Írta: J. V. Sztálin

Szociáldemokrata elhajlás pártunkban

Előadói beszéd a SzK(b)P XV. országos konferenciáján

1926. november 1

I
Az ellenzéki blokk fejlődésének szakaszai

Elvtársak! Az első kérdés, amellyel beszédemben foglalkoznom kell, az ellenzéki blokk kialakulásának, fejlődése szakaszainak és, végül, már megkezdődött bomlásának kérdése. Erre a témára szerintem szükség van azért, hogy bevezessen bennünket az ellenzéki blokkról szóló tézisek kérdésének lényegébe.

Zinovjev már a XIV. pártkongresszuson jelt adott arra, hogy valamennyi ellenzéki irányzat zárkózzék fel és egyesüljön egyetlen erővé. A konferencia küldöttei bizonyára emlékeznek Zinovjevnek erre a beszédére. Nem lehet kétséges, hogy ez a felhívás múlhatatlanul visszhangra talált a trockisták között, akiknek kezdettől fogva az volt az elgondolásuk, hogy a csoportoknak többé-kevésbé szabadoknak kell lenniök és többé-kevésbé egyesülniük kell azért, hogy harcoljanak a párt alapvonala ellen, amely Trockijt már régen nem elégíti ki.

Ez úgyszólván a blokkalakítás előkészítése volt.

1. Az első szakasz

Az ellenzék az első komoly lépést a blokkalakítás terén a Központi Bizottság áprilisi plénuma idején tette, Rikovnak a gazdasági helyzetre vonatkozó téziseivel kapcsolatban. Az „új ellenzék” és a trockisták akkor még nem egyeztek meg mindenben, de hogy a blokk alapjában már készen volt, abban már nem lehetett kételkedni. Azok az elvtársak, akik olvasták az áprilisi plénum gyorsírói jegyzőkönyvét, bizonyára megértik, hogy ez valóban így van. A két csoport alapjában véve már megegyezett, de voltak fenntartások, amelyek miatt Rikov téziseihez nem nyújthattak be az egész ellenzék részére közös módosításokat, hanem két párhuzamos módosítás-sorozatot kellett benyujtaniok. A módosítások egyik sora a Kamenyev vezette „új ellenzéktől” indult ki, a másik pedig a trockisták csoportjától. De hogy alapjában véve egy követ fújtak, és hogy a plénum már akkor mondotta, hogy új formában az Augusztusi Blokkot újítják fel, ez kétségtelen tény.

Mik voltak akkor ezek a fenntartások?

Trockij akkor ezt mondotta:

„Kamenyev elvtárs módosításaiban szerintem fogyatékosság az, hogy ezek a módosítások a falu rétegeződését mintegy, bizonyos mértékben, az iparosítástól függetlennek tekintik. Pedig a paraszti rétegeződésnek és ütemének jelentőségét és társadalmi súlyát az iparosításnak az egész faluhoz viszonyított növekedése és üteme határozza meg.”

Eléggé fontos fenntartás.

Kamenyev erre válaszolva szintén fenntartással él a trockistákkal szemben.

„Nem csatlakozhatom — mondja — a módosításoknak ahhoz a részéhez (vagyis a Trockij által Rikov határozati javaslatához benyújtott módosítások egy részéhez), amely a párt múltban folytatott gazdasági politikájával foglalkozik, azzal a politikával, amelyet én százszázalékban védelmeztem.”

Az „új ellenzéknek” nem tetszett, hogy Trockij bírálja azt a gazdasági politikát, amelynek az előző időszakban Kamenyev volt az irányítója. Trockijnak pedig az nem tetszett, hogy a parasztság rétegeződésének kérdéseit az „új ellenzék” elszakítja az iparosítás kérdésétől.

2. A második szakasz

A második szakasz — a Központi Bizottság júliusi plénuma. Ezen a plénumon már formailag is összekovácsolt blokkot láttunk, fenntartások nélküli blokkot. Trockij visszavonta fenntartásait, fátyolt borított rájuk, ugyanúgy, mint ahogy Kamenyev is visszavonta fenntartásait és fátyolt borított rájuk. Most már közös „nyilatkozatuk” van, amelyet, mint pártellenes okmányt, az elvtársak valamennyien jól ismernek. Ezek az ellenzéki blokk második fejlődési szakaszának jellemző vonásai.

Ebben a szakaszban a blokk nemcsak a fenntartásokról való kölcsönös lemondás, hanem a kölcsönös „amnesztia” talaján kovácsolódott össze és öltött formát. Ebben az időben tette Zinovjev azt az érdekes kijelentését, hogy az ellenzéknek, az 1923-as ellenzék fő magvának, vagyis a trockistáknak igazuk volt a párt elfajulásának kérdésében, vagyis a trockizmus gyakorlati álláspontja szempontjából legfőbb kérdésben, amely a trockizmus elvi álláspontjából fakadt. Másrészt ugyanebben az időben tette Trockij azt a nem kevésbé érdekes kijelentést, hogy „Október tanulságai” című könyve, amely éppen Kamenyev és Zinovjev ellen mint a párt „jobbszárnya” ellen irányul, amely most megismétli az októberi hibákat — téves, hogy a jobboldali elhajlás és az elfajulás kezdetét a pártban nem Kamenyevtől és Zinovjevtől, hanem mondjuk Sztálintól kell származtatni.

Zinovjev ez év júliusában kijelentette:

„Állítjuk, hogy most már egyáltalán nem lehet kétséges, hogy az 1923-as ellenzék fő magva, mint ezt a frakció (vagyis a Központi Bizottság többsége) vezérvonalának fejlődése megmutatta, helyesen figyelmeztetett a proletár vonalról való letérés veszélyére és az apparátus-rezsim veszélyes növekedésére.”

Másszóval: Zinovjev közelmúltbeli állításai és a XIII. kongresszusnak az a határozata, hogy Trockij revideálja a leninizmust, hogy a trockizmus kispolgári elhajlás, — mindez hiba volt, félreértés volt, a veszély nem a trockizmusban, hanem a Központi Bizottságban van.

Ezt a felülmúlhatatlanul elvtelen „amnesztiát” kapta a trockizmus.

Másrészt Trockij júliusban kijelenti:

„Kétségtelen, hogy az «Október tanulságaiban» a politika opportunista eltolódásait Zinovjev és Kamenyev nevével hoztam összefüggésbe. Mint a Központi Bizottságon belül folyó eszmei harc tapasztalata tanúsítja, ez durva hiba volt. Ennek a hibának az a magyarázata, hogy nem állt módomban megfigyelni a hetek között folyó eszmei harcot és idejében megállapítani, hogy az opportunista eltolódásokat az a csoport idézte elő, amelyet Sztálin elvtárs vezetett Zinovjev és Kamenyev elvtársakkal szemben.”

Ez azt jelenti, hogy Trockij nyíltan megtagadta „Október tanulságai” című nagy port felvert könyvét, ezzel „amnesztiát” adott Zinovjevnek és Kamenyevnek, cserébe azért az „amnesztiáért”, amelyet ő kapott Kamenyevtől és Zinovjevtől.

Világos és nyílt elvtelen alku.

Tehát lemondás az áprilisi fenntartásokról és kölcsönös „amnesztia” a párt elvei rovására — ezek azok az elemek, amelyek meghatározták a blokknak mint pártellenes blokknak végleges megalakulását.

3. A harmadik szakasz

A blokk fejlődésének harmadik szakasza — az ellenzék nyílt fellépése a párt ellen ez év szeptember végén és október elején Moszkvában és Leningrádban, az az időszak, amikor a blokk vezetői, miután délen kipihenték magukat és erőt gyűjtöttek, visszatértek a központba és nyílt támadást indítottak a párt ellen. Mielőtt a párt elleni harc illegális formáiról áttértek volna a nyílt harci formákra, itt, a Politikai Irodában, mint kiderül (én akkor nem voltam Moszkvában), azt mondották: „Mi majd megmutatjuk nektek, kimegyünk a munkásgyűlésekre, hadd mondják meg a munkások, kinek van igaza, mi majd megmutatjuk nektek.” És járni kezdték a sejteket. De ezek a fellépések, mint ismeretes, az ellenzékre nézve siralmas eredményekkel végződtek. Az elvtársak tudják, hogy az ellenzék vereséget szenvedett. A sajtóból tudják, hogy az ellenzéki blokk mind Leningrádban, mind Moszkvában, mind a Szovjetunió iparvidékein, mind nem-ipari vidékein a párt tömegeinek határozott visszautasításában részesült. Hogy hány szavazatot kaptak, hányan szavaztak a Központi Bizottság mellett, nem fogom ismételni, az adatokat ismerik a sajtóból. Világos volt, hogy az ellenzéki blokk számításai nem váltak be. Ekkor kezdett az ellenzék a pártonbelüli béke felé hajlani. Az ellenzék veresége nyilván nem volt hiábavaló. Október 4-én történt, hogy az ellenzék benyújtotta a Központi Bizottságnak békenyilatkozatát, s hogy a szitkok és acsarkodások után először hallottunk az ellenzéktől olyan szavakat, amelyek végre pártemberek szavaira emlékeztettek: ideje beszüntetni a „pártonbelüli viszályt” és rendezni a „közös munkát”.

Az ellenzék tehát, miután vereséget szenvedett, kénytelen volt eljutni ahhoz, amire a Központi Bizottság többízben felszólította — a pártonbelüli béke kérdéséhez.

Természetes, hogy a Központi Bizottság, híven a XIV. kongresszusnak az egység szükségességére vonatkozó irányelveihez, szívesen hozzájárult az ellenzék javaslatához, bár tudta, hogy az ellenzék javaslata nem teljesen őszinte.

4. A negyedik szakasz

A negyedik szakasz — az az időszak, amikor kidolgozták az ellenzék vezetőinek ismeretes október 16-i „nyilatkozatát”. Ezt a nyilatkozatot rendszerint kapitulálásnak minősítik. Én nem fogok éles minősítést adni, de világos, hogy ez a nyilatkozat az ellenzéki blokknak nem győzelmeiről, hanem vereségéről tanúskodik. Tárgyalásaink történetét nem fogom elmondani, elvtársak. A tárgyalásokat gyorsírással jegyezték és önöknek módjukban van ezt a dolgot megismerni a gyorsírói feljegyzésekből. Csupán egy incidensre szeretnék kitérni. Az ellenzéki blokk a „nyilatkozat” első bekezdésében azt akarta kijelenteni, hogy fenntartja nézeteit és megmarad, sőt nem is egyszerűen, hanem „teljesen” megmarad régi álláspontján. Mi meggyőztük az ellenzéket, hogy ne ragaszkodjék ehhez. Miért? Két oknál fogva.

Először, azért, mert ha lemondtak a frakciózásról, tehát egyszersmind lemondtak a frakciószabadság elméletéről és gyakorlatáról is és elhatárolták magukat Osszovszkijtól, a „munkásellenzéktől”, a Maslow—Urbahns csoporttól, akkor ez azt jelenti, hogy az ellenzék nemcsak a frakciós harci módszerekről mondott le, hanem bizonyos politikai pozíciókról is. Mondhatják-e ezután azt, hogy az ellenzéki blokk „teljesen” fenntartja régi hibás nézeteit, hogy megmarad eszmei álláspontján? Világos, hogy nem mondhatják.

Másodszor, azt mondottuk az ellenzéknek, hogy neki magának nem érdeke azt hangoztatni, hogy az ellenzékiek megmaradnak, sőt „teljesen” megmaradnak régi álláspontjukon, mert a munkások teljes joggal ezt fogják mondani: „tehát az ellenzékiek még tovább akarnak verekedni, tehát nem kaptak még eleget, tehát ütnünk kell őket a jövőben is”. (Derültség, felkiáltások: „Úgy van!”) Ők ennek ellenére nem értettek egyet velünk és csak arra voltak hajlandók, hogy kihagyják a „teljesen” szót, de megtartották azt a mondatot, hogy megmaradnak régi álláspontjukon. Most hát egyék meg, amit maguknak főztek. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

5. Lenin és a pártonbelüli blokk kérdése

Zinovjev nemrég azt mondotta, hogy a Központi Bizottság alaptalanul szidalmazza blokkjukat, mivel Lenin általában helyeselte a blokkokat a pártban. Meg kell mondanom, elvtársak, hogy Zinovjev kijelentésének semmi köze sincs Lenin álláspontjához. Lenin sohasem helyeselt akármiféle blokkot a pártban. Lenin csak a mensevikek, a likvidátorok, az otzovisták elleni elvi és forradalmi blokkokat helyeselte. Lenin mindig harcolt az elvtelen és pártellenes blokkok ellen a pártban. Hiszen mindenki tudja, hogy Lenin három éven át harcolt Trockij Augusztusi Blokkja mint pártellenes és elvtelen blokk ellen, amíg teljesen le nem győzte. Iljics sohasem helyeselt akármiféle blokkot. Iljics csak olyan blokkokat helyeselt a pártban, amelyek, először, elviek, és amelyeknek, másodszor, az a céljuk, hogy megerősítsék a pártot a likvidátorokkal, a mensevikekkel, az ingadozó elemekkel szemben. Pártunk történetében volt már példa erre, amikor (1910—1912-ben) a leninisták blokkra léptek a plehanovistákkal a likvidátorok blokkja ellen, amikor a párt ellen megalakult az Augusztusi Blokk, amelynek Potreszov és más likvidátorok, Alekszinszkij és más otzovisták voltak a tagjai és amelynek Trockij volt a vezetője. Az egyik blokk, a pártellenes blokk, az Augusztusi Blokk, elvtelen, kalandor blokk volt, és volt egy másik blokk, a leninisták blokkja a plehanovistákkal, vagyis a forradalmi mensevikekkel (Plehanov akkor forradalmi mensevik volt). Lenin ezt az utóbbi blokkot ismerte el, és az ilyen blokkokat mi mindannyian elismerjük.

Ha a pártonbelüli blokk fokozza a párt harcképességét és előreviszi a pártot, akkor mellette vagyunk, az ilyen blokk mellett. Igenám, de az önök blokkja, tisztelt ellenzékiek, az önök blokkja talán fokozza a párt harcképességét, az önök blokkja talán elvi blokk? Milyen elvek egyesítik önöket mondjuk Medvegyev csoportjával? Milyen elvek egyesítik önöket mondjuk a franciaországi Souvarine-csoporttal, vagy a németországi Maslow-csoporttal? Milyen elvek egyesítik önöket, az „új ellenzéket”, amely a trockizmust még nemrégen a mensevizmus válfajának tartotta, a trockistákkal, akik nemrégen még opportunistáknak tartották az „új ellenzék” vezetőit?

Továbbá, talán az önök blokkja a párt hasznát, a párt javát célozza, és nem a párt ellen irányul? Talán fokozta akár egy szemernyivel is pártunk harcképességét és forradalmiságát? Hiszen ma már az egész világ tudja, hogy blokkjuk fennállásának 8 vagy 6 hónapja alatt folyton azon igyekeztek, hogy visszaráncigálják a pártot, vissza a „forradalmi” frázishoz, az elvtelenséghez, azon igyekeztek, hogy bomlasszák, hogy megbénítsák a pártot, hogy szakadást idézzenek elő.

Nem, elvtársak, az ellenzéki blokknak semmi köze sincs ahhoz a blokkhoz, amelyet Lenin kötött a plehanovistákkal 1910-ben az opportunisták Augusztusi Blokkja ellen. Ellenkezőleg, a mostani ellenzéki blokk lényegében, mind elvtelenségében, mind opportunista alapjában, Trockij Augusztusi Blokkjára emlékeztet.

Az ellenzékiek tehát azzal, hogy ilyen blokkot szerveztek, letértek arról a fő vonalról, amelyet Lenin igyekezett követni. Lenin mindig arra tanított bennünket, hogy a leghelyesebb politika az elvi politika. Az egy csoportba összeverődött ellenzék, ezzel szemben, úgy vélekedett, hogy a leghelyesebb politika az elvtelen politika.

Ezért nem is állhat fenn sokáig az ellenzéki blokk, elkerülhetetlenül fel fog bomlani és szét fog hullani.

Ezek az ellenzéki blokk fejlődésének szakaszai.

6. Az ellenzéki blokk bomlásának folyamata

Mi jellemzi most az ellenzéki blokk állapotát? Az ellenzéki blokk állapotát a következőkben lehetne jellemezni: az ellenzéki blokk fokozatosan széthullik, a blokkról fokozatosan leválnak alkatelemei, a blokk bomlóban van. Csakis így lehet jellemezni az ellenzéki blokk mostani állapotát. Ennek így is kell lennie, mert hiszen egy elvtelen, egy opportunista blokk nem állhat fenn sokáig pártunkban. Már tudjuk, hogy Maslow és Urbahns csoportja leszakad az ellenzéki blokkról. Már tegnap hallottuk, hogy Medvegyev és Sljapnyikov beismerik, hogy vétkeztek, és elfordulnak a blokktól. Ezenkívül ismeretes, hogy a blokkon belül, vagyis az „új” ellenzék és a „régi” ellenzék között, szintén van széthúzás, amelynek ezen a konferencián meg kell majd mutatkoznia.

Kiderül tehát, hogy a blokkot ugyan megalakították, sőt elég nagy dérrel-dúrral alakították meg, de az ellenkezőjét érték el annak, amit akartak. Persze egyszerű számtani szempontból pozitív eredményt kellett volna kapniok, mert az erők összeadása plusszal jár, de az ellenzékiek nem vették figyelembe, hogy a számtanon kívül van még algebra is, hogy az algebra szerint nem minden erőösszeadásból lesz plusz (derültség), mert nemcsak az erők összeadásától függ a dolog, hanem attól is, hogy milyen előjelek állnak az összeadandók előtt. (Hosszantartó taps.) Kiderült, hogy az ellenzékiek, bár erősek a számtanban, gyengék az algebrában, és amikor összeadták erőiket, nemcsak nem növelték hadseregüket, hanem ellenkezőleg, a minimálisra csökkentették, bomlásba vitték.

Mi volt a zinovjevi csoport ereje?

Az, hogy erélyes harcot folytatott a trockizmus alapjai ellen. De mihelyt a zinovjevi csoport lemondott a trockizmus elleni harcáról, úgyszólván kiherélte magát, elvesztette erejét.

Mi volt Trockij csoportjának ereje?

Az, hogy erélyes harcot folytatott Zinovjev és Kamenyev hibái ellen 1917 októberében és e hibáik mostani kiújulása ellen. De mihelyt ez a csoport lemondott a Zinovjev és Kamenyev elhajlása elleni harcról, kiherélte magát, elvesztette erejét.

Heréitek erejét adták össze. (Derültség, hosszantartó taps.)

Világos, hogy ebből semmi épkézláb dolog nem származhatott. Világos, hogy Zinovjev csoportjából a legbecsületesebbeknek ezek után el kellett fordulniok Zinovjevtől, ugyanúgy, mint ahogy a trockisták közül a legjobbaknak szintén el kellett hagyniok Trockijt.

7. Mire számít az ellenzéki blokk?

Mik az ellenzék távlatai? Mire számítanak? Azt hiszem, arra számítanak, hogy az országban és a pártban romlani fog a helyzet. Most szüneteltetik frakciós munkájukat, mivel most „nehéz” idők járnak rájuk. De ha nem mondanak le elvi nézeteikről, ha megmaradnak régi álláspontjaikon, ebből az következik, hogy várva-várják majd a „jobb időket”, amikor erőgyűjtés után újra kiáshatják a csatabárdot a párt ellen. Ebben egy pillanatig sem kételkedhetünk.

Az egyik ellenzéki, aki átállt a párt oldalára, a munkás Andrejev, nemrég egy érdekes dolgot mondott el az ellenzék terveiről, amelyet szerintem meg kell említenünk a konferencián. A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság októberi plénumán Jaroszlavszkij elvtárs erről a következőket mondotta el nekünk beszédében:

„Andrejev, aki eléggé hosszú ideig dolgozott az ellenzék soraiban, végülis arra a meggyőződésre jutott, hogy nem dolgozhat tovább velük. Erre főleg az a körülmény késztette, hogy két dolgot hallott az ellenzéktől: először azt, hogy az ellenzék szemben találta magát a munkásosztály «reakciós» hangulatával, másodszor pedig, hogy a gazdasági helyzet nem bizonyult olyan rossznak, mint gondolták.”

Azt hiszem, hogy a volt ellenzéki, mostpedig párthű Andrejev kimondotta azt, ami az ellenzék szívét nyomja és amit az ellenzék nem mer nyíltan kimondani. Az ellenzékiek nyilván érzik, hogy a gazdasági helyzet most jobb, mint várták, a munkások hangulata pedig nem olyan rossz, mint szeretnék. Innen ered az a politikájuk, hogy most ideiglenesen szüneteltetik a „munkát”. Világos, hogy ha később kissé kiéleződik a gazdasági helyzet — amiről az ellenzékiek meg vannak győződve — és ezzel kapcsolatban rosszabb lesz a munkások hangulata — amiről szintén meg vannak győződve —, haladéktalanul ismét „munkához” látnak, kifejtik eszmei álláspontjukat, amelyről nem mondtak le, és nyílt harcot indítanak a párt ellen.

Ilyen perspektívái vannak, elvtársak, az ellenzéki blokknak, amely bomlik, de amely még nem hullott szét, és talán nem is hullik szét egyhamar, ha a párt nem folytat ellene erélyes és kíméletlen harcot.

De ha az ellenzékiek harcra készülnek és várják a „jobb időket”, hogy újra nyílt harcot indítsanak a párt ellen, a párt sem ülhet ölhetett kézzel. Ezért a pártnak az a feladata, hogy erélyes eszmei harcot folytasson az ellenzék hibás nézetei ellen, amelyekhez az ellenzék ragaszkodik, leleplezze ezeknek az eszméknek opportunista lényegét, bármilyen „forradalmi” frázisokkal álcázzák is azokat, és elérje azt, hogy az ellenzék a teljes szétzúzás terhe alatt kénytelen legyen lemondani hibáiról.

II
Az ellenzéki blokk alapvető hibája

Rátérek, elvtársak, a második kérdésre, az ellenzéki blokknak forradalmunk jellege és távlatai kérdésében, ebben a döntő kérdésben elkövetett fő hibájára.

A döntő kérdés, amely a pártot az ellenzéki blokktól elválasztja, az a kérdés, hogy lehetséges-e a szocializmus győzelme országunkban, vagy, ami egy és ugyanaz, milyen forradalmunk jellege és melyek forradalmunk távlatai.

Ez a kérdés nem új, meglehetősen részletesen megvitattuk egyebek között az 1925.-ös áprilisi konferencián, a XIV. konferencián. Most, az új helyzetben, újra felmerült, és most behatóan kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel. Mivel pedig a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumainak nemrégi együttes ülésén Trockij és Kamenyev azzal a váddal hozakodott elő, hogy az ellenzéki blokkról szóló tézisek helytelenül adják vissza nézeteiket, beszédemben kénytelen vagyok több olyan okmányt és idézetet bemutatni, amelyek az ellenzéki blokkról szóló tézisek alaptételeit megerősítik. Előre is elnézésüket kérem, elvtársak, de kénytelen vagyok így cselekedni.

Három kérdés áll előttünk:

1. Lehetséges-e a szocializmus győzelme országunkban, figyelembe véve azt a körülményt, hogy országunk egyelőre a proletárdiktatúra egyetlen országa, hogy más országokban még nem győzött a proletárforradalom, hogy a világforradalom üteme meglassult.

2. Ha ez a győzelem lehetséges, lehet-e ezt a győzelmet teljes, végleges győzelemnek tekinteni.

3. Ha ezt a győzelmet nem lehet véglegesnek tekinteni, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy ez a győzelem véglegessé váljon.

Ez az a három kérdés, amelyek abban az általános kérdésben futnak össze, hogy lehetséges-e a szocializmusgyőzelme egy országban, vagyis a mi országunkban.

1. Előzetes megjegyzések

Hogyan oldották meg ezt a kérdést a marxisták régebben, mondjuk a múlt század negyvenes éveiben, az ötvenes-hatvanas években, általában abban az időszakban, amikor még nem volt monopolkapitalizmus, amikor a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvénye még nem volt és nem is lehetett felfedezve, amikor ennek folytán a szocializmus egyes országokban való győzelmének kérdését még nem vetették fel azon a síkon, amelyen később felvetették? Mi marxisták mindannyian, kezdve Marxon és Engelsen, akkoriban azon a véleményen voltunk, hogy a szocializmus győzelme egy, egymagában vett, országban lehetetlen, hogy ahhoz, hogy a szocializmus győzzön, több országban, legalábbis néhány legfejlettebb, legcivilizáltabb országban egyidejűleg végbemenő forradalomra van szükség. És akkor ez helyes volt. E nézetek jellemzésére szeretnék felolvasni egy jellemző idézetet Engels „A kommunizmus alapelvei” című fogalmazványából, amely a legélesebb formában veti fel ezt a kérdést. Ez a fogalmazvány később a „Kommunista Kiáltvány” alapja lett. 1847-ben írta Engels. Engels ebben a vázlatban, amely mindössze néhány évvel ezelőtt került nyilvánosságra, ezt mondja:

„Végbemehet-e ez a forradalom (vagyis a proletariátus forradalma. — I. Szt.) külön egy országban?

Felelet: Nem. A nagyipar már azáltal, hogy megteremtette a világpiacot, olyan kapcsolatba hozta egymással a föld minden népét, de különösen a civilizált népeket, hogy minden egyes nép függ attól, ami egy másiknál történik. Továbbá, a nagyipar minden civilizált országban annyira egyenlővé tette a társadalmi fejlődést, hogy mindezekben az országokban a burzsoázia és a proletariátus a társadalom két döntő osztályává, a kettőjük között folyó harc a jelenkor fő harcává lett. Ezért a kommunista forradalom nem pusztán nemzeti, hanem minden civilizált országban, azaz legalábbis Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban egyidejűleg végbemenő forradalom lesz. Ez országok mindegyikében gyorsabban vagy lassabban fog kialakulni, aszerint, hogy ezek közül az országok közül melyiknek van fejlettebb ipara, nagyobb gazdagsága, jelentősebb tömegű termelőereje. Ezért Németországban fog a leglassabban és legnehezebben, Angliában a leggyorsabban és legkönnyebben megvalósulni. A világ többi országára ugyancsak jelentős hatása lesz, s egészen meg fogja változtatni és nagyon meggyorsítja azok eddigi fejlődését. Ez egyetemes forradalom és ezért egyetemes területen is fog lefolyni” (Engels. „A kommunizmus alapelvei”. Lásd „A kommunista kiáltvány”. Állami Kiadó 1923. 317. old.).

Engels ezt a múlt század negyvenes éveiben írta, amikor még nem volt monopolkapitalizmus. Jellemző, hogy itt Oroszország még csak meg sincs említve, Oroszország teljesen kimaradt. És ez teljesen érthető is, mivel az az Oroszország, amelynek forradalmi proletariátusa van, Oroszország mint forradalmi erő, akkor még nem létezett és nem is létezhetett.

Helyes volt-e ez, amit itt ebben az idézetben hallottunk, a monopóliumelőtti kapitalizmus viszonyai között, helyes volt-e ez akkor, amikor Engels ezt írta? Igen, helyes volt.

Helyes-e ez a tétel most, a monopolkapitalizmus és a proletárforradalom új viszonyai között? Nem, most már nem helyes.

Régebben, a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában, az imperializmuselőtti időszakban, amikor a földgolyót még nem osztották fel egymás között a finánccsoportok, amikor a már felosztott világ erőszakos úton történő újrafelosztásának kérdése még nem volt a kapitalizmus élet-halál kérdése, amikor a gazdasági fejlődés egyenlőtlensége nem volt és nem lehetett annyira éles, amilyen éles később lett, amikor a kapitalizmus ellentmondásai még nem érték el fejlődésüknek azt a fokát, amelyen a virágzó kapitalizmust halódó kapitalizmussá változtatják, megnyitva a lehetőségét annak, hogy a szocializmus egyes országokban győzelmet arasson — ebben a régi időszakban Engels tétele vitathatatlanul helyes volt. Az új időszakban, az imperializmus fejlődésének időszakában, amikor a kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlensége az imperialista fejlődés döntő erejévé vált, amikor az imperialisták közötti elkerülhetetlen konfliktusok és háborúk gyengítik az imperializmus frontját és lehetővé teszik e front áttörését egyes országokban, amikor a fejlődés egyenlőtlenségének Lenin által felfedezett törvénye a szocializmus egyes országokban való győzelméről szóló elméletnek a kiindulópontjává vált — ezek között a viszonyok között Engels régi tétele már helytelenné válik, ezt a tételt ezek között a viszonyok között szükségképpen egy másik tétellel kell helyettesíteni, amely szerint a szocializmus győzelme egy országban lehetséges.

Leninnek, mint Marx és Engels műve folytatójának nagysága éppen abban van, hogy sohasem volt a marxizmus betűjének rabja. Kutatásaiban Marx útmutatását követte, aki nem egyízben mondta, hogy a marxizmus nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala. Lenin tudta ezt, pontosan megkülönböztette a marxizmus betűjétől a marxizmus lényegét és sohasem tekintette a marxizmust dogmának, hanem igyekezett a marxizmust mint fő módszert a kapitalista fejlődés új viszonyai között alkalmazni. Lenin nagysága éppen abban van, hogy nyíltan és becsületesen, ingadozás nélkül kimondotta, hogy új tételre van szükség, amely szerint a proletárforradalom győzelme lehetséges egyes országokban, és nem félt attól, hogy a világ opportunistái görcsösen ragaszkodni fognak a régi tételhez és opportunista munkájukat Marx és Engels nevével igyekeznek majd leplezni.

Másrészt furcsa volna azt követelni Marxtól és Engelstől, hogy — bármilyen zseniális gondolkodók voltak is — 50—60 évvel a fejlett monopolkapitalizmus előtt pontosan előre lássák a proletariátus osztályharcának minden lehetőségét, amelyek csak a monopolkapitalizmus, az imperialista kapitalizmus időszakában jelentek meg.

És ez nem az első eset, amikor Lenin Marx módszeréből kiindulva úgy folytatja Marx és Engels művét, hogy nem ragaszkodik a marxizmus betűjéhez. Egy másik hasonló esetre gondolok, nevezetesen a proletárdiktatúra kérdésének esetére. Ismeretes, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban Marx azt a gondolatot fejezte ki, hogy a proletárdiktatúra, mint a régi államapparátus széttörése és az új apparátus, az új, proletár állam megteremtése, elengedhetetlen fejlődési szakasz a szocializmushoz vezető úton a kontinens országaiban, tehát kivételt engedett meg Angliát és Amerikát illetőleg, ahol, Marx kijelentése szerint, a militarizmus és a bürokratizmus gyengén fejlett vagy egyáltalán nem fejlett és ahol ezért lehetséges a szocializmusba való átmenet másik útja, „békés” útja. Ez teljesen helyes volt a hetvenes években. (Rjazanov: „Akkor sem volt helyes.”) Én azt hiszem, hogy a hetvenes években, amikor a militarizmus Angliában és Amerikában nem volt olyan fejlett, amilyenné később kifejlődött, ez a tétel teljesen helyes volt. Arról, hogy ez a tétel helyes volt, ön meggyőződhetett volna Lenin elvtárs „A terményadóról” című brosúrájának ismeretes fejezetéből, ahol Lenin nem tartja kizártnak a szocializmus fejlődését a proletariátus és a burzsoázia közötti megegyezés útján a hetvenes évek Angliájában, mint olyan országban, ahol a proletariátus a lakosság többsége, ahol a burzsoázia megszokta, hogy kompromisszumokra lépjen, ahol a militarizmus és a bürokrácia gyenge volt. De ez a tétel, amely a múlt század hetvenes éveiben helyes volt, már helytelenné vált a XIX. század után, az imperializmus időszakában, amikor Anglia legalább olyan bürokratikussá és legalább — ha nem még inkább — olyan militaristává vált, mint a kontinens bármelyik országa. Ezzel kapcsolatban Lenin elvtárs „Állam és forradalom” című brosúrájában azt mondja, hogy Marxnak a kontinensre vonatkozó korlátozása most érvénytelen, mert új viszonyok alakultak ki, amelyek feleslegessé teszik az Angliára vonatkozólag megengedett kivételt.

Lenin nagysága éppen abban van, hogy nem volt a marxizmus betűjének rabja, ki tudta hámozni a marxizmus lényegét, és a marxizmusból kiindulva tovább tudta fejleszteni Marx és Engels tanítását.

Ez volt a helyzet, elvtársak, a szocialista forradalom egyes országokban való győzelmének kérdésében az imperializmuselőtti időszakban, a monopóliumelőtti kapitalizmus időszakában.

2. Leninizmus vagy trockizmus?

A marxisták közül Lenin volt az első, aki valóban marxista elemzésnek vetette alá az imperializmust mint a kapitalizmus új, utolsó szakaszát, aki azt a kérdést, lehetséges-e a szocializmus győzelme egyeskapitalista országokban, új módon tette fel és igenlő értelemben oldotta meg. Leninnek „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka” című brosúrájára gondolok. Leninnek „Az Európai Egyesült Államok jelszaváról” című cikkére gondolok, amely 1915-ben jelent meg. Gondolok arra a vitára, amely Trockij és Lenin között az Európa vagy az egész világ Egyesült Államainak jelszaváról folyt le, amikor Lenin először állította fel a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségéről szóló tézist.

Lenin akkor ezt írta ebben a cikkben:

„A Világ Egyesült Államainak jelszava azonban, mint önálló jelszó aligha lenne helyes; előszöris, mert egybeolvad a szocializmussal; másodszor pedig, mert helytelenül úgy értelmezhetnék, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetetlen és helytelenül értelmezhetnék egy ilyen országnak a többihez való viszonyát. A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” … Mert „a nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban lehetetlen a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott, többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (XVIII. köt. 232—233. old.).

Így írt Lenin 1915-ben.

Mi a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvénye, amely az imperializmus viszonyai között a szocializmus egy országban való győzelmének lehetőségére vezet?

Lenin erről a törvényről szólva abból indult ki, hogy a régi, monopóliumelőtti kapitalizmus már imperializmusba nőtt át; hogy a világgazdaság a legfőbb imperialista csoportok között a területekért, a piacokért, a nyersanyagokért stb. folyó eszeveszett harc viszonyai között fejlődik; hogy a világnak az imperialista csoportok érdekszféráira való felosztása már befejeződött; hogy a tőkés országok fejlődése nem egyenletesen, nem úgy megy végbe, hogy az egyik követi a másikat vagy párhuzamosan halad a másikkal, hanem ugrásszerűen, úgy, hogy a korábban előretört egyes országokat kiszorítják, és új országok nyomulnak előtérbe; hogy a tőkés országok fejlődésének ez a rendje elkerülhetetlenül konfliktusokat és háborúkat idéz elő a tőkés hatalmak között a már felosztott világ újrafelosztásáért; hogy ezek a konfliktusok és háborúk az imperializmus gyengülésére vezetnek; hogy az imperializmus világfrontja ezzel kapcsolatban könnyen sebezhetővé és ennélfogva egyik vagy másik országban áttörhetővé válik; hogy ennek folytán lehetségessé válik a szocializmus győzelme egyes országokban.

Ismeretes, hogy még nemrégen Anglia az imperialista államok élén haladt. Az is ismeretes, hogy később Németország kezdte lehagyni Angliát és helyet követelt magának a „nap alatt” más államok, mégpedig elsősorban Anglia rovására. Ismeretes, hogy az imperialista háború (1914—1918) éppen ezzel a körülménnyel kapcsolatban tört ki. Most, az imperialista háború után, Amerika messze előreszaladt, maga mögött hagyva mind Angliát, mind a többi európai államot. Aligha lehet kétséges, hogy ez a körülmény újabb nagy konfliktusokkal és háborúkkal terhes.

Az a körülmény, hogy az imperialista háborúval kapcsolatban Oroszországban törtük át az imperialista frontot, arról tanúskodik, hogy a kapitalizmus fejlődésének mostani viszonyai között az imperialista front lánca nem okvetlenül abban az országban fog elszakadni, amelyben az ipar a legfejlettebb, hanem ott, ahol ez a lánc gyengébb, ahol a proletariátusnak az imperialista hatalommal szemben komoly szövetségese van, például a parasztság, mint Oroszország esetében láttuk.

Teljes mértékben lehetséges, hogy a jövőben az imperialista front láncát az egyik olyan országban szakítják át, mint mondjuk India, ahol a proletariátusnak komoly szövetségese van az erős forradalmi szabadságmozgalomban.

A szocializmus egy országban való győzelmének lehetőségéről szólva, Lenin, mint ismeretes, elsősorban Trockijjal vitázott, valamint a szociáldemokráciával.

Hogyan reagált Trockij Lenin cikkére és Leninnek a szocializmus egy országban való győzelme lehetőségéről szóló tételére?

Akkor, 1915-ben, Trockij a következőképpen válaszolt Lenin cikkére:

„Az egyetlen némileg konkrét történelmi megfontolást az Egyesült Államok jelszava ellen — mondja Trockij — a svájci «Szocial-Demokrat» (a bolsevikok akkori központi lapja, amelyben Lenin fentebb említett cikke megjelent. — I. Szt.) hasábjain fogalmazták meg a következő mondatban: «A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye». Ebből a «Szocial-Demokrat» azt a következtetést vonta le, hogy lehetséges a szocializmus győzelme egy országban s ezért nincs ok arra, hogy a proletariátus diktatúráját minden egyes államban függővé tegyük az Európai Egyesült Államok létrehozásától. Hogy a különböző országok kapitalista fejlődése egyenlőtlen, az minden vitán felül áll. De maga ez az egyenlőtlenség felettébb egyenlőtlen. Anglia, Ausztria, Németország vagy Franciaország kapitalista színvonala nem egyforma. De Afrikához és Ázsiához viszonyítva mindezek az országok a kapitalista «Európát» képviselik, amely megérett a társadalmi forradalomra. Hogy egyetlen országnak sem kell a maga harcában másokat «bevárnia» — ez elemi igazság, amelyet hasznos és szükséges ismételni, nehogy a párhuzamos nemzetközi cselekvés gondolata helyére a várakozás nemzetközi tétlenségének gondolata kerüljön. Másokra nem várva, mi megkezdjük és folytatjuk a harcot nemzeti talajon, abban a biztos tudatban, hogy kezdeményezésünk megadja a lökést a harcra más országokban; de ha ez nem történnék meg, akkor nincs remény arra — ezt tanúsítja a történelmi tapasztalat és az elméleti megfontolás — hogy, például, a forradalmi Oroszország meg tudna állni a konzervatív Európával szemben, vagy a szocialista Németország elszigetelten fenn tudna maradni a kapitalista világban” (Trockij Művei. III. köt. 1. rész. 89—90. old.).

Ezt írta Trockij 1915-ben a „Nase Szlovo” című párizsi lapban és ez a cikk később újra megjelent Trockij „Békeprogram” című cikkgyűjteményében, amelyet először 1917 augusztusában adtak ki.

Látják, hogy ebben a két idézetben Leninnek és Trockijnak két teljesen különböző tétele áll szemben egymással. Lenin azt tartja, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges, hogy a proletariátus, miután megragadta a hatalmat, nemcsak meg tudja tartani, hanem még tovább is mehet, kisajátítva a kapitalistákat és megszervezve a szocialista gazdaságot azért, hogy hathatós segítséget nyújtson a kapitalista országok proletárjainak, — Trockij viszont, ellenkezőleg, azt tartja, hogy ha az egy országban végbement győztes forradalom nem váltja ki a legrövidebb időn belül a forradalom győzelmét más országokban, akkor a győztes ország proletariátusa még a hatalmat sem tudja megtartani (nem is beszélve arról, hogy nem tudja megszervezni a szocialista gazdaságot), mert, mondja Trockij, nincs remény arra, hogy a forradalmi hatalom Oroszországban meg tud állni a konzervatív Európával szemben.

Ez két teljesen különböző álláspont, két teljesen különböző felfogás. Lenin szerint a hatalomrajutott proletariátus igen aktív és igen kezdeményező erő, amely megszervezi a szocialista gazdaságot és továbbmegy más országok proletárjainak támogatására. Trockij szerint, ellenkezőleg, a hatalomrajutott proletariátus félig passzív erővé válik, amely azonnali segítséget követel a szocializmusnak más országokban való azonnali győzelme formájában és úgy érzi magát, mint valami nyílt táborban, mint akit a hatalom azonnali elvesztésének veszélye fenyeget. No és ha nem jön meg a forradalom azonnali győzelme más országokban — mi lesz akkor? Akkor hagyjunk ott csapot-papot. (Közbeszólás: „És lapuljunk meg a bokorban”.) Igenis, a bokorban. Nagyon jól mondja. (Derültség.)

Azt mondhatják, hogy ez a nézeteltérés Lenin és Trockij között immár a múlté, hogy később a munka folyamán ez a nézeteltérés a minimumra csökkenhetett vagy akár teljesen el is mosódhatott. Igen, a minimumra csökkenhetett volna vagy akár el is mosódhatott volna. De sajnos, sem az egyik, sem a másik nem következett be. Ellenkezőleg, ez a nézeteltérés teljes egészében érvényben maradt egészen Lenin elvtárs haláláig. Ma is fennáll, mint saját szemükkel láthatják. Ellenkezőleg, állítom, hogy ez a nézeteltérés Lenin és Trockij között és az e talajon kifejlődött vita folyvást tartott, Lenin és Trockij erre vonatkozó cikkei egymást követték, és a rejtett vita — igaz, a személyek megnevezése nélkül — folytatódott.

Elmondok néhány ezzel kapcsolatos tényt.1921-ben, amikor bevezettük az új gazdasági politikát, Lenin újból felveti a szocializmus győzelme lehetőségének kérdését abban az immár konkrétabb formában, hogy gazdaságunk szocialista alapját az új gazdasági politika talaján fel lehet építeni. Emlékeznek rá, hogy 1921-ben, amikor bevezettük az új gazdasági politikát, a párt egy része, különösen a „munkásellenzék”, azzal vádolta Lenint, hogy az új gazdasági politika bevezetésével letér a szocializmus útjáról. Lenin, nyilván erre válaszolva, akkori beszédeiben és cikkeiben többízben kijelentette, hogy amikor bevezetjük az új gazdasági politikát, nem letérni akarunk utunkról, hanem folytatni akarjuk megkezdett utunkat az új viszonyok között abból a célból, hogy felépítsük „gazdaságunk szocialista alapját”, a „parasztsággal együtt”, a „munkásosztály vezetésével” (lásd a „Terményadót” és Lenin más cikkeit az új gazdasági politika kérdéséről).

Trockij mintegy erre válaszképpen 1922 januárjában kiad egy „Előszó”-t „1905” című könyvéhez, amelyben közli, hogy a szocializmus építése országunkban a parasztsággal együtt megvalósíthatatlan dolog, mert országunk élete a munkásosztály és a parasztság közötti ellenséges összeütközések vonalán fog haladni mindaddig, amíg nem győz a nyugati proletariátus.

Trockij ebben az „Előszó”-ban ezt mondja:

„A hatalomra jutott proletariátus ellenséges összeütközésbe kerül nemcsak a burzsoázia valamennyi csoportjával, amelyek forradalmi harcának első idejében támogatták, hanem a parasztság széles tömegeivel is, amelyek segítségével hatalomra került”, és „az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében rejlő ellentmondások csak nemzetközi méretekben oldhatók meg, a proletariátus világforradalmának porondján” (Trockij, „Előszó” az „1905” című,1922-ben írt könyvhöz).

Itt is, mint látják, két különböző tétel áll egymással szemben. Lenin lehetségesnek tartja gazdaságunk szocialista alapjának építését a parasztsággal együtt, a munkásosztály vezetésével, Trockij tételéből viszont, ellenkezőleg, az derül ki, hogy a parasztság vezetése a proletariátus által és a szocialista alap együttes építése — megvalósíthatatlan dolog, mert az ország politikai élete a munkáshatalom és a parasztság többsége közötti ellenséges összeütközések vonalán fog haladni, ezeket az összeütközéseket pedig csakis a világforradalom porondján lehet megoldani.

Továbbá. Lenin egy évvel ezután, 1922-ben, a Moszkvai Szovjet plénumán beszédet mondott és ebben a beszédében mégegyszer visszatért a szocializmus országunkban való felépítésének kérdésére. Ezt mondja:

„A szocializmus most már nem a távoli jövő kérdése, nem valamely elvont elképzelés tárgya, nem valamilyen szentképről néz le ránk. Ami a szentképeket illeti, azokról megmaradt a régi, nagyon rossz véleményünk. Mi a szocializmust bevittük a mindennapi életbe és ott kell eligazodnunk. Ez napjaink feladata, ez korunk feladata. Hadd zárjam szavaimat annak a meggyőződésemnek a kifejezésével, hogy bármily nehéz ez a feladat, bármennyire új is előbbi feladatunkhoz képest s bármennyi nehézséget okoz is nekünk — mi valamennyien együtt, nem holnap, hanem néhány év alatt, mi valamennyien együtt mindenáron megoldjuk ezt a feladatot, úgyhogy a «nep» Oroszországa szocialista Oroszországgá lesz” (XXVII. köt. 366. old.).

Mintegy erre válaszképpen, vagy talán magyarázatképpen ahhoz, amit Trockij a fentemlített idézetben mondott, Trockij 1922-ben kiad egy „Utószót” „Békeprogram” című brosúrájához és abban ezt írja:

„Némely olvasónak alkalmasint úgy tetszhetik, hogy azt a «Békeprogram»-ban többször ismétlődő állítást, hogy a proletárforradalom nem fejeződhet be győzelmesen nemzeti keretekben, Szovjet Köztársaságunk csaknem ötesztendős tapasztalata megcáfolta. De ez a következtetés alaptalan volna. Az a tény, hogy a munkásállam az egész világgal szemben helytállt egy országban, mégpedig egy elmaradott országban, a proletariátus kolosszális erejéről tanúskodik, amely más, haladottabb, civilizáltabb országokban valóságos csodákat lesz képes művelni. De ha politikai és katonai értelemben, mint állam, megvédtük is magunkat, a szocialista társadalom megteremtéséig nem jutottunk el, sőt azt meg sem közelítettük . . . Mindaddig, amíg a többi európai államban a burzsoázia van hatalmon, kénytelenek vagyunk a gazdasági elszigeteltség elleni harcban megegyezést keresni a kapitalista világgal; ugyanakkor határozottan ki lehet mondani, hogy e megegyezések legfeljebb abban lehetnek segítségünkre, hogy ezt vagy azt a gazdasági sebet behegesszük, hogy egy vagy két lépést tegyünk előre, de a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé” (Trockij Művei. III. köt. 1. rész. 92—93. old.).

Itt is, mint látják, Lenin és Trockij két ellentétes tétele áll egymással szemben. Lenin azt tartja, hogy a szocializmust már bevittük a mindennapi életbe és hogy a nehézségek ellenére minden lehetőségünk megvan arra, hogy a „nep” Oroszországát szocialista Oroszországgá változtassuk, Trockij viszont, ellenkezőleg, úgy véli, hogy nemcsak nem tudjuk a mostani Oroszországot szocialista Oroszországgá változtatni, hanem még a szocialista gazdaság igazi fellendülését sem érhetjük el addig, amíg a proletariátus nem arat győzelmet más országokban.

Végezetül itt vannak Lenin elvtárs feljegyzései, „A szövetkezetekről” és „Forradalmunkról” (Szuhanov ellen) című cikkek formájában, amelyeket Lenin közvetlenül halála előtt mondott tollba és politikai végrendeletként hagyott ránk. Ezek abban a tekintetben nevezetesek, hogy bennük Lenin ismét felveti a szocializmus országunkban való győzelme lehetőségének kérdését és olyan megfogalmazásokat ad, amelyek minden kételyt kizárnak. A „Forradalmunkról” című cikkében ezt mondja:

„A végletekig sablonszerű… az az érvelésük (mármint a II. Internacionále hőseinek érvelése — I. Szt.), amelyet a nyugateurópai szociáldemokrácia fejlődése idején szóról-szóra bemagoltak és amely abban áll, hogy mi még nem értünk meg a szocializmusra, hogy a szocializmusnak nálunk — ahogy a közülük való «tudós» urak szokták mondani — még nincsenek meg az objektív gazdasági előfeltételei. És egyiküknek sem jut eszébe, hogy feltegye magának a kérdést: hát nem történhetett-e meg, hogy egy nép, amely forradalmi helyzetbe került, abba a forradalmi helyzetbe, amely az első imperialista háborúban alakult ki, hogy ez a nép, helyzete kilátástalanságának hatása alatt, olyan harcra szánta el magát, amely legalább némi esélyt nyújtott neki ahhoz, hogy nem egészen szokásos előfeltételeket vívjon ki magának a civilizáció további fejlesztésére?” …

„Ha a szocializmus megteremtéséhez meghatározott kulturális színvonalra van szükség (bár senki sem tudja megmondani, hogy milyen ez a meghatározott «kulturális színvonal»), akkor miért nem szabad nekünk azzal kezdeni, hogy először forradalmi úton kivívjuk a szükséges előfeltételeket e meghatározott színvonal számára, azután pedig már a munkás-paraszt hatalom és a szovjet rendszer alapján induljunk neki utolérni a többi népet?” …

„A szocializmus megteremtéséhez — mondják önök — civilizáltságra van szükség. Nagyon helyes. De miért ne teremthettük volna meg országunkban előbb a civilizáltságnak olyan előfeltételeit, mint a földesurak kiűzése és az oroszországi kapitalisták kiűzése, hogy azután kezdjük meg a szocializmus felé való haladást? Milyen könyvekben olvasták önök, hogy a történelem megszokott rendjének ilyen variánsai megengedhetetlenek vagy lehetetlenek?” (Lenin, XXVII. köt. 399—401. old.).

A „Szövetkezetekről” című cikkekben pedig ezt mondja Lenin:

„Valóban, minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyes-egyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (Lenin, XXVII. köt. 392. old.).

Tehát abban az alapvető kérdésben, hogy lehetséges-e a szocializmus győzelmes építése országunkban, hogy lehetséges-e gazdaságunk szocialista elemeinek győzelme a kapitalista elemeken — mert, elvtársak, a szocializmus országunkban való győzelmének lehetősége nem jelent mást, mint azt, hogy gazdaságunk szocialista elemei legyőzhetik a kapitalista elemeket —, két vonalat látunk: először Lenin és a leninizmus vonalát, másodszor, Trockij és a trockizmus vonalát. A leninizmus igennel válaszol erre a kérdésre. A trockizmus, ellenkezőleg, tagadja, hogy a szocializmus forradalmunk belső erői alapján győzhet országunkban. Az első vonal pártunk vonala, a második vonal pedig közeledés a szociáldemokrácia nézeteihez.

Ezért mondja ki az ellenzéki blokkról szóló tézisek tervezete, hogy a trockizmus szociáldemokrata elhajlás pártunkban.

Ugyanebből következik az a kétségtelen tény is, hogy forradalmunk szocialista forradalom, hogy forradalmunk nemcsak jeladás, lökés és kiindulópont a világforradalom számára, hanem bázis is, mégpedig elengedhetetlen és elegendő bázis a teljes szocialista társadalom országunkban való felépítése számára.

Tehát, le tudjuk győzni és le is kell győznünk gazdaságunk kapitalista elemeit, fel tudjuk építem és fel is kell építenünk a szocialista társadalmat országunkban. De nevezhetjük-e ezt a győzelmet teljesnek, véglegesnek? Nem, nem nevezhetjük annak. Kapitalistáinkat le tudjuk győzni, képesek vagyunk a szocializmust építeni és felépíteni, de ez még nem jelenti azt, hogy ezzel már képesek vagyunk a proletárdiktatúra országát biztosítani a külső veszélyekkel, az intervenció és a vele kapcsolatos restauráció veszélyével, a régi rend visszaállításának veszélyével szemben. Nem szigeten élünk. A kapitalista államok gyűrűjében élünk. Az a körülmény, hogy szocializmust építünk és ezzel forradalmasítjuk a kapitalista országok munkásait, szükségképpen kiváltja az egész kapitalista világ gyűlöletét és ellenségességét. Aki azt hiszi, hogy a kapitalista világ majd közömbösen nézi a gazdasági fronton elért sikereinket, azokat a sikereket, amelyek az egész világ munkásosztályát forradalmasítják, ábrándokba ringatja magát. Ezért, amíg kapitalista környezetben vagyunk, amíg a proletariátus nem győzött legalábbis egynéhány országban, nem tekinthetjük győzelmünket véglegesnek, következésképpen bármilyen sikereket érjünk is el építésünkben, a proletárdiktatúra országát nem tekinthetjük biztosítottnak a külső veszéllyel szemben. Ezért, hogy véglegesen győzzünk, el kell érnünk azt, hogy a mostani kapitalista környezetet szocialista környezet váltsa fel, el kell érnünk azt, hogy a proletariátus legalább még egynéhány országban győzzön. Csak akkor lehet győzelmünket véglegesnek tekinteni.

A szocializmus győzelmét országunkban ezért nem tekintjük öncélnak, valami önmagáért valónak, hanem segítségnek, eszköznek, útnak, amely a proletárforradalom győzelmére vezet más országokban.

Lenin elvtárs ezzel kapcsolatban ezt írta:

„Nemcsak államban — mondja Lenin —, hanem államok rendszerében is élünk, és elképzelhetetlen, hogy a Szovjet Köztársaság az imperialista államok mellett huzamos ideig fennállhasson. Végül vagy az egyik, vagy a másik győz. De amíg ez a vég elkövetkezik, elkerülhetetlen a legborzasztóbb összeütközések sora a Szovjet Köztársaság és a burzsoá államok között. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó osztálynak, a proletariátusnak, ha valóban uralkodni akar és uralkodni fog, ezt katonai szervezetével is be kell bizonyítania” (XXIV. köt. 122. old.).

Ebből az következik, hogy a katonai intervenció veszélye fennáll és még hosszú ideig fenn fog állni.

Más kérdés, hogy a tőkések képesek-e most komoly intervenciót indítani a Szovjetunió ellen. Ez még kérdéses. Ezen a téren sok függ a tőkés országok munkásainak magatartásától, a proletárdiktatúra országa iránti rokonszenvüktől, a szocializmus ügye iránti hűségük fokától. Hogy a kapitalista országok munkásai most nem tudják forradalmunkat a saját tőkéseik elleni forradalommal támogatni — az egyelőre tény. De hogy a tőkések nem képesek „saját” munkásaikat háborúba vinni köztársaságunk ellen — az szintén tény. A proletárdiktatúra országa ellen pedig a munkások nélkül manapság nem lehet háborúskodni, ha nem akarják halálos veszélybe dönteni a kapitalizmust. Erről tanúskodik az a számtalan munkásküldöttség, amely ellátogat országunkba, hogy megtekintse a szocializmus építése terén végzett munkánkat. Erről tanúskodik az az óriási rokonszenv, amelyet a világ munkásosztálya a Szovjetek Köztársasága iránt érez. Ezen a rokonszenven alapul most köztársaságunk nemzetközi helyzete. Ha ez a rokonszenv nem volna meg, már számos új intervenciós kísérletet tettek volna, meg kellene szakítanunk építőmunkánkat és nem beszélhetnénk „lélegzetvételi szünetről”.

De ha a kapitalista világ most nem képes katonai intervenciót indítani országunk ellen, ez még nem jelenti azt, hogy sohasem is lesz rá képes. A tőkések nyilván nem alszanak és mindent elkövetnek azért, hogy gyengítsék köztársaságunk nemzetközi hadállásait és megteremtsék az előfeltételeket az intervenció számára. Ezért nem lehet kizártnak tekinteni sem az intervenciós kísérleteket, sem a régi rend restaurálásának velük kapcsolatos lehetőségét országunkban.

Leninnek tehát igaza van, amikor azt mondja:

„Amíg Szovjet Köztársaságunk egymagában áll az egész tőkés világ peremén, addig teljesen nevetséges képzelgés és utópizmus lenne … bizonyos veszélyek eltűnésére gondolni. Természetes, hogy amíg ezek az alapvető ellentétek fennmaradnak — fennmaradnak a veszélyek is, és nem lehet megszökni előlük” (XXVI. köt. 29. old.).

Ezért mondja Lenin, hogy:

„Véglegesen győzni csak világméretekben lehet és csak minden ország munkásainak közös erőfeszítéseivel” (XXIII. köt. 9. old.).

Tehát, mit jelent a szocializmus győzelme országunkban?

Azt jelenti, hogy kivívjuk a proletárdiktatúrát és felépítjük a szocializmust, leküzdve ilymódon gazdaságunk kapitalista elemeit forradalmunk belső erői alapján.

Mit jelent a szocializmus végleges győzelme országunkban?

Azt jelenti, hogy teljes mértékben biztosítjuk magunkat az intervencióval és a restaurálási kísérletekkel szemben, a szocialista forradalomnak legalább egynéhány országban kivívott győzelme alapján.

A szocializmus egy országban való győzelmének lehetősége a belső ellentétek megoldásának lehetőségét jelenti, amelyek egy ország erőivel (természetesen a mi országunkra gondolunk) teljesen leküzdhetők, a szocializmus végleges győzelmének lehetősége viszont a szocializmus országa és a kapitalizmus országai közötti külső ellentétek megoldásának lehetőségét jelenti, amelyek csupán a több országban kibontakozó proletárforradalom erőivel küzdhetők le.

Aki az ellentéteknek ezt a két csoportját összekeveri, az vagy reménytelenül zavarosfejű, vagy javíthatatlan opportunista.

Ez pártunk alapvető vonala.

