A szocialista gazdaság alapjainak lerakására irányuló lenini terv

Lenin a szocializmus felépítésének Szovjet-Oroszországi útjáról

„1918 tavaszán Lenin konkrét tervet dolgozott ki a szocialista gazdaság alapjainak lerakására. Ezt a tervet „A szovjethatalom soronlevő feladatai” című munkájában az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1918. április 29-i ülésén tartott beszámolójában, „A »baloldali« gyerekességről és a kispolgáriasságról” című, a „baloldali kommunisták” ellen írt művében és más megnyilatkozásaiban fejtette ki. Lenin tovább fejlesztette Marx tanítását, és rendkívül fontos tételeket dolgozott ki a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakának gazdaságáról. Kimutatta, hogy Oroszország gazdasági életében különféle társadalmi-gazdasági formák elemei léteznek, és pedig a következők:

1. a patriarchális, azaz jelentős mértékben naturális paraszti gazdaság;
2. a kisárutermelés, amely a piaccal kapcsolatban álló paraszti és kisipari termelést foglalja magában;
3. a magánkapitalizmus, amelyet a falun a kulákság, a városban pedig a nem államosított vállalatok tulajdonosai, valamint a kereskedők képviselnek;
4. az államkapitalizmus, amelyhez főként az időlegesen megtűrt s a proletárállam által ellenőrzött és korlátozott kapitalista vállalatok tartoznak;
5. a szocialista, tehát az államosított ipar, bankok és közlekedés, falun pedig a szovhozok és a mezőgazdasági artyelek.

Oroszországban, ebben a kisparaszti országban, a felsorolt formák közül a kisárutermelés volt túlsúlyban, s ez megfelelő talajt teremtett a kapitalizmus fennmaradása és újjáéledése számára. A szovjethatalom és a szocializmus szempontjából az ehhez kapcsolódó kispolgári ösztönösség képviselte a legnagyobb veszedelmet. A pártnak és a szovjethatalomnak az volt a feladata, hogy leküzdje ezt a kispolgári ösztönösséget, a szocialista gazdasági szektort pedig erősítse és uralkodóvá, majd pedig kizárólagossá és mindent átfogóvá tegye.

Lenin különös figyelmet fordított a proletárdiktatúra — és alapjának, a munkásosztály és a szegényparasztság szövetségének — minden eszközzel való erősítésére, a termelés és az elosztás, a munka és a fogyasztás népi nyilvántartásának és ellenőrzésének megszervezésére, az új munkafegyelem és a szocialista munkaverseny kifejlesztésére, az egyszemélyi vezetés és az önálló gazdaságos elszámolás bevezetésére, és a munka termelékenységének emelésére. Nem lehetett megelégedni a gyárak és üzemek államosításával, hanem újjá kellett szervezni a termelést, és biztosítani kellett a munka magasabb termelékenységét. A munka termelékenységének fokozása — tanította Lenin — döntő feltétele az új társadalom győzelmének. A szocialista építés szempontjából elsőrendű jelentősége van a munkához való új viszony kialakításának és a szocialista verseny kifejlesztésének a dolgozó tömegek között.

Lenin rámutatott arra, hogy a szocializmus győzelméért folytatott harcban, a kispolgári ösztönösség elleni küzdelemben a szovjethatalomnak fel kell használnia az államkapitalizmust. A „baloldali kommunisták” vadul támadták ezt az álláspontot; azt hangoztatták, hogy az államkapitalizmus megtűrése a szovjethatalom elfajulásához és a proletárállam osztályjellegének átalakulásához vezet. Lenin bebizonyította, hogy a „baloldali kommunisták” teljes csődbe kerültek, mert bár marxistáknak tekintik magukat, valójában még az államkapitalizmus lényegével sincsenek tisztában; nem értik meg, hogy a proletárdiktatúra körülményei között az államkapitalizmus a proletár állam ellenőrzése alatt fejlődik, s így nem változtathatja meg az állam osztályjellegét.
Leszögezte: „Az államkapitalizmus gazdaságilag összehasonlíthatatlanul magasabb rendű, mint mostani gazdaságunk — ez az első igazság.
Másodszor pedig, a szovjethatalomnak nincs miért tartania az államkapitalizmustól, hiszen a szovjet állam olyan állam, amelyben biztosítva van a munkások és a szegényparasztok hatalma.”

A szovjet gazdasági élet 1918-as állapotának elemzése alapján Lenin abban látta a szovjethatalom alapvető gazdasági feladatát, hogy biztosítsa a szocializmus győzelmét a gazdasági élet összes többi szektora fölött, így az államkapitalizmus fölött is. Feltétlenül meg kell szüntetni azt az állapotot — mondotta Lenin —, hogy az ország gazdasági életében többféle termelési forma van jelen; el kell érni, hogy a szocialista termelési forma osztatlanul uralkodjék az egész népgazdaságban. „Amikor megkezdjük a szocialista átalakításokat, világosan ki kell tűznünk magunk elé a célt, amely felé ezek az átalakítások végső fokon irányulnak — mondotta Lenin a VII. pártkongresszuson —, nevezetesen. . . a kommunista társadalomnak a megteremtését. . . ” A társadalom szocialista átalakításában a nehéziparnak van a legfontosabb szerepe; az iparvezetésnek a demokratikus centralizmus elvein kell alapulnia, amely a tömegek széles körű kezdeményezését és a termelés irányításában való részvételét egyesíti a gazdasági élet központosított és tervszerű vezetésével az állami és gazdasági szervek részéről. Lenin igen fontosnak tartotta a burzsoá szakemberek bevonását az iparba; hangsúlyozta, hogy a szovjethatalom körülményei között a szocialista gazdaság építésében fel lehet használni e szakemberek tapasztalatait és ismereteit.

A Kommunista Párt Központi Bizottsága és a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága jóváhagyta a szocialista építés lenini programját.

Ezt a programot kapitalista környezettől körülvéve elkeseredett osztályharcban, és hihetetlen nehézségek közepette hajtották végre, amely nehézségek Oroszország technikai-gazdasági elmaradottságából, a népgazdaság leromlott állapotából és a megdöntött kizsákmányoló osztályok szabotázsából származtak.

A párt elsősorban a munka termelékenységének emelését és a szocialista verseny megszervezését tűzte ki feladatul. A gyárakban bevezették a teljesítménybérezést, amely a munkások anyagi érdekeltségének elvén alapult. A munkásosztály úgy érte el a munka termelékenységének emelkedését, hogy a nem elég öntudatos munkások irányában a meggyőzés módszerét használta, a termelés megrögzött dezorganizátoraival szemben viszont kényszert alkalmazott. Ez időben az üzemek többségében társadalmi munkásbíróságokat hoztak létre, amelyeknek tevékenysége rendkívül nevelő hatású volt.

A munkafegyelem erősítése érdekében a Szakszervezetek Összoroszországi Központi Tanácsa Lenin javaslatára jóváhagyta „A belső munkarend ideiglenes szabályzat”-át. Az első ilyen szabályzatot a Brjanszki Fémművek munkásai vezették be (1918. május 9-én); példájukat hamarosan más gyárak és üzemek munkásai is követték. Abban a levélben, amelyet az államosított gépgyárak képviselőinek 1918 májusában Moszkvában megtartott értekezletéhez intézett, Lenin azt ajánlotta, hogy emeljék törvényerőre „a belső üzemi rendtartást a brjanszki szabályok mintájára, szigorú munkafegyelem megteremtése érdekében”.

A munkafegyelem megszilárdításáért és a munka termelékenységének emeléséért folytatott harc eredményes volt. A Fémszerkezetgyárban, a Balti Hajógyárban, a Névai Hajógyárban és Pétervár más üzemeiben a munka termelékenysége 1918 első hónapjaiban másfél-kétszeresére emelkedett. Az imperialista intervenció és a polgárháború következtében azonban abban az időben nem sikerült teljesen megvalósítani a párt által tervbe vett intézkedéseket.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

A társadalmi fejlődés anyagi alapja és mozgató erői
„Az emberi társadalom csak úgy maradhat fenn, ha termelőmunkát végez, tehát megteremti azokat az anyagi javakat (élelmet, ruházatot, lakást, szerszámokat, stb.), melyek létfenntartásához szükségesek. A társadalom létének alapja tehát az anyagi javak termelése, a társadalom anyagi szükségleteinek kielégítése. Ezeket az anyagi javakat az emberek termelő munkával szerzik meg. A társadalmi életnek, a társadalmi létnek a termelés az alapja. A termeléshez olyan eszközök szükségesek, melyek segítségével az ember a természettől megszerzett dolgokat saját szükségleteinek kielégítésére alkalmassá teszi. Ezek munkaeszközök (különböző szerszámok és gépek), valamint a munka tárgya, amelyet megművel vagy feldolgoz (a föld, az erdők, a föld méhének kincsei, nyersanyagok stb.). Ezeket együttesen — a munkaeszközöket és a munkatárgyát — termelési eszközöknek nevezzük.

A termeléshez nemcsak termelési eszközök szükségesek, hanem az ember is, aki munkaerejének segítségével mozgásba hozza ezeket az eszközöket, amikor anyagi javakat termel. A munkaeszközök és az emberek, akik munkaerejük, termelési tapasztalataik, ügyességük révén az anyagi javak termelését végzik, együttesen a társadalom termelőerőit alkotják.

Az emberek a termelést nem egymástól elszigetelten folytatják. Az ember sohasem dolgozott egyedül, elszakítva a többi embertől, hanem mindig csapatosan, egyesítve erejét, termelési tapasztalatait többi embertársával. Az ősközösségi társadalomban a kőszerszámokkal, majd később íjjal és nyíllal lehetetlen volt egyedül harcot folytatni a természeti erők, a vadállatok ellen. Ahhoz, hogy gyümölcsöt szedjenek az erdőben, halat fogjanak a folyóban, vagy valamilyen lakóhelyet építsenek — az emberek kénytelenek közösen dolgozni, hacsak nem akartak az éhhalál, a vadállatok, vagy a szomszédos emberközösségek áldozatául esni.

Már az ősközösségi társadalomban is volt bizonyos munkamegosztás az emberek között és a társadalom fejlődésével ez a munkamegosztás is tovább fejlődött. Ma a termelés már fejlett munkamegosztás szerint történik. Az üzemekben a munkás nem egyedül termeli ki a vasércet, olvaszt belőle vasat és készít belőle traktort, hanem ennek a termelési folyamatnak csak egy részét végzi el. Az emberi munka tehát társadalmi munka. A termelés, társadalmi termelés.

A termelés folyamán (az anyagi javak előállítása során) az emberek között kapcsolatok — társadalmi kapcsolatok — alakulnak ki. Ezek a kapcsolatok lehetnek olyanok, amelyeket a kizsákmányolástól mentes emberek kölcsönös segítsége és együttműködése jellemez, de lehetnek a kizsákmányoló és kizsákmányoltalak — a rabszolgatartó és a rabszolga, a hűbérúr és a jobbágy, a tőkés és a bérmunkás kapcsolatai is.

Ezeket a kapcsolatokat, melyek az emberek között a termelés folyamán kialakulnak, termelési viszonyoknak nevezzük. A termelési viszonyok azt mutatják ki, hogy milyen a viszony az emberek között, megmutatják a társadalmi viszonyokat. Ha a termelési eszközök az egész társadalom tulajdonában vannak, a társadalom kizsákmányolástól mentes. Ha viszont a termelési eszközök egyesek tulajdonában vannak és mások kizsákmányolására szolgálnak, akkor a társadalom kizsákmányoláson alapul.

A termelőerőket és a termelési viszonyokat együttesen termelési módnak hívjuk. Amilyen a társadalom termelési módja, olyan alapjában véve maga a társadalom is.

A termelés állandóan változik, fejlődik, minden társadalomban más és más. A változás mindig az előző társadalomban kezdődik. A termelés változása és fejlődése mindig a termelőerők változásával és fejlődésével kezdődik, mindenekelőtt a termelési eszközök változásával és fejlődésével. A feudalizmus vége felé tökéletesedik a mezőgazdasági technika, új mezőgazdasági ágak keletkeznek. Még nagyobb a haladás a kézműipar területén. Megjelennek a nagyolvasztók, feltalálják a szövőszéket és a fonógépet, a papírt, puskaport, órát. Tökéletesedik a hajózási technika, különösen az iránytű feltalálása óta. A hajózás tökéletesedésével gyors fejlődésnek indul a kereskedelem. A feudalizmus termelési viszonyai azonban hamarosan akadályává váltak a termelőerők további fejlődésének.

Az elavult, a fejlődést gátló termelési viszonyokat mindig a társadalom haladó erői söprik el az útból. Ezzel lehetővé válik a társadalom további fejlődése.”
(idézet: – Osztályok és osztályharc, társadalmi formák fejlődése – Útmutató – című könyvből)

SaLa

 

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!