Spanyolországi napló

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

17

NOVEMBER 3

A népi milícia maradványai egész napon át szívós harcban állnak a lázadók nagy erőivel, erős tüzérségével és légikötelékeivel.

A toledói úton a köztársaságiak öt zászlóaljat gyűjtöttek össze, hat harckocsi kíséretében előrenyomultak, és áttörték a fasiszták vonalait. Burillo egységei behatoltak Valdemoróba. Folytatni akarták még előrenyomulásukat, de a lázadók villámgyorsan erősítést kaptak, rárontottak a köztársaságiakra, és kiverték őket a faluból.

A harckocsikat ebben az időben a szomszédos frontszakaszra hívták. Urribari osztagát segítették, hogy harmadszor is benyomuljon Torrejónba. A heves küzdelem mintegy öt óra hosszat tartott.

A harcosok jól tartották magukat, már megtanulták, hogyan kell takarékoskodni a tölténnyel, kihasználni a terep adta lehetőségeket, nyugodtan feküdni a repülőgépek alatt. Nem, hogy nyugodtan, ezt nem lehet mondani, talán inkább állhatatosan. Háromszor repültek be a Junkersek a torrejóni romok fölé, háromszor borították nagy robajok közepette tűzbe és füstbe az egész vidéket – és a harcosok tartották magukat.

Fél órával azután azonban, hogy a harckocsik elmentek, a gyalogság elhagyta Torrejónt.

A harckocsik Leganés felé vonultak. Itt sokkal rosszabbul álltak a dolgok. Navalcarnerótól a fasiszták fenyegető lavinaként zúdultak előre, elérték Móstolest és elfoglalták. Fedezni kellett a teljesen védtelen Leganést.

Lister és Bueno ellentámadást intézett Pinto ellen, de nem sikerült bevenniük a helységet.

A nap nem hozott sikereket, mindenki kimerült, de a hangulat valahogy jobb lett. Megjelent a harci düh, ami annyira hiányzott az utóbbi hetekben.

A gyalogos parancsnokok még örülnek is veszteségeiknek. A halottak és sebesültek száma nagyon megnövekedett ebben a két napban. A carabancheli katonai kórház és az 5. ezred kórháza zsúfolásig megtelt. „Tehát mégis van harc! Tehát verekszünk, és nem futamodunk meg! Ej, ha tíz nappal előbb tartottunk volna itt! Ha most volna egy kis tartalékunk!”

De tartalék még nincs, amit kezdtek kialakítani, azt nyers állapotban vetették be ide, a húsdarálóba, a madridi visszavonulásba. Valahol útban vannak a katalánok Duruttival az élükön. Az anarchisták elhatározták, hogy egy hadoszlopot küldenek Madrid segítségére. Négy anarchista belépett a kormányba, García Oliver lett az igazságügyminiszter …

Miguel Martinez egész napját a harckocsi-szakasszal töltötte. A szakaszt kilencszer dobták át egyik helyről a másikra, mindig oda, ahol recsegtek, szakadoztak a köztársasági vonalak.

A fogadtatás mindenütt megható volt, a gyalogosok örömükben magasra dobálták a sapkájukat, tapsoltak, összeölelkeztek, még fel is ültek a harckocsikra, amikor azok rohamra indultak. De alighogy megérkezett a motoros összekötő, hogy más frontszakaszra hívja a páncélosokat, a hangulat egyszeriben gyászossá és elkeseredetté vált. A katonák lehorgasztott fővel, puskájukat a földön vonszolva vánszorogtak hátra, Madrid felé.

A harckocsizok reggel élénkek voltak, aztán elfáradtak, mogorvák, hallgatagok lettek. Hányadik nap telik már el pihenés nélkül, négy órai alvással! És mégis újra meg újra kimentek a dombokra, tüzeltek megállás nélkül, szétkergették a nagyobb csoportokba verődött ellenséges gyalogságot. Az ágyúk csöve, a géppuskák szerkezete áttüzesedett. Ivóvíz nem volt. Az ellenséges tűz kevéssé aggasztotta őket. A golyók úgy doboltak a vastetőn, mint a záporeső, de veszélyt csupán a nagy kaliberű lövedékek telitalálata jelentett. A harckocsik áttörtek a tüzérség tűzfüggönyén, nekimentek a lövegeknek és elhallgattatták őket.

Csupán azt kérdezgették:

– Harcol még valaki rajtunk kívül?

Miguel biztosította őket:

– Hát persze! Fokozatosan! Mindent a maga idejében! Még nem alakult ki az együttműködés. Majd megtanulják.

A harckocsizok elmosolyodtak és semmit sem válaszoltak. Nagyon álmosak voltak. Lesoványodtak és olyan feketék lettek, mint a kéményseprők. Állandóan hideg víz és egy kis alvás után vágyakoztak. Nagyon megváltoztak ez alatt a hat nap alatt.

Simon állandóan fejfájásról panaszkodik:

– Nemcsak szaggat, hanem zakatol is. Szörnyű lárma van az agyamban, mintha kagyló búgna benne. Hihetetlen lárma. Mint amikor a telefonkagylót a fülemhez illesztem. Gondoljanak rólam amit akarnak, egy óra múlva, amikor besötétedik, átadom a szakaszt és lefekszem néhány órára. Úgy zúg itt, mint a távíróoszlop a mezőn. A százados már háromszor mondta, hogy menjek lefeküdni, hát szótfogadok és lefekszem … Na fiúk, még egyszer közibük csördítünk, nézzétek, ezek a bitangok már megint füstöt okádnak!

A robbanások közeledtek, egy fekete füstfelhő egészen közel, vagy negyven méternyire csapott a magasba. Simon előrement gépével, és megállt egy dombon. A harckocsiknak nem szabad így a dombra állniuk. Egyáltalán nem szabad állniuk a harcban.

Miguel semmit sem látott, csak két egymást követő robbanást hallott. Rendkívül erősek voltak. Azt gondolta, hogy átlövés.

– Átlövés! – kiáltotta ostobán.

Nem az volt. Telitalálat volt. Simon élen haladó harckocsiját érte. A másik lövedék közvetlenül Pedro harckocsija előtt robbant.

Miguel kiugrott gépéből, és Simon tankjához futott. Ez is ostobaság volt. A többiek követték a példáját, mind Simonhoz akartak rohanni.

– Vissza! – kiáltotta Simon tankjának vezetője.

A motor működött. A tank nagyot ugrott előre, megfordult és félreállt. A vezetőnek természetesen igaza volt. Alig telt bele néhány másodperc, és pontosan azon a helyen, ahol az előbb a harckocsi állt, még egy lövedék robbant.

Négy harckocsi előrement, hogy bosszút álljon Simonért. Simon úgy lógott a torony szegélyén, mint valami agyonütött bábu a bábszínházban. A másik két katona sértetlen volt, de mindketten telefröcskölődtek Simon vérével.

Óvatosan megfogták Simont, hogy kihúzzák, aztán hirtelen visszatántorodtak. Simon lába a toronyban maradt. Féllába a térdétől, másik fele tőből hiányzott.

Borzalmas volt a maga érthetetlenségében. A robbanás valószínűleg nem a tornyon, hanem a torony belsejében következett be. A harckocsi állapotából nehezen lehetett bármit is megállapítani, a szegélynél kissé elgörbült a fém.

Miután kicsit összeszedték magukat, ismét nekiláttak, hogy kihúzzák Simont. Lefektették egy takaróra. A kötés lecsúszott a fejéről. Megigazították, habár ez igazán nem volt fontos. Egyáltalán nem lélegzett, de egyszerre oldalt fordult széles testével. Megint valamennyien megborzadtak, de aztán néhánynak felragyogott az arca: tehát Simon él.

Visszafordították a hátára, és szorosan bekötötték lábcsonkjait. Lehetetlen volt megállítani ezt a hatalmas mennyiségű vért. A takaró pillanatok alatt megfeketedett, teleszívta magát vérrel. Mégis, Simon élt. Az ilyenekre mondják: hatalmas szervezet.

A motorost Leganésba küldték mentőkocsiért. Nagyon gyorsan visszajött: Leganésban nincs mentőkocsi. Vagyis van kocsi, de nem akar jönni. A sofőr azt mondja, hogy ide már lehetetlen eljutni. A szanitécek hajlandók lettek volna jönni, de a sofőr nem akart.

Minden szem a motorosra szegeződött. Keskeny válla és nagy füle gyűlöletesnek tűnt.

– Miért nem lőtted agyon a sofőrt és jöttél el magad a mentőkocsival?

A motoros válaszolt, de ezzel csak rontott a helyzetén:

– Úgyis sok már az áldozat.

A vérrel telefröcskölt Timoteo, Simon harckocsijának vezetője odalépett hozzá, és kezét ütésre emelte. Mindenki tudta, hogy nem üti meg, a motoros mégis elfutott. Ezzel aztán végleg elrontotta a dolgát.

– Tudod te, mi az, hogy parancsnok? – mondta keserűen Timoteo. – Honnan is tudnád, mit jelent az, ha a parancsnok elesik a harcban!

Szemét rávetette Simon testére, és kijavította magát:

– Ha súlyosan megsebesül.

A motorost elkergették; ott állt távol a többiektől egészen alkonyaiig, és nézett, de már csak messziről, kívülről, mint valami bámészkodó idegen. A motorkerékpáron két harckocsizó ment el Leganésba. Hamarosan visszatértek a mentőkocsival. A sofőr esküdözött, hogy álmában sem jutott eszébe megtagadni a szolgálatot. De mindenki látta rajta, hogy hazudik.

 

NOVEMBER 4

Lisszabonból, Rómából már azt jelenti a rádió, hogy Varela tábornok csapatai bevonultak a fővárosba és elfoglalták a központi épületeket. Én a következő táviratot küldtem a Pravdának:

„Madrid ma teljes egészében a dolgozók kezében van. A kormányszervek és a munkásszervezetek dolgoznak, az utcákon rend van, a város szélén barikádokat emeltek, és ezeket a barikádokat még senki sem támadta meg; amint látják, a madridi rádió is működik.”

Éjszaka a lázadók benyomultak Getaféba. A repülőtér melletti városrészben másfél órán át feltartotta őket a köztársaságiak egyetlen lövészárka. A marokkóiak és a „regularesek” vérfürdőt rendeztek.

A getafei kerületi telefonközpont egyik telefonos-lánykája nem akarta elhagyni a helyét, azt mondta, még ráér elmenni. Tartotta a kapcsolatot az utolsó pillanatig. Az utolsó félórában már maga számolt be arról, amit az ablakon keresztül látott.

Utolsó szavai ezek voltak:

– Hallom a mórok üvöltését.

Tíz perccel később a hívásra férfihang válaszolt.

Erősítés és tartalék nincs, a meglevő egységek ezen az éjszakán még jobban felbomlottak, még csak nem is futnak, szervezetlen csoportokban, közömbösen menetelnek a város felé. Ott, ahol a katonák még megőrzik a szervezettség némi látszatát, órák hosszat várnak, nem érkezik-e valamilyen parancs, nem kerül-e elő eltűnt tisztjük. Parancsok nem érkeznek, tisztek nem kerülnek elő. És az osztag szép csöndben elhagyja a frontot, a katonák fáradtan, csoportokban elindulnak valamerre, ahol ennivalót lehet találni, vagy csak úgy cél nélkül.

A legjobb a helyzet Guadarramában. Itt csaknem minden egység a helyén maradt. Igaz, hogy a nyomás sem túlságosan nagy; nincs semmi értelme, hogy a fasiszták most a hegyekben harcoljanak, amikor a völgyeken át is benyomulhatnak a városba.

Viszonylag csend van még délkeleti irányban is. Egy fasiszta hadosztály egycsapásra elvághatja a Valencia, Alicante és Albacete felé vivő utakat. Lehetséges, hogy ez holnap megtörténik, bár a lehallgatott rádió jelentések szerint az ellenséges parancsnokság elhatározta, hogy szabadon hagyja ezeket az utakat, „hadd fussanak a nyulak”. Ugyanaz a „réshagyó” módszer, mint Oviedóban, csak ezúttal a fasiszták alkalmazzák. Arra számítanak, hogyha lesz egy nyílás a visszavonulásra, a madridiak odatódulnak, és nem fogják védeni a várost.

A fasiszták rádión közölték ünnepélyes bevonulásuk rendjét. Mola tábornok, Franco helyettese a navarrai területi Requeté-szervezet által erre a célra ajándékozott fehér lovon vonul be a városba, megáll a központi fekvésű Puerta del Sol téren, mikrofont adnak neki, és csak ennyit mond: Itt vagyok. Aztán meghívja egy csésze kávéra a külföldi újságírókat a téren levő régi kávéházba.

Ez egyébként praktikus megoldás. A Puerta del Sol, habár a központban van, nagyon közel esik a város széléhez. Madrid határa délnyugaton mélyen betüremlik. Csak át kell menni a Segoviai-hídon vagy elmenni az Északi Pályaudvar mellett – és már ott vagyunk a Puerta del Soltól néhány utcányira.

A francia, angol és szovjet sajtóban kampány indult a védtelen madridi lakosságnak a fasiszta kegyetlenkedésektől való megmentése érdekében. Mindenütt emlékeznek a badajozi, toledói véres pogromokra. Franco, hogy moshassa kezeit az újabb mészárlással kapcsolatban, parancsot adott ki, melyben mértékletességre szólítja fel katonáit:

„A madridi bevonulás alkalmával minden csapattisztnek és a szolgálati ágak minden tisztjének komoly intézkedéseket kell foganatosítania a fegyelem megőrzésére, s meg kell tiltania minden egyéni akciót, amely csorbát ejthet jó hírünkön. Ha ezek az akciók széles körűvé válnak, előidézhetik azt a veszélyt, hogy csapataink szétzüllenek és elvesztik harcképességüket. Ajánlatos az egységeket kézbentartani és elkerülni, hogy egyes katonák a parancsnokok engedélye nélkül behatoljanak üzletekbe és más épületekbe.”

Hát a kormány? Mit csinál a kormány? Mindenki ezt kérdezi, senki sem tudja. Caballero továbbra is elzárkózik minden néven nevezendő döntés elől. Nem hajlandó kiáltványt intézni a néphez. Semmit sem enged evakuálni Madridból. És, mint környezetében beszélik, hajlik Asensio elmélete felé, mely szerint a dolog nem Madridon múlik, Madridot nincs is értelme védeni, el kell vonulni a hadsereggel, és a főváros elhagyása után kell folytatni a harcot.

A nyolcezer fasiszta továbbra is a madridi börtönökben van. Nyíltan beszélnek hamarosan bekövetkező szabadulásukról. A börtön személyzete már azt lesi, hogyan járhatna kedvükben. Már most minden nehézség nélkül el tudnának illanni a börtönökből, de úgy vélik, hogy ez nem volna előnyös számukra – veszedelmes az utcán mutatkozniuk.

Tíz harckocsi kering egész nap Madrid körül, szinte szakadatlan tüzeléssel, rövid ellentámadásokkal fékezi az ellenfél előrenyomulását. A fasiszták meg vannak róla győződve, hogy egész harckocsi-dandár tevékenykedik itt.

Dél körül Miguel Martinez az estremadurai úton találta őket. A tankok az országút szélén álltak, a harcosok mellettük üldögéltek a földön és cigarettáztak.

– Malmozunk – mondta a százados. – Nincs lőszerünk, már kétnapi lőszerellátmányt elhasználtunk ma. Most sehogy sem tudunk összeköttetést teremteni a bázissal. Malmozunk.

Miguel vállalkozott rá, hogy szerez lőszert, s ez igen fáradságos vállalkozásnak bizonyult.

A bázis még mindig az olajfaligetben volt, az Angeles hegynél, Vallecas mellett. Végig a fronttal párhuzamosan kellett haladni, a nagy főútvonalak közötti kis utakon tekeregve. A gépkocsivezető értelmetlen, ostoba ember volt, még annyira sem ismerte a vidéket, mint Miguel. Kénytelenek voltak visszafelé menni, be a városba, és a valenciai sugárúton át megközelíteni az Angeles hegyet.

A ligetben már ott állt a teherautó lőszerrel megrakva, de nem azzal a fajta lőszerrel, amelyre a tankoknak szükségük volt. Ki kellett rakni és újra megrakni az egészet. Erre ráment még tizenöt perc.

Miguel megmakacsolta magát, elhatározta, hogy időnyerés céljából mégis toronyiránt vág neki az útnak, nem megy a városon keresztül. Később aztán alaposan megbánta ezt. Az utazás valóságos kínszenvedéssé vált.

Senki sem tudta, hová és hogyan kell menni. A járókelők minden útkereszteződésnél másképp beszéltek: vagy azt mondták, hogy odébb már fasiszták vannak, vagy hogy az út teljesen szabad. Sem az egyiknek, sem a másiknak nem lehetett hinni: tévedés is lehetett, provokáció is. Miguel elhatározta, hogy az ellenséges tüzérségi tűz irányát figyelve fog haladni. Tehát tulajdonképpen a lázadók vezették végig az egész front mentén. De így sem volt túlságosan könnyű dolog eligazodni.

A teherautó és a személykocsi sofőrje vitatkozott egymással. Elvesztették egymást szem elől. Erősen úgy látszott, hogy a lőszert szállító sofőr el akar tűnni a városban. Miguel elhatározta, hogy átül a teherautóra.

De a kocsi éppen az országút legszabadabb, a tűznek legjobban kitett szakaszán elakadt. Valami történt a motorjával. Az ördög tudja, miféle ember ez! Jól kiválasztotta, hol kell elakadnia! A lövedékek mind közelebb robbantak. Egyetlen találat – és az egész teherautó lőszerestül, mindenestül a levegőbe repül. Hogy valaki ilyen idióta legyen! Állt volna meg másutt, akár közelebb, akár messzebb. Micsoda félkegyelmű! Miguel és a másik sofőr a teherautónál állt és ordítozott. Mégiscsak jobb lett volna a városon át menni. Miguel arra gondolt, hogy a tankok már két órája lőszer nélkül vannak. Jól kifogta ezzel az ostoba sofőrrel. Ha legalább valahol egy ház mögött állt volna meg, ott nem látnák …

Már el akart menni egy másik teherautóért, de a kocsi hirtelen megindult.

Két és fél óra telt el, mire elvergődtek a tankokig.

– Kicsit soká tartott! – mondta a százados. – Mi meg itt malmozunk.

Elnyomta a cigarettáját és utasította a katonákat, hogy osszák el a lőszert.

Körülbelül ugyanazon a helyen álltak, mint két és fél órával ezelőtt, csak eltávolodtak egymástól. Az ellenséges tüzérség megtalálta őket, és lőni kezdett rájuk.

– Indulunk – mondta a százados.

És a harckocsik ismét elindultak.

Délután öt órakor, mint rendesen, összeült a főbiztosság. Miguel beszámolt a dezertálás elleni harcról. Javasolta, hogy alakítsanak ebből a célból egy központi bizottságot, tartományi bizottságokat, brigádbizottságokat. Büntetés: az agyonlövéstől a nyilvános dorgálásig, a távolmaradás indítóokait szem előtt tartva. Az alguacilok (rendőrtisztviselők) hirdessék ki a falusi tereken a falubeli hazaáruló katonaszökevények nevét. Ragasszák ki a katonaszökevények feketelistáját. Röplapokra is szükség van.

Senki se figyelt rá. Del Vayo súlyos betegen feküdt a díványon. Bilbao iratok között lapozgatott. Roldán írt valamit. Ángel Pestana a falat nézte, a szeme tele volt könnyel. Mije nem volt jelen.

– Röplapok! – mondta del Vayo.

Erőt véve fájdalmán, nagy nehezen elvonszolta magát az asztalhoz. Vastag kék ceruzát vett a kezébe.

– Főbiztos elvtárs – mondta Miguel. – Tudja, tegnap óta már van néhány vadászgépünk. Holnap megjelennek a főváros fölött. A repülőraj parancsnoka kérte, készítsünk számára röplapokat, megnyugtató hangú felhívásokat Madrid lakosságához.

– Nagyszerű! – mondta del Vayo. – Azonnal megírom. Kitűnő ötlet volt ez a repülőraj parancsnokától. Nagyon helyes, hogy ezt csináljuk. Kérem, ne menjenek el, azonnal megírom. Igazán remek ötlet! Ne menjenek el, kérem!

Senki sem szándékozott elmenni. Nem volt hová. Mindenki irigyelte Vayót, hogy ő írja meg a röplapot. Vastag kék ceruzája gyorsan szántotta a papirost. A teleírt papírszeleteket félretette. Nagyon nagy betűkkel írt, egy-egy papírlapra legfeljebb tíz szó jutott.

– Mi lesz a foglyokkal? – kérdezte Miguel. – Galarza semmit sem csinált. Nyolcezer ember. Komoly fasiszta hadoszlop.

– Mindent a maga idejében – mondta szelíden Vayo. – Mindjárt befejezem a röplapot. Kérem, ne menjenek el. Azt hiszem, a hosszú szöveg ebben az esetben nem helyénvaló.

– A hosszú szöveg még káros is lenne – mondta Pestana. – Ráadásul a szedők … Igyekszem egyszerre több nyomdában leadni. Hány példány kell?

Nem vette észre, hogy a szeme könnyben úszik.

– Egymillió – mondta találomra Miguel. – Egymilliótól egymillió-kétszázezerig. Ez nem olyan sok. Egy újságlapból kitelik harminckét darab.

– Olyan kicsik legyenek? – mondta Vayo elkeseredetten. – Nem egyezem bele.

– Minden a betűtípustól függ – mondta Bilbao. – Kis betűtípussal is lehet szedni.

Valamennyien szerettek volna minél tovább beszélni a röplapról.

A lázadók elhagyták Getafét, és benyomultak a Felső-Carabanchel nevű munkásnegyedbe, az első városi negyedbe. Megkezdődött a pogrom. A telefonösszeköttetés nem szakadt meg, az emberek Carabanchelben, Getaféban egyszerűen feltárcsázzák a kívánt madridi számot, és szörnyű dolgokat mesélnek. Ők már a barikád túloldalán vannak, a fasiszta oldalon, de városi telefonon beszélgetnek velünk! A lázadók felhívják rokonaikat és szeretőiket, üdvözlik őket: – Pepita, már itt vagyok Madridban. De ma még nem tudok eljönni hozzád, ölellek. A viszontlátásra holnap!

A kommunista párt és az 5. ezred kerületi és utcai osztagokat szervez a barikádharcokra. A párt jelszava: harc minden utcáért, minden házért.

Amikor késő este visszatértem, nem ismertem rá a szállodára. Közben sebtében átköltözött ide Carabanchelből az 1. sz. katonai kórház. A folyosók zsúfolva vannak ágyakkal, sebészeti szekrényekkel, kötszerrel, éjjeliedényekkel, kartotékos ládákkal. A kreozot átható szaga átjárja az egész épületet. Az ajtókról leszerelik a függönyöket, a padlóról felszedik a szőnyegeket és futószőnyegeket. A portás közölte, hogy a szálloda megszűnik, már majdnem minden vendég elutazott, a senor ma még itt alhat – még nem foglaltak el minden szobát a sebesültek -, holnapra majd elkészíti a senornak a számlát.

Simont a kórházzal a Palace szállóba vitték. Vérmérgezés lépett fel nála, a szállítástól rosszabbodott az állapota. Miguel Martinez megtalálta, eszméleténél volt, arra kérte Miguelt, lője agyon, de ne engedje a fehérek kezére jutni.

Az utcák ijesztően kihaltak. Az emberek bizalmatlanul méregetik egymást. Itt-ott már lövöldöznek a felső emeletekről, az utcasarkok mögül.

Ma napközben még négy légitámadás volt. Sok gyerek meghalt. Éppen most hoztak be és tettek az asztalra húsz fényképet. Nagy alakú, szép felvételek. Olyanok rajta a gyerekek, mint a babák.

Összetört babák. Homlokukon, nyakukon, a fülüknél nagy fekete lyukak tátonganak. Ha nem volnának ezek a halálos fekete lyukak, azt hinné az ember, hogy élnek. Néhányuknak még a szeme is nyitva van, mintha csodálkozna. Fürtjeik kócosak, ajkuk mosolyra nyílik, előcsillannak apró fehér fogacskáik.

Pusztulnak a gyerekek, mert egész napjukat az utcán töltik. Mindenütt ott lábatlankodnak, nyüzsögnek. A munkásnegyedekben, a Toledói-hídnál, Atochában. Segítenek a felnőtteknek barikádokat építeni. A pöttömnyi emberkék hosszas munkával kikaparnak az útburkolatból egy nagy követ, fonott kosárba rakják, s a kosarat két fülénél fogva méltóságteljesen cipelik a barikádhoz. Az öreg kőműves magához inti őket, berakja a követ a felső sorba, és beszórja homokkal. A gyerekek önérzetesen mennek újabb kőért.

 

NOVEMBER 5

Ma reggel, nem éppen időszerűen, mindenhová kiragasztották a Largo Caballerót dicsőítő plakátokat.

Két függőlegesen elhelyezett ágyúcső között Caballero hatalmas feje látható; a művész kissé Mussolini képmására mintázta meg, csupán tíz évvel öregebb kiadásban. Az aláírás: „Gobierno de la victoria”. A győzelem kormánya.

Reggel ismét megjelentek a repülőgépek, és meg akarták kezdeni a bombázást, de hirtelen egy csoport nagyon fürge kis vadászgépbe ütköztek. A város nyugati része fölött harc kezdődött. A fasiszta bombavetők megfutamodtak. A lakosság lelkesedése minden képzeletet felülmúlt. A madridiak tapsoltak, kezüket az ég felé emelték, a magasba dobálták a sapkájukat, a nők pedig a sáljukat.

Az összes külföldiek, akik közvetlenül vagy közvetve támogatták a köztársasági kormányt, elutaztak Madridból. Egy részük a követségekre költözött. A diplomáciai missziók a követség épületén kívül sérthetetlennek nyilvánítottak több, magánszemélyek, idegen állampolgárok tulajdonában levő házat, zászlókat és címereket akasztottak ki rájuk. Ezekben a házakban közös szállásokat rendeztek be a Francót váró fasiszták számára. Félnek, hogy a Madrid elestét megelőző utolsó órákban a „városi csőcselék”, különösen az anarchisták leszámolnak velük.

Ma megszólalt a telefon, és a központból a telefonoskisasszony közölte, hogy Moszkva jelentkezik.

Izgatottan vártam. Madrid, Barcelona, Párizs összevissza kiabált és vitatkozott egymással, aztán egyszerre egy távoli, de jól érthető, vidám hang nevemen szólított. Az Össz-szövetségi Rádióbizottság munkatársa beszélt, gratulált a közvetlen rádió-telefonösszeköttetés megteremtése alkalmából, kellemes ünnepet kívánt, majd miután meggyőződött róla, hogy jól hallom, megkért, mondjak néhány szót a november 7-i Vörös téri ünnepi közvetítés számára.

– Hetedikén estefelé ismét hívni fogjuk, majd megkérjük, mondja el, hogyan töltötte Madrid ezt a napot.

Hallgattam.

– Halló, halló! – hallatszott a kagylóból.

– Jól van! – kiabáltam. – Hívjanak csak! Jól van!

Sohasem volt olyan szép Madrid, mint most, ezeken az utolsó nappalokon és éjszakákon, amikor halálos öleléssel szorította az ellenség.

Azelőtt nem szerettem ezt a várost, de most szinte elviselhetetlenül fáj itthagyni. Száraz, tiszta ősz, lágy alkonyat, áttetsző, tiszta égbolt a régi cseréptetők fölött. Az ember úgy érzi, hogy a sztratoszférát látja mögötte.

Sohasem ismertük ezt a népet, távoli volt és idegen. Sohasem kereskedtünk, nem hadakoztunk vele, nem tanultunk tőle és nem tanítottuk.

Azért azelőtt is utaztak ide Oroszországból egyesek – különcök, akik kedvelték a vad, kesernyés egzotikumot.

A spanyol polc még a művelt orosz fejében is szinte teljesen üres, porlepte volt. Meg lehetett rajta találni Don Quijotét és Don Jüant (akinek nevét franciásan Don Zsuánnak ejtették), Sevillát és a seguidillát, Carment a torreádorral, néhány verssort és egy-két könyvcímet.

A régi Róma, az olasz reneszánsz kultúrája nagyszerű kultúra. Megtermékenyítette az egész világ művészetét, benne a mi országunkét is. De nem tudni, miért, közben elfedte előlünk Spanyolországot, a spanyol irodalmat, festészetet, muzsikát, az ország viharos történelmét, kimagasló férfiait. És a legfontosabbat: a népet, ezt a színes, bővérű, eredeti, közvetlen népet, amely – és talán ez a legmeglepőbb – sok vonásában bámulatosan emlékeztet egyes szovjet népekre.

És most egyszerre a száraz kasztíliai fennsíkoknak, a csapadékos asturiai hegyeknek, a rideg aragóniai domboknak ez a népe, mely sokáig tengette életét a kontinens bal alsó csücskében anélkül, hogy amúgy alaposan bárki is ismerte volna – most egyszerre ez a nép a maga teljes nagyságában áll a világ előtt.

Ez a nép az első, amely századunk harmincas éveiben felvette a fasizmus kihívó kesztyűjét, amely nem volt hajlandó térdre ereszkedni Hitler és Mussolini előtt, amely elsőnek szállt szembe fegyveresen a fasizmussal.

A látszólag érzéketlenül közömbös, valójában azonban halálra rémült nézők hatalmas amfiteátruma előtt a fasiszta gyilkosok, mint gyakorlott torerók a falusi bikát, le akarják szúrni ezt a népet, végezni akarnak vele, ki akarnak ölni belőle minden méltóságérzetet, büszkeséget, becsületet, és csupán azokat szándékoznak életben hagyni, akik hajlandók visszatérni a rabszolgasorba, alázatosan megcsókolni gazdáik kezét.

A hóhérok tévednek: a nép nem állat, melyet le lehet mészárolni. Ha ezer sebből vérzik is, előbb-utóbb elsajátítja a harc művészetét, és széttapossa, eltiporja az esztelen hóhérokat.

Késő éjjel egy páncélos százados jött a kórház-szállodába három katonával. Simont keresték, beszéltek a sebésszel, megkérdezték, nem lehet-e elszállítani a sebesültet. A magas, elegáns, arisztokratikus külsejű, idős sebészorvos kijelentette, hogy Simon a legkisebb lökéstől meghal. – Van remény? – kérdezték a páncélosok. A sebész azt felelte, hogy semmi remény sincs, vérmérgezés lépett fel. – Nem lehetne megmérgezni? – kérdezték a páncélosok. A sebész kijelentette, hogy nem lehet, nincs joga hozzá, ez bűncselekmény. Hosszan, némán néztek egymásra. Miguel megkérdezte, nem lehetne-e megsemmisíteni Simon kórházi lapját. A sebésznek ellágyult és átforrósodott a tekintete. Azt válaszolta, hogy a lapot meg lehet semmisíteni, s hogy egyáltalán jó lenne elvinni és elégetni a sebesültek kartotékjait. Elhallgatott, majd hozzátette, hogy sebesültjei között még száztíz ugyanolyan reménytelen eset van, mint Simon; végeredményben nem válhat tömeggyilkossá.

A páncélosok elbúcsúztak az orvostól. Hosszan nézték bajtársukat. Simon aludt, arcát géz borította. Fején a seb szabadon volt, behegedt. A többit elfedte a takaró.

 

NOVEMBER 6

A városon meglehetősen sok menekült vonul keresztül. De nem madridiak, hanem a környező falvak és külvárosok lakói. Zsúfolásig megtöltik a fővárost. A Palace előtt, a parlament épülete előtt, a Castelar téren nagy juhnyáj vonult el. A juhok palaszíne teljes összhangban volt az aszfalttal. Senki sem lepődött meg, hogy juhok sétálnak a madridi sugárutakon és tereken, a város már kivetkőzött korábbi formájából, elvesztette régi, megszokott arculatát.

A madridi lakosok zöme – a munkások, alkalmazottak és családjaik – egyelőre sehová sem mennek. Valamennyien várják, mit mond majd a kormány, hogyan és mikor közli elhatározását: evakuálni vagy „maradni a végsőkig”, ahogy Largo Caballero mondotta. Döntés még nincs – nyilván a tartalékokat várják, vagy valamilyen más lehetőség van.

Öt óráig a Casa del Campóban, ebben a nagy külvárosi parkban voltam. A munkások a fegyveresekkel karöltve árkokat ástak. A hangulat elég jó. A közeli házakból az asszonyok korsókban vizet és bort hordtak nekik. Kenyér volt a katonáknál.

A Toledói-hídon túl, a második vagy harmadik carabancheli útkereszteződésnél, az alacsony, középen nyitott barikád mögött utcahosszat folyt a harc. A golyók pattogtak a házak falán. Kapualjról kapualjra futottunk, mint amikor esik az eső. Az utcán ágyúval felszerelt páncélautó cirkált ide-oda, keresztülment a barikádokon és tüzelt. Egy kis mellékutcában sebesültek feküdtek hordágyakon a járdán – fiatal munkások. Egy öreg szanitéc és asszonyok sürgölődtek körülöttük.

A híd alá volt aknázva, a padozatból dinamittöltetek fekete farkocskái meredeztek elő. A Manzanares jelentéktelen folyócska, csaknem mindig ki van száradva, nem nehéz keresztülgázolni rajta.

Visszatértem a szállodába, egymagam ebédeltem az üres étteremben. A camarero felszolgálta az ebédet, és közölte, hogy ezzel az étterem bezár.

A portás átadta a számlát, kifizettem november 6-ig bezárólag. Kifizettem a reggelit és az ebédet, s az ebédutáni kávét is. Borravalót is adtam. Megkérdezte, ne küldje-e a szobapincért a holmimért … Nem, még nem kell. Megkérdeztem, hová lehet átköltözni. Gondolkozott. Talán a Floridába. Bár nem biztos, hogy nyitva van. Az utóbbi napokban sok szálloda bezárt. Rendben van, megkértem, hogy egyelőre ne telefonáljon a Floridába. Hadd maradjon még itt a holmim. Nem sok: egy bőrönd, egy nagy, összehajtható térkép, egy írógép és egy rádió. Hadd maradjanak még. A portás udvariasan beleegyezett: természetes, maradhatnak. Végeredményben elhelyezhetik a ruhatárban.

Elmentem1 a Hadügyminisztériumba, a főbiztosságra. Két gépírónőn kívül senki sem volt ott. Azt mondták, del Vayo a minisztertanács ülésén van.

Elindultam Largo Caballero szobái felé. A fogadószobában kisemberek várakoztak. Türelmesen és nyugodtan vártak. Senki sem tessékelte ki őket. Ülés itt nyilvánvalóan nem volt.

Átmentem a miniszterelnökségre. A ház zárva, körülötte sehol egy lélek. Amikor ülés van, itt rendszerint sok gépkocsi áll, újságírók és fotoriporterek tolonganak.

Sötétedett. Elmentem a Külügyminisztériumba. Üres, őrök sétálnak fel-alá. A külföldi cenzúraosztályon egy ismerős előadót találtam hisztériás roham közepette. Zokogva, indulattól remegő hangon mesélte, hogy a kormány két órával ezelőtt reménytelennek nyilvánította Madrid helyzetét, elrendelte a kiürítést és evakuált. Largo Caballero megtiltotta, hogy közzétegyék a kiürítésről szóló közleményt, „nehogy pánikot keltsenek”. A sürgősség miatt úgy döntöttek, hogy a kiürítést decentralizáltan hajtják végre, vagyis minden hivatal intézi a saját evakuálását, és úgy költözik el, ahogy tud. Úgy hallotta, egyes miniszterek tiltakoztak, de a döntés hatályba lépett. A vezetők már mind elmentek. Mindez a hivatalos idő vége előtt történt – az alkalmazottak mit sem sejtve mentek haza, holnap bejönnek dolgozni, a kormány pedig már nincs itt.

Sírt és tördelte a kezét, fel akarta hívni telefonon a társait, hogy valamennyien együtt keressenek egy teherautót és szerezzenek kiutazási engedélyt. Azt mondják, valami engedélyre van szükség …

– Hagyja a fenébe az engedélyt – tanácsoltam. – Ha szereznek teherautót, az lesz az engedély.

Átmentem a Belügyminisztériumba – itt ugyanaz a kép fogadott. Az épület csaknem teljesen üres, csak a segédszemélyzet maradt itt. Kívülről minden olyan volt, mint rendesen. A Puerta del Solon csilingeltek a villamosok és tülköltek az autók a Belügyminisztérium homlokzata előtt.

Elmentem a Kommunista Párt Központi Bizottságába. A Politikai Bizottság éppen ülésezett, a létszám teljes volt, csupán Mije hiányzott: az 5. ezrednél tartózkodott.

Itt elmondták, Largo Caballero ma valóban váratlanul elhatározta az evakuálást, és ezt a döntést a minisztertanács többsége elfogadta. Már el is ment; a legtöbben elmentek. A kommunista miniszterek maradni akartak, mire közölték velük, hogy ez a kormány diszkreditálását jelentené, kötelesek a többiekkel együtt elhagyni a fővárost. A népfront valamennyi pártjának vezetősége is köteles ma elutazni.

Mindezt korábban, idejében lehetett és kellett volna megtenni, nem ebben a formában, de hát idevezetett az öreg makacssága, csökönyössége és demagógiája.

Mindmostanáig még a szervezetek, hivatalok és intézmények legtekintélyesebb vezetői sem értesültek a kormány elutazásáról. A vezérkari főnöknek a miniszter az utolsó pillanatban mondta meg, hogy a kormány elhagyja a fővárost, de nem mondta meg, mikor és hova költözik. A vezérkari főnök néhány tiszttel együtt a környékre utazott, hogy alkalmas menedékhely után nézzen. Galarza belügyminiszter és helyettese, Munoz állambiztonsági főigazgató mindenkit megelőzve hagyta el a fővárost. A nyolcezer bebörtönzött fasiszta közül egyetlenegyet sem szállítottak el. A város sem kívülről, sem belülről nem védekezik. A központi front parancsnoka, Pozas tábornok törzskara szétszéledt. Caballero aláírt egy iratot, amelynek értelmében Madrid védelmét egy külön juntára ruházzák át. A junta élén José Miaja brigádtábornok, egy alig ismert, idős ember áll. A tábornokot mindenütt keresik, hogy átnyújtsák neki a parancsot – de senki sem tudja, hol van. A Központi Bizottság határozatban kimondta: Madrid minden utcáját, minden házát védeni kell a munkások és valamennyi becsületes állampolgár segítségével. A fasisztáknak csak romokat engednek át, harcolnak az utolsó töltényig, az utolsó emberig. A madridi szervezet részéről a Központi Bizottság megbízottjává Pedro Checát, a KB titkárát nevezik ki azzal, hogy abban a pillanatban, amint szükségessé válik, illegalitásba vonul. Ezenkívül Antonio Mije belép a madridi Védelmi Junta tagjai sorába, és magára vállalja a katonai részleg vezetését.

Az udvarban becsomagolták az irattárat. Pedro Checához sorban jöttek a kerületi pártbizottságok, üzemi pártsejtek titkárai, s ő, mint mindig, nyugodtan megbeszélte velük a teendőket, közölte az illegális lakások és találkozóhelyek címét. Elmosolyodott és rámkacsintott: – Ideje lenne már elkocsikázni …

Tíz óra húsz perc. Moszkvában már éjjel egy óra húsz perc az idő. Az utcákon lázas sietséggel helyezik el az utolsó ünnepi dekorációkat, plakátokat, arcképeket. A házmesterek a járdát tisztítják. Lehet, hogy még véget sem ért a hangverseny a Nagy Színházban – ezek az ünnepi hangversenyek rendszerint késő éjszakáig elhúzódnak. Jó volna tudni, vajon milyen az idő, nagy-e már a hó, lesz-e holnap reggel köd?

Még egyszer elmentem a Hadügyminisztériumba. A kertkapu zárva volt. Senki sem jelentkezett a dudálásra, sem a reflektorjelzésekre. Magamnak kellett odamenni és kinyitni a kaput. A bejáratnál nincs őrség, az ablakok pedig mind világosak, nincsenek elfüggönyözve.

Felmentem az előcsarnok lépcsőjén – sehol egy lélek. A kis előtérben, ott, ahol egyik oldalon a miniszterhez, a másikon a főbiztoshoz kell bemenni, mint két viaszbábu ül két öreg altiszt livrében, simára borotvált képpel. Ülnek, kezüket a térdükre fektetik és várják, mikor hívja őket csengővel a főnökség – a régi vagy az új, mindegy.

Minden ajtó sarkig kitárva, a csillárok ontják a fényt, az asztalokon térképek, okmányok, jelentések hevernek, ceruzák, teleírt noteszok fekszenek. Ez a hadügyminiszter dolgozószobája, ez az íróasztala. A kandallón ketyeg az óra. Tíz óra negyven perc. Sehol egy lélek.

Tovább megyek: a vezérkar és osztályai, a központi front törzskara és osztályai, a hadsereg gazdasági hivatala és osztályai, a személyügyi parancsnokság és osztályai – az ajtók kitárva, a csillárok ontják a fényt, az asztalokon térképek, okmányok, jelentések hevernek, ceruzák, teleírt noteszok fekszenek. Sehol egy lélek.

Visszamegyek a lépcsőhöz. Elöl, a kerten túl, az Alcalá utcában vaksötétség. Lövések dörrennek, szörnyű jajveszékelés, majd nevetés. A sofőr nyugtalan, ő az ügyeletes gépkocsivezető, ma még nem váltották le, nem is evett, kérdezi, nem tudnám-e elengedni, hogy valami vacsora után nézzen. Karórámon világítanak a mutatók: tíz óra negyvenöt perc. Egy és negyed óra múlva november 7. Nem, ezen az éjszakán nem lehet elhagyni téged, kedves Madrid.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!