MÁSODIK RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
5
NOVEMBER 20
Reggel óta szakad az eső. Ez bizonyos könnyebbséget jelent: a repülőgépek nem jelentek meg. A köztársaságiak a Nemzetközi Brigád harcosaival együtt rohamozzák a klinika és a Santa Cristina szegényház épületét. Az eddigi három roham nem járt eredménnyel.
NOVEMBER 21
Ma is egész nap esik.
Dél felé a rohamozó köztársasági egységekkel együtt sikerült bejutnom a klinikába és a Santa Cristina szegényházba. Mindkét épületet frontális támadással, kézigránát- és szuronyrohammal vették be.
A marokkóiak és a regulárisok visszavonultak vagy kétszáz méterrel, nem többel. Tűz alatt tartják a köztársaságiak által visszafoglalt épületeket, kúszni kell vagy a falakhoz lapulva futni – a közlekedő árkok még nem készültek el.
A félig felépült téglaépület mellett valamilyen felismerhetetlenségig összerombolt egészségügyi épület látható. A mennyezet és a padló tele van ágyúgolyók ütötte lyukakkal, a berendezés ízzé-porrá törött. Az ágyak felborítva, a padlót teljesen elborítják az összetört edények cserepei.
Lent a hullakamrában az öreg őrbe ütköztem: csodálatosképpen sikerült itt épségben maradnia, miközben a ház három roham során háromszor cserélt gazdát. Kéri a harcoló feleket, adják oda a halottaikat megőrzésre a hullakamrába, s nagyon elkeseredik, amikor visszautasítják. A szegény öreg, úgy látszik, megháborodott. De hát igaz is, mikor álmodott a szerény egyetemi hullakamra a hullák ilyen bőségéről? Ki gondolhatta volna, hogy a legcsöndesebb tudományos termek a legelkeseredettebb, legféktelenebb harcok színterévé válnak?
Szegény Madrid! Olyan gondtalan, olyan veszélytelen, olyan szerencsés városnak tartották. A világháború messze elkerülte. Most tizenöt nap alatt többet élt át, mint az összes európai főváros az egész háború alatt. A város maga vált csatatérré!
Amikor elcsigázottan, nedvesen, mocskosan, félig öntudatlanul, de elégedetten visszakúsztunk a klinikából a második vonalba, valaki odaszaladt hozzánk és elmondta, hogy itt, nem messze, a Nyugati Parkban elesett Durutti.
Kora reggel még láttam a Hadügyminisztériumban. Hívtam, jöjjön el ő is a Santa Cristina ostromára. Tagadóan rázta a fejét, azt mondta, hogy a maga részlegét megy előkészíteni, és mindenekelőtt oltalmat keres a katonák egy része számára az eső elől.
Tréfásan megjegyeztem:
– Talán cukorból vannak?
Mogorván válaszolt:
– Igen, cukorból vannak. Elolvadnak a vízben. Kettőből egy lesz. Tönkremennek itt Madridban.
Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket hallottam tőle. Rossz hangulatban volt.
Egy eltévedt vagy talán valaki által irányított golyó halálra sebezte, amikor kiszállt az autóból az előtt az épület előtt, amelyből a hadműveletet irányította.
Nagy kár Duruttiért. Anarchista hibái és tévelygései ellenére kétségtelenül ő volt Katalónia és az egész spanyol munkásmozgalom egyik legragyogóbb egyénisége. Most, amikor eljött Madridot védelmezni, egészen más gondolatokat forgatott a fejében, mint amikor Zaragoza alatt állt.
Sajnálom Duruttit. A kommunista párt nevében José Díaz levélben fejezi ki részvétét García Olivernek.
A köd és a latyak tompítja a harcot. A küzdő felek gyéren tüzelnek. Carabanchelben egyes helyeken a vonalak legfeljebb harminc lépés távolságra vannak egymástól. A szürke félhomályban az ellenfelek átkiabálnak egymásnak:
– Hé, ti banditák! Németbarátok!
Csönd. Aztán jön a válasz:
– Le a bolsevizmussal!
Egész nap talpon vagyok, egész nap jövök-megyek, mégsem tudok mindenütt ott lenni. Pedig az élet összeszűkült. A fasiszta állások ellipszis alakban terpeszkednek a város körül. Ezen az ellipszisen belül vannak szektorok, rajtuk barikádok, mindegyiknél ennyi meg ennyi ágyú, gépfegyver, ennyi meg ennyi ember. A szektorok közötti rohangálás közben szinte repülnek a napok. Valószínűtlenül messze került, absztrakttá vált, kikapcsolódott majdnem minden. Valahonnan a messziségből rémlenek és irreálisnak tűnnek a kormány-kombinációk, az állami élet bonyodalmai és árnyalatai. Nincs történelem, irodalom, nincs földrajz Madrid térképén kívül; az egész földkerekségből csupán Moszkva maradt meg, különösen a Leningrádi út, a Pravda utcája, harmadik emelet … Magában Madridban az élő emberek mindenekelőtt sértetlenekre és sebesültekre oszlanak. A sértetlenek katonákra és civilekre. Civilek azok, akik nem hordanak maguknál fegyvert (ez azért van, mert a barikádokon is, a csapatoknál is, a törzsekben is nagyon sok az olyan harcos és parancsnok, aki úgy öltözött föl, ahogy éppen tudott, és nincs rajta semmi, ami arra mutatna, hogy katona). Pedig három héttel ezelőtt Madrid még normális nagyváros, bonyolult összetételű, ezerarcú főváros volt, számtalan kategória, formáció, embertípus és osztálytípus kavargott benne. Persze mindezek most is megvannak, de vagy Valenciába utaztak, vagy elbújtak, elrejtőztek, feszülten várakoznak. Minden az ovális tűzgyűrű mozgásának ritmusában lélegzik és lüktet, lesi minden órában, minden percben, hogyan hajlik a gyűrű. Elszakad, kiegyenesedik-e, vagy ellenkezőleg, megszorul a hurok, és megfojtja az antifasiszta Madridot?
Miguel Martinez a szektorokban végzett politikai munka rövid szüneteit a főbiztosságon és a törzsnél tölti. Kevés az új politikai biztos – ezeket legtöbbnyire a tartalék-egységekhez osztják be. Az „öregek”, vagyis azok, akik már tizenöt-húsz napja komisszárkodnak, kihalásszák a megfelelő embereket, és a főbiztosságra küldik őket. Ezekben a forró napokban a politikai biztosok csakis optimizmusukkal és bátorságukkal tűnhettek ki – már amelyiknek volt. A többiek eltűntek, másodrangú kisegítő szerepet kaptak az osztag- és szektorparancsnokok mellett, „géhások” lettek, akik a lőszer- és ruhaellátásban segédkeznek.
A rossz politikai biztos szánalmas, nyomorúságos látvány. Az ilyent mihamarabb el kell tüntetni szem elől. Inkább senki se legyen ezen a poszton. A jó, a harcos politikai biztos most ismét bebizonyította, hogy szükség van rá.
NOVEMBER 22
Megint eső és sár. A harc mégis egész nap folytatódott. A fasiszták megpróbálták visszafoglalni a klinika épületét. Nem sikerült nekik. Most csak egy keskeny, hosszú földnyelv köti össze a fasiszta egységeket a városrész belsejével.
A köztársasági harcosok elfoglalták a Casa Velázquez égő romjait. A felső emeleten rátaláltak néhány meggyilkolt elvtársukra. A fasiszták csupaszra vetkőztették, majd agyonlőtték őket.
Tüzérségünk kissé összeszedte magát. A telefonközpont felhőkarcolóján tüzérségi megfigyelőhelyet létesítettek. Innen sikerült felfedezni a Casa del Campóban egy ellenséges üteget, mely a köztársasági gyalogságra tüzelt. A madridi tüzérség tüzét telefonon azonnal erre az ütegre irányították, egy löveg rögtön megsemmisült, a másik elhallgatott. A köztársaságiak, felhasználva ezt a sikert, előretörtek, és egy újabb részt foglaltak el a parkból.
Ugyancsak ma a tüzérek felfedeztek egy nagy, mintegy másfélezer főnyi ellenséges oszlopot, amely a napon szárítkozott két eső közötti szünetben. Az idejében leadott lövések az osztag kellős közepébe találtak bele, és súlyos veszteséget okoztak.
Este – amikor kissé csöndesedik a lövöldözés, amikor a harc után az emberek nedves takarójukba burkolózva pihennek a fukar tűznél – megélénkül az éter Spanyolország fölött.
Egymást kergetik a láthatatlan hanghullámok. A Guadalquivir partjairól, Sevillából fél tízkor az éterbe röppennek a részeges Queipo de Llanónak, a kábítószerek rabjának, a szadista és trágár tábornoknak durva élcelődései és fenyegető szitkozódásai.
Háromnegyed tízkor a salamancai rádió rejtjeles adása kezdődik a madridi fasiszta földalatti mozgalom számára. A madridi zavaró állomások elnyomják ezt az adást, a milícia és a lakóbizottságok végigjárják a lakásokat és házkutatásokat tartanak, keresve az „ötödik hadoszlop” hallgatóit – helyesebben: lehallgatóit.
Tíz órakor a madridi Unión Radio harctéri tudósításokat és politikai híreket közöl. Rendszerint ugyanekkor valamelyik politikai biztos vagy képviselő beszédet mond.
Tíz után versengeni kezdenek Tetuán és Tenerife adóállomásai meg a lisszaboni „rádióklub”.
Tetuán dobpergéssel kísért óbégatást és táncokat sugároz. Majd arab nyelven bőbeszédűen közlik, hogy Göring pasa szalem alejkumot adott át Franco pasának Hitler sejk nevében, hogy Mahomet ibn-Omar ezredes tegnap meg volt híva Varela pasa asztalához, és hogy minden igazhitűnek értékelnie kell ezt a nagy megtiszteltetést.
Tenerife a legképtelenebb kacsákkal traktálja hallgatóit. Még a fasiszták is úgy vélekednek, hogy ez az állomás nem sok vizet zavar.
Teneriféből mindenki megtudhatja, hogy Roosevelt megbukott az elnökválasztáson. Hogy az angol nagykövetet a köztársasági milícia felkoncolta Cartagena utcáján. Sőt azt is, hogy a Falange Espanola madridi bevonulása során tejet osztott a gyerekeknek, akiket a köztársaságiak éheztettek.
A portugál „rádióklub” rendszerint igyekszik mélyenszántóan és érzelmesen elemezni a katonai, politikai és nemzetközi helyzetet.
Például:
„A madridi hadművelet lelassulása korántsem lelassulás, hanem szünet, amely lehetővé teszi a nemzeti csapatoknak, hogy előkészítsék összes hatékony eszközeiket a támadáshoz, az ellenfélnek pedig, hogy újjászervezze védelmi eszközeit.”
Vagy:
„A marxista vezetők kitartanak álláspontjuk mellett, és ragaszkodnak ahhoz a szándékukhoz, hogy Madridot Madridban védelmezzék.”
A „rádióklub” katonai kommentátora a legkevésbé sem ért egyet ezzel a taktikával. Véleménye szerint Madrid védőinek el kellene hagyniuk a várost, és valamilyen megállapodás szerinti más helyen kellene megütközniük a fasiszta hadsereggel.
Az előadó, miután kisajnálkozta magát a „madridi vezetők” ilyetén makacsságán, végül is eljut a tény szükségszerűségének elismeréséhez:
„Teljesen logikus, hogy védelmezik a fővárost. Végeredményben ez a kötelességük.”
De a legjobb a végkövetkeztetés:
„Madrid mind ez ideig nem adta meg magát. A hadászat nagyon veszélyes és nehéz dolog. Most különösen világosan és alaposan meggyőződünk erről.”
A burgosi rádió kezdi legkésőbb sugározni adását. Ez a legfelsőbb hadúr szerve, ezért megbízhatóságot és komolyságot vindikál magának:
„Japán és Németország már elhagyta a Népszövetséget. Olaszország csak igen felületes kapcsolatot tart vele. Ez a három fasiszta hatalom szent harcot indított a kommunizmus ellen. Az az ország, amely ezt leginkább megsínyli, kétségtelenül Nagy-Britannia lesz. Mi marad ebből a hatalmas gyarmatbirodalomból, ha Japán megszilárdítja fölényét Ázsiában, Olaszország pedig a Földközi-tengeren?”
Franco képviselője azt ajánlja Angliának a rádió hullámain, hogy óvakodjon az összeomlástól, és amíg nem késő, csatlakozzon a Berlin-Tokio-Róma-Burgos blokkhoz. Szegény Anglia, mit kellett megérned. Kik nem fenyegetnek téged!
Ennek az adásnak a keretében november 4-én új állandó műsor indult „Madrid utolsó órái” címmel. Közölték a Hadügyminisztérium épülete előtt tartandó fasiszta díszszemle rendjét, a katonazenekarok karmestereinek nevét, kijelölték a Falange Espanola büntetőosztagainak működési területeit, ismertették azt a tervet, melynek alapján a burgosi intézmények átköltöznek a madridi épületekbe.
Tizenöt nap elteltével a műsorszámot átkeresztelték. Most már nem „Madrid utolsó órái”, hanem „utolsó napjai” a címe. „Az állam feje, Franco tábornok őexcellenciája kijelentette – mondta a bemondó hogy az Escorialnak és a San Lorenzo kolostornak, Spanyolország legfőbb történelmi és vallási központjainak küszöbönálló bevétele egyenértékű lesz a főváros bevételével. Ami Madridot illeti, senor Franco nem tartja helyesnek a város tűzzel-vassal való meghódítását, így e hadművelet során el fogja kerülni a fölösleges vérontást.”
Jól esik hallgatni az ilyen szép beszédet. Különösen akkor, amikor a szónok hárommotoros repülőgépei ugyanebben az időben robbanó- és gyújtóbombákat dobnak a főváros lakóházaira, kórházaira.
NOVEMBER 23
Reggel meghalt Antonio százados.
Életének utolsó órájáig nyugtalan lázálmai voltak: beült a vadászgépbe, támadta a fasiszta bombázókat, parancsokat osztogatott. Negyedórával a halála előtt egyszerre visszatért az öntudata.
Megkérdezte, hány óra van és hogyan küzd a repülőraja. A választ hallva elmosolyodott.
– Boldog vagyok, hogy legalább halálom előtt harcba vezethettem a gyerekeket … Hiszen ők az én tanítványaim, az én családom, az én vérem!
Most már nem harcol többé. Hatalmas teste mozdulatlanul, békésen fekszik, párnáján virág.
Előbb levitték a garázs-hullakamrába, ugyanoda, ahová Simont, a harckocsizót. Aztán kivittük a város keleti részén levő temetőbe. Szép temető. Szüntelenül hozzák ide az embereket. Most nem is igen lehet máshová temetni. Az a temető Carabanchel határában, amelyikbe azelőtt temettük a nemzetközi repülőraj pilótáit, most már az ellenség kezén van.
Csak öten mennek Antonio koporsója mögött, köztük az orvos és a nővér, akik ápolták. A „piszék” nem jöhettek el, hogy elkísérjék parancsnokukat utolsó útjára. Az idő tiszta, harcolnak. Éppen elrepültek nagyon-nagyon magasan a temető felett; a bátor kis csapat mindig új és új csatákba megy.
A koporsókat ebben a temetőben nem ássák a földbe, hanem betonfülkékbe helyezik, melyek két szinten sorakoznak egymás mellett.
Még egyszer megnéztük Antoniót.
A temető felügyelője ellenőrizte a kórházból küldött igazolást, becsukta a fedelet és ráfordította a kulcsot. Furcsa szokás ez Spanyolországban: kulcsra zárják a koporsót.
– Melyikük a legközelebbi hozzátartozója? – kérdezte.
– Én vagyok a legközelebbi hozzátartozója – mondtam.
Átadta a fekete szalagon lógó kis vaskulcsot. Felemeltük a koporsót a vállunk magasságáig, és elhelyeztük a felső sorban. Néztük, amint a munkás a vakolókanállal gyorsan, ügyesen befalazza a rést.
– Milyen feliratot csináljunk? – kérdezte a felügyelő.
– Nem kell semmilyen felirat – feleltem. – Egyelőre felirat nélkül fog itt feküdni. Majd írnak róla ott, ahol kell.
NOVEMBER 24
Éjfél után két óra tájban a csöndes sötétséget heves lövöldözés, ágyúdörgés törte meg, az égen tűzkígyók – nyomjelző lövedékek- cikáztak át. Úgy tűnt, mintha mindez a város központjában történne. Amikor utánanéztünk, kiderült, hogy valóban rohamról és éjszakai áttörési kísérletről van szó, de egyelőre a korábbi vonalakon.
Éjszaka általában úgy tűnik, mintha közvetlenül az ablak alatt folyna a harc. Nappal mégiscsak tompítja a lövöldözést a város zaja.
A fasiszták az egyik rohamot a város déli, a másikat pedig a délnyugati része felől indították. A támadást jól előkészítették. A gyalogság kézigránátokkal, világító rakétákkal tört előre a harckocsik nyomában.
A támadást két órai harc után visszaverték. A támadók nagy veszteségeket szenvedtek.
Az elesett marokkóiaknál német papírpénzt, 1923-as kibocsátású százezermárkásokat találtak. Egy ilyen „százezres” bankjegy reálértéke abban az időben egy skatulya gyufa árával volt egyenlő. Milyen takarékos emberek ezek a németek! Valahol a raktárakban őrizték ezeket a szeméthalmokat, hogy tizenhárom évvel később cinikusan kifizessék velük a bérgyilkosokat, a szerencsétlen, tudatlan, félrevezetett mórokat!
Az ellentámadások során a köztársaságiak egy fasiszta harckocsit zsákmányoltak. További három ellenséges harckocsi a harcvonalak között rekedt.
A harmadik támadást az ellenség az Egyetemi Városnál indította. Felvonultatta egységeit azon a keskeny sávon, amely itt átszeli a köztársasági állásokat, és megpróbált áttörni a belvárosba. Ezt a rohamot teljes mértékben visszaverte a 12. (második nemzetközi) brigád.
A harc egész nap rendkívül hevesen tombol. Az Egyetemi Városban minden tíz méterért folyik a küzdelem. A nemzetköziek életüket nem kímélve harcolnak, de a fasiszták veszteségei sokkal nagyobbak. Most Franco új taktikához folyamodott: ahelyett, hogy a vágóhídra küldené megritkult rohamcsapatait, a mórokat és az idegenlégiósokat, ezeket a legjobb harcosait rendes hivatásos és mozgósított katonákkal keveri. Így számbeli fölényhez jut.
Franco, miután Leganésben tanácskozott munkatársaival, bejelentette a rádióban, hogy holnap, 25-én véglegesen bevonul Madridba.
A második nemzetközi brigád parancsnokává Lukács Pált (azaz Zalka Mátét) nevezték ki. Ezt a nehéz feladatot elszántan és optimizmussal telve vállalta el. Néhány nap alatt kivívta a brigádban egyesült tizennyolcféle nemzetiségű harcosok rokonszenvét. Nincs benne sem különösebb könyörtelenség, sem különösebb úrhatnámság, mégis igen nagy tekintélye van: inkább afféle parancsnok-apa, parancsnok-fivér. Bátor, szívélyes, jó kedélyű, élénk. Mindenkihez van néhány szava az ő meghatározhatatlan spanyol-francia-német-magyar-orosz keveréknyelvén. De senki sem panaszkodik, hogy nem érti meg: ha valamit magyaráz, még a legnyakasabbak is, morogva bár, de megteszik, amit Lukács tábornok kíván. Az ilyen magyarázatok után hozzám fordul, és huncutul rám kacsint jóságos, nagy kék szemével.
– Menni fog a dolog! Menni fog, kedves Mihail Jefimovics!
A nagy emberveszteségek megrendítik. Idegenek jelenlétében még tartja magát, de amikor kettesben maradunk, fejét a karjára ejti, válla megrázkódik, melléből hol egy-egy átok, hol egy-egy sóhajtás szakad ki.
NOVEMBER 25
Franco hiába ígérte meg, ma sem vonult be a fővárosba. A madridiak ezt nagyon drágán fizették meg. Az összes frontszakaszon egyszerre kellett harcolni. Reggel különösen dél felől intéztek a lázadók dühödt támadásokat. Lister és Prada egységei hősiesen védekeztek. A második támadás a Carcel Modelo ellen irányult összpontosított tüzérségi tűz és kilenc harckocsi támogatásával. Ezt a támadást a köztársaságiak mesterien és bátran verték vissza. Előre merészkedtek egészen a tüzérségi állásokig, kézigránátokkal szétverték az ágyúkat, majd visszatértek. Két német antifasiszta halt ma itt hősi halált: Willy Wille, a Thälmann-zászlóalj hadnagya és Gustav Kern. Ezekben a napokban rengeteg kitűnő parancsnok pusztult el, szocialisták, kommunisták, anarchisták, köztársaságiak. Harc közben esnek el, rohamozó egységeik élén haladva. Harcászati szemszögből ez esztelenség. De a helyzet megköveteli az önfeláldozásnak és a hősiességnek ezeket a példáit. Új harci morál alakul ki – Madrid védőinek morálja!
Este megpróbáltam a készülékemen Moszkvát fogni – sehogy sem sikerült.
„November 13-án Uhában a kultúrházban megnyílt a Baskír Autonóm Szovjetköztársaság 10. rendkívüli kongresszusa. A kongresszus megvitatta és egyhangúlag jóváhagyta a Baskír Junta elnökének az új alkotmánytervezetről szóló beszámolóját. A kongresszus üdvözletet küldött a hős Spanyol Demokratikus Köztársaságnak.”
Ez a közlemény az El Liberal című itteni újságban jelent meg, annak egyetlen, homályosan nyomtatott lapján; egyetlen, mert a fasiszta blokád megfosztotta Madridot az újságpapírtól, a német repülők pedig egy százhúsz kilós bombát dobtak a Liberal nyomdára.
A hírben formailag nem minden pontos. De nem volt nehéz kitalálnom, hogy „Uha” az Ufa, a Baskír Junta pedig a baskíriai központi végrehajtó bizottság. Dehát végtére is honnan küldhetné most külföldi államhatalom üdvözletét a Spanyol Demokratikus Köztársaságnak, ha nem Ufából, Nalcsikból vagy Moszkvából?
A madridi liberálisok nagyon jól tudják ezt. Lapjukban a külföldi információ úgyszólván nem is lépi túl a Szovjetunióból érkező táviratok kereteit. Volt valaha egy Európa, volt Londonban egy Lloyd George, Párizsban egy Delbos, küldöttségek utazgattak, dörgedelmes beszédek hangzottak el az interparlamentáris ebédeken, poharak csendültek össze a barátság és a hűség jegyében, de amikor Franco tábornok, berlini és római barátaival karöltve, zászlóaljakat indított Spanyolországba, hogy elhelyezze a parlamentben a maga embereit, akkor egyszerre eltűntek az összes híres barátok, mintha a föld nyelte volna el őket, eltűntek az asztalról a serlegek, elnémultak a demokratikus országok kölcsönös támogatásáról beszélő szónokok. Ezzel szemben a madridi liberálisok megtudták, hogy van egy Baskír Autonóm Köztársaság, amely melegen együttérez a Spanyol Demokratikus Köztársasággal, megtudták azt, amit a spanyol munkások már régen tudnak.
A kongresszus olyan időszakban ült össze, amikor a tőkés világban még azokat a szegényes demokratikus szabadságjogokat is megsemmisítik, melyeket másfél évszázad polgári forradalmai és parlamenti harcai vívtak ki.
Olyan korszakban, amikor a proletariátushoz és a parasztsághoz tartozó állampolgároknak még a papíron meglevő jogait is eltörlik.
Olyan korszakban, amikor számos országban teljes mértékben megvalósították Benjamin Constant-nak az állam lakóinak és tagjainak különbözőségéről szóló elméletét, mely szerint csupán azok tekinthetők az állam teljes jogú tagjainak, akik meghatározott műveltségi cenzussal, a képzésükhöz szükséges szabadidővel és e szabadidőt biztosító tulajdonnal, tőkével rendelkeznek.
Olyan korszakban, amikor a tőkés államok visszacsúsztak a demokratikus rendből a római patríciusok, lovagok, kliensek és rabszolgák rendjébe.
A polgári demokráciát néhány országban megdöntötte a fasizmus. A demokráciának most vagy öngyilkossággal kell végeznie, mint Németországban, vagy igazi fegyveres harcot kell kezdenie, megtalálva szövetségeseit a proletariátusban és a parasztságban, mint ma Spanyolországban.
De a munkásosztály ebben a szövetségben nem szegény és hajléktalan rokon. Van ereje és bátorsága, sorai egységesek, megvan a demokratikus rendről alkotott ideálja, és ez az ideál már meg is valósult, tényként áll előtte Moszkvában, a Kreml palotájában, az új szovjet alkotmányban.
A szovjet világítótorony közelében világosság és meleg van, de mennyivel erősebb és vakítóbb ez a fény, mennyivel több örömet sugároz, amikor messziről, a sötét éjszaka kellős közepéből nézzük!
Nehéz sötétebb éjszakát elképzelni, mint itt ez a mai. Künn még az őrök is eltakarják kezükkel kis lámpásaikat, cigarettájukat a kabátujjukba rejtik. Leeresztett spaletták, sűrűn elfüggönyözött ablakok. Bent nyögnek a sebesültek. Ágyúk rombolják Madridot. Krupp ágyúi, a régi fegyvergyárosé, aki azelőtt Vilmos császár, most pedig utóda, Hitler Adolf szolgálatában áll. Bombázók zúgnak a fejünk fölött – Junkers-bombázók, a német imperializmus ragadozó madarai. Harckocsik törnek a hidakon át Madrid szíve felé – Olaszország fekete urának, Mussolininak a harckocsijai. A nemzetközi reakció összes erőivel rárontott erre a városra, s most fojtogatja acél- és tűzgyűrűjével. Miért? Csupán azért, mert ez a város és az egész ország szabadon akar élni, tiszteletben tartva az emberek egyéniségét és jogait, és nem akar megalázkodni sem saját elnyomói, sem más országok elnyomói előtt.
E szenvedélyes éjszakai bacchanália, a sötét erők vad orgiája láttán Európa megrémült és elhallgatott. A kormányok, az egyes államok és pártok vezetői, azok, akiket holnap ugyanez a fasiszta orkán fenyeget, nem harcolnak, nem vitatkoznak, nem tiltakoznak, gyáván a homokba dugják a fejüket abban a naiv reményben, hogy a fasizmust távol lehet tartani, meg lehet vásárolni apró engedményekkel, ajándékokkal. Csak a világ proletárjai jöttek el a sötét, hideg madridi éjszakába, ők virrasztanak és dideregnek a barikádokon, ők szorítják magukhoz fáradhatatlanul a nedves puskát, és néznek fáradhatatlanul a vaksötétségbe. Számukra világos az, amit nem tudnak vagy nem akarnak megérteni hazájuk hírneves politikusai és miniszterei. Madrid védelmével Párizst, Londont, Koppenhágát, Genfet védik, mert a fasiszta rablók, ha ma leszámolnak a spanyol demokráciával, a spanyol néppel, holnap a francia, az angol, a csehszlovák és más népeket igyekeznek majd torkon ragadni Európában és az egész világon, mint ahogy tegnap az abesszin és a kínai népet.
A messzi távolból a sötétséget áttörve árasztja felénk fényét a hatalmas világítótorony, a csillogó fények nyakékével övezett Moszkva, felénk árasztják a fényt a Kreml magas tornyain tündöklő drágakő-csillagok, a palota fehér terme és benne az emberek. Csak ott, ebben a palotában, ebben a városban, ebben az országban nem ijedtek meg a fasiszta fergetegtől. Csak ott készülnek hidegvérrel és magabiztosan méltó fogadására. És ebben a palotában ma fogják ismertetni a dolgozó nép jogainak és szabadságjogainak chartáját.
Ez az okmány az egyetlen ma a földön, amely bátorságot és nyugalmat önthet az imperializmus ellen vívott harctól fáradt, reményüket vesztett emberekbe. És nem csupán azért, mert éles fénnyel világít rá azokra az eredményekre, melyekhez az elnyomás és a kizsákmányolás ellen az emberek szabadságáért, boldogságáért vívott következetes küzdelem vezet. Azért is, mert ez az okmány nemcsak a megvalósítandónak zászlaja és programja, hanem szilárd rögzítése annak, ami már megvalósult, ami van. Megvalósult, létezik mindaz, ami az új szovjet alkotmányban szerepel. A nép előbb kivívta és megszilárdította a szovjet polgár jogait, s csak azután szögezte le őket írásban. Igazának és erejének tudatában előbb megteremtette, kifejlesztette és ápolta a szovjet demokráciát, felvértezte az ellenséges támadásokkal szemben, s csak azután proklamálta teljes terjedelmében.
„Tehát lehet győzni – mondja magának a fasiszta szörnyeteggel párharcban álló munkás, paraszt, értelmiségi. – Tehát mindez létezik. Tehát nemcsak álom.”
Igen, lehet győzni. Igen, mindez létezik – mégpedig Hitler és Mussolini engedélye nélkül. Él és lélegzik mindaz, amit rögzítettek az új szovjet alkotmányban. Él és virágzik a legyőzhetetlen erő, a szovjet demokrácia. Ott van mindenkinek a szeme előtt, oda lehet utazni, meg lehet nézni, hallgatni, lehet tanulmányozni, meg lehet fogni kézzel. Ez a demokrácia nemcsak saját magára gondol. A baskírok kongresszusukon nemcsak a maguk dolgairól beszéltek, hanem a spanyolokéról is. Üdvözletet küldtek Madridba, sőt többet is annál. Madridi anyák és gyermekek eszik azt a kenyeret, azt a húst és azt a tejet, amelyet a baskír nép és a többi szovjet nép küldött. Két esztendővel ezelőtt, amikor az asturiai bányászok a reakciós katonai klikk miatt kénytelenek voltak elhagyni hazájukat, új hazát, kenyeret, munkát találtak a szovjet demokrácia védőszárnyai alatt. Azt mondják, ez nem tetszik a hitlereknek és a francoknak. Lehet …
Csak egy öröme van a spanyol, a német, a kínai munkásnak, de ez nagy öröm. Van a földön egy szovjet ország, van szovjet demokrácia, amelyet nem lehet megfélemlíteni, amelynek oldalán nem kell félni, s amelyet nem lehet megsemmisíteni. Tehát lehet és érdemes küzdeni, van már hely, ahol megvalósult a győzelem, és élvezik gyümölcseit. Egyetlen fénysugár hatol be a vaksötét, halált hozó madridi éjszakába. De ez a fénysugár nem halványodik el, ezt senki és semmi soha nem tudja kioltani.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!