Írta: J. V. Sztálin

Az októberi forradalom és az orosz kommunisták nemzeti politikája

Az Októberi Forradalom ereje egyebek közt abban rejlik, hogy ez a forradalom, a Nyugat forradalmaitól eltérően, az orosz proletariátus köré tömörítette a sokmilliós kispolgárságot és elsősorban annak leghatalmasabb és legnépesebb rétegeit — a parasztságot. Ezzel az orosz burzsoázia elszigetelődött, hadsereg nélkül maradt, az orosz proletariátus pedig az ország sorsának intézőjévé vált. Enélkül az orosz munkások nem tarthatták volna meg a hatalmat.

Béke, agrárforradalom és a nemzetiségek szabadsága — ez az a három döntő mozzanat, amely az orosz proletariátus vörös zászlaja köré sorakoztatta a végeláthatatlan Oroszország több mint húsz nemzetiségének parasztjait.

A két első mozzanatról itt fölösleges beszélni, azokról már eleget mondtak az irodalomban, és azok különben is magukért beszélnek. Ami azonban a harmadik mozzanatot, az orosz kommunisták nemzeti politikáját illeti, annak fontosságát, úgy látszik, még nem ismerték fel teljesen. Ezért, nem lesz fölösleges, ha néhány szót mondunk róla.

Kezdjük azzal, hogy az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság (nem számítva ide Finnországot, Észtországot, Lettországot, Litvániát, Lengyelországot) 140 millió főnyi lakosságából legfeljebb 75 millió a nagyorosz, a többi 65 millió pedig nem-nagyorosz nemzetiségű.

Továbbá, ezek a nemzetek főleg a végvidékeken, a katonai tekintetben legsebezhetőbb pontokon élnek, s ezek a végvidékek nyersanyagban, fűtőanyagban, élelmiszerben bővelkednek.

Végül, ezek a végvidékek ipari és katonai tekintetben kevésbé fejlettek mint Közép-Oroszország (vagy teljesen fejletlenek), minek következtében Közép-Oroszország gazdasági és katonai segítsége nélkül nem képesek megvédeni független létüket, mint ahogy a végvidékek nyersanyag-, fűtőanyag- és élelmiszersegítsége nélkül Közép-Oroszország sem képes fenntartani katonai és gazdasági erejét.

Ezek a körülmények és a kommunizmus nemzeti programjának ismert tételei határozták meg az orosz kommunisták nemzeti politikájának jellegét.

Ennek a politikának lényege néhány szóban kifejezhető: lemondás a nem-orosz nemzetek lakta területekre való mindennemű „igényről” és „jogról”; e nemzetek önálló állami létre való jogának elismerése (nemcsak szavakban, hanem tettekben is); e nemzetek önkéntes katonai és gazdasági szövetsége Közép-Oroszországgal; segítségnyújtás az elmaradt nemzeteknek kulturális és gazdasági fejlődésükben, mely nélkül az úgynevezett „nemzeti egyenjogúság” puszta szó; mindez a végvidéki nemzetek parasztságának teljes felszabadítása és az egész hatalomnak a végvidéki nemzetek dolgozó elemei kezében való összpontosítása alapján — ez az orosz kommunisták nemzeti politikája.

Mondanunk sem kell, hogy a hatalomra jutott orosz munkások nem nyerték volna meg másnemzetiségű társaiknak, és elsősorban a nemteljesjogú nemzetek elnyomott tömegeinek rokonszenvét és bizalmát, ha nem bizonyították volna be tettekkel, hogy ezt a nemzeti politikát készek meg is valósítani, ha nem mondtak volna le a Finnországra való „jogról”, ha nem vonták volna ki a katonaságot Észak-Perzsiából, ha nem szakítottak volna az orosz imperialisták Mongólia és Kína bizonyos területeire támasztott igényeivel, ha nem segítették volna az egykori Orosz Birodalom elmaradt nemzeteit abban, hogy anyanyelvükön fejlesszék kultúrájukat és államiságukat.

Csakis ennek a bizalomnak az alapján jöhetett létre az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság népeinek törhetetlen szövetsége, mellyel szemben erőtlennek bizonyultak a legkülönbözőbb „diplomáciai” fondorlatok és a gondosan végrehajtott „blokádok”.

Sőt. Az orosz munkások az egykori Oroszország elnyomott végvidéki tömegeinek rokonszenve és bizalma nélkül nem tudták volna legyőzni Kolcsakot, Gyenyikint, Vrangelt. Nem szabad elfelejteni, hogy e lázadó tábornokok hadműveleti tere azokra a végvidékekre szorítkozott, ahol főleg nem-orosz nemzetek élnek, amelyeknek gyűlölniök kellett Kolcsakot, Gyenyikint, Vrangelt imperialista és oroszosító politikájukért. Az Antant, amely beavatkozott a harcba és ezeket a tábornokokat támogatta, csak a végvidékek oroszosító elemeire támaszkodhatott. De ezzel csak szította a végvidékek lakosságának a lázadó tábornokokkal szemben táplált gyűlöletét és növelte a Szovjethatalom iránt érzett rokonszenvét.

Ez okozta Kolcsak, Gyenyikin, Vrangel hátországának belső gyengeségét, tehát frontjaik gyengeségét is, vagyis végeredményben vereségüket.

De az orosz kommunisták nemzeti politikájának üdvös hatása nemcsak az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban és a vele kapcsolatos szovjet köztársaságokban mutatkozik. Ez a hatás, igaz, csak közvetve, megmutatkozik a szomszédos államoknak az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársasághoz való viszonyában is. Gyökeresen megjavult Törökország, Perzsia, Afganisztán, India és a többi keleti ország viszonya a korábban ez országok rémének tartott Oroszországhoz, s ez olyan tény, melyet még olyan bátor politikus sem mer most tagadni, mint Curzon lord. Aligha szorul bizonyításra, hogy ha a Szovjethatalom négyévi fennállása alatt az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban nem valósították volna meg rendszeresen a fentebb vázolt nemzeti politikát, akkor elképzelhetetlen volna az a gyökeres változás, mely a szomszédos országoknak Oroszországhoz való viszonyában bekövetkezett.

Nagyjában ezek az eredményei az orosz kommunisták nemzeti politikájának. Ezek az eredmények különösen világosan láthatók éppen most, a Szovjethatalom fennállásának negyedik évfordulóján, mikor a nehéz háború véget ért, s megkezdődött a nagyarányú építőmunka és mikor akaratlanul is visszatekintünk a megtett útra, hogy azt egyetlen pillantással felmérjük.

„Pravda” 251. sz.
1921. november 6—7.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa