Alekszandr Fagyejev
Második rész
42.
„És mi lesz anyával?” – ez a gondolat mérgezte meg a séta minden gyönyörét azon a borús reggelen, amikor Valja Natalja Alekszejevnával a sztyeppen ballagott. Natalja sportszandálos kerek kis lába fürgén, aprózva tapodta a nedves, fénylő utat.
Valjának ez volt az első önálló veszélyes munkája – de anyja, az anyja! … Hogy nézett lányára, amikor az könnyedén kijelentette, hogy néhány napra vendégségbe megy Natalja Alekszejevnához. Milyen hideg zuhanyként hathatott rá lánya önzése – akkor, amikor nincs itt az apa, és ő annyira egyedül van! … És ha anyja már gyanít is valamit?
– Toszja Jeliszenko, akihez most elviszem magát, tanítónő, anyám szomszédja, helyesebben Toszja és anyja együtt laknak anyámmal egy kétszobás lakásban, önálló, szilárd jellemű, magánál sokkal idősebb lány, és őszintén bevallom, zavarban lesz, hogy egy bozontos szakállú illegális bácsi helyett egy szép kislányt viszek hozzá – mondta Natalja Alekszejevna, aki, mint mindig, most is azon volt, hogy pontosan fejezze ki mondanivalóját, és egyáltalán nem törődött azzal, milyen hatást vált ki szavaival. – Jól ismerem Szerjozskát, egészen komoly fiú, és bizonyos tekintetben hiszek neki, jobban, mint magamnak. Ha Szerjozska azt mondta, hogy maga a kerületi szervezettől való, akkor ez így is van. Én pedig segíteni akarok maguknak. Ha Toszja nem lenne magához elég őszinte, forduljon Kolja Szumszkojhoz, mert abból, ahogy Toszja a fiúval viselkedik, úgy gondolom, hogy Kolja a vezetőjük. Ők ugyan Toszja anyjának és az én anyámnak is úgy állítják be a dolgot, hogy csak érzelmi kapcsolat fűzi őket egymáshoz, de jómagam, bár túl sok munkám miatt még nem értem rá elrendezni a magánéletemet, nagyszerűen tájékozódom a fiatalság dolgaiban. Tudom, hogy Kolja Szumszkoj Lida Androszovába szerelmes, aki – mondta rosszallóan Natalja Alekszejevna – kacér teremtés, de kétségtelenül tagja a szervezetnek – tette hozzá puszta igazságérzetből. – Ha szükségesnek látja, hogy Kolja Szumszkoj személyes összeköttetésbe lépjen a kerületi szervezettel, mint a kerületi munkaközvetítő hivatal orvosa, élni fogok jogommal, és adok neki két napi betegszabadságot – valamilyen kis bányában dolgozik, pontosabban, ki- meg betekeri a csavarokat.
– És a németek elismerik a maga igazolványait? – kérdezte Valja.
– A németek! – kiáltotta Natalja Alekszejevna. – Nemcsak hogy elismerik, de még tisztelik is, mint minden hivatalos papírt. A bánya igazgatása a mi kezünkben van. Persze, az igazgató mellett, mint mindenütt, a német műszaki parancsnokság egy embere áll, valamilyen őrvezető – fakutya … Mi, oroszok annyira egyformák vagyunk előttük, hogy sohasem tudják, ki jött munkára, ki nem …
Minden úgy történt, ahogy Natalja Alekszejevna megjósolta. Valjának két napot kellett eltöltenie ezen a telepen, szétszórt, barátságtalan, kaszárnyaszerű épületek, hatalmas kőzethegyek, kihűlő félben levő salakgúlák között, ahol híre-hamva sem volt zöld lomboknak, pázsitnak. Olyan emberek között kellett lennie, akikkel nehéz volt elhitetni, hogy az ő fekete bársony szempillái és arany varkocsai mögött az Ifjú Gárda tekintélye áll.
Natalja Alekszejevna anyjának háza a telep egy régi, legsűrűbben lakott negyedében állt, mely számos tanya összeépüléséből keletkezett. Még kis kertek is akadtak a házikók előtt, de ezek már elhervadtak. Az utcákat feláztatta az eső, az iszapos sár térdig ért, és nyilvánvaló volt, hogy a tél beálltáig meg kell békélni ezzel a sárral.
Ezekben a napokban valamilyen román egység vonult végeláthatatlan sorokban a telepen keresztül Sztálingrád felé. Az ágyúk és szekerek az elébük fogott sovány, vergődő lovakkal órákig álltak a sárban, a szekereket hajtó katonák pusztai dudához hasonló hangon oroszul szidták az egész telepet.
Toszja Jeliszenko, egy huszonhárom év körüli, erőteljes, szép ukrán lány, akinek kegyetlenségig szenvedélyes fekete szeme volt, kereken kijelentette Valjának, hogy a kerületi központ, úgy látszik, nem értékeli kellőképpen egy olyan fontos bányatelep jelentőségét, mint Krasznodon-telep. Miért nem kereste fel mind ez ideig egyetlen vezető sem a telepet? Miért nem küldtek kérésükre felelős embert, aki útba igazítaná őket, hogyan kell dolgozniok?
Valja teljes joggal kijelentette, hogy ő az ifjúsági szervezet, az Ifjú Gárda megbízásából van itt, amely a földalatti kerületi pártbizottság vezetése alatt dolgozik.
– És mért nem jött el valaki az Ifjú Gárda vezetőségéből? – mondta Toszja, és a szeme veszedelmesen csillogott. – Nekünk is van ifjúsági szervezetünk – tette hozzá önérzetesen.
– Én a vezetőség megbízottja vagyok – és Valja is önérzetesen vonta fel piros felsőajkát -, de hogy a vezetőség egyik tagját ideküldjük egy szervezethez, amely még semmit sem csinált, az meggondolatlanság lenne, és sértené a konspiráció szabályait. Ha csak valamit is konyít az ilyen természetű dologhoz, megérti ezt – tette hozzá Valja.
– Semmit sem csinálunk? – kiáltott fel mély felháborodással Toszja. – Szép kis vezetőség! Hiszen azt sem tudják, mit csinál a szervezetük! Nem leszek ostoba, hogy olyannak számoljak be a munkámról, akit nem ismerünk.
A két szép, önérzetes lány talán sohasem egyezik meg egymással, ha Kolja Szumszkoj nem siet Valja segítségére.
Igaz, amikor Valja említést tett Koljáról, Toszja úgy tett, mintha nem ismémé. Valja ekkor egyenesen és hidegen kijelentette: az Ifjú Gárda tudja, hogy Kolja vezető szerepet játszik a szervezetben, és ha Toszja nem hozza össze vele, Valja maga fogja megkeresni.
– Érdekes lenne megtudni, hogyan – mondta Toszja némi nyugtalansággal.
– Akár Lida Androszován keresztül.
– Lida Androszova sem fog magával szemben másként viselkedni, mint én!
– Annál rosszabb … Akkor magam fogom megkeresni, és miután nem tudom a címét, annak a veszedelemnek tehetem ki, hogy esetleg nyomára vezetem a németeknek …
Erre Toszja megadta magát.
Minden másként alakult, amikor Kolja Szumszkojnál voltak, aki a telep legszélén, egy terjedelmes falusi házban lakott, mely már a sztyeppre nézett. Apja azelőtt csillés volt, életük félig-meddig falusi módon folyt.
Szumszkoj sasorrú, barna hajú, értelmes arcú fiatalember, zaporozsjei őseitől merészséget és ravaszságot örökölt, ugyanakkor nyíltszívű és kedves modorú volt. Most, hunyorgó szemmel figyelte Valja büszke és Toszja szenvedélyes magyarázatát, aztán váratlanul intett a lányoknak, és kiment velük. Létrán felmászott a padlásra. A lányok utána. Egy felriasztott galambraj nagy zajjal röppent az égbe; egyik-másik galamb Szumszkoj vállára, fejére ült, s igyekezett a kezére szállni. A fiú odatartotta karját egy csodaszép vezérgalambnak, mely oly kecses volt, mintha csigavonalzóval vágták volna ki, és tolla vakító fehér, hamisítatlan galamb fehér színben ragyogott.
A padláson még egy herkulesi termetű fiatalember tartózkodott, aki nagy zavarba jött az ismeretlen lány láttára, és hevenyében szénával letakart valamit maga mellett. De Szumszkoj jelezte, hogy minden rendben van. A Herkules mosolygott. Eltolta a szénát, és Valja egy rádiókészüléket pillantott meg.
– Vologya Zsdanov … Ez meg Névtelen Valja – kezdte Szumszkoj komolyan. – Itt vagyunk: Toszja, Vologya és jómagam, három pokolra érett bűnös, a szervezet hármas vezetősége – mondta, miközben a galambok turbékolva, olykor szárny verdesve simultak hozzá.
Míg azon tanakodtak, elmehet-e Szumszkoj Valjával a városba, Valja magán érezte a Herkules tekintetét, és ez zavarba hozta. Ismert az ifjúgárdisták között ilyen óriást, például Kovaljovot, akit jóságos természete és nagy ereje miatt „kiscár”-nak neveztek. Ez a fiú azonban rendkívül nemes, szabályos arányú jelenség volt, arcban, termetben egyaránt, a nyakát mintha bronzból öntötték volna, erő, nyugalom és szépség áradt belőle. Érthetetlen, hogy miért jutott Valjának most a mezítlábas Szerjozska az eszébe, és miért támadt egyszerre olyan boldog fájdalom szívében, hogy mély hallgatásba merült.
Mind a négyen a padlás végébe mentek, és Kolja Szumszkoj hirtelen elkapta a vezérgalambot, amely a karján ült, és előbb lefelé, aztán felfelé lendítette: teljes erővel felhajította a borús, permetező égbe. A többi galamb is felszállott. Valamennyien követték a padlás ferde ablakrésén át a hímet. A hím nyílegyenesen hasítva a levegőt, úgy eltűnt a magasban, mint szentlélek az égben.
Toszja Jeliszenko tapsolt, elragadtatva felsikoltott, aztán leült. Olyan boldog arckifejezéssel sikoltott fel, hogy valamennyien feléje fordultak és nevettek. Hangjának, szemének ragyogása mintha azt mondta volna: „Azt gondoljátok, hogy komisz vagyok, pedig láthatjátok, milyen helyes lánnyal van dolgotok.”
A reggel már a sztyeppen, a városhoz vezető úton lelte Valját és Kolja Szumszkojt. Az éjszaka lemosta a ködöt az égről, és a nap oly szikrázó hévvel sütött, hogy körös-körül minden felszáradt. A sztyepp hervadt füvével szélesen terült a láthatár széléig, de a kora ősz olvadt rézpompájában mégis nagyon szép volt. Vékony, hosszú ökörnyál húzott a levegőben. Német szállító repülőgépek zakatolása hallatszott – mind egy irányban, Sztálingrád felé tartottak aztán újra csendes lett a sztyepp.
Félúton Valja és Szumszkoj egy domb napsütötte tövében leültek pihenni. Szumszkoj rágyújtott.
Nótaszó ütötte meg a fülüket. Az ének szabadon csengett a sztyeppen. Ismerős dal volt, melynek muzsikája nyomban visszhangra talált Valja és Szumszkoj szívében … „Bús kurgánok alusznak …” Nekik, a donyeci sztyepp szülötteinek drága, otthont idéző daluk volt ez, de hogyan került ide ezen a reggelen? … Valja és Kolja könyökükre támaszkodva, gondolatban velük dalolták a dalt, mely közelebb, egyre közelebb ért hozzájuk. Két hang énekelte, egy férfi és egy nő. Két nagyon fiatal hang fújta kétségbeesetten, elszántan, az egész világot kihívóan:
Bús kurgánok alusznak,
Napperzselten nyugosznak,
S fehér ködök szállanak
A tavasz egén;
A dús lombú berkeken,
A zöldellő földeken,
A donyeci réteken
Ballag egy legény …
Valja felkúszott a dombra. Lopva körülnézett, aztán derékig kiegyenesedett, és elnevette magát.
Az úton, egymás kezét fogva, ballagott feléjük Vologya Oszmuhin és a húga, Ludmilla. Ők énekeltek, helyesebben: ordították a kurgán dalt.
Valja leszaladt, és mint gyerekkorában, teljes iramban rohant feléjük. Szumszkoj nem is csodálkozott, csak lassan követte a lányt.
– Hova mentek?
– Falura, a nagyapóhoz, egy kis kenyeret falni … Ki ez, aki utánad lóg?
– A mi gyerekeink közül való … Kolja Szumszkoj, a telepről.
– Ajánlhatok még egy jelentkezőt, édes testvéremet, Ludmillát, itt a sztyeppen tett vallomást az imént – mondta Vologya.
– Valja, ítéljen maga: nem disznóság-e, amikor mindenki ismer, a tulajdon testvérem meg egyre titkolja a dolgokat előttem, holott mindent látok; azt is beleszámítva, hogy betűk vannak nála, meg hogy valamilyen rettenetes szagú főzetet kotyvaszt, amellyel mosni szokta ezeket, egy részét már megmosta, a másikat még nem, amikor ma hirtelen … Valja! Tudja, mi történt ma? – kiáltott fel Luszja, és az odaérkező Szumszkojra pislogott.
– Várj – szólt közbe Vologya nagyon komolyan. – A mechanikai műhely gyerekei saját szemükkel látták, és ők mondták el nekem a dolgot … Szóval, mennek a park mellett, és látják, hogy a kapuban valaki lóg. Fekete, hosszú felöltő van rajta. A mellén írás. Eleinte azt hitték, hogy a németek kötöttek fel valakit a mieink közül. Közelebb mennek, hát – Fomin. Tudod, az a szemét „policáj”. A papíron meg ez áll: „Így bánunk el minden árulóval!” Kész. Érted? – mondta Vologya, és suttogásra halkította a hangját. – Ez aztán igen! – kiáltott fel. – Fényes nappal két óra hosszat lógott ott. Ez volt az őrhelye. A „policáj ”-ok közül senki sem járt még arra. Rengeteg sok nép nézte, mindenki erről beszélt.
Arról, hogy a vezetőség halálra ítélte Fomint, sem Valja, sem Vologya nem tudott, de még csak fel sem tételezték, hogy ilyen határozatot hozhatnak. Vologya biztosra vette, hogy a földalatti bolsevik szervezet csinálta. De Valja hirtelen úgy elhalványodott, hogy még arany barnára égett arcán is átütött a sápadtság: ismert valakit, aki képes volt erre.
– És mondd, részünkről minden szerencsésen folyt le, áldozat nincs? – kérdezte, de alig tudta a szavakat kiejteni.
– Fényesen sikerült! – kiáltotta Vologya. – Senki sem tud semmit. Minden a legnagyobb rendben van. De nálunk otthon – valóságos színház … Anya meg van győződve róla, hogy én akasztottam fel a kutyát, és egyre azt jósolgatja, hogy engem is felkötnek. Én meg titokban meglököm Luszjkát és mondom: „Látod, anya kissé nehezen hall, hőemelkedése is van. Ideje ellátogatni a nagyapóhoz.”
– Kolja, menjünk – fordult Valja váratlanul Szumszkojhoz.
A hátralevő úton Valja úgy sietett, hogy majdnem maga mögött hagyta útitársát. Kolja nem tudta megérteni, honnan ez a hirtelen változás. A lány cipősarka már házuk tornácán kopogott, Szumszkoj zavartan követte, és belépett az ebédlőbe.
Az ebédlőben némán és feszélyezetten, akár egy születésnapi ünnepségen, ültek egymással szemben Marija Andrejevna, fekete ruhában, mely szorosan feszült telt alakjára, és a sápadt kis Luszja, aranyosan csillogó, vállig érő szőke hajjal.
Amikor Marija Andrejevna meglátta nagyobbik lányát, felugrott, mondani akart valamit, nagyot sóhajtva hozzárohant, de ugyanakkor gyanakodva nézte hol Valját, hol Szumszkojt. Mégsem tudott uralkodni magán, és ész nélkül csókolgatni kezdte a lányát. Csak most érezte meg Valja, hogy anyja ugyanazt az iszonyatot élte át, mint Vologya anyja: azzal gyanúsította lányát, tulajdon édes gyermekét, Valja Borcot, hogy részes Fomin kivégzésében, és hogy ezért volt távol ezekben a napokban.
Valja elfeledkezett Koljáról, aki zavartan álldogált az ajtónál. Anyjára nézett, és ez volt a szemében: „Mit mondjak neked, anyám, mit?”
A kis Luszja most odalépett Valjához, és szótlanul kezébe nyomott egy papírlapot. Valja gépiesen széthajtotta a levelet. Még mielőtt elolvasta volna, máris megismerte az írást. Boldog, gyerekes mosolyra derült lebarnult, piros arca. Szumszkojra pillantott, miközben nemcsak arca, hanem nyaka is tűzpiros lett. Aztán kézen ragadta anyját, és magával húzta a másik szobába …
– Mama – mondta -, mama! Az, amire te gondolsz, ostobaság. De igazán nem látod be, nem érted, mi az, amiért én és valamennyi társam élünk, nem érted, hogy lehetetlen másként élnünk, mama? – Valja boldog, pirosra gyúlt arccal beszélt, és egyenesen anyja szemébe nézett.
Marija Andrejevna egészségtől duzzadó arca elhalványodott, és szinte átszellemült.
– Lányom! Isten áldjon meg! – mondta Marija Andrejevna, noha egész életében, az iskolában és az iskolán kívül is, a vallásellenes felvilágosítást szolgálta. – Áldjon meg az isten! – mondta, és szava zokogásba fulladt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!