Szólnunk kell röviden a májusi ünnep sorsáról, annál is inkább, mert ahogy a múltban nagyon sokszor megtörtént, egyesek újabban is kétségbe vonták annak időtállóságát, sokszor parentálták már el ezt a harci akciót.
Nyolc és fél évtizedes pályafutásán végigtekintve megállapíthatjuk, hogy helytállónak bizonyultak azok a nézetek, amelyek szerint a munkásságnak ez az 1890-ben már két világrészen megtartott és összehangolt, egyidejű nagy tüntetése a Kommunista Párt Kiáltványa 1848-as közreadása, majd az első Internacionálé 1864-es megalakítása után nemcsak a munkásmozgalom, hanem a XIX. század egyetemes történetének is nagy horderejű, leginkább a jövő felé mutató mozzanata. Benne először öltött testet ellenség és barát számára egyaránt szemmel látható módon Marx és Engels 1848-ban kiadott jelszava: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”
A fordulat ösztönös megsejtése vagy tudatos felismerése töltötte el örömujjongással az első tüntetés résztvevőit. Az a tény pedig, hogy a hatalmon levő osztályokat kivétel nélkül minden országban, ahol tüntettek, a rögtöni földindulástól, a szocialista forradalomtól való rettegés fogta el, hogy az utcára vonuló munkásmilliók ellenében a legtöbb városban a rendőrség támogatására teljes harci készültségben ezer és ezer katonát állítottak csatasorba, jelezte, hogy az előjogok birtokosai is tisztán látták a Május elseje horderejét. És jóllehet az első nemzetközi megmozdulás világszerte békésen zajlott le, mert a munkásság az erőviszonyok egyenlőtlenségét felmérve nem törekedett többre, mint amennyit a polgári legalitás keretei között elérhetett, az uralkodó osztályok megrettentek: az elkövetkező években kemény eszközökkel próbálták meggátolni a tüntetéseket. Ez a magatartásuk nyilatkozott meg a világszerte elszörnyedést kiváltó 1891-es tömeggyilkosságokban, amikor az észak-francia Fourmies városka textilmunkásai békés tüntetésre indultak, amikor ugyanazon a napon az orosházi agrárproletárok ugyancsak békésen meg akarták ünnepelni a Május elsejét. Ha az ünnep előtörténetében oly fontos 1886-os amerikai május elsejei tüntetés milwaukee-i és chicagói áldozatait is felidézzük, azt kell mondanunk, hogy nem a fourmies-i munkások, az orosházi szegényparasztok ontották először vérüket, adták életüket ezért a napért. A következő esztendők, évtizedek alatt az is bebizonyosodott, hogy nem ők voltak a proletariátus világünnepének elismertetéséért vívott hosszú küzdelem utolsó halottai.
A századforduló éveiben a nemzetközi munkásmozgalom élvonalába került cári Oroszországban lezajlott május elsejei súlyos összecsapások vonták magukra a világ közvéleményének figyelmét. Ezek előkészítésében már Leninnek is közvetlen szerepe volt, amint ezt összegyűjtött műveiben található dokumentumok, főként az 1900-as harkovi májusról és 1904. május 1-ről írottak jelzik. Az 1902-es szoromovói tüntetés ihlette Gorkijt anya megírására. 1906-ban a francia munkásságnak a nyolcórás munkaidő azonnali kikényszerítéséért rendezett, az egész ország életét megbénító sztrájkja ejtette ismét páni félelembe a vagyonos osztályokat, amelyek az áruhiánytól való félelmükben kiürítették a boltok raktárait, a legmódosabbak külföldön várták ki a vihar végét, noha egyedül Párizsban 50 000 főnyi hadsereget összpontosítottak védelmükre. 1909-ben Dél-Amerika egyik legnagyobb ipari centrumában, Buenos Airesben fojtotta vérbe a hatalom a Federación Obrera [Munkásszövetség] által békésnek tervezett májusi tüntetést és sztrájkot.
Már az 1900-as években többen tették fel a kérdést: miféle motívumok késztetik a munkások millióit, hogy aktuális követeléseiken túlmenően is ragaszkodjanak e nap megünnepléséhez? A kérdésre az osztrák szociáldemokrata párt elméleti lapjában az elsők között a magyar Diner Dénes József próbált válaszolni. „Der erste Mai” [A Május elseje] című, 1908-ban írott cikkében megállapította: az 1889-es párizsi határozat ugyan főként a nyolcórás munkanapért való küzdelmet tette a tüntetés programjává, de ez időközben alaposan megváltozott. Május elseje egyáltalában más jellegű megmozdulás, mint a hosszabb-rövidebb előkészítés után egy meghatározott cél érdekében addig szervezett és lefolyt munkástüntetések. Annál is inkább, hiszen csaknem húsz esztendővel az első májusi felvonulások után a munkásság még mindig általában tíz-tizenkét órát kénytelen dolgozni. A „rejtély” nyitja: a munkásokban mélyebben gyökerezett meg a marxizmus által beléjük plántált valóságérzék, mint a jelenségeket nehezebben értő baloldali értelmiségben. Osztályhelyzetük forradalmasította őket, de távol állnak a forradalmi puccsizmustól, szenvedélyességük, lelkesedésük és áldozatkészségük a lehetőségek józan mérlegelésével párosul. Május elsejében a marxi figyelmeztetés valóraváltását látják: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” De a célt nem lehet egy csapásra elérni, akárcsak a munkaidő csökkentését. A burzsoázia azonban nem látta meg, hogy a puccsista vállalkozásokat elutasító proletariátus hosszú távú harcra készülődik, ezért rettent meg az első években, tiltotta be a tüntetéseket. „Május elsejét maga a proletariátus jövendő hatalma főpróbájának tekinti. Ekkor egészen önmagára talál. Igen gyakran láttam ezt közelről és a maga teljességében megértettem. Férfiak, nők, gyermekek vonulnak a házaktól övezett utcákon a szabadba, de mennyire más ez, mint a közönséges vasár- és ünnepnapokon. Most elvegyülnek a tömegben, nem parancsolja őket kitérőre a polgárság hivalkodó eleganciája a gyalogjárón, nem kell az úttesten a fényes járműveket kerülgetnie. Övé, egészen az övé az utca. Nem törődik azzal, hogy ellenséges földön jár, derülten, jövőjében bízva halad a maga útján. Ez a nap egészen az övé. És ahol csak proletárok élnek, mindenütt ugyanígy gondolkodnak. Május elseje a proletárok napja, az ő ünnepnapjuk.”
Május elseje politikai tartalmának bővülését emelte ki 1903-as írásában Franz Mehring: a májusi tüntetés a „háborút a háború ellen” jelszavának jegyében is folyik, hiszen a proletariátus tudatában van annak, hogy a nemzeteket, fajokat egymás ellen uszító osztályuralmi rendszer velejárója a háború. Már az Internacionálé 1893-as zürichi kongresszusán kiegészítették a május elsejei tüntetésről szóló határozatot a békéért indítandó, a háborús előkészületek, fegyverkezési verseny ellen folyó harc előírásával. A májusi mozgalomnak ez a törekvése először az 1904—1905-ös orosz—japán háború idején nyomult előtérbe, majd az 1905-ös marokkói konfliktus forró időszakában. Az első világháború előestéjén az olasz—török háború és Ausztria—Magyarország fenyegető magatartása a Balkán-háborúk időszakában, végül a már a világháború árnyékát felidéző második marokkói német—francia konfliktus adott jelentőséget e mozgalomnak.
Rudolf Hilferding „Die Maifeier und ihre Wandlungen” [A májusi ünnep és változásai]. (Neue Zeit, 1909—1910.) című írásában mérte fel az 1910-ig megtett utat. Emlékeztetett arra, hogy már az első májusi megmozdulás milyen óriási lökést adott a nemzetközi munkásmozgalomnak. Egész sor országban ez volt az első nagyobbszabású tömegtüntetés napja. Számos helyen, így Ausztriában, Magyarországon is ez jelentette a közvetlen indítást az önálló marxista munkáspárt alapításához. A következő években mindinkább az új, legsürgetőbb feladat nyomult előtérbe a tüntetés programjában; a nemzetközi munkásság „legszebb históriai feladatának” teljesítése: a lefegyverzésért, a világbékéért folytatott harc. „Nem ünnepeket akar ülni a proletariátus, hanem tovább folytatni a harcát, mert ez az ő szenvedélye” — emelte ki végül Hilferding. Ez a következtetés nem annyira Diner Dénes iménti, pszichológiai irányba tolódott elemzésére volt a válasz, hanem elsősorban a német szociáldemokrácia reformista vezetőihez intézett figyelmeztetés.
Való igaz, hogy a Május elsejét egyes időszakokban és egyes országokban sikerült a II. Internacionálé reformista pártjai jobboldali vezetőinek az egyszerű népünnepek, tavaszi ünnepek, majálisok színvonalára süllyeszteni. Az osztályellentétek kiéleződése azonban lehetetlenné tette ennek az irányzatnak a tartósítását.
Az előbbinél is súlyosabb csapást jelentett az ünnep történetében az első világháború kirobbantása. Látszat szerint a soviniszta uszítás mindörökre kioltotta a munkásság lelkéből az internacionalizmus érzését. A II. Internacionálé összeomlott, a hadviselő országok opportunista befolyás alatt álló pártjai a háborús érdekekre hivatkozva lemondtak a nap megünnepléséről. A polgári sajtó ekkor temette el először „véglegesen” a Május elsejének még az emlékét is.
Összeomlott a II. Internacionálé, és látszólag maga alá temette egyik elsőszülöttét, a munkás nemzetköziség harci napját is. 1915. május elsejéig már egymillió halottja, háromszor annyi sebesültje volt annak az öldöklésnek, amelyet a szocialista pártok nagy részének ideológiai támogatásával folytattak mindkét oldalon egymás leigázása és kirablása érdekében.
Az ágyúdörgés 1915-ben még elnyomta a Lenin vezette zimmerwaldi baloldal könyörtelen bírálatát: a május elsejei tüntetésről és munkaszünetről való lemondás „nagyobb bűn, mint a reimsi katedrális bombázása”.1916-ban is még alig figyeltek fel Karl Liebknecht felhívására: „Május elseje másodszor vértengerre és a népek öldöklésére virrad, a világünnep másodszor találja romokban a proletár Internacionálét. — Munkások! Elvtársak! Elég a testvérgyilkos háborúból. Május elseje erre figyelmeztet, ezzel dobogtatja meg szíveteket, ragadja meg gondolkodástokat. . . Bizonyítsátok be az uralkodó osztályoknak, hogy az Internacionálé nem halt meg, hanem főnixként új erővel támad fel hamvaiból. Ezen a május elsején a határok, a frontok, a harcmezők felett nyújtjuk testvéri kezünket Franciaország, Belgium, Oroszország, Anglia és az egész földkerekség népeinek.” A szocialista sajtó nagy része, így a Népszava sem tulajdonított nagy jelentőséget a Berlini Potsdamer Platzon 1916. május elsején tartott internacionalista szellemű munkásgyűlésnek, amelyet a rendőrség szétvert, majd az elfogott Liebknechtet a hadbíróság több mint négyévi börtönre ítélte.
A két fekete május után azonban ismét felvöröslött ennek az ünnepnek a napja: 1917 februárjában megdöntötték a reakció legszilárdabb bástyájának tartott cári rendszert. Az orosz burzsoázia, amely a hivatalos hatalom birtokosa lett, a munkásság másik ellensége volt. Mégis a világ ámulva látta, hogyan öltöznek vörösbe 1917. május elsején a reakciós orosz burzsoázia kényszerű asszisztálása mellett a népelnyomás tegnapi fellegvárai, Pétervár, Moszkva, az összes orosz városok. Még a frontokon is vörös lobogót tűznek ki az orosz katonák. Ausztria—Magyarországon is gyengült az elnyomás súlya: a Május elsejét ismét nyilvános gyűléseken ünnepelhették.
A nap történetében a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme hozta az első döntő fordulatot: a nemzetköziség üldözött szimbóluma, a fiatal Szovjet-Oroszországban állami ünnep lett. 1919-ben a hullámok, egyelőre még csak rövid időre, nyugatra is átcsaptak: ebben az évben Magyarországon és a Bajor- Tanácsköztársaságban is szabadon ünnepelhettek a tömegek.
A vérben mosdott népmilliók a burzsoá országokban is addig nem tapasztalt lelkesedéssel és soha nem látott tömegekkel ünneplik 1919. május elsejét. A kor jellemző vonása: a francia burzsoázia a rendszert elsöprő vihartól rettegve 1919. április 25-én sietve törvénybe iktatta a nyolcórás munkanapot. Május elsejét erre hivatkozva „be akarták tiltani”, de a francia munkások nem engedtek. Még az 1890-es május elsejék kapcsán mondotta ki az orosz Plehanov és a német Clara Zetkin csaknem ugyanazon szavakkal: a nyolcórás munkanap elfogadásával a burzsoázia csak adóssága kis részét törleszti, a végső cél a politikai hatalom átvétele.
Az első rémületéből felocsúdó nemzetközi reakció azonban rövidesen erőre kapott: felszámolta a Bajor, majd a Magyar Tanácsköztársaságot, másutt új taktikával elismerte a május elsejei munkaszünetet (Ausztriában, Csehszlovákiában). Olaszországban viszont, ahol 1922 őszén Mussolini fekete ingeseit segítette hatalomra, két évtizeden át lehetetlenné vált a májusi tüntetés. Távol-Keleten, így Kínában, Japánban, bár egyelőre még leplezték az elnyomás könyörtelenségét, mégis sokszor vérbe fojtották a májusi mozgalmakat. Ugyanígy történt 1928-ban Varsóban, ahol a munkásság három halottat áldozott a tüntetésért. 1929-ben Berlin szociáldemokrata rendőrfőnöke, Karl Zörgiebel 30 halálos áldozatot szedő sortűzzel fojtotta vérbe a munkások májusi tüntetését.
Május elseje történetében addig nem ismert mélypontot jelentett a hitleri hordák németországi hatalomra jutása. A nemzeti szocialisták, a munkásmozgalomnak ezek a legdühödtebb ellenségei, felismerve az ünnep roppant vonzerejét, már uralmuk kezdetétől megpróbálták azt saját céljuk szolgálatába állítani: 1933-ban „A munka nemzeti napjá”-nak nyilvánították május elsejét. Említésre érdemes, hogy a szociáldemokrata pártokat egyesítő szocialista Internacionálé a hitleristáknak ezt az egyik legszemérmetlenebb, szemfényvesztő kísérletét úgy értékelte, hogy a nácik „akaratuk ellenére kényszerültek az Internacionálé 1889-es határozatának megfelelően hivatalos ünnepnek elismerni május elsejét”. Hasonlóképpen nyilatkozott a német szakszervezetek szociáldemokrata vezetősége: „Örömmel látjuk, hogy ezt a mi napunkat a kormány törvényes nappá tette” — majd felszólították a munkásságot, hogy a kormány direktívájának megfelelően vegyenek részt a tüntetéseken.
A nácik német alapossággal készítették elő a parádét. A munkásoknak elbocsátás terhe mellett kellett részt venniük, és ezt az ünnepség színhelyén, a tempelhofi repülőtéren a munkalap kilyukasztatásával igazoltatni. A városnak horogkeresztes díszbe való öltöztetésében még a temetési rendezőket is mozgósították. Az utcákon diadalívek. A rádió katonadalokat harsogott. A munkások mellett a legreakciósabb szervezetek, így az acélsisakosoké is, valamint a kispolgárság is részt vett a rendezvényen, összesen kétszázezer ember. A nap Hitlernek, a német nép „egységét” rikácsoló rádióbeszédével és a német nagytőkések, köztük Krupp részére rendezett fogadással, majd egy hatalmas görögtűzzel fejeződött be. A szakszervezeti vezetők készségét a nácik azzal hálálták meg, hogy másnap közülük ötvenet letartóztattak, a szakszervezeti épületeket és vagyont kisajátították. Hasonló májusok következtek még az elkövetkező évtized alatt a hitleri Németországban.
A Szovjetunióban nagy létesítmények, üzemek, erőművek, a moszkvai metró avatási ünnepségével kötötték össze a Május elsejéket. A második világháború kitörése után Európa nagy részében lehetetlenné vált minden tömegmegmozdulás.
A nap történetébe újabb históriai fordulatot hozott az 1945-ös év: a kapitalista országokban is tíz- és tízmillióan ünnepelhették a Május elsejét, majd a fasizmus romjain keletkezett szocialista országokban és ismét több burzsoá államban is állami ünnep, hivatalos munkaszüneti nap lett.
Mi a jövője ennek a napnak? A választ még nyolcvan esztendővel ezelőtt Rosa Luxemburg próbálta megadni, akkori megállapításainak egy része időközben beigazolódott: „A nyolcórás munkanap elérése a cél, de ennek elérése után sem szűnik meg a májusi ünnep. Mindaddig, amíg tart a munkásság harca a burzsoázia és kormányai ellen, míg nem teljesítik minden követelését, a májusi ünnep lesz ezek kifejeződése minden esztendőben. Ha pedig felderülnek a jobb idők, és a munkásosztály az egész világon eléri felszabadulását, akkor valószínűleg a megvívott harcok és az elszenvedett fájdalmak emlékének napját fogja ülni az emberiség.”

Munka hadának a lépte dobog,
Zendülő ének az égre lobog,
Hajnali fényözön földre leszáll,
Kézhez a kéz és vállhoz a váll!

Repülj te lángoló, tűzszínű zászló,
Vezess az éjnek éjén át,
Vezess a harcra, sok sápadt arcra,
Terítsd a hajnal bíborát!

Száll a dalunk, szava ég felé tör,
Láncban a szédítő harcos ököl
Fáklyavivők kezén csörög a bilincs,
Izzik a tűz, de ki szítsa, ma nincs.

Lépj te a helyükbe, szítsad a lángot,
És döngesd bátran a falat,
Legyünk az új rend hű katonái,
S leszünk a győztes élcsapat.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!