Alekszandr Fagyejev
Második rész
43.
Nehéz annak a szülőnek, aki nem ismeri gyermeke lelkivilágát. Látja, hogy gyermeke titokzatos és veszélyt hozó dolgokat művel, de képtelen behatolni rejtett világába, és arra sincs ereje, hogy eltiltsa a titkos tevékenységtől.
Vanya apja komor tekintetéből már a reggeli tea mellett megérezte a vihar közeledtét. Ki is tört, amikor Nyina nővére vízért ment a kútra, és onnan magával hozta Fomin kivégzésének hírét, és elmondta, miket beszélnek az emberek.
Apja arca azonnal színt váltott, és sovány képén kidagadtak állkapocsizmai.
– Mi itthon nyilván közelebbi értesüléseket szerezhetnénk – szólt epésen, és nem nézett a fiúra. Szeretett ilyen kifejezésekkel élni. – Mit hallgatsz? Beszélj! Hiszen te, hogy úgy mondjam, köztük élsz – mondta halkan az öreg.
– Kik között? A rendőrök között vagy mi? – kérdezte Vanya és elsápadt.
– Miért járt itt tegnap ez a Tyulenyin? Méghozzá tilos időben?
– Ki törődik az idővel? Mintha Nyinka nem járna tilos időben találkára! Beszélgetni jött. Nem először történt …
– Ne hazudj! – fakadt ki az öreg, és tenyere élével az asztalra ütött. – Ezért börtön jár. Ha ő nem is félti a fejét, hogyan vállaljuk majd a felelősséget mi, a te öreg szüleid?
– Másról beszélsz, apám – mondta Vanya csendesen, felállt és nem vette tudomásul, hogy apja egyre döngeti az asztalt: „Igen, arról beszélek!” – Azt akarod megtudni – folytatta a fiú -, hogy benne vagyok-e a földalatti szervezetben. Ezt akarod megtudni. Nem, nem vagyok benne. És Fomin dolgát is csak Nyinától tudtam meg. De azt megmondom: úgy kellett neki, ennek a szemétnek! És láthatod Nyina szavaiból, hogy így gondolkoznak az emberek is. Magad is így gondolkozol. De nem titkolom: minden erőmből segítségére vagyok az embereinknek. Valamennyiünknek segítenünk kell nekik, és én – komszomolista vagyok! Nem szóltam erről sem neked, sem anyámnak, miért nyugtalanítsalak benneteket, hiába …
– Hallottad, Nasztaszja Ivanovna? – és az öreg szinte tébolyodottan meredt fakó szemével az asszonyra. – Itt van, bánatot okoz nekünk! … Nem szégyelled magad? Egész életemben csak értetek dolgoztam. Elfelejted, hogy éltünk mi otthon? Tizenkét család élt a házban, csak gyerek huszonnyolc volt. Ti értetek, gyerekekért, facsartuk ki, anyád meg én, minden csöpp erőnket. Nézz anyára, mi lett belőle … Alekszandrt taníttattuk, nem fejezte be az iskolát. Nyinát taníttattuk, ez sem tanult végig; minden reményünk benned volt, te meg magad tolod hurokba a fejed. Anyádra nézz! Két szemét érted sírja ki, te meg semmit sem veszel észre!
– Hát szerinted mit kellett volna tennem?
– Eredj dolgozni! Nyinka dolgozik, dolgozz te is! Ő könyvelő, és segédmunkásnak ment, de te?
– Kinek dolgozzak? A németeknek? Hogy még többet ölhessenek meg a mieink közül? Igen, ha visszajöttek a mieink, elsőnek állok be dolgozni … A fiad, az én bátyám a Vörös Hadseregben van, te meg azt parancsolod nekem, menjek segíteni a németnek, hogy minél gyorsabban megölje a fiadat – mondta Vanya dühösen.
Már szemtől szemben álltak egymással.
– És mit zabáljunk? – kiáltott az apa. – És akkor jobb lesz, ha az első, akiért töröd magad, elárul? Elad a németeknek? Hát ismered te az embereket, akár azokat is, akik az utcánkban laknak? Tudod, hogy mifélék? Hogy ki min töri a fejét? Én tudom. Mindenkinek megvan a maga gondja, mindenki önző. Te vagy az egyetlen, aki másokért töröd magad.
– Nem igaz! Miféle önzés volt például a te részedről, amikor segítettél evakuálni az állami javakat, apám?
– Nem énrólam van szó!
– Rólad! Honnan veszed, hogy te jobb vagy a többinél? – kérdezte Vanya, és egyik keze ujjával az asztalra támaszkodott, miközben makacsul előrehajtotta szemüveges fejét. – Önzés! Mindenki csak magáért! Én meg azt kérdezem tőled, apám, vajon önzésből jártál-e be a munkahelyedre, amikor már nem kellett volna, még éjszaka is, betegen, hogy segíts csomagolni – nem a saját holmidat? Hát azt hiszed, hogy csak magad vagy ilyen a világon? Még tudományos szemmel nézve is indokolatlan …
Nővére, Nyina, aki, vasárnap lévén, otthon tartózkodott, az ágyon ült, nem nézett a vitázókra, hanem csak ült, mint mindig, és lehetetlen volt kiokoskodni, hogy mire gondol. Anyjuk meg, ez a korán és erősen megöregedett, jólelkű, gyönge akaratú asszony, aki egész életében a földeken és a kemence körül robotolt, most mindennél jobban retteg attól, hogy Alekszandr Fjodorovics dühében kiátkozza és elkergeti a házból Vanyát. És amikor az öreg beszélt, hízelgőn bólintgatott feléje, hogy kissé megszelídítse, amikor meg a fiú beszélt, megint csak az urára nézett, de hamiskás mosollyal hunyorgatva, mintha ezekkel a jelekkel akarná rávenni az öreget, hogy mégiscsak hallgasson a fiúra, bocsásson meg neki, bár ők ketten – öregek – nagyon jól tudják, hogy milyen esztelenség, amit a fiú itt összehord.
Az apa színevesztett orosz ingére húzott kabátban állt a szoba közepén; félig megroggyant, öreg lábán papucs, térdén kipúposodó, foltozott nadrág, és hol görcsösen a mellére nyomta, hol csüggedten leejtette öklét, aztán rákiáltott a fiúra:
– Nem a tudománnyal, hanem az élettel bizonyítok!
– Hát a tudomány nem az életből való? … Nem te vagy az egyetlen, aki keresi az igazságosságot! – mondta Vanya váratlan hévvel. – Te még azt is szégyelled, hogy szereted a jót, az igazat.
– Nincs okom szégyenkezésre.
– Akkor meg bizonyítsd be, hogy nincs igazam! Kiabálással engem nem lehet meggyőzni. Meg tudok békélni a dologgal, hallgatok is. Úgy van. Cselekedni azonban úgy fogok, ahogy a lelkiismeretem mondja.
Az öreg váratlanul megtört, és szeme elborult.
– Látod, Nasztaszja Ivanovna – mondta vékonykás hangon -, kitaníttattuk a fiúcskánkat … Kitaníttattuk, és többé nincs szüksége ránk: agyő! … – széttárta karját, megfordult és kiment.
Anasztaszija Ivanovna szapora léptekkel követte. Nyina fel sem emelte a fejét, ült az ágyon és hallgatott.
Vanya céltalanul botorkált egyik sarokból a másikba, aztán leült, és sehogy sem tudta lelkiismeret-furdalását lecsillapítani. Mint máskor, most is megkísérelte, hogy bátyjának szánt versbe öntse bánatát:
Egyetlen hűséges barátom,
Bátyám, meghitt Szásám …
Nem.
Meghitt barátom, hű fivérem …
Nem, a versbe szőtt üzenet sehogy sem sikerült. Azonkívül nem is tudta, hogyan küldje el bátyjának.
Megértette, hogy mit kell tennie: Klavához kell mennie Nyizsnye-Alekszandrovszkijba.
Jelena Nyikolajevna Kosevaja kétszeresen gyötrődött azon, hogy nem tudta, mitévő legyen: megtiltsa-e fiának a földalatti munkát, vagy ellenkezőleg, segítsen-e neki? Mint minden anyát, őt is éjjel-nappal, szakadatlanul gyötörte a bánat: a fiúért való rettegés megbénította minden cselekedetét, testileg, szellemileg kifacsarta, és mély ráncokat rótt az arcára. Félelme olykor szinte állati rettegéssé fajult: úgy érezte, hogy törni-zúzni, ordítani kell, hogy erőszakkal ki kell tépni a fiút szörnyű sorsának karmaiból, amit ő maga idézett elő magának.
De ott élt lelkében elhunyt férje, Oleg nevelőapja, élete egyetlen mélységes, szenvedélyes szerelmének emléke, és benne magában is olyan izzó harci tűz lobogott, hogy képtelen volt nem együtt érezni fiával.
Gyakran megbántva érezte magát: hogyan tud előtte, édesanyja előtt titkolózni? Hiszen a fia olyan őszinte, szerető, gyöngéd, szófogadó volt mindig! De leginkább az bántotta, hogy anyja, Vera nagyanyó valószínűleg tudott unokája összeesküvéséről, és szintén titkolódzott előtte. Sőt, a jelek szerint még Kolja fivére is részt vesz az összeesküvésben. És úgy látszik, hogy még egy voltaképpen idegen nő: Polina Georgijevna Szokolova, azaz Polja néni is – ahogy a Kosevoj családban hívták – közelebb áll Oleghez, mint az édesanyja. Hogyan, mikor és hogyan kezdődött ez?
Azelőtt Jelena Nyikolajevna és Polja néni olyan elválaszthatatlan barátnők voltak, hogy mikor az egyikről beszéltek, önkéntelenül a másikra is gondoltak. Úgy barátkoztak, ahogy csak közös munkával és közös gondolatokkal egymáshoz fűzött, érett és megpróbáltatásokon átment asszonyok tudnak barátkozni. De a háború kezdetekor Polja néni egyszerre csak zárkózottá vált. Nem járt többé Kosevojékhoz. Amikor pedig Jelena Nyikolajevna régi szokásához híven meglátogatta, Polja néni egyenesen zavarba jött. Azért, mert tehenet vett, és most tejjel kereskedik. És természetesen azért is, mert Jelena Nyikolajevna rossz néven veheti tőle, hogy ahelyett, hogy hazájáért dolgozna, most egyszerre csak saját magával törődik. Jelena Nyikolajevna meg valahogy nem tudott mindezekről Poljával beszélgetni. Így történt, hogy barátságuk magától felborult.
Polina Georgijevna csak akkor jelent meg újra Kosevojék házában, amikor a németek már a városban garázdálkodtak. Őszinte, vérző szívvel jött, és Jelena Nyikolajevna fellelte benne a régi barátot. Most már gyakrabban találkoztak, hogy szívből kibeszéljék magukat, és könnyítsenek lelkükön, de mint mindig, most is inkább Jelena Nyikolajevna beszélt, a csendes és szerény Polja néni meg csak nézett rá fáradt és okos tekintettel. De akármilyen csendes volt is, Jelena Nyikolajevna mégiscsak észrevette, hogy régi barátnője valósággal elvarázsolta Oleget. Elég volt Polina Georgijevnának megjelenni a házban, és Oleg máris ott termett mellette. Nemegyszer fogta el a kettejük villámgyors tekintetét. Olyan emberek tekintetét, akiknek van mit mondaniok egymásnak. És csakugyan, mikor Jelena Nyikolajevnának valamiért a másik szobába kellett mennie, és aztán hirtelen újra visszatért, érezte, hogy visszatértével megszakította különös beszélgetésüket. És amikor Jelena Nyikolajevna távozáskor az előszobába kísérte barátnőjét, ez szégyenlősen és sietve azt mondta: „Nem, ne zavartasd magad, Lenocska, kitalálok én magam is!” Sohasem mondott azonban ilyesmit, ha Oleg akarta kikísérni.
Hogyan történhetett mindez? Hogyan viseljen el ilyesmit egy anya? Ki értheti meg jobban a fiát, mint az édesanyja? Ki osztozik problémáiban, gondolataiban, és ki oltalmazhatja meg anyjánál hívebben a szeretet erejével, az élet válságos pillanataiban? Egy belső hang azt mondta, hogy Oleg főleg azért titkolódzik előtte, mert nem bízik benne.
Mint minden fiatal anya, ő is leginkább csak a jót látta meg egyetlen fiában, de Jelena Nyikolajevna ezenkívül valóban ismerte Oleget.
Attól a perctől, hogy a városban fel-felbukkantak a titokzatos röpiratok, Ifjú Gárda aláírással, Jelena Nyikolajevna bizonyos volt abban, hogy Oleg nemcsak tagja ennek a szervezetnek, hanem vezető szerepe van benne. Nyugtalankodott, büszke volt, szenvedett, de azt viszont lehetetlennek tartotta, hogy erőszakkal bírja őszinteségre a fiút.
Csak egyszer esett meg, hogy odavetve megkérdezte:
– Kivel barátkozol leginkább mostanában?
Oleg szokatlan ravaszsággal másra terelte a szót, úgy tett, mintha folytatni akarná a Lena Pozdniseváról való beszélgetést, és kissé zavartan ezt mondta:
– N-n-nyina Ivancovával b-b-barátkozom.
Anyja belement a játékba, és ő sem volt őszinte, amikor azt kérdezte:
– És Lena?
A fiú szó nélkül elővette naplóját, és anyjának adta, aki elolvasta, mit érzett fia Lena Pozdniseva iránt régebben, és hogyan gondolkozik felőle most.
De ezen a reggelen, mikor szomszédaitól megtudta, hogy Fomint kivégezték, majdnem állati sikolyban tört ki. Összeszorította száját, és ágynak dőlt. Vera nagyanyó rendületlenül és oly titokzatosan, mint egy múmia, hideg borogatást rakott a homlokára.
Jelena Nyikolajevna, mint a többi szülő is, egy pillanatig sem gyanúsította fiát azzal, hogy részese Fomin kivégzésének. De milyen szörnyű világ az, amelyben a fiú forog, és milyen rettenetes ez a harc! És milyen megtorlás vár rá … Bár lelke még mindig nem talált tanácsot fia számára, érezte, hogy végre szakítani kell ezzel az iszonyú titkolódzással. Lehetetlen így élni tovább! …
Közben a fiú, mint mindig, most is rendesen felöltözve, jól megmosakodva, pirospozsgásan, fejét válla közé húzva – egyik válla valamivel magasabb a másiknál – ott ült a fészerben, a priccsen. Vele szemben egy fatönkön a nagyorrú, barna, fürge mozdulatú Kolja Szumszkoj. Nyakig elmerültek a sakkjátékban.
A játék teljesen lekötötte figyelmüket. De időnként olyanokat mondtak egymásnak, hogy beavatatlan ember megrögzött gonosztevőket látott volna bennük.
Szumszkoj: Ott a vasútállomáson van egy gabonagyűjtő raktár … Ahogy az első csépelt gabonát oda vitték, Kolja Mironov és Palaguta zsizsiket eresztett bele …
Csend.
Kosevoj: A gabonát betakarították?
– Kényszerítik az embereket, hogy betakarítsák … Zöme még kazalban áll: nincs hol csépelni, nincs mivel elszállítani.
Csend.
– A kazlakat fel kell gyújtani … A bástyád veszélyben van!
Csend.
Kosevoj: Az jó, hogy a szovhozban a mi gyerekeink vannak. A vezetőségben megtárgyaltuk a kérdést, és határozatot hoztunk: legyen meg minden tanyának a maga sejtje. Van fegyveretek?
– Kevés.
– Szerezni kell.
– Honnan?
– A sztyeppen van elég. És lopjatok is tőlük. Meglehetősen gondtalanul élnek …
Szumszkoj: Bocsánat – sakk …
Kosevoj: Ej, testvér, megjárod, mint agresszor!
– Nem vagyok agresszor!
– De kötekedsz, mint valami csatlós állam.
– Az én helyzetem inkább francia jelleget ölt – mondta Szumszkoj mosolyogva.
Csend.
Szumszkoj: Bocsáss meg a kérdésért: azt az illetőt nem a ti közreműködésetekkel akasztották fel?
Kosevoj: Tudja az ördög …
– Helyes – mondta Kolja látható gyönyörűséggel. – Az a véleményem, hogy ezeket lehetőleg mind agyon kellene ütni, éspedig egyszerűen lesből. És nem annyira a szolgát, mint a gazdát.
– Abszolút igazad van. Nagyon gondtalanul élnek.
– Tudod, megadom magam, igen – mondta Szumszkoj -, a helyzet reménytelen, és azonkívül haza is kell mennem.
Oleg gondosan elrakta a sakkfigurákat, aztán az ajtóhoz ment. Kitekintett és visszajött.
– Most pedig leteszed az esküt …
Minden különösebb átmenet nélkül, teljes nagyságukban kiegyenesedtek (Oleg kissé vállasabb volt), és combjukhoz szorított kézzel, szemtől szembe, egyszerű, nyílt tekintettel néztek egymásra.
Szumszkoj gimnasztyorkája zsebéből egy darabka papírt vett elő. Elsápadt.
– Én, Nyikolaj Szumszkoj – mondta tompa hangon -, az Ifjú Gárda tagjainak sorába lépve, fegyvertársaim, sokat szenvedett szülőhazám, egész népem színe előtt ünnepélyesen esküszöm … – olyan izgalom fogta el, hogy hangja egyszerre acélos harsogásba csapott át, aztán attól félve, hogy az udvaron meghallják, lefojtotta hangját. – Ha pedig kínvallatás közben vagy puszta gyávaságból megszegném szent eskümet, legyen örökre átkozott nevem és minden hozzátartozóm, engem pedig érjen utol elvtársaim bosszúálló keze! Vérért vért, halálért halált!
– Gratulálok! … Mától fogva életed nem a tiéd, hanem a párté, az egész népé … – mondta mély érzéssel Oleg, és megszorította a kezét. – Tenéked teszi le esküjét a krasznodoni csoport.
Most azonban legfontosabb, hogy bejusson a házba, amikor anyja már alszik, vagy úgy tesz, mintha aludna, csendesen levetkőzzön, és be az ágyba. Így nem kell elfordítani tekintetét anyja meggyötört, tiszta szeme elől, és nem kell úgy tennie, mintha élete semmiben sem változott volna.
Lábujjhegyen, miközben maga is érezte, milyen nagy darab ember, besurrant a konyhába, halkan kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Az ablaktáblák, mint mindig, szorosan bezárva és elsötétítve. Ma begyújtottak a kemencébe, s így a szoba tűrhetetlenül fülledt volt. A kis konyhalámpa, amelyet egy felfordított öreg bádogdobozra állítottak, hogy ne kormozza be az asztalterítőt, rávilágított a homályban rejtőző, meghitt bútorok kiszögelléseire, körvonalaira.
Anyja, mint mindig, most is takarosan, de ruhástul és megfésülten ült a megvetett ágyon, ölébe ejtve barna bőrű, finoman erezett kezét, és a kis lámpa fényébe meredt.
Milyen csöndes a ház! Kolja bácsi, aki mostanában minden idejét barátjánál, Bisztrinov mérnöknél tölti, hazajött már és alszik. Marina szintén. Kis unokaöccse valószínűleg régen alszik már, álomba csücsörítve kis száját. Alszik nagyanyó is, még csak nem is hortyog. Az óra ketyegése sem hallatszik … Egyedül anya nem alszik. Szépséges, drága anyám!
Csak el ne árulja, hogy mit érez! … Szép lassan, lábujjhegyen elsurranni mellette, és be az ágyba, s aztán tettetni, hogy már alszik!
És a nagy, nehéz testű fiú lábujjhegyen odamegy anyjához, térdre hull előtte, ölébe rejti fejét. Érzi anyja kezét az arcán, érzi testének drága melegét és valami távoli, enyhe, lányos jázminillatot, más illatot is, mely félig a kesernyés üröm virágra, félig a bazsalikomlevélre emlékezteti. De nem mindegy, hogy mire?
– Szépséges, drága anyám! Gyönyörűm! – suttogja, és lobogása besugározza anyját. – Hiszen te mindent tudsz, mindent megértesz, te legdrágább a világon!
– Mindent megértek – válaszolta anyja alig hallhatóan, odahajolva fia fölé, de valahogy maga elé meredve.
A fiú keresi anyja szemét, de ez selymes hajába rejti, és suttogja, egyre suttogja:
– Mindig … mindenütt … ne félj, fiam … légy erős … sas fiókám … utolsó leheletedig …
– Na, jó, jó … ideje lefeküdni – mormogja Oleg gyöngéden. – Akarod, kibontom a hajad.
És mint kicsi korában, ujjával kitapogatja, aztán egymás után kihúzza a hajtűket anyja hajából. Az meg, arcát rejtegetve, a fiú kezére támasztja fejét. Oleg kihúzza az utolsó haj tűt is, kiszabadítja a dús fürtöket, melyek kígyózva omlanak, olyan susogással, mint aminővel az alma esik kint a kertben, és ez a hajzuhatag mindenestül eltakarja anyját.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!