Alekszandr Fagyejev
Első rész
30.
Ahogy a talaj nedvessége emberi szem számára észrevétlenül, hangtalanul és megállás nélkül szivárog repedéseken és hajszálcsöveken át a fák és füvek gyökereibe, a német dúlás idején ugyanígy mentek, vándoroltak helyről helyre, sztyeppen, erdőn, hegyi ösvényen, völgyben, meredek folyópartokon, városok és falvak utcáin és sikátorain, népes vásárokon és az éj sötétjébe burkolt ösvényeken férfiak, asszonyok, gyerekek és öregek milliói, országunk minden nemzetségéből.
Akit elűznek szülőhelyéről, visszatér, búvóhelyet keres ott, ahol nem ismerik, átvergődik a frontvonalon, hogy szabad szovjet földre jusson. Körülzárásból, német fogságból, koncentrációs táborokból szöknek meg. Akad, akit puszta nyomor űz, hogy ételt és ruhát keressen, van, aki fegyvert ragadott, hogy harcot folytasson az ellenséggel: partizánok, földalatti harcosok, diverzánsok, agitátorok, felderítők állnak, járnak, sürögnek az ellenség hátában.
Egy nagy nép elvonuló nagy hadseregének felderítői mennek és mennek megszámlálhatatlanul …
Donyec felől, a sztyeppi úton kis pirospozsgás ember ballag az égő napsütésben. Egyszerű, parasztruhás, barna parasztszakállú ember. Vállán durva háziszőttes zsák. És mint ő, úgy mennek ezren és tízezren … Hogyan tudhatnánk meg, ki ő? A szeme kék, de vajon betekinthet-e mindenki a szemébe, és megmondhat-e ez a szem mindent? Lehet, hogy ördögi szikrák ugrándoznak benne, bár a Wachtmeister, sőt a Hauptwachtmeister úrra a legközömbösebb szemmel tekint.
A barna szakállú, parasztruhás ember beballag Vorosilovgrád városába, és elvész a járókelők tömegében. Miért jött a városba? Úgy lehet, olajat, túrót, kacsát hoz zsákjában, hogy szögre, vászonra vagy sóra cserélje be. De lehet, hogy maga Procenko ez, a félelmetes ember, aki képes aláásni még dr. Schultz tanácsosnak, a Feldkommandantura hetedik alosztálya főnökének hatalmát is! …
A bányászváros szélén álló faházban, a sztyeppbe vezető sötét völgyvonulat peremén, ágytakaróval befüggönyözött egyablakos szobában, bádoglámpa világánál két ember ül: egy puffadt arcú, idős férfi és egy erőteljes, nyílt tekintetű, sötétbársony szempillájú ifjú.
Volt valami egyforma bennük, a fiatalban is, az idősebben is; még az is, hogy ezen a késő éjszakán, a német megszállás átkos napjaiban is mindketten jól, gondosan öltözötten, nyakkendőben ülnek ott.
– Legyetek még büszkébbek a mi drága Donyec-medencénkre. Emlékszel, hogyan harcoltak idősebb elvtársaink: Artyom, Klim Vorosilov, Parhomenko? – mondta az öreg, és úgy látszott, mintha nem a bádoglámpa homályos világa, hanem a régi, elmúlt harcok fénye tükröződne a szemében. – Emlékszel? El tudnád mondani a gyerekeknek?
Az ifjú ül, és fejét ártatlanul bal válla felé hajtja, amely kissé magasabb a jobbnál.
– E-e-emlékszem … El tudom mondani – válaszolta kissé dadogva.
– Miben áll a Donyec-medence dicsősége? – folytatja az öreg. – Bármilyen nehézségeink is voltak a polgárháború éveiben, utána, az első és második ötéves terv idején és most, a háború napjaiban, mindig becsülettel teljesítettük kötelességünket. Ezt értesd meg a gyerekekkel … – Az öreg szünetet tart. Az ifjú tiszteletteljesen nézi, hallgat. Az öreg folytatja:
– És tartsátok az eszetekben: az éberség – a földalatti mozgalom anyja … A „Csapajev” filmet láttad?
– Láttam.
– Miért pusztult el Vaszilij Ivanovics Csapajev? Elpusztult, mert járőrei elaludtak, és ezzel közel engedték az ellenséget. Legyetek éberek éjjel-nappal, s legyetek pontosak. Szokolova Polina Georgijevnát ismered?
– Ismerem.
– Honnan?
– Anyámmal dolgozott a nőmozgalomban. Most is jó barátok …
– Igen … Mindazt, amiről kizárólag csak kettőnknek – neked és nekem – kell tudnunk, Szokolovával közöld. De a rendes összekötőnk Oszmuhin lesz, ahogy ez ma is történt. Többet nem találkozhatunk … – és Lutyikov, mintha meg akarná előzni a fiú esetleges megbántottságát, elkeseredését vagy tiltakozását, hirtelen vidáman rámosolygott.
De Oleg arcán nem jelent meg semmiféle olyan kifejezés, amitől Lutyikov tartott. Filipp Petrovics bizalma – hiszen megengedte, hogy házában felkeresse, méghozzá olyankor, amikor az utcán tilos járni! – Oleg szívét a büszkeség és határtalan hűség érzésével töltötte el. Arcát széles, gyermeki mosoly világítja be, és szintén nagyon vidáman mondja:
– Köszönöm!
Ismeretlen legényke fekszik összekuporodva a sztyepp árkában. Ruhája párázik a nap melegétől. A nap felszárítja azokat a vizes nyomokat is, amelyeket a fiú hagyott maga után, amikor kimászott a folyóból. Nagyon kimeríthette az úszás, mert éjnek idején vizes ruhában aludt el a sztyeppen.
De mikor már túlságosan sütötte a nap, felébredt és továbbállt. Szőke haja megszáradt, és hanyag festői fürtökben övezte arcát. A második éjszakát töltötte a bányásztelepen, ahol menedéket adtak neki, mert voltaképpen földinek számított: Krasznodonba való volt. Vorosilovgrádban tanult, most hazafelé tart. Fényes nappal érkezik Krasznodonba. Fogalma sincs róla, mi van szüleivel, laknak-e náluk németek, s ezért előbb iskolatársához, Vologya Oszmuhinhoz néz el.
Vologyáéknál németek laktak, de most már tiszta a levegő.
– Zsenya! … Honnan jössz?
De Vologya pajtása szokása szerint rátartian, hivatalos hangon kérdezi:
– Előbb te mondd meg nekem: miféle vagy, hogyan gondolkozol?
A fiú Vologya jó barátja, komszomolista, név szerint Jevgenyij Sztahovics, nincs miért titkolózni előtte – persze, nem szervezeti ügyekben, de a saját nézeteire és beállítottságára vonatkozóan. És Vologya mindent elmond magáról Sztahovicsnak.
– Ú-úgy … – mondja Sztahovics. – Ez jó. Nem is vártam volna tőled mást …
Némi leereszkedéssel beszélt. De valószínűleg joga van hozzá. Nemcsak be szeretne kapcsolódni a földalatti mozgalomba – mint ahogy Vologya, megőrizve titkát, azt mondta neki, hogy ő még csak szeretne a mozgalomhoz csatlakozni -, Sztahovics már igazi partizáncsapatban harcolt, és a parancsnokság megbízásában jár, hogy Krasznodonban is megszervezze a dolgot.
– Nagyszerű! – mondja Vologya őszinte elragadtatással. – Azonnal el kell mennünk Oleghez.
– És ki az az Oleg? – kérdezi önérzetesen Sztahovics, mert Vologya nagy tisztelettel ejti ki Oleg nevét.
– Ez, testvér, kitűnő gyerek – mondja bizonytalanul Vologya.
Nem, Sztahovics nem ismeri Oleget. De ha értékes fiú, miért ne menjen el hozzá?
Katonás tartású, de polgári ruhás egyén kopogtat csendesen Borcék ajtaján.
Csak a kis Luszja van otthon. Anya a piacra ment, hogy elcseréljen valamit élelmiszerre. Valja pedig … Nem, apa is otthon van, de éppen ez a legszörnyűbb. Apa, fekete pápaszemmel az orrán, nyomban a ruhásszekrénybe bújik. Luszja pedig – dobogó szívvel -, akárcsak egy felnőtt lány, az ajtóhoz megy, s amennyire csak lehet, közömbös, fölényes hangon kérdezi:
– Ki az?
– Valja itthon van? – kérdezi egy kellemes, kissé lefojtott férfitenor.
– Nincs itthon – Luszja szótlan várakozásba merül.
– Nyissa csak ki, ne féljen – folytatja az előbbi hang. – Kivel beszélek?
– Luszjával.
– Luszjával? Valja húgával? Akkor nyissa ki nyugodtan … Luszja ajtót nyit. A tornácon ismeretlen, magas, szerény fiatalember áll. Luszja szerint felnőtt férfi. A szeme jóságos, arca férfias. Mosolyogva nézi Luszját és tiszteleg.
– Megjön nemsokára? – kérdezi udvariasan.
Luszja szívesen fogadja a jó modort.
– Nem tudom! – mondja, és alulról fölfelé, komolyan néz rá. A férfi arca csalódást árul el. Néhány pillanatig némán áll, aztán újra tiszteleg. De alighogy – katonásan – sarkon fordul, és egy lépést tesz, amikor Luszja gyorsan megkérdezi:
– Mit mondjak neki?
A férfi szeme egy pillanatra pajkosan megcsillan, és így szól:
– Mondja, hogy megjött a vőlegénye …
És lefut a tornácról.
– De miért megy el ilyen hirtelen? Hogyan találjuk meg magát? – kérdezi Luszja nagyon gyorsan, izgatottan.
Sajnos, nagyon félénken és nagyon későn kérdezi. A férfi már a „Fás”-on, a vasúti átjáró felé megy.
Valja vőlegénye? Luszja izgatott. Persze, apának egy szót sem mondhat a dologról. Sőt mamának sem lehet szólni. „A házban senki sem tud a dologról! … De lehet, hogy talán még nem házasodnak össze?” – és Luszja megnyugszik.
Két fiatal fiú – szinte gyerekember – sétál két lánnyal a sztyeppen. Miért sétál ez a két fiú és két lány ebben a szörnyű időben, amikor rajtuk kívül senki a világon nem járkál a sztyeppen? Hétköznap, munkaidőben sétálnak, és nagyon-nagyon messze járnak a várostól. Igaz, a séta nem tilos …
Párosával mennek. Egy hullámos, kemény hajú, gyors és ügyes mozgású, de mezítlábas fiú egy lebarnult arcú lánnyal, akinek világosszőke, aranyos fényű varkocsa van, és csupasz lábszárán és karján finom pihék csillognak. A másik fiú szintén világosszőke, alacsony, kissé szeplős, vele egy csöndes, szolidan öltözött, okos szemű lány, akinek Toszja Mascsenko a neve. A párok hol elszélednek, hol megint összetalálkoznak. Fáradhatatlanul sétálnak reggeltől estig. Lihegnek a szomjúságtól. A nap olyan pogányul tűz le rájuk, hogy a szőke fiú arcán háromszor annyi szeplő támad. Ha együvé kerülnek, mindig hoznak valamit a kezükben magukkal vagy a zsebükben: töltényt, gránátot, néha német puskát, revolvert, orosz puskát. Nincs ebben semmi különös: ott sétálnak, amerre legutóbb visszavonult a Vörös Hadsereg, az utolsó harcok színhelyén, Verhnyeduvannaja állomás körül. De amit összeszednek, nem viszik el a német parancsnokságra, hanem elrejtik, elássák az erdőben. Senki sem látja őket.
Egy alkalommal a gyors mozgású fiú, a vezetőjük, töltött aknát talált, és műszerpontossággal dolgozó ujjai – a világosszőke, varkocsos lány szeme láttára – pár pillanat alatt veszélytelenítik a veszedelmes tárgyat.
Kétségtelen, ezen a vidéken sok az akna. Megtanítja a többit is, hogyan kell aknát veszélyteleníteni. Még hasznukra válhat.
Az aranyvarkocsos lány estefelé tér haza. A nap kegyetlenül leégette, fáradt, izgatott – ez nem az első ilyen estéje. Luszja egy pillanatra a kertbe csalja. Luszja szeme fehérje csillog a sötétben, amikor veszedelmet sejtő suttogással közli, hogy megjött a vőlegénye.
– Miféle vőlegény? Mit fecsegsz? – csap rá mérgesen Valja, de nyomban megzavarodik.
Első pillanatban arra gondol, hogy valamilyen kémről van szó, akit a németek küldtek, aztán az ellenkezőjére, hogy a földalatti bolsevik szervezet, amely tudomást szerzett Valja tevékenységéről, küldte el hozzá képviselőjét, de pár perc múlva mindkét feltevést elejti. Bár úgy teli van kalandirodalommal, mint azt akna robbanószerrel, Valja mégis reális és gyakorlati gondolkozású, mint általában egész nemzedéke. Gondolatban sorra veszi ismerőseit. Egyszerre világos lesz előtte: „vőlegény” … Hát persze! Vanya Turkenyics … Tavaly tavasszal történt … A színjátszókor búcsúelőadása a Lenin Klubban. Turkenyicset búcsúztatták abból az alkalomból, hogy bevonult a szevasztopoli légvédelmi tüzérségi iskolába. Ő játszotta a vőlegényt, Valja a menyasszonyt.
Vanya Turkenyics! Rendszerint komikus vének szerepét játszotta. Persze, nem a moszkvai Művész Színházban! „Az én álláspontom röviden az – mondta Vanya hogy a nézőtér, az első sortól az utolsóig, guruljon a kacagástól.” Ez tökéletesen sikerült neki. Bármiben lépett fel, legyen az a „Boldogtalan” vagy az „Első séta”, változatlanul Danyilics kertészt utánozta. De hiszen Vanya a fronton van, hogy kerülhetett Krasznodonba? Hiszen ő a Vörös Hadsereg hadnagya! Elmúlt télen Sztálingrádba utaztában kiszállt Krasznodonban. Tanfolyamra vezényelték, hogy megtanuljon légvédelmi ágyúból tankra lőni …
– Mama, te örökké … nincs egyéb dolgod? Nem akarok vacsorázni!
És Valja Oleghez rohant.
Turkenyics Krasznodonban van!
Kicsi, fehér képű lány ballag a nagy-nagy világon át. Végigjárta Lengyelországot, egész Ukrajnát. Homokszem az embersivatagban, eltévedt magocska, melyet a háború vihara sodort. Így ér el Pervomajkába. Kopog egy kis ház ablakán.
„Ha az Ivancova nővérek közt szőkét látsz, tudd meg, hogy azok az Ivanyihina nővérek.”
Lilja Ivanyihina, aki nyomtalanul eltűnt a fronton, visszatért a szülőföldjére.
Ulja Maja Peglivanovától és Szasa Bondarovától értesült visszatéréséről. Megjött hát a jólelkű, kacagós Lilja, a társaság lelke, aki elsőnek szakadt el szüleitől, barátnőitől, elsőnek merült el a harc félelmetes világában, s aztán nyomtalanul eltűnt. Már elsiratták – és újra feltámadt.
A három barátnő Ivanyihinékhez futott. A vékonyka, fiús mozgású, cigányképű Szasa Bondarova, az örökké tevékeny, ajkát önérzetesen csücsörítő Maja, aki még a német megszállás alatt sem mondott le arról a szokásáról, hogy mindenkit helyreigazítson és oktasson, végül Ulja. Hullámos, fekete haja dús fonatokban hullott sötétkék, fehérbabos ruhájára, mely szinte egyetlen ruhája maradt azután, hogy a németek a házukban garázdálkodtak. Mindhárman Ivanyihinékhez futottak, akik a telep közepén, az iskola mellett laktak.
Különös érzés volt átszaladni a telepen, ahol nem maradt már egyetlen német katona sem. A lányok szabadnak érezték magukat, és észre sem vették, mennyire felélénkültek. Ulja fekete szemében egészen szokatlan víg, szinte dévaj mosoly csillogott. Ez a mosoly átragadt a többiekre és mindenre, ami körülvette őket.
Ahogy az iskolaépülethez értek, egy tarka plakát villant a szemükbe, amelyet a nagy iskolaajtó egyik szárnyára ragasztott valaki. A lányok, mintha összebeszéltek volna, egyszerre rohantak fel a lépcsőn.
A tarka plakát német családot ábrázolt: idősebb, nevetős német embert kalapban, munkaköténnyel, csíkos ingben, csokorra kötött nyakkendővel, a kezében szivar. Mellette ugyancsak mosolygó, szőke, fiatalos külsejű, kövérkés asszony, csipkés fejkötőben és rózsaszín ruhában. Körülöttük különböző korú gyerekek: egy kövér, pufók egyéves fiútól kezdve egészen egy lenszőke, kék szemű csitriig. Magas, cseréptetős falusi ház ajtajában állnak, a tetőn begyes galambok járkálnak. A férfi, az asszony és a gyerekek mind mosolyognak, az egyéves még ki is nyújtja a kezét a lány felé, aki tarka, orosz parasztszoknyában, takaros csipkekötényben és ugyanolyan fehér fejkötőben, mint a gazdasszony, mázos vedret tart kezében, és parádés piros cipellőben feléjük közeledik. A lány arca telt, és természetellenesen rózsás, orra pisze, és nevetés közben kivillog erős, fehér fogsora. A háttér gazdasági udvar, amelyen cseréptetős istálló látszik, ugyancsak sétáló galambokkal, aztán a sarokban kivillanó kék ég, gabonaföld, az istálló mellett tarka tehenek …
A plakát alatt orosz írás: „Itt otthont és családot találtam”. Kissé lejjebb, a jobb sarokban aláírás: „Katya”.
Míg a németek a városban tanyáztak, Ulja, Maja és Szasa nagyon összebarátkoztak. Ha valamelyiküknél németek laktak, és a másik lakása szabad volt, akkor még egymásnál is aludtak. De