3. AZ OK(b)P XIV. Konferenciájának határozata

Pártunknak ezt a vonalát hivatalosan első ízben a XIV. konferenciának a nemzetközi helyzetről, a kapitalizmus stabilizációjáról és a szocializmus egy országban való építéséről hozott ismert határozata fejezte ki. Azt hiszem, hogy ez a határozat az egyik legfontosabb pártokmány pártunk történetében, nemcsak azért, mert nagyszerű tüntetés a lenini vonal mellett a szocializmus országunkban való építésének kérdésében, hanem azért is, mert egyszersmind a trockizmus határozott elítélése. Azt hiszem, nem lesz felesleges kiemelnem a legfontosabb pontokat ebből a határozatból, amelyet, bármilyen furcsa is, Zinovjev előadói beszéde alapján fogadtak el. (Mozgás a teremben.)

Ebben a határozatban a szocializmus egy országban való győzelméről ezt olvassuk:

„A szocializmus győzelme általában (nem a végleges győzelem értelmében) feltétlenül lehetséges egy országban”.

A szocializmus végleges győzelmének kérdéséről a határozat ezt mondja:

„ . . . Két homlokegyenest ellentétes társadalmi rendszer fennállása előidézi a kapitalista blokádnak, a gazdasági nyomás más formáinak, a fegyveres intervenciónak, a restaurációnak állandó veszélyét. A szocializmus végleges győzelmének egyetlen biztosítéka, vagyis a restaurációval szemben az egyetlen biztosíték, következésképpen — a győzelmes szocialista forradalom több országban”.

A teljes szocialista társadalom felépítésének és a trockizmusnak a kérdéséről pedig ezt olvassuk a határozatban:

„Ebből egyáltalában nem következik az, hogy lehetetlen a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok «állami segítsége» (Trockij) nélkül. A permanens forradalom trockista elméletének szerves része az az állítás, hogy «a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé» (Trockij, 1922), amely állítás a Szovjetunió proletariátusát a jelenlegi időszakban fatalista passzivitásra kárhoztatja. Az efféle «elméletek» ellen Lenin elvtárs ezt írta: «A végletekig sablonszerű az az érvelésük, amelyet a nyugateurópai szociáldemokrácia fejlődése idején szóról-szóra bemagoltak s amely abban áll, hogy mi még nem értünk meg a szocializmusra, hogy a szocializmusnak nálunk — ahogy a közülük való „tudós” urak szokták mondani — még nincsenek meg az objektív gazdasági előfeltételei» (Megjegyzések Szuhanovról).” (Az OK(b)P XIV. konferenciájának határozata „A Kommunista Internacionále és az OK(b)P feladatairól a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumával kapcsolatban”.)

Azt hiszem, a XIV. konferencia határozatának e fő pontjai nem szorulnak magyarázatra. Ennél világosabban és félreérthetetlenebbül nem lehet beszélni. Különösen figyelemreméltó a határozatnak az a helye, amely a trockizmus és a szuhanovizmus közé egyenlőségjelet tesz. Pedig mi a szuhanovizmus? Leninnek Szuhanov ellen írt híres cikkeiből tudjuk, hogy a szuhanovizmus a szociáldemokratizmus, a mensevizmus válfaja. Ezt különösen szükséges hangsúlyoznunk azért, hogy megértsük, hogy Zinovjev, aki a XIV. konferencián ezt a határozatot védelmezte, miért fordult el később tőle és miért csatlakozott Trockij álláspontjához, annak a Trockijnak az álláspontjához, akivel most blokkban van.

A nemzetközi helyzettel kapcsolatban — továbbá — a határozat kiemel két olyan elhajlást a párt fő vonalától, amelyek veszélyesek lehetnek a pártra nézve.

A határozatban ezt olvassuk ezekről a veszélyekről:

„A nemzetközi porondon kialakult helyzettel kapcsolatban pártunkat a jelenlegi időszakban két veszély fenyegetheti: 1) a passzivitás felé való elhajlás, amely a kapitalizmus helyenként mutatkozó stabilizációjának és a nemzetközi forradalom meglassúdott ütemének túlságosan széles értelmezéséből fakad, az, hogy nincs elég erős impulzus arra, hogy a nemzetközi forradalom ütemének meglassulása ellenére is erélyes és rendszeres munkával felépítsék a szocialista társadalmat a Szovjetunióban, és 2) elhajlás a nemzeti korlátozottság felé, megfeledkezés a nemzetközi proletárforradalmárok kötelességeiről, az, hogy nem tudatosan nem veszik figyelembe azt a körülményt, hogy a Szovjetunió sorsa szorosan összefügg a bár lassan, de fejlődő nemzetközi proletárforradalommal, nem értik azt, hogy nemcsak a nemzetközi mozgalomnak van szüksége a világ első proletárállamának fennállására, megszilárdulására és erősödésére, hanem a Szovjetunióban fennálló proletárdiktatúrának is szüksége van a nemzetközi proletariátus segítségére.” (Az OK(b)P XIV. konferenciájának határozata „A Kommunista Internacionále és az OK(b)P feladatairól a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumával kapcsolatban”.)

Ebből az idézetből látható, hogy a XIV. konferencia, az első elhajlásról szólva, a szocialista építés országunkban való győzelmével szemben mutatkozó hitetlenségre gondolt, amely elhajlás a trockisták körében van elterjedve. A második elhajlásról szólva pedig arra az elhajlásra gondolt, amely abban nyilvánul meg, hogy elfelejtik forradalmunk nemzetközi távlatait, amely elhajlás a nemzetközi politika vonalán működő egyes funkcionáriusok körében van némileg elterjedve, akik néha arra az álláspontra csúsznak le, hogy „érdekszférákat” kell teremteni a függő országokban.

A párt egésze és a párt Központi Bizottsága mindkét elhajlást megbélyegezve, hadat üzent az ezeknek az elhajlásoknak a vonalán felmerülő veszélyeknek.

Ezek a tények.

Hogyan történhetett, hogy Zinovjev, aki külön előadói beszédben szállt síkra a XIV. konferencia határozata mellett, később elfordult ennek a határozatnak a vonalától, amely egyszersmind a leninizmus vonala? Hogyan történhetett, hogy amikor elfordult a leninizmustól, ugyanakkor a nemzeti korlátozottság nevetséges vádjával illette a pártot, ezzel a váddal leplezve a leninizmustól való elfordulását, — erről a bűvészmutatványról szeretnék most beszélni, elvtársak.

4. Az „új ellenzék” átpártolása a trockizmushoz

Az, hogy az „új ellenzék” mostani vezetőinek, Kamenyevnek és Zinovjevnek, a szocializmus országunkban való építése kérdésében nézeteltérései vannak pártunk Központi Bizottságával, először a XIV. konferencia küszöbén nyilvánult meg nyílt formában. A Központi Bizottság Politikai Irodájának a konferencia előtt tartott egyik ülésére gondolok, amelyen Kamenyev és Zinovjev ezzel a kérdéssel kapcsolatban egy sajátos álláspontot próbáltak védelmezni, amelynek semmi köze sincs a párt vonalához és alapjában véve egybevág Szuhanov álláspontjával.

Az OK(b)P Moszkvai Bizottsága ezzel kapcsolatban a volt leningrádi vezetőség ismert nyilatkozatára válaszolva a következőket írta 1925 decemberében, vagyis 7 hónappal később:

„Nem is olyan régen Kamenyev és Zinovjev a Politikai Irodában azt az álláspontot védték, hogy technikai és gazdasági elmaradottságunk miatt nem tudunk megbirkózni a belső nehézségekkel, hacsak nem ment meg bennünket a nemzetközi forradalom. Mi viszont, a Központi Bizottság többségével együtt, úgy véljük, hogy építhetjük a szocializmust, építjük és felépítjük, tekintet nélkül technikai elmaradottságunkra és annak ellenére is. Úgy véljük, hogy ez az építés, természetesen, sokkal lassabban fog előrehaladni, mint ahogy világgyőzelem esetén haladna, de mégis előremegyünk és előre is fogunk menni. Továbbá, véleményünk szerint Kamenyev és Zinovjev álláspontja azt fejezi ki, hogy nem hisznek munkásosztályunk és az azt követő paraszttömegek belső erejében. Véleményünk szerint, ez az álláspont a lenini álláspont feladása” (lásd a „Választ”).

Meg kell jegyeznem, elvtársak, hogy a Moszkvai Bizottságnak ezt a nyilatkozatát, amely a „Pravdá”- ban a XIV. kongresszus első ülései idején jelent meg, Kamenyev és Zinovjev még csak nem is próbálták megcáfolni, s ezzel hallgatólagosan elismerték, hogy a Moszkvai Bizottság által emelt vádak a valóságnak megfelelnek.

Magán a XIV. konferencián Kamenyev és Zinovjev formálisan elismerték, hogy a szocializmus országunkban való felépítésének kérdésében a párt vonala helyes. Nyilván az a körülmény kényszerítette őket erre, hogy a Központi Bizottság tagjai körében Kamenyev és Zinovjev álláspontját nem fogadták rokonszenvvel. Sőt mi több, mint már mondottam, Zinovjev a XIV. konferencián külön előadói beszédben még védelmezte is a XIV. konferencia ismert határozatát, amely, mint erről meggyőződhettek, pártunk vonalát fejezte ki. De a későbbi események megmutatták, hogy Zinovjev és Kamenyev a XIV. konferencián csak formálisan, színleg védelmezték a pártvonalat, valójában megmaradtak álláspontjukon. Zinovjev „Leninizmus” című könyvének megjelenése (1925 szeptemberében) ebben a tekintetben olyan „esemény”, amely vízválasztót húz a között a Zinovjev között, aki a XIV. konferencián a párt vonalát védelmezte, és a között a Zinovjev között, aki a pártvonalat, a leninizmust feladta és a trockizmus eszmei álláspontjára tért át.

Zinovjev ezt írja könyvében:

„A szocializmus végleges győzelmén legalábbis: 1) az osztályok megszüntetését és, következésképpen 2) az egy osztály diktatúrájának, jelen esetben a proletariátus diktatúrájának megszüntetését kell érteni” . . . „Hogy még pontosabban tisztázzuk — mondja még Zinovjev —, hogyan áll a kérdés nálunk a Szovjetunióban 1925-ben, két dolgot kell megkülönböztetnünk: 1) a szocializmus építésének biztosított lehetőségét— a szocializmus építésének ezt a lehetőségét természetesen feltétlenül el lehet képzelni egy ország keretén belül is, és 2) a szocializmus végleges felépítését és megszilárdítását, vagyis a szocialista rend, a szocialista társadalom megvalósítását” (lásd Zinovjev. A leninizmus. 291. és 293. old.).

Látják, hogy itt minden össze van kuszálva és a fejetetejére van állítva. Zinovjev szerint győzni — a szocializmusnak egy országban aratott győzelme értelmében — annyit jelent, hogy van lehetőségünk a szocializmus építésére, de nincs lehetőségünk a felépítésére. Építsük, abban a biztos tudatban, hogy nem építjük fel. Ezt nevezi, lám, Zinovjev a szocializmus győzelmének egy országban. (Derültség.) Ami a szocialista társadalom felépítését illeti, ezt összekeveri a végleges győzelem kérdésével, és így elárulja azt, hogy egyáltalán nem érti a szocializmus országunkban való győzelmének egész kérdését. Építeni a szocialista gazdaságot, abban a tudatban, hogy nem építjük fel — idáig süllyedt le Zinovjev.

Mondanom sem kell, hogy ennek az álláspontnak semmi köze sincs a leninizmus alapvető vonalához a szocializmus építésének kérdésében. Mondanom sem kell, hogy ez az álláspont, amely gyengíti a proletariátusnak a szocializmus országunkban való építésére irányuló törekvését és így gátolja a forradalom kibontakozását más országokban, mindenestül fejetetejére állítja az internacionalizmus alapjait. Ez az az álláspont, amely teljesen összhangban van a trockizmus eszmei álláspontjával és kezet nyújt annak.

Ugyanezt kell mondanom Zinovjevnek a XIV. kongresszuson 1925 decemberében elmondott beszédeiről is. Jakovlevet bírálva a következőket mondotta a XIV. kongresszuson:

„Nézzék meg, mit nem átallt mondani például Jakovlev elvtárs a legutóbbi Kurszk-kormányzósági pártkonferencián. «Felépíthetjük-e egy országban a szocializmust — kérdezi Jakovlev elvtárs —, amikor minden oldalról kapitalista ellenség vesz körül bennünket, felépíthetjük-e ilyen viszonyok között egy országban a szocializmust? » És ezt feleli: «Az elmondottak alapján joggal mondhatjuk, hogy nemcsak építjük a szocializmust, hanem, annak ellenére, hogy egyelőre egyedül vagyunk, hogy egyelőre mi vagyunk a világ egyetlen szovjet országa, szovjet állama, — fel is építjük ezt a szocializmust» («Kurszkaja Pravda» 279. szám. 1925. december 8.). Hát ez lenini kérdésfeltevés — kérdi Zinovjev —, hát nem érződik ebben némi nemzeti korlátoltság?” (Zinovjev, zárszó a XIV. pártkongresszuson.)

Kiderül, hogy Jakovlev, aki lényegében a párt és a leninizmus vonalát védelmezte, rászolgál a nemzeti korlátoltság vádjára. Kiderül, hogy aki a pártnak a XIV. konferencia ismert határozatában leszögezett vonalát védelmezi, az a nemzeti korlátoltság bűnébe esik. Erre mondják nálunk — hát ennyire süllyedtek! Tulajdonképpen ebben rejlik az az egész bűvészmutatvány, amelyet Zinovjev bemutatott és amely abban áll, hogy a leninizmus feladását azzal igyekszik leplezni, hogy Lenin tanítványait a nemzeti korlátoltság nevetséges vádjával illeti.

Az ellenzéki blokkról szóló tézisek tehát a színtiszta igazságot mondják akkor, amikor azt állítják, hogy az „új ellenzék” átpártolt a trockizmushoz a szocializmus országunkban való felépítése lehetőségének alapvető kérdésében, vagy ami egy és ugyanaz, forradalmunk jellegének és távlatainak kérdésében.

