MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
3
NOVEMBER 10
Eltelt még egy nap, s Madrid változatlanul a mi kezünkön van. A védők erői nem lankadtak. Igaz, a harc heve sem csökkent. Hajnalban a köztársaságiak három zászlóaljának a légierő támogatásával sikerült előrenyomulnia a Casa del Campóban. Dél felől Lister brigádja elfoglalt néhány utcát Villaverdében.
Ragyogóan küzdenek a Nemzetközi Brigád katonái. Nagy kár, hogy ezt az egységet, amely a harckocsikkal együtt jó faltörő kos lehetne a támadások során, itt vetették be, és nagyon előnytelenül használják fel a városi negyedek védelmében. Hiába, nincs mit tenni. Tartani kell magukat. Ez most a világon mindennél fontosabb. Javakorabeli emberek, tiszteletre méltó veteránok és vezetők, akik két, három forradalmat is átéltek már, éveket töltöttek börtönben és koncentrációs táborban, egy sorban küzdenek a fiatalokkal mint egyszerű katonák, testükkel torlaszolják el a fasizmus Madridba vezető útját.
A légitámadások szünet nélkül kínozzák a várost. A Junkersek úgyszólván minden két-három órában megjelennek. A köztársasági légierő nem tud nagy figyelmet fordítani a légvédelemre – a lázadók támadó alakulatai fölött köröz.
Az „ötödik hadoszlop” nem nyugszik. Az illegalitásba vonult fasiszták, különösen éjszakánként, továbbra is hajigálják a bombákat a járókelőkre. Fegyveresekre nem mernek támadni. Céljuk, hogy pánikot keltsenek a polgári lakosság körében. Egy bomba megölt két kisgyereket, akik egy ház kapujánál játszottak.
A Védelmi Junta új rendeletet adott ki a fegyverek összeírásáról. Az illegális fasiszták közé sorolnak mindenkit, akinél nyilvántartásba nem vett fegyvert találnak. A Junta egyesítette az összes kisebb önvédelmi fegyveres osztagot – az ilyenek nagyon elszaporodtak a városban. Az intézményeknek és szervezeteknek külön engedéllyel joguk van őrséget alakítani, de csak saját épületükön belül. A külső védelmet központosították. Az utcákon viszonylag rend van.
Estefelé egy kellemes eset hozta lázba a várost. A Madridtól nem messze levő Alcalá de Henares repülőtere fölött megjelent egy Junkers-bombázó. Nem törődve a felszálló vadászgépekkel, kikapcsolta a motort, és tüntetően leszálláshoz készülődött. A gépben nem volt személyzet, csak a pilóta szállt ki belőle, egy spanyol tiszt. Kijelentette, hogy már régen fel akarta ajánlani szolgálatait a köztársasági parancsnokságnak, és felhasználta erre az első kínálkozó alkalmat – amikor a német géppuskások és bombavetők vacsorázni mentek.
Az emberek kezdenek visszaszállingózni Madridba. Egyesek csak nappalra jönnek, az éjszakát pedig Alcalában vagy a fővárostól keletre eső más kisvárosokban töltik. A Palace-ba költözött Roman Karmen, a filmoperatőr és Georges Soria, az Humanité tudósítója. Egy miniatűr kolóniát alkotunk így együtt.
Kicsomagoltam a bőröndömet, fehérneműt váltottam, aztán újra becsomagoltam. Dorado látta ezt, s amikor végeztem, fogta a bőröndöt, levitte és betette az autó csomagtartójába.
Szobám ablakánál állva beszélgettünk Karmennel és Soriával. Szemben velünk, az út túlsó oldalán, szemünk láttára becsapott a képviselőház épületébe egy tüzérségi lövedék. Elképesztő látvány volt. Bent robbant fel, a légnyomás bennünket is meglegyintett.
Lerohantunk, gyorsan át a túloldalra, az oldalbejáraton át beszaladtunk az épületbe. Az altisztek és az őrök pánikba estek, de lassan magukhoz térnek. Egy öreg takarítónőt teljesen elborított a vakolat: olyan, mint valami lisztesmolnár. Képtelen felfogni, hogy mi történt, de semmi baja. Megnézzük, hol robbant fel a lövedék. Mint kiderül, a nagyterem mellett törte át a tetőt, és azt a szobát tette tönkre, ahol az újságírók szoktak dolgozni. Egyes tárgyak és egy kép a falon épségben maradtak. Az öreg óra ketyeg, mintha mi sem történt volna.
Ma jár le a végső határideje az ellentámadáshoz ígért tartalékok megérkezésének. A tartalékoknak azonban se hírük, se hamvuk; bizonyára szervezik és újjászervezik őket valahol. Az emberek ereje, a lőszer fogytán. Szörnyű lesz, ha éppen most kell átengedni a várost, négy ilyen keserves nap után, amikor a főváros védői már megszerezték azt, ami a legfontosabb, a legértékesebb: a harci szellemet, az ellenállásra való eltökéltséget, az ellenséggel szembeni rettenthetetlenséget! Márpedig lehetséges, hogy sor fog rá kerülni. A gyűlésekről és szakszervezetektől érkező, együttérzést nyilvánító táviratokon kívül Madrid egyelőre semmit sem kap.
A főbiztosság telefonján keresnek. Egy hang oroszul szól hozzám:
– Mihail Jefimovics, egy jó barátja beszél, nagyon jó barátja, biztos megismeri majd, amikor meglátja …
A hang valamilyen külvárosi telefonhuzalon át jöhetett, mert nagyon messziről hallatszott, de én rögtön válaszoltam:
– Jónapot, Zalka! Hát maga hol van? Jöjjön ide gyorsan!
Hangokra és kezekre talán jobban emlékszem, mint arcokra. Nem kétséges, hogy ez Zalka. Megismerem elnyújtott, éneklő beszédmódjáról, nyugati „l”-jéről, ukrán „h”-járól, ropogós „r”-jéről, a hangsúlynak magyar szokás szerint az első szó tagra helyezéséről, az egyes szavak közötti apró szünetekről. A kezére is emlékszem: tenyere kicsi, de széles, erős körmökben végződő ujjai rövidek, puhák; egész kezét, még az ujjait is sűrű, szőke szőrszálak borítják.
Partnerem elnevette magát, majd érezhetően nagyon elégedetten mondta:
– Nem Zalka beszél, kedves Mihail Jefimovics, más valaki, de azért nem tévedett nagyot. Rövidesen látni fogom, addig is örülök, hogy hallhattam a hangját, kedves barátom!
Emil Kleber, a Nemzetközi Brigád parancsnoka és helyettese, Hans a feladatok megbeszélése végett Rojo alezredeshez érkezett. Tőlük tudtam meg, hogy már megalakult a második brigád, melynek parancsnokául Lukács Pált szemelték ki.
– Magyar ember, író – mondta Kleber. – Kell hogy ismerje, sokáig élt Moszkvában. Előbb azt akarták, hogy a második brigád csupán tartaléka, kiegészítője legyen az elsőnek. Most azonban arra a következtetésre jutottunk, hogy sürgősen önálló operatív egységet kell alakítani belőle.
Ez alatt a négy nap alatt a parancsnokok, a politikai biztosok és a törzs alaposan megismerték egymást és összebarátkoztak. Most nincsenek viták, összezördülések, ami Madrid ostroma előtt napirenden volt a Hadügyminisztériumban. Mindenki hangsúlyozottan aláveti magát a parancsoknak, nem vitáznak fölöttük, bár nem mindig hajtják végre az utasításokat. Félredobták a katonai hiúságot, kezd kialakulni a munkában a kollektív szellem. Miaja nagyon kevéssé avatkozik bele az operatív részletekbe, nem is nagyon ért hozzá, inkább rábízza a törzs parancsnokára, az osztagok és frontszakaszok parancsnokaira.
Rojo nagy, konkrét tudást rejtő szerény modorával és rendkívüli munkabírásával szinte vonzza az embereket. Most is negyedik napja görnyed Madrid térképe fölé. A parancsnokok, politikai biztosok egymásnak adják a kilincset, s ő, mintha csak egy pályaudvar tudakozó irodájában ülne, halkan, nyugodtan, türelmesen, néha hússzor is elismételve magyaráz, útmutatásokat ad szóban, írásban, sőt gyakran rajzokkal is.
Most, késő éjszaka, hirtelen újra teljes erővel lángolt fel a harc a Casa del Campóban. A lázadók elhatározták, hogy visszafoglalják a parknak azt a részét, melyet napközben elhódítottak tőlük. Szörnyűséges égzengés. A sötétben nehéz eligazodni, mi hol van, az emberek minduntalan egymásba ütköznek, pillanatonként jönnek kérdezősködni, azután ismét szétszaladnak. A lövedékek felgyújtottak néhány fát, s ettől még nagyobb lett a sötétség körös-körül. Egy repeszgránát becsapódott abba a mélyedésbe, amelyben ültünk – senkinek nem lett semmi baja, de engem valaki futtában úgy halántékon rúgott a cipősarkával, hogy elsötétedett előttem a világ. Nyomban rá egy másik ördögfajzat mellbe rúgott a megvasalt csizmájával. Ezután még sokáig lövöldöztek a fejem fölött, ordítoztak és rohangáltak körülöttem, én mozdulatlanul feküdtem az árokban a homlokomon nőtt hatalmas dudorral, megmoccanni sem volt kedvem, mélységesen megbántva éreztem magam, és halálosan haragudtam mindenkire, a fasisztákra és a köztársaságiakra egyaránt. Jól van, a háború az háború, de hát azért az mégiscsak sok, hogy az embert így halántékon rúgják!
NOVEMBER 11
Este a következő táviratot küldtem a Pravdának:
„Az éjszakai és a ma reggeli harcokban a köztársaságiak sok foglyot ejtettek. Ma reggel a köztársasági légierő ragyogó légitámadást intézett az ávilai fasiszta repülőtér ellen, és tizenkét repülőgépet megsemmisített.
A Casa del Campóban végrehajtott tegnapi köztársasági ellentámadás visszavonulásra kényszerítette a fasisztákat. Láthattuk, hogy a marokkóiak legalább úgy tudnak iszkolni, mint mások, ha alaposan megszorongatják őket puska- és géppuskatűzzel, repülőgépekkel és váratlan szuronyrohammal. Ahhoz is értenek, hogyan kell fogságba esni. Készségesen beismerik hibáikat, s ígérik; hogy legközelebb nem fognak harcolni, még akkor sem, ha erőszakkal mozgósítják őket.
Az ellenség, miután erős ellenállásra talált, némi átcsoportosítást hajtott végre, és megismételte a fő támadást Carabanchel felől. Itt tegnap és ma megint elkeseredett utcai harcok folynak. Minden egyes házat harccal, szurony- és gránátrohamokkal kell elfoglalni.
Tizennégy órakor a fasiszták erős tüzérségi tűz alá vették a Toledói-hidat. Ebben az időben Carabanchel Bajóban, a híddal szomszédos negyedben tartózkodtam; a negyed a támadás alatt el volt szakítva a hídtól. A harcosok az elsöprő erejű tüzérségi tűzben csak nagyon nehezen tudják tartani a barikádokat. Mégis mind ez ideig, tizennyolc óráig a híd és az előtte fekvő néhány utca a köztársaságiak kezén van. Egy gyújtólövedék lángra lobbantotta a Capitanía General hatalmas épületét, mely a múltban a madridi katonai körzet parancsnoksága volt.
Itt tombol a harc, néhány méterrel arrébb pedig, egy kis téren röpgyűlés folyik. Agitátorok és politikai munkatársak, gyakran női munkatársak buzdítják a katonákat.
Az ostromlott Madrid siratja Antonio Colt, akit »kronstadti tengerésznek« neveztek … Antonio Col, a spanyol köztársasági flotta tengerésze, aki átjött a szárazföldre harcolni, a híres szovjet film hatására elhatározta, hogy gránátokkal állítja meg és teszi harcképtelenné a fasiszta harckocsikat. Célját el is érte: öt olasz tankot felrobbantott. Odakúszott hozzájuk, övén egy tucat gránáttal. Egy szerencsétlen véletlen folytán sebesült meg, s az utolsó pillanatig reménykedett a gyógyulásban, hogy folytathassa munkáját.
A Junkers típusú nehézbombázót, amely tegnap átállt a köztársaságiak oldalára, ma már ellátták a köztársasági légierő számával. A gép, fedélzetén új személyzettel, felszállt, hogy bombázza a fasiszta egységeket. Nem kellett bombákat magához vennie, teljes készlet volt belőlük a repülőgépen. Most az idegenlégió tisztjei a saját bőrükön érezhetik a német bombák kellemes érintését.”(Nem említettem meg a táviratban, hogy ezekkel a bombákkal rengeteg vesződség volt. Valaki kigondolta, hogy a földön hatástalanítja őket, belegabalyodott az elektromos gyújtószerkezet bonyolult hálózatába, és majdnem elrontotta az egészet. A pilóta nem tudta, hogyan kell hatástalanítani a bombákat. A repülők hosszan tanácskoztak, míg végül a legegyszerűbb következtetésre jutottak: az ellenség fölé repülnek, és a fasiszta állások fölött gombnyomással szabadulnak meg terhüktől.)
„Estefelé ellenséges csapatösszevonásokat figyeltek meg Villaverde körzetében. A fasiszták a harmadik átkaroló csapást nyilvánvalóan délkelet felől akarják Madridra mérni, hogy elvágják a Valenciába vezető egyetlen szabad utat, és lényegében teljesen bekerítsék a várost.
A köztársasági alakulatok, a népi milícia és Madrid munkásai valóban hősies ellenállást tanúsítanak, és egyre erősebb ellencsapásokat mérnek az ellenségre. A legközelebbi két-három nap eldöntheti Madrid és talán az egész polgárháború sorsát.”
Az utóbbi szavakkal a tartalékokra céloztam, amelyek azonban mindeddig nem kapcsolódtak be a harcokba, nincsenek megfelelő összeköttetésben a madridi parancsnoksággal, s ha minden jól megy is, csak holnap koncentrálódnak.
A különálló madridi osztagok, melyeket a hadügyminiszter kiszolgáltatott a sors kényének-kedvének, hála néhány parancsnok odaadásának, hála a madridi munkások bátorságának és energiájának, hála a madridi kommunisták politikai vezetésének, fel tudták tartóztatni az ellenség első rohamát, meg tudták fékezni a főváros ellen intézett támadást, rendet tudtak teremteni saját soraikban, s úgyszólván fegyvertelenül öt nap óta védik Madridot. Valóban csoda ez, de vajon meddig tarthat még ez a csoda külső segítség nélkül?
Az ellenség nyomása növekszik, és holnap még erősebb lesz. Mikor aludni térek, semmi másra nem tudok gondolni, csak erre.
NOVEMBER 12
Ködös, nyirkos idő. Ez nagyon jó – talán tevékenységének beszüntetésére kényszeríti a légierőt.
A fasiszták elsöprő erejű rohamot intéztek a Manzanares csaknem valamennyi hídja ellen. A lázadók tűz alatt tartják az egész folyópartot. Valóságos tűzorkán. Gyakran magam is fölöttébb kényelmetlenül érzem magam. De a harcosok tartják magukat, tartják magukat ma is – szinte hihetetlen, hogy nagyrészt ugyanazok az emberek, akik már a géppuskaropogás hallatára is hanyatt-homlok futottak el Talaverából Toledóba.
A Segoviai-hídnál a Velázquez őrmester parancsnoksága alatt álló század ellentámadásba ment át. Itt harcolnak az asturiai dinamitvetők. Az Internacionálét énekelve, golyózáporban előretörtek az estremadurai útra, és csaknem másfél kilométert hódítottak el az ellenségtől! A Princesa-hídnál rohamra indultak a fasiszta Ansaldo-harckocsik. Ezek kisebbek és gyöngébbek a köztársasági tankoknál, de városi viszonylatban eléggé mozgékonyak. A Szocialista Ifjúság tagjai azonban gránátokkal fogadták őket.
Nem tudom, vajon Varela tábornok tartja-e még magát a „D-napra” vonatkozó parancsához. A fasiszta parancsnokság most állandóan változtatja, kombinálja a Madrid elleni támadások irányát. A gyalogos és harckocsi-támadások sikertelenségét állandó hatalmas tüzérségi tűzzel ellensúlyozza. A robbanások zaja szinte egy percre sem ül el. Állandóan remegnek az ablaküvegek. A tűzoltóság alig tudja lokalizálni a tüzeket.
… Asztalomon három rádiógramm fekszik. A madridi távíróállomás vette fel, és a főbiztosságnak továbbította őket.
„Madrid. Franco tábornoknak. Lelkes elragadtatással és mélységes hálával hajlunk meg a győző előtt, aki áldott seregeivel bevonult Spanyolország fővárosába. Imáinkat küldjük a szentegyház lovagjainak, a haza felszabadítóinak. Adella, Burgos polgármestere – válasz fizetve, tizenöt szó.”
A másik „Madrid. Franco tábornoknak. Ave Caesar, imperator! Antonio Aranvero.”
A harmadik: „Madrid. Varela tábornoknak. Gratulálok a Madridba való diadalmas bevonulás alkalmából. A történelem önökre tekint. Bolivaro.”
Madrid hősi ellenállása nemcsak a fasiszták számára volt meglepetés. Tegnap és ma felbukkant itt néhány arc, amely nyomtalanul eltűnt november 5-én és 6-án. A „visszatérők” hanyagul benéznek volt dolgozószobáikba és hivatalaikba. Íróasztaluk mellett a Védelmi Junta dolgozóit látják. Úgy tesznek, mintha közömbös turisták, átutazók volnának. Reggel, amikor sofőrömmel, Doradóval kiléptünk a Palace-ból, belebotlottunk volt főnökébe. Nekem udvariasan köszönt, Doradóra és a Buickra azonban úgy nézett, mintha most látná őket életében először. Dorado sem hajtotta meg magát felé, hanem sötéten beült a volán mellé … Délután, amikor a városban nagy lett a csetepaté, a valenciai turisták ismét eltűntek.
A Védelmi Junta új rendet vezetett be a városba való beutazás és a város elhagyása engedélyezésében. Ezzel megakadályozza a rendszertelen menekülést és azoknak a személyeknek fölösleges visszatérését, akik már egyszer elhagyták a várost.
A Junta igen erélyesen dolgozik. Szabályozza a városban a kiskereskedelem, az élelmiszerellátás rendjét, szervezi a kiürítést. A bebörtönzött fasisztákat november 7-étől kezdődően fokozatosan eltávolították Madridból …
Estére végre kirajzolódott a holnapi ellentámadás perspektívája. A törzsben ellentámadásról beszélnek, de szerintem ez végleges formájában csupán ellencsapás. Eredetileg az volt a terv, hogy hat brigáddal nagyarányú hadmozdulatot hajtanak végre Arganda körzetéből Pinto Parla ellen, miközben négy másik brigád segítségképpen Leganés és Illescas irányában támad. Ezek a nagyszabású tervek nagyon összezsugorodtak. A brigádok egy részét Rojo magának követelte a védekező városrészekbe – „biztos ami biztos!”. Marad egy négy brigádból, egy tucat lövegből és egy tucat harckocsiból álló, rendkívül kis támadó egység. Ennek a feladata, hogy holnap a front mögül lecsapjon a fasisztákra az Ángeles-hegy és Getafe irányában. Madrid védői egész jobbszárnyukkal és centrumukkal támadnak.
Persze ez minden, csak nem Marne, de …
NOVEMBER 13
A csalódások és a keserűség napja. Az ellentámadásból a jelek szerint nem lesz semmi. A fő támadócsoport nagyon későn lépett akcióba. A tüzérségi előkészítés szánalmas volt. A gyengén kiképzett újoncok erőtlenül nyomultak előre, az Ángeles-hegyhez közeledve pedig megzavarodtak az ellentűztől, és fedezéket keresve lehasaltak. Még most is ott fekszenek.
A madridi egységek eleinte szintén támadásba lendültek, de nem jutottak messzire. Nehéz a fasisztáknak Madrid belsejébe nyomulni. De még nehezebb kikaparni őket azokról a helyekről, ahová már befészkelték magukat. A mai napra lehetetlennek bizonyult az a feladat, hogy a lázadókat egyetlen csapással messzire visszavessék a folyótól.
A Nemzetközi Brigád bátran rohant előre a Casa del Campo fala mentén. Ügyesen, csoportosan és egyenként szökellve, kihasználva a dombokat és a köveket, előredobva a géppuskás rajokat, két zászlóalj több mint egy kilométert nyomult előre. Még sokkal tovább mehettek volna, de a szárnyak, Galán osztaga és az anarchista osztag elmaradt és nem is törekedett utolérni őket. A csoport rendelkezésére bocsátott harckocsik előrenyomulás közben néhányszor elszakadtak a gyalogosoktól, de mindannyiszor visszamentek értük, és maguk után vonták őket. A harckocsizok a katonák lelkére beszéltek, hogy ne veszítsenek időt, törjenek előre, foglalják el ezt az igen gyenge tűz alatt álló jelentős területet – mindhiába. – Malmozunk – mondta szokása szerint a harckocsi-százados. A harckocsizok dühbe gurultak, két tankszakasz még egyszer előretört. A tankok behatoltak a drótakadályok közé, eltaposták a géppuskafészkeket, megsemmisítettek különféle tüzérfelszereléseket, összeroncsoltak néhány fasiszta gépkocsit. Kicsit könnyítettek a lelkükön – hiszen egész héten a hidaknál álltak, a százados kifejezésével élve: „mint madárijesztők a veteményeskertben”.
Ez a balsiker nagyon súlyos, de nem hat olyan elszomorítóan, mint gondoltuk. Nyilvánvalóan még nem jött el az ideje annak, hogy szétzúzzák Francót Madrid alatt, viszont a tartalékok megérkezésével a város védelme, egyelőre még passzív, de kemény védelme megbízhatóbbá válik.
Akárcsak az előző napokon, délután két órakor vadászgépeik kíséretében megjelentek a város fölött a Junkersek. Miaja elvörösödött a haragtól, párnás öklével rávágott az ebédlőasztalra.
– Hát ezek mikor ebédelnek? Ők sem esznek, ráadásul másokat sem hagynak. Kérem, ne álljanak fel az asztaltól.
Ő maga azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek, és amikor közölték vele, hogy a harc pontosan a Hadügyminisztérium épülete fölött folyik, nyakában a szalvétával kiszaladt az erkélyre.
A Junkersek már elmenekültek, a „piszék” támadták a Heinkeleket. Az éles kanyarok és a zuhanórepülések közben csillogtak festett pillangószárnyaik; ez a látvány valósággal lázba hozta a földről mohón figyelő közönséget.
Aztán a harc színtere a ház mögé került, és semmit sem lehetett látni többé. Leültünk, hogy folytassuk az ebédet. Öt perccel ezután telefonon jelentették, hogy több gépet lelőttek, egy pilótát, aki ejtőernyővel kiugrott, foglyul ejtettek. Miaja meghagyta, hogy hozzák ide. Vagy tíz perc múlva éktelen lárma és jajgatás hallatszott fel. Az erkélyről látni lehetett, amint lassan közeledett a kerítéshez egy gépkocsi, melyet az emberek minden oldalról körülfogtak, még a tetejét is ellepték. A kocsi ajtaja kinyílt, belsejéből kihúztak valakit, majd keresztülvonszolták a minisztérium kertjén.
A kísérők és bámészkodók egy csoportja betódult az épületbe. Kimentem a lépcsőházba – a széles lépcsőn félig vezettek, félig hoztak felfelé egy atléta termetű fiatalembert. Arca eltorzult a fájdalomtól. Mindkét karját a hasára szorította, mint akinek elszakadt a nadrágtartója és fél, hogy leesik a nadrágja.
Nem fasiszta repülőt hoztak. Az első pillanatban megismertem: Antonio százados volt, a „piszék” vadászgép-osztagának parancsnoka.
Miért vonszolják így? Nagyon sápadt, verejtékezik, minduntalan megbotlik. A nagy szobában, ahol Rojo és helyettesei dolgoznak, lezuhan a díványra, mely recseg-ropog hatalmas testének súlya alatt.
– Antonio, hát te ugrottál ki az ejtőernyővel? Téged támadtak?
Nehezen lélegzik.
– Adj vizet. Haslövést kaptam.
– Antonio!
– Tiszta őrültek háza! Minek lőnek a sajátjaikra? Gyorsan adj vizet! Tüzel a hasam. Sok golyó van a beleimben. Adj vizet, azután elmondom, hogy történt.
– Nem kell elmondani, Antonio. Nem szabad innod, ha haslövést kaptál. Rögtön lefektetnek, elvisznek a Palace-ba.
– Inkább a kórházba, és egy kis vizet! El kell oltani a golyók tüzét. Kérlek, ne menj el! … Hat briganti támadt rám. Felhő alá repültem, és egyszerre hat Heinkel, minden oldalról, mindegyik rám! Nagyon kérlek, ne menj el!
– Nem megyek el. Veled megyek a Palace-ba. Az most kórház. Én is ott lakom melletted. Antonio, kedves, ne beszélj, megtiltom, hogy beszélj!
Az egész szoba rémülten hallgat. Minek hozták ide a sebesült köztársasági repülőt, miért nem a kórházba vitték? Parázs vita támad, mind egymást vádolják. Valamennyien megegyeznek abban, hogy az egésznek Miaja parancsa az oka. Megparancsolta, hogy a repülőt hozzák ide, hát idehozták. De a parancs téves információn alapult, úgy tudták, hogy egy fasiszta repülő ereszkedett le ejtőernyővel. Szükség volt arra, hogy ostoba vagy provokatív módon végrehajtsanak egy téves információn alapuló parancsot? Mind megegyeznek abban, hogy nem kellett volna végrehajtani. Senki sem megy szanitécekért és hordágyért. Mind megegyeznek abban, hogy szanitécért és hordágyért kell menni. Antonio kezd lecsúszni a díványról, szemhéja lecsukódik. Végre megjönnek a szanitécek a hordággyal. Antoniót nagyon ügyetlenül leemelik a díványról, ráteszik a hordágyra – ferdén. Az egyik szanitécet meglökik, elengedi a hordágyat. Antonio lezuhan a földre. Mindenki felordít a rémülettől és a fájdalomtól – csak Antonio nem. Ismét felemelik, felrakják, lemegyünk a mentőkocsihoz, három perc alatt a Palace-ban vagyunk. Beviszik a műtőbe. Itt nagy a jövés-menés, a cigarettafüstöt szinte vágni lehet, egy nagy tálban szennyes vattahalmaz, amputált kézujjak, lábfejek és valami felismerhetetlen, térdhez hasonló testrész. A falon táncoló párt ábrázoló plakát: „Töltse a nyarat Santanderben”. Antoniót a műtőasztalra fektetik, itt egyszeriben olyan lesz, mint egy gyerek, de milyen nagy gyerek …
Két óra múltán Gomezulla doktor közölte, hogy Antoniót megoperálták, itt fekszik a mellettünk levő szobában, hív és idegeskedik. Beleiből négy golyót távolítottak el, még kettő bennmaradt a belső szerveiben, nagyon veszélyes hozzájuk nyúlni. A lényeg, hogy a sebesült teljesen mozdulatlanul feküdjön, mert különben hashártyagyulladás lép fel, és akkor mindennek vége. Szervezete olyan erős, mint a vas, van rá remény, hogy felépül, feltéve, hogy sikerül biztosítani a teljes mozdulatlanságot. De sajnos nagyon nyugtalan. Idegeskedik és hív. Valamit meg akar magyarázni.
Bementem Antonióhoz. Valóban nagyon ideges. Mindenekelőtt egy darab papírt kell elővennem, hogy jegyezzem a jelentését.
– Nincs írás, érted? Meg kell csinálni az írást …
– Minek neked írás? Harcoltál, bátran, hősiesen harcoltál, megsebesültél, felgyógyulsz; az írásról majd gondoskodnak mások.
– Nem megy írás nélkül. A repülőtéri naplóban be van jegyezve, mikor szálltunk fel a riasztásra. Írd be, kérlek, a dátumot. Pontosan emlékszem rá, tizenöt óra negyvennyolc perc, de azért nézz utána a repülőtéri naplóban, elvégre ez hivatalos okmány!
– Azt akarod mondani, hogy tizenhárom-negyvennyolc? Tizenöt-negyvennyolckor már meg is operáltak …
– Várj csak, várj csak! Nem lehet! Én pontosan emlékszem rá, tegnap, tizenöt-negyvennyolckor …
– Nem tegnap, hanem ma, hiszen ma volt a harc, három órával ezelőtt!
Riadtan nézett rám.
– Ma? Azt mondod, ma?! Lehet, hogy elvesztettem az emlékezetemet? Nem, te tréfálsz! Hányadika van ma?
– Ma volt a harc. Narkózisban voltál. De mindez nem fontos. A fő, hogy ne mozogj és hogy meggyógyulj.
Egészen kétségbe van esve, hogy összezavarta a napokat.
– A fejemmel nem történt semmi baj? Mondd meg őszintén.
– Nincs semmi baj a fejeddel, te hólyag! Feküdj nyugodtan.
– És a fiúkkal mi van? Nem történt semmi bajuk?
– A világon semmi. A fiókáid öt gépet lőttek le, te is egyet, az összesen hat.
– Micsoda sasok! Az én fiókáim! Hatot közülük a Junkersek ellen irányítottam, magam pedig, két tapasztaltabbal, harcba szálltam a vadászgépekkel … Jól verekedtünk mi is, meg a hat is. Mindegyikünk lelőtt egy brigantit … Egyszer csak látom,hogy a jobboldali társam eltűnt, és eltűntek a fasiszták is. Világos, hogy a felhő alá mentek. Aggódom a fiúkért. Nagyszerű gyerekek, csak még nem elég tapasztaltak. Zuhanórepülésbe megyek át … De mondd, nem zavarok össze semmit? Mondd meg nyugodtan.
– Nem zavarsz össze semmit. De hallgass, kérlek. Értsd meg, nem szabad beszélned!
– Aggódom a fiúkért. Zuhanórepülésbe megyek át … S akkor egyszer csak ismét hat Heinkel, másik hat, minden oldalról rám rontanak, mint a vérebek! Nem volt időm tájékozódni, géppuskasorozattal nyomban levágták a bal szárnyamat és a harántkormányt. Dugóhúzóba mentem át. Időnként megpróbálom a gépet a motorral egyenesbe hozni … nem sikerül. Nem sikerül, érted?!
– Értem. Hallgass, barátom, majd később elmondod.
– Érted? Sajnálom a gépet. De nem sikerül. Kevés a gépünk, érted? Akkor kioldottam magam, lábammal ellöktem a gépet, és kiugrottam. Kiugrottam és elkezdtem gondolkodni: a szél dél felé fúj, a fasiszták irányában, ezért gyorsabban kell esni, zuhanóugrással … Négyszáz méter körül nyitottam ki az ejtőernyőt, közeledem egy utca, nem tudom, melyik utca kövezetéhez … Rongyos húsz méter dönti el a sorsomat. Érted ezt? El tudod képzelni, mit gondoltam ezekben a pillanatokban? … Ráadásul lőni kezdenek a földről … nem is tudom, a repülőgépekre-e vagy rám. És azt sem tudom, ki lő. Aztán egyszerre valami meggyullad a hasamban. Az is lehet, hogy a mieink közül lőtt valaki ostobaságból … De senkinek ne beszélj erről. A fiúknak semmi esetre sem szabad megtudniuk. Erkölcsi és politikai fejlődésük szempontjából nem volna hasznos, ha megtudnák. Ilyen hibák előfordulhatnak, ezek nem jellemzők. Nem kell, hogy ilyesmivel megzavarjuk őket. Érted? Hallgass erről a dologról
.- Mi az, hogy én hallgassak? Te hallgass, hallod? Most azonnal elmegyek, ha tovább beszélsz. Értsd meg, hogy csak az menthet meg, ha nem mozogsz, fekszel és hallgatsz.
– Csak az menthet meg? Tehát rosszul áll a szénám, igaz?
Elhallgatott, de rövidesen újra rákezdte:
– Minthogy megsebesültem a hasam tájékán, már nem tudtam szabályszerűen leereszkedni. Nagyon erősen nekiütődtem a földnek. Világosan emlékszem, csupa ismeretlen ember szaladt oda hozzám. Kifélék, mifélék, megint csak nem tudom …
– Nem hallgatsz rám. Elmegyek …
– Jól van, abbahagyom. Nagyon bánt, hogy lövést kaptam. Szerencsésen földet értem volna, és ma újra harcba mennék … A fasiszták ellen. A fasiszták ellen! A fasiszták ellen!
– Kérlek szépen, sőt könyörgök, hagyd abba. Akkor hamarább felgyógyulsz és újra csatasorba állhatsz.
– Gondolod?
Olyan mindent egycsapásra felfedező, átható tekintettel nézett a szemembe, hogy megijedtem, kiolvassa belőle a „hashártyagyulladás” szót. De nem olvasta ki. Ernyedten lehunyta a szemét, és rögtön elszenderedett.
Antonio százados osztaga ma másodszor is harcba szállt, néhány perccel tizenhat óra után. Még négy vadászgépet lőttek le, három Heinkelt és egy Fiatot.
A mai nap eredménye tehát: Madrid fölött tíz fasiszta repülőgépet lőttek le, nyolc németet és két olaszt. Vesztettünk egy Bréguet-típusú, elavult konstrukciójú bombázót és Antonio gépét.
A Mundo Obrero ma esti száma ilyen címekkel jelent meg:
„Légiharc Madrid tetői fölött”.
„Dicsőség a levegő hőseinek! A szabadság repülői által lelőtt fasiszta repülőgépek tanúsítják a világ előtt, hogy a fasizmus vereséget szenved Madrid kapuinál!”
„Éljenek a köztársaság pilótái!”
Éjszaka bejártam a külvárosi frontszakaszokat. A támadás már elcsöndesült. Az egységek nagy része visszatért kiinduló állásába, kivéve a Casa del Campót, ahol a nemzetközi gyalogság és Galán 3. brigádja a harckocsik segítségével végül mégis négy teljes kilométert tört előre a fal mentén. A rohamcsoport katonái még mindig az Ángeles-hegy lábánál fekszenek, nem mentek se előre, se hátra. Mégis a mai nap, mindent egybevetve, sok hasznot hozott. A fasiszták látják, hogy Madrid nemcsak védekezik, hanem támad is, hogy már nincs olyan egyedül, hogy segítségére sietnek. Ez zavarba hozza az ellenséget, arra kényszeríti, hogy átrendezze, megerősítse sorait, ami időt vesz el tőle. Az időre pedig nagy szükség van itt, Madridban. Minden nap erősíti a köztársaságiakat, még akkor is, ha közben az ellenség erői is gyarapodnak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!