Szíria: Idlib és Aleppó. „Testvérharc” dúl két szélsőséges frakció szakállas martalócai között. Az egyik a régebben még minden gond nélkül a Haj’át Tahrír as-Sámhoz (Hay’at Tahrir al-Sham, részben a korábbi an-Núszra, al-Kaida franchise) csapódó Haraka Núr ad-Dín az-Zankit (Harakat Nour al-Din al-Zenki), valamint korábban a szaúdiak által is támogatott, ma már inkább törökbarát, egy időben még a Núszrával szövetségben álló Ahrar as-Sámot (Ahrar ash-Sham) magába foglaló Dzsabhat Tahrír Szúríja (Jabhat Tahrir Suriya), a másik pedig maga az al-Kaida levakarhatatlan örökségét hordozó Haj’át Tahrír as-Sám. Mit árul el nekünk, ha a térségi iszlám cselekvők támogatásával életben tartott, gyakran külső érdekek mentén mozgó militánsok egymás ellen fordítják a patrónusaik által innen-onnan összevásárolt fegyvereiket? Leginkább azt, hogy Törökország, Katar és Szaúd-Arábia pozíciói megváltoztak a közel-keleti sakktáblán. Közülük most Katart emeljük ki, hogy rajta keresztül talán jobban átláthassuk a kuszának tűnő szíriai események hátterét. De a többi „játékost” sem kíméljük.

Katart a Perzsa (Arab)-öböl erősen különutas országaként ismerhettük meg, mely amellett, hogy geopolitikai és gazdasági érdekei (pl. a közösen használt gázmező) miatt ellenségesnek éppen nem mondható viszonyt tart fenn Iránnal, ezzel kiváltva Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek haragját, Tunéziában, Líbiában, Egyiptomban és Szíriában több szinten és több szervezeten keresztül az Arab Tavasz olyan lehetséges kimeneti formáit támogatta, melyek a Muzulmán (Muszlim) Testvériséget hozták volna helyzetbe. E lépéseivel az öbölmenti szomszédok szemében egyrészt az ellenség, Irán ellen mutatott „egységüket” gyengíti a GCC-ben (Öbölmenti Együttműködési Tanács), másrészt a jelenlegi török politika irányvonalához jelentősen közelebb kerülvén, veszélyt jelent nemcsak a külpolitikai törekvéseikre, hanem belső biztonságukra is.

Azonban bármilyen kicsiny is Katar, egyúttal az Egyesült Államok kiemelkedően fontos térségi partnere, amely al-udeidi támaszpontjáról koordinálja a DAIS (Iszlám Állam, DAESH, ISIS, ISIL stb.) „elleni” légiháborút, és ott van a CENTCOM (az Egyesült Államok Középső Parancsnoksága) egyik fontos központja is. Összesen mintegy 11 ezer amerikai katonát állomásoztatnak az országban. Katar tehát jól tudja, hogy amíg az általa jelentett előnyök meghaladják a hátrányokat, addig gáznagyhatalomként, a globális lefedettségű Al-Dzsazíra hálózatának birtokában, az amerikaiak jelentette védelem mellett viszonylag nagy mozgástere van. A szíriai kliensháború kezdetén öbölmenti „barátai” kénytelenek voltak elviselni ezt a helyzetet, ám Hámád bin Halifa at-Táni (Hamad Bin Khalifa al-Thani) katari emír 2013 augusztusában úgy döntött, hogy hatalmát átadja a fiának. Ez volt az a pillanat, amikor Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein elérkezettnek látták az időt, hogy a fiatal uralkodóra nyomást gyakoroljanak. Fél évnyi sikertelen tárgyalás után, 2014 elején visszahívták nagyköveteiket, és egészen 2016 decemberéig, Szalmán bin Abd al-Azíz szaúdi király látogatásáig meglehetősen fagyos volt a viszony a nevezett országok és Katar között (az alábbi kép nem őt, hanem a koronaherceget ábrázolja, a művész egyéni látásmódjában).

Bár Katar ezután látszólag visszavett hatalmi törekvéseiből, azok továbbra is megmaradtak. Mi több, a politikai iszlám (Muzulmán Testvériség) mellett az országot korábban és később is kapcsolatba lehetett hozni az egyik legszélsőségesebb (szaúdi eredetű) ideológiai bázison lévő, a politikai iszlám tekintetében pedig a Muzulmán Testvériségtől merítő szalafitákkal, például a szíriai an-Núszrával (ma Haj’át Tahrír as-Sám), vagy az azzal egykor szövetségesi viszonyt ápoló Ahrar as-Sámmal (utóbbival közvetlenül is). Ez jobb esetben túszok kiszabadítására irányuló tárgyalásokat jelentett, ám annak ellenére, hogy Katar hivatalosan nem támogatta az al-Kaidához kötődő an-Núszrát, azt sehogyan sem lehetett volna letagadni, hogy a hasonló csoportok erősödése az éppen megdönteni kívánt vezetésű országokban jól jött számára. Ha konkrétan a Núszrára gondolunk, magas állami szinten természetesen távol tartotta magát tőle, merőben más volt azonban a helyzet a „magánszemélyeknél”. Katari és kuvaiti állampolgárok (utóbbiak országa a terrorizmus támogatása szempontjából viszonylag gyengén szabályozott) dokumentálható támogatása alapozta meg a működését, és nemcsak ebben az esetben, hanem többek között az Ahrar as-Sámnál is, mint azt például ez az archivált twitterüzenet mutatja Hadzsaj al-Adzsmí azóta felfüggesztett fiókjából (lényege, hogy a katari és más öbölbeli segítők pénze megérkezett). Katar az irányultságuk, nyilatkozataik és tetteik ellenére távolról sem viszolygott olyan szervezőktől, mint Hadzsaj al-Adzsmi, Halifa Mohamed Turki al-Szubaij vagy Mohamed al-Arefe, még egészen magas szinten sem. Ennek éppenséggel az ellenkezője volt igaz a kormányzati támogatású szervezetek, vagy akár egy katari minisztérium részéről. Mindez az Egyesült Államok vigyázó szemei előtt zajlott.

Természetesen mások szintén kapcsolatba hozhatók pl. az al-Kaidával, ilyen az iráni Fars News szerint Szaúd-Arábia is. Miért lehet jó Katarnak és Szaúd-Arábiának, ha vad szalafitákat támogatnak (ne feledjük, a törökök és katariak által segített Ahrar as-Sám is az, őket Szaúd-Arábia szintúgy egyengette egy időben), akik még az ún. Szabad Szíriai Hadsereggel (FSA) sem hajlandóak társulni (kivétel Kelet-Gúta esete)? Mindjárt megsejtjük a lényegét. Az oroszok 2015. szeptemberi megjelenésével sok dolog megváltozott Szíriában. Aleppó és a középső, valamint a délkeleti területek visszatérésével az erőviszonyok a kormány javára billentek, a legszélsőségesebb csoportok legyengültek. Az erős orosz segítséget kapó legitim szír kormánynak a béketárgyalásokon fokozatosan túl nagy súlya lett ellenségei számára, kedvenc „hasznos eszközeik” megtartásának lehetősége kérdésessé vált. Ilyen helyzetben nem marad más, mint régi közel-keleti szokás szerint a bűnbak kiválasztása és a nagy fogadkozások. A kliensháború mögött álló Aszad-ellenes cselekvők akkor válhattak „jóvá”, ha egy „jó” ügy érdekében (a törököknek ez volt az amerikaiak által Kobáni 2015-ös felszabadulása óta támogatott YPG elleni fellépés) egyrészt komoly erőket tudtak felsorakoztatni az oldalukon (vagy képesek voltak olyanhoz csapódni, akinek mindez a rendelkezésére áll, a Nyugat szövetségese, s egyben az orosz „barátja” is, és külpolitikai érdekei a kritikus kérdésekben nem összeegyeztethetetlenek az övékkel), másrészt elfogadható garanciákat és/vagy ajánlatokat kapnak Oroszországtól és Irántól, harmadrészt hajlandóak kompromisszumokra a szír kormánnyal és/vagy Oroszországgal és/vagy Iránnal. Ez Törökországra és Katarra jelenleg igaz, Szaúd-Arábiára azonban már egyáltalán nem. Viszont volt idő, amikor Katar másképp gondolta. Nem is tehette másképp, hiszen öbölbeli „szövetségesei” és saját törekvéseinek maradékai túl erősek voltak, a Nyugat által (is) segített FSA abban az időben még nem került annyira Törökország klienseinek befolyása alá, hogy szinte teljesen elnyomja a Nyugattól nagyban függő maradékot, és Oroszország kapcsolatai Törökországgal finoman szólva csak „rendezés alatt” álltak.

Katar egészen 2017 közepéig folytathatta játszmáit az öbölbeli „szövetségeseivel” együttműködve, vagy épp külön utakon járva, amikor is egy jól (rosszul?) végződő túsztárgyalás híre eljutott az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia fülébe. Katar ugyanis egy Irán támogatta iraki síita csoport által elrabolt 26 fős katari vadásztársaság szabadon engedése fejében vállalta, hogy a váltságdíj mellett még két, közvetve az al-Kaidához köthető szervezetnek (a Haj’át Tahrír as-Sámnak ill. a vele 2017 júliusáig szövetséges Ahrar as-Sámnak) is fizet azért, hogy elengedjenek 50 milicista foglyot. Két „bűnt” is elkövetett: Iránhoz kötődő személyekkel és al-Kaidához kapcsolható terroristákkal egyaránt tárgyalt, s miközben az utóbbi korábban aligha lett volna gond, hiszen a szalafitákat több öbölbeli ország használta már fel a saját céljaira, a tény, hogy Katar ezzel az ellenséget segítette, megszázszorozta a tett súlyát. Négy ország (Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Bahrein) azonnal megszakította vele a diplomáciai kapcsolatait, a hatás természetesen nagyon hamar tovagyűrűzött az egész szaúdi partnerhálózaton. A rákövetkező napokban, azután, hogy Törökország egyértelműen és nem kevés hatalmi törekvéstől fűtve kiállt Katar mellett, a közösségi médián kurdok irányába tett szaúdi tapogatózások lettek érzékelhetők, melyek egy önálló kurd állam elismerésének jogosságát hangoztatták. Pedig a szaúdi diplomácia korábban nem felejtette el hangoztatni, hogy a PKK szerinte terrorszervezet, és a többek között Izrael támogatta iraki kurdok mellett sem tört lándzsát. Katar azonban már markolta a másik ágat, mielőtt elengedte az előzőt: 2017 augusztusának vége felé helyreálltak a diplomáciai kapcsolatai Iránnal (20 hónapig volt hűvös a viszony a többi öbölbeli „szövetséges” nyomására, mert két szaúdi diplomáciai létesítményt ért támadás a perzsa országban), és Törökországot is a segítők között tudhatta, így az ellene foganatosított bosszantó intézkedések nem okoztak helyrehozhatatlan károkat. Közben Törökország az YPG ellen folytatott harca melléktermékeként lényegében maga alá gyűrte vagy súlytalanná tette az FSA-t az észak-szíriai területeken, először az Eufráteszi Pajzs nevű hadművelettel, a második hullámban az akkor még együtt „dolgozó” Haj’át Tahrír as-Sám, az Ahrar as-Sám, a Haraka Núr ad-Dín az-Zanki és hasonló csoportok szakállasait használva (2017. júliustól az Ahrar as-Sámra váltva), a harmadik hullámban az Olajág elnevezésű hadművelettel, a negyedik hullámban pedig (mely jelenleg is tart) 2018 elejétől az Ahrar as-Sám és a Núr ad-Dín az-Zanki egyesüléséből létrejött (bár valamilyen formában feltehetőleg korábban is létező) Dzsabhat Tahrír Szúríja harcain keresztül, immár a „jó fiú” szerepében.

Úgy tűnik tehát, hogy míg Törökország Katarral együtt a kézmosás és feloldozás érdekében kikiáltotta a maga bűnbakjait (az YPG-t és beavatkozó szövetségeseit, ill. a Haj’át Tahrír as-Sámot), a másik oldalon (?) Szaúd-Arábia és szövetségesei, partnerei ugyanezt tették, miközben kialakították az új hangsúlyokat a patronáltak tekintetében. Az Idlib és Aleppó kormányzóságokban zajló oldalváltások és „testvérharcok”, valamint az YPG-t felváltó beduin szerveződések hűen tükrözik mindezt. Törökország és Katar persze remélhetőleg kínosan ügyel majd arra, hogy ne támogasson „rossz” terroristákat (a korábbi háborús bűncselekmények ugyebár nem számítanak, a Núr ad-Dín az-Zanki és az Ahrar as-Sám egy csapásra „jó” „nem-terroristák” lettek), és ez a Szíriai Forradalmi Parancsnoki Tanácsból kinövő, most már egyértelműen törökbarát csoport lehet egy darabig Idlib új kakasa, komoly fegyverekkel tankok és repülőgépek ellen.

(Fergeteg)

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton!

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!