Ebben a kérdésben formailag kissé más helyzetet foglal el Kamenyev, amit itt meg kell említenünk. Tény az, hogy Kamenyev, Zinovjevvel ellentétben, a XIV. pártkonferencián, valamint a XIV. pártkongresszuson nyíltan kijelentette, hogy a szocializmus országunkban való építésének kérdésében szolidáris a párt vonalával. A XIV. pártkongresszus mégsem vette komolyan Kamenyev nyilatkozatát, puszta szóra nem hitt Kamenyevnek, és a Központi Bizottság beszámolója alapján hozott határozatában azoknak a személyeknek a csoportjába sorolta, akik elfordultak a leninizmustól. Miért? Azért, mert Kamenyev nem akarta és nem tartotta szükségesnek tettel alátámasztani a párt vonalával való szolidaritásáról mondott szavait. Mert mit jelent tettel alátámasztani nyilatkozatunkat? Azt jelenti, hogy szakítunk azokkal, akik harcolnak a párt vonala ellen. A párt nem kevés példát tud arra, hogy olyanok, akik szóban kijelentették, hogy szolidárisak a párttal, ugyanakkor fenntartották a politikai barátságot olyan elemekkel, akik harcolnak a párt ellen. Lenin ilyen esetekben azt szokta volt mondani, hogy a pártvonal ilyen „hívei” rosszabbak a pártvonal ellenségeinél. Ismeretes például, hogy Trockij az imperialista háború idején többízben hangoztatta az internacionalizmus elveivel való szolidaritását és irántuk való hűségét. Lenin azonban a „szociálsoviniszták cinkostársának” nevezte akkor. Miért? Azért, mert Trockij, bár hangoztatta internacionalizmusát, mégsem akart szakítani Kautskyval, Martovval, Potreszovval és Csheidzével. És Leninnek természetesen igaza volt. Ha valaki azt akarja, hogy nyilatkozatát komolyan vegyék, akkor támassza alá nyilatkozatát tettekkel és hagyja abba a politikai barátkozást azokkal, akik a párt vonala ellen harcolnak.

Ezért úgy vélem, hogy Kamenyevnek azt a nyilatkozatát, mely szerint a szocializmus építésének kérdésében szolidáris a párt vonalával, nem lehet komolyan venni, amíg nem hajlandó a szót tettel alátámasztani és amíg továbbra is blokkban marad a trockistákkal.

5. Trockij kibúvója. Szmilga. Radek

Azt mondhatják, hogy mindez jó és helyes. De nincsenek-e valamiféle tények és okmányok, amelyek arról tanúskodnak, hogy az ellenzéki blokk vezetői hajlandók visszakanyarodni a szociáldemokrata elhajlástól a leninizmushoz? Itt van például Trockij „Szocializmus felé vagy kapitalizmus felé?” című könyve. Vajon ez a könyv nem annak a jele, hogy Trockij hajlandó lemondani elvi hibáiról? Sőt, egyesek azt hiszik, hogy Trockij ebben a könyvben valóban lemondott, vagy igyekszik lemondani elvi hibáiról. Én, gyarló halandó, a jelen esetben kissé hitetlen vagyok (derültség) és meg kell mondanom, hogy ezek a feltevések sajnos egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak.

Itt van például a legékesszólóbb hely Trockij

„Szocializmus felé vagy kapitalizmus felé?” című könyvéből:

„Az Állami Tervbizottság (Goszplan) összefoglaló táblázatot hozott nyilvánosságra a Szovjetunió népgazdaságának 1925/26-os «ellenőrző» számairól. Mindez nagyon szárazon s úgyszólván bürokratikusan hangzik. De ezekben a száraz statisztikai számoszlopokban és a hozzájuk fűzött majdnem olyan száraz és szűkszavú magyarázatokban benne cseng a növekvő szocializmus nagyszerű történelmi muzsikája” (L. Trockij. Szocializmus felé vagy kapitalizmus felé? „Planovoje Hozjajsztvo” kiad. 1925. 1. old.).

Ez meg mi: „a növekvő szocializmus nagyszerű történelmi muzsikája”? Mi az értelme ennek a „nagyszerű” frázisnak, ha egyáltalán van valami értelem benne? Van-e itt válasz, vagy legalább valami nyoma a válasznak a szocializmus országunkban való győzelme lehetőségének kérdésére? A növekvő szocializmus történelmi muzsikájáról lehetett beszélni 1917- ben is, amikor megdöntöttük a burzsoáziát, 1920-ban is amikor kiebrudaltuk az intervenciósokat országunkból, mert valóban a növekvő szocializmus nagyszerű történelmi muzsikája volt, amikor, megdöntve a burzsoáziát 1917-ben és kiűzve az intervenciósokat, az országunkban növekvő szocializmus erejének és hatalmának nagyszerű tényeit mutattuk be a világnak. De van-e vagy lehet-e ennek valami köze a szocializmus országunkban való győzelmes építése lehetőségének kérdéséhez? Mehetünk — mondja Trockij — a szocializmus felé. De eljuthatunk-e a szocializmusig — ez a kérdés. Menjünk, annak tudatában, hogy nem jutunk el a szocializmusig — hát nem ostobaság ez? Nem, elvtársak, Trockij „nagyszerű” frázisa a muzsikáról és egyebekről nem válasz a kérdésre, hanem ügyvédi mellébeszélés és „muzikális” kibújás a kérdés elől. (Hangok: „Úgy van!”)

Azt hiszem, hogy Trockijnak ez a nagyszerű és muzikális kibújása méltó párja annak a kibújásnak, amelyet Trockij annak idején „Új irány” című brosúrájában a leninizmus meghatározásának kérdésében produkált. Érdemes meghallgatni:

„A leninizmus, mint a forradalmi cselekvés rendszere, feltételezi a gondolkodás és a tapasztalat által nevelt forradalmi érzéket, ami társadalmi téren ugyanaz, mint az izomérzet a fizikai munkában” (L. Trockij. Új irány. „Krasznaja Nov” kiad. 1924. 47. old.).

A leninizmus, mint „izomérzet a fizikai munkában”. Ez aztán új is, eredeti is, meg mélyenszántó is. Önök értettek ebből valamit? (Derültség.) Mindez nagyon festői, muzikális, sőt, ha akarják, még nagyszerű is. Csak egy „apróság” hiányzik: a leninizmus egyszerű és emberi meghatározása.

Trockij muzikális frázisokért való különös rajongásának éppen ilyen eseteire gondolt Lenin, amikor például a következő keserű, de igaz szavakat írta Trockijról:

„Nem mind arany, ami fénylik. Trockij frázisaiban sok a csillogás és a harsogás, de tartalom nincs bennük” (XVII. köt. 383. old.).

Így áll a dolog Trockij „Szocializmus felé vagy kapitalizmus felé?” című könyvével, amely 1925-ben jelent meg.

Ami a későbbi időket illeti, például 1926-ot, rendelkezésünkre áll egy 1926 szeptemberében kelt, Trockij által aláírt okmány, amely semmi kétséget nem hagy aziránt, hogy Trockij megmarad a párt által elvetett álláspontján. Trockijnak az ellenzékiekhez intézett levelére gondolok.

Ebben az okmányban ezt olvassuk:

„A leningrádi ellenzék idejében riadót fújt a falusi rétegeződés elkenése miatt, a kulák erősödése miatt és amiatt, hogy a kuláknak nemcsak az ösztönös gazdasági folyamatokra, hanem a Szovjethatalom politikájára gyakorolt befolyása is növekszik: amiatt, hogy saját pártunk sorain belül Buharin pártfogásával egy olyan elméleti iskola alakult ki, amely nyilvánvalóan gazdaságunk kispolgári elemének nyomását tükrözi; a leningrádi ellenzék erélyesen fellépett a szocializmus egy országban lehetséges győzelméről szóló elmélet ellen, mint a nemzeti korlátozottság elméleti igazolása ellen” . . . (A SzK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodája 1926 október 8-án és 11-én a pártonbelüli helyzet kérdésével kapcsolatban tartott ülésének gyorsírói jegyzőkönyvéhez csatolt mellékletekből.)

Ebben a Trockij által aláírt okmányban minden benne van: az is, hogy az „új ellenzék” vezérei a leninizmustól a trockizmushoz mentek át, az is, hogy Trockij teljesen és egészében megmarad régi álláspontján — a pártunkon belül levő szociáldemokrata elhajlás álláspontján.

Nos, és az ellenzéki blokk többi vezetői, például Szmilga vagy Radek? Szerintem ezek a személyek szintén vezetői az ellenzéki blokknak. Szmilga és Radek — miért ne volnának ők vezetők? Hogyan értékelik ők a párt álláspontját, a leninizmus álláspontját a szocializmus országunkban való építésének kérdésében?

Szmilga például 1926 szeptemberében a Kommunista Akadémián ezt mondotta:

„Állítom — mondja — hogy ő (Buharin — I. Szt.) teljes egészében a helyreállítás ideológiájának rabja, ő bebizonyítottnak véli, hogy országunk gazdasági elmaradottsága nem lehet akadálya a szocialista rend Oroszországban való felépítésének … Szerintem, mivel szocialista építéssel foglalkozunk, feltétlenül építjük is a szocializmust. De kérdezem, ad-e a helyreállítási időszak alapot a marxizmus és a leninizmus ama sarkalatos pontjának felülvizsgálására, revíziójára, amely szerint egy technikailag elmaradott országban lehetetlen felépíteni a szocializmust” (Szmilga. Beszéd a Kommunista Akadémián 1926 szeptember 26-án, az ellenőrző számok kérdéséről).

Láthatják, ez az „álláspont” is teljesen egybevág Szuhanov álláspontjával forradalmunk jellegének és távlatainak fő kérdésében. Vagy talán nem igaz, hogy Szmilga álláspontja teljes összhangban van Trockij álláspontjával, amelyet a szociáldemokrata elhajlás álláspontjának neveztem, mégpedig joggal? (Hangok: „Úgy van!”)

Mondhatjuk-e azt, hogy az ellenzéki blokk felelős Szmilga efféle megnyilatkozásaiért? Mondhatjuk és kell is mondanunk. Próbálta-e az ellenzéki blokk valaha is elhatárolni magát Szmilgától? Nem, nem próbálta. Ellenkezőleg, minden módon ösztökélte Szmilgát arra, hogy a Kommunista Akadémián ilyen beszédeket mondjon.

Vagy ott van a másik vezető, Radek, aki a Kommunista Akadémián Szmilgával együtt szólalt fel, és lehordott minket a „sárga földig”. (Derültség.) Van egy okmányunk, amely arról tanúskodik, hogy Radek csúfot űzött a szocializmus országunkban való felépítésének elméletéből, a szocializmus „egy kerületben”, sőt, „egy utcában” való felépítése elméletének nevezte, a közbeszóló elvtársaknak arra az ellenvetésére pedig, hogy ez az elmélet „lenini eszme”, Radek ezt felelte:„Önök rosszul olvasták Lenint; ha Vlagyimir Iljics élne, azt mondaná, hogy ez scsedrini eszme. Scsedrin «Pompadurok» című művében van egy pompadur, aki egyetlen kerületben építi a liberalizmust” (Radek beszéde a Kommunista Akadémián).

Minek nevezzük Radeknek ezt az eljárását, a szocializmus egy országban való építése eszméjének ezt az ízetlen és liberális kigúnyolását, ha nem a leninizmussal való teljes szakításnak? Felelős-e az ellenzéki blokk Radeknek ezért az ízetlenségéért? Feltétlenül felelős. Miért nem határolja el magát tőle? Azért, mert az ellenzéki blokknak esze ágában sincs feladni a leninizmustól eltávolodó álláspontját.

6. Építésünk távlatai kérdésének döntő jelentősége

Megkérdezhetik: mire valók ezek a viták forradalmunk jellegéről és távlatairól, mire jó vitatkozni arról, hogy mi lesz, vagy mi lehet a jövőben — nem lenne jobb abbahagyni ezeket a vitákat és a gyakorlati munkával foglalkozni?

Szerintem, elvtársak, a kérdés ilyetén feltevése gyökerében helytelen.

Nem haladhatunk előre, ha nem tudjuk, merre kell haladnunk, ha nem ismerjük a haladás célját. Nem építhetünk távlatok nélkül, nem építhetünk, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ha elkezdtük építeni a szocialista gazdaságot, fel is tudjuk azt építeni. Világos távlatok, világos célok nélkül a párt nem tudja vezetni az építést. Nem élhetünk Bernstein receptje szerint: „A mozgalom — minden, a cél — semmi,” Nekünk, mint forradalmároknak, ellenkezőleg, előrehaladásunkat, gyakorlati munkánkat alá kell rendelnünk a proletár építés legfőbb osztálycélkitűzésének. Máskülönben az opportunizmus mocsarába süppedünk, elkerülhetetlenül és feltétlenül.

Továbbá. Ha építésünknek nincsenek világos távlatai, ha a munkástömegek nem biztosak abban, hogy fel is tudjuk építeni a szocializmust, akkor nem vehetnek tudatosan részt ebben az építésben, nem vezethetik tudatosan a parasztságot. Ha nem biztosak abban, hogy fel tudják építeni a szocializmust, nem is akarhatják a szocializmus építését. Kinek van kedve építeni, mikor tudja, hogy úgysem tudja felépíteni azt, amit épít? Ha tehát építésünknek nincsenek szocialista távlatai, ez arra vezet, hogy elkerülhetetlenül és feltétlenül meggyengül a proletariátusnak erre az építésre irányuló akarata.

Továbbá. Ha a proletariátusnak a szocializmus építésére irányuló akarata meggyengül, ez feltétlenül gazdaságunk kapitalista elemeinek erősödésére vezet. Mert mit jelent a szocializmust építeni, ha nem azt, hogy leküzdjük gazdaságunk kapitalista elemeit. Ha a munkásosztályban kishitűség és vereséghangulat kap lábra, az a tőkés elemeknek a régi rend restaurálásához fűzött reményeit feltétlenül duzzasztani fogja. Aki lebecsüli építésünk szocialista távlatainak döntő jelentőségét, az gazdaságunk tőkés elemeinek segít, az kapitulációs hajlamokat istápol.

Végül, ha a proletariátusnak gazdaságunk tőkés elemei legyőzésére irányuló akarata meggyengül, ez gátolja szocialista építésünket és feltétlenül meglassítja minden országban a nemzetközi forradalom kibontakozását. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a világ proletariátusa nagy várakozásokat fűz gazdasági építésünkhöz és ezen a fronton elért sikereinkhez és azt reméli, hogy győztesen kerülünk ki ebből a harcból, hogy fel tudjuk építeni a szocializmust. A Nyugatról hozzánk érkező és építésünk minden zugába betekintő munkásküldöttségek nagy száma arról tanúskodik, hogy az építés frontján folytatott harcunk óriási nemzetközi jelentőségű abban az értelemben, hogy forradalmasító hatása van minden ország proletárjaira. Aki építésünk szocialista távlatait eltörölni próbálja, az a nemzetközi proletariátusnak győzelmünkhöz fűzött reményeit próbálja kioltani, márpedig aki kioltja ezeket a reményeket, az semmibe veszi a proletár internacionalizmus elemi követelményeit. Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor ezt mondotta:

„Most gazdasági politikánkkal gyakoroljuk a legnagyobb befolyást a nemzetközi forradalomra. Az Orosz- országi Szovjet Köztársaság felé fordítja tekintetét mindenki, a világ minden országának minden dolgozója, kivétel nélkül — ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk … Erre a térre tevődött át a harc világméretekben. Ha megoldjuk ezt a feladatot — akkor nemzetközi méretekben biztosan és véglegesen győztünk. Ezért a gazdasági építőmunka kérdései számunkra rendkívül nagy jelentőségre tesznek szert. Ezen a fronton a győzelmet nem gyorsan, mert az lehetetlen, hanem lassú, fokozatos, de megállás nélküli emelkedés és előrehaladás útján kell kivívnunk” (XXVI. köt. 410—411. old.).

Ezért hiszem, hogy a szocializmus országunkban való győzelme lehetőségének kérdésével kapcsolatos vitáink igen nagy jelentőségűek, minthogy ezekben a vitákban kovácsolódik ki és érlelődik meg annak a kérdésnek a megoldása, hogy melyek munkánk távlatai, melyek e munkának az osztálycéljai, hogy mi ennek a munkának fő célkitűzése a legközelebbi időszakban.

Ezért hiszem, hogy építésünk szocialista távlatainak kérdése számunkra elsőrendű jelentőségű kérdés.

7. Az ellenzéki blokk politikai távlatai

Az ellenzéki blokk politikai távlatai a forradalmunk jellegének és távlatainak kérdésében elkövetett alapvető hibájukban gyökereznek.

Mivel a nemzetközi forradalom elhúzódik, az ellenzék pedig nem hisz forradalmunk belső erőiben, két távlatot lát maga előtt:

vagy — a párt és az államapparátus elfajul, a kommunizmus „legjobb elemei” (azaz az ellenzék) ténylegesen visszalépnek a hatalomtól és ezekből az elemekből új, „tiszta proletár” pártot alakítanak, amely ellenzékben van a hivatalos, nem „tiszta” proletár párttal szemben (Osszovszkij távlata);

vagy pedig — megkísérlik saját türelmetlenségüket valóságnak feltüntetni, tagadják a kapitalizmus részleges stabilizációját és „emberfölötti”, „hősi” ugrásokat és beavatkozásokat kísérelnek meg mind a belpolitika területén (szuperiparosítás), mind a külpolitika területén („ultrabaloldali“ frázisok és gesztusok).

Azt hiszem, hogy az ellenzékiek között Osszovszkij a legmerészebb és a legvitézebb. Ha az ellenzéki blokkban elég bátorság és következetesség volna, Osszovszkij útjára kellene lépnie. De mivel az ellenzéki blokkban nincs sem elég következetesség, sem elég bátorság, a második távlat útjára tér le, az „emberfölötti” ugrások és a dolgok objektív menetének területére történő „hősi” beavatkozások útjára.

Ebből ered a kapitalizmus részleges stabilizációjának tagadása, a nyugati szakszervezetektől való elfordulás, vagy éppenséggel a szakszervezetekből való kilépés jelszava, az a követelés, hogy robbantsuk fel az Angol-Orosz Bizottságot, az a követelés, hogy országunkat szinte félév alatt iparosítsuk stb.

Ebből ered a kalandorság az ellenzéki blokk politikájában.

Ezzel kapcsolatban különös jelentőségre tesz szert az ellenzéki blokknak az az elmélete (mely egyszersmind a trockizmus elmélete is), hogy nálunk, országunkban, át kell ugorni a parasztságot az ország iparosításának ügyében, hogy amott, Nyugaton, át kell ugorni a szakszervezetek reakciósságát, különösen az angliai sztrájkkal kapcsolatban.

Az ellenzéki blokk úgy véli, hogy ha a párt helyes vonalat dolgozott ki, ez teljesen elegendő ahhoz, hogy a párt máris és azonnal tömegpárttá váljon, hogy a párt máris és azonnal döntő ütközetekbe vezesse a tömegeket. Az ellenzéki blokk nem érti meg, hogy a tömegek vezetésének kérdését így megoldani nem lehet, mert ennek semmi köze a leninizmus álláspontjához.

Helyesek voltak-e Leninnek a szovjet forradalomra vonatkozó Áprilisi Tézisei, amelyeket 1917 tavaszán fogalmazott meg? Igen, helyesek voltak. Miért nem tűzte ki akkor Lenin feladatul Kerenszkij kormányának azonnali megdöntését? Miért harcolt a pártunkon belüli „ultrabaloldali” csoportok ellen, amelyek akkor kiadták az Ideiglenes Kormány azonnali megdöntésének jelszavát? Azért, mert Lenin tudta, hogy a forradalom végrehajtásához nem elegendő az, hogy a pártnak helyes vonala van. Azért, mert Lenin tudta, hogy a forradalom végrehajtásához szükséges még egy körülmény, mégpedig az, hogy a tömegek, a nagy munkástömegek, saját tapasztalatuk alapján meggyőződjenek a párt vonalának helyességéről. Ehhez pedig idő kell, ehhez a pártnak fáradhatatlanul dolgoznia kell a tömegek között, fáradhatatlan munkával meg kell győznie a tömegeket a párt vonalának helyességéről. Éppen ez volt az oka annak, hogy amikor Lenin megfogalmazta forradalmi Áprilisi Téziseit, ugyanakkor kiadta a jelszót, hogy „türelmes” propagandát kell folytatni a tömegek között e tézisek helyessége mellett. Erre a türelmes munkára akkor nyolc hónapot fordítottunk. De ezek a hónapok forradalmi hónapok voltak, amelyek a közönséges „alkotmányos” időknek legalábbis éveivel érnek fel. Mi azért nyertük meg az Októberi Forradalmat, mert tudtunk különbséget tenni a párt helyes vonala között és a között, hogy a tömegek el is ismerjék e vonal helyességét. Ezt nem, értik meg és nem akarják megérteni az „emberfölötti” ugrások ellenzéki hősei.

Helyes volt-e az angol kommunista párt álláspontja az angliai sztrájk idején? Igen, alapjában véve helyes volt. Miért nem tudta akkor rögtön magával vinni az angol munkások milliós tömegeit? Azért, mert az idő rövidsége miatt nem tudta és nem tudhatta meggyőzni a tömegeket vonala helyességéről. Azért, mert a párt helyes vonalának kidolgozása között és a között, amikor a párt magával viszi a milliós tömegeket, van egy időköz, egy többé-kevésbé hosszú időköz, amelynek folyamán a pártnak fáradhatatlan munkát kell kifejtenie azért, hogy a tömegeket meggyőzze politikája helyességéről. Ezt az időközt nem lehet átugrani. Ostobaság azt hinni, hogy át lehet ugrani. Csak a tömegek politikai felvilágosítása terén végzett türelmes munkában lehet túljutni rajta, lehet leküzdeni.

Az ellenzéki blokk a tömegek lenini vezetésének ezeket az alapigazságait nem érti meg, és ebben kell keresnünk az ellenzéki blokk politikai hibáinak egyik forrását.

Felolvasok egyet abból a számtalan példából, amelyek Trockij „emberfölötti” ugrásainak és kétségbeesett gesztusainak politikáját jellemzik:

„Az oroszországi proletariátus — mondotta Trockij annakidején —, miután hatalomra jutott, még ha csak polgári forradalmunk átmeneti konjunktúrája következtében jut is hatalomra, a világreakciónak szervezett gyűlöletével és a világproletariátusnak szervezett támogatásra való készségével fog találkozni. A saját erőire utalt oroszországi munkásosztályt elkerülhetetlenül elnyomja az ellenforradalom abban a pillanatban, amikor a parasztság elfordul tőle. Nem marad más választása, mint az, hogy politikai uralma sorsát és következésképpen az egész oroszországi forradalom sorsát az európai szocialista forradalom sorsával kapcsolja össze. Azt a kolosszális állami és politikai erőt, amelyet az oroszországi polgári forradalom átmeneti konjunktúrája nyújt neki, az egész tőkés világ osztályharcának mérlegserpenyőjébe dobja. Az államhatalom birtokában, az ellenforradalommal a hála mögött, az európai reakcióval maga előtt, odaharsogja minden testvérének az egész világon a régi csatakiáltást, amely ezúttal az utolsó roham csatakiáltása lesz: «Világ proletárjai, egyesüljetek!»” (Trockij. Eredmények és távlatok. 80. old.)

Tessék — a proletariátusnak, mint kiderül, meg kell ragadnia a hatalmat Oroszországban, de miután hatalomra jutott, okvetlenül hajba kell kapnia a parasztsággal, az után pedig, hogy hajbakapott a parasztsággal, vesse bele magát egy kétségbeesett összecsapásba a világburzsoáziával, miközben „háta mögött ott az ellenforradalom”, előtte pedig az „európai reakció”.

Hogy itt, Trockijnak ebben a „sémájában”, nem kevés „muzikalitás”, „emberfölöttiség” és „kétségbeejtő nagyszerűség” van — ezzel, nem mondom, egyet lehet érteni. De hogy nincs benne sem marxizmus, sem forradalmiság, hogy itt merő forradalmasdival és kalandorpolitikával van dolgunk — ez szintén kétségtelen.

Márpedig nem kétséges, hogy Trockijnak ez a „sémája” az ellenzéki blokk mostani politikai távlatainak közvetlen kifejezése, a mozgalom még le nem zárult formáinak „átugrásáról” szóló trockista elmélet eredménye és gyümölcse.

III
Az ellenzéki blokk politikai és szervezeti hibái

Az ellenzéki blokk politikai és szervezeti hibái közvetlen folytatásai annak a fő hibájának, amelyet forradalmunk jellegének és távlatainak alapvető kérdésében követ el.

Amikor az ellenzék politikai és szervezeti hibáiról beszélek, olyan kérdésekre gondolok, mint: a proletariátus hegemóniája a gazdasági építésben, az iparosítás, a pártapparátus és a pártonbelüli „rezsim” stb.

A párt abból indul ki, hogy politikájában általában, de különösen a gazdasági politikában az ipart nem lehet elszakítani a mezőgazdaságtól, hogy e két alapvető gazdasági ág fejlődésének a szocialista gazdaságban való egybekapcsolásuk vonalán, egyesítésük vonalán kell haladnia.

Ebből következik az ország iparosításának szocialista módszere, amely megköveteli, hogy állandóan javítsuk a dolgozó tömegek anyagi helyzetét, s így a parasztság zömének mint az iparosítás kifejlesztése legfőbb bázisának anyagi helyzetét is. Az iparosítás szocialista módszeréről beszélek, ellentétben az iparosítás kapitalista módszerével, amelyet a dolgozó rétegek milliós tömegeinek elnyomorodása útján valósítanak meg.

Mi az iparosítás kapitalista módszerének alapvető hátránya? Az, hogy az iparosítás érdekeinek és a dolgozó tömegek érdekeinek elszakadására, az ország belső ellentéteinek kiéleződésére, a munkások és a parasztok milliós tömegeinek elnyomorodására és arra vezet, hogy a jövedelmeket nem az országon belül a legszélesebb tömegek anyagi és kulturális helyzetének javítására, hanem tőkekivitelre, valamint az országon belüli és az országon kívüli tőkés kizsákmányolás bázisának kibővítésére fordítják.

Mi az iparosítás szocialista módszerének alapvető előnye? Az, hogy az iparosításnak és a lakosság dolgozó rétegei zömének érdekegységére vezet, — az, hogy nem a milliós tömegek elnyomorodására, hanem e tömegek anyagi helyzetének javulására, nem a belső ellentétek kiéleződésére, hanem ezeknek elsimulására és leküzdésére vezet, — az, hogy állandóan bővíti a belföldi piacot és növeli e piac felvevőképességét, vagyis szilárd belső bázist teremt az iparosítás kifejlesztése számára.

Ebből következik a parasztság zömének közvetlen érdekeltsége az iparosítás szocialista útjaiban.

Ebből következik, hogy meg lehet és meg is kell valósítani a proletariátus hegemóniáját a parasztság irányában a szocialista építés terén általában, és különösen az ország iparosítása terén.

Ebből következik az az eszme, hogy a szocialista ipart össze kell kapcsolni a parasztgazdasággal, elsősorban a parasztság tömeges szövetkezetbe tömörítése útján, — az az eszme, hogy az iparnak vezetnie kell a mezőgazdaságot.

Ebből következik adópolitikánk, az iparcikkek árainak leszállítására irányuló politikánk stb., amely figyelembe veszi a proletariátus és a parasztság közötti gazdasági együttműködés fenntartásának érdekeit, a munkások és parasztok közötti szövetség megszilárdításának érdekeit.

Az ellenzéki blokk, ellenkezőleg, abból indul ki, hogy az ipart szembeállítja a mezőgazdasággal és lesiklik az ipar és a mezőgazdaság egymástól való elszakításának az útjára. Nem érti és nem ismeri el, hogy nem lehet a mezőgazdaság érdekeinek megkerülésével, ez érdekek megsértésével előrevinni az ipart. Nem érti, hogy, ha tény, hogy az ipar a népgazdaság vezető ereje, az is tény, hogy a mezőgazdaság viszont az az alap, amelyen nálunk az ipar kifejlődhet.

Ebből következik, hogy a parasztgazdaságot „gyarmatnak” tekintik, amelyet a proletár államnak „ki kell zsákmányolnia” (Preobrazsenszkij).

Ebből következik az, hogy félnek a jó terméstől (Trockij), mint olyan erőtől, amely szétzüllesztheti gazdaságunkat.

Ebből következik az ellenzéki blokk sajátos politikája, amely az ipar és a mezőgazdaság közötti belső ellentétek kiélezésének útjára, az ország iparosítása kapitalista módszereinek útjára siklik le.

Hallgassák csak meg, kérem, például Preobrazsenszkijt, az ellenzéki blokk egyik vezetőjét. Egyik cikkében ezt írja:

„Mennél elmaradottabb gazdaságilag, mennél kispolgáribb, parasztibb ez vagy az az ország, amely áttér a termelés szocialista megszervezésére …, annál inkább kénytelen a szocialista felhalmozás a szocializmus előtti gazdasági formák kizsákmányolására támaszkodni … És fordítva, mennél fejlettebb gazdaságilag és iparilag ez vagy az az ország, amelyben győz a szociális forradalom … mennél szükségesebb ez ország proletariátusa számára az, hogy csökkentse termékei gyarmati termékekre való kicserélésének nem-egyenértékűségét, vagyis hogy csökkentse a gyarmatok kizsákmányolását — annál inkább fog a szocialista felhalmozás súlypontja a szocialista formák termelési alapjára áthelyeződni, vagyis annál inkább fog a saját ipar és a saját földművelés többlettermékére támaszkodni” (J. Preobrazsenszkij. „A szocialista felhalmozás alaptörvénye” c. cikk, „Vesztnyik Komakagyemi“, 1924. 8. sz.).

Aligha szükséges bizonyítani, hogy Preobrazsenszkij arra az útra téved, amely iparunk érdekei és országunk parasztgazdaságának érdekei között kibékíthetetlen ellentétekre vezet — vagyis letéved az iparosítás kapitalista módszereinek útjára.

Azt hiszem, hogy amikor Preobrazsenszkij a parasztgazdaságot egy sorba állítja a „gyarmatokkal” és a proletariátus és a parasztság viszonyát mint kizsákmányolási viszonyt próbálja kiépíteni — ezzel, anélkül hogy tudná, minden lehetséges szocialista iparosítás alapjait aláássa, illetve igyekszik aláásni.

Állítom, hogy ennek a politikának semmi köze sincs pártunk politikájához, amely az iparosítás ügyét a proletariátus és a parasztság gazdasági együttműködésének alapján építi ki.

Ugyanezt, vagy majdnem ugyanezt kell mondanom Trockijról, aki fél a „jó terméstől” és nyilván azt hiszi, hogy a jó termés veszélyezteti országunk gazdasági fejlődését. Az áprilisi plénumon például ezt mondotta:

„ Ilyen viszonyok között (Trockij a mai aránytalanság viszonyairól beszél. — I. Szt.) a jó termés, vagyis a mezőgazdaság árufeleslegének potenciálisan megnövekedett mennyisége, olyan tényezővé válhat, amely nem gyorsítja a szocializmus felé való gazdasági fejlődés ütemét, hanem ellenkezőleg, dezorganizálja a gazdasági életet, kiélezi a város és a falu közötti kölcsönös viszonyt, magán a városon belül pedig — a fogyasztó és az állam közötti viszonyt. Gyakorlatilag szólva, a jó termés — ipari áruk hiányában — jelentheti azt, hogy a házi pálinkafőzésre felhasznált gabonamennyiség megnő és a városban fokozódik a sorbaállás. Politikailag azt fogja jelenteni, hogy a paraszt harcolni fog a külkereskedelmi monopólium ellen, vagyis a szocialista ipar ellen”. (A Központi Bizottság áprilisi plénumának gyorsírói jegyzőkönyve, Trockij módosításai Rikov határozati javaslatához, 164. old.)

Csak egybe kell vetni Trockijnak ezt az enyhén szólva furcsa kijelentését Lenin elvtárs kijelentésével, amelyet a legkiélezettebb áruéhség idején tett arról, hogy a jó termés az „állam megmentője”, s rögtön megértjük, mennyire helytelen Trockij kijelentése.

Trockij nyilván nem ismeri el helyesnek azt a tételt, hogy az iparosítás nálunk csakis a falusi dolgozó tömegek anyagi helyzetének fokozatos javítása útján fejlődhet.

Trockij nyilván abból indul ki, hogy az iparosításnak nálunk valamilyen — hogy úgy mondjam — „rossz termés” útján kell megvalósulnia.

Ebből adódnak az ellenzéki blokk gyakorlati javaslatai a gyári árak emeléséről, a parasztság fokozott megadóztatásáról stb., azok a javaslatok, amelyek nem a proletariátus és a parasztság gazdasági együttműködésének megerősítésére, hanem bomlasztására, nem a proletariátusnak a gazdasági építés terén való hegemóniájához szükséges feltételek előkészítésére, hanem e feltételek aláásására, nem az ipar és a parasztgazdaság összefogására, hanem széthúzására vezetnek.

Néhány szót a parasztság rétegeződéséről. Mindenki tudja, mekkora lármát csapott és milyen pánikba esett az ellenzék a rétegeződés növekedése miatt. Közismert, hogy senki sem fújta fel a falusi kis magántőke növekedése miatti pánikot annyira, mint az ellenzék. Mi hát a helyzet a valóságban? A következő.

Először, a parasztság rétegeződése, mint ezt a tények mutatják, nálunk egészen sajátos formákban megy végbe, mégpedig nem a középparaszt „lemorzsolódása” útján, hanem ellenkezőleg, megerősödése útján, a szélső pólusok jelentékeny szűkülése mellett, s ugyanakkor olyan tényezők, mint a föld államosítása, a parasztság tömeges szövetkezése, adópolitikánk stb. magát a rétegeződést feltétlenül bizonyos keretek és korlátok közé szorítják.

Másodszor — és ez a fő —, a falusi kis magántőke növekedését ellensúlyozza, sőt a mérleget a másik oldalra billenti egy olyan döntő tényező, mint iparunk fejlődése, amely megerősíti a proletariátus és a szocialista gazdasági formák állásait és amely a magántőke mindenféle és fajta formájának fő ellenmérge.

Mindezek a körülmények nyilván elkerülték az „új ellenzék” figyelmét, amely, ha már elkezdte, hát tovább is óbégat és rémüldözik a falusi magántőke miatt.

Talán nem lesz fölösleges emlékeztetni az ellenzéket Leninnek idevonatkozó szavaira. Lenin elvtárs erről ezt mondotta:

„A nagyüzemű termelés helyzetének minden javulása, néhány nagy gyár üzembehelyezésének lehetősége annyira megszilárdítja a proletariátus helyzetét, hogy nincs miért félni a kispolgárság elemi erejétől, még akkor sem, ha ez a kispolgárság növekszik. Nem attól kell félni, hogy a kispolgárság és a kistőke nő. Attól kell félni, hogy túlságosan sokáig tart az éhínség, a nyomor, a termékhiány, amelynek következményeképpen a proletariátus már teljesen elgyengül, nem tud ellenállni a kispolgári ingadozás és kétségbeesés elemi erejének. Ez félelmetesebb. A termékek mennyiségének növekedése esetén a kispolgárság semmilyen fejlődése sem lesz nagy hátrány, amennyiben ez a nagyipar fejlődését mozdítja elő” … (XXVI. köt. 256. old.)

Megértik-e valahára az ellenzékiek, hogy a rétegeződés és a falusi magántőke miatt csapott riadalom csak visszája a hitetlenségnek az országunkban való szocialista építés győzelmének lehetőségében.

Néhány szót az ellenzéknek a pártapparátus és a pártonbelüli „rezsim” ellen folytatott harcáról.

Végeredményben, gyakorlati szempontból, mit jelent az ellenzéknek a pártunk vezető magvát alkotó pártapparátus ellen folytatott harca? Aligha kell bizonyítanunk azt, hogy az ellenzék harca ezen a téren végeredményben nem más, mint kísérlet a párt vezetésének dezorganizálására és arra, hogy lefegyverezze a pártot az államapparátus megjavításáért, a bürokratizmusnak ez apparátusból való kiűzéséért, az államapparátus irányításáért folytatott harcában.

Mire vezet az ellenzéknek a pártonbelüli „rezsim” ellen vívott harca? Arra, hogy felbomlassza a párt vasfegyelmét, amely nélkül a proletárdiktatúra elképzelhetetlen, arra, hogy végeredményben megingassa a proletárdiktatúra alapjait.

A pártnak ezért igaza van, amikor azt állítja, hogy az ellenzék politikai és szervezeti hibái azt a nyomást tükrözik, amelyet a nem-proletár elemek pártunkra, a proletárdiktatúrára gyakorolnak.

Ezek, elvtársak, az ellenzéki blokk politikai és szervezeti hibái.

IV
Néhány következtetés

Trockij a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumán nemrégen kijelentette, hogy az ellenzéki blokkról szóló téziseknek, ha a konferencia elfogadja őket, elkerülhetetlenül arra kell vezetniök, hogy az ellenzék vezetőit kizárják a pártból. Ki kell jelentenem, elvtársak, hogy Trockijnak ez az állítása teljesen alaptalan és nem őszinte. Ki kell jelentenem, hogy az ellenzéki blokkra vonatkozó tézisek elfogadásának csak egy célja lehet: erélyes harc az ellenzék elvi hibái ellen teljes leküzdésük érdekében.

Köztudomású, hogy pártunk X. kongresszusa határozatot hozott az anarcho-szindikalista elhajlásról. Márpedig mi az anarcho-szindikalista elhajlás? Nem mondhatjuk azt, hogy az anarcho-szindikalista elhajlás „jobb” volt a szociáldemokrata elhajlásnál. Mindamellett abból a tényből, hogy az anarcho-szindikalista elhajlásról határozatot hoztunk, mindmáig még senki sem vonta le azt a következtetést, hogy a „munkásellenzék” tagjait okvetlenül ki kell zárni a pártból.

Trockijnak tudnia kell, hogy pártunk XIII. kongresszusa a trockizmust „világosan kifejezett kispolgári elhajlásnak” minősítette. Mindeddig azonban még senki sem gondolt arra, hogy e határozat elfogadásának okvetlenül a trockista ellenzék vezetőinek kizárására kell vezetnie.

Felolvasom az idevágó részletet a XIII. kongresszus határozatából:

„A mostani «ellenzék» személyében nemcsak a bolsevizmus revíziójára irányuló kísérlettel, nemcsak a leninizmustól való nyílt eltávolodással, hanem világosan kifejezett kispolgári elhajlással van dolgunk. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy ez az «ellenzék» objektíve a kispolgárságnak a proletárpárt hadállásaira és politikájára gyakorolt nyomását tükrözi.” (A XIII. kongresszus határozatából.)

Magyarázza meg nekünk Trockij, mennyiben jobb a kispolgári elhajlás a szociáldemokrata elhajlásnál. Talán nehéz megérteni, hogy a szociáldemokrata elhajlás a kispolgári elhajlás válfaja? Talán nehéz megérteni, hogy amikor szociáldemokrata elhajlásról beszélünk, csak pontosabban fogalmazzuk meg azt, amit a XIII. kongresszus határozatában leszögeztünk? Egyáltalán nem nyilvánítjuk az ellenzéki blokk vezetőit szociáldemokratáknak. Csak azt mondjuk, hogy az ellenzéki blokknál szociáldemokrata elhajlás mutatkozott, és jelezzük, hogy még nem késő visszalépni ettől az elhajlástól, és éppen erre szólítjuk fel az ellenzéki blokkot.

A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság ismeretes 1925. januári határozata pedig a következőket mondja a trockizmusról:

„A mai trockizmus lényegében a kommunizmus meghamisítása az álmarxizmus «európai» típusaihoz való közeledés szellemében, vagyis végső fokon az «európai» szociáldemokrácia szellemében.” (A KB és a KEB 1925. január 17-i plénumának határozatából.)

Meg kell mondanom, hogy mindkét határozatot lényegében Zinovjev írta. Mindazonáltal nemhogy a párt egésze, de maga Zinovjev sem vonta le ebből azt a következtetést, hogy a trockista ellenzék vezetőit ki kell zárni a pártból.

Nem lesz talán fölösleges megemlíteni, hogy Kamenyev, aki egyenlőségjelet tett a trockizmus és a mensevizmus közé, hogyan vélekedett a trockizmusról. Hallgassák meg:

„A trockizmus mindig a mensevizmus legtetszetősebb, legleplezettebb formája volt, amely a legalkalmasabb volt éppen a munkásság forradalmi érzelmű részének félrevezetésére.” („A leninizmusért” c. cikkgyűjteményben, L. Kamenyev. „A párt és a trockizmus”. 51. old.)

Mindezeket a tényeket Trockij legalább olyan jól ismeri, mint bármelyikünk. Senki sem vetette fel azonban azt a kérdést, hogy Trockijt és elvbarátait mondjuk a XIII. kongresszus határozata alapján ki kell zárni a pártból.

Ezért hiszem azt, hogy Trockijnak a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumán elhangzott kijelentése nem őszinte, hamis.

A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság októberi plénuma, amikor alapjában jóváhagyta az ellenzéki blokkról szóló téziseket, nem megtorlásokra gondolt, hanem arra, hogy eszmei harcot kell folytatni az ellenzék elvi hibái ellen, amelyekről az ellenzék még mindig nem mond le és amelyekért harcolni szándékozik a jövőben is a szervezeti szabályzat adta keretek között, mint ezt október 16-i „nyilatkozatában” bejelenti. Amikor a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénuma így járt el, az a meggondolás vezette, hogy az ellenzék elvi hibái elleni harc e hibák leküzdésének egyetlen eszköze, e hibák leküzdése pedig a pártonbelüli valóságos egység egyetlen útja. A párt szétzúzta az ellenzéki blokkot, kényszerítette arra, hogy a frakciózásról lemondjon, és ezzel elérte azt a szükséges minimumot, amely nélkül lehetetlen az egység a pártban. Ez persze nem csekélység. De nem elegendő. Ahhoz, hogy elérjük a teljes egységet, még egy lépést kell tennünk — el kell érnünk azt, hogy az ellenzéki blokk tagadja meg elvi hibáit, hogy így megóvjuk a pártot és a leninizmust a támadásoktól és revíziós kísérletektől.

Ez az első következtetés.

A párt tömegei elvetették az ellenzéki blokk elvi álláspontját, meghiúsították az ellenzéki blokknak újabb vitára irányuló kísérleteit és ezt mondották: most nincs idő a fecsegésre, ideje szívvel-lélekkel hozzáfogni a szocialista építéshez. Ebből ez következik: kevesebb fecsegést, több alkotó, teremtő munkát, előre a szocialista építésért!

Ez a második következtetés.

A harmadik következtetés pedig abban áll, hogy a pártonbelüli harc folyamán és az ellenzéki támadások visszaverése folyamán a párt építésünk szocialista távlatainak alapján úgy egybeforrott, mint még soha.

Ez a harmadik következtetés.

Építésünk szocialista távlatainak alapján egybeforrott párt — ez az az emelő, amelyre most annyira szükség van ahhoz, hogy előrelendítsük a szocialista építést országunkban.

Ezt az emelőt az ellenzéki blokk elleni harcban kovácsoltuk ki.

A harc egybeforrasztotta pártunkat Központi Bizottsága körül építésünk szocialista távlatainak alapján. A konferenciának formába kell öntenie ezt az egybeforrást azzal, hogy — mint remélem — egyhangúlag elfogadja a Központi Bizottság által javasolt téziseket.

Nem kételkedem abban, hogy a konferencia becsülettel teljesíti ezt a feladatát. (Viharos, hosszantartó taps; a küldöttek felállnak; éljenzés.)

„Pravda” 256. és 257. sz.
1926. november 5. és 6.

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa