(1906—1923)
ELSŐ RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
2
VI.
Iskolába 1915-ben kezdtem járni, amikor még kilencéves sem voltam. Ekkor már két éve éltünk a Lealtad-utcában és én megszerettem a szobákat, nagyapáék kisudvarát és a Retiro kertjeit. Anyám, ha akarta volna, otthon is taníttathatott volna bennünket, de 1915-ben a háború miatt az utolsó angol nevelőnők is visszamentek hazájukba. Mikor az európai háború elszólította a spanyol fővárosból ezeket a névtelen fiatal lányokat, akikre a madridi előkelő társaság oly hosszú időn keresztül bízta gyermekeinek gondozását, a spanyol kiváltságos osztály szembekerült a problémával; hogy nevelje gyermekeit?
A Jézus Szent Szíve Rabszolgáinak Apácarendje éppen ekkor nyitotta meg zárdáját gazdag családok lányai számára. Ezt az intézetet, amelyet a hírneves jezsuita fiúkollégiumok nevelési rendszerével vezettek, a legmodernebbnek és legfényűzőbbnek tekintették Madridban. Az épület kétségtelenül új, noha ízléstelenül és szeretet nélkül volt berendezve. Ám a nevelés, amelyet ott kaptunk, a legkevésbé sem látszott modernnek. Fekete gyapjúegyenruhát kellett viselnünk, berakott szoknyát, magasra gombolt nyakat és fekete selyemövet. Egyenruhánk olyan csúnya volt, hogy esténként, amikor hazaértünk, anyám azonnal elküldött bennünket átöltözni, mielőtt szobájába beléptünk vagy a szalonba mentünk, hogy a látogatókat üdvözöljük.
De ez csak a kezdet volt. Minden reggel negyednyolc körül a zárda autóbusza ötször dudált a kapunk előtt. Lefutottunk a lépcsőn, mögöttünk szaladt a szobalány, akinek gondjaira voltunk bízva, ő hozta a könyveket, kalapunkat és a reggelinek azt a részét, amit már nem volt időnk megenni. Az autóbusz már majdnem tele volt félig alvó kislányokkal, akikre az autóbuszban való csend és rend fenntartására szerződtetett társalkodónő vigyázott. Ő volt az egyetlen világi személy, akivel iskolai életünkben kapcsolatba kerültünk. Noha a szabályzat előírta, hogy az autóbuszban egy szót sem szabad beszélnünk, a szegény hölgy ezt soha nem tudta elérni. Becsületére legyen mondva, hogy az apácáknak csak akkor árult el bennünket, ha az úton valami különleges botrányt csaptunk és megértette, hogy ennek híre más utakon is eljut a zárdába. Ilyenkor büntetésünk mindig az volt, hogy megvonták tőlünk a „szünetet” azaz azt a napi negyvenöt percet, amikor beszélhettünk, játszhattunk és mozoghattunk. Legtöbb szenvedélyes barátkozásom, amelyet zárdabeli társnőimmel kötöttem, az autobuszutazások alatt szövődött. Ezeket a pillanatokat tartottuk kollégiumi életünk legboldogabb idejének.
Korai felkelésünk azt jelentette: még idejében érkeztünk, hogy misét hallgassunk és megáldozzunk. Az utolsó susogások a zárda kapuja előtt hangzottak el, még mielőtt a kapus nővérke az ajtót kinyitotta. Amikor egyszer már bent voltunk, egyetlen szót sem volt szabad kiejtenünk, még a leghalkabban sem. E szabály alól csak az ebédutáni negyvenötperces „szünet” volt kivétel.
Amikor korán érkeztünk, egyenesen a fátylainkért mentünk, amelyek az alsó folyosón, a kápolna bejáratánál voltak felakasztva. Fehér fátyol jelentette, ha áldozhattunk és fekete fátyol, ha nem. Jaj annak a kislánynak, aki fekete fátyolt vett föl! Részletesen be kellett számolnia arról, hogy miért nem áldozhat. Mise után ízetlen reggelit ettünk, amely vízzel készült kakaóból vagy színtelen és íztelen tejeskávéból állt, kinek-kinek választása szerint. Hosszú fehér márványasztalok mellett ültünk és persze sem a reggeli, sem a többi étkezés alatt nem volt szabad beszélnünk.
Az órák kilenckor kezdődtek és addigra a zárda autóbusza még egyszer körbement, hogy a többi fél-bentlakót felvegye. A zárdában összesen száznegyvenen voltunk. A tanterem ugyanolyan hideg és szomorú volt, mint a zárda többi része. Körberakott padokon ültünk s csendesen hallgattuk az apácák monoton hangját. Olyan tárgyakat tanítottak, amelyekről alig tudtak többet, mint maguk a növendékek, mert azokban az időkben az apácáktól nem követeltek különleges tanulmányokat, de még tanítói képesítést sem, ahhoz, hogy intézményeikben taníthassanak. A madridi Szent Szív Rabszolgák Zárdájában eltöltött kemény hat év után a földrajz, vallástan (persze csakis az apostoli római katolikus vallást tanították) és az angol irodalom sekélyes ismeretével kerültem ki az életbe. A zárdában tanult spanyol- és világtörténelem inkább volt legenda, mint tudomány, amint arról később magam győződhettem meg. Igaz, kivonni és szorozni is megtanítottak bennünket, sőt két éven át egy olyan könyvből is tanultunk, amelynek címe „Logika és etika” volt. De ennek ellenére e két szó jelentőségét csak sok-sok évvel később értettem meg. A „Művészettörténelem”, ami kedvenc tantárgyam volt, egész különleges elbánásban részesült. Noha Madridban van a csodálatos Prado Múzeum, oda soha nem vittek el bennünket, és a spanyol festőkről és más művészekről sem tanultunk semmit, olymódon, hogy műveiket megmutatták volna nekünk. Szó sincs róla. A „művészettörténelmet” olyan könyvből tanították, amelyben azok a képek vagy szobrok, amelyek a fejnél, a lábujjaknál, vagy a kezeknél valamivel többet mutattak, festékkel vagy színesceruzával voltak befedve.
A zárdából hat év után úgy kerültem ki, hogy a legkisebb elképzelésem sem volt irodalmunkról, noha könyv nélkül kellett megtanulnunk az angol irodalom történetét. A zárdában eltöltött egyik utolsó évemben mégis előadást tartottam a díszteremben Cervantesről, az összes kislányok és külön e célból meghívott családtagjaik előtt. De az előadást elejétől végig egy apáca írta, s nekem szóról-szóra be kellett magolnom azt, anélkül, hogy sok mindent megértettem volna abból, amit mondok. Ha az utolsó pillanatban mégis elfelejtettem volna valamit, a szöveg ott volt előttem, hogy olvashassam.
A zárdában elég sok időt töltöttünk „varrással”. Ám ott soha nem tanultam meg varrni, sem foltozni, inkább csak több-kevesebb ízléssel hímezni, aminek mindenesetre nagyon kevés gyakorlati jelentősége van. Minden kislánynak volt egy vörös selyemmel bélelt vászonkosárkája, amelyben „kézimunkáját” tartotta. Anyám nagy sajnálkozására mindig utáltam a varrást, de még annál is jobban a hímzést és így mindig én ajánlkoztam arra, hogy felolvassak. Borzalommal emlékszem gyermekkoromnak azokra a véget nem érő óráira, amikor az ormótlan fekete egyenruhába öltözött száznegyven kislány szemét a hímzőkeretre szegezve ott ült széken, míg én szinte szót sem értve belőle, olvastam a szentek életét vagy a mártírok történetét …
Minden nap negyvenöt perc „szabadidőnk” volt és e nagyszerű idő alatt megengedték nekünk, hogy beszéljünk, zajt csapjunk, játsszunk és szaladgáljunk a kertben. Persze a „közönséges” vagy „nem kisasszonyoknak való” játékokat nem engedélyezték, és az is magától értetődik, hogy nem beszélgethettünk kettesben barátnőinkkel. Mert az apácák szigorúan megtiltották, hogy egyéni barátságokat kössünk és e negyvenöt perc alatt a beszélgetés, — mint mondották, — „általános” kell, hogy legyen.
De akármilyen szigorú volt is a szabályzat és akármit tettek is, hogy annak betartására kényszerítsenek bennünket, nem tudták megakadályozni, hogy a mi korunkban lévő kislányok ne kössenek egymás között mély és szenvedélyes barátságot. Magányos és szomorú volt a gazdag lányok élete a Rabszolgák Zárdájában, de még szomorúbb volt azoké, akiknek szülei — társadalmi helyzetük folytán, — csak ritkán látogathatták meg lányaikat. Így azután ezek a barátkozásban keresték azt a szeretetet, amit máshol nem kaptak meg.
Én a pad alatt, — noha állandóan attól reszkettem, hogy észreveszik, — a legképtelenebb leveleket írtam Maria Vallejónak és Mária Morénesnek, akik legkedvesebb barátnőim voltak a zárdában. Barátnőimet Florenciának és Kornéliának neveztem el s magam Patricia néven írtam alá szenvelgő üzeneteimet. S bár két barátnőm szintén nagyon rokonszenvezett velem, mégsem válaszoltak ugyanolyan lelkesedéssel „episztoláimra”. Levelezésünket akkor kellett abbahagynunk, midőn Maria Vallejo édesanyja megtalált egy Patricia aláírású levelet, amelyben azt a reményemet fejeztem ki, hogy barátnőm belefullad a folyóba és én majd kimentem, hogy így bizonyítsam be neki, mennyire szeretem. A baj csak az volt, hogy Maria Vallejo véletlenül első díjat nyert úszásban Portugaleteben, ahol családjával a nyarat szokta tölteni, míg én magam csak nagy nehézségekkel tudtam a tenger felszínén megmaradni. Vallejóné asszonyság azzal fenyegetett meg, hogy kiveszi a lányát a zárdából, ha ezt a részegítő levelezést nem hagyom abba.
A két Maria és én vasárnap délutánonként szoktunk összejönni, majdnem mindig nálunk, hogy „beszélgethessünk”, csak és kizárólag beszélgessünk. Annyira megszoktuk az egész héten át csendet parancsoló szabályzatot, hogy a hetedik napon még a könyökünkkel is beszélgettünk. Soha nem tudtuk megérteni, mi lehet rossz egy ennyire természetes és normális barátságban, mint a miénk volt. Ezen nem egyszer elgondolkoztam a zárdában, s noha sokat törtem a fejemet, soha nem tudtam megérteni, mit is akartak mondani az apácák, amikor kijelentették nekünk, hogy „az ördög mindig ott van két ember között, amikor azok egyedül beszélgetnek”, még akkor is, ha ez a két ember csak két ártatlan, tizenkétéves kislány.
VII.
A külső világ mindennek ellenére a zárdába is behatolt. Áttörte a magas falakat, a jól őrzött ajtókat és a jámbor apácák minden óvatosságát. Mielőtt kollégiumi életünk elkezdődött volna, Marichu és én már tudtuk, hogy az európai országok háborúban égnek és néhány gyermek, aki a Retiro napos sétányain játszott velünk, gomblyukában divatos jelvényt viselt, amelyen ez volt olvasható: „Ne beszéljen nekem a háborúról!” Szüleink 1916 nyarán Bordeauxba utaztak. Nagyon hamar visszatértek onnan és arcukról úgy látszott, mintha a szörnyű háború képe, — noha csak az ápolónők egyenruhájáról és a vonaton utazó sebesültek arcáról tükröződött feléjük, — kibírhatatlan volna számukra. Pedig csak Dél-Franciaország békés és nyugodt tájait járták be! Az a néhány szó, amit húgaimnak és nekem utazásukról mondottak, valamint a szemükben tükröződő rémület volt az első kapcsolatunk a világháborúval. Olyan volt számunkra, mint valami felhő, amely elvonult felettünk, hogy egy évvel később ismét visszatérjen.
Ebben az időben a miniszterelnök Don Eduardo Dato volt, aki a konzervatív párt vezetésében nagyapámat követte. A kormány kevéssel azután, hogy Európában kitört a háború, semlegességi nyilatkozatot tett. A liberálisok, a köztársaságiak és a szocialisták egyesültek az ellenzékben s ezt kiáltották: „A szövetségesek győzelme a mi győzelmünk, vereségük a mi vereségünk!” De a nemzet többi része és különösképpen a burzsoázia, élén a hadsereggel, ellene voltak annak, hogy Spanyolország a szövetségesek oldalán belépjen a háborúba. Ezek a rétegek „semlegességről” beszéltek, de valójában Németország mellett álltak minden erejükkel, mert a központi hatalmakban látták a reakció védőbástyáját a nép egyre növekvő szabadságával szemben.
A király pedig, aki csak nemrégen került a trónra, habozott. Kezdetben családi okokból a szövetségesek felé hajlott, később nyíltan németbarát lett. A spanyol grandok azt suttogták, hogy a királynő, angol lévén, befolyásolta a királyt, s eltérítette őt attól a kötelességétől, amelyhez hűnek kellett volna maradnia. A legélesebb szeműek észrevették, hogy Spanyolországban egy új osztály, a nagypénzű iparemberek tőkés-osztálya kezd a felszínre kerülni, s ezeknek a befolyása érződik a gyenge uralkodón. Ez az Alfonz, szerencsétlen király volt! Uralkodásának első percétől fogva szüntelenül csak baja akadt az uralmon lévő politikusokkal. A liberálisok éppúgy, mint a konzervatívok (ezek egymást szokták cserélgetni a hatalomban s reakciós politikájuk között alig volt eltérés) éppolyan rossz szemmel nézték a hadsereg befolyását a királyra, mint az uralkodó személyes beleszólását a katonai ügyekbe. Míg az anyakirálynő uralkodott, neki sikerült becsapnia a politikusokat és elérnie célját. Valahányszor azt akarta, hogy egy rendeletet elfogadjanak, vagy olyan rendeletet hozzanak, amellyel a soronlévő politikai párt szembeszállna, egy tábornokot nevezett ki miniszterelnöknek és addig tartotta kormányon, amíg csak a rendeletet keresztül nem vitte, hacsak a politikusok az effajta fenyegetések elől meghátrálva bele nem egyeztek Dona Cristina Őfelsége szándékaiba.
Alfonz szerette volna anyját utánozni, de akárhogy is fordult a dolog, mindig szembekerült az országgyűléssel. Néha a politikai pártok a hatalomért folyó állandó harc közben lehetetlen és gyermekes dolgokra is vetemedtek. Emlékszem egy „takarékossági” intézkedésre, amelyet az országgyűlés elnöki székéből teljes ünnepélyességgel jelentettek be. „A célból, hogy évi … ezer pezetát megtakarítsunk …” — kezdődött a rendelet és folytatódott azzal, hogy lerombolt egy évek óta fennálló szokást, amely közvetve bár, de bennünket, Don Antonio Maura unokáit is érintett. Nem kevesebbről volt szó, mint azokról a híres cukorkákról és csokoládékról, amelyet az országgyűlési képviselők ingyen kaptak! Amíg ezt a „forradalmi” gazdasági intézkedést meg nem hozták, a képviselő urak annyi édességet vittek haza, amennyit akartak. De ezzel a szokással annyira visszaéltek, hogy kénytelen-kelletlen, bizonyos megkötéseket kellett alkalmazni. Ettől kezdve, azonkívül, hogy az ingyenédességek mennyiségét is meghatározták, különböző csoportokat állítottak fel. A kormány tagjainak egy bizonyos különleges fajta csokoládéra volt joguk és ha jól emlékszem, „A Madárka” nevű cukorkaüzlet — a Puerta del Sol-on — volt az, amely ellátta őket, míg a képviselő urak ettől kezdve csak közönséges cukorkákat kaptak, ekkor már ésszerű mennyiségben.
Ezerkilencszáztizenhét tavaszán, egy vasárnap reggel, amikor a zárda kápolnájából jöttünk hazafelé miséről, házunk kapuja előtt zajongó sokaságot találtunk. Olyan nagy volt a zűrzavar, hogy a zárda autóbusza nem tudott bejutni a Lealtad-utcába. A nagy zajban világosan meg tudtuk különböztetni, hogy azt kiáltják: „Éljen Maura! Éljen Maura!” Mindenki ezt harsogta házunk ablakai alatt.
Meghatottan, de egy kicsit ijedten is, Marichuval, sikerült utat nyitnunk a tömegben és beléptünk a kapun. Bent a kapus és a személyzet elmagyarázta nekünk, hogy mi történt. Nagyapánk, Don Antonio Maura, nagy szenzációt keltő beszédet mondott a Plaza de Toros-on. Beszéde során többek között kijelentette, hogy „noha országunk, természete és stratégiai helyzete folytán, a nyugati nemzetek blokkjához tartozik, semleges, és az is marad”.
Szobám ablakából hosszan néztem az utcán tolongó sokaságot és a kíváncsiságnak büszkeséggel vegyes érzése töltött el, amíg csak végül Lucrécio, a felszolgáló inas, az asztalhoz nem szólított bennünket. Miközben az ebédet feltálalta, egész szakaszokat mondott el nekünk nagyapa beszédéből, akit nagyon csodált. Ugyanekkor igyekezett megmagyarázni nekünk, hogy próbálta Don Antonio lecsillapítani szónoklatával németbarát ellenfeleinek felhevült hangulatát. Bejelentette Spanyolország semlegességét, de szavait egyidejűleg a szövetségesek iránt lelkesedők felé is intézte, hogy azokat is kielégítse. De Marichu és én szót sem értettünk az ilyen politikai finomságokból. Szüleink azon a vasárnapon házon kívül ebédeltek és mikor este beléptünk az ebédlőbe, hogy szokás szerint a kereszt jelét rajzolják homlokunkra és mi lefekvés előtt kezetcsókoljunk nekik, nem tettek említést nagyapánk aznapi politikai diadaláról.
VIII.
Don Antonio a Plaza de Toros-on mondott beszédében kijelölte Spanyolország eljövendő külpolitikájának további vonalát. Nemsokára azután, a németbarátok tiltakozásának ellenére, Spanyolország és Anglia kereskedelmi szerződést kötöttek. E szerződés értelmében Spanyolország élelmet küld Angliának — ekkor már az angoloknak erre nagy szükségük volt —, míg Anglia az észak-spanyol iparvidékek részére szállít szenet Spanyolországnak. Így a szövetségesek megnyugodtak, mert sikerült biztosítékot kapniok, hogy a Pireneusokból nem lesz újabb front, amelyet meg kell védeniök.
De 1917-et írtunk, s ez keserű és sötét év volt Spanyolország számára. Marichuval továbbra is mindennap jártunk a csendes és ízetlen zárdába, fekete és szomorú egyenruhánkba öltözve. Odahaza nagyszámú személyzet vett körül bennünket, senki nem beszélt nekünk arról, hogy mi történik Spanyolországban és mégis, noha csak két csacsi kislány voltunk, akiket minden külső behatástól védelmeztek, megéreztük az 1917-es év nyugtalan légkörét.
Spanyolországba kezdett ömleni a pénz. Az országba özönlő nagy vagyonok felébresztették a nemzetet oly hosszú idő óta tartó feudális álmából. Spanyolország semleges volt és mialatt Európa többi országai vagyonukat fegyverekre, munícióra és fojtógázokra költötték, Spanyolország átalakult páncélszekrénnyé, hogy magába fogadja a nyugtalan, háborús Európából ömlő pénzáramlatot.
A régi földbirtokos arisztokrácia dühöngött és elégedetlen volt, hogy a Spanyolországba áradó pénz nem az ő kezei közé került. A hadinyereségek javarésze az újgazdagok: az új, ipari arisztokrácia számára jelentett hasznot. Egyik-másik spanyol grand tudott alkalmazkodni a pénzcsinálás modern formáihoz és el tudott felejtkezni, hacsak pillanatokra is, arról, hogy jövedelme a parasztoktól származik. Ezek utánavetették magukat az országba áradó aranyfolyamnak. De legnagyobb részük továbbra is semmittevéssel töltötte életét. Üldögéltek a madridi klubok és kaszinók karosszékeiben és megvetéssel néztek az újgazdagokra, az iparmágnásokra, miközben azok egyre hatalmasabbak és tekintélyesebbek lettek.
Spanyolországban az ipari és pénzügyi kapitalizmus késői kifejlődésének egyik következménye egy katonai puccs volt. A félfeudális arisztokrácia volt az úr a tábornokokkal túlzsúfolt hadseregben és így magán a királyon is uralkodott. A Katonai Tanácsok, amelyeket abból a célból alakítottak, hogy azok a hadsereg tisztjeinek érdekeit védelmezzék, csakhamar elkezdték diktálni a kormány által követendő politikát. A hatalom ilymódon való bitorlása ellen a király csak gyenge ellenállást fejtett ki, de rövidesen saját hadseregének foglya lett. Mindazonáltal Primo de Rivera tábornok (a későbbi diktátor nagybátyja) hadügyminiszterré való kinevezése nem elégítette ki a Katonai Tanácsokat, mert azt tartották, hogy az idős tábornok túlságosan át van itatva modern eszmékkel. „Modern eszmék”-en azt értették, hogy a növekvő ipari kapitalizmus szolgálatában áll, nem pedig a feudális arisztokrácia szolgálatában, amelyhez a hadsereg érdekei fűződtek. A hadsereg nem volt hajlandó elfogadni a hadügyminisztert. A Katonai Tanácsok kibillentették a mérleget az évek óta — a konzervatív és liberális pártok között kialakult — oly nehezen fenntartott egyensúlyából. Megmozdult a munkásosztály is. Köztársaságiak és szocialisták erős blokkot alakítottak, Madrid és Barcelona munkásnegyedeiben tompa zajoktól dübörgött a föld. Mert nehéz idők voltak ezek a szegények számára, akikről mi oly keveset tudtunk!
A csökkenthatalmú arisztokraták morogni kezdtek, de egyben meg is ijedtek, látván a Spanyolországban felhalmozódó új vagyonokat. De nekik legalább címereik megmaradtak … és a földjeikből származó jövedelmük. De a munkásosztályhoz, a dolgozókhoz az új vagyonok, a növekvő prosperitás morzsái sem jutottak el. Nekik nem voltak címereik, amelyek megvigasztalhatták volna őket, sem földjeik, amelyből jövedelmet húzhattak volna. Ezek az osztályok továbbra is kenyeret és hagymát, vagy ennél csak alig többet ettek; a spekulánsok és újgazdagok fényűző szállodákban és éttermekben töltötték meg gyomrukat. E fényűző szállodák és éttermek is új idők jelei voltak, mert Madridban csak a világháború idején kezdtek elszaporodni.
A vasúttársaságok gyújtották meg a szikrát, amely a tüzet lángralobbantotta. Visszautasították a munkások követelését, akik pedig nagyon keveset kértek csak a részvényesek háborús szállításokon szerzett nyereségéből. A vasutasok sztrájkba léptek és ez a megmozdulás néhány héttel később a század Spanyolországának addig legjelentősebb sztrájkmozgalmává vált. XIII. Alfonz uralkodásának idején az első népi felkelés 1909-ben történt, amikor nagyapám konzervatív vezér és hazafi hírnevét bemocskolva, a királlyal együtt aláírta Francisco Ferrer halálos ítéletét. Ferrer zavaros anarchista doktrínái nagy hatást értek el a katalán proletáriátus körében, de aligha lehetett volna közvetlenül neki tulajdonítani azokat a terrorcselekményeket, amelyek miatt elítélték. Ferrer bűnbakja, áldozata volt a gyenge kormánynak, amely a Barcelonában lefolyt „Tragikus Hét” eseményeitől megijedt.
Az 1909-es felkelés egy, a hadseregben kirobbant botrány közvetlen következménye volt. A spanyol tábornokok a szörnyű farkasvermi csatában, Marokkóban, ezerötszáz embert vesztettek. A tartalékosokat, köztük sok családapát, ekkor persze azonnal behívták.
Mikor kitudódott, hogy csak a szegények, — akik elegendő pénz híján nem tudtak a katonai szolgálat alól mentesülni, — lesznek az esztelen afrikai kaland áldozatai, az elégedetlenség népi felkelésbe csapott át. Harminchat templomot felgyújtottak. A gyermekmenhelyek lakóit magukra hagyták s ezek egyedül kószáltak Barcelona utcáin. Különös véletlen folytán később egy barcelonai újság fényképtárában talált adatokból tudtam bebizonyítani, hogy Franco a spanyol polgárháború első hónapjaiban a „Tragikus Hét” fényképeit használta fel, hogy a „vörösök” gyilkosságairól és bűneiről kiagyalt történeteit illusztrálja.
De még a barcelonai felkelés is kevesebb vérrel járt, mint a felkelés elfojtása. A „Tragikus Hét” alatt 1909-ben csak két pap és egy apáca halt meg. A felkelés elfojtása idején a csendőrség százkét munkást ölt meg és munkások százait vitték börtönbe, akiket később halálra ítéltek és kivégeztek. Az 1917-es általános sztrájk mellett a „Tragikus Hét” gyermekjátéknak tűnt. A kormány megrémült és a király palotájában félholt volt az ijedtségtől. Napokon át sem villamosok, sem vonatok, sem bérkocsik nem közlekedtek, sőt magánszemélyeknek is tilos volt az utcán járni. 1909 óta Spanyolország kiváltságos osztályai már elfelejtkeztek a nép erejéről. Most egyszerre elvesztették azt a biztonságérzést, amelyet a nyugalom éveiben mondhattak magukénak. A termelőosztályok újra felkeltek és rémületbe ejtették a földbirtokok régi arisztokratáit és az újakat a városokban. Emlékszem az aggodalmas arcokra otthon, emlékszem az apácák pánikszerű félelmet sugárzó arcára a zárdában.
De jött a csendőrség gépfegyvereivel. És egy napon hetven munkás esett el Madrid és Barcelona utcáin. Több mint kétezer embert vetettek börtönbe. A vezetők kénytelenek voltak külföldre menekülni. A hadsereg azzal a „nemes ötlettel” játszadozott, hogy a börtönből kiveszi a gondjaira bízott legismertebb politikai foglyokat, Largo Gaballerót, Besteirót és Marcelino Domingót és a hírhedt „szökési törvényt” alkalmazza. Spanyolországban sokszor éltek és élnek ma is vissza ezzel a törvénnyel, amely az őrségnek jogot ad arra, hogy a menekülő foglyot lelője. Ha valakit a törvények mellőzésével akartak láb alól eltenni, a foglyot agyonlőtték és utána kijelentették, hogy szökni akart. De ez alkalommal sikerült megakadályozni, hogy a tisztek e „hazafias cselekedetüket” végrehajtsák. Nagyapám minden lehetőt elkövetett, hogy elkerüljön hasonló túlkapásokat és hogy a köztársasági és szocialista vezetők életét megmenthesse. Ám ezeknek a személyeknek neveit családi össze jöveteleinken soha nem említették anélkül, hogy ne éreztük volna a sátán kénes szagát a csendes szalonban.
IX.
A következő évben, 1918-ban, a király magához hívatta nagyapámat és megbízta azzal, hogy alakítson Nemzeti Kormányt. A király „ultimátumban” megkérte Don Antoniót, hogy hogy „mentse meg” az országot. Ekkor kapta nagyapám „Spanyolország megmentője” hangzatos címét. Marichu és én, akik mindeddig közömbösek maradtunk a politikai kérdések iránt, hirtelen észrevettük, hogy a zárdában különleges elbánásban részesülünk. Don Tomastól, a káplántól kezdve, egészen a kapuőrző nővérkéig, aki a zárdát a külvilágtól őrizte, mindenki különleges magatartást tanúsított velünk szemben.
A Nemzeti Kormányt elég nagy lelkesedéssel fogadták. Lucrecio, szüleim házának felszolgáló inasa, gyermekkorunk egyik legjobb barátja, egy vasárnap, míg az ebédet tálalta fel a gyermekszobában, megmutatta nekünk új ingét. Az ing mellére ez a két szó volt hímezve: „Éljen Maura!” Ez a mondat lett a bennünket körülvevő személyek jelszava.
Nagyapánk újabb politikai sikere újabb barátokat is szerzett számára. Ezek közé tartozott Santillana márki, Infantado hercege, a leggőgösebb, legfennhéjázóbb arisztokraták egyike, aki még arra is késznek mutatkozott, hogy otthagyja a vadászatot azért, csakhogy Don Antonióval részt vehessen az ország „megmentésében”.
Talán megértette, hogy jövedelmezőbb számára, ha az új ipari vállalatokban keres magának működési teret, mert ezek kezdték egyre jobban hatalmukba venni Spanyolországot. Igyekezett más arisztokratákat és nagy földbirtokosokat is rávenni arra, hogy vele együtt a „maurizmus” zászlaja alá sorakozzanak. Ám fáradozásait kevés siker koronázta, mivel az arisztokraták legnagyobb része tudatlan, lusta és dekadens volt ahhoz, hogy akár az ország iparosítása, akár olyan politika iránt érdeklődjék, amely nem az ő rövidlejáratú érdekeiknek védelmét szolgálja. Inkább továbbra is csak földjeik jövedelmét vették fel és élték ugyanazt a könnyű életet, amelyet eddig is éltek.
Don Antonio azonban értékelte a herceg erőfeszítéseit és ez lett hosszú barátságuk alapja.
A zárda falai között nehéz volt valamit is megtudni a kormány ügyeiről, mivel az apácák effajta érdeklődésünket túlzottan világinak tekintették. De Marichu és én azért mégis és továbbra is fitogtattuk társnőink között azt a tényt, hogy egy fontos személyiség unokái vagyunk, amíg csak egy valóságos tragédia arra nem kényszerített bennünket, hogy a magas lóról leszálljunk. Hirtelen és anélkül, hogy szüleinktől vagy az apácáktól bármilyen magyarázatot is kaptunk volna, Marichut és két kisebbik húgomat, — akik csak nemrégiben kerültek a zárdába, — kivették onnan és elküldték La Matára. Engem pedig zárdái bentlakóvá tettek.
Tizenkét éves voltam és az a tény, hogy bentlakóvá lettem, szörnyű szomorúsággal töltött el. Kértem és könyörögtem, hogy magyarázzák meg, mi az oka ennek a hirtelen változásnak életünkben, de semmi kielégítő választ nem kaptam és azzal kellett vigasztalódnom, hogy cellámban éjszakánkint keserű és hisztérikus könnyeket sírtam. Gyermeki képzeletemben mindenféle fantasztikus gondolat kavargott, attól féltem, hogy valami súlyos dolog történt a családban.
Régi barátnőimmel, a félbentlakókkal, nem beszélhettem és a csend, amelyet oly hosszú időn keresztül kellett a nappal óráiban elviselnem, most éjszaka is folytatódott. Meghitt félbentlakó barátnőim helyett a „szegény” bentlakók között kellett új barátnőket keresnem magamnak. Ezek meglehetősen szíves fogadtatásban részesítettek, mert kimondhatatlanul unalmas életükben szórakozást jelentettem.
Nagyrészt jómódú vidéki családok lányai voltak és noha a szabályzatban előírt csendet még a félbentlakóknál is szigorúbban be kellett tartani, egy keveset mindig sikerült sugdolóznunk. Mind szerette volna tudni, miért kerültem oly váratlanul közéjük és én — mivel magam sem tudtam ennek okát —, mélyen szégyenkeztem, hogy nem tudok nekik magyarázatot adni. Végül is kéthetes végnélküli töprengés után, mialatt azon törtem a fejem, hogy miért küldték húgaimat vidékre, még mielőtt a nyár elkezdődött volna, és miért lettem én bentlakó a kollégiumban, eljött az első látogatási nap. Mikor anyám belépett a terembe, az összes nagyobb lányok megértették: anyám másállapotban volt!
Szüleim szerencsétlenné tettek, csak azért, hogy ne vehessem észre a természet munkáját! Ettől a naptól fogva az összes unatkozó kamaszlányok tréfáinak én lettem a célpontja, hisz nem igen volt más szórakozásuk, amellyel foglalkozhattak volna.
Öcsém júniusban megszületett és akkor megengedték, hogy hazamenjek. Mikor anyámat ágybanfekve és oldalán az újszülöttel megláttam, nem mertem megkérdezni, hogy mi baja van, sem azt, hogy mint érzi magát. Attól féltem, hazudni fog s így nekem is hazudnom kell majd és úgy tettem, mintha nem tudnám, honnan került elő az a csöppnyi és ráncos teremtés, akit anyám karjaiban tartott. Mert a lányok a zárdában már a legnagyobb részletességgel megmagyarázták nekem mindazt, amit anyám szájából kellett volna megtudnom!
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!