A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme

A felkelés kezdete

Az Ideiglenes Kormány szerette volna megelőzni a forradalom erőit. Október 24-én reggel a tisztiiskolások egysége elfoglalta a „Rabocsij Puty”, a bolsevik párt központi sajtóorgánumának szerkesztőségét és nyomdáját. Ezután a Szmolnijt akarták hatalmukba keríteni, hogy letartóztassák az FKB tagjait, de itt ellenállásba ütköztek. Erősítésként a Téli Palotába küldték a női önkéntes zászlóaljat, az Ideiglenes Kormány egyik kedvenc alakulatát. A Palota téren ágyúkat állítottak fel. A tisztiiskolások csapatai elfoglalták a pályaudvarokat, a Néva- hidakat, a kormányhivatalokat. A Néván tartózkodó „Aurora” cirkáló parancsot kapott, hogy fusson ki a tengerre. A fővárosi katonai körzet vezérkara leváltottnak nyilvánította és katonai bíróság elé utalta az FKB biztosait.

Az események alakulása Lenin véleményét támasztotta alá. Világossá vált, hogy még a II. szovjetkongresszus előtt fegyverrel kell dönteni a hatalom kérdésében. A Központi Bizottság október 24-e reggelén összeült rendkívüli értekezlete forradalmi csapatokat küldött a „Rabocsij Puty” szerkesztőségének és nyomdájának felszabadítására, hogy lehetővé tegye a következő lapszám megjelenését. Az értekezlet meghallgatta a Forradalmi Katonai Bizottság jelentését a felkelés előkészületeinek befejezéséről, és elhatározta, hogy a Központi Bizottság újabb tagjait küldi az FKB-ba. Az Ideiglenes Kormány tevékenységének ellenőrzésével Szverdlovot, a posta- és távíróhivatali dolgozók összekötőjeként Dzierzynskit bízták meg. A Péter-Pál-erődben megszervezték a felkelés „tartalék vezérkarát”.

A burzsoázia forradalomellenes megelőző intézkedéseivel taktikai sikert ért el. Végső soron azonban ez a lépés mégis politikailag hátrányos helyzetet teremtett a kormány számára. A bolsevik párt a felkelés megindításakor joggal hivatkozhatott a pogromok elleni védelemre, s ezzel szélesebb tömegbázist teremthetett a döntő fellépéskor.

Az FKB a korábban kidolgozott terv alapján mozgásba hozta a forradalmi erőket. A vörösgárdisták és tengerészek kiűzték a tisztiiskolásokat a „Rabocsij Puty” szerkesztőségéből és nyomdájából. A Szmolnijba egymás után érkeztek a vörösgárdisták és a katonaforradalmárok egységei. A munkások között fegyvert osztottak. A vörösgárdisták és a felkelő katonák megszállták Petrográd elővárosait, különös gonddal zárták el a front felé vezető utakat. Az FKB parancsára harci készültségbe helyezték a Péter-Pál-erőd ágyúit. A bizottság semmisnek nyilvánította az „Aurora” cirkálónak adott kormányparancsot. Október 24-én estére a vörösgárdisták már elfoglalták a távíróhivatalt és a fontosabb hidakat.

Lenin, a felkelés irányítója

A forradalom vezére ezalatt egy konspirációs célokat szolgáló lakásban tartózkodott. Október 24-én este levelet intézett a Központi Bizottsághoz, amelyben biztonság okából szinte ultimátumszerűen, drámai hangon követelte, hogy még az éjszaka folyamán döntsék meg az Ideiglenes Kormányt. A Központi Bizottság elfogadta a javaslatot, és utasítást adott Leninnek, jelenjen meg a Szmolnijban és vegye át a felkelés vezetését. Lenin eleget tett a határozatnak; G. I. Lomov, az események ismert bolsevik szereplője jegyezte fel emlékiratában, hogy október 24-én napközben és este még bizonyos mértékig várakozó hangulat uralkodott a Szmolnijban. Amikor azonban megjelent Lenin, a helyzet perceken belül megváltozott: ettől fogva megszűnt az ingadozás és óvatoskodás.

Október 25-ére virradó éjszaka a forradalmi csapatok elfoglalták a Miklós-hidat. Kronstadtból és Helsingforsból (Helsinki) hadihajók és tengerészegységek érkeztek. Október 25-én napközben az új erők bevonásával folytatódott a főváros fontosabb stratégiai pontjainak és körzeteinek megszállása. A felkelők kezébe került a telefonközpont, az Állami Bank, a Mária-palota, a Varsói pályaudvar, a Palota-híd, a hadügyminisztérium.

A felkelés szervezetten és tervszerűen bontakozott ki. Ezt még az ellenségnek is el kellett ismernie. A petrográdi katonai körzet parancsnoka például ezt közölte a főhadiszállással: „A helyzet Petrográdban fenyegető. Nincs utcai tüntetés vagy kilengés, de tervszerűen folyik az intézmények és pályaudvarok elfoglalása, egyes személyek letartóztatása.”

A Téli Palota ostroma. A fegyveres felkelés győzelme

Október 25-én reggel már csak a Téli Palota, a vezérkar épülete és a Palota tér körüli néhány ház volt az Ideiglenes Kormány kezében. A felkelés tulajdonképpen győzelmet aratott. Kerenszkij délelőtt 11 órakor az amerikai követség gépkocsiját is igénybe véve, kíséretével együtt megszökött a városból.

Ekkor már megjelent a Forradalmi Katonai Bizottság Lenin által fogalmazott kiáltványa, amely hírül adta a felkelés győzelmét: „Az Ideiglenes Kormány meg van döntve. Az államhatalom a petrográdi proletariátus és helyőrség élén álló Forradalmi Katonai Bizottság kezébe ment át, amely a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének szerve.

Az ügy, amelyért a nép harcolt: a demokratikus béke haladéktalan felajánlása, a földesúri földtulajdon megszüntetése, a termelés munkásellenőrzése, a szovjet kormány alakítása — biztosítva van.”

Nem sokkal később megnyílt a Petrográdi Szovjet ülése, amelyen – a júliusi napok óta — a nyilvánosság előtt első ízben szólalt fel Lenin.

Az Ideiglenes Kormány a megerősített Téli Palotába zárkózott, folytatta az ellenállást, és abban reménykedett, hogy a frontról érkező csapatok kiszabadítják szorult helyzetéből. A palota körül összevont maradék katonai csoportok összlétszáma elérte az 1800 főt. Négy páncélautójuk, hat ágyújuk és sok gépfegyverük volt.

A Forradalmi Katonai Bizottság nagy erőket összpontosított a Téli Palota ostromára. A vállalkozásban több vörösgárdista egység és számos ezred katonái vettek részt. Az ostromlók felvonultatták a páncélgépkocsizókat is. Bekapcsolódott az ostromba a kronstadti tengerészek újonnan érkezett nagyobb egysége.

A Téli Palota bevételének irányítását Antonov-Ovszejenko, Podvojszkij és Csudnovszkij „trojkájára”, háromtagú kollektívájára bízták. Az Ideiglenes Kormány tagjainak ultimátumot küldtek: azonnal szüntessék be az ellenállást. A miniszterek nem válaszoltak.

Este kilenc órakor az „Aurora” cirkáló vaktöltéssel leadott ágyúlövése jelt adott a rohamra. A Péter—Pál-erőd ágyúi néhány tűzcsapást mértek a Téli Palotára. A felkelőknek először a Téli Palota kórházán keresztül sikerült beszivárogniuk, majd rohamra indultak a vörösgárdisták, a tengerészek és a katonák ezrei, de súlyosabb vérontásra nem került sor. Éjjel két órára a palota őrségét lefegyverezték, a kormány tagjait letartóztatták, majd a Péter-Pál-erődbe kísérték. Az őrség embereit, miután becsületszavukat adták, hogy nem támadnak a szovjethatalomra, hazabocsátották.

Lenin követelése szerint a hatalom kérdése ténylegesen még a II. szovjetkongresszus előtt eldőlt.

A szovjetek II. összoroszországi kongresszusa (október 25—27)

A Téli Palotát már csaknem bevették a felkelők, amikor a Szmolnijban 22 óra 45 perckor megkezdte tanácskozásait a II. szovjetkongresszus. A küldöttek több mint 402 helyi szovjetet képviseltek. A kongresszus megnyitásakor számba vett 670 küldött közül csak 390 tartozott a bolsevikokhoz. A kongresszus elnökségében 14 bolsevik (Lenin, Antonov-Ovszejenko, Zinovjev, Kamenyev, Kollontaj, Krilenko, Lunacsarszkij, Muranov, Nogin, Rikov, Rjazanov, Szkljanszkij, Sztucska, Trockij), 7 baloldali eszer (Gutman, Zaksz, Kamkov, Karelin, Kahovszkaja, Misztyiszlavszkij, Szpiridonova) és egy ukrán szocialista (Kulicsenko) foglalt helyet.

A kongresszus első ülését a hatalom kérdésének szentelték. A mensevikek és az eszerek az Ideiglenes Kormánnyal vívott harc beszüntetését követelték. Abban reménykedtek, hogy ilyenformán megmenthetik az Ideiglenes Kormányt a frontról útnak indult ellenforradalmi csapatok megérkezéséig. Kísérleteik meghiúsulása után elhagyták a kongresszust.

A II. szovjetkongresszus elfogadta a Lenin tollából származó és Lunacsarszkij által felolvasott „Munkások, katonák és parasztok!” kezdetű felhívást, amely kimondotta, hogy a kongresszus kezébe veszi a hatalmat. Ekkor a baloldali eszerek, az „internacionalista mensevikek”, a Bund és a Poalé Cion (a cionisták szervezete) képviselői visszatértek a terembe. A baloldali eszerek csatlakoztak a felhíváshoz, az utóbbiak tartózkodtak a szavazástól.

Ezzel a kongresszus kikiáltotta a szovjethatalmat, a proletariátus diktatúrájának államformáját. Létrejött a világtörténelem első munkás-paraszt állama.

Dekrétum a békéről

Október 26-án a kongresszus meghallgatta Lenin beszámolóját a béke ügyéről, majd egyhangúlag elfogadta az általa előterjesztett dekrétumot. A békéről szóló dekrétum határozottan elítélte az imperialista, rabló jellegű háborúkat. A szovjet kormány valamennyi hadviselő országnak és kormányainak ajánlatot tett az igazságos és demokratikus békére vonatkozó tárgyalások azonnali megindítására, és javasolta egy három hónapnál hosszabb időre szóló fegyverszünet megkötését. A dekrétum elítélte az annexiókat, bármiféle formában jelentkezzenek is, s kinyilvánította a népek egyenjogúságát, tekintet nélkül lélekszámúkra, gazdasági és kulturális fejlődésük színvonalára. Tudatta a világ közvéleményével, hogy a szovjet kormány megszünteti a titkos diplomáciát, a rabló jellegű titkos szerződéseket, a tárgyalásokat pedig nyíltan, a népek közvetlen ellenőrzésével óhajtja folytatni.

A dekrétum elfogadásával vége szakadt a cári kormány és az Ideiglenes Kormány által folytatott imperialista külpolitikának. Szövegében kifejezést nyert a különböző társadalmi rendszerben élő országok békés egymás mellett éléséről szóló lenini tanítás.

Dekrétum a földről

A szovjetek kongresszusának második történelmi jelentőségű rendeletét, a földről szóló dekrétumot is Lenin hasonló tárgyú beszámolója alapján fogadták el, s ezzel egy csapásra megsemmisítették a földesúri földtulajdont. A földbirtokosok, a kolostorok és az egyházak földjeit, valamint a koronabirtokokat minden élő és holt felszerelésükkel, majorsági épületeikkel és minden tartozékukkal megváltás nélkül átadták a paraszti földbizottságoknak és a parasztküldöttek kerületi szovjetjeinek.

A dekrétum megszüntette a föld-magántulajdont; a földet össznépi tulajdonná nyilvánította, vagyis kikiáltotta a föld nacionalizálását. A rendelkezések végrehajtási utasításaként minden változás nélkül a dekrétumba foglalták azt a tervezetet, amelyet még az Októberi Forradalom előtt az „Izvesztyija Vszerosszijszkovo Szovjeta Kresztyjanszkih Gyeputatov” című eszer irányzatú lap szerkesztősége állított össze 242 paraszti választói körzet utasítása alapján.

Ennek megfelelően a dekrétum kimondotta az ún. egyenlősítő földhasználatot: a földet meghatározott munka-, illetőleg szükséglett norma alapján szétoszthatták a parasztok között. Az egyenlősítő földhasználat eszméje nem a bolsevik párt, hanem az eszer párt programjának tartozéka volt. Az adott körülmények között azonban a parasztság többsége az egyenlősítő földhasználattól várta sorsa jobbrafordulását. A bolsevik pártnak a munkás-paraszt szövetségért folytatott harc e szakaszán fel kellett karolnia ezt az eszmét, engedményt kellett tennie a parasztságnak — mindenekelőtt a középparasztoknak.

A nyugat-európai országoktól eltérően, az oroszországi parasztságot nem a burzsoá forradalom, hanem a proletariátus által vezetett szocialista forradalom juttatta földhöz, ez szabadította meg a még meglevő feudális maradványoktól.

A dekrétum végrehajtása következtében hozzávetőlegesen 150 millió hektár föld került össznépi tulajdonba. A paraszttömegek megszabadultak a bankoknak, a földbirtokosoknak, a kulákoknak és az uzsorásoknak járó tartozásoktól. Egyedül a Parasztbanknál 1500 millió rubelre tehető követelés vált semmissé. A parasztság megszabadult a bérleti díjaktól és a vásárolt földek után járó törlesztésektől. Az utóbbiak együttes összege elérte a 700 millió aranyrubelt. A föld nacionalizálása megkönnyítette a mezőgazdaság szocialista átalakítását.

A szovjet kormány megalakulása

A szovjetek kongresszusa megalakította a világ első munkás-paraszt kormányát, a Népbiztosok Tanácsát. Elnökké V. I. Lenint, belügyi népbiztossá A. I. Rikovot, földművelésügyi népbiztossá V. P. Miljutyint, munkaügyi népbiztossá A. G. Sljapnyikovot, kereskedelem- és iparügyi népbiztossá V. P. Nogint, közoktatásügyi népbiztossá A. V. Lunacsarszkijt, pénzügyi népbiztossá I. I. Sztyepanovot (Szkvorcovot), külügyi népbiztossá L. D. Trockijt, igazságügyi népbiztossá G. I. Lomovot (Oppokovot), élelmezésügyi népbiztossá I. A. Tyeodorovicsot, a posta- és távíróügyek népbiztosává I. P. Glebovot (Avilovot) nevezték ki. A Hadügyi Népbiztosság vezetését háromtagú kollektívára bízták, ennek tagjai V. A. Antonov (Ovszejenko), Ny. V. Krilenko és P. J. Dibenko voltak. A Nemzetiségügyi Népbiztosság elnöke I. V. Sztálin lett.

A szovjet kormányt teljes egészében a felkelést irányító egyetlen párt, a bolsevik párt ismert személyiségeiből állították össze. E határozat ellen a kisebbséget képviselő internacionalista mensevikek, a baloldali eszerek és a jobboldal befolyása alatt álló vasutasszövetség küldöttei tiltakoztak, akik „egynemű szocialista kormányt” követeltek a bolsevikok kiszorításának szándékával. A kormánynak a baloldali eszerek irányában történő kiszélesítésére — a kisebbség álláspontjától függetlenül — tárgyalások indultak.

Trockij helyett rövid ideig Zinovjev lett a Petrográdi Szovjet elnöke, de az utóbbi újabb politikai nézeteltérések miatt, átmenetileg kilépett a párt Központi Bizottságából. (Zinovjev azokhoz csatlakozott, akik olyannyira ki akarták bővíteni a Népbiztosok Tanácsának kereteit, ami súlyosan veszélyeztette volna a bolsevik párt vezető szerepét és egyáltalán a szovjethatalom létét.) A szovjetek II. kongresszusa új Végrehajtó Bizottságot választott, amelyben bolsevik többség alakult ki. Első elnökévé Kamenyevet választották. A szovjetek II. összoroszországi kongresszusa megerősítette a petrográdi felkelés, a szocialista forradalom győzelmét.

A Népbiztosok Tanácsa kifejezés ekkor keletkezett. A cári és a Kerenszkij-féle kormányok annyira gyűlöletessé tették a tömegek szemében a miniszter és a miniszterelnök megjelölést, hogy célszerűnek látszott, ha az új hatalom legfőbb képviselői — legalább átmenetileg — nevükben is megkülönböztetik magukat a régi idők minisztereitől. Az erre alkalmas megjelölést – a komisszár, vagyis a megbízott, illetve biztos jelentésű kifejezést – a francia forradalmaktól kölcsönözték, és a népi jelzővel nyomatékosították. Mivel pedig a régi orosz kormányokban antidemokratikus egyeduralmi viszonyok alakultak ki, az új hatalom a kormány elnevezést sem akarta használni, hanem e helyett a Népbiztosok Tanácsa nevet vette fel; ezzel a szovjet főhatalom közösségi, kollektív jellegét is hangsúlyozta.

A szovjetek II. kongresszusán a hatalom és a béke kérdése állt a figyelem központjában. A nemzetiségi népbiztosság megalakítása és a népek önrendelkezési jogának meghirdetése azonban bizonyította, hogy a szocialista hatalom azonnal hozzákezdett a nemzetiségi kérdés forradalmi megoldásához. A kongresszus dokumentumai az új államot ekkor még „Oroszországi Köztársaságnak” nevezték. Mivel a szocialista föderalizálás gyakorlati kérdései nem voltak kidolgozva, a szovjet állam, fennállásának első néhány hetében, „unitarisztikus” államként képviselte a különféle népek érdekeit.

A Népbiztosok Tanácsa ellen azonnal megkezdődött az ellenforradalmi burzsoázia és a megalkuvó eszer és mensevik vezetők mozgolódása. Vezető szervüket is megalakították, s azt képmutató módon „Hon- és Forradalommentő Bizottságnak” keresztelték. Ez a testület lármás propagandát kezdett a bolsevik párt Központi Bizottsága, amint mondották: „Marx 12 apostola” ellen. Az ellenforradalmi bizottság „igazi német szertelenségnek” nevezte a szovjethatalmat, vele szemben pedig a régi jó „kozák szellemre” hivatkozott. A „Hon- és Forradalommentő Bizottság” sorsát végül fegyveres lázadásuk kimenetele döntötte el.

(idézet: – A Szovjetunió története – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Felszólalások az oroszországi szociáldemokrata (bolsevik) munkáspárt petrográdi szervezetének rendkívüli konferenciáján

1917. július 16—20
1. A Központi Bizottság beszámolója a júliusi eseményekről
Július 16

Elvtársak!

Pártunkat, különösen pártunk Központi Bizottságát azzal vádolják, hogy a július 3-i és 4-i tüntetést ő kezdeményezte és szervezte abból a célból, hogy a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságát a hatalom megragadására kényszerítse, ha pedig az nem hajlandó kezébe venni a hatalmat — saját maga ragadja meg azt.

Mindenekelőtt ezeket a vádakat kell megcáfolnom. Július 3-án a géppuskás ezred két képviselője berontott a bolsevikok konferenciájának ülésére és kijelentette, hogy az első géppuskás ezred részt vesz a tüntetésen. Mint emlékeznek rá, mi azt válaszoltuk a küldötteknek, hogy párttagok nem cselekedhetnek pártjuk határozata ellenére, az ezred képviselői azonban tiltakoztak, kijelentvén, hogy inkább kilépnek a pártból, de nem cselekszenek az ezred határozata ellen.

Pártunk Központi Bizottsága a mai helyzetben célszerűtlennek tartotta a petrográdi munkások és katonák tüntetését. A Központi Bizottság célszerűtlennek tartotta azt, mivel világos volt, hogy a kormány által tervezett támadás a fronton nem más, mint kaland, hogy a katonák, nem ismerve a támadás célját, nem mennek támadásba, hogy petrográdi tüntetésünk esetén a forradalom ellenségei ránk háríthatják a felelősséget, ha a fronton meghiúsul a támadás. Azt akartuk, hogy a támadás meghiúsulásáért a kaland igazi bűnöseire háruljon a felelősség.

De a tüntetés megkezdődött. A géppuskások megbízottakat küldtek a gyárakba. Hat órakor már hatalmas munkás- és katonatömegek voltak az utcán. Öt órakor a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának ülésén a párt Központi Bizottsága és a konferencia nevében hivatalosan kijelentettem, hogy a tüntetés ellen határoztunk. Aki tehát ezek után a tüntetés megszervezésével vádol bennünket, az arcátlan rágalmazóhoz méltó módon hazudik.

A tömegek fellépését nem tudtuk megakadályozni. Volt-e joga pártunknak arra, hogy kezeit mosva félreálljon? Tekintettel a komolyabb bonyodalmak lehetőségére, nem volt jogunk félreállni — mint a proletariátus pártjának, be kellett avatkoznunk a mozgalomba, hogy békés és szervezett mederbe tereljük azt, anélkül, hogy a hatalom fegyveres megragadását tűztük volna ki célul.

Emlékeztetem önöket egy hasonló esetre munkásmozgalmunk történetéből. 1905. január 9-én, amikor Gapon a cár elé vezette a tömegeket, a párt nem vonakodott együtt menni a tömeggel, noha tudta, hogy félrevezetik azt. Most, amikor a tömegek nem Gapon jelszavaival, hanem a mi jelszavainkkal mentek az utcára, még kevésbé állhattunk félre. Be kellett avatkoznunk, mint szabályozónak, mint fékező pártnak, hogy megóvjuk a mozgalmat a lehetséges bonyodalmaktól.

A mensevikek és az eszerek a munkásmozgalom vezetésére tartanak igényt, de nem úgy viselkednek, mint akik képesek a munkásmozgalom vezetésére. A bolsevikok ellen intézett támadásaikkal csak azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem értik a munkásosztály pártjának kötelességeit. A munkások legutóbbi megmozdulásáról úgy beszélnek, ahogy csak azok beszélhetnek, akik szakítottak a munkásosztállyal.

Pártunk Központi Bizottsága, a Petrográdi Bizottság és a Katonai Szervezet éjjel olyan határozatot hozott, hogy beavatkozik a munkások és katonák ösztönös megmozdulásába. A mensevikek és az eszerek, látva, hogy minket több mint 400 000 katona és munkás követ, hogy a talaj kicsúszik a lábuk alól, a munkások és katonák tüntetését a Szovjetek ellen irányuló akciónak nyilvánították. Állítom, hogy július 4-én este, mikor a bolsevikokat a forradalom árulóinak nyilvánították, a mensevikek és az eszerek elárulták a forradalmat, felrobbantották az egységes forradalmi frontot és szövetséget kötöttek az ellenforradalommal. Csapást mérve a bolsevikokra, csapást mértek a forradalomra.

Július 5-én a mensevikek és az eszerek kihirdették a hadiállapotot, vezérkart szerveztek és minden ügyet rábíztak a katonai klikkre. Ilyképpen mi, akik azért harcoltunk, hogy minden hatalom a Szovjeteké legyen — a Szovjetek fegyveres ellenségének helyzetébe kerültünk. Olyan helyzet alakult ki, hogy a bolsevikok csapatai szembekerülhettek a Szovjetek csapataival. Őrültség lett volna részünkről, ha ilyen helyzetben harcba bocsátkoztunk volna. Azt mondottuk a Szovjetek vezetőinek: a kadetok eltávoztak, lépjetek blokkra a munkásokkal, legyen a hatalom a Szovjeteknek felelős. De ők hitszegést követtek el, felvonultatták ellenünk a kozákokat, a hadapródiskolásokat, a pogromhősöket, egyes frontról érkezett ezredeket, félrevezetve őket azzal, hogy a bolsevikok a Szovjetek ellen készülnek. Magától értetődik, hogy ilyen helyzetben nem vehettük fel a harcot, amelybe a mensevikek és az eszerek bele akartak sodorni. Elhatároztuk, hogy visszavonulunk.

Július 5-én tárgyalásokat folytattunk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságával, személy szerint Liberrel. Liber a következő feltételek elfogadását követelte: mi, vagyis a bolsevikok, eltávolítjuk a Kseszinszkaja-palotát védő páncélgépkocsikat, a matrózok kivonulnak a Péter-Pál-erődből és visszatérnek Kronstadtba. Mi beleegyeztünk, azzal a feltétellel, hogy a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága pártszervezeteinket megóvja az esetleges összerombolástól. Liber, a Központi Végrehajtó Bizottság nevében, biztosított bennünket, hogy feltételeinket teljesíteni fogják, hogy a Kseszinszkaja-palota rendelkezésünkre fog állni mindaddig, amíg nem kapunk állandó helyiséget. Mi beváltottuk ígéreteinket. A páncélgépkocsikat visszavontuk, a kronstadtiak hajlandók voltak visszamenni, de csak fegyveresen. Ellenben a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága nem teljesítette egyetlen kötelezettségét sem. Július 6-án Kuzmin, az eszerek katonai megbízottja, telefonon közölte azt a követelést, hogy háromnegyed órán belül ürítsük ki a Kseszinszkaja-palotát és a Péter-Pál-erődöt, mert ellenkező esetben fegyveres erőt küld ellenünk. Pártunk Központi Bizottsága úgy döntött, hogy minden módon kerülni kell a vérontást. A Központi Bizottság engem küldött a Péter-Pál-erődbe, ahol a matrózokból álló helyőrséget sikerült rábeszélnem, hogy térjenek ki a harc elől, mivel a helyzet olyan fordulatot vett, hogy harc esetén szembe kerülhetünk a Szovjetekkel. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának képviseletében a mensevik Bogdánovval együtt elmegyek Kuzminhoz. Kuzminnál minden kész a harcra: tüzérség, lovasság, gyalogság. Rábeszéljük, hogy ne alkalmazzon fegyveres erőt. Kuzmin elégedetlen, hogy „a civilek mindig akadályozzák beavatkozásukkal”, és kelletlenül veti magát alá a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága követelésének. Előttem világos, hogy a katonai eszerek vért akartak, hogy „megleckéztessék” a munkásokat, katonákat és matrózokat. Megakadályoztuk őket hitszegő tervük megvalósításában.

Az ellenforradalom ezalatt támadásba ment: a „Právdá”-t és a „Trud”-ot összerombolják, elvtársainkat verik, gyilkolják, lapjainkat betiltják stb. Az ellenforradalom élén a kadét párt Központi Bizottsága áll, mögötte pedig ott áll a hadsereg vezérkara és tisztikara — szóval ugyanannak a búrzsoáziának a képviselői, amely folytatni akarja a háborút és nyerészkedni akar rajta.

Az ellenforradalom napról-napra erősödött, Valahányszor magyarázatért fordultunk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságához, mindannyiszor meggyőződtünk, hogy a Központi Végrehajtó Bizottság nem tudja elejét venni a túlkapásoknak, hogy a hatalom nem a Központi Végrehajtó Bizottság, hanem a kadetpárti és katonai klikk kezében van — ez a klikk vezeti az ellenforradalmat.

A miniszterek egymásután repülnek, mint a bábok. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságát a rendkívüli moszkvai tanácskozással akarják helyettesíteni, ahol a Központi Végrehajtó Bizottság 280 tagja a burzsoázia száz és száz nyílt képviselője között el fog veszni, mint a legyek a tejben.

A bolsevizmus növekedésétől megrémült Központi Végrehajtó Bizottság szégyenletes szövetséget köt az ellenforradalommal és annak minden követelését teljesíti: kiszolgáltatja a bolsevikokat, a balti küldöttséget letartóztatja, lefegyverzi a forradalmi katonákat és munkásokat. Mindezt nagyon egyszerűen rendezik meg: a „honvédő” klikk provokációs lövöldözésekkel ürügyet teremt a lefegyverzésre és hozzáfog a lefegyverzéshez. Így történt például a szesztrorecki munkásokkal, akik nem is vettek részt a tüntetésen.

Mindennemű ellenforradalom első ismérve — a munkások és a forradalmi katonák lefegyverzése. Nálunk ezt a sötét ellenforradalmi munkát Cereteli és a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságából való más „szocialista miniszterek” kezével végezték el. Éppen ez a legfőbb veszély. A „forradalom megmentésének kormánya” a forradalom fojtogatásával „erősíti” a forradalmat.

A mi feladatunk az, hogy erőt gyűjtsünk, megszilárdítsuk meglevő szervezeteinket és visszatartsuk a tömeget az elhamarkodott akcióktól. Az ellenforradalomnak előnyös volna, ha most harcra kényszeríthetne bennünket, nekünk azonban nem szabad felülni a provokációnak, maximális forradalmi kitartást kell tanúsítanunk. Ez pártunk Központi Bizottságának általános taktikai vonala.

Ami pedig azt az aljas rágalmat illeti, hogy vezéreink német pénzen dolgoznak, a párt Központi Bizottságának álláspontja a következő: a proletariátus forradalmi vezéreit minden burzsoá országban megrágalmazták azzal a váddal, hogy árulók. Ezt teszik Németországban — Liebknechttel, Oroszországban — Leninnel. A párt Központi Bizottsága nem csodálkozik azon, hogy az orosz burzsoák a „nem kívánatos elemek” elleni harc e kipróbált módszeréhez folyamodnak. A munkásoknak nyíltan meg kell mondaniok, hogy vezéreiket feddhetetleneknek tekintik, egyetértenek velük és ügyük részeseinek tartják magukat. Maguk a munkások kérték fel a Petrográdi Bizottságot, hogy dolgozzon ki egy tiltakozás-tervezetet vezéreink üldözése ellen. A Petrográdi Bizottság kidolgozta ezt a tervezetet, amelyet a munkások ezrei fognak aláírni.

Ellenségeink, a mensevikek és az eszerek, elfelejtették, hogy az eseményeket nem egyes személyek, hanem a forradalom földalatti erői idézik elő, tehát az ohrána álláspontjára helyezkedtek.

Tudják, hogy a „Právdá”-t július 6-án betiltották, a „Trud” nyomdáját lepecsételték, a nyomozóhatóságok pedig azt felelik, hogy minden valószínűség szerint akkor nyitják ki, ha majd a nyomozás befejeződött. A nyomda bezárásának idejére körülbelül 30 000 rubelt kell kifizetni a ,,Právda” és a nyomda szedőinek és alkalmazottainak.

A júliusi események után, azok után, ami ez alatt az idő alatt történt, az eszereket és a mensevikeket nem tekinthetjük többé szocialistáknak. A munkások most szociál-börtönőröknek nevezik őket.

Aki ezek után a szociál-börtönőrökkel való egységről beszél, az bűnt követ el. Más jelszót kell kiadni: egységet balszárnyukkal — az internacionalistákkal, akikben még maradt forradalmi becsület és akik készek harcolni az ellenforradalom ellen.
Ez a párt Központi Bizottságának vonala.

2. Előadói beszéd a jelen helyzetről
Július 16

Elvtársak!

A jelen helyzet jellemző vonása — a hatalom válsága. E kérdés körül egyéb, másodrendű kérdések csoportosulnak. A hatalom válsága a hatalom ingatagságában jut kifejezésre: elérkezett az a pillanat, amikor a hatalom parancsait vagy kinevetik, vagy vállvonogatva napirendre térnek fölöttük és senki sem hajlandó teljesíteni azokat. A hatalom iránti bizalmatlanság messze terjed a lakosság legszélesebb rétegeiben. A hatalom inog. Ez a hatalom válságának alapja.

Most a hatalom harmadik válságát éljük át. Az első válság: a cári hatalom válsága volt, mely azzal végződött, hogy a cári hatalom megszűnt. A második válság — az első Ideiglenes Kormány válsága, amelynek az volt az eredménye, hogy Miljukov és Gucskov kilépett a kormányból. A harmadik válság — a koalíciós kormány válsága, mikor a hatalom ingatagsága elérte tetőfokát. A szocialista miniszterek Kerenszkij rendelkezésére bocsátják tárcáikat, a burzsoázia pedig bizalmatlanságának ad kifejezést Kerenszkij jel szemben. Megalakult a kormány, amely már másnap ugyanolyan ingatag helyzetbe került.

Nekünk, marxistáknak, nemcsak formai szempontból, hanem elsősorban osztályszempontból kell vizsgálni a válság kérdését. A hatalom válsága nem más, mint éles, nyílt osztályharc a hatalomért. Az első válság azzal végződött, hogy a földbirtokosok hatalmát a burzsoázia hatalma váltotta fel, amelyet a proletariátus és a kispolgárság érdekeit „képviselő” Szovjetek támogattak. A második válság azzal végződött, hogy a nagy burzsoázia és a kispolgárság egyezségre lépett, mely a koalíciós kormányban jutott kifejezésre. A hatalom mind az első, mind a második válság idején a munkások forradalmi megmozdulásai ellen harcolt (február 27-e és április 20—21-e). A második válság a Szovjetek „javára” dőlt el, oly módon, hogy a Szovjetek „szocialistái” beléptek a burzsoá kormányba. A harmadik válság idején a katonák és a munkások nyíltan fölvetették azt a kérdést, hogy a dolgozók — a kispolgári és a proletár demokrácia — ragadják meg a hatalmat és a kormányból távolítsák el a tőkés elemeket.

Mi idézte elő a harmadik válságot?
Most az egész „bűnt” a bolsevikokra hárítják. Azt állítják, hogy a július 3-i és 4-i megmozdulás élezte ki a válságot. Már Marx megmondotta, hogy az ellenforradalom a forradalom minden egyes előre tett lépésére visszafelé tett lépéssel válaszol. A bolsevikok a július 3-i és 4-i megmozdulást forradalmi lépésnek tekintik, s ezért, ha a szocializmus renegátjai a bolsevikoknak tulajdonítják azt a tiszteletreméltó szerepet, hogy ők voltak az előrehaladás úttörői, mi készséggel vállaljuk ezt a megtiszteltetést. De a hatalomnak ez a válsága nem a munkások javára dőlt el. Ki a hibás ebben? Ha a mensevikek és az eszerek a munkásokat és a bolsevikokat támogatták volna, az ellenforradalmat legyőztük volna, ők azonban a bolsevikokat ütötték, a forradalmi egységfrontot szétzúzták, minek következtében a válság olyan fordulatot vett, amely nemcsak a bolsevikok számára volt kedvezőtlen, hanem számukra, az eszerek és mensevikek számára is.
Ez volt a válság kiéleződésének első tényezője.

A második tényező az volt, hogy a kadetok kiléptek a kormányból. A kadetok megszimatolták, hogy a helyzet rosszabbodni fog, hogy a gazdasági válság fokozódik, a pénz kevés, és ezért jobbnak látták, ha kereket oldanak. Távozásuk Konoválov bojkottjának volt a folytatása. Miután ráeszméltek a kormány ingatag helyzetére, a kadetok elsőnek léptek ki a kormányból.

A harmadik tényező, amely feltárta és kiélezte a hatalom válságát — csapataink veresége a fronton. A háború kérdése most a fő kérdés, körülötte forog országunk külső és belső életének valamennyi többi kérdése. És a kormány ebben a fő kérdésben is kudarcot vallott. Már a kezdet kezdetén világos volt, hogy a fronton elrendelt támadás nem egyéb, mint kaland. Olyan hírek járnak, hogy százezrek estek fogságba, hogy a katonák fejvesztetten menekülnek. Aki a front „felbomlását” kizárólag a bolsevikok agitációjának tudja be, az túlozza a bolsevikok befolyását. Nincs az a párt, amely ekkora terhet fel tudna emelni. Mi a magyarázata annak, hogy mintegy 200 000 tagot számláló pártunk „szét tudta zülleszteni” a hadsereget, ellenben a Szovjetek 20 millió polgárt egyesítő Központi Végrehajtó Bizottsága nem tudta befolyása alatt tartani a hadsereget? Ennek az a magyarázata, hogy a katonák nem akarnak harcolni, mert nem tudják, miért harcolnak, mert elfáradtak, mert nyugtalanítja őket a földosztás kérdése stb. Aki azt hiszi, hogy ilyen viszonyok között harcba tudja vinni a katonákat, az csodára számít. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának módjában volt, hogy sokkal nagyobb agitációt fejtsen ki a hadseregben, mint mi, és meg is tette ezt, de a háború elleni harc elemi ereje ennek ellenére felülkerekedett. Ebben nem mi vagyunk a hibásak, „hibás” a forradalom, amely minden polgárt feljogosított arra, hogy választ kérjen a kérdésre: miért folyik a háború?

Tehát három tényező idézte elő a hatalom válságát:
1. a munkások és a katonák elégedetlenek a kormánnyal, mert a kormány politikája számukra túlságosan jobboldali;
2. a burzsoázia elégedetlen a kormánnyal, mert túlságosan baloldalinak tartja a kormány politikáját és
3. a fronton elszenvedett kudarcok.
Ezek a hatalom válságát előidéző felszíni erők.

Mindennek az alapja, a válság földalatti ereje azonban a háború okozta gazdasági bomlás. Ebből a talajból nőtt ki ez a három tényező, amely megingatta a koalíciós kormány hatalmát.

Ha a válság az osztályok harca a hatalomért, nekünk, mint marxistáknak azt kell kérdeznünk: melyik osztály tart most a hatalom felé? A tények azt mutatják, hogy a munkásosztály. Világos, hogy a burzsoázia osztálya harc nélkül nem engedi a munkásosztályt hatalomra. A kispolgárság, amely Oroszországban a lakosság többségét alkotja, ingadozik, hol velünk, hol a kadetokkal egyesül és ezzel a serpenyőre dobja az utolsó súlydarabot. Ebben rejlik a hatalom mai válságának osztálytartalma.

Ki lesz a győztes és ki a legyőzött ebben a válságban? Nyilvánvaló, hogy az adott esetben a burzsoázia ragadja meg a hatalmat a kadetok személyében. Egy pillanatra, amikor a kadetok kiléptek a kormányból, a hatalom a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának kezébe került, de ez lemondott a hatalomról és a kormány tagjait bízta meg kormányalakítással. A Központi Végrehajtó Bizottság most a hatalom függvénye, a kormányban a miniszterek egymást váltják, csupán Kerenszkij maradt meg a régiek közül. Valaki diktálja az akaratát, amelyet mind a minisztereknek, mind pedig a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának teljesíteniök kell. Ez az akarat nyilván a szervezett burzsoázia, elsősorban a kadetok akarata. A szervezett burzsoázia diktálja a feltételeket: követeli, hogy „gyakorlati emberek”, nem pedig pártképviselők legyenek a hatalmon, hogy Csernov agrárprogramját vonják vissza, hogy változtassák meg a kormány július 8-i deklarációját, hogy minden hatalmi szervből távolítsák el a bolsevikokat. A Központi Végrehajtó Bizottság meghátrál a burzsoázia előtt és elfogadja feltételeit.

Hogyan történhetett, hogy a burzsoázia, amely tegnap még meghátrált, ma parancsokat osztogat a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának? Ennek az a magyarázata, hogy a fronton elszenvedett vereség után a hatalom hitele csökkent a külföldi bankárok szemében. Komoly figyelmet érdemlő adatok szerint ebben benne van Buchanan angol nagykövet és a bankárok keze, akik a kormánytól megtagadják a hitelt, ha nem vetkőzi le „szocialista” hajlamait.
Ez az első ok.

A másik ok abban rejlik, hogy a burzsoázia frontja jobban szervezett, mint a forradalom frontja. Amikor a mensevikek és az eszerek a burzsoáziával egyesültek és ütni kezdték a bolsevikokat, az ellenforradalom megértette, hogy a forradalom egységfrontja felrobbant. A katonai és finánctőkés imperialista klikkekben szervezett ellenforradalom, élén a kadét párt Központi Bizottságával, követelésekkel lépett fel a „honvédőkkel” szemben. A mensevikek és az eszerek, akik reszkettek hatalmukért, sietve teljesítették az ellenforradalom követeléseit.
Ez a háttere az ellenforradalom győzelmének.

Világos, hogy az adott pillanatban az ellenforradalom azért győzte le a bolsevikokat, mert a mensevikek és az eszerek elszigetelték, elárulták őket. Világos az is, hogy eljön majd a nekünk kedvező pillanat, amikor döntő harcba szállhatunk a burzsoáziával.

Az ellenforradalomnak két központja van. Az egyik központ a szervezett burzsoázia pártja, a kadetok, kiket a „honvédő” Szovjetek fedeznek. Ennek a központnak végrehajtó szerve — a vezérkar, tekintélyes tábornokokkal az élén, akik kezükben tartják a tisztikart. A másik központ — az imperialista finánctőkés klikk, amely kapcsolatban áll Angliával és Franciaországgal és kezében tartja a hitel minden szálát. Nem véletlen, hogy Jefrémovot, a hitelt kezében tartó interparlamentáris bizottság tagját, bevették a kormányba.

A felsorolt tényeknek köszönheti az ellenforradalom, hogy győzött a forradalom felett.

És milyenek a kilátások? Amíg tart a háború — márpedig tartani fog; amíg nincs megoldva az ipar válsága — márpedig nem lesz megoldva, mert a katonák és a munkások elleni megtorló rendszabályokkal nem lehet azt megoldani, viszont hősiességet megkövetelő intézkedésekre a kormányzó osztályok képtelenek; amíg a parasztok nem kapják meg a földet — márpedig nem kapják meg, mert még Csernov sem maradhatott a kormányban, holott programja mérsékelt volt — szóval, amíg mindez így van — elkerülhetetlenek lesznek a válságok, a tömegek nem egy ízben fognak az utcára kimenni, elszánt harcok fognak lezajlani.

A forradalom fejlődésének békés időszaka véget ért. Új időszak következett el, az éles konfliktusok, összetűzések és összeütközések időszaka. Az élet viharos lesz és válság válságot fog követni. A katonák és a munkások nem fognak hallgatni. Még az „Okópnaja Právda” betiltása ellen is húsz ezred tiltakozott. Azzal, hogy a kormányba új minisztereket raktak, még nem oldották meg a válságot. A munkásosztály nem gyengült meg. A munkásosztály okosabbnak bizonyult, semmint ellenfelei gondolták: amikor látta, hogy a Szovjetek elárulták, július 4-én és 5-én kitért a harc elől. Az agrárforradalom pedig még csak most van kibontakozóban.

A küszöbönálló ütközeteket méltóképpen és szervezetten kell fogadnunk.
Főfeladataink:
1. fel kell hívnunk a munkásokat, katonákat és parasztokat, hogy legyenek higgadtak, állhatatosak és szervezettek;
2. fel kell frissíteni, meg kell szilárdítani és ki kell bővíteni szervezeteinket;
3. nem szabad elhanyagolni a legális lehetőségeket, mert bennünket semmilyen ellenforradalom sem kergethet komolyan illegalitásba.

A féktelen pogromok időszaka lejárt, a „törvényes” üldözés szakasza jön és nekünk meg kell ragadnunk, ki kell használnunk mindenfajta legális lehetőséget.

Azzal kapcsolatban, hogy a bolsevikok elszigetelődtek, mivel a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága, az ellenforradalommal szövetséget kötve, elárult bennünket, felmerül a kérdés, milyen legyen viszonyunk a Szovjetekhez és többségükhöz, a mensevikekhez és az eszerekhez. A Központi Végrehajtó Bizottság ülésén Martov Gócnak és Dánnak szemébe vágta, hogy olyan határozatokat hoztak, amilyeneket a feketeszázasok és a kadetok gyűlésén már elfogadtak. A bolsevikok üldözése megmutatta, hogy nem akadtak szövetségeseik. Vezéreink letartóztatásának és lapjaink betiltásának hírét a mensevikek és az eszerek viharos tapssal fogadták. Aki ezek után is a mensevikekkel és az eszerekkel való egységről beszél, az az ellenforradalomnak nyújt kezet.

Ezt azért mondom, mert a gyárakban itt-ott azzal próbálkoznak, hogy létrehozzák a bolsevikok szövetségét a mensevikekkel és eszerekkel. Ez a forradalom elleni harc álcázott formája, mert a „honvédőkkel” való szövetséggel tönkre lehet tenni a forradalmat. A mensevikek és az eszerek között vannak olyanok, akik készek harcolni az ellenforradalom ellen (az eszereknél — a kamkovisták, a mensevikeknél — a martovisták), velük hajlandók vagyunk forradalmi egységfrontban egyesülni.

3. Válaszok írásban feltett kérdésekre
Július 16

1. Maszlovszkij kérdése: Jövendő konfliktusok, vagy lehetséges fegyveres fellépések esetén milyen mértékben fog pártunk közreműködni és élére áll-e majd a fegyveres tiltakozásnak?

Sztálin válasza: Feltételezhető, hogy a fellépések fegyveres fellépések lesznek és mindenre készen kell lennünk. A jövő konfliktusok élesebbek lesznek és a párt nem állhat félre a kezét mosva. Szaln a lett kerület nevében azzal vádolta a pártot, hogy nem vállalta a mozgalom vezetését. Ez nem igaz, mert a párt élére állt a mozgalomnak, hogy békés vágányokra terelje azt. Szemünkre vethetik, hogy nem törekedtünk a hatalom megragadására. Július 3-án és 4-én megtudtuk volna ragadni a hatalmat, és kötelezhettük volna a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságát, hogy szentesítse hatalmunkat. Kérdés azonban, meg tudtuk volna-e tartani a hatalmat? A front, a vidék és számos helyi Szovjet felkelt volna ellenünk. Az olyan hatalom, amely nem támaszkodik a vidékre, talajtalan lett volna. Ilyen viszonyok között a hatalom megragadásával szégyent vallottunk volna.

2. Ivanov kérdése: Hogyan viszonylunk ehhez a jelszóhoz: „A hatalmat a Szovjeteknek!”? Nem ideje-e már azt mondani: „proletárdiktatúra”?

Sztálin válasza: Amikor a hatalom válsága megoldódik, ez azt jelenti, hogy valamely osztály hatalomra jutott, az adott esetben a burzsoázia. Megmaradhatunk-e e régi jelszó mellett: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!”? Természetes, hogy nem. Olyan Szovjetek kezébe adni minden hatalmat, amelyek a gyakorlatban hallgatólagosan együtt haladnak a burzsoáziával, azt jelentené, hogy az ellenség kezére játszunk. Ha győzünk, csakis a falu szegény rétegeitől támogatott munkásosztálynak adhatjuk át a hatalmat. Meg kell találnunk a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei megszervezésének a lehető legcélszerűbb más formáját. A hatalom formája a régi marad, de e jelszó osztálytartalmát megváltoztatjuk, s az osztályharc nyelvén azt mondjuk: minden hatalmat a munkások és a szegényparasztok kezébe, akik majd forradalmi politikát csinálnak.

3. Névtelen kérdés: Mit kell tennünk, ha a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Központi Végrehajtó Bizottsága kijelenti, hogy a kisebbség engedelmeskedni tartozik a többségnek? Ki kell-e lépnünk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságából vagy sem?

Sztálin válasza: Erre vonatkozólag már megvan a megfelelő határozat. A bolsevik frakció tanácskozást tartott, s olyan értelemben határozott, hogy mi, mint a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának tagjai, alávetjük magunkat a Központi Végrehajtó Bizottság valamennyi határozatának és ellenük nem lépünk fel, de mint párttagok felléphetünk önállóan, mert nem lehet kétséges, hogy a Szovjetek fennállása nem zárja ki a párt önálló létét. Válaszunkat holnap bejelentjük a Központi Végrehajtó Bizottság ülésén.

4. Zárszó
Július 16

Elvtársak!

A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának a bolsevikokról szóló határozatával kapcsolatban elfoglalt álláspontunk megfogalmazására bizottságot választottunk, amelynek én is tagja voltam. A bizottság által kidolgozott határozati javaslat így szól: mi, mint a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának tagjai, alárendeljük magunkat a többségnek, de mint a bolsevik párt tagjai önállóan felléphetünk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának határozatai ellen is.

Prohorov proletárdiktatúrán pártunk diktatúráját érti. Mi ellenben az osztály diktatúrájáról beszélünk, amely osztály magával vonja a parasztság legszegényebb rétegeit.

A szónokok beszédeiben pontatlanság, amikor azt kérdezik: reakció van-e most vagy ellenforradalom. Forradalmak idején nincs reakció. Mikor a hatalmon osztályok váltják fel egymást, az nem reakció, hanem forradalom vagy ellenforradalom.

Ami a hatalom válságának negyedik tényezőjét illeti, amelyet Haritonov említett, vagyis a nemzetközi tényezőt — csak a háborúnak és a háborúval kapcsolatos külpolitikai kérdéseknek volt kihatásuk a hatalom válságára. Beszédemben a háborút jelöltem meg a hatalom válságát előidéző fő tényezőként.

Ami a kispolgárságot illeti, az már nem egységes valami, gyors rétegeződés megy végbe benne (a petrográdi helyőrség parasztküldötteinek Szovjetje szembehelyezkedik a parasztkongresszus Végrehajtó Bizottságával). A faluban folyik a harc és a Parasztküldöttek fennálló Szovjetjeivel párhuzamosan, önhatalmúlag, új Szovjeteket alakítanak. Mi éppen ezeknek a felfelé törő szegényparaszti rétegeknek a támogatására számítunk. Gazdasági helyzetüknél fogva csakis ők haladhatnak velünk együtt. Azok a paraszti rétegek, amelyek a parasztkongresszus Végrehajtó Bizottságába olyan embereket ültettek, akik a proletariátus vérére szomjaznak, mint Avxentyjev, nem fognak bennünket követni és nem fognak mifelénk ingadozni. Megfigyeltem, hogyan tapsoltak ezek az emberek, amikor Cereteli bejelentette, hogy Lenin elvtárs ellen elfogatási parancsot adtak ki.

Azok az elvtársak, akik azt mondják, hogy a proletárdiktatúra lehetetlen, mert a proletariátus a lakosság kisebbsége, azok a többség erejét mechanikusan értelmezik. Hiszen a Szovjetek is csak 20 millió általuk szervezett embert képviselnek, de szervezettségüknél fogva az egész lakosságot magukkal vonják. Azt a szervezett erőt, amely meg tud birkózni a gazdasági bomlással, az egész lakosság követni fogja.

Volodarszkij elvtárs nem úgy értelmezi a konferencia határozatát, mint én, de hogy mi az ő álláspontja, nehéz megérteni.

Az elvtársak azt kérdezik, megváltoztathatjuk-e jelszavunkat? A Szovjetek hatalmára vonatkozó jelszavunk a forradalom fejlődésének békés időszakára szólt, amely immár mögöttünk van. Nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy most a hatalom átmenetének egyik feltétele az ellenforradalom legyőzése felkelés útján. Amikor kiadtuk a Szovjetekre vonatkozó jelszavunkat, a hatalom ténylegesen a Szovjetek kezében volt. A Szovjetekre gyakorolt nyomással befolyásolni tudtuk a kormány összetételében bekövetkezett változásokat. Most azonban a hatalom az Ideiglenes Kormány kezében van. Nem számíthatunk arra, hogy a hatalom a Szovjetekre gyakorolt nyomás útján békésen átmegy a munkásosztály kezébe. Mint marxistáknak, azt kell mondanunk: nem az intézményeken fordul meg a dolog, hanem azon, hogy melyik osztály politikáját folytatja ez az intézmény. Mi feltétlenül olyan Szovjetek mellett vagyunk, amelyekben miénk a többség. És ilyen Szovjeteket igyekszünk teremteni. Nem adhatjuk át a hatalmat olyan Szovjeteknek, amelyek szövetséget kötnek az ellenforradalommal.

Az elmondottakat összegezve megállapíthatjuk: a mozgalom fejlődésének békés útja véget ért, mivel a mozgalom a szocialista forradalom útjára lépett. A kispolgárság, a szegényparaszti rétegek kivételével, most az ellenforradalmat támogatja. Ezért az a jelszó: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” — mai helyzetben elavult.

Először megjelent a
„Krasznaja Letopisz” („Vörös Évkönyv”)
1923. 7. számában.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!