(1931—1936)
HARMADIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
4
VIII.
A lángok kialudtak és a fővárosban meg a vidéken helyreállt a nyugalom. A férfiak és az asszonyok visszatértek munkájukhoz. Összehívták az Alkotmányozó Nemzetgyűlést és a várakozásnak megfelelően a Köztársasági-Szocialista-
A Köztársaság alkotmányának a nemzetgyűlés által elfogadott első pontja így hangzott:
„Spanyolország a dolgozók szabad és igazságos rendszerben megszervezett demokratikus Köztársasága. Szerveinek hatalma a népből ered.”
Értékes szavak voltak ezek, de sajnos, amit állítottak, akkor
nem volt igaz. Mert a parasztok még nem szabadultak fel a földbirtokosok uralma alól és az egész országnak nagy változáson kellett még átmennie ahhoz, hogy az alkotmány bevezető paragrafusa valóságos tartalommal teljék meg. Mégis ezek a szavak egy olyan elmaradott országban, mint Spanyolország, egy új nap hírnökéhez voltak hasonlók.
Kétségkívül a legfontosabb problémák, amelyek az ország figyelmét lekötötték, és amelyeknek gyors megoldását az uralmon lévő kormánytól várták, a következők voltak: az agrárhelyzet, a hadsereg, az Egyház és Katalónia. Az új alkotmány mindezen kérdésekre megoldástervezeteket dolgozott ki, de ezeknek hatékonyságát csak a gyakorlat bizonyíthatta be. Az alkotmány elfogadása után még számtalan olyan kiegészítő törvényt kellett megvitatni, amelyek konkrét és világos formában írják elő a kijelölt reformok végrehajtását.
Az agrárhelyzet Spanyolországban 1931-ben abban a néhány pontos szóban foglalható össze, amelyet a Földreform Intézet egyik kiadványában olvashatunk 1937 májusából: „A szegénység egyes vidékeken növekszik, a nagybirtokok továbbra is fennállnak, a földbirtokosok egyre inkább a nagy városokba költöznek és nem törődnek birtokaikkal, a földeket rosszul művelik meg, a bérleti árak magasak és a napszámbér nyomorúságos.”
Míg a Nemzetgyűlés ezeket a problémákat tárgyalta és én barátaimmal politikáról beszélgettem, először tudtam meg valamit a parasztok, kisbirtokosok és földmunkások helyzetéről. Emlékeztem, mint élt a La Mata körül elterülő falvak lakossága és milyen volt a bérlők, napszámosok, szénégetők élete, akiket gyermekkorom óta ismertem. Számot adtam magamnak arról, hogy ez a helyzet a végtelenségig ismétlődik, Spanyolország egész területén sokszor még ezerszer rosszabb körülmények között. 1931-ben körülbelül tizenötmillió spanyol élt a városokon kívül és ezek közül egyesek legnagyobbrészt, mások kizárólag csak a földművelésből tudták magukat fenntartani. De hát milyen volt a föld felosztása1? Az 1935-ös statisztikák, amelyek három évvel azután készültek, hogy Spanyolországban a földreform-törvényt megszavazták, ezt mutatják:
Nagybirtokok (200 holdnál nagyobb birtok) 7,468.029 hektár.
Középbirtok (100—200 holdig) 2.339.957 hektár.
Középbirtok (10—100 holdig) 4,611.789 hektár.
Kisbirtok (10 holdnál kisebb) 8,014.715 hektár.
Ilymódon Spanyolország egész területének 33%-a olyan földbirtokosok kezében volt, akik legnagyobbrészt a nagyvárosokban, földjeik jövedelméből, földjeiktől távol éltek. E nagy birtokosok közül tizennégy család közt oszlott meg 383 062 hektár. A félfeudális arisztokratáknak e listája élén Medinaceli hercege állott 79.147 hektárral, utána következtek a Penaranda, Villa Hermosa és Alba családok 51.000, 47.000 és 37.000 hektáron felüli birtokaikkal. A tizennégy család névsorát Lerma hercege zárta be csaknem 12.000 hektárral.
Kezdetben nehezen értettem meg, hogy az emberi élettel kapcsolatban mit is jelentenek ezek a rideg és száraz számadatok. Mindig azok között éltem, akik a föld tulajdonosai voltak. Először most kezdtem érdeklődni a kérdések iránt és megérteni a földnélküliek problémáit. E tizennégy család mellett, akik egymás között 383 000 hektár földet osztottak fel, két és fél millió galíciai paraszt állott — Galicia földje szegény és keveset hoz —, akik összesen 2.9 millió hektár föld felett rendelkeztek, azaz családonként alig többel, mint egy hektárral.
Az én apám hatalmas birtokok tulajdonosa volt Salamancá-ban, La Mata-i birtoka Segoviában volt. De apánkat családunkban senki nem tekintette földbirtokosnak, mivel üzleti ügyeivel foglalkozott és érdeklődését jobbára banküzletek foglalták el. Mégis azoknak a parasztoknak nagyrésze, akiket én apám földjén dolgozni láttam, még annyi földdel sem rendelkezett, ahol egy krumplit elültethetett volna.
Ez persze nem azt jelentette, mintha Spanyolország szegény lett volna. Ezt a kifejezést századokon keresztül használták azok, akik minden gazdagságukat a földből szerezték. Spanyolország minden téren rettenetesen elmaradt, de talán mindennél jobban a földművelés terén. Még ez a néhány ember tulajdonát képező spanyol föld is nagyon sokat szenvedett az erdőkkel űzött rablógazdálkodás, az avult földművelési mód és a modern öntözőrendszer hiánya miatt. Az volt a helyzet, hogy a XX. század közepén még ugyanazt a csatornázási rendszert használták, amelyet az arabok teremtettek meg a félsziget leggazdagabb vidékein és más vidékeken pedig még ezt az öntözési rendszert is elhagyták anélkül, hogy helyébe valami mást létesítettek volna. Egész országrészek szegényedtek így el a tulajdonosok hanyagsága miatt. Ezeket nem érdekelte az, hogy földjüket kellő módon kihasználják. Nagyon sok föld maradt felszántatlanul, és ezek a birtokok hosszú éveken, sőt gyakran századokon át nem hoztak semmit. Az ott élő földmívesek rosszultápláltak voltak és elszegényedtek. Nagykiterjedésű területeket, amelyeket a lakosság hasznára meg lehetett volna művelni, csak a bikaviadalra szánt állatok tenyésztésére használtak fel.
„Az alkotmányozó nemzetgyűlés által megszavazott eredeti földreform-törvény legfontosabb irányelvei”, írja a Földreform Intézetnek ugyanez a kiadványa, a következők voltak: „a földmíveléssel foglalkozó lakosság átrendezése, a területi tulajdon széleskörű, újból való elosztása, a régi feudális birtokrendszer maradványainak felszámolása, azoknak a javaknak visszajuttatása a községek számára, amelyektől megfosztották őket és a földdel foglalkozó munkásság határozott védelme.”
„A felszántatlan nagy területeket fel kell osztani és ezeken parasztcsaládokat kell letelepíteni.”
Az új rendelkezések megtiltották a kormány által megszabott mennyiségen felül a gabona és más termények kivitelét. Így akarták fenntartani az árak színvonalát és elejét venni annak, hogy spanyol terményeket külföldre adjanak el, mialatt a lakosság nagyrésze éhenhal az országban. Ezenkívül megszavazták a járási határtörvényt. Ezzel akarták megakadályozni azt, hogy a birtokosok portugál és más vidékről való szegényebb munkásokat alkalmazzanak olcsóbb bérért, míg a járásbeli napszámosok munkanélkül maradnak. Ha a birtokos birtokán valamilyen munkát akart elvégeztetni, eljött az aratás vagy a szüret ideje és a tulajdonos inkább hagyta megrothadni a terményt, semhogy a földmunkásoknak munkát adjon; a földreformtörvény kimondta, hogy a sommásoknak jogában áll learatni a gabonát és felvenni érte az azért járó bért.
Az agrárreform-törvény rózsaszínű jövőt festett Spanyolország számára, ha a gyakorlatban is megvalósították volna. De erre vonatkozólag ismét a Földreform Intézet említett kiadványát idézem: „Mindez (az Alkotmányozó Nemzetgyűlés által megszavazott földreform-törvényben foglalt újítások) a különböző politikai pártok programjában benne volt, de az ország közvéleményének legszélesebb rétegei is követelték. Ám amikor a szavakból és az elméletből a gyakorlatra kellett volna áttérni, a kiváltságos osztályok ellenállása szinte legyőzhetetlenné vált. Egy hajszálnyit sem engedtek önző álláspontjukból. A nagylelkűség legcsekélyebb jelét sem mutatták. Le nem mondottak semmiről, hogy véget vessenek az agrárrendszer százados igazságtalanságának és egy kevés jólétet biztosítsanak a legnyomorultabb és legszegényebb osztálynak, a parasztoknak, akik nélkül a nemzet nem tudna fennmaradni.”
Az állam magára vállalta, hogy az arisztokratáktól vásárolt földekre behelyezi a parasztokat. Azok a kevesek, akik addig Spanyolország földjének 33.9 százalékát birtokolták, most majd át kell, hogy engedjék a helyüket a legszegényebb osztály millióinak. De a reformokat nem lehet csak papíron végrehajtani. 1931-ben a spanyol parasztok tele voltak reménységgel. Évekkel később még mindig várták, hogy a Köztársaság elkezdje szétosztani az ígért földeket. Az agrárreform oly szörnyű lassúsággal haladt előre, hogy nem egyszer kérdeztem magamtól, vajon nem azok hajtják végre a földreformot, akinek minden érdekük, hogy az Spanyolországban soha a gyakorlatban meg ne honosodjék.
A hadsereg kérdését az új alkotmány néhány — kevés — paragrafusa szintén szabályozta. Manuel Azanát nevezték ki a Köztársaság ideiglenes kormányába hadügyminiszternek. Azanát, ezt a hideg értelmiségi koponyát egyáltalán nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak, ehhez túl gőgös volt. Már évek óta foglalkozott a hadsereg elméleti problémáival. Azana valójában szakértő könyvtári hadvezér volt és valószínűleg nem akadt még egy olyan értelmiségi Spanyolországban, aki asztal mellett ülve, nála könnyebben nyert volna csatákat. Hányszor magyarázta el kávéházi társaságában vagy az Athenaeumban azokat az újításokat, amelyeket a spanyol hadseregben be kell vezetni! Abban a hadseregben, amely túl volt zsúfolva tábornokokkal! Hányszor beszélte meg ezeket a dolgokat politikai barátaival és hányszor tett javaslatot kávéházi beszélgetés közben annak a hadseregnek a megreformálására, amelyben nyolcszáz tábornok volt és minden hat katonára esett egy tiszt!
Azana most hadügyminiszter volt, nem pedig ebédutáni hadseregpolitikus.
Amikor átvette a minisztériumot, a hadseregben könnyen meg lehetett számolni azokat a mindenféle rangú tiszteket, akik valóban köztársasági érzelműek voltak. A tisztikar egy részét egy csoport magasrangú katona és fiatal tiszt alkotta, akik főleg arisztokrata családból származtak és akiknek osztályérdekei az arisztokratákkal, földbirtokosokkal és az egyházéval egyeztek meg. A hadsereg tisztikarának másik részének többsége, középosztályból való tisztekből állt. Ezeknek nem volt alapos politikai meggyőződésük és noha a hadsereg vezetésében egyszerű társadalmi számlásuk miatt viszonylag nagyon kevés befolyással rendelkeztek, ezeket kellett megnyerni a Köztársaság számára, mivel a tisztikar zömét ők alkották.
A hadsereg azt állította magáról, hogy nem „politizál”. Ám a valóság az volt, hogy sohasem merészelt szembeszállni az egyház vagy a korona tekintélyével, mert mindkettőt egyformán „isteni eredetűnek” tekintette. De a vezérlő tisztek uralkodó osztálya mindig fenntartotta magának a jogot, hogy bármilyen olyan helyzetről „nyilatkozzék”, amelyet érdekeivel ellentétesnek tart, vagy amely előjogait a legkevésbé is csökkentené. E „nyilatkozatok” legrégibb emlékezet óta soha nem akartak a hadseregből kiinduló új politikai irányvonalat szabni, hanem csak arra szolgáltak, hogy valamely hadtest elégedetlenségét fejezzék ki az uralmon lévő kormány politikájával szemben.
Azana előtt csak két lehetőség állott. Vagy össze kell fognia a középosztályból származó tisztek határozatlan tömegét és velük, valamint a rendszerhez teljesen hűséges néhány tiszttel egy valóban néphű hadsereget felállítani, többé-kevésbé drasztikus rendelkezésekkel félreállítva a hadseregben uralkodó arisztokrata osztályt, vagy pedig feloszlatni a hadsereget és a meglévő kevés köztársasági érzelmű tisztre és a legénység soraiból kiemelt népi származású új káderekre támaszkodva — akiket külön e célból létesített iskolákban nevelnének —, azt újra szervezni. Mert ahhoz nem fért kétség, hogy az újonnan megszületett köztársasági rendszernek új és teljesen hűséges hadseregre van szüksége. De Azana félt attól az ellenkezéstől, amelyet ez a cselekedete kiváltana és a két út egyikét sem választotta. Ellenkezőleg, egy sereg olyan intézkedést léptetett életbe, amely a nemzet szempontjából nem volt fontos. Ám e rendeleteit azok a reakciós elemek használták fel saját javukra, akiket mindjárt az első percben el kellett volna távolítani a hadseregből, de soha nem távolították el őket.
Az a rendelkezése, hogy mindazok a tisztek, akik ezt kívánják, teljes fizetéssel nyugdíjba mehetnek, szintén nem oldott meg semmit és szörnyű következményekkel járt. Ahelyett, hogy a rendszer ellenségei vagy a legtehetetlenebb és legrosszabb tisztek vonultak volna nyugdíjba, a nyugdíjaztatás iránti kérést össze-vissza és ki-ki saját akarata szerint adta be. Az érdekeltek tehetségét és politikai érzelmeit senki számításba nem vette. A köztársasági érzelmű tisztek közül sokan megragadták a kínálkozó alkalmat, hogy otthagyjanak egy olyan foglalkozást, amit pusztán csak megélhetési eszköznek tartottak. Ezek most a teljes nyugdíjjal a zsebükben új munkaterületen kerestek elhelyezkedést. A reakciós tisztek pedig, akik ezt a rendeletet saját javukra használták ki, nyugdíjaztatásuk után is szoros kapcsolatban maradtak a még tényleges szolgálatot teljesítő tisztikarral és egyre jobban érvényesítették befolyásukat a politikai életben. Végnélküli szabad óráikat azon rendszer elleni összeesküvésekkel töltötték el, amely a megélhetést oly nagylelkűen biztosította számukra.
Az egyház és az állam szétválasztása a reakció részéről nagyobb ellenzést váltott ki, mint a Köztársaság által hozott bármely más intézkedés. A királypártiak mindenáron igyekeztek külföldön azt a hatást kelteni, mintha az új köztársaság vallásellenes volna és el akarná pusztítani a vallásgyakorlatot és a hitet. Pedig ennél semmi nem állt messzebb a valóságtól. Más országokat nem tekintettek vallásellenesnek azért, mert az egyházat az államtól elválasztották. A modern demokráciák egyetemlegesen azt vallják, hogy a szabad országok polgárainak élvezniök kell azt a jogot, hogy ahhoz a valláshoz tartózhassanak és azt a vallást gyakorolhassák, amelyikhez kedvük van. Ha valakinek úgy tetszik, egyik valláshoz sem kell tartoznia. Ezenkívül még az is általánosan elfogadott jogszokás, hogy maguk a hívők döntenek, hozzájárulnak-e vagy sem anyagi segítségükkel az egyház költségeihez. A többi demokratikus nemzeteknél a katolikus egyháznak eszébe sem jutott, hogy az államnak kell eltartania az egyházat és a klérust.
De amikor az Alkotmányozó Nemzetgyűlés az egyház és az állam szétválasztásának törvényét és a vallásszabadságot megszavazta, a királypárti spanyolok panasza és jajveszékelése mindenüvé elhallatszott. A katolikus egyház hatalmas volt. Egy huszonötmillió lakosságú országban 168.762 férfi és asszony állt kizárólagos szolgálatukra, többen, mint az összes közalkalmazottak együttvéve, beleszámítva a rendőrséget és a tisztviselőket is. Az egyház volt az egyik legnagyobb földbirtokos az országban és egyben a legkevésbé nagylelkű földesúr a parasztokkal szemben. Kisbirtokosokkal lakott egész falvak kerültek lassanként uzsora és a parasztoknak nyújtott hitelek folytán vallásos rendek vagy olyan többé-kevésbé leplezett vállalatok kezébe, amelyeknek tőkéje a Spanyolországban leghatalmasabb vallásos rendtől, a Jézus Társaságtól származott.
A katolikus egyház volt az ország egyik legnagyobb kapitalistája is. A jezsuiták csaknem kizárólagos tulajdonosai voltak számos bányának, hajózási vállalatnak villanytársaságoknak. Bankok, szállodák, újságok, rádióállomások, vasutak és villamosok voltak a kezükben. Az egyház mint gazdasági vállalat erős konkurenciát jelentett az üzletembereknek. A madridi villanytársaság, amelynek apám igazgatója volt, noha hosszú éveken át igyekezett független maradni, végül mégis kénytelen volt fuzionálni a konkurens madridi villamosvállalattal, az Egyesült Madridi Villanytársasággal. Ennek a vállalatnak a hírhedt Ruiz Senen volt az igazgatója, az az ember, aki a Jézus Társaság „Aladár”-jaként a jezsuiták vállalatainak legnagyobb részét vezette. Hogy ennek a villanytársaságnak tőkéje is a jezsuitáktól származott, az nem volt titok senki előtt.
Az egyház gazdag volt és hatalmas és éppen ezért módjábanállt nagy befolyást gyakorolni az országra. A Katolikus Nemzeti Agrárszövetség, amelynek egyetlen valóságos célja az volt, hogy megakadályozza a parasztok egyesülését és azt, hogy belépjenek a szakszervezetekbe, hetven időszaki folyóiratot és öt napilapot tartott fenn. Nyomdájuk éjjel-nappal dolgozott és az országot elárasztotta a Szövetség propagandájával. Mindennek a költségét a Jézus Társaság fedezte.
A vallásos rendek szinte egyedurai voltak Spanyolország nevelésének. A Köztársaság iskolákat és tanintézetéket ígért mindenki számára. De ezeket az iskolákat és tanintézeteket még, létre kellett hozni, a tanítókat elő kellett készíteni. Addig is, aki gyermekeit iskolába akarta küldeni, nem küldhette máshová, mint olyanba, amelyet vallásos rendek tartottak fenn. És nem egy gyerek tért haza az iskolából ezt kérdezve: „Mondd apám, mi köztársaságiak vagyunk? Mert a tanítónő a szerzetesi iskolában vagy a zárdában azt mondta a többi gyerekeknek, hogy ne játsszanak velem, mert én nagyon rossz gyerek vagyok, mivel a szüleim köztársaságiak …”
Kétségtelenül az egyház nagyon hatalmas volt Spanyolországban. A nemzetgyűlésben José Maria Gil Robles volt a Függetlenjogú Spanyol Szövetség (spanyol rövidítése: CEDA) parlamenti kisebbségének vezetője. A CEDA főfeladata az volt, hogy fenntartsa az egyház és a nagybirtokosok hatalmát és előjogait.
A Köztársaság az új alkotmányban elméletileg megoldotta az egyház kérdését: még hátra volt, hogy meglássuk, vajon képes lesz-e a gyakorlatban is megoldani.
Katalónia kérdése volt mindennek ellenére a legkevésbé komplikált probléma azok között, amelyekkel a nemzetgyűlésnek szembe kellett néznie. A katalánok nemzedékek óta vágyódtak arra, hogy önkormányzatukat megszerezzék. Ezeket a vágyálmokat néha egyes politikusok felhasználták saját céljaikra, s ezek Katalónia népét kezükben akarták tartani, részben azért, hogy kizsákmányolják őket, részben azért, hogy azok élő súlyként szerepeljenek a spanyol reakció mérlegserpenyőjében. Az új rendszerben Katalónia kitűzhette saját zászlaját és beszélhetett saját nyelvén. Néhány hónappal később a Köztársaság országgyűlése megszavazta a statutumot, amely Katalóniát autonóm köztársaság formájában kormányozta. Katalónia népe nem akart elszakadni Spanyolországtól. A katalán proletariátus túlságosan jól megértette, hogy ha eddig kizsákmányolták őket, ezért legalább annyira volt felelős Spanyolország központi kormánya, mint maguk a katalán nagyiparosok és bankárok. A katalán tőkések hívták segítségül Martinez Anidót és ők juttatták kormányra Primo de Riverát. A királyság egyformán elnyomta és egyformán rosszul kormányozta az ország minden részében élő népeket.
Az ideiglenes kormány miniszterei, akik a Köztársaság első napjaiban leutaztak Barcelonába, hogy megbeszéléseket folytassanak Francisco Maciá-val, a katalánok „nagyapjával”, mindenütt a rokonszenv és lelkesedés kitörő bizonyítékaival találkoztak. Semmi ok arra nem volt, hogy Spanyolország népei ne éljenek testvéri egyesülésben egy szabad és demokratikus rendszeren belül.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!