„Az egész kezd Auschwitzra emlékeztetni”
Náray Tamás, az ismert divattervező sokáig azt hitte, az emberek, amikor az egészségügy állapotáról beszélnek, túloznak. Mivel eddig nem volt komolyan beteg, személyes tapasztalatot a témával kapcsolatban nem szerzett.
Facebook oldalán közzétett írásában megjegyzi, hallva néhány esetet, gondolhatta volna, hogy ilyeneket kitalálni sem lehet, többük annyira bizarr. Ezeket gyarapítva ő is megosztott egy általa elképesztőnek nevezett személyes történetet.
Bevallom sokáig azt hittem az emberek, amikor az egészsegügy állapotáról beszélnek, túloznak. Mivel hála istennek eddig nem voltam komolyan beteg – s remélem ez így is marad -, személyes tapasztalatot a témával kapcsolatban nem szereztem. Bár hallva néhány esetet, gondolhattam volna, hogy ilyeneket kitalálni sem lehet, többük annyira bizarr. S akkor álljon most itt egy elképesztő történet, ami velünk esett meg.
Ez a bizonyos családtagom, a nyári melegben, miután felborult az ionháztartása, elvesztette az eszméletét és elesett. Bekerült egy vidéki klinika sürgősségi osztályára. Megröntgenezték vajon tört-e valamije. Megállapították, hogy szerencsére épen megúszta. Elvégeztek néhány laborvizsgálatot, helyreállították a sókat és az ionháztartást, majd hazaengedték. Mozogni kezdett, a fájdalmai ellenére tornázott, hogy minél hamarabb visszanyerje a régi formáját. Aztán egy reggel, amikor belépett a fürdőkádba, éles, nyilaló fájdalom hasított a hátába, megint elvesztette az eszméletét és többé nem állt fel. Újra bekerült ugyanoda. Az osztályon az egyik nővér erőszakosan bánt vele, rángatta hogy ne szimuláljon. Azt mondta, ő tudja, hogy sok idős ember eltúlozza a fájdalmait. Amikor végképp nem bírt mozdulni, akkor tüzetesebben megvizsgálták, és kiderült hogy eltörött a keresztcsontja. Előbb tagadták, később belátták, hogy ez a korábban észre nem vett repedés következménye lehet. Nővérhiányra hivatkozva bepelenkázták és katétert tettek bele. Nincs aki ágytálazza! – mondták. Nem volt más választásunk, ki kellett onnan menekíteni. Sajnos nem lévén egyéb hirtelen megoldás, magánkórházba szállíttattuk. Itt megszabadították a megalázó helyzettől, és két hét kezelés után már járókerettel képes volt mozogni. Azonban itt nem volt, csak két hétre hely az előjegyzett műtétek miatt, így tovább kellett mennünk egy másik magánkórházba, de itt is csak egy hetet maradhattunk a krónikus helyhiány miatt. Az állapota persze folyamatosan javult, így már örültünk amikor rehabilitációs központba kerülhetett. Ebben az intézményben, amelyen nem magánintézmény volt, elkeserítő állapotokat tapasztaltunk. Magasvérnyomásos betegnek hétvégente nem mértek vérnyomást, nem tájékoztatták arról, hogy milyen gyógyszert szedetnek vele, a fürdetésért könyörögni kellett és fizetni, az ételt pénzért kellett megrendelni, mert amit egyébként adtak, attól még a disznók is elfordultak volna. Eltelt újabb két hét, az akarat és a kitartás meghozta a gyümölcsét, a kezelésekkel együtt hála az égnek újabb javulás következett be. Ezek után úgy döntöttünk, hogy abban a városban folytatjuk a terápiát, ahol él. Megrendelték ebben az intézményben az elszállítást. Államiból államiba csak így lehet, közölték. Vákumágy kellett valóban, s ezt kocsival nem tudtuk volna megoldani. A beteget nem tájékoztatták, hogy mi vár rá. Egy két-három órás útról beszélünk. Délelőtt berakták a mentőkocsiba. Ott derült ki, hogy még két másik kórházból négy helyre további betegeket szállítanak közben. Immáron nyolc órája fekszik most a kocsiban, furikázva, gyógyszer nélkül, fájdalomcsillapítás nélkül, élelem nélkül, víz nélkül és wc-zési lehetőség nélkül!
Én a helyszínen várok. Türelmetlenül és tehetetlen dühöt érzek. Az egész kezd Auschwitzra emlékeztetni. Kegyetlen, embertelen, irgalmatlan, és végtelenül erodálódott rendszer. Miután a családtagom is, meg én magam is egész életünkben fizettünk nem keveset azért, hogy ha valami baj történne emberhez méltó körülmények közé kerüljünk, úgy tűnik ez mégsem volt elég. A kiadásaink eddig többmilliós nagyságrendűek. Ki tudja ezt átlagos életkörülmények között kifizetni? (Mi igen. Ez nem dicsekvés akart lenni.) Aki nem, haljon meg? Valóban így kell ennek kinézni? A helyzet több mint elkeserítő. Valóban.
(Forrás: sztarklikk)
Bal-Rad komm: Hogy EGYESEKNEK miért éppen Auschwitz jut az eszükbe Döbrögisztán közegészségügyének állapotáról…? – hát az legyen az ő dolguk! Bár a hasonlat az atekintetben helytálló, hogy aki a pórnép kivénhedtjei közül bekerül egy közispotályba, annak a napjai meg vannak számlálva! (Amennyiben nem sikerül ÁTMENEKÍTENI valamelyik egészségügyi SZOLGÁLTATÓ ÁLTAL működtetett fizetős HELYRE.)
„…A kiadásaink eddig többmilliós nagyságrendűek. Ki tudja ezt átlagos életkörülmények között kifizetni? (Mi igen. Ez nem dicsekvés akart lenni.) Aki nem, haljon meg? Valóban így kell ennek kinézni? A helyzet több mint elkeserítő. Valóban.”
– Auschwitz! Komoly költségek árán, gondos tervezéssel létrehozott, precízen működő „intézmény” volt.
Döbrögisztán gyarmati terület intézőbizottsága a felügyeletére bízott térséget az itt élőktől begyűjtött/összemarkecolt tízezermilliárdokért cserébe visszacsurgatott júdáspénzekért, HÁLÁBÓL alakította át egyetlen precízen működő, az őslakókat elsinkófáló lágerré.
(Egyébiránt pedig éppen ma 701 esztendeje annak, hogy MEGÉRKEZTEK IDE IS A PÁPA ADÓSZEDŐI! Közben csak 45 éven keresztül nem sarcolták a magyarokat!)
Az alatt a 45 év alatt ITT azért felépült a magyaroknak egy olyan ország, ahol beszéltek Auschwitzról, de rémálmaikban sem beszéltek a magyarok párhuzamokról.
„Annak” a 45 éves korszaknak immáron lassan 28 éve vége!
A „láger legvidámabb barakkjából” lettünk „A LÁGER”! Megküzdöttünk a címért!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Molnár Erzsébet
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!
