2
XXV. RÉSZ
NEGYEDIK KÖNYV
MÜNCHENTŐL A TRUMAN-ELVIG
(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)
4. A Truman-elv
1947 március 12-én az „erős kéz politikája” Oroszországgal szemben elérte történeti csúcspontját. Ezen a napon, alapos előkészületek és a Demokrata, valamint a Republikánus Párt vezetőivel folytatott kulisszák mögötti tanácskozások után, Truman elnök megjelent az Egyesült Államok kongresszusa előtt és nagyfontosságú beszédében azt kérte, folyósítsanak négyszázmillió dolláros kölcsönt a görög és török kormánynak. A kölcsön bevallott célja, bár ezt Truman nem határozta meg ilyen nyíltan, az volt, hogy gátat vessenek a „szovjet terjeszkedésnek” és a „bolsevizmus” elterjedésének Európában.
Ebben a beszédében az elnök kijelentette, hogy a brit kormány, „amely eddig is segítette Görögországot”, nem tudná folytatni támogatását, és az Egyesült Államok az egyetlen „nemzet, mely akar és képes kellő támogatást nyújtani egy demokratikus görög kormánynak”, mert ennek létét alapjában veszélyeztetik a „kommunisták vezette, néhányezer fegyveres ember terrorcselekményei”.
Bár Truman nem kötötte ki pontosan, milyen célokra használják fel a kölcsönt, arra kérte a kongresszust, adják meg az engedélyt, hogy „katonai személyzetet küldjenek Görögországba és Törökországba” és intézkedjenek „az élvonalbeli görög és török személyzet oktatásáról és kiképzéséről” …
Ebben a beszédében Truman elnök sehol sem említette meg a Szovjetuniót. De a Chicago Daily News mégis úgy jellemezte Truman javaslatát, hogy az „nyílt felhívás a háborúra” a Szovjetunió ellen.
Március 13-án Henry Wallace, az Egyesült Államok volt alelnöke országos rádióbeszédben válaszolt Truman elnök javaslatára. Wallace kijelentette:
— Nem görög válság áll előttünk, hanem amerikai válság … Ha mi segíteni akarunk a világ népein, miért engedte meg az elnök és a kongresszus, hogy az UNRRA (Egyesült Nemzetek Segélyszervezete) megszűnjék? Miért segítünk olyan keveset az Európában hontalanná és hajléktalanná vált milliókon? …
Hogyan segíti Görögország és Törökország demokráciaellenes kormányainak nyújtott támogatás a szabadság ügyét? … Törökország ellenünk harcolt az első világháborúban és ebben a háborúban is megtagadta segítségét az Egyesült Nemzetektől. Törökország a németek és a szövetségesek zsírjából egyaránt meghízott. A török semlegesség hónapokkal meghosszabbította a háborút …
Egy évvel ezelőtt a Missouri állambeli Fultonban Winston Churchill diplomáciai offenzívára szólított a Szovjetunió ellen. E beszéd elfogadásával Truman ránkkényszerítette azt a politikát, hogy angol támogatással küzdjünk a Szovjetunió ellen. Ez a politika annyira csődbe jutott, hogy Nagybritannia nem tudja tovább folytatni. Most Truman elnök azt javasolja, hogy vegyük át Anglia reménytelen feladatát.
Wallace ünnepélyesen felhívta a figyelmet arra, hogy Truman javaslata Roosevelt politikájának katasztrofális cserben hagyását jelenti és komolyan veszélyezteti a világbékét:
— Amikor Truman elnök a Kelet és Nyugat közötti világméretű konfliktust hirdeti, azt közli a szovjet vezetőkkel, hogy mi készülünk az esetleges háborúra …
Senki sem akar háborút. Ha egyszer kitör a háború, az lesz az oka, hogy nem úgy gondolkodtunk, amint azt a béke megkívánta. Roosevelt úgy gondolkodott. Ő előre nézett és békében és bőségben élő nemzedékeket látott. Két, évvel később pedig Truman elnök arra kér bennünket, nézzünk visszafelé, az ínségben és háborúban élő nemzedékekre. Truman elnök a félelem évszázadát idézte fel előttünk. Én pedig azt mondom, hogy ebben a században megvalósulhat az amerikai álom.
Angliában egy jólismert hang üdvözölte lelkendezve az újonnan meghirdetett Truman-elvet. Winston Churchill hangja volt az. Terjedelmes nyilatkozatában, melyet az Egyesült Államokban április elején két rendkívüli cikkben leközölt a Life című képeslap és a New York Times, a volt angol miniszterelnök ujjongva kijelentette, hogy Truman javaslata tökéletesen alátámasztja és jóváhagyja azokat a szovjetellenes intézkedéseket, melyeket ő maga követelt egy évvel azelőtt a Missouri állambeli Fultonban, valamint kormányának addigi politikáját a görögországi antifasiszta mozgalom elnyomásával kapcsolatban. „1944—45-ben mintha magamra maradtam volna a görög kérdésben”, mondotta Churchill. „De ma úgy látszik, hogy éppen azt a politikát követtem, amelyet alig két évvel később az Egyesült Államok szilárd meggyőződéssel a magáévá tett. Ez igen nagy elégtétel a számomra.”
Noha a szenátusban élénk ellenzésre talált az elnök javaslata és bár Claude E. Pepper és Glen H. Taylor szenátorok azért harcoltak, hogy a görög segélyt helyezzék az Egyesült Nemzetek ellenőrzése alá, 1947 április 27-én 67 szavazattal 23 ellen elfogadták a görög és török kormánynak nyújtandó négyszázmillió dolláros kölcsönről szóló javaslatot.
Május 9-én, többnapos heves vita után a képviselőház is elfogadott egy hasonló javaslatot, s ezzel jóváhagyta a Görögországnak és Törökországnak nyújtandó segélyt. A javaslat elfogadásáról a New York Times a következőképpen írt:
Míg a szónokok azt pufogtatták, hogy a tervezet „meg nem üzent hadüzenetet” jelent, és a Szovjetunió is annak fogja értelmezni, a republikánus Chester E. Merrow, New Hampshire képviselője eldobta a kesztyűt.
Ha Oroszország annak veszi — mondotta Mr. Merrow — hadd vegye magára … Ha ez az intézkedés harcra bírná Oroszországot, mi nem tehetünk róla.”
Akárcsak az első világháború után, a bolsevizmus elleni kereszteshadjáratot 1947-ben sem tisztán politikai megfontolások támasztották alá. 1918-ban az intervenciós háború megindításának egyik főtényezője a szövetségeseknek abbeli vágya volt, hogy ellenőrzésük alá kerítsék Oroszország hatalmas természeti erőforrásait; 1947-ben pedig egyes amerikai érdekeltségeket, melyek a „bolsevizmus” elleni védőbástyák felállítását sürgették a Földközi-tenger partjain, elkápráztatott a Közép-Kelet mesebeli gazdagsága. A kongresszus termeiben, a külügyminisztérium folyosóin gyászosan visszhangzott Borisz Szavinkov hangja: „Ebben érezni lehet az olaj szagát.”
„A világ olajtermelésének súlypontja” — állapította meg az amerikai belügyminisztérium egyik nyilatkozata 1944-ben — „eltolódik a Karibi-öböl körzetéből a Közép-Kelet felé — a Perzsa-öböl környékére.”
Mire a második világháború végetért, az amerikai konszerneknek sikerült uralkodó helyzetet szerezniük a Közép-Kelet olajtermelésének pénzelésében és ellenőrzésében. „Szaudi-Arábia, a leggazdagabb olajtelep”, jelentette 1947 március 24-én a New Republic, „teljes egészében amerikai és ennélfogva középpontja az Egyesült Államok középkeleti érdekeinek.” Az Arab-Amerikai Olajtársaság megvette Ibn Szaud királytól az olaj kitermelés jogát Szaudi Arábiának 440 000 négyzetmérföldnyi területére. Ezen a vidéken becslések szerint húszmilliárd barrelnyi* 1 barrel — 136,5 liter. — Ford. * olajtartalék rejtőzik, vagyis több mint az Egyesült Államok összes ismert olajtartaléka. 1947 tavaszán naponta húszezer barrel olaj tört fel a dhahrani amerikai telepen, ami napi 40 000 dolláros jutalékot jelentett Ibn Szaud királynak. 1947 áprilisában az Arab-Amerikai Olajtársaság szerződéseket kötött egy 1 000 000 dolláros transzarábiai olajvezeték építésére, egészen a Földközi-tengerig.
Truman elnöknek azzal a kongresszusi beszédével foglalkozva, amely kölcsönt kért Görögországnak és Törökországnak, a Time című képeslap 1947 március 24-i száma a következőket írta:
„A hangos beszéd végig Görögországról és Törökországról szólott, de a kulisszák mögött a dél olajtengeréről suttogtak. Amikor az Egyesült Államok elhatározta magát erre a történelmi lépésre, az amerikai olajtársaságok hatalmas csoportja ugyancsak történelmi elhatározásra jutott. Az Egyesült Államok és Nagybritannia kormányának hallgatólagos beleegyezésével ezek a társaságok számos nagyszabású szerződést kötöttek ennek az olajtengernek kifejlesztése és tökéletes kihasználása végett.
A csoport vezetője természetesen a New Jersey állambeli Standard Oil Co., a világ legnagyobb olajtársasága volt; aminthogy a Standard nemzetközi beállítottságú elnöke, Eugene Holman is jelentős szerepet játszott a lélekzetelállító tervek felvázolásában. A Jersey állambeli Standard és társai több mint 300 000 000 dollárt akarnak fordítani a viharos Közép-Keletre, hogy kiszívják belőle az olajat.”
A Business Week március 22-i számának riportja a következő címet viseli: „Új Demokrácia, Új Üzlet; Az Egyesült Államok Hadjárata, Hogy Megállítsa A Kommunizmust Külföldön, Súlyos Kiadásokat Jelent Támaszpontokra, Segélyre és Újjáépítésre. De Cserében Az Amerikai Üzlet Új Piacokat Kap Külföldön.”
Ralph Henderson, a New York World-Telegram pénzügyi szerkesztője szerint a Truman-elv „minden eddiginél határozottabb biztosítékot nyújt a befektetéseknek … Mindez biztosabb és jövedelmezőbb állapotot teremt a befektetők számára. Alapvető jellegű, jó hír ez”.
5. Mármost merre, Amerika?
1947 áprilisának elején Henry A. Wallace, akinek a Truman-elv elleni egyenes bírálatát az amerikai sajtó nagyrészt elhallgatta, repülőgépen elhagyta az Egyesült Államokat, hogy rövid szónoki körutat tegyen a fontosabb európai központokban. Angliában, Franciaországban és a Skandináv országokban az Egyesült Államok volt alelnöke nagyszámú hallgatóság előtt figyelmeztetett arra, hogy Truman javaslata Görögország és Törökország támogatásáról tulajdonképpen azt jelenti, hogy „rohanunk minden diktátor megsegítésére, aki meglobogtatja a kommunistaellenes halálfejet”, és hogy Amerikát a „könyörtelen imperializmus” útjára vezetik „Kínától a Földközi-tengerig és az Északi-sarktól a Déli-sarkig”. Az a „25 000 000 amerikai, aki Rooseveltre szavazott, még mindig él és dolgozik Amerikában”, jelentette ki Wallace, de az Egyesült Államok kormánya ma olyan emberek kezében van, akik azt hiszik, hogy az Egyesült Nemzetek szervezete, „hatástalanságra ítéltetett”. Wallace ismételten követelte, hogy térjenek vissza Roosevelt politikájához és kiemelte annak égető szükségességét, hogy ha békét akarnak a világon, vissza kell állítani a baráti együttműködés kapcsolatait az Egyesült Államok, Nagybritannia és a Szovjetunió között.
Az Egyesült Államokban Wallace-t „hazaárulónak” bélyegezték. „Azt hiszem, európai beszédei világosan bebizonyították, hogy előbb megbeszélte őket Sztálinnal”, jelentette ki L. Mendel Rivers, Dél-Karolina képviselője. Április 14-én a képviselőház tagjainak egy csoportja azt követelte, hogy Wallace útlevelét azonnal vonják be, a volt alelnököt pedig tartóztassák le és indítsanak ellene eljárást tengerentúli tevékenysége és kijelentései miatt. A képviselőház Amerikaellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottságának nevében J. Parnell Thomas képviselő, a bizottság elnöke megállapította, hogy az 1799-es Logan-törvény, mely szerint magánszemélyeknek tilos idegen kormányok hivatalnokait az amerikai politikával kapcsolatban befolyásolniok, „úgy illik Wallace-ra, mintha rászabták volna”. A bizottságnak egy másik tagja, John E. Rankin felolvasta a Logan-törvényt a képviselőház előtt és felszólította az igazságügyminisztériumot, hogy haladéktalanul alkalmazza azt Wallace-szal szemben …
Európai körútjának erről a visszhangjáról Wallace megjegyezte, hogy a felszólalások hangja igazi „hadiállapotra” vall …
A Truman-elvnek, amely a bolsevizmus elleni kereszteshadjárat nevében támogatta a tengerentúli reakciót és fasizmust, az országon belül is megvolt a maga elkerülhetetlen kiegészítője. A növekvő háborús hisztériával párhuzamosan példátlan reakciós hadjárat indult az Egyesült Államokban. Még az első világháborút követő dühödt kommunistaellenes kampány idején, a hírhedt Palmer-féle hajszák11 napjaiban sem érte hevesebb, szélebsebkörű támadás az amerikai polgárok politikai, gazdasági és állampolgári jogait.
Több mint kétszáz munkásellenes törvényjavaslat feküdt az Egyesült Államok kongresszusa előtt. Az egyes államok törvényhozó testületei több olyan törvényjavaslatot fogadtak el, amely polgáraik politikai és gazdasági jogait korlátozta. A főiskolákon és egyetemeken országszerte boszorkányperek indultak meg a haladó professzorok és diákok ellen. A munkavállalók érdekeit védő bizottságot feloszlatták és a Wagner-féle munkaügyi törvényt gyakorlatilag hatályon kívül helyezték. Azok a nagyfontosságú demokratikus eredmények, melyeket az amerikai nép Franklin Delano Roosevelt történelmi vezetése alatt vívott ki, sorra eltűntek 1947 tavaszán.
A történelem megismétlődött. Amerikában, csakúgy mint Európában a tragikus harmincas évek során, magát a demokráciát aknázták alá azzal az ürüggyel, hogy megmentik az országot a kommunizmustól és megvédik a nemzetet a „bolsevik agressziótól” …
1947-ben az amerikai kommunistaellenes kampány egyik vezető ügynöksége a képviselőház Amerikaellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottsága volt.
Névszerint J. Parnell Thomas képviselő, a Dies-bizottság volt tagja viselte a bizottság elnökének címét. Valójában a bizottságot leghangosabb tagja, John E. Rankin, Mississippi képviselője irányította és őt terhelte a felelősség a bizottság létezéséért is.12
Rankin képviselő, akit a hivatalos náci propaganda-ügynökség, a Welt-Dienst (Világszolgálat) „kiváló amerikainak” tartott, s aki úgy jellemezte a második világháborút, hogy az a „nemzetközi zsidó összeesküvés” része, úgy vélte, az Egyesült Államok valódi ellensége nem a tengely volt, hanem a Szovjetunió …
Rankin vezetése alatt a képviselőház Amerikaellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottsága heves szovjetellenes propagandakampányt indított a háború befejezését követő hónapokban. A bizottság csakúgy ontotta a sárga sajtóban megjelent közleményeket, a „hivatalos jelentéseket” és tagjainak nyilatkozatait, melyekben azt hirdette, hogy a „szovjet imperializmus” világuralomra tör, hogy a Vörös Hadsereg máris terveket dolgoz ki az Egyesült Államok megrohanására és hogy a Kreml-irányította szabotőrök és atombomba-kémek hálózata keresztül-kasul befonta az Egyesült Államokat. Trockisták, fasiszták, renegát kommunisták és a Szovjetunió egyéb megrögzött ellenségei jelentek meg a bizottság előtt, hogy „szakértői minőségben” tanúvallomást tegyenek és tökéletesen légből kapott, hajmeresztő meséket mondjanak az Amerika elleni szovjet háborús készülődésről.13
1947 március 24-én a bizottság az Amerikai Kommunista Párt betiltására vonatkozó kongresszusi javaslatot tárgyalta14 és ezzel kapcsolatban kihallgatta William C. Bullittot, a szovjetellenes ex-diplomatát is. Az alantiakban néhány részletet adunk, amely rávilágít Rankin kérdezési módszerének és Bullitt válaszainak jellegére:
Rankin: Igaz, hogy Oroszországban emberhúst esznek?
Bullitt: Láttam egy gyerek csontvázának képét, akit a szülei faltak fel.
Rankin: Szóval Oroszországban igazi rabszolgák vannak?
Bullitt: Ma több rabszolga van Oroszországban, mint bármikor, bárhol a világon.
Rankin: Ön azt mondotta az előbb, hogy az itteni kommunista párt tagjainak hatvan százaléka idegen. Mármost ezeknek az idegeneknek hány százaléka zsidó? … Igaz-e, Mr. Bullitt, hogy a kommunisták lementek a déli államokba, négereket szedtek össze és elküldték őket Moszkvába, hogy tanulmányozzák a forradalmat? Tud-e arról, hogy hídrobbantásra tanítják a négereket?
Vallomásában Bullitt szívvel-lélekkel kiállt a Truman-elv mellett. „Ha Oroszországnak volna atombombája, már le is dobta volna az Egyesült Államokra”, jelentette ki Bullitt. A „világhódító” szovjet tervekkel és azzal a „végső megrohanással” kapcsolatban, melyet „a szovjet kormány az Egyesült Államok ellen tervez”, Bullitt azt mondta, hogy Sztálin nem fog magától megállni, csak ha „megállítják”…
Pennsylvania volt kormányzója, George H. Earle szintén tanúvallomást tett a bizottság előtt és bejelentette, hogy az oroszoknak „igen hamar” meglesz az atombombájuk. Earle hozzátette: „Azt hiszem, legfeljebb fele-fele esélyünk van arra, hogy mától számítva öt év múlva tíz százalék életben legyen közülünk.”
De a képviselőház Amerikaellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottsága nem szorítkozott csupán az ilyen heves szovjetellenes propaganda terjesztésére, melyet a sajtó mindenütt első helyen közölt az Egyesült Államokban. Mint a New York Times jelentette 1947 január elsején, a Bizottság „nagyszabású vizsgálatot tervez a különféle vállalatoknál, szakszervezetekben, iskolákban és filmekben megnyilvánuló «kommunista» tevékenységgel kapcsolatban.” és „ezenkívül az a célja, hogy kinyomozza és leleplezze a «kommunistákat és kommunista szimpatizánsokat» az államapparátusban”.
De 1947-ben nem az volt a legjelentősebb tény, hogy a képviselőház Amerikaellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottsága folytatta azt, amit Roosevelt elnök „alávaló eljárásnak” nevezett. A döntő tény az volt, hogy 1947-ben a képviselőház Amerikaellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottságának munkáját hivatalosan támogatta az Egyesült Államok legfőbb kormányzata.
Március 22-én Truman elnök rendeletet adott ki a „hűtlen államhivatalnokok” kinyomozásáról és elmozdításáról. A rendelet 2 200 000 állami státusban álló személyre vonatkozott és az Associated Press jelentése szerint „feltehetőleg mindenkit érinteni fog az államapparátusban az elnöktől kezdve a kisvárosi postahivatalok portásáig”.
Ebben a rendeletben az elnök felsorolta azokat az intézményeket, amelyekre támaszkodni lehet az államhivatalnokok elleni vizsgálatban. Szerepelt közöttük „a képviselőház Amerikaellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottsága” is …
Az amerikai nép nem akar háborút. 1947 tavaszán mégis sokmillió amerikai attól félt, hogy a harmadik világháború nincs messze és elkerülhetetlen. Amikor az amerikai városok rádiógyűlése ezt a kérdést intézte nagyszámú hallgatóságához : „Háborúhoz vagy békéhez vezet-e bennünket a külpolitikánk?” — tíz válasz közül hét azt állította, hogy az Egyesült Államok politikája háborúhoz vezet.
Pedig mindenki tudta, hogy a háború új, szörnyű értelmet kapott és hogy az atomháború rettenetes következményei elől egyetlen férfi, asszony vagy gyermek sem volna biztonságban. Albert Einstein úgy becsülte, hogy az általános atomháborúban a világ lakosságának kétharmada elpusztulhat. Ansley J. Coale „Az atombombák okozta sebesülések csökkentésének problémája” című könyvében azt írta, hogy ha három-három atombombát dobnának kétszáz középnagyságú amerikai városra, az egész veszteség 14—17 millió halott és 14 millió sebesült volna …
Mindenkinek ez a kérdés lebegett az ajkán: hogyan őrizhetjük meg a békét?
1947 április 9-én Karold E. Stassen republikánus elnökjelölt találkozott Ioszif Sztálin miniszterelnökkel a Kremlben, Moszkvában. Stassen feltette azt a kérdést, amely az amerikai népet leginkább foglalkoztatta. „Azt szeretném tudni — mondotta — hogy az Ön véleménye szerint egy és ugyanabban a világban megférhetne egymás mellett ez a két gazdasági rendszer és együttműködhet-e egymással?”
„Természetesen, együttműködhet”, felelte Sztálin. „Ha a két különböző rendszer együtt tudott működni a háború alatt, miért ne működhetne együtt a békében?”
A továbbiakban azonban Sztálin azt mondotta, hogy nem elég az együttműködés lehetősége, meg kell lennie az együttműködésre irányuló óhajnak is:
— Különbséget kell tenni az együttműködésre irányuló óhaj és az együttműködés lehetősége között. Az együttműködés lehetősége mindig megvan, de az együttműködésre irányuló óhaj nincs meg mindig. Ha az egyik fél nem akar együttműködni, annak összeütközés, háború lesz a következménye …
Be tudom bizonyítani, hogy a Szovjetunióban megvan az együttműködés óhaja.
A szovjet vezető hozzátette:
— Nem szabad egymás bírálatába elmerülni. Minden nemzet olyan rendszerben él, amilyenben akar és tud. A történelem fogja megmondani, melyik a jobb rendszer. Az együttműködés nem követeli a rendszerek azonosságát. Tiszteletben kell tartani a nép által elfogadott rendszert. Csak e feltétel mellett lehetséges az együttműködés … Amikor Roosevelttel találkoztunk és megvitattuk a háború kérdéseit, nem szidtuk egymást. Megszerveztük az együttműködést és legyőztük az ellenséget.
„Ahogy ott ültem és elnéztem Sztálint”, mondotta később Jay Cooke bankár, a Republikánus Párt volt philadelphiai elnöke, aki elkísérte Stassent európai körútján, „azt gondoltam magamban: «Ez az ember volna az, akit szörnyetegnek és a világ veszedelmének neveztek?» Nehéz volt ilyennek elképzelni. Azzal a benyomással tértem vissza Oroszországból, hogy Ioszif Sztálin és az orosz nép baráti viszonyt akar az Egyesült Államokkal. Tudják, hogy békének kell lennie a világban.”
Amikor ez a könyv nyomdába került, a szerzők meglátogatták azt a férfiút, akinek történetével ez a könyv elkezdődik: Raymond Robins ezredest. Néhány évvel ezelőtt Raymond Robins ezredes visszavonult a közélettől, hogy Chinesgut Hillben, Floridában nyugodtan élhessen 2000 holdas birtokán, melyet végrendeletében azzal hagyott az Egyesült Államok kormányára, hogy mezőgazdasági kísérleti állomást létesítsenek és ott a kihalófélben levő vadállatok menedékre találjanak. Robins ezredes megőrizte „önálló gondolkodásmódját”, szenvedélyes érdeklődését a kis emberek jóléte iránt, türelmetlenségét az előítéletekkel, a mohósággal szemben és figyelmes érdeklődését azon nemzet iránt, amelynek születésénél a forradalom örvényében maga is jelen volt.
Robins ezredes ezt mondja:
— Életemnek legnagyszerűbb órája volt az, amikor az orosz munkások és parasztok szemében felvillanni láttam annak a reménynek a fényét, hogy most felszabadulnak az évszázados önkény és elnyomás alól s feleltek Lenin és a szovjetforradalom más vezetőinek jelhívására.
A Szovjetunió mindig nemzetközi békét akart. Lenin tudta, hogy nagy belső építési programját a háború csak akadályozná, ha ugyan nem söpörné el. Az orosz nép mindig békét akart. Egy hatalmas és gazdag földterület termelése és kiaknázása, népének nevelése, a lakosság minden gondolatát, energiáját és reményét igénybe veszi. A Szovjetunió külügyminisztere, Maxim Litvinov népbiztos, mindaddig okosan és állhatatosan harcolt a kollektív biztonságért, amíg az angolok és franciák Hitler és Mussolini irányában mutatott egyezkedő „kiengesztelés” politikája a kollektív biztonságot lehetetlenné nem tette.
A Szovjetunió nem zsákmányol ki gyarmatokat és nem is vágyódik arra, hogy kizsákmányoljon. A Szovjetunió nem dolgozik külkereskedelmi kartellekkel és nem kíván senkit kihasználni. A bolsevik párt politikája megszüntette a Szovjetunió területén a faji, vallási, nemzeti és osztályellentéteket. A szovjetnépnek ez az egysége és harmóniája a nemzetközi béke útját világítja meg.
JEGYZETEK
1. MacArthur azóta, mint általában az amerikai militarizmus képviselői, a legádázabb militarista politikát folytatja, ő Japán amerikai diktátora, a japán nép elnyomója és a háborús bűnösök védelmezője. Mindent megtesz annak érdekében, hogy a japán militarizmust egy szovjetellenes háború céljaira újjáélessze. — Ford.
2. A Távol-Keleten továbbfolyt az angol-amerikai háború a tengely harmadik partnere, a császári Japán ellen. Szovjetoroszország itt is megmutatta, hogy milyen erőkifejtésre képes és hogy mennyire érdekazonosságot vállalja Szövetségesek ügyével.
Miközben a Szovjetunió a náci Wehrmachttal küzdött nyugaton, a Távolkeleti Vörös Hadsereg mindvégig hatalmas japán hadsereget tartott lekötve. Ez a japán hadsereg, a jelentések szerint, félmillió a Tokió rendelkezésére álló legjobb gépesített csapatból állott és a mandzsuriai határon sorakozott fel. 1945 augusztus 9-én a Szovjetunió csatlakozott a Japán elleni háborúhoz és így teljesítette a jaltai konferencián, 1945 januárjában vállalt ígéretét, mely szerint a náci Németország legyőzése után eltelt 90 napon belül résztvesz a távolkeleti háborúban. A szovjet hadüzenet és a két japán ipari központra ledobott amerikai atombomba következtében a japán kormány kapitulált és békét kért. Szeptember 2-án Japán elismerte vereségét és aláírta a feltételnélküli megadást követelő okmányt. A második világháború keleten és nyugaton egyaránt befejeződött.
3. Mind Pepper idézett beszéde, mind az atombomba kérdésében a könyvben előforduló további utalások abból az időből származnak, amikor az USA az atombomba titkát még a saját monopóliumának tartotta. Mint ismeretes, azóta köztudomású lett és Truman is kénytelen volt nyilvánosan elismerni, hogy a Szovjetuniónak is van atombombája. A világ azóta tudja, hogy a Szovjetunió békés célokra használja fel az atomenergiát. — Ford.
4. 1946 augusztus 14-én dr. Santiago M. Peralta, az argentin népmozgalmi miniszter, kormánya nevében hivatalosan meghívott 1000 európai fasiszta vezetőt és hírhedt quislinget, aki a skandináv államokba menekült, hogy utazzanak Argentínába és telepedjenek ott le véglegesen. Peralta miniszter szerint kormánya azért küldte el ezt a meghívást, mert úgy véli, hogy ezek a fasiszta vezetők Európa „elitjét” képviselik. Peralta hozzátette, kormánya reméli, hogy ez a fasiszta „elit” majd argentin férfiakkal és nőkkel házasodik össze és így emeli Argentína „faji színvonalát”. (Az USA izolálni akarta az UNO-ban a Szovjetuniót, azért vétette fel Argentínát. Azonkívül a délamerikai blokk szimpátiájának megnyerésére törekedett. Később gazdasági jellegű összeütközése támadt Argentínával, mert a fasiszta állam nem mindenben viselkedett úgy, ahogy Amerika elvárta tőle. Ezért adta ki a „Kék Könyv”-et. — Ford.)
5. Hasonló volt a helyzet Olaszországban, ahol Wladislaw Anders szovjetellenes tábornok vezetése alatt egy 200 000 embert számláló lengyel fasiszta hadsereget tartottak fenn a brit vezérkar ellenőrzése alatt, az angol államkincstár költségén. 1946 február 4-én Herbert Matthews ezt kábelezte a New York Times-nak: „Nagyon csúnya történet, amit a második lengyel hadtest művel Olaszországban. A lengyelek nemcsak fel vannak szerelve, de pontosan ki is képezik és állandóan gyakorlatoztatják őket, hogy készenlétben legyenek, ha majd vissza kell hódítani Lengyelországot, vagy meg kell rohanni a Szovjetuniót.”
Anders tábornok fasiszta lengyel hadseregének titkos ügynökeit rendszeresen csempészték be Lengyelországba, hogy kémkedjenek, szabotáljanak és pogromokat szítsanak a zsidók ellen. Ezek az ügynökök ötödik hadoszlopokat szerveztek és vezettek, melyek 1945-ben több mint 2000 lengyel állampolgárt öltek meg, közöttük kiemelkedő baloldaliakat, szakszervezeti vezetőket és államhivatalnokokat. Néhány Anders-kémnél és terroristánál, akit a lengyel kormányhatóságok elfogtak és bíróság elé állítottak, megtalálták az angol titkosszolgálat igazoló írásait.
6. A Byrnes-politika egyik leglelkesebb és legnyíltabb szószólója Arnold Rechberg volt, a német hamuzsirkirály és textilmágnás. Ugyanarról a Rechbergről van szó, aki a húszas évek elején Max Hoffman tábornok legbizalmasabb embere volt, aki elsőízben hozta össze Hitlert Rosenberggel és aki egyike volt a nácipárt fő anyagi támogatóinak. A második világháború után Rechberg, akinek a vagyona a náci rendszer alatt becslések szerint 200 000 000 dollárra gyarapodott, továbbra is bántatlanul élt a Starnberg-See partján elterülő pompás birtokán, az amerikai megszállási övezetben. Időnként egy magánbulletint adott ki és terjesztett a főbb amerikai megszálló tisztviselők között, melyben angol-francia-német-amerikai ipari és katonai szövetség megalakítását sürgette. 1946 március 13-án a Tengerentúli Hírügynökség a következőket jelentette: „Rechberg heves propagandahadjáratot folytat annak érdekében, hogy az angolok és amerikaiak háborút indítsanak a Szovjetunió ellen és ismét nagyhatalommá tegyék Németországot.” Amikor a háború után amerikai újságírók meglátogatták palotának is beillő villájában, Rechberg azt kérdezte: „Hogy van George?” Arra a kérdésre, hogy kire gondol, nyájasan így felelt: „Hát George Marshallra, a maguk vezérkari főnökére. A régi jó időkben kenyerespajtások voltunk.”
7. Ez a kínai haderő éppen kétszer akkora volt, mint az, amelyet az amerikai hadsereg az egész második világháború folyamán kiképzett és felszerelt.
8. Frank Taylor kijelentését meg is valósították volna, ha közbe nem szól a kínai néphadsereg, amely az időközben hatmilliárd dollárra gyarapodott amerikai segély ellenére is elsöpörte a reakciós Kuomintang-kormányt és felszabadította Kínát. — Ford.
9. Amikor a Szakszervezeti Világszövetség egy delegációja meglátogatta Koreát 1947 tavaszán, egyenruhás japán őrök bukkantak elő és félholtra verték azokat a koreai munkásokat, akik üdvözlő iratokat nyújtottak át a küldöttségnek. A delegáció kétnapi ottartózkodás után megszakította délkoreai körútját. „Dél-Koreában”, jelentette később a delegáció egyik tagja, „láttuk a fasizmust működés közben. Koreai szakszervezeti embereket vertek meg a szemünk láttára és magát a delegációt is bántalmazták és megfenyegették.”
10. A nácik veresége után a brit kormány támogatta a görög reakciósokat az antifasiszta ellenállási mozgalom elnyomásában és egy monarchista görög kormány felállításában. Ennek a görög kormánynak jellegét szemléltetően írta le a New York Herald Tribune-hoz küldött 1946 szeptember 16-i jelentésében Seymour Freidin külföldi tudósító, aki egy angol és amerikai újságíró-társasággal együtt éppen befejezte görögországi körútját. Freidin megírta, hogy a görög kormányhivatalnokok kedvenc jelszava a következő: „A demokrácia egyenlő a gyilkossággal.” A monarchiával szemben megnyilvánuló széleskörű ellenállás miatt, jelentette Freidin, a görög kormány vad terrorhadjáratot folytat a lakosság ellen, és „egész községeket vág el az élelmezéstől, meghiúsítja az UNRRA maláriaellenes programját és ezernyi ártatlan asszonyt és gyermeket ítél száműzetésre vagy börtönre”. Görögország északi vidékén Freidin és a többi tudósító olyan koncentrációs táborokat látott, melyekben csak öregeket, asszonyokat és gyerekeket tartottak fogva. A tudósítók megtudták, hogy ezek a védtelen emberek nem kapnak élelmet, szándékosan éheztetik őket, hogy családjuk fiatalabb férfitagjai — akik antifasiszta partizánok — lejöjjenek a hegyekből és álljanak puskacső elé.
1947 április 20-án még a New York Herald Tribune is azt írta: „Tulajdonképpen kik ezek a görög gerillák, akiket Truman úr a mi segítségünkkel le akar veretni? Mozgalmuk a németek elleni hazafias ellenállásban gyökerezik.” Továbbiakban a cikk leleplezte, hogy a görög monarchia büntetőosztagai, amelyeket a Truman-program segíteni akar, azelőtt quisling-csapatok voltak: „Ezeket a különös görög zászlóaljakat a németek falvak égetésére és hazafias görögök kiirtására használták fel.” (Tekintve, hogy a görög ellenállás folytatódott, az USA újabb és újabb összegekkel támogatta a hitleristák kegyetlenségével vetekedő monarchofasiszták terroruralmát. A newyorki Business Week című lap 1950 áprilisi cikke szerint: „Tito eddig mindössze 51 700 000 dollárba került a Nyugatnak. Ez elenyészően csekély összeg ahhoz az 1000 millió dollárhoz képest, amelyet az USA hasonló célokból Görögországra költött.” — Ford.)
11. A. Mitchell Palmer az Egyesült Államok főügyésze volt a húszas években, és a nagy szénsztrájkok idején törvénytelenül üldözte a kommunistákat, szakszervezeti embereket stb. A rendőrök betörtek magánlakásokba, mindenféle helyiségekbe; ahol érték, összefogdosták az embereket, számszerint több mint hatezret. Palmer ezeknek egyrészét hajóra szállíttatta és a Szovjetunió felé irányította.
12. 1944 őszén úgy látszott, hogy a képviselőháznak hírhedt Amerikaellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottsága végülis eltűnik az amerikai színpadról. Három bizottsági tag megbukott a választásokon és Martin Dies elnök bejelentette, hogy nem akarja újra megválasztatni magát. Úgy látszott a bizottság a végét járja. De 1945 január 3-án, a 73. kongresszus megnyitó ülésének első órájában, John Rankin képviselő rajtaütésszerűen elfogadtatott egy törvényjavaslatot, s így 207 szavazattal 186 ellenében a bizottság állandó szervvé vált.
A bizottság 1938 augusztusától kezdve Martin Dies elnöksége alatt szüntelen propagandahadjáratot folytatott a Szovjetunió ellen, és szócsövet adott a fasiszták, munkáskémek, zsarolók munkásellenes, demokráciaellenes és szovjetellenes dörgedelmeinek.
Sámuel Dickstein, volt képviselő azt a vádat emelte, hogy „ebben az országban 110 fasiszta szervezetnek van kulcsa az Amerikaellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottság hátsó kapujához”. A New World, a chicagói egyházkerület hivatalos lapja, néhai Mundelein bíboros idejében megállapította: „Ha ez a bizottság valóban az amerikaellenes tevékenységek kivizsgálására hivatott, akkor önmagán kezdje el a vizsgálatot.”
13. Amikor Gerhart Eisler náciellenes menekültet és kommunistát 1947 februárjában mint „a Kreml elsőszámú amerikai ügynökét” a bizottság elé idézték, és az ott hozott javaslat alapján az FBI börtönébe vetették, a Bizottság Eisler ellen a következő fő tanukat sorakoztatta fel: Ruth Fischer, aki azelőtt az európai trockista mozgalommal állott összeköttetésben; Louis Budenz, renegát amerikai kommunista; végül William Nowell, volt munkáském, aki Gerald L. K. Smith-nek, a 3223-as számú ex-ezüstingesnek volt bizalmas tanácsadója (l. 329. old.).
14. 1947 májusában A. F. Whitney, az egyik vasutasszakszervezet elnöke felhívta a figyelmet arra, hogy az amerikai kommunistaellenes hadjáratot „ősamerikai fasiszták szítják szántszándékkal, hogy elérjék a maguk gonosz céljait”. Whitney cikket írt szakszervezetének lapjába és a következőket mondotta: „Ha a fasisztáknak sikerül rávenniük az embereket, hogy csak a kommunizmusról beszéljenek, akkor jobb alkalmuk adódik a demokrácia szétzúzására. Minden fegyverünket és sajtónkat arra kell fordítanunk, hogy megsemmisítsük az amerikai fasizmust, mert ez felelős a magas árakért, a munkásellenes törvényekért, a lakáshiányért, a túlhajtott profitért, a vásárlókészség csökkenéséért, a boszorkányperekért!”
——————
Szerkesztette: Székely Andorné. — Műszaki vezető: Gortvai Tivadar.
A borítólap Csillag Vera munkája.
——————
(188) — 2316. Franklin-nyomda N. V. Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 28.
Felelős: Janka Gyula igazgató.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!