A Magyar Tanácsköztársaság Honvédő harca

A Vörös Hadsereg
A román csapatok május 1-jéig elérték a Tisza vonalát, elesett a szolnoki hídfő is. Az északi arcvonalon a francia és olasz tábornokok vezette cseh csapatok április 30-ra elfoglalták Munkácsot, május 2-án pedig Miskolcot és veszélybe került a borsodi iparvidék, valamint Salgótarján térsége is. Aznap este a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács ülésén jelenlévők egyhangúan a harc mellett döntöttek, elfogadván Kun Béla indítványát: A Hadügyi Népbiztosság a legerélyesebb ellenállásra utasította a fronton álló csapatokat és hozzákezdtek a hadsereg átszervezéséhez.

A Forradalmi Kormányzótanács május 3-án kiadta a munkásosztály általános mozgósításáról, május 5-én pedig a Vörös hadsereg újjászervezéséről szóló rendeletét. Ennek értelmében szétválasztották a működő hadsereg és a hátországi katonai ügyek irányítását. A hátországi intézetek, alakulatok felett a Hadügyi Népbizottság rendelkezett, amely ezen kívül a hadsereg utánpótlását is szervezte. A hadműveletek egységes irányítása érdekében a Keleti hadsereg-parancsnokságból megalakult Vörös Hadsereg Parancsnoksága. Főparancsnoka Böhm Vilmos, vezérkari főnöke Stromfeld Aurél lett.

Forradalmi Kormányzótanács felhívását követően napokon belül tízezrek jelentkeztek a hadseregbe. Zömmel azok, akik végigharcolták a világháborút, csakúgy a legénység, mint a hivatásos tisztek. Cselekedetüket nem annyira a proletárdiktatúra iránt érzett szimpátiájuk, mint inkább a haza megvédése motiválta. A munkások tömeges jelentkezése lehetővé tette egy nem túl nagy, de a korábbinál megbízhatóbb és ütőképesebb fegyveres erő felállítását. A szervezés irányítása Stromfeld feladata volt, aki céltudatos, kemény munkával két hét alatt olyan harcoló hadsereget hozott létre, amely készen állt az ellentámadás megkezdésére.

Az újjászervezés fontos eredménye volt, hogy a budapesti gyári munkásezredeknek a harcoló munkásezredek utánpótlását kellett biztosítaniuk. Május 15-ig 9 munkásezred és 1 önálló munkászászlóalj alakult a Vörös Hadsereg kötelékében, többségük a III. hadtesthez tartozott.
Május 12-én a létszámösszesítésben már 101 258 fő, 13-án 107 005, 14-én pedig 109 772 fő szerepelt.

Az északi arcvonalon különösen kritikus volt a helyzet Salgótarján környékén. Május 2-án – Miskolc elfoglalásával egy időben – a II. csehszlovák dandár támadást intézett Salgótarján térségében és megközelítette a várost. A Vörös Hadsereg gyenge erőt képviselő egységei a május 2-től május 9-ig tartó időszakban érzékeny veszteséget szenvedtek, és az ellenség északról körülzárta a várost. A hadsereg-parancsnokság a védelmi vonal megerősítésére a 6. hadosztályt rendelte Salgótarján térségébe. A hadosztály május 10–12-i ellentámadása felmentette Salgótarjánt, a hadosztály előrenyomult Fülek–Feled irányába.

A további előrenyomulás azonban megakadt a hadosztály visszarendelése miatt. (Egy váratlan – és később valótlannak bizonyult – hír miatt egy készülő francia támadás visszaverésére összpontosították a haderőt a Duna–Tisza közére.) A május 18-án megindult újabb, kétirányú, átkaroló cseh támadás még kritikusabb helyzetbe hozta a várost. A Salgótarjánban állomásozó 80. dandár csapatai és a térségbe küldött 3. hadosztály egységei nehéz harcok árán május 21-én ismét felmentették a várost és az ezt követő előnyomulás során május 26-ig az Ipoly–Rima–Sajó vonalától délre eső területeket megtisztították az ellenségtől.

A Miskolc visszafoglalásáért indított harc május 20-án reggel 7 órakor kezdődött a III. hadtest 1. hadosztálya részvételével. A több irányból megindított támadás heves összecsapásokat hozott, és estére a város északi térségébe szorították az ellenséget, amely az éj folyamán megkezdte a visszavonulást és reggelre kiürítette a várost. Nem nyugodván azonban bele a vereségbe, jelentős erőket összpontosítva és a román csapatok támogatásával május 23-án koncentrikus ellentámadást indítottak Miskolc elfoglalásáért, de kifulladtak, mielőtt céljukat elérték volna s végül május 24-én megkezdték a visszavonulást – nyomukban az üldöző magyar csapatokkal.

Az északi hadjárat május 30-án hajnalban mintegy 250 km széles arcvonalon tüzérségi és légi előkészítés után, páncélvonatok támogatásával, fő erőkkel Miskolctól északkeleti irányban megindult. Már aznap a 3. hadosztály csapatai elfoglalták Losoncot. A III. hadtestnek különösen nehéz viszonyok között kellett támadnia: a Szikszótól délre levő magaslatokon a cseh, a Hernád mögött pedig a román csapatok rendezkedtek be tartós védelemre. Ennek ellenére június 1-jén mégis a következőket jelenthette a Hadsereg parancsnokság: „A III. hadtest ma reggel a Hernádtól keletre álló román erőket megverte, melyek teljes felbomlásban és pánikszerűen vonulnak vissza keleti irányban… Sajó völgyében csapataink észak felé szintén tért nyertek.”

Ezt követően gyors ütemben nyomultak előre a magyar csapatok mind a bal-, mind a jobb szárnyon és a 6. hadosztály egységei június 5-re megközelítették Kassát. A csehszlovák katonai vezetés, élén az addigi kudarcok miatt leváltott olaszok helyett, francia tábornokokkal tartalékokat is felvonultatott a város védelmére. A III. hadtestparancsnokság jelentős erőket összpontosított Kassa felszabadításához. Az elkeseredett küzdelemben a magyar katonák győzedelmeskedtek: június 6-án este 7 órakor a 6. hadosztály bevonult Kassára, a 4. hadosztály 4. dandára pedig Sátoraljaújhelyt vette vissza.

A Vörös Hadsereg sikerei új eszközök bevezetésére késztették az antant hatalmak vezetőit: diplomáciai lépéseket tettek a csehszlovák hadsereg megmentésére. Június 7-én Clemenceau francia miniszterelnök a párizsi békekonferencia nevében jegyzéket intézett a Forradalmi Kormányzótanácshoz, amelyben a hadműveletek beszüntetését követelte és ellenértékként felajánlotta azt, amit Károlyi óta kért Magyarország: hogy meghívják a párizsi béketárgyalásokra. Ugyanakkor az antant a jegyzék elküldésével egy időben utasította a csehszlovák és román intervenciósokat, hogy ellentéteiket félretéve, egymást segítve, együttes erővel folytassák a harcot Magyarország ellen. Kun Béla válaszában kifejezte, hogy a Magyar Tanácsköztársaság jogos önvédelmet folytat – és az egész frontvonalon folytatódott a harci tevékenység. Különösen heves harcok dúltak a balszárnyon, ahol a túlerőben lévő ellenség június 7-én dandárnyi erővel ellenlökést hajtott végre Léva, egy másik csoportjával pedig Érsekújvár térségében.

Egyelőre azonban a Vörös Hadsereg harca járt sikerrel, június 9-én visszafoglalták Tőketerebest, Nagymihályit, Eperjest, Tornát, Rozsnyót, 10-én pedig az 1. hadosztály – 150 km mélységben behatolva a csehszlovák front területére – elérte és felszabadította Bártfát. A csehszlovák haderő június 13-án megindult ellenoffenzívája – bár elért bizonyos eredményeket, de fő célját nem: Eperjest nem tudták elfoglalni és nem tudták általánosan visszaszorítani a magyar csapatokat, sőt a június 23-ig folytatott hadműveletek során kezdeti eredményeiket is elvesztették.
Az antant sietett megint a csehszlovák hadsereg megsegítésére. Június 13-án Clemenceau újabb, ultimátum jellegű jegyzéket intézett a Forradalmi Kormányzótanácshoz. Ebben megjelölte a párizsi békekonferencia által véglegesként kijelölt határokat, és követelte, hogy a magyar csapatok négy napon belül vonuljanak e határok mögé és ígéretet tett, hogy a visszavonulás után a román csapatok haladéktalanul kiürítik a Tiszántúlt.

A BÁNYÁSZOK HARCA SALGÓTARJÁNÉRT
(Vörös Újság 1919 máj. 18)
Az észak-magyarországi bányavidéken helyreállott a normális termelés. — Négyszáz vagon
a napi széntermelés
Északi front, május 17.
… Ezek a katonák, akik hosszú idő óta szinte pihenés nélkül, fáradságot nem ismerve, harcban állottak a Tanácsköztársaság életére törő ellenséggel, olyan jelét adták a proletáröntudatnak és fegyelemnek, amely kell, hogy a hadsereg minden katonáját áthassa. Május elején ők mentették meg Salgótarjánt; ők tették lehetővé, hogy Salgótarjánban ma már a széntermelés normális mederben folyik; ők voltak azok, akik a salgótarjáni bányászokat egy heti nehéz védőharcok után, sietve felváltották. Salgótarján védelméről csak keveset tudtunk eddig. Május elsején kapták a salgótarjániak azt a hírt, hogy a csehek már a Salgótarjánhoz legközelebb fekvő községet, Somost elfoglalták és csapataikkal közelednek.

Délben a salgótarjáni bányákban megállt a munka. Mindössze néhány munkás maradt lenn, hogy a bányafenntartáshoz szükséges munkákat folytassa. A többiek fegyvert fogtak, és úgy, ahogy voltak, kormosan, piszkosan, Salgótarjántól északra rajvonalba fejlődtek, így várták az ellenséget. Velük együtt fegyverbe állott a salgótarjáni acélgyár, az üveggyár és a Hirsch és Frank-féle gyár munkássága. Egy teljes hétig védték Salgótarjánt. Ez idő alatt a Salgóbányai bányák teljesen a tűzvonalban voltak, az egercsehi bánya pedig a csehek kezén volt. Amikor azután a bányászok segítségére megérkezett a 6. hadosztály, amely a cseheket Füleken túl kergette, Salgótarjánban újra megindult a munka. Most már a munkásságnak csak fele van fegyverben, másik fele a bányákban teljesít szolgálatot.

Beszéltem Bata elvtárssal, a bányászszövetség itteni kiküldöttjével, aki a széntermelés ügyét Salgótarjánban vezeti, és a munkát ellenőrzi. Bata elvtárs a következőket mondotta:
Bányászaink egy hétig valóban kemény munkát végeztek. Ez idő alatt a bánya szünetelt. Május 8-án azonban teljes apparátussal ismét megindult a munka, úgyhogy 9-én már 162 vagon szenet tudtunk termelni. Tegnap ez a szám 265-re emelkedett, és naponta fokozódik, úgyhogy remélem, rövidesen eléri a 280 vagonos maximumot. A salgótarjáni bányák, amelyek sokáig a tűzvonalban voltak, most már szintén megkezdték a munkát, és normális fokot érnek el a termelésben. Az észak-magyarországi bányaterületre eső bányák szintén dolgoznak már, és napi 100 vagon szenet termelnek, úgyhogy most már naponta körülbelül 400—450 vagon szén kerül az itteni bányákból Budapestre. Az egercsehi kőszénbánya, melyet a mi katonáink szabadítottak fel a cseh megszállás alól, már szintén üzemben van.

MISKOLC VISSZAVÉTELE
(Vörös Újság 1919 máj. 22)
Különvonat, május 21.
(A Vörös Újság kiküldött munkatársától.)
A Tanácsköztársaság védelmében fegyverbe sorakozott proletárkatonák első nagyszerű sikerüket vívták ki azzal a győzelemmel, amelynek eredménye Miskolc bevétele, és a csehek visszaszorítása volt az északi fronton. Az öntudatos proletár-hadsereg ezzel az első győzelmével megdönthetetlen bizonyságot tett vasfegyelmezettségéről, harci-készségéről és arról az elszánt akaratról, hogy a Tanácsköztársaságot minden ellenségével szemben megvédi, és mindazok számára, akik örvendezve szeretnék látni a Tanácsköztársaság összeomlását, komoly intőjel a magyar proletár-hadsereg ez első nagyszerű győzelme.

A diadalmas harc, amelynek eredménye a csehek által kétségbeesetten védelmezett Miskolc elfoglalásával nagyszámú fogoly, és több mint 35 gépfegyver volt, kedden hajnalban indult meg. A Miskolctól mintegy 15 kilométerre délre fekvő város Harsány, illetve Aranyos irányában a támadást Landler elvtárs parancsnoksága alatt álló harmadik hadtest lelkes és nagyszerű fegyelmezettségű proletárkatonái vezették. A legelső vonalban az északi főműhely proletárjaival ott voltak mellettük a MÁV gépgyáriak, a Ganz és Istvántelkiek, a vasmunkások, postások, festőmunkások, a MÉMOSz gárdája, a diósgyőriek, a pincérek és a 32-esek.

A csehek mindjárt a támadás első ellenállhatatlan erejű lendületétől meginogtak állásaikban, majd, amikor a mieink rohamra indultak, rendetlenül és fejvesztetten hagyták ott fedezékeiket és vonultak vissza Miskolc előtt előre elkészített, erősen kiépített állásaikba. Az északi főműhelybeliek már ennél az első sikeres támadásnál több mint egy félszázad csehet ejtettek foglyul.
A mieink nyomon követték a visszavonuló cseheket, és közvetlenül Miskolc alatt megkezdették az elszánt, erős harcot a város birtokáért. Ekkor már jött a jelentés a MÁV gépgyáriaktól, hogy egy és negyedórányira állnak Diósgyőrtől.

A harcban, amely elkeseredetten folyt kedden egész nap, szerda hajnalig, a hadtest munkászászlóaljai egymással vetélkedtek a győzelem biztosításában. Ennek kivívásában eredményes része volt a nagyszerű tüzérségnek, amely kiváló működésével szinte döntően befolyásolta a harcok menetét. Ott volt a páncélvonat, amelynek bátor vezetője már délelőtt negyedtizenegykor befutott Miskolcra, hogy vakmerő bravúrjával tájékozódást szerezzen a cseh csapatokról, és jelentésével visszatérve, délután újból előrenyomulva, nagyszerű párbajt vívott a cseh tüzérséggel, csapatainkról egészen magára irányította az ellenséges tüzérség működését. Amint a hadtest minden seregrésze a legteljesebb együttműködésben vívta a harcot, a mi repülőgépeink bátor magatartással keringtek a harc színhelye fölött, és túl azon a cseh csapatok fölött, hogy kikémleljék őket, és jelentéseiket nyomban leadják a hadtest vezérkarának.

A csehek, hogy a támadás nagy erejét ellensúlyozzák, más frontszakaszokon ellentámadásba mentek át, de az ott-lévő csapatok nemcsak hogy visszaverték őket, hanem több, mint egy századot elfogtak közülük. Ugyancsak ellentámadást kezdtek a csehek Pétervásárnál, ahol azonban még súlyosabb veszteséget szenvedtek úgy emberekben, mint gépfegyverekben. A diadalmas harc első nagyjelentőségű eredménye az után az volt, hogy csapataink szerdán hajnalban teljesen megverték a Miskolcot még kétségbeesetten védő cseh sereget, amely fejvesztetten hagyta el a várost, és kezdte meg visszavonulását a városon túl. A proletár-hadsereg ezután diadalmasan bevonult Miskolcra, amelynek proletársága határtalan lelkesedéssel fogadta őket. A bevonuló sereggel együtt ment a hadtestparancsnok, Landler elvtárs, aki a harc egész tartama alatt ott volt katonái közt, személyes jelenlétével buzdította őket, és akit a harcoló proletárok mindenütt a legnagyobb szeretettel és lelkes éljenzéssel üdvözöltek.

AZ OROSZORSZÁGI TANÁCSKÖZTÁRSASÁG VÖRÖS HADSEREGÉNEK
ELSŐ SZÖVETSÉGESE
(Münnich Ferenc cikke — Sarló és Kalapács 1931 márc.—ápr.)
Amikor az oroszországi szocialista tanácsköztársaság minden oldalról ellenforradalmi hadseregekkel volt körülvéve, amikor keletről Kolcsak, délről Denikin, nyugatról Petljura, északról az antant intervenciós hadseregei nyomultak előre a proletárforradalom központja felé, ebben a nehéz időben, 1919 március 21-én ragadta a kezébe a hatalmat Európa közepén Magyarország forradalmi proletariátusa. Budapest házaira felrepültek a vörös zászlók, s a magyarországi tanácskormány a hatalom átvételéről szóló rádióértesítésében közölte, hogy Tanácsmagyarország az Oroszországi Szocialista Tanácsköztársaság szövetségesének tekinti magát s felveszi a harcot a nemzetközi ellenforradalom ellen.

A nemzetközi burzsoázia vezető hatalmainak lakájai, a román és jugoszláv királyságok, s a szociáldemokraták vezetése alatt álló csehszlovák köztársasági kormány hadseregei felvonultak Tanácsmagyarország ellen. Megerősítésükre az antant Magyarország ellen indította balkáni haderejét Franchet d’Esperay tábornok parancsnoksága alatt, amely hadseregnek — mint Franchet d’Esperay nemrég megjelent memoárjaiban megírta — a román bojárok hadseregével együtt 1919 március végén Ukrajnán keresztül az oroszországi tanácsköztársaság ellen kellett volna vonulnia.

A magyarországi proletariátusnak harcok közben kellett megteremtenie a maga Vörös Hadseregét.

A magyarországi szovjetkormánynak az ellenforradalmi seregek gyors támadása folytán azokat a csapatokat kellett frontra dobnia, melyeket még Károlyi polgári-demokrata kormánya szervezett, s amelyeknek egy része már a hatalom megragadása alkalmával a proletariátus oldalára állott. Ezekben a csapatokban a parancsnoklás a volt tisztek kezében maradt, akik mellé a tanácskormány politikai biztosokat nevezett ki.
Egyidejűleg megindult a Vörös Hadsereg új csapatainak a szervezése az ország dolgozóiból, amelyek már részben proletárparancsnokok vezetésével mentek ki a frontra. A csapatok eleinte egységes vezetés nélkül, önállóan harcoltak a velük szembenálló román és csehszlovák hadseregekkel, aminek következtében az egységes vezetés alatt álló ellenforradalmi hadseregeknek sikerült őket visszavetniük. 1919 május 1-én, amikor Budapest munkásai az első győzelmes május 1-ét ünnepelték, a keleti fronton harcoló csapatok a Tisza-folyó vonaláig vonultak vissza.
Úgy látszott, hogy nincs semmi kilátás az ellenforradalmi erők feltartóztatására. Az egyesült párt szociáldemokrata része már felvetette a fegyverletétel kérdését és készült a kapitulációra.

A tanácskormány kommunista része Budapest munkástömegeihez fordult. Felhívásában rámutatott arra, hogy a proletariátus diktatúrája veszélyben van, s csak a munkástömegek áldozatkész hősiessége tudja megmenteni. Felhívta a munkásokat, hogy siessenek a fronton harcoló hadsereg megerősítésére. A munkásság tömegesen jelentkezett a felvevőhelyeken, s a május 2-iki szemlén már 16 újonnan felszerelt, harcra-kész munkásezred vonult fel Budapest utcáin.

A fronton harcoló csapatokat is átszervezték, beosztották őket brigádokba, hadosztályokba, hadtestekbe, s megszervezték az egységes vezetést biztosító parancsnokságot. A frontra kiment munkásezredek óriási hatással voltak a harcban kifáradt csapatok hangulatára és hősies példaadásuk új lendületet, új támadó szellemet vitt be a Vörös Hadseregbe.

Megkezdődött a Vörös Hadsereg támadása a csehszlovák hadsereg balszárnya és a román hadseregnek azzal érintkező jobbszárnya ellen. Az ellenforradalmi csapatok, amelyek már a vörös Budapestre való bevonulásra gondoltak, fejvesztetten vonultak vissza a Vörös Hadsereg csapásai következtében. Egy hónap alatt a csehszlovák hadsereg egészen a Kárpátok északkeleti gerincéig vonult vissza, s a román jobbszárny is csak az Erdős-Kárpátok nyugati lejtőinél tudott megállani.

Ekkor Clemenceau francia miniszterelnök az antant nevében ultimátummal fordult a magyarországi tanácskormányhoz, amelyben követelte a Vörös Hadsereg visszavonulását arra a vonalra, amelyet, mint Magyarország határát, még a Károlyi-kormány idején Vyx francia ezredes jegyzékében közöltek és kijelentette, hogy az ultimátum teljesítése esetén kötelezi a román hadsereget a Tiszától a Vyx-vonalra való visszavonulásra.

A Vörös Hadsereg soraiban már akkor mutatkoztak a bomlás nyomai. A tisztek a túlnyomóan paraszt-ezredekben ellenforradalmi agitációjukra felhasználták a szovjetkormány hibás földpolitikáját, amely nem engedte meg azt, hogy a szegény- és középparasztság elfoglalja a birtokosok földjeit, hanem azonnal termelő-kooperációkat szervezett a nagybirtokból, melyek élére a helyi szervezetek gyengesége, sokszor pedig ellenforradalmi elemek befolyása alatt, termelő-biztosnak a volt birtokost vagy az uradalmi intézőt nevezték ki.

A munkásokból álló, főleg Budapestről és környékéről toborzott ezredekben felülkerekedett a szociáldemokrata befolyás, amely az egész harcot hiábavalónak és kilátástalannak tartotta és kihasználta ellenforradalmi agitációjára a beállott élelmezési nehézségeket és a szovjetapparátus hibáit.
Egyre sűrűbben fordultak elő az önkéntes front-otthagyások és a hadsereg züllésére mutató más hasonló jelenségek, amelyek hatása alatt a szovjetkormány 1919 jún. első napjaiban elhatározta és végre is hajtotta a visszavonulást.

A Vörös Hadsereg átcsoportosult a keleti frontra a román hadsereg ellen, amely Clemenceau ígérete dacára megmaradt a Tisza vonalán. Július 21-én váratlan támadással sikerült a románokat visszaszorítani 50 kilométerre keletre a Tiszától. A további előnyomulást lehetetlenné tette a hadseregtörzsnél dolgozó tisztek árulása, akik a támadási tervet a románok kezébe juttatták, a vörös csapatokat úgy irányították, hogy a románoknak sikerült megszakítani az egyes csapatrészek közötti összeköttetést. A szociáldemokrata árulók munkája is meghozta a maga eredményét, s a román ellentámadás első sikereire a vörös csapatok rendetlenül vonultak vissza Budapest felé. Május 2-át nem sikerült megismételni. Hiába volt egyes kommunisták vezette csapatok minden hősiessége, hiába igyekeztek a kommunisták egyéni bátorságukkal és fellépésükkel megállítani a visszaözönlőket és betömni a réseket, a szociáldemokraták aknamunkája, a fehér tisztek árulása túl-mélyre hatolt már, a csapatokat visszafordítani nem sikerült. A tanácskormány augusztus 1-én lemondott és 4-én a románok bevonultak Budapestre.

A szovjetkormány helyét elfoglalta a tiszta szociáldemokrata kormány, amely a polgári demokrácia álláspontjára helyezkedett. A vörös csapatokat lefegyverezték s a diktatúra kommunista vezetői közül azokat, akiknek nem sikerült külföldre menekülniük, börtönbe vetették, megkínozták és kivégezték.

A magyarországi Vörös Hadseregben kifejezésre jutottak mindazok a hibák, amelyeket a Kommunisták Magyarországi Pártja a szociáldemokratákkal való egyesülésével elkövetett. Az egyesült párt a vezetést a hadseregben nagyrészt a szociáldemokraták kezébe adta, akiknek a befolyása lehetetlenné tette a fegyelem megteremtésére irányuló forradalmi politikát és a vöröskatonák rendszeres forradalmi nevelését. Kimélyítette ezeket a hibákat a földkérdés helytelen elintézése.

Mégis a magyarországi Vörös Hadsereg történetének sok hősies lapja van. Magyarországi munkások és szegényparasztok életüket adták a proletariátus nemzetközi szolidaritásáért. A magyarországi Vörös Hadsereg magára vonta a románok támadását és a balkáni antant hadsereg figyelmét, és megkönnyítette szövetségesének, az oroszországi szocialista tanácsköztársaságnak, hogy végezhessen Kolcsakkal és Denikinnel.

SaLa

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ide, ide, ide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!