történlem – Bal

Veszélyben a proletárdiktatúra

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

A proletárdiktatúra katonai válsága napvilágra hozta a munkáshatalom addig lappangó, de veleszületett, súlyos betegségét is: azt, hogy az egyesüléssel létrejött párt nem volt képes betölteni a forradalmi élcsapat szerepét.

A kommunista párt szervezeti gyengesége március 21-e előtt – a kommunista eszmék térhódítása következtében – nem befolyásolta lényegesen az események alakulását. E negatívum éppen az egyesüléssel vált sorsdöntő tényezővé.

1918 novemberétől 1919 márciusáig a kommunista párt jelszavai meghódították ugyan a magyar munkások, katonák, parasztok többségét, de a párt szervezeti fejlődése nem járt együtt tömegbefolyásának növekedésével. A pártszervezetek létrehozása tulajdonképpen csak február elején vett nagyobb lendületet, ezt a folyamatot azonban a február 20-i események megakasztották. A fővárosban és a legtöbb vidéki városban megalakultak ugyan a kommunista pártszervezetek, de ezek a rendelkezésre álló rövid idő alatt még nem épülhettek ki megfelelően. Az egyesülés időszakában a Kommunisták Magyarországi Pártja szervezetileg inkább propagandagépezetnek, mintsem zárt tömegpártnak volt tekinthető.

Az egyesüléssel a kommunista párt megszűnt, beleolvadt a kiterjedt országos szervezetekkel rendelkező, óriásira duzzadt taglétszámú szociáldemokrata pártba. Az egyesülés a legtöbb helyen gyakorlatilag úgy zajlott le, hogy a kommunisták beiratkoztak a volt szociáldemokrata pártszervezetekbe, amelyek ezentúl a Magyarországi Szocialista Párt szervezeteiként működtek. Ezt a tényt a szociáldemokrata jobboldal sokszor olyan látszat megteremtésére használta fel, mintha a kommunisták „megtértek” volna a szociáldemokrata párthoz. Az „Egri Újság” például az egyesülésről úgy tájékoztatta olvasóit, hogy március 27-i számában egy rövid hírt közölt, amely szerint „a volt kommunista párt összbizalmi testülete tegnap értekezletet tartott, amelyben kimondotta a párt likvidálását és a szociáldemokrata pártba való beolvadását”.

Az olyan helyeken, ahol kommunista pártszervezet még nem volt (a községek nagy részében és számos városban), a szocialista párt a szociáldemokrata párt egyszerű átkeresztelésével született meg.

Március 21-e után a kommunisták szervezeti kapcsolatai megszakadtak egymással, szétszóródtak az egyesült párt közel milliós tömegei között.

Az egyesülés következtében megszakadt a jobboldali szociáldemokraták lelepleződésének és a munkásosztály forradalmi tömegeitől való elszigetelődésének folyamata; a kommunista platform elfogadása és a proletárdiktatúrába való „beilleszkedésük” félrevezette a dolgozókat. Az egyesülés lehetővé tette számukra, hogy a pártban, az állami szervekben és a szakszervezetekben leplezetten, belülről ássák alá a proletárdiktatúrát. A kommunista és baloldali szociáldemokrata vezetők a pártegység védelmének téves értelmezése miatt nem folytattak eléggé következetes harcot a proletárdiktatúra e belső ellenségei ellen, nem leplezték le káros tevékenységüket a tömegek előtt, és így akaratlanul hozzájárultak a dolgozók félrevezetéséhez.

A mind súlyosabbá váló katonai helyzetben azok a jobboldali szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezetők, akik március 21-e óta az általános hangulattól befolyásolva, proletárdiktatúra-ellenes érzelmeiknek nem mertek nyílt kifejezést adni, mind bátrabban hangoztatták, hogy helytelen volt a hatalom átvétele, a kommunistákkal való egyesülés, és vissza kell térni a burzsoá demokráciához.

A defetista hangulat terjesztésének egyes szakszervezeti központok valósággal melegágyaivá váltak. Ezekben húzódtak meg azok a jobboldali munkásvezetők, akik nem kaptak szerepet az egyesült párt és a tanácsállam vezetésében.

A kommunisták és baloldali szociáldemokraták a sajtóban élesen bírálták a szakszervezeteket a burzsoá elemek befogadása miatt, mert ily módon felhígították, osztályjellegében gyengítették a pártot, s lehetővé tették a proletariátustól idegen elemek számára, hogy megőrizzék vezető pozícióikat. Még április 4-én jelent meg a „Vörös Újság”-ban Révai József „Tiszta proletárpolitikát!” című cikke, amely nagy visszhangot váltott ki.

„Révai elvtárs cikke, azt hiszem, a kommunista elvtársak közhangulatát fejezi ki, és akkor jött, amikor már éppen időszerű volt ennek a kérdésnek a felvetése.

Helytelennek és elítélendőnek tartom, hogy szak- és pártszervezetek a kirúgott burzsoázia menedékházai legyenek. Ha ennek rövidesen véget nem vetünk, úgy bekövetkezik az a helyzet, hogy három hónap múlva Lenin harci térképe mellékutak berajzolásával lesz elcsúfítva” – írta a vita egyik résztvevője a „Vörös Újság” 1919. április 5-i számában.

A kommunisták követelték a párt- és szakszervezetek megtisztítását az osztályidegen elemektől, és egyre határozottabban sürgették e szervezetek különválasztását.

A kommunisták ilyen irányú fellépését a szakszervezeti vezetők jelentős része a szakszervezetek, a magyar munkásosztály e régi harci szervei ellen irányuló támadásnak tekintette.

Míg korábban a szakszervezetek a munkásosztály politikai és gazdasági harcaiban egyaránt irányító szerepet töltöttek be, a Tanácsköztársaságban ez a szerep a munkástanácsok kezébe ment át. A szakszervezetek vezetői nem találták meg a szakszervezetek helyét a proletárdiktatúra rendszerében, úgy érezték, hogy a kommunisták el akarják sorvasztani, alárendelt feladatok végzésére akarják korlátozni azokat.

A proletárdiktatúra helyzetének súlyosbodása aktivizálta azokat, akik a kommunisták március 21-i győzelmébe nem tudtak belenyugodni. A szakszervezetek székházaiban és a pártklubban (amely az egyesült párt jobboldali belső ellenzékének kedvelt gyülekezőhelye volt) mind hangosabbá váltak azok a vélemények, hogy a kommunistákat el kell távolítani a kormányból, és bizonyos átmenettel a március 21-e előtti állapotokat kell visszaállítani.

Dovcsák Antal, a Forradalmi Kormányzótanács elnökhelyettese, április 26-án – ha egyelőre burkolt formában is – már a Kormányzótanács ülésén is kifejezést adott ezeknek a nézeteknek.

„A tömegekben nincs meg a hangulat, hogy a háborút folytassuk” – mondotta, majd azt állította, hogy a munkászászlóaljak nem hajlandók kimenni a frontra. „Ha nem tudunk megfelelő hadsereget teremteni, más modus vivendit kell találni” – hangoztatta.⁸⁵ Kicsinyesen kritizálta azokat a hibákat, túlzásokat, amelyek az új társadalmi rendszer születésének elkerülhetetlen velejáróiként jelentkeztek.

Az ülésen többen bírálólag tették szóvá a munkásvezetők egy részének vereségváró hangulatát.

„A helyzet az, hogy a pártklubban defetista hangulatot teremtenek Buchinger körül. Sokan nem helyezkedtek őszintén a proletárdiktatúra álláspontjára” – állapította meg Kun.⁸⁶

„Most úgy veszem észre, hogy a Kormányzótanács egy része ingadozni kezd. Ezt az ingadozást, kételkedést ki kell irtani, mert ha elhatalmasodik, el vagyunk veszve … A vezetők egyikében, másikában kételkedés van, és ez átszállhat a tömegekre is … Aki kételkedik, aki fél, az menjen el, mert ez ragadós” – mondta Fiedler Rezső hadügyi népbiztos.⁸⁷

Nagyon határozottan foglalt állást a kapituláns nézetekkel szemben Landler Jenő is:

„Ha mindenki hajlandó lemondani, én nem vagyok hajlandó. (Én se! – kiáltott közbe Kun Béla.) Csak a proletárdiktatúra révén lehet elérni, amit magunk elé tűztünk. A magyar munkástömegek őszinte hívei a proletárdiktatúrának. Nem a tömegekben, hanem a vezetőkben van a baj, az itt ülő vezetőkben is, akik a saját halotti torukat ülik, azt meg lehetne itt festeni. Gondolkodni kell, hogy a forradalmárok tanácsa-e ez, vagy vénasszonyok tanácsa.”⁸⁸

Ezen az ülésen a centristák még nem csatlakoztak a jobboldal kapituláns álláspontjához. Bár a katonai kudarcok következtében egyre inkább a kiábrándultság érzése kerítette őket is hatalmába – amellett, hogy maguk is tettek bizonyos bíráló észrevételeket -, ekkor még a hatalom megtartása, a harc folytatása mellett foglaltak állást.

„Véres polgárháború nélkül a kapitalizmust Magyarországon visszaállítani nem lehet. Ennél világosabb osztályharc még nem volt a világon, mint ami itt van … A munkásság nyomása volt az, amely a diktatúra mellé állította azokat, akiknek elvi vagy egyéb kifogásaik voltak. Ma nem lehet választani, hogy visszatérünk-e a reformista-szocialista álláspontra. Helyre kell állítani a munkásoknak és katonáknak morálját, hogy itt nem háború, hanem osztályháború folyik. Mindazoknak, akiknek agitátori képességük van, nem itthon van a helyük, hanem küldjük el, és én is részt fogok venni ebben a munkában. A diktatúra alapvető kérdéseiben, néhány embert nem tekintve, abszolút egyetértés van itt … Az apró visszaélések nem szabad hogy elkedvetlenítsék az embereket. Ezek miatt nem szabad azt a nagy dolgot szemük elől téveszteni, és engedni, hogy a csüggedt hangulat elhatalmasodjék rajtuk” – mondotta Kunfi, aki néhány hét múlva sajnálatos módon, magatartásával önmaga cáfolta meg fenti szavait.⁸⁹

A centristák hangulata és állásfoglalása a Tanácsköztársaság külső és belső nehézségeinek növekedésével változott. Magatartásukat nagymértékben befolyásolták az antanthatalmak megbízottaival folytatott tárgyalások. Azok az ígéretek, amelyek szerint az antant a proletárdiktatúra felszámolása és a kommunistáknak a kormányból való eltávolítása esetén politikai és gazdasági támogatásban részesített volna egy szociáldemokrata kormányzatot, a megalkuvó megfontolások felülkerekedését eredményezték.

Ezekben a napokban Brown professzor igen élénk tevékenységet fejtett ki Budapesten. Úgy vélte, az időpont alkalmas a burzsoá rendszer visszaállításához átmenetet biztosító szociáldemokrata kormány megalakítására. Több szociáldemokrata vezetővel tárgyalt az ügyről, akik késznek mutatkoztak az elgondolás megvalósítására. A Forradalmi Kormányzótanácson belül Ágoston Péter népbiztos volt legmegbízhatóbb embere. Ágoston és Brown világosan látták: Kun annyira élvezi a munkások bizalmát, hogy nélküle egyelőre semmiféle változást nem lehet végrehajtani. „A talaj Budapesten jól elő van készítve egy mérsékelt szocialista irányzatú átmeneti kormány megalakítására, de úgy érzik, hogy a jelenlegi kormányt nem követheti nagyobb vérontás nélkül egy ilyen kormány, ha annak nem tagja Kun Béla” – jelentette Brown megbízásából Osborn hadnagy április 25-én Coolidge-nak, az amerikaiak közép-európai „főmegbízottjának” Bécsbe.⁹⁰

Brownék terve az volt, hogy először az általuk veszélyesnek tartott kommunistákat: Szamuelyt, Vágót állítják félre, majd Kun Bélát a béketárgyalások ürügyével Svájcba csalják, és távollétében végrehajtják az antikommunista fordulatot. Ágoston nem egyedül állt elképzeléseivel. A tanácskormány és a pártvezetőség nem egy tagjával megegyeztek törekvései.

Coolidge Brown jelentését a saját véleményét tartalmazó feljegyzés kíséretében továbbította Párizsba. Brown sok megállapításával egyetértett, de kevéssé bízott abban, hogy azok, akikkel Brown a fordulatot végre akarta hajtani, képesek lesznek a proletárdiktatúrát a tömegek akarata ellenére felszámolni. Kifejtette, hogy korábbi véleményével szemben az azonnali intervenciót tartaná a legjobb útnak:

„Az intervenció vérontást, esetleg tömegmészárlást jelentene. Ha viszont annak, hogy a világ e részén végleg meggátoljuk a bolsevizmus elterjedését, az az egyetlen útja, hogy Magyarországot azonnal összezúzzuk, akkor e célból sürgősen akcióba kell lépni.”⁹¹

Coolidge már ekkor javasolta azt a módszert, amelyet a békekonferencia később alkalmazott is: a katonai intervenciónak az élelmiszer- és áruszállítások ígérgetésével való kombinációját.

Brown Kun Bélával is kapcsolatba lépett. Azt remélte, hogy a proletárdiktatúra legnépszerűbb és legnagyobb befolyással rendelkező népbiztosát felhasználhatja terveinek végrehajtásában.

Kunnak Brown személye alkalmasnak látszott arra, hogy rajta keresztül a párizsi békekonferenciával érintkezésbe lépve olyan megegyezést érjen el, amely legalább egy időre lélegzetvételi szünetet biztosít a proletárdiktatúrának. Tárgyalásairól Kun rendszeresen tájékoztatta a Forradalmi Kormányzótanácsot, így az április 26-i ülésen arról is beszámolt, hogy az amerikaiak csak akkor hajlandók a tanácskormánnyal hivatalos tárgyalásokat kezdeni, ha Szamuelyt, Pogányt és Vágót félreállítják, megszüntetik a túszok szedését, abbahagyják a külföldön folytatott forradalmi propagandát. Április végén, amikor a tanácskormánynak megbízható katonai erő nem állott rendelkezésére, s a lélegzetvételi szünet a proletárdiktatúra létérdeke volt, Kun azt vallotta, hogy az antantnak ezeket a követeléseit teljesíteni lehet. „Ez a lélegzetvétel lehetőségét biztosítja számunkra, és nem vagyok kapható arra, hogy a szocializmus szempontjából tehető legkisebb engedményt is megtegyük. A forradalom, az osztályharc számára kell felhasználnunk ezt az időt, a nemzetközi propaganda számára is, amint Lenin csinálta” – mondotta a Kormányzótanács április 26-i ülésén.⁹²

Arról természetesen Kun sem tudhatott, hogy az ő Svájcba történő meghívása a burzsoá rendszerhez való visszatérést kívánta volna elősegíteni.

Hogy az antant párizsi vezetői mennyire egyetértettek Brownnak a magyarországi ellenforradalmi puccs végrehajtásával kapcsolatos elképzeléseivel, azt bizonyítja, hogy néhány nap múlva el is küldték Kun Bélának a meghívót a tárgyalásokra. Ez azonban nem jutott el Budapestre, mert Coolidge-ék – a proletárdiktatúra gyors összeomlását remélve – tárgytalannak tekintették, és Bécsben visszatartották.

A magyar munkásosztálynak soha addig olyan nagyszabású ünnepe nem volt, mint az első szabad május elseje.

A Kormányzótanács az ünnep megszervezésével Szamuely Tibort bízta meg. Budapest monumentális, művészi feldíszítésének irányítója, a Kalapácsos Ember megalkotója: Biró Mihály volt.

Május elsejére az egész főváros a forradalom vörös színébe öltözött. Hatalmas lobogók, diadalkapuk, a nemzetközi és a magyar forradalmi mozgalom kiemelkedő alakjainak gigantikus szobrai és képei, allegorikus festmények és szobrok díszítették a főútvonalakat. A szobrok és festmények alkotói között az ország legjobb képzőművészei szerepeltek.

A délelőtti órákban a főváros mintegy 60 000 dolgozója színpompás menetben vonult végig az Andrássy úton a Hősök terére. A Városligetben a felvonulók vidám játékokban, sportversenyeken vettek részt. A liget különböző pontjain a Kormányzótanács és a Magyarországi Szocialista Párt vezetői tartottak népgyűléseket. Hasonló események zajlottak le a főváros más parkjaiban is.

Az ünnepi napot a Gellérthegyről egész Budapestet bevilágító nagyszabású tűzijáték zárta be.

A nemzetközi proletármozgalom nagy napján a vidéki városokban és falvakban is ünnepségeket rendeztek, amelyek lelkesedésben nem maradtak el a főváros ünnepétől.

A ragyogó májusi ünnep egét azonban a proletárdiktatúrát fenyegető halálos veszély felhői árnyékolták be.

Április végén tovább mélyült a proletárdiktatúra katonai válsága. 27-én a csehszlovák burzsoá hadsereg is megkezdte előnyomulását. Április 30-ra a csehszlovák csapatok behatoltak Munkácsra, Sátoraljaújhelyre, megközelítették Miskolcot és Egert.

Megindultak a délszláv csapatok is. Elfoglalták Makót, Nagylakot, és a franciákkal együtt megszállták Hódmezővásárhelyt.

A keleti hadsereg nem tudta megtartani a Tisza bal partján maradt hídfőket, és a csapatok rendezetlenül, mindenütt a Tisza vonala mögé vonultak vissza. A hadsereg-parancsnokság, amely Szolnokról Gödöllőre tette át székhelyét, elvesztette kapcsolatát az alakulatokkal. Olyan hírek érkeztek, hogy az ellenség Szolnokot is megszállta.

Május elsején a csehszlovák csapatok behatoltak Miskolcra, és elfoglalással fenyegették az ország egyik legfontosabb szénbányavidékének központját: Salgótarjánt.

Az elsejéről másodikára virradó éjjel a Kormányzótanács Politikai Bizottsága rendkívüli ülésre gyűlt össze. Az ülésen több szakszervezeti vezető is megjelent, akik a Kormányzótanács jobboldalának támogatásával a Tanácskormány lemondását követelték.

Böhm úgy tájékoztatta a Politikai Bizottságot, hogy a Tiszán átkelt román csapatok Budapest felé nyomulnak előre. Kijelentette: lehetetlennek tartja a főváros megvédését. Felajánlotta, hogy az ellenséges csapatok parancsnokságához az azonnali fegyverszünet megkötésére parlamentereket küld.

A parlamenterek kiküldésével a jelenlevő kommunista vezetők is egyetértettek, de azt javasolták, hogy ezzel egyidejűleg a Forradalmi Kormányzótanács mozgósítsa a munkásságot a diktatúra fegyveres védelmére. Böhm, aki arra hivatkozott, hogy a munkások nem akarnak a proletárdiktatúráért harcolni, a kommunistákat „forradalmi romanticizmussal” vádolta.

A Politikai Bizottság végül is úgy határozott, hogy a budapesti munkászászlóaljak vezetőihez fordul, és azok állásfoglalásától teszi függővé döntését.

Böhm utasítást adott parlamenterek küldésére a cseh, román és délszláv parancsnokságokhoz. Mivel Böhm utasítása a Vörös Hadsereg alakulatainak további magatartására vonatkozóan semmit sem tartalmazott, a hadosztály-parancsnokságok azt mindenütt úgy értelmezték, mint a tűzszünet elrendelését.

A kommunisták nem akartak belenyugodni a kapituláció gondolatába. A Politikai Bizottság ülése után „a kommunisták maguk között elhatározták, hogy a szociáldemokraták akarata ellenére, még az éjszaka folyamán felhívják a proletariátust az összes üzemekben a diktatúra megvédésére” – írta Landler Jenő „A Vörös Hadsereg diadalmas útja és bomlása” című cikkében.⁹³

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A náci párt a hatalom útján

A Führer végső harca a hatalomért -3
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

„A Führer végső harca a hatalomért”

A centrum—demokrata—szociáldemokrata összefogást az utóbbiak szorgalmazták, de a középpártok nem láttak lehetőséget az együttműködésre. Igen egyértelműen a jobboldallal keresték a megegyezést: Ludwig Kaas prelátus, a Centrumpárt elnöke éppen ekkor terjesztette elő javaslatát: a centrum és a jobboldali pártok 3-5 képviselőjéből kellene megalakítani a kormányt. S valóban ez volt az egyetlen lehetőség: a centrumtól a német nemzetieken át egészen a nemzetiszocialistákig terjedő koalíció, amely a választásokat követő helyzetben biztosíthatta a parlamenti többséget.

A két munkáspárt egységfrontjának létrehozása, vagy akár parlamenti koalíciója sem valósulhatott meg. Ennek fő oka a szociáldemokrata pártvezetés merev politikája volt, amely a már korántsem parlamentközpontú politikai rendszerben is csupán a parlamenti erőviszonyokat mérlegelte, a romjaiban heverő demokráciát pedig a demokráciától elpártolt polgári pártokkal egyezkedve kívánta menteni. A munkásegységfrontra lehetőséget látó szociáldemokrata ellenzék csekély befolyással rendelkezett a pártvezetésen belül, bár éppen a választások előestéjén Rudolf Breitscheidnek, a parlamenti frakció társelnökének, s különösen a jobboldaliak köréhez tartozó, de józanabbul gondolkodó Friedrich Stampfernek, a Vorwärts főszerkesztőjének nagy visszhangot keltő fellépése kisebb vihart kavart a pártban. Pedig lényegében nem volt többről szó, mint egyszerűen annak felvetéséről, hogy a szociáldemokrata párt, fenntartva korábbi kommunistaellenes álláspontját és taktikáját, hajlandó az egységfront lehetőségét is felvetni, még csak nem is a választásokra, hanem azok eredményei után. Amint azt Stampfer az egyik választási gyűlésen október 31-én kifejtette: „Az egységfront, amiről a kommunisták beszélnek, csak évek múlva valósulhat meg. Nekünk viszont már most és itt szükségünk van a munkásság egységfrontjára. Itt, a nagy nyilvánosság előtt kijelentem, hogy november 6-a után mi fel fogjuk tenni a kommunistáknak a kérdést: Mondjátok meg, mit akartok tenni annak érdekében, hogy létrejöhessen a valódi egységfront a proletariátus szociális és politikai vívmányainak védelmében, az elveszített hadállások visszafoglalásáért, és hogy harcolva meneteljünk előre a szocializmus felé?”

Stampfer beszéde, amely a Vorwärts november 1-i számában jelent meg, a pártvezetőség november 10-i, tehát már a választások után megtartott értékelő ülésén egyhangú elutasításra talált. Legélesebben éppen a volt független szociáldemokraták támadtak Stampferre. Hilferding „a kommunisták elleni szilárd elvi állásfoglalást”, Mathilde Wurm, a párt nőlapjának, a még Zetkin alapította Die Gleichheitnek a szerkesztője egyenesen „a kommunisták elleni harcot” követelte. Arthur Crispien, a párt társelnöke részletesebben is megindokolta álláspontját: „A lehető legsürgősebben le kívánom beszélni Önöket arról, hogy bármiféle akciót vagy manővert támogassanak, amely a kommunistákkal folytatott tárgyalásokat feltételezi, s amelynek során nézeteltérések támadnának közöttünk az egységfrontot illetően. Mindez csak viszályt szítana közöttünk.”

A kommunista párt fenntartotta korábbi irányvonalát, az Antifasiszta Akciót és az egységfront politikát. A párt célja, amint azt Thälmann a kommunista ifjúsági szövetség központi bizottságának november 14-15-i ülésén kifejtette, a kommunista mozgalom tömegbefolyásának gyors növelése, s ezáltal a fasizmus elleni erők céltudatos összefogása volt. A szociáldemokrata pártvezetés élesen kommunistaellenes politikájával együtt ezen irányvonal mellett szólt a reformista szakszervezetek tevékenysége is, amely éppen a választások utáni napokban, november 8-án vereségre ítélte a közlekedési dolgozók sztrájkját; a bérköveteléseket nem teljesítették, és 2500 dolgozót elbocsátottak a munkahelyéről. Amíg azonban a párt fő irányvonala nem változott, a mindennapok gyakorlatában az egységfront taktika módosult: amint arról a Vorwärts is beszámolt, egy sor szakszervezeti és helyi hatósági választásokon, amennyiben náci küldött megválasztását kellett megakadályozni, a kommunista párt kezdeményezte egységlistán közösen indultak a munkáspártok képviselői. E módosulást jelezte továbbá, hogy a „vörös egységfront” kifejezést is megváltoztatta a kommunista propaganda, s helyébe a „tett egységfrontja” került.

A munkáspártok befolyása azonban az ország politikai életének alakulására összehasonlíthatatlanul csekélyebb volt a korábbinál. Ennek fő oka, hogy a polgári pártok, a nemzetiszocialistákat is beleértve, minden korábbinál egységesebben fordultak a munkásmozgalom ellen. S ez nagymértékben meghatározta a két munkáspárt politikáját, és befolyásolta egymáshoz való viszonyukat.

A kommunista párt hatalmas előretörése ellenére sem vált nagy tömegpárttá (taglétszáma 360 000 körül mozgott), s ami még fontosabb, nem tudott jelentősebb szakszervezeti tömegeket maga mögé állítani. (A pártnak éppen a fasizmus veszélye miatt kellett lemondania a formálódó önálló forradalmi szakszervezetek további szervezéséről, hogy az egységfront törekvéseket támogatva kísérelje meg irányvonalának érvényre juttatását a reformista szakszervezeti vezetés túlsúlyával szemben.)

A szociáldemokrata párt veszített tagságából (1931. december: 1 008 953; 1932. június: 984 117; 1932. szeptember: 971 499), és csak nagy késéssel, akkor is csak részben ismerte fel, hogy le kell mondania volt polgári partnereinek támogatásáról is. A szociáldemokrata párt a „tolerálás” és a „kivárás” politikája között ingadozott, s továbbra sem rendelkezett olyan programmal, amely mögé felsorakoztathatta volna tagságát. Bár a választásokat követően már mindkét párt a fasizmusban ismerte fel fő ellenfelét, a politikai irányvonaluk közötti nagy különbség nem tette lehetővé összefogásukat: a kommunista párt vállalta a nemzetiszocialisták és a konzervatív diktatúra mögött felsorakozó polgári pártok elleni egyenlőtlen küzdelmet, a szociáldemokrata párt viszont igyekezett kitérni előle.

A választások utáni első kormányülésre november 9-én került sor. Papen nem vállalkozott a politikai helyzet összefoglalására, ehelyett felkérte minisztereit, hogy fejtsék ki gondolataikat.

Elsőnek Wilhelm Freiherr von Gayl belügyminiszter emelkedett szólásra. Megállapította, hogy a választásokon, bár megerősödött az a néhány párt, amely a kormányt támogatja, „a kétharmados szocialista többség” súlya továbbra is nyomasztó. (Gayl ugyanis nagyvonalúan egy táborba sorolta a kommunistákat, a szociáldemokratákat és a nemzetiszocialistákat.) Látott ugyan némi lehetőséget arra, hogy a kormányt „a pártok tolerálni fogják” – hogy mely pártokról lehetett szó, az nem derült ki beszédéből, de mivel többségről beszélt, az egész polgári blokkot érthette, beleértve a nemzetiszocialistákat is ellenkező esetben egyetlen megoldást látott: „ha ez nem következik be, úgy a diktatúra következik”. És Gayl, a porosz nagybirtokosok képviselője, nem gondolhatott más diktatúrára, mint a Hindenburg mögött álló konzervatív, szélsőségesen reakciós körök és a német nemzetiek, valamint a Néppárt politikáját követő erők diktatúrájára, amelynek fő támasza a hadsereg lett volna.

Schleicher hadügyminiszter, a kormány legbefolyásosabb embere egyértelműbben fogalmazott: „A pártoknak végül is el kell dönteniük, hogy hajlandók-e támaszt nyújtani a kormánynak. E kérdésben véleményem szerint most Hitler kezében van a döntés.” Arra ugyanis nem lehet számítani, mondta, hogy „valamelyik nemzetiszocialista alvezér el fog szakadni Hitlertől”. Ő nem javasolta a diktatúra bevezetését, de leszögezte, hogy amennyiben a kormány nem tud „munkaképes többséget” biztosítani a maga számára, akkor nem kell összehívni a Reichstagot.

Hasonló álláspontot fejtett ki Konstantin Freiherr von Neurath külügyminiszter és Magnus Freiherr von Braun ellátásügyi és mezőgazdasági miniszter. Az utóbbi „különösen rokonszenvesnek” tartotta volna a nácik kormányrészvételét, „ellenkező esetben – feltételezte – a nemzetiszocialisták hosszabb távon a kommunista párthoz csatlakoznának”. Óvott viszont a diktatúrától: „Erre vonatkozóan igen tanulságos Primo de Rivera példája Spanyolországban.” (Primo de Rivera katonai diktatúráját 1931 áprilisában a köztársaságiak és a szocialisták hatalmas választási győzelme követte.)

A pénzügyminiszter, Lutz Graf von Schwerin von Krosigk szintén „valamennyi nemzeti erő összefogása” mellett érvelt, s ha más formában is, mint Braun, de ő is felidézte a veszélyt: „Kérdés, hogy Hitler hajlandó-e az augusztus 13-i követeléseknél kedvezőbbeket felajánlani. Amennyiben a nemzetiszocialisták elzárkóznak, úgy annak a különös veszélyét látom, hogy a fiatalság átpártol a kommunista párthoz.”

A vitában ezt követően lekerült a napirendről a konzervatív katonai diktatúra lehetősége, és a miniszterek a nácik bevonásának különféle eshetőségeit mérlegelték. Papen egyértelműen a tárgyalások mellett foglalt állást, s ennek sikere érdekében lemondását is felajánlotta: „Lehetséges, hogy ha visszalépek, létrejön a nemzeti erők koncentrációja.” Célszerűbbnek tartotta, ha nem ő, hanem maga Hindenburg kezd tárgyalni Hitlerrel. A nemzetiszocialisták bevonását a kormányba elkerülhetetlennek tartotta, s javasolta, hogy komolyabban vizsgálják meg a feltételeiket.

Papen álláspontjából kitűnik, hogy a konzervatív körök egy része már ebben az időben is csak egy megoldást látott megvalósíthatónak, a nemzetiszocialista „hatalomátvételt”. Más volt viszont Schleicher véleménye.

Papen hozzászólása után kifejtette, hogy célszerűbbnek tartja, ha a korábbiakhoz hasonlóan ismét a kancellár kezdeményez tárgyalásokat a nemzetiszocialistákkal, s csak a megbeszélések várható eredménytelenségét követően lép a színre Hindenburg. A Hindenburg-Hitler találkozótól azonban korántsem azt várta, amit korábban, vagyis a nemzetiszocialisták megnyerését. Mint megállapította: „Meggyőződésem, hogy a nemzetiszocialisták nem fognak részt venni a kormányban.” Csupán azt akarta elérni, hogy a birodalmi elnök „maga is felismerje, hogy nem lehetséges a kabinet alátámasztása”.

Schleicher szavaiból legalábbis Papen megérthette, hogy a továbbiakban nem számíthat korábbi pártfogója támogatására. Mert bár a tábornok von Gayl javaslatára – miszerint, ha Papen nem tartja a saját személyét alkalmasnak a tárgyalások vezetésére, úgy Schleicher próbálkozzon meg a közvetítéssel – végül is hajlandónak mutatkozott arra, hogy találkozzon Hitlerrel, ismét leszögezte, hogy reménytelennek tartja a megegyezést a nemzetiszocialistákkal. Emellett azt is megmondta, hogy véleménye szerint egyedül Hitlerrel érdemes tárgyalni, ami, ismerve Schleicher egyértelmű álláspontját és Hitler ellenszenvét a tábornok iránt, szintén nem biztatott eredménnyel.

Amíg azonban a hozzászólók általában kitértek a megoldás lehetőségére, erről Schleicher hallgatott. Az ülés résztvevői előtt nyilvánvaló volt, hogy a nemzetiszocialisták visszautasítása és, ami ezzel együtt járt, a parlament teljes mellőzése a konzervatív diktatúra kiteljesedését jelenti.

Papen viszont nem értett ezzel egyet, s ettől kezdve a két politikus útjai mindjobban eltávolodtak egymástól.

A kormányülésen végül „salamoni döntés” született. Megállapodtak abban, hogy a kormány nem nyújtja be lemondását, s a kancellár Schleicher támogatásával „fáradozni fog a nemzeti erők koncentrációjának létrehozásán”.

Papen másnap beszámolt Hindenburgnak a döntésről, egyben javaslatot tett arra, hogy a korábbiaknál nagyobb engedményeket tegyenek Hitlernek. Úgy vélte, hogy a nemzetiszocialisták nem fognak elzárkózni többségi kabinet alakításától, amelyhez az erre már hajlandó centrum és a Bajor Néppárt mellett elegendőnek bizonyulhatott a német nemzetiek és a Néppárt megnyerése. Hindenburg jóváhagyta Papen tervét, és őt bízta meg a tárgyalások vezetésével.

A tárgyalások eredményéről Papen november 17-én számolt be a kormánynak. November 13-án a Centrumpárttal és a német nemzetiekkel folytatott megbeszéléseket, 16-án a Német Néppárttal. A Hugenberg vezette német nemzetiek és a mind erőteljesebben hozzájuk közeledő Német Néppárt, amelynek élére Stresemann halála után Eduard Dingeldey került, egyértelműen Papen és a „nemzeti koncentráció” mellett foglalt állást, amint ez várható is volt. A centrum álláspontja más volt. Kaas és Josef Joos kifejtette, hogy jóllehet egyetért a „nemzeti koncentráció” gondolatával, a kormány élén nem tartja kívánatosnak Papen személyét. Papen beszámolt arról is, hogy kísérletet tett a szociáldemokratákkal folytatott megbeszélésekre, a pártvezetés azonban visszautasította meghívását.

A legfontosabbat mondandója végére tartogatta, mégpedig a nemzetiszocialisták álláspontjának ismertetését.

Papen, ugyancsak november 13-án, Hitlernek is javaslatot tett a tárgyalások felújítására. Meghívására azonban furcsa válasz érkezett. Az NSDAP az eszmecsere meglehetősen sajátos formáját kötötte ki: a tárgyalások helyett levélváltást javasolt. Hitler arra hivatkozott, hogy az augusztus 13-i tárgyalásokat követő kormányközlemény elferdítette álláspontját, ő ugyanis nem követelt „teljhatalmat”, amint az a dokumentumban állt, csak „a vezetést kérte pártja számára”. Papen úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Hitler november 16-i válaszlevele lényegében egyet jelent az elutasítással. Igazolva látta korábbi álláspontját, amely szerint a kormány lemondása és személyének kikapcsolása a tárgyalásokból elősegítheti a „nemzeti koncentráció” megalakítását. Más kifogást ugyanis Hitler most nem emelt. Ezzel a javaslattal kereste fel Hindenburgot, aki alapjában véve egyetértett véleményével, s hajlandó volt átvenni a tárgyalások irányítását. Felkérte ugyanakkor Papent, hogy amíg a tárgyalások folynak, a kormány ne mondjon le. Ez utóbbival Papen – amint már a kormányülésen kifejtette – nem értett egyet.

A következő hozzászóló Schleicher volt; véleménye szerint szintén elkerülhetetlen a kormány lemondása, de csak taktikai okokból, hogy „elejét vegyék a nemzeti körökben elterjedt uszító hadjáratnak, ami a mostani kormányt tartja bűnösnek abban, hogy nem jött létre a széles nemzeti front”. Egyelőre azonban ő is azon a véleményen volt, mint Hindenburg – s nem véletlenül, hiszen az elnök döntéseiben éppen neki volt a legnagyobb része ebben az időben -, hogy a kormány maradjon a helyén addig, amíg távozását a tárgyalások egyértelműen nem indokolják. A vita során azonban megváltoztatta véleményét, s ha egészen más megfontolásból is, mint Papen, támogatta a kancellárt a kormány azonnali lemondása körül kibontakozott vitában. Schleicher számára világos volt ugyanis, hogy amennyiben Hindenburg továbbra is ragaszkodik az elnöki rendszerhez és nem hajlandó pártkabinetet kinevezni – ezt pedig a kormányülésen az elnök titkára, Meissner újból határozottan megerősítette —, a nemzetiszocialistákkal nem lehet megállapodást kötni. Az elkövetkezendő napok eseményei Schletchert igazolták.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!