, aki a XIV. konferencián előadói beszédet mondott e határozat védelmében, és Kamenyev, aki elnökölt ezen a konferencián és e határozat mellett szavazott.

Miért nem iparkodott hát Kamenyev és Zinovjev rábizonyítani a pártra, hogy ellentmond önmagának, hogy eltér a XIV. konferenciának a szocializmus országunkban való építés kérdésében hozott határozatától, amelyet, mint ismeretes, egyhangúlag fogadtak el?

Elvégre, azt hiszem, mi sem volna könnyebb: a pártnak külön határozata van a szocializmus országunkban való építésének kérdéséről, Kamenyev és Zinovjev e határozatra szavazott, most mindketten nacionál-reformizmussal vádolják a pártot — miért ne érvelhetnének egy olyan fontos pártokmányra támaszkodva, mint a XIV. konferencia határozata, amely a szocializmus országunkban való építésével foglalkozik és amely nyilvánvalóan lenini az első betűtől az utolsóig?

Felfigyeltek-e arra, hogy általában az ellenzék, de különösen Kamenyev úgy kerülgette a XIV. konferencia határozatát, mint macska a forró kását? (Derültség.) Miért félnek annyira a XIV. konferencia határozatától, amelyet Zinovjev előadói beszéde alapján fogadtak el és Kamenyev aktív közreműködésével szavaztak meg? Miért fél Kamenyev és Zinovjev akár csak mellékesen is megemlíteni ezt a határozatot? Vagy talán ez a határozat nem foglalkozik a szocializmus építésével országunkban? A szocializmus építésének kérdése talán nem az alapvető vitás kérdés vitánkban?

Miről van hát szó?

Arról, hogy Kamenyev és Zinovjev, akik 1925-ben a XIV. konferencia határozata mellett voltak, később megtagadták ezt a határozatot, következésképpen megtagadták a leninizmust, átálltak a trockizmus oldalára, és most félnek akár csak mellékesen is említeni ezt a határozatot, mert attól tartanak, hogy leleplezik őket.

Miről szól ez a határozat?

Íme egy részlet ebből a határozatból:

„A szocializmus győzelme általában (nem a végleges győzelem értelmében) feltétlenül lehetséges egy országban.”

És másutt:

„.. . Két homlokegyenest ellentétes társadalmi rendszer fennállása előidézi a kapitalista blokádnak, a gazdasági nyomás más formáinak, a fegyveres intervenciónak, a restaurációnak állandó veszélyét. A szocializmus végleges győzelmének egyetlen biztosítéka, vagyis a restaurációval szemben az egyetlen biztosíték — következésképpen — a győzelmes szocialista forradalom több országban. Ebből egyáltalában nem következik az, hogy lehetetlen a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok «állami segítsége» (Trockij) nélkül. A permanens forradalom trockista elméletének szerves része az az állítás, hogy «a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé» (Trockij, 1922), amely állítás a Szovjetunió proletariátusát a jelenlegi időszakban fatalista passzivitásra kárhoztatja. Az efféle «elméletek» ellen Lenin elvtárs ezt írta: «A végletekig sablonszerű az az érvelésük, amelyet a nyugateurópai szociáldemokrácia fejlődése idején szóról szóra bemagoltak s mely abban áll, hogy mi még nem értünk meg a szocializmusra, hogy a szocializmusnak nálunk — ahogy a közülük való ,tudós’ urak szokták mondani — még nincsenek meg az objektív gazdasági előfeltételei» (Megjegyzések Szuhanovról).” (Az OK(b)P XIV. konferenciájának határozata „A Kommunista Internacionále és az OK(b)P feladatairól a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumával kapcsolatban”.)

Láthatják tehát, hogy a XIV. konferencia határozata pontosan kifejti a leninizmus alaptételeit a szocializmus országunkban való építése lehetőségének kérdésében.

Láthatják, hogy a határozata trockizmust a leninizmus ellenlábasának minősíti, a határozat több tézise pedig a trockizmus alapjainak közvetlen tagadásából indul ki.

Láthatják, hogy a határozat teljesen tükrözi azokat a vitákat, amelyek a szocialista társadalom országunkban való felépítésének kérdésében most kiújultak.

Önök tudják, hogy beszédemet e határozat irányt szabó megállapításai alapján építettem fel.

Bizonyára emlékeznek rá, hogy beszédemben külön megemlítettem a XIV. konferencia határozatát, s azzal vádoltam Kamenyevet és Zinovjevet, hogy megszegték ezt a határozatot, eltértek ettől a határozattól.

Miért nem próbálta meg Kamenyev és Zinovjev megcáfolni ezt a vádat?

Hol itt a titok nyitja?

A titok nyitja az, hogy Kamenyev és Zinovjev már régen megtagadták ezt a határozatot, és megtagadva azt — átálltak a trockizmus oldalára.

Mert csak két eset lehetséges:

vagy nem lenini a XIV. konferencia határozata — és akkor Kamenyev és Zinovjev, akik a határozatra szavaztak, nem voltak leninisták;

vagy ez a határozat lenini — és akkor Kamenyev és Zinovjev, akik szakítottak ezzel a határozattal, többé nem leninisták.

Egyes szónokok (köztük, azt hiszem, Riese) azt mondotta itt, hogy nem Zinovjev és Kamenyev pártolt át a trockizmushoz, hanem ellenkezőleg, Trockij pártolt át Zinovjevhez és Kamenyevhez. Üres beszéd ez, elvtársak. Az a tény, hogy Kamenyev és Zinovjev megtagadta a XIV. konferencia határozatát, közvetlen bizonyítéka annak, hogy éppen Kamenyev és Zinovjev állt át a trockizmus oldalára.

Tehát:

Ki tagadta meg a lenini vonalat a szocializmus Szovjetunióban való építése kérdésében, azt a lenini vonalat, amelyet az OK(b)P XIV. konferenciájának határozata szögezett le?

Kiderül, hogy Kamenyev és Zinovjev.

Ki „cserélte fel a nemzetközi forradalmi perspektívát” trockizmussal?

Kiderül, hogy Kamenyev és Zinovjev.

Ha Kamenyev most pártunk „nacionál-reformizmusa” miatt csap lármát, és jajveszékel, ezt azért teszi, mert ezzel elterelni próbálja az elvtársak figyelmét saját bűnbeeséséről és más nyakába akarja varrni saját bűnét.

Ezért Kamenyevnek pártunk „nacionál-reformizmusára” épített „manővere” fogás, rút és otromba fogás, amelynek az a célja, hogy pártunk „nacionál-reformizmusának” hangoztatásával leplezze azt, hogy Kamenyev megtagadta a XIV. konferencia határozatát, megtagadta a leninizmust és átállt a trockizmus oldalára.

2. Építjük és fel is tudjuk építeni a szocializmus gazdasági bázisát a Szovjetunióban

Előadói beszédemben azt mondottam, hogy a szocializmus politikai bázisát nálunk már megteremtettük — ez a proletárdiktatúra. Mondottam, hogy a szocializmus gazdasági bázisa még koránt-sincs megteremtve és még meg kell teremteni. Mondottam, továbbá, hogy a kérdés ennélfogva ez: van-e lehetőségünk arra, hogy a magunk erejéből felépítsük a szocializmus gazdasági bázisát országunkban? Mondottam, végül, hogy ha ezt a kérdést lefordítjuk osztálynyelvre, akkor a következőképpen hangzik: van-e lehetőségünk arra, hogy a magunk erejéből leküzdjük saját, szovjet, burzsoáziánkat?

Trockij azt állítja beszédében, hogy amikor a Szovjetunió burzsoáziájának leküzdéséről beszéltem, e burzsoázia politikai leküzdésére gondoltam. Ez persze nem igaz. Itt a frakciózás ragadja el Trockijt. Beszédemből kitűnik, hogy amikor a Szovjetunió burzsoáziájának leküzdéséről beszéltem, gazdasági leküzdésére gondoltam, mert politikailag már leküzdöttük.

Mit jelent gazdaságilag leküzdeni a Szovjetunió burzsoáziáját? Vagy másképpen mondva: mit jelent a szocializmus gazdasági bázisát megteremteni a Szovjetunióban?

„A szocializmus gazdasági bázisát megteremteni annyit jelent, hogy egyetlen gazdasági egésszé forrasztjuk össze a mezőgazdaságot és a szocialista ipart, a mezőgazdaságot a szocialista ipar vezetésének rendeljük alá, a mezőgazdasági és ipari termékek cseréje alapján rendezzük a város és a falu közötti viszonyt, elzárjuk és felszámoljuk mindazokat a csatornákat, amelyek útján az osztályok születnek és születik mindenekelőtt a tőke, megteremtjük végeredményben a termelés és az elosztás olyan feltételeit, amelyek egyenesen és közvetlenül az osztályok megszüntetésére vezetnek” (Sztálin előadói beszéde a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénumán).

Így határoztam meg beszédemben a szocializmus gazdasági bázisának lényegét a Szovjetunióban.

Ez a meghatározás pontosan kifejti a szocializmus „gazdasági lényegének”, „gazdasági bázisának” azt a meghatározását, amelyet Lenin fogalmazott meg „A terményadóról” szóló brosúrájának ismeretes vázlatában.

Helyes-e ez a meghatározás és számíthatunk-e arra, hogy a szocializmus gazdasági bázisának felépítése országunkban lehetséges — ez most nézet- eltéréseink fő kérdése.

Trockij még csak nem is érintette ezt a kérdést. Egyszerűen megkerülte, nyilván azt gondolta, hogy okosabb lesz hallgatni.

Az pedig, hogy építjük és fel tudjuk építeni a szocializmus gazdasági bázisát, kitűnik akár csak a következőkből is:

a) szocializált termelésünk nagyüzemű és egyesített termelés, ezzel szemben a nem-államosított termelés országunkban kisüzemű és szétforgácsolt termelés, márpedig ismeretes, hogy a nagyüzemű és egyesített termelés fölénye a kisüzemű termeléssel szemben vitathatatlan tény;

b) szocializált termelésünk már vezeti és kezdi maga alá rendelni a kisüzemű termelést, akár a városi, akár a falusi kisüzemű termelésről van szó;

c) a gazdaságunk szocialista elemei és kapitalista elemei közt folyó harc frontján az előbbiek kétségtelen erőfölénnyel rendelkeznek az utóbbiakkal szemben, és lépésről lépésre nyomulnak előre, leküzdve gazdaságunk kapitalista elemeit mind a termelés terén, mind a forgalom terén.

Más tényezőkről, amelyek gazdaságunk szocialista elemeinek a tőkés elemek feletti győzelmére vezetnek, már nem is szólok.

Milyen alapon tételezhető fel az, hogy gazdaságunk tőkés elemei leküzdésének folyamata nem fog továbbra is folytatódni?

Trockij azt mondotta beszédében:

„Sztálin azt állítja, hogy megvalósítjuk a szocializmus építését, vagyis az osztályok és az állam megszüntetésére törekszünk, vagyis leküzdjük burzsoáziánkat. Igenám, elvtársak, de hiszen az államnak hadseregre van szüksége a külső ellenség ellen” (a gyorsírói jegyzőkönyv alapján idézem. — I. Szt.).

Mit jelent ez ? Mi az értelme ennek az idézetnek ? Ebből az idézetből csak egy következtetést lehet levonni: mivel a szocializmus gazdasági bázisának felépítése az osztályok és az állam megszüntetését jelenti és mivel hadseregre mégiscsak szükségünk van a szocialista haza védelméhez, hadsereg viszont állam nélkül lehetetlen (így gondolja Trockij) — kiderül, hogy mindaddig nem tudjuk felépíteni a szocializmus gazdasági bázisát, amíg meg nem szűnik a szocialista haza fegyveres védelmének szükségessége.

Ez, elvtársak, a legteljesebb fogalomzavar. Trockij itt államon vagy egyszerűen a szocialista társadalom fegyveres védelmének apparátusát érti, ami képtelenség, mert az állam elsősorban egyik osztály eszköze más osztályok ellen, márpedig magától értetődik, hogy mihelyt nem lesznek osztályok, nem lehet állam sem. Vagypedig Trockij azt akarja itt mondani, hogy a szocialista társadalom védelmének hadserege elképzelhetetlen állam léte nélkül, s ez megintcsak képtelenség, mert elméletileg tökéletesen feltételezhető a társadalomnak olyan állapota, amikor nincsenek osztályok, nincs állam, de van felfegyverzett nép, amely megvédi osztálynélküli társadalmát a külső ellenséggel szemben. A szociológia számos példát nyújt arra, hogy az emberiség történelmében voltak olyan társadalmak, amelyeknek nem voltak osztályaik, nem volt államuk, de így vagy amúgy védekeztek a külső ellenséggel szemben. Ugyanezt kell mondani a jövő osztálynélküli társadalmáról is, amelynek, bár osztályok és állam nélküli társadalom, mégis lehet szocialista milíciája a külső ellenséggel szemben való védelem céljából. Szerintem nem nagyon valószínű, hogy nálunk idáig juthatnak a dolgok, mert nem kétséges, hogy a szocialista építés országunkban elért sikerei, s még inkább a szocializmus győzelme és az osztályok megszüntetése — ezek olyan világtörténelmi jelentőségű tények, amelyeknek ki kell váltaniok a tőkés országok proletárjainak hatalmas előretörését a szocializmus felé, forradalmi robbanásokat kell kiváltaniok más országokban. De elméletileg teljesen megengedhető a társadalomnak olyan állapota, amelyben elképzelhető a szocialista milícia létezése az osztályok és az állam léte nélkül.

Különben, pártunk programja ezt a kérdést bizonyos mértékig megvilágítja. A program idevágó része ezt mondja:

„A Vörös Hadseregnek, mint a proletárdiktatúra fegyverének, szükségképpen nyílt osztályjelleggel kell bírnia, vagyis kizárólag a proletariátusból és a parasztság hozzá közelálló félproletár rétegeiből kell regrutálódnia. Csak az osztályok megszüntetése eredményeképpen válik az ilyen osztályhadsereg össznépi szocialista milíciává” (lásd a SzK(b)P Programját).

Trockij, úgylátszik, elfelejtette programunknak ezt a pontját.

Trockij azt mondta beszédében, hogy népgazdaságunk függ a kapitalista világgazdaságtól és erősítgette, hogy „az elszigetelt hadikommunizmustól egyre inkább közeledünk a világgazdasággal való összenövéshez”.

Ebből az következne, hogy népgazdaságunk — amelyben folyik a harc a kapitalista és a szocialista elemek között — összenő a kapitalista világgazdasággal. Kapitalista világgazdaságról beszélek, mert jelenleg másmilyen világgazdaság nincs a világon.

Ez nem igaz, elvtársak. Ez abszurdum. Ezt a frakciós túlzás mondatja Trockijjal.

Senki sem tagadja, hogy népgazdaságunk függ a kapitalista világgazdaságtól. Ezt senki sem tagadta és nem is tagadja, mint ahogy azt sem tagadja senki, hogy minden ország és minden nemzetgazdaság, beleértve az amerikai nemzetgazdaságot is, függ a nemzetközi kapitalista gazdaságtól. De ez a függés kölcsönös. Nem csak a mi gazdaságunk függ a kapitalista országoktól, hanem a kapitalista országok is függenek a mi gazdaságunktól, a mi kőolajunktól, a mi gabonánktól, a mi erdeinktől, végül a mi mérhetetlen piacunktól. Hitelt kapunk mondjuk a „Standard Oil”-tól. Hitelt kapunk a német kapitalistáktól. De ezeket a hiteleket nem a két szép szemünkért kapjuk, hanem azért, mert a kapitalista országoknak szükségük van a mi olajunkra, gabonánkra, a mi gépi berendezéseket felvevő piacunkra. Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy országunk a világ egyhatoda, óriási felvevő piac, és a tőkés országok nem lehetnek meg anélkül, hogy valamilyen kapcsolatban ne legyenek piacunkkal. Mindez azt jelenti, hogy a tőkés országok függenek a mi gazdaságunktól. A függés itt kölcsönös.

Azt jelenti-e ez, hogy népgazdaságunknak a kapitalista országoktól való függése kizárja a szocialista gazdaság felépítésének lehetőségét országunkban? Természetesen nem ezt jelenti. Aki a szocialista gazdaságot teljesen zárt és a környező nemzetgazdaságoktól teljesen független egységnek képzeli, az ostobaságot képzel. Lehet-e azt állítani, hogy a szocialista gazdaságnak egyáltalán nem lesz semmilyen exportja és importja, hogy a szocialista gazdaság nem fog importálni olyan termékeket, amelyek nincsenek az országban, és nem fogja exportálni ezzel kapcsolatban saját termékeit? Nem, ezt nem lehet állítani. Márpedig mi az export és az import? Az országok egymástól való függésének kifejezése. A gazdasági kölcsönös függés kifejezése.

Ugyanezt kell mondanunk korunk kapitalista országairól is. Önök egyetlenegy olyan országot sem képzelhetnek el, amelynek nincs exportja és importja. Nézzük Amerikát, a világ leggazdagabb országát. Mondhatjuk-e azt, hogy a mai kapitalista államok, mondjuk Anglia vagy Amerika, teljesen független országok? Nem, nem mondhatjuk. Miért? Azért, mert függenek az exporttól és az importtól, függenek más országok nyersanyagaitól (Amerika például a kaucsuktól és egyéb nyersanyagoktól függ), függenek a piacoktól, ahol elhelyezik gépi berendezéseiket és egyéb készáruikat.

Azt jelenti-e ez, hogy ha nincsenek teljesen független országok, ez kizárja az egyes nemzetgazdaságok önállóságát? Nem, nem jelenti azt. A mi országunk ugyanúgy függ más országoktól, mint ahogy más országok is függenek a mi népgazdaságunktól, de ez még nem jelenti azt, hogy a mi országunk ezzel elvesztette vagy elveszti önállóságát, hogy nem tudja megvédelmezni önállóságát, hogy országunknak a nemzetközi kapitalista gazdaság egy csavarjává kell válnia. Különbséget kell tennünk az országoknak egymástól való függése és ez országok gazdasági önállósága között. Az egyes nemzetgazdasági egységek abszolút függetlenségének tagadása még nem jelenti és nem jelentheti ez egységek gazdasági önállóságának tagadását.

De Trockij nemcsak népgazdaságunk függéséről beszél. Ezt a függést úgy tünteti fel, mint a mi gazdaságunk és a kapitalista világgazdaság összenövését. De mit jelent a mi népgazdaságunk és a kapitalista világgazdaság összenövése? Azt jelenti, hogy népgazdaságunk a világkapitalizmus függvényévé válik. De vajon a mi országunk a világkapitalizmus függvénye? Semmiesetre sem! Ez ostobaság, elvtársak. Ez komolytalan állítás.

Ha ez igaz volna, akkor semmiféle lehetőségünk nem volna arra, hogy megvédelmezzük szocialista iparunkat, külkereskedelmi monopóliumunkat, államosított közlekedésünket, államosított hitelügyünket, gazdaságunk tervszerű vezetését.

Ha ez igaz volna, akkor már szocialista iparunk közönséges kapitalista iparrá való elfajulásának útján állnánk.

Ha ez igaz volna, nem mutathatnánk fel sikereket a gazdaságunk szocialista elemei és a kapitalista elemek közötti harc frontján.

Trockij azt mondotta beszédében, hogy „a valóságban mi állandóan a világgazdaság ellenőrzése alatt leszünk”.

Ebből tehát az következik, hogy népgazdaságunk a kapitalista világgazdaság ellenőrzése alatt fog fejlődni, mert a kapitalista világgazdaságon kívül más világgazdaság most nem létezik.

Igaz-e ez? Nem, nem igaz. Ez a tőkés cápák ábrándja, amely sohasem válik valósággá.

Mit jelent az ellenőrzés a kapitalista világgazdaság részéről? Az ellenőrzés a kapitalisták szájában nem puszta szólam. A kapitalisták ellenőrzésen reális valamit értenek.

A kapitalista ellenőrzés mindenekelőtt pénzügyi ellenőrzést jelent. De vajon a mi bankjaink nincsenek államosítva és vajon ezek a bankok az európai kapitalista bankok ellenőrzése alatt működnek? A pénzügyi ellenőrzés azt jelenti, hogy országunkat behálózzák a tőkés nagybankok fiókjaival, úgynevezett „leány”-bankokat alapítanak. De hát vannak nálunk ilyen bankok? Természetesen nincsenek! És nemcsak hogy nincsenek, de nem is lesznek soha, amíg a Szovjethatalom él.

A kapitalista ellenőrzés iparunk ellenőrzését, szocialista iparunk denacionalizálását, közlekedésünk denacionalizálását jelenti. De talán iparunk nincs államosítva és nem éppen mint államosított ipar fejlődik? Van talán valaki, aki akár csak egyetlen államosított üzemet is denacionalizálni akarna? Persze, nem tudom, milyen elképzelései vannak Trockijnak ott a koncesszióbizottságban. (Derültség.) De hogy a denacionalizátoroknak nem lesz maradásuk országunkban, amíg él a Szovjethatalom — efelől biztosak lehetnek.

A kapitalista ellenőrzés a piacunkkal való rendelkezés jogát jelenti, jelenti a külkereskedelmi monopólium felszámolását. Tudom, hogy a nyugati tőkések nem egyszer beverték a fejüket, amikor át akarták törni a külkereskedelmi monopólium páncélját. Ismeretes, hogy a külkereskedelmi monopólium fiatal szocialista iparunk védőpajzsa és oltalmazója. De vajon a kapitalisták tudtak-e már sikereket elérni a külkereskedelmi monopólium felszámolása terén? Talán nehéz megérteni, hogy amíg a Szovjethatalom fennáll, a külkereskedelmi monopólium mindenek ellenére élni és virulni fog?

A kapitalista ellenőrzés, végül, politikai ellenőrzést jelent, országunk politikai önállóságának megsemmisítését, országunk törvényeinek a nemzetközi kapitalista gazdaság érdekeihez és ízléséhez való alkalmazását jelenti. De vajon a mi országunk politikailag nem önálló ország? Vajon a mi törvényeinket nem országunk proletariátusának és dolgozó tömegeinek érdekei diktálják? Miért nem idéznek tényeket, akár csak egyetlen tényt, amely országunk politikai önállóságának elvesztéséről tanúskodik? Próbálják meg és idézzenek.

Íme, így értelmezik a kapitalisták az ellenőrzést, ha persze valóságos ellenőrzésről beszélünk, és nem csak fecsegünk a levegőbe holmi légies ellenőrzésről.

Ha ilyen valóságos kapitalista ellenőrzésről van szó — márpedig csakis ilyen ellenőrzésről lehet szó, mert a légies ellenőrzésről szóló üres fecsegéssel csak rossz irodalmárok foglalkozhatnak —, akkor ki kell jelentenem, hogy ilyen ellenőrzés nálunk nincs és nem is lesz soha, amíg él proletariátusunk és amíg fennáll nálunk a Szovjethatalom. (Taps.)

Trockij azt mondotta beszédében:

„Arról van szó, hogy a kapitalista világgazdaság gyűrűjében felépítsünk egy elszigetelt szocialista államot. Ezt csak úgy lehet elérni, ha ennek az elszigetelt államnak a termelőerői felülmúlják a kapitalizmus termelőerőit, mert nem egy vagy tíz év, hanem félévszázad, sőt száz év távlatában is csak az az állam, csak az az új társadalmi forma szilárdulhat meg, amelynek termelőerői hatalmasabbak, mint a régi gazdasági rendszer termelőerői” (Trockij beszéde a Komintern Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénumán, gyorsírói jegyzet).

Ebből tehát az következik, hogy jó ötven év, sőt száz év kell ahhoz, hogy a szocialista gazdasági rendszer gyakorlatilag bebizonyítsa fölényét — a termelőerők fejlődése szempontjából — a kapitalista gazdasági rendszerrel szemben.

Ez nem igaz, elvtársak. Ez a legteljesebb fogalomzavar, ez minden távlat összekeverése.

Ahhoz, hogy a feudális gazdasági rendszer bebizonyítsa fölényét a rabszolgatartó gazdasági rendszerrel szemben, azt hiszem, körülbelül kétszáz év kellett, ha nem kevesebb. Hiszen másképp nem is lehetett, mivel a fejlődés üteme akkor rettenetesen lassú volt, a termelés technikája pedig — hogy mást ne mondjunk — primitív volt.

Ahhoz, hogy a burzsoá gazdasági rendszer bebizonyítsa fölényét a feudális gazdasági rendszerrel szemben, körülbelül száz év kellett, vagy még annyi sem. A burzsoá gazdasági rendszer már a feudális társadalom ölén megmutatta, hogy magasan, nagyon magasan felette áll a feudális gazdasági rendszernek. Az időkülönbséget itt a burzsoá gazdasági rendszer gyorsabb fejlődési üteme és fejlettebb technikája magyarázza meg.

Azóta a technika hallatlan sikereket ért el, a fejlődés üteme pedig valósággal szédítővé vált. Kérdezem, milyen alapon tételezi fel Trockij, hogy a szocialista gazdasági rendszernek mintegy száz évre lesz szüksége ahhoz, hogy bebizonyítsa fölényét a kapitalista gazdasági rendszerrel szemben?

Vajon az a tény, hogy termelésünk élén nem a henyék, hanem maguk a termelők állnak, nem hatalmas tényezője annak, hogy a szocialista gazdasági rendszernek minden esélye meglesz ahhoz, hogy hétmérföldes léptekkel vigye előre a gazdaságot, és rövidebb idő alatt bizonyítsa be fölényét a kapitalista gazdasági rendszerrel szemben?

Vajon az a tény, hogy a szocialista gazdaság a legnagyobb mértékben egyesített koncentrált gazdaság, hogy a szocialista gazdaságot tervszerűen vezetik, — vajon ez a tény nem amellett szól, hogy a szocialista gazdaságnak minden esélye meglesz ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt bebizonyítsa fölényét a belső ellentmondásoktól és válságoktól marcangolt kapitalista gazdasági rendszerrel szemben?

Nem világos-e ezek után, hogy aki itt ötven- meg százéves távlattal operál, az a megrémült nyárspolgár módjára babonásan hisz a kapitalista gazdasági rendszer mindenható erejében? (Hangok: „Úgy van!”)

Mármost milyen következtetéseket kell levonnunk ebből? Két következtetés adódik:

Először. Trockij a szocializmus országunkban való építésének kérdésével kapcsolatos ellenvetéseiben a vita régi bázisáról új bázisra tért át. Korábban az ellenzék a belső ellentétek szempontjából, a proletariátus és a parasztság közötti ellentétek szempontjából tett ellenvetéseket, ezeket az ellentéteket tartotta leküzdhetetleneknek. Most Trockij a külső ellentéteket, a mi népgazdaságunk és a kapitalista világgazdaság közötti ellentéteket hangsúlyozza, és ezeket az ellentéteket tartja leküzdhetetleneknek. Trockij eleddig azt állította, hogy az országunkban folyó szocialista építés a proletariátus és a parasztság közötti ellentéteken feneklik meg, most azonban frontot változtat, a pártálláspont bírálatának más bázisára tér át és azt állítja, hogy a szocialista építés a mi gazdasági rendszerünk és a kapitalista világgazdaság közötti ellentéteken feneklik meg. Ezzel valójában elismerte az ellenzék régi érveinek tarthatatlanságát.

Másodszor. Trockij visszavonulása azonban útvesztőbe, mocsárba való visszavonulás. Trockij lényegében Szuhanovhoz vonult vissza, nyíltan és leplezetlenül. Mi következik lényegében Trockij „új” érveiből? Az, hogy gazdasági elmaradottságunk folytán nem értünk meg a szocializmusra, hogy nálunk nincsenek meg a szocialista gazdaság felépítésének objektív előfeltételei, hogy népgazdaságunk ennélfogva a kapitalista világgazdaság függvényévé, a világkapitalizmus ellenőrzése alatt álló gazdasági egységgé válik és azzá is kell válnia.

Ez azonban „szuhanovizmus”; nyílt és leplezetlen „szuhanovizmus”.

Az ellenzék lecsúszott a lejtőn a mensevik Szuhanovhoz, Szuhanov álláspontjára, amely nyíltan tagadta a szocializmus országunkban való győzelmes építésének lehetőségét.

3. A világ proletariátusával szövetségben építjük a szocializmust

Hogy a szocializmust a parasztsággal szövetségben építjük, ezt, azt hiszem, ellenzékünk nem meri nyíltan tagadni. Hogy a szocializmust a világ proletariátusával szövetségben építjük-e — az ellenzék itt már megkísérli a kételkedést. Némelyik ellenzéki még azt is állítja, hogy pártunk lebecsüli ennek a szövetségnek a jelentőségét. Egyikük pedig, Kamenyev, odáig merészkedett, hogy nacionál-reformizmussal, azzal vádolta a pártot, hogy a nemzetközi forradalmi perspektívát nacionál-reformista perspektívával cseréli fel.

Ez, elvtársak, ostobaság. Feneketlen ostobaság. Csak őrültek tagadhatják annak a szövetségnek hatalmas jelentőségét, amely országunk proletárjai és valamennyi többi ország proletárjai között a szocializmus építése ügyében fennáll. Csak őrültek vádolhatják pártunkat azzal, hogy lebecsüli minden ország proletárjainak szövetségét. Csakis a világ proletariátusával szövetségben lehet építeni a szocializmust országunkban.

A kérdés lényege az, hogyan értelmezzük ezt a szövetséget.

Amikor a Szovjetunió proletárjai 1917 októberében kezükbe vették a hatalmat — ez segítség volt minden ország proletárjainak, ez szövetség volt velük.

Amikor Németország proletárjai 1918-ban forradalmat csináltak — ez segítség volt minden ország proletárjainak, különösen a Szovjetunió proletárjainak, ez szövetség volt a Szovjetunió proletariátusával.

Amikor a nyugateurópai proletárok gátolták a Szovjetunió elleni intervenciót, nem szállítottak fegyvert az ellenforradalmi tábornokoknak, akcióbizottságokat szerveztek és aláaknázták saját tőkéseik hátországát — ez segítség volt a Szovjetunió proletárjainak, ez a nyugateurópai proletárok és a Szovjetunió proletárjai közötti szövetség volt. A tőkés országok proletárjainak e rokonszenve és e támogatása nélkül nem tudtunk volna győzni a polgárháborúban.

Amikor a tőkés országok proletárjai tucatjával küldik hozzánk a küldöttségeket, ellenőrzik építésünket és azután szétviszik építésünk sikereinek hírét az egész munkás Európában — ez segítség a Szovjetunió proletárjainak, hatalmas támogatás a Szovjetunió proletárjainak, ez szövetség a Szovjetunió proletárjaival és fék egy országunk elleni esetleges imperialista intervencióval szemben. E támogatás és e fék nélkül nem lenne most „lélegzetvételi szünetünk”, „lélegzetvételi szünet” nélkül pedig nem folyna nálunk lendületes munka a szocializmusnak országunkban való építése terén.

Amikor a Szovjetunió proletárjai diktatúrájukat erősítik, felszámolják a gazdasági bomlást, kifejlesztik az építőmunkát és sikereket érnek el a szocializmus építésében — ez hatalmas támogatás a világ proletárjainak, ez támogatja a kapitalizmus ellen, a hatalomért vívott harcukat, mert a Szovjet Köztársaság fennállása, szívóssága, a szocialista építés frontján elért sikerei a világforradalom hatalmas tényezői, amelyek bátorítják a világ proletárjait a kapitalizmus ellen vívott harcukban. Aligha kételkedhetünk abban, hogy a Szovjet Köztársaság megsemmisítése maga után vonná a legsötétebb és legvadabb reakciót valamennyi tőkés országban.

Forradalmunk ereje és a tőkés országok forradalmi mozgalmának ereje ebben a kölcsönös támogatásban és minden ország proletárjainak e szövetségében van.

Ezek a különböző formái a Szovjetunió proletárjai és a világ proletariátusa közötti szövetségnek.

Az ellenzéknek az a hibája, hogy nem érti vagy nem ismeri el a szövetség e formáit. Az ellenzéknek az a baja, hogy a szövetségnek csak egyetlen formáját ismeri el, a nyugateurópai proletariátus által a Szovjetunió proletariátusának nyújtott „közvetlen állami támogatás” formáját, vagyis azt a formát, amely, sajnos, egyelőre nincs alkalmazásban, és emellett az ellenzék a Szovjetunióban folyó szocialista építés sorsát közvetlenül ettől a jövőbeli támogatástól teszi függővé.

Az ellenzék azt hiszi, hogy csak a támogatás e formájának elismerése esetén lehet megőrizni a párt számára a „nemzetközi forradalmi perspektívát”. De már mondottam, hogy ez az álláspont a világforradalom késlekedése esetén csak gazdaságunk kapitalista elemeinek tett szakadatlan engedményekre, és végül — kapitulációra, defetizmusra vezethet.

Kiderül tehát, hogy az európai proletariátus „közvetlen állami támogatása”, amelyet az ellenzék mint a világ proletariátusával való szövetség egyetlen formáját ajánl, a világforradalom késlekedése esetén a kapituláció takargatása.

Kamenyev „nemzetközi forradalmi perspektívája” mint a kapituláció takargatása — lám, valójában ez Kamenyev „perspektívája”.

Ezért csak csodálni lehet azt a bátorságot, amellyel Kamenyev itt fellépett, nacionál-reformizmussal vádolva pártunkat.

Honnan szedte — enyhén szólva — ezt a bátorságot Kamenyev, aki nálunk sohasem tűnt ki sem forradalmiságával, sem internacionalizmusával?

Honnan szedte ezt a bátorságot Kamenyev, aki nálunk mindig bolsevik volt a mensevikek között és mensevik a bolsevikok között? (Derültség.)

Honnan szedte ezt a bátorságot Kamenyev, akit Lenin annak idején teljes joggal nevezett az Októberi Forradalom „sztrájktörőjének”?

Kamenyev tudni óhajtja, hogy a Szovjetunió proletariátusa nemzetközi-e. Ki kell jelentenem, hogy a Szovjetunió proletariátusának nincs szüksége az Októberi Forradalom „sztrájktörőjének” bizonyítványára.

Akarja tudni, hogy a Szovjetunió proletariátusa mennyire nemzetközi? Kérdezze meg az angol munkásokat, kérdezze meg a német munkásokat (viharos taps), kérdezze meg a kínai munkásokat — és ők majd beszélnek önnek a Szovjetunió proletariátusának nemzetköziségéről.

4. Az elfajulás kérdése

Bebizonyítottnak tekinthetjük tehát, hogy az ellenzék mai álláspontja — a szocializmus országunkban való győzelmes építése lehetőségének határozott tagadása.

A szocializmus győzelmes építése lehetőségének tagadása azonban a párt elfajulásának perspektívájára vezet, az elfajulás perspektívája pedig a hatalom feladására és egy másik párt megalakításának kérdéséhez vezet.

Trockij úgy tett, mint aki nem tudja komolyan venni ezt a kérdést. Ez álcázás.

Nem lehet kétséges, hogy ha mi nem építhetünk szocializmust, a többi országban pedig késik a forradalom, s közben nálunk erősödik a tőke ugyanúgy, ahogy népgazdaságunknak és a kapitalista világgazdaságnak az „összenövése” is fokozódik — akkor az ellenzék szempontjából csak két kivezető út marad:

a) vagy hatalmon kell maradnunk és a polgári demokrácia politikáját kell folytatnunk, részt kell vennünk a burzsoá kormányban, egyszóval „millerandizmust” kell megvalósítanunk;

b) vagy fel kell adnunk a hatalmat, hogy el ne fajuljunk, és a hivatalos párt mellett új pártot kell alakítanunk, ami éppen az, amire ellenzékünk tulajdonképpen törekedett és lényegében még ma is törekszik.

A két párt elmélete, vagy egy új párt elmélete közvetlenül a szocializmus győzelmes építése lehetőségének tagadásából, közvetlenül az elfajulás perspektívájából következik.

Mind az egyik, mind a másik megoldás kapitulációra, defetizmusra vezet.

Hogyan állt ez a kérdés a polgárháború időszakában? A kérdés akkor így állt: ha nem tudunk hadsereget szervezni és nem tudjuk visszaverni az ellenséget, a proletárdiktatúra elbukik és elveszítjük a hatalmat. Akkor a háború volt az első helyen.

Hogyan áll a kérdés most, amikor a polgárháború befejeződött és a gazdasági építés feladatai kerültek az első helyre? A kérdés most így áll: ha nem tudunk szocialista gazdaságot építeni, akkor a proletárdiktatúrának, egyre komolyabb és komolyabb engedményeket téve a burzsoáziának, el kell fajulnia és a burzsoá demokrácia járszalagjára kell kerülnie.

Beleegyezhetnek-e kommunisták abba, hogy burzsoá politikát folytassanak és elfajuljon a proletárdiktatúra?

Nem, nem egyezhetnek bele és nem szabad beleegyezniök.

Ebből adódik a kivezető út: fel kell adni a hatalmat és új pártot kell alakítani, szabaddá téve az utat a restaurálódó kapitalizmus számára.

Kapituláció, mint az ellenzéki blokk mai álláspontjának természetes folyománya — ez a következtetés.

IV
Az ellenzék és a pártegység kérdése

Rátérek az utolsó kérdésre, az ellenzéki blokknak és pártunk egységének a kérdésére.

Hogyan alakult ki az ellenzéki blokk?

A párt azt mondja, hogy az ellenzéki blokk úgy alakult ki, hogy az „új ellenzék”, Kamenyev és Zinovjev, átállt a trockizmus oldalára.

Zinovjev és Kamenyev tagadják ezt és arra célozgatnak, hogy nem ők mentek Trockijhoz, hanem Trockij jött hozzájuk.

Lássuk a tényeket.

Beszéltem a XIV. konferenciának arról a határozatáról, amelyet a konferencia a szocializmus országunkban való építésének kérdésében hozott. Beszéltem arról, hogy Kamenyev és Zinovjev megtagadta ezt a határozatot, amelyet nem fogad el és nem is fogadhat el Trockij, megtagadták azért, hogy közeledjenek Trockijhoz és átálljanak a trockizmus oldalára. Igaz ez vagy sem? Igenis, igaz. Megkísérelték-e Kamenyev és Zinovjev azt, hogy valamit szembeszegezzenek ezzel az állítással? Nem, nem kísérelték meg. Agyonhallgatták a kérdést.

Van továbbá pártunk XIII. konferenciájának egy határozata, amely a trockizmust kispolgári elhajlásnak és a leninizmus revíziójának minősíti. Ezt a határozatot, mint ismeretes, a Kommunista Internacionále V. kongresszusa jóváhagyta. Előadói beszédemben azt mondottam, hogy Kamenyev és Zinovjev megtagadták ezt a határozatot, amikor külön nyilatkozataikban kijelentették, hogy 1923-ban a trockizmusnak volt igaza a párt ellen folytatott harcában. Igaz ez vagy sem? Igenis, igaz. Tett-e kísérletet Zinovjev és Kamenyev arra, hogy valamit szembeszegezzen ezzel az állítással? Hallgatásuk volt a válasz.

További tények. Kamenyev 1925-ben a következőket írta a trockizmusról:

„Trockij elvtárs lett az a csatorna, amelyen keresztül a kispolgári befolyás behatol pártunkba. Fellépéseinek egész jellege, egész történelmi múltja mutatja, hogy ez így van. A párt ellen folytatott harcában immár szimbólumává vált az országban mindannak, ami pártunk ellen irányul” … „Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy ennek a nem-bolsevik tanításnak a fertőzésétől megvédjük a pártnak azokat a rétegeit, amelyekre számít — nevezetesen ifjúságunkat, a jövőnek ezt a letéteményesét, amelynek majdan pártunk sorsát kezébe kell vennie. És éppen ezért pártunk soronlevő feladatául kell kitűzni azt, hogy a legkülönbözőbb formában fokozott mértékben magyarázza meg Trockij elvtárs álláspontjának helytelenségét, azt, hogy választani kell a trockizmus és a leninizmus között, hogy nem lehet a kettőt egymással összeegyeztetni” (Kamenyev. „A párt és a trockizmus”, „A leninizmusért” c. gyűjteményben, 84—86. old.).

Van-e Kamenyevnek bátorsága ahhoz, hogy most megismételje ezeket a szavakat? Ha hajlandó megismételni őket, akkor miért van most blokkban Trockijjal? Ha nem meri megismételni őket, akkor nem világos-e, hogy Kamenyev feladta régi álláspontját és átállt a trockizmus oldalára?

Zinovjev ezt írta a trockizmusról 1925-ben:

„Trockij elvtárs legutóbbi fellépése („Október tanulságai”) nem más, mint már meglehetősen nyílt kísérlet a leninizmus alapjainak revíziójára, sőt, közvetlen felszámolására. A legrövidebb időn belül ezt világosan fogja látni egész pártunk és az egész Internacionále” (Zinovjev. „Bolsevizmus vagy trockizmus”, „A leninizmusért” c. gyűjteményben, 120. old.).

Hasonlítsák össze Zinovjevnek ezeket a szavait azzal, amit Kamenyev mondott beszédében: „Mi azért tartunk Trockijjal, mert ő nem revideálja Lenin alapeszméit” — és akkor megértik, hogy milyen mélyre zuhant Kamenyev és Zinovjev.

Zinovjev ugyanabban az évben, 1925-ben ezt írta Trockijról:

„Most dől el a kérdés, hogy mi is tulajdonképpen az OKP 1925-ben. 1903-ban ezt a kérdést a szervezeti szabályzat első paragrafusával kapcsolatos álláspont döntötte el, 1925-ben pedig a Trockijhoz, a trockizmushoz való viszony. Aki azt mondja, hogy a trockizmus «törvényes árnyalattá» válhat a bolsevik pártban, az maga sem bolsevik többé. Aki most Trockijjal szövetségben, azzal a trockizmussal együttműködve akarja a pártot építeni, amely nyíltan támadja a bolsevizmust, az elfordul a leninizmus alapjaitól. Meg kell érteni, hogy a trockizmus túlhaladott szakasz, hogy a lenini pártot most csak a trockizmussal szembeszállva lehet építeni” („Pravda”, 1925 február 5).

Van-e Zinovjevnek bátorsága ahhoz, hogy most megismételje ezeket a szavakat? Ha hajlandó megismételni őket, akkor miért van most blokkban Trockijjal? Ha nem tudja megismételni őket, akkor nem világos-e, hogy Zinovjev elfordult a leninizmustól és átállt a trockizmushoz?

Miről tanúskodnak mindezek a tények?

Arról, hogy az ellenzéki blokk úgy tevődött össze, hogy Kamenyev és Zinovjev átállt a trockizmus oldalára.

Milyen az ellenzéki blokk platformja?

Az ellenzéki blokk platformja a szociáldemokrata elhajlás platformja, a jobboldali elhajlás platformja pártunkban, olyan platform, amelynek célkitűzése az, hogy összegyűjtsön mindenféle és mindenfajta opportunista áramlatot a párt elleni, a párt egysége elleni, a párt tekintélye elleni harc megszervezése érdekében. Kamenyev a Központi Bizottságra célozgatva beszél arról, hogy pártunkban jobboldali elhajlás van. De ez fogás, otromba és alattomos fogás, amelynek az a célja, hogy a párt ellen emelt nagyhangú vádakkal leplezze az ellenzéki blokk opportunizmusát. A valóság az, hogy a jobboldali elhajlás kifejezője pártunkban az ellenzéki blokk. Mi az ellenzéket nem kijelentései, hanem tettei alapján ítéljük meg. Az ellenzék tettei pedig arról tanúskodnak, hogy az ellenzék a gyűjtőpontja és melegágya mindenféle és mindenfajta opportunista elemnek — Osszovszkijtól és a „munkásellenzéktől” kezdve egészen Souvarine-ig és Maslowig, Korschig és Ruth Fischerig. A frakciózás visszaállítása, a párton belüli frakciószabadság elméletének visszaállítása, pártunk valamennyi opportunista elemének összegyűjtése, harc a párt egysége ellen, harc a párt vezető káderei ellen, harc egy új párt megalakításáért — ez most az ellenzék számítása, ha Kamenyev felszólalása alapján ítélünk. Kamenyev felszólalása ebben a tekintetben fordulat az ellenzék 1926 októberi „nyilatkozatától” az ellenzék szakadár vonalának visszaállítása felé.

Mi az ellenzéki blokk a pártegység szempontjából?

Az ellenzéki blokk egy új párt csírája pártunkban. Vagy talán nem tény az, hogy az ellenzéknek saját központi bizottsága és saját párhuzamos helyi bizottságai voltak? Az ellenzék azt erősítgette 1926 október 16-i nyilatkozatában, hogy lemondott a frakciózásról. De vajon Kamenyev felszólalása nem arról tanúskodik, hogy az ellenzék ismét visszatért a frakcióharchoz? Hol a biztosíték arra, hogy az ellenzék nem állította máris vissza saját központi szervét és helyi párhuzamos szervezeteit? Vajon nem tény az, hogy az ellenzék külön tagdíjakat szedett saját pénztára számára? Hol a biztosíték arra, hogy az ellenzék nem lépett újra erre a szakadár útra?

Az ellenzéki blokk egy új párt csirája, amely aláássa pártunk egységét.

A feladat az, hogy szétzúzzuk és felszámoljuk ezt a blokkot. (Viharos taps.)

Elvtársak, a proletárdiktatúra olyan viszonyok között, amikor más országokban az imperializmus uralkodik, amikor egy ország, csak egy ország tudta áttörni a tőke frontját, egyetlen percig sem állhat fenn a párt, egysége nélkül, vasfegyelemmel felvértezett párt nélkül. Azokat a kísérleteket, amelyek a párt egységének aláásására, új párt alakítására irányulnak, gyökerükben el kell vágnunk, ha meg akarjuk őrizni a proletárdiktatúrát, ha szocializmust akarunk építeni.

A feladat tehát az, hogy az ellenzéki blokkot felszámoljuk és pártunk egységét megszilárdítsuk.

V
Befejezés

Befejezem, elvtársak.

Ha összefoglaljuk a vita eredményeit, levonhatunk egy általános következtetést, amelyhez nem férhet semmi kétség, mégpedig azt a következtetést, hogy pártunk XIV. kongresszusának igaza volt, amikor azt mondotta, hogy az ellenzék nem hisz proletariátusunk erejében, nem hisz a szocializmus országunkban való győzelmes építésének lehetőségében.

Ez szűrődik le a benyomásokból, ez az az általános következtetés, amelynek ki kellett alakulnia az elvtársakban.

Így tehát két erő van önök előtt. Egyfelől — pártunk, amely magabiztosan vezeti előre a Szovjetunió proletariátusát, szocializmust épít és minden ország proletárjait harcra szólítja. Másfelől — az ellenzék, amely úgy tántorog pártunk után, mint valami roskatag vénember, reumás lábbal, fájós derékkal, fejfájósan, — az ellenzék, amely árasztja magából a pesszimizmust és mérgezi a levegőt fecsegésével, hogy nálunk, a Szovjetunióban semmi sem lesz a szocializmusból, hogy náluk, a burzsoáknál, minden a legnagyobb rendben van, nálunk pedig, a proletároknál, minden rosszul áll.

Ez az a két erő, elvtársak, amelyek önök előtt állnak.

Az elvtársaknak választaniok kell. (Derültség.)

Nem kételkedem abban, hogy helyesen fognak választani. (Taps.)

Az ellenzék frakciós elvakultságában olyasvalaminek tekinti forradalmunkat, mint ami híjával van minden önálló erőnek, mint ami csak afféle ingyenes melléklete a jövőbeni, még nem győzött nyugati forradalomnak.

Lenin elvtárs nem ilyennek tekintette a mi forradalmunkat, a Szovjet Köztársaságot. Lenin elvtárs a Szovjet Köztársaságot fáklyának tekintette, amely megvilágítja az utat minden ország proletárjai számára.

Lenin elvtárs azt mondotta erről:

„A Szovjet Köztársaság példája sokáig ott fog lebegni szemük előtt (vagyis a világ proletárjai előtt. — I. Szt.). Szocialista Szovjet Köztársaságunk szilárdan fog állni, mint a nemzetközi szocializmus fáklyája és a dolgozó tömegek példaképe. Ott — marakodás, háború, vérontás, milliós emberáldozatok, tőkés kizsákmányolás, itt — igazi békepolitika és Szocialista Szovjet Köztársaság” (XXII. köt. 218. old.).

E fáklya körül két front alakult ki: a proletárdiktatúra ellenségeinek frontja, akik igyekeznek nimbuszától megfosztani, megingatni és kioltani ezt a fáklyát, és a proletárdiktatúra barátainak frontja, akik igyekeznek támogatni ezt a fáklyát és szítani lángját.

A feladat az, hogy támogassuk ezt a fáklyát és szilárdítsuk meg létét a világforradalom győzelme érdekében.

Elvtársak! Nem kételkedem abban, hogy önök mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez a fáklya lángoljon és megvilágítsa az utat minden elnyomott és leigázott előtt.

Nem kételkedem abban, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy e fáklya lángja mennél magasabban lobogjon a proletariátus ellenségeinek rettenetére.

Nem kételkedem abban, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy a világ minden részén kigyulladjanak ilyen fáklyák a világ proletárjainak örömére. (Hosszantartó, sokáig nem szűnő taps. A küldöttek mind felállnak és az „Internacionálét” éneklik. Háromszoros „hurrá”.)

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa