III FEJEZET – 3
(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
3. A Kossuth rádió a nemzeti ellenállás szervezéséről.
A Külföldi Bizottság partizáncsoportokat szervez.
A külföldi magyarság részvétele a fasizmus elleni harcban
A Kossuth rádió is a németek és magyar bérenceik elleni fegyveres harcra mozgósító felhívásokat sugárzott. Mindjárt a megszállás másnapján felszólította a lakosságot: a nemzeti ellenállás szervezésére és vezetésére száz meg ezer helyi, népi kormányt kell létrehozni: a nemzeti ellenállás bizottságait.
„A nemzeti ellenállás bizottságainak fő feladatai közé tartozik — mondotta a Kossuth rádió — felfegyverezni a népet, ártalmatlanná tenni a nyilasokat, a volksbundistákat, a Sztójaynak engedelmeskedő hazaáruló államhivatalnokokat, vezetni a partizánharcot, a nemzeti ellenállás minden formáját. A nemzeti ellenállás bizottságainak mindent el kell követniök, hogy a nemzeti ellenállás vezetésének munkájába bevonják az állami és községi közigazgatás tisztviselőit, a megyegyűlés tagjaitól a képviselőtestület tagjaiig mindenkit. Nem szűk pártérdek szerint, hanem a legszélesebb nemzeti alapon kell megalakítani a nemzeti ellenállás bizottságait. Helye van benne minden tettrekész, bátor, befolyásos hazafinak bármely pártból, bármely társadalmi osztályból. Ma kezet kell nyújtani mindenkinek, aki kész harcolni a németek ellen.”
A Kossuth rádió április 10-i adásában jó előre figyelmeztette a nemzetet bizonyos káros illúziók keletkezésére:
„Két út van előttünk. Vagy zsoldos országból szabadságharcos országgá leszünk, vagy zsoldosokból szolgákká süllyedünk, olyan országgá, mely kiszolgálja még azokat is, akik a korbácsot suhogtatják a hátán. Ha katonáink engedik, hogy elcipeljék őket a német háború vágóhídjára, ha munkásaink dolgozni fognak a németeket szolgáló hadigyárakban, ha vasutasaink vinni fogják a német katonavonatokat, akkor a nagy leszámolás napján hiába fogunk arra hivatkozni, hogy mindez kényszermunka volt, a szabad népek azt fogják az arcunkba vágni, miért engedelmeskedtetek a kényszernek?
Minden öntudatos hazafin, minden igaz magyaron múlik, hogy ne így történjék. Az öntudatos hazafiak felelőssége annál nagyobb, mert bizony a »kivárók« ma sem vesztek ki közülünk. Az ellenzéki pártok is passzivitásra, tétlen várakozásra nevelték a népet, és ennek a nevelésnek a nyomai egyik napról a másikra nem tűntek el. Százszoros, ezerszeres felelősség hárul tehát minden hazafira! … Az öntudatosoknak kell példát mutatniok. Az igaz, élenjáró hazafiaknak kell latba vetni életüket is a hazáért! Ezekhez a példát mutató öntudatos hazafiakhoz majd csatlakozik a nép, ha látja, hogy valóban harcolnak. Így lesznek e kevesek sokakká. Így lesz a letiport magyar népből szabadságharcos nemzet! Így leszünk, a szó igaz értelmében, újra nagy nemzetté.”
A párt moszkvai emigrációban tartózkodó tagjai azonban nem elégedtek meg azzal, hogy a moszkvai adón és a Kossuth rádión keresztül partizáncsapatok alakítására szólították fel a magyar népet, hanem ők maguk is tevékeny részt vállaltak a partizánegységek megszervezésében és vezetésében. A magyar partizánok nagy része az ő odaadó munkájuk eredményeképpen indult harcba az ország megmentéséért és a nemzet becsületének helyreállításáért.
A partizánharc a fasizmus ellen vívott küzdelem bevált és elterjedt formája volt egész Európában.
Magyarországon azonban a partizánharccal kapcsolatban nagyon sokan a tagadás álláspontjára helyezkedtek. A háború kezdetén azt mondták: a második világháború fejlett haditechnikája mellett a polgári személy mint harcos kilátástalan küzdelemre van kárhoztatva, a modern háborúban a fegyveres szabadcsapatok eleve halálra vannak ítélve. Példájuk már a háború első éveiben fényesen megcáfolta ezt a teljesen alaptalan állítást. A szovjet és a jugoszláv partizánok világszerte megcsodált hőstettei után a magyar opportunisták azt mondották: a Szovjetunióban és Jugoszláviában más a helyzet! Ott hegyek, erdők és mocsarak vannak, Magyarország földrajzi tagozódása azonban a partizánharcokat nem teszi lehetővé.
Ez az érv épp annyira nélkülözött minden komoly alapot, mint az előbbi.
Kétségtelen, hogy a hegyvidék, az erdő és a mocsaras vidék alkalmasabb terep a partizántevékenységre, mint az alföld, de azt állítani, hogy sík vidéken nem lehet partizánegységeket szervezni és harcba vinni, nem felel meg a valóságnak.
A Szovjetunióban a partizánok nemcsak a brjanszki erdőben irtották a németeket, hanem a harkovi sztyeppén és az ogyesszai síkságon is. 1944 őszén Párizs hazafias népe bebizonyította, hogy a nagyváros is alkalmas terep a partizánharcra és a fegyveres felkelésre.
De még, ha csak az opportunisták emlegette terep szempontjából vizsgálódunk is, meg kell állapítanunk, hogy Magyarország földrajzi tagozódása igenis alkalmas lett volna egészen nagyszabású partizántevékenység kifejlődésére. A Kárpátok magas és erdős hegykoszorúja, a budai hegyek és erdők, a Bakony környéke, a fővárosi gyárak, üzemek és munkásnegyedek, a Pécs környéki, tatabányai és salgótarjáni bányavidékek mind-mind kitűnő rejtekhelyei nyújtottak a hazafiaknak partizáncsapatok szervezésére és a németellenes szabadságharcra.
A magyar partizánharc késői kibontakozásának nem is a megfelelő terepviszonyok, hanem a megfelelő politikai viszonyok hiánya volt az oka.
A párt Moszkvában tartózkodó tagjai a Szovjetunió megtámadásától kezdve tettekkel segítették elő a magyar partizántevékenység kibontakozását. 1942 tavaszától kezdve repülőgépről, ejtőernyővel ledobva, egymás után küldte a bátor hazafiakat Magyarországra.
Az első hazaküldött partizánegység a Borkanyuk-csoport volt. Ezt a csoportot Kárpát-Ukrajnában vetették be. Aleksz Borkanyukot, a Kárpát-ukrajnai kommunista mozgalom egyik vezetőjét, a csendőrök elfogták, s 1942 nyarán a Margit körúti katonai fegyházban halálra ítélték és kivégezték.
A második ejtőernyős csoport: Fodor Zoltán, Rózsa Richárd és Visontai Ilona csoportja volt. Rózsa Richárd, az Andrássy-laktanyában halálra kínzott Rózsa Ferenc bátyja, a leugrás után nyomtalanul eltűnt. Valószínűleg lengyel fasiszták fogságába került s kivégezték.
1943 júliusában Kilián Györgyöt küldte haza repülőgépen a párt Külföldi Bizottsága a partizánharc megszervezésére. Ő is a fasiszták áldozata lett.
A Külföldi Bizottság különösen 1943 nyarától kezdve tett igen sokat az ország megmentése érdekében.
A voronyezsi katasztrófa után, amikor 70 000 magyar katona került fogságba, két helyen antifasiszta iskolát szerveztek: a Moszkva melletti Krasznogorszkban és Juzsában. Az iskolák vezetői Andics Erzsébet és Rudas László, tanítói Berzeviczy Gizella és Földes Pál voltak. Az antifasiszta iskolákban előadások, könyvek, újságok világosították fel a hadifoglyokat a Horthy-rendszer népellenes gazságairól és nemzetgyilkos politikájáról. De nemcsak ezekről! Az antifasiszta iskolák a magyar demokrácia iskolái is voltak. Több ezer ipari munkás, paraszt és értelmiségi vált itt a demokratikus fejlődés igazi harcosává. Már 1942-ben hetilapot indítottak Igaz Szó címmel a magyar hadifoglyok számára, amely felbecsülhetetlen értékű volt a fogságba került magyarok demokratikus nevelésében.
A párt Külföldi Bizottsága a hadifogolytáborokban igen sok felvilágosító előadást tartott. A fogságba került magyar katonákat megkérdezték, nem akarnak-e visszatérni csapatukhoz. Mindazokat, akik erre vállalkoztak, azzal küldték át a fronton: mondják el bajtársaiknak, hogy a további harc teljesen céltalan, s hogy a szovjet hadsereg nem Magyarország leigázására, hanem felszabadítására törekszik.
A frontagitáció is igen élénk volt. A magyar kommunisták hangszórókon keresztül felszólították a csapatokat, hogy álljanak át a szovjetek oldalára.
Konkrét esetek és adatok felsorolásával röpcédulákat jelentettek meg a magyar tisztek kegyetlenkedéseiről és rablásairól, s ezeket eljuttatták a magyar csapatokhoz.
A moszkvai magyar emigráció segítségével hadifoglyokból és önként jelentkező emigránsokból Kijevben partizániskolát szerveztek, ahol több mint 2000 embert képeztek ki partizántevékenységre. Számos magyar hadifogoly és emigráns beállt a szovjet partizánok közé harcolni. A legendás hírű ukrán partizánparancsnokok, Kovpak és Fjodorov egységeiben sok magyar hazafi harcolt a német fasizmus ellen.
Magyarország német megszállása után alakult meg a délvidéki magyarság partizáncsapata: a Petőfi-brigád. Szervezője a spanyolországi szabadságharc egyik harcosa, Varga István volt, parancsnoka pedig Kiss Ferenc kapitány, aki a Petőfi-brigádnak a németekkel vívott utolsó küzdelmében hősi halált halt. A Petőfi-brigád különösen derekasan kivette részét a Dráva-menti harcokból, s kimagasló teljesítményeivel letörölte annak a gyalázatnak egy részét, amelyet az újvidéki tömeggyilkosok a magyar névre kentek. A Délvidéken tevékenykedő Petőfi-brigád összekötő kapocs lehetett volna a magyarországi és jugoszláviai fegyveres németellenes mozgalmak között.
Magyarország német megszállása után erősödtek a külföldi magyarság szabadságmozgalmai is.
A háború alatt, de különösen Magyarország német megszállása idején a külföldön élő magyarok legjobbjai arról tettek tanúbizonyságot a világ előtt, hogy a magyar nép az európai népek szabadságáért folyó harcban, ahol csak lehet, mindenütt teljesíti kötelességét.
1944-ben a franciaországi magyarok különböző ellenállási csoportjai megalakították tömegszervezetüket: a Magyar Függetlenségi Mozgalmat. A franciaországi magyaroknak 1944-ben már négy illegális lapjuk volt. A Magyar Szemle, a Magyar Függetlenségi Mozgalom lapja, a Riadó, a franciaországi magyar kommunista csoport közlönye, a Toborzó, a katonai bizottság híradója és a Harcos Nő, az antifasiszta magyar nőszervezet lapja. A franciaországi illegális magyar sajtó megteremtése terén kimagasló érdemeket szerzett Papp Lajos.
A franciaországi és belgiumi magyarok az európai népek szabadságáért hozott áldozatokból is bőven kivették részüket. Vérük hullásával pecsételték meg a magyar nép szolidaritását az európai szabadságszerető népekkel. A partizánharcok és romboló akciók magyar vezetői közül a fasiszták kivégezték Békés Imrét, Elek Tamást, Tamás Imrét, Varga Verát, Weisz Jánost, Weisz Pált s másokat, több mint negyven szabadságharcost.
A Svájcban élő antifasiszta magyarok Szőnyi Tibor vezetésével teremtették meg szervezetüket. Lapjuk, a Magyar Függetlenségi Front, 1944-ben már havonta és nyomtatásban jelent meg. A Svájcban élő demokratikus magyarok függetlenségi szervezete a német megszállás után Zürichben nagyszabású Kossuth-emlékünnepélyt rendezett.
Az angliai demokratikus magyar szervezetek Károlyi Mihály vezetésével már március végén megalakították a londoni Magyar Tanácsot. Április végére elkészült programjuk megállapította, hogy a magyar nép csak a németekkel és a Horthy-fasizmussal való nyílt szembeszállással, a szövetségesek oldalán való harccal biztosíthatja helyét a demokratikus európai népek közösségében. A londoni Magyar Tanács ellenállásra, szabotázsra és partizánharcra szólította fel a magyar népet. Sürgette, hogy a magyar nép fegyveres harca közben vegye fel a kapcsolatot Tito néphadseregével és az ukrán partizánokkal.
A londoni Magyar Tanács megalakulása és programja a nyugati féltekén élő demokratikus magyarságra igen nagy hatással volt. A Károlyi Mihály vezette mozgalmat elsősorban az Amerikai Egyesült Államok magyarsága biztosította támogatásáról, de nagy visszhangra talált a dél-amerikai államokban élő magyarok között is; Kubában, Mexikóban, Bolíviában, Argentínában, Brazíliában és Chilében „Szabad Magyar Mozgalmak” alakultak. Mexikóban Tamás Aladár szerkesztésében Szabad Magyarság címmel folyóirat jelent meg, amely eljutott valamennyi dél-amerikai államba, az Egyesült Államokba és Kanadába is.
E mozgalmak a világ szabadságszerető népei előtt azt bizonyították, hogy a magyarság — ha minden befolyástól és kényszertől mentesen nyilváníthatja ki akaratát — nem Hitler, hanem a demokratikus hatalmak oldalán sorakozik fel.
A Horthy-Magyarországon hontalanná vált magyarok, a magyar földről kiüldözött „hazátlanok” Magyarország életének legsúlyosabb perceiben szót emeltek, és életük feláldozásával is harcoltak a magyar ügyért: a nemzet fennmaradásáéit, az ország függetlenségéért és szabadságáért. Ezek a magyarok idegen földön harcoltak azért, hogy végre nekik is legyen hazájuk — egy új, szabad, demokratikus Magyarország.
4. A fegyveres ellenállás előkészítése.
Újabb terrorhullám a magyar nép ellen.
Ságvári Endre mártírhalála.
A Lakatos-kormány
Az ország német megszállása után a Békepárt a Magyar Fronton keresztül azonnal hozzálátott a fegyveres felkelés előkészítéséhez.
A Magyar Front 1944 nyarán több röpiratban és felhívásban tárta fel honvédségünk előtt Magyarország katasztrofális helyzetét, s a hadsereg magatartásának óriási jelentőségét. A röpiratok kijelentették, hogy az országot csak a nép és a hadsereg Hitler elleni bátor, közös harca mentheti meg.
„A honvédség tisztikarának — írta a Magyar Front júliusban megjelent röpirata —, de minden egyes tisztnek külön-külön is döntenie kell: az ország és a honvédség elvesztésében akar-e közreműködni vagy megmentésében. Idegen és vesztett ügyért vívott harcban akar-e nyomorultul elpusztulni, vagy pedig élére áll a németek elleni felszabadító harcnak. Az országvesztés irtózatos felelősségét és a megcsalt és elárult nép jogos haragjának terhét akarja-e viselni, vagy vállalja az országmentő szabadságharcos büszke szerepét, és ezzel biztosítja hazánk, a honvédség és a saját sorsát is.”
„Honvédtisztek! Hivatásosok és tartalékosok! — így szól a Magyar Front augusztusban megjelent felhívása. — Lépjetek hasonló gondolkodású bajtársaitokkal azonnal érintkezésbe. Számotok napról napra nő. Az ingadozókat győzzétek meg, a soraitokban levő német árulókat leplezzétek le és szigeteljétek el! Készítsetek a helyi viszonyoknak megfelelő terveket a helyőrségben vagy a közelben levő német egységek megrohanására és lefegyverzésére.”
A Békepárt távolról sem elégedett meg a Magyar Front megteremtésével, röpiratok és felhívások kibocsátásával.
Tudta, hogy a nép szabadságharcát szervezni és vezetni kell. Mindenekelőtt arra törekedett tehát, hogy létrehozza a fegyveres ellenállás szervezeteit.
A fegyveres ellenállás megteremtése felé igen komoly lépés volt a Békepárt katonai csoportjának megszervezése. A katonai csoportnak két vezérkari százados, Pálffy György és Sólyom László volt a vezetője. A katonai csoport feladata két-három emberből álló robbantó csoportok megszervezése és a fegyveres felkelés katonai előkészítése volt. Feladata volt az is, hogy felderítse: fegyveres felkelés esetén Budapesten milyen helyőrségi és nemzetőr-alakulatokra lehet számítani, s az, hogy felvegye a kapcsolatot a Budapesten és környékén állomásozó munkásszázadokkal, továbbá az üzemi munkások fegyveres csoportjaival. Számba kellett vennie, hogy az egyes alakulatok milyen felszereléssel rendelkeznek. Foglalkozott azzal is, hogy az üzemekben fegyveres csoportokat szervezzen a munkások között.
A német megszállás után kísérlet történt arra is, hogy a magyar függetlenségi mozgalom kapcsolatba kerüljön és szervesen együttműködjön Jugoszlávia legendás népfelszabadító hadseregével. Április folyamán Tito marsall főhadiszállásáról meghívás érkezett a magyar kommunistákhoz a kapcsolat felvételére. A Békepárt erre a feladatra Kádár Jánost jelölte és küldötte ki. Kádár Jánosnak és jugoszláv kísérőinek azonban nem sikerült partizán-területre jutniuk. Amikor a Dráván át akartak kelni, a rendőrség letartóztatta őket. Kádár Jánosnak idegen névre szóló papírjai voltak. Igazi személyazonosságát sem a rendőrség, sem a Gestapo nem tudta felderíteni. Katonaszökevényként a Conti utcai katonabörtönbe zárták, majd 1944 novemberében egy deportált csoporttal Németországba irányították, de sikerült a csoporttól megszöknie, visszatért Budapestre s újból bekapcsolódott a párt, a Magyar Front tevékenységébe.
Az erősödő függetlenségi mozgalom, a békét és demokratikus rendet követelő magyar nép ellen a német és magyar fasiszták példátlan terrort alkalmaztak.
Az egész ország ostromállapotban élt. A csendőrség számára biztosították a korlátlan fegyverhasználat jogát. Kormányrendeletet adtak ki arra, hogy az engedély nélkül megjelenő röpiratok terjesztését lázításnak minősítik és halállal büntetik. Baky belügyi államtitkár a csendőrség több zászlóalját Budapestre vezényelte. Az utcasarkokon megkettőzött csendőrőrszemek állottak. A bujkáló szabadságharcosok kézre kerítésére Jaross és Baky bevezette az éjszakai monstre-razziák rendszerét. Éjfél után csendőrnyomozók törtek az egyes utcákra és kerületekre, s házról házra járva mindenkit igazoltattak. A letartóztatások a fővárosban és a vidéken egymást érték. Különösen kíméletlen hajsza folyt a Békepárt tagjai ellen. Vezetőinek fejére vérdíjat tűztek ki, s fényképük ott volt minden csendőrnyomozó zsebében. Csillaghegyen külön kínzókamrákat rendeztek be a Békepárt és a Magyar Front harcosainak vallatására. Kommunista, szociáldemokrata, parasztpárti és párton kívüli szabadságharcosokat kínoztak itt meg minden emberi érzést megcsúfoló vallatási módszerekkel.
A kommunisták vérveszteségeit mutatja, hogy — hivatalos rendőrségi és bírósági adatok szerint — a háború alatt 1944 őszéig 3000 kommunistát tartóztattak le, ítéltek el vagy végeztek ki, és mintegy 1000 főt küldtek a „halálszázadokkal” a frontra.
Ennek a hajszának lett mártír hőse a Békepárt és a magyar kommunista mozgalom egyik vezetője: Ságvári Endre.
Ságvári az 1942-es nagy letartóztatások kezdete óta illegalitásban élt. A rendőrség és a defenzív osztály csendőrnyomozói szüntelenül hajszolták. Több elfogatóparancsot adtak ki ellene. Az 1942 óta letartóztatott szabadságharcosokat külön megkínozták azért, hogy árulják el, hol tartózkodik Ságvári. Feleségét is többször letartóztatták és véresre verték ezért. De Ságvárit nem árulta el senki. A rendőrség erőfeszítései hiábavalók voltak, pedig Ságvári Budapesten volt, s szervezte a nemzeti ellenállást. 1944. július 27-én egy budai cukrászdában — ahová illegális találkozóra, harci megbeszélésre ment —, mozgalmi munkája közben törtek rá a csillaghegyi csendőrnyomozók. Ságvári — mint a fasizmus elleni harc annyi más hőse — azt vallotta: jobb harcban meghalni a szabadságért, mint térdenállva élni. Fegyvert rántott, a négy véreb közül hármat tűzharc közben leterített, de több lövés őt magát is halálra sebezte.
A Békepárt gyászkeretes röpcédulákon közölte a megrendítő, de harcra tüzelő hírt a munkássággal és a főváros lakosságával:
„Ságvári úgy halt meg — írta a Békepárt röpcédulája —, ahogy élt: harc közben. Utat mutatott életével, példát mutat most halálával. Fegyverrel kell szembeszállnunk a bérgyilkos söpredékkel, amely a terror és népcsalás minden eszközével taszítja sírba nemzetünket.”
Azonban ez a féktelen terror sem tudta a németbérenc Sztójay-kormány uralmát megszilárdítani.
A szovjet hadsereg újabb, páratlan lendületű offenzívája, amely már a Balti-tenger körzetében, Lengyelországban, a Kisinyov-Iasi térségben folyt, s az angol—amerikai partraszállás Franciaországban megrendítette Hitler és vele együtt a magyar bábkormány helyzetét.
A Magyar Front szervező- és propagandatevékenysége folytán a főváros és az egész ország lakossága is egyre erőteljesebben követelte a szakítást Hitlerrel. A Sztójay-kormány komoly válságba került. A horthysták ezt a válságot uralmuk teljes „visszaállítására” akarták felhasználni. A hinta valamelyest balfelé lendült, már minthogy csak annyiban, hogy a németbérenc, főleg a nyilasok különböző áramlataira támaszkodó Sztójaytól ismét Horthyék felé lendült. Augusztus 29-én — miután már Románia kivált a háborúból — a kormányzó Lakatos Géza vezérezredessel új kormányt alakíttatott.
A Lakatos-kormány megalakulását nagyon sokan úgy értékelték, mint komoly változást, s kétségtelen, hogy bizonyos vonatkozásban az is volt. A változás azonban nem a Hitlerrel való határozott szakítás, hanem a rendszer átmentése felé tett felemás lépés volt. Horthy a Lakatos-kormánnyal lényegileg Kállay módszeréhez, a hintapolitika végzetes politikájához tért vissza. Hiszen, ha Horthy a Sztójay-kormány válságát valóban arra akarta volna felhasználni, hogy a béke útjára lépjen, a Magyar Front pártjaihoz fordult volna, s velük szövetkezve a néptömegek béketörekvéseire támaszkodott volna. A béke felé tett minden lépésnek ez lett volna az előfeltétele.
A magyar politikai élet illegalitásba szorított tagjai azonban nem értették meg valamennyien a Lakatos-kormány megalakulásával bekövetkezett változás lényegét. Azt hitték, hogy Horthynak ebben a lépésében többről van szó, mint arról, hogy a hinta egy kicsit visszafelé lendül. A hintapolitika újjáéledése természetesen maga után vonta a káros illúziók újjáéledését is. A politikai életben megint feléledtek azok a reménységek, hogy Magyarország területére az angolszász hatalmak csapatai fognak bevonulni. Megint megerősödött az a nézet, hogy hazánk felszabadításáért nem szükséges minden áldozatot vállalva harcolni, hiszen a fenyegető katasztrófát a „kormányzó bölcsessége” úgyis elhárítja hazánkról.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!