(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XII.
Az ellenség tevékenységének általános jellegét ebben az időszakban Hitler 1942. január 3-i parancsa határozta meg, amelyben többek között ez állt: „Görcsösen ragaszkodni minden helységhez, egy lépést sem visszavonulni, az utolsó töltényig, az utolsó gránátig védekezni – ezt követeli tőlünk a jelen pillanat”.
„Parancsnok urak! – hangzott a 23. gyalogos hadosztály parancsnokának parancsa. – Az általános harchelyzet parancsolóan követeli tőlünk, hogy állítsuk meg csapataink gyors visszavonulását a Lama folyó terepszakaszon és a hadosztállyal foglaljunk el szívós védelmet. A Lama folyó menti állást az utolsó emberig kell védeni. Ez élet-halál kérdése …”
Vajon mire számított a hitlerista hadvezetés, amikor azt követelte csapataitól, hogy vessék meg lábukat a Lama folyó menti terepszakaszon.
Abból indult ki, hogy ott voltak csapataink még október-novemberben kiépített védőállásai, amelyekben ideiglenesen megkapaszkodhattak. Ezek az állások a folyó mindkét partján húzódtak északról dél felé, és távolabb egyesültek a Ruza és a Nara folyó menti állásokkal.
Ezenkívül az ellenség december közepére a mélyből mindenféle szedett-vedett, tartalék és a megszállt területekről ide szállított hadosztályokat dobott át oda, és az állásokat elő tudta készíteni védelemre. Mire a Moszkva alól visszavonuló csapatok az említett folyók terepszakaszára értek, a védelmi terepszakaszok műszaki létesítményei már elkészültek. Január 10-én a Nyugati Front csapatai (a 20. hadsereg, az 1. csapásmérő hadsereg erőinek egy része, I. A. Plijev 2. lovashadteste, a 22. harckocsidandár és öt sízászlóalj) másfél órás tüzérségi előkészítés után támadást indított, hogy Volokolamszk körzetében áttörje az arcvonalat. Két napi szívós harc után ez sikerült is. A keletkezett résbe bevetettük Plijev vezérőrnagy lovashadtestét az öt sí-zászlóaljjal és a 22. harckocsidandárral.
1942. január 16-án és 17-én a front jobbszárny-csapatai a partizánosztagok támogatásával elfoglalták Lotosinót, Sahovszkaját és átvágták a moszkva-rzsevi vasútvonalat. Úgy tűnt, hogy itt kell fokozni az erőkifejtést a siker továbbfejlesztése céljából. A helyzet azonban másként alakult.
Január 19-én parancs érkezett, hogy az 1. csapásmérő hadsereget vonjuk ki a harcból és adjuk át a főhadiszállás tartalékába. Én is, Szokolovszkij is felhívtuk a vezérkart és kértük, hagyják meg nálunk ezt a hadsereget. A válasz egy volt – ez a legfelsőbb főparancsnok parancsa. Felhívom Sztálint és ezt hallom: „Vonják ki minden vitatkozás nélkül”. Arra a kijelentésemre, hogy ennek a hadseregnek az elvesztése gyengíti a csapásmérő csoportosítást, ezt válaszolta: „Nagy erő van ott maguknál. Számolja csak össze, hány hadsereggel rendelkeznek”.
Azt válaszoltam, hogy az arcvonal igen széles, minden irányban elkeseredett harc folyik, átcsoportosításokról szó sem lehet, és kértem, hogy a megindult támadás befejezéséig ne vonják ki az 1. csapásmérő hadsereget a Nyugati Front jobb szárnyának állományából, ne gyengítsük ezen a szakaszon az ellenségre nehezedő nyomást.
Sztálin válasz helyett letette a kagylót. A kérdésről Saposnyikovval is tárgyaltam, de szintén eredménytelenül.
– Galambocskám – mondta Saposnyikov – semmit sem tudok tenni, ez a legfelsőbb főparancsnok személyes döntése.
A 20. hadsereget széles arcvonalon szét kellett húzni. A front meggyengült jobbszárny-csapatait Gzsatszknál megállította az ellenség szervezett védelme, és tovább nem tudtak előrenyomulni.
A front közepén támadó 5. és 33. hadsereg január 20-án felszabadította Ruzát, Dorohovót, Mozsajszkot és Vereját. A 43. és 49. hadsereg elérte Domanov körzetét és megkezdte a harcot az ellenség juhnovi csoportosítása ellen.
Itt szeretnék kissé részletesebben foglalkozni a szovjet csapatok Vjazma környéki harcával. Január 18. és 22. között Vjazmától 40 kilométerre délre (Zselanye járás) az ellenség hadtápvonalainak átvágása céljából átdobtuk a 201. légideszant-dandár két zászlóalját és a 250. légideszant-ezredet. M. G. Jefremov altábornagy 33. hadserege azt a parancsot kapta, hogy fejlessze tovább az áttörést, és Belov 1. lovashadtestével, a légideszanttal, a partizánosztagokkal és a Kalinyini Front 11. lovashadtestével együttműködve foglalja el Vjazmát.
Belov tábornok hadteste január 27-én Juhnovtól 35 km-re délnyugatra áttört a varsói országúton és három nap múlva Vjazmától délre egyesült a deszanttal és a partizánosztagokkal. Február 1-én ugyanoda érkezett Jefremov altábornagy személyes parancsnoksága alatt a 33. hadsereg három lövészhadosztálya (a 113., a 338. és a 160.) és megkezdték a harcot Vjazma megközelítési útjain. Belov tábornok 1. lovashadtestének megerősítése és a Kalinyini Front 11. lovashadtestével való együttműködés céljából a főhadiszállás elrendelte, hogy Ozerecsnyi körzetében dobják le a 4. légideszant-hadtestet. Mivel azonban nem voltak szállító repülőgépek, csak a kétezer emberből álló 8. légideszant-dandárt vetették be.
A 33. hadsereg Naro-Fominszk körzetéből Vjazma általános irányban támadva január utolsó napján gyorsan előrenyomult Sanszkij Zavod és Domanov környékére, ahol egy széles, semmivel sem fedezett rés tátongott az ellenség védelmében. Az összefüggő arcvonal hiányában feltételezhettük, hogy a németek ebben az irányban nem rendelkeznek elegendő erővel Vjazma megbízható védelmére. Ezért úgy határoztam, hogy még mielőtt az ellenség ide vonná tartalékait, menetből elfoglaljuk Vjazmát, amelynek elestével az ellenség egész volokolamszki csoportja nagyon súlyos helyzetbe kerül.
Jefremov altábornagy elhatározta, hogy személyesen áll a hadsereg csapásmérő csoportjának az élére, és megkezdte a gyors előrenyomulást Vjazma felé.
Február 3-4-én, amikor ennek a csoportosításnak a főerői elérték Vjazma megközelítési útjait, az ellenség az áttörési szakasz mögött mért csapásával elvágta a csoportot és helyreállította védelmét az Ugra folyó mentén. A hadsereg második lépcsőjét ezalatt feltartóztatták Sanszkij Zavod környékén, a bal szomszédját pedig – a 43. hadsereget – Mediny körzetében. A 43. hadsereg nem tudta idejében végrehajtani a front törzsétől kapott feladatot, vagyis, hogy legyen segítségére Jefremov tábornok csoportjának.
Belovnak a vjazmai irányban bevetett lovashadteste, amikor elérte Vjazma környékét és ott egyesült Jefremov csapataival, maga is elvesztette hadtápvonalait.
Addigra a német hadvezetés Franciaországból és más arcvonalakról nagy tartalékokat szállított Vjazma környékére, ezekkel meg tudta szilárdítani ottani védelmét, amelyet mi nem tudtunk áttörni.
Ennek következtében ezt az egész csoportosításunkat az ellenség mögött kellett hagynunk a Vjazmától délnyugatra levő erdős területen, ahol nagyszámú partizánosztag állomásozott.
Belov hadteste, Jefremov csoportja és a légideszant-csapatok a partizánokkal együtt a mögöttes területen érzékeny csapásokat mértek az ellenségre, pusztították élőerejét és harceszközeit.
Február 10-én a 8. légideszant-dandár és a partizánosztagok elfoglalták Morsanovo-Gyagilevo körzetét, ahol megsemmisítették az 5. német páncélos hadosztály törzsét és közben gazdag hadizsákmányt ejtettek. Ezt még aznap közöltük Belov és Jefremov tábornokkal. Azt a parancsot kapták, hogy egyeztessék össze tevékenységüket ennek a dandárnak a parancsnokával, amelynek törzse Gyagilevo környékén volt.
A front parancsnoksága, miután Belovval és Jefremovval rádió-összeköttetést létesített, a lehetőség határain belül megszervezte csapataik lőszerrel, gyógyszerekkel és élelmiszerekkel való légi ellátását. Sok sebesültet szintén repülőgépen szállítottak el. A csoporthoz többször elrepült V. Sz. Goluskevics, a fronttörzs hadműveleti osztályának vezetője, és néhány híradó parancsnok.
Április elején Vjazma környékén számottevően súlyosbodott a helyzet. Az ellenség nagy erőket összpontosítva megkezdte a csoport összeszorítását, igyekezett tavaszig felszámolni ezt a számára veszélyes „szálkát”. Az április végén bekövetkezett felmelegedés rendkívüli mértékben csökkentette a manőverezés, valamint a csoport és a partizánvidékek közti összeköttetés lehetőségét. A csoport a partizánoktól szintén kapott élelmiszert és takarmányt.
Belov és Jefremov tábornok kérésére a front parancsnoksága engedélyt adott arra, hogy csapataik egyesüljenek főerőinkkel. Ezzel kapcsolatban szigorú utasítást kaptak, hogy Vjazma környékét a partizánvidékeken, az erdőkön keresztül hagyják el, Kirov általános irányban, ahol a 10. hadsereg előkészíti az ellenséges védelem áttörését, a védelem tehát ott gyengébb lesz.
Belov tábornok lovashadteste, és a légideszant-csapatok pontosan végrehajtották a parancsot, és nagy kitérővel, 1942 május végén-június elején elérték a 10. hadsereg arcvonalszakaszát. Ügyesen megkerülve az ellenség nagyobb csoportosításait, és útközben megsemmisítve a kisebb német erőket, áthaladtak azon a résen, amelyet a 10. hadsereg nyitott, és megérkeztek a front körletébe. Az ellenség mögöttes területén folytatott tevékenység és e portya során a nehéz fegyverek és a harceszközök jelentős része elveszett. Az emberek többsége azonban mégis visszatért egységeihez. Milyen öröm volt találkozni azokkal, akik kitörtek az ellenség háta mögül és azokkal, akik a fronttól biztosították kijövetelüket! A harcosok és parancsnokok nem szégyellték könnyeiket: ezek az öröm és a katona-bajtársiasság könnyei voltak.
Jefremov altábornagy úgy vélte, hogy ez az út túl hosszú lesz kifáradt csoportja számára, ezért rádió útján közvetlenül a vezérkarhoz fordult, és engedélyt kért rá, hogy a rövidebb úton – az Ugra folyón keresztül törhessen át.
Sztálin azonnal felhívott és megkérdezte, egyetértek-e Jefremov javaslatával. Én kategorikus nemmel feleltem. A legfelsőbb főparancsnok azonban azt mondta, hogy Jefremov tapasztalt parancsnok, és hogy egyet kell érteni vele. A főhadiszállás megparancsolta, hogy a front erőivel szervezzünk találkozó csapást. Ezt a 43. hadsereg készítette elő és hajtotta végre, Jefremov tábornok csoportja részéről elmaradt a csapás.
Mint később kiderült, amikor a németek az Ugra folyó felé nyomultak előre, felfedezték és szétverték az osztagot. Jefremov, aki igazi hősként harcolt, súlyosan megsebesült, és nem akarva az ellenség kezére kerülni, agyonlőtte magát. Ilyen tragikusan végződött ennek a tehetséges és bátor katonai vezetőnek az élete, akivel együtt csoportja hős katonáinak nagy része is elpusztult.
Jefremov altábornagy 1941. október 25-én vette át a 33. hadsereg parancsnokságát, amikor a németek Moszkva felé törtek előre. A moszkvai csata idején hadseregének csapatai bátran verekedtek és védelmi terepszakaszukon nem engedték át az ellenséget. Jefremov tábornokot a moszkvai csatában tanúsított hősies magatartásáért Vörös Zászló Renddel tüntették ki.
Jefremovval együtt pusztult el P. N. Afroszimov vezérőrnagy, a hadsereg tüzérfőnöke, ez a rendkívül tehetséges, nemes lelkű ember, és még sok más parancsnok és politikai munkás is, akik mind kitűntek a Moszkváért vívott harcokban.
Ha most ezeket az 1942. évi eseményeket kritikailag értékelni akarom, azt kell mondanom, hogy abban az időben hibát követtünk el a Vjazma környéki helyzet megítélésében. Túlbecsültük saját csapataink lehetőségeit és lebecsültük az ellenséget. A „dió” sokkal keményebbnek bizonyult, mint ahogy feltételeztük …
Február és március folyamán a főhadiszállás azt követelte tőlünk, hogy a nyugati irányban fokozzuk a támadást, de a frontok élőerői és eszközei addigra már kimerültek.
Általában hadseregünk erőforrásai abban az időben rendkívül korlátozottak voltak. A csapatok szükségleteit még nem tudtuk úgy kielégíteni, mint ahogy azt a feladatok és a helyzet megkövetelte. A dolog odáig fajult, hogy minden alkalommal, amikor hívattak bennünket a főhadiszállásra, a szó szoros értelmében úgy könyörögtük ki a legfelsőbb főparancsnoktól a nehézpuskákat, géppisztolyokat, 10-15 páncéltörő ágyút, csekély mennyiségű gránátot és aknát. Mindazt, amit ilyen módon kapni sikerült, azonnal gépkocsira rakattuk és elküldtük a legjobban rászoruló hadseregnek.
Különösen rosszul álltunk lőszer tekintetében. Így a január első tíz napjára előirányzott lőszerből a front a következőket kapta: 82 mm-es aknagránátból – 1 százalékot, a tüzérségi lőszerből – 20-30 százalékot. Egész januárra 50 mm-es aknagránátból – 2,7 százalékot, 120 mm-es aknagránátból 36 százalékot, 82 mm-esből – 55 százalékot és tüzérségi lőszerből 44 százalékot.43 A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára, f. 208, op. 2513, d. 204. * A februári tervet egyáltalán nem teljesítették. Az első tíz napra betervezett 316 vagonból egyet sem kaptunk. Mivel a sorozatvető tüzérségnek nem volt lőszere, vissza kellett vonni a mögöttes területre.44 Ugyanott, d. 207. 1. 210. *
Valószínűleg nehezen hihető, de olyan lőszerkiszabatot kellett meghatároznunk, amely csövenként naponta 1-2 lövést engedélyezett. És mindezt a támadás időszakában! A frontnak a legfelsőbb főparancsnokhoz intézett 1942. február 14-i jelentésében ez állt:
„Amint azt a harci tapasztalatok bizonyították, a gránátok hiánya nem teszi lehetővé a tüzérségi támadást. Ennek következtében az ellenség tűzrendszere nem semmisül meg, és az ellenség alig lefogott védelmét rohamozó csapataink igen nagy veszteségeket szenvednek, nem érve el megfelelő sikert.”45 A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára, f. 208, op. 2513, d. 204. *
A főhadiszállás 1942 február végén-március elején elhatározta, hogy a nyugati irányban tevékenykedő frontokat élőerőkkel és eszközökkel erősíti meg, de ezzel az elhatározásával már elkésett. Az ellenség, amelyet nyugtalanított az események alakulása, jelentősen megerősítette vjazmai csoportosítását, és az előre megerősített állásokra támaszkodva aktív tevékenységet kezdett a Nyugati és a Kalinyini Front csapatai ellen.
A teljesen kifáradt és legyengült csapatok egyre nehezebben tudták leküzdeni az ellenség ellenállását. Többszöri jelentéseinket és javaslatainkat, hogy meg kell állni és meg kell vetni lábunkat az elért terepszakaszokon, a főhadiszállás elutasította. Sőt, az 1942. március 20-i direktívában a legfelsőbb főparancsnok újból azt követelte, hogy erélyesen folytassuk a korábban megszabott feladat végrehajtását.
Március végén-április elején a nyugati irány frontjai megpróbálták végrehajtani ezt a direktívát, amely az ellenség rzsev-vjazmai csoportosításának a megsemmisítését rendelte el, erőfeszítéseik azonban eredménytelenek maradtak.
Végül a főhadiszállás kénytelen volt elfogadni azt a javaslatunkat, hogy menjünk át védelembe a Velikije Luki-Velizs-Gyemidov-Belij-
A Nyugati Front csapatai a téli támadás idején 70-100 km-t nyomultak előre és a nyugati irányban némileg javítottak az általános hadműveleti-hadászati helyzeten.
A Moszkváért vívott nagy csata eredményei lelkesítették a szovjet népet és lehangolták az ellenséget.
Westphal német tábornok, aki leírja a moszkvai csatát, kénytelen volt beismerni, hogy „a német hadsereg, amelyet korábban legyőzhetetlennek tartottak, a megsemmisülés határán volt”. Ugyanezt mondják a hitlerista hadsereg más tábornokai is, olyanok, mint Tippelskirch, Blumentritt, Weierlein, Manteufel és még sokan mások.
Ami igaz, az igaz. A moszkvai csatában a hitleristák összesen több mint félmillió embert, 1300 harckocsit, 2500 löveget, több mint 15 000 gépkocsit és sok egyéb felszerelési tárgyat vesztettek. A német csapatokat 150-300 km-re vetettük vissza Moszkvától nyugati irányban.
Az 1941/42. évi téli ellentámadás nehéz időjárási viszonyok között folyt, s főképp nem voltunk számbeli fölényben az ellenséggel szemben. Ráadásul a frontok nem rendelkeztek feltöltött harckocsi- és gépesített magasabbegységekkel, nélkülük pedig, amint a háború gyakorlata mutatta, nem lehet döntő célú és nagyarányú támadó hadműveleteket folytatni. Az ellenség manőverét megelőzni, gyorsan megkerülni szárnyait, elvágni hadtápútjait, bekeríteni és szétdarabolni az ellenséges csoportosításokat, csak erős harckocsi- és gépesített magasabbegységekkel lehet.
A Vörös Hadsereg a moszkvai csatában a háború hat hónapja alatt első ízben nagy vereséget mért a hitlerista csapatok fő csoportosítására. Előtte a szovjet fegyveres erők már lefolytattak egy sor nagy hadműveletet, amelyek a csapások három fő irányában lassították a Wehrmacht előrenyomulását. Ám ezek méreteiket és eredményeiket tekintve elmaradnak a szovjet főváros falainál vívott nagy csata mögött.
A védelmi ütközetek hozzáértő vezetése, az ellencsapások szerencsés végrehajtása és a gyors átmenet az ellentámadásba gazdagította a szovjet hadművészetet, megmutatta a szovjet katonai vezetők megnövekedett hadászati és hadműveleti-harcászati érettségét, valamennyi fegyvernem katonái harci tudásának gyarapodását.
A hitlerista csapatok Moszkva alatt elszenvedett vereségének nagy nemzetközi jelentősége volt. A néptömegek a Hitler-ellenes koalíció valamennyi országában nagy lelkesedéssel fogadták a szovjet fegyverek kimagasló győzelméről szóló hírt. A haladó emberiség ettől remélte, hogy megszabadul a fasiszta igától.
A német csapatok Leningrádnál, Rosztovnál és Tyihvin környékén elszenvedett kudarcai és a moszkvai csata kijózanító hatással volt Japán és Törökország reakciós köreire, arra kényszerítette őket, hogy óvatosabb politikát folytassanak a Szovjetunióval szemben.
A német fasiszta csapatok védelembe mentek át. A hitlerista katonai és politikai vezetésnek harcképességük helyreállítása céljából egy sor totális intézkedést kellett végrehajtania, és arra kényszerült, hogy Franciaországból és más megszállt országokból tetemes mennyiségű csapatot szállítson a szovjet-német arcvonalra. Nyomást kellett gyakorolnia Németország csatlós államaira, hogy újabb magasabbegységeket küldjenek a szovjet arcvonalra és további anyagi erőforrásokat nyissanak meg, aminek következtében ezekben az országokban rosszabbodott a belpolitikai helyzet.
A hitleristák moszkvai veresége után nemcsak az egyszerű katonák, hanem sok német tiszt és tábornok is meggyőződött a szovjet állam erejéről, meggyőződött arról, hogy a szovjet fegyveres erők leküzdhetetlen akadályt jelentenek a hitlerizmus céljai elérésének útjában.
Gyakran teszik fel nekem azt a kérdést, milyen szerepe volt Sztálinnak a moszkvai csata idején.
Sztálin az egész idő alatt Moszkvában volt, szervezte az erőket és eszközöket az ellenség szétzúzására. El kell ismerni érdemeit. Az Állami Honvédelmi Bizottság élén és a népbiztosságok vezető állományára támaszkodva óriási munkát végzett a szükséges hadászati tartalékok és anyagi-technikai eszközök megteremtése érdekében. Szigorú igényességével, mondhatni, a lehetetlent is elérte.
Amikor azt kérdezik tőlem, hogy az elmúlt háborúból mi maradt meg leginkább emlékezetemben, mindig azt felelem: a moszkvai csata.
A kegyetlen, gyakran rendkívül bonyolult és nehéz viszonyok között csapataink megedződtek, erősödtek, tapasztalatokra tettek szert, és miután a minimálisan szükséges mennyiségű technikai eszközt megkapták, visszavonuló, védekező erőből hatalmas támadó erővé változtak. A hálás utódok sohasem fogják elfelejteni a párt hatalmas szervező munkáját, a szovjet népnek az akkori időben véghezvitt munka-hőstetteit és a harcosok bátor cselekedeteit.
Amikor mélységes hálámat nyilvánítom a csata valamennyi életben maradt résztvevőjének, meghajlok azoknak dicső emléke előtt, akik mindhalálig helytálltak és nem eresztették be az ellenséget hazánk szívébe, Moszkvába, a hős városba. Mindannyian adósok vagyunk nekik.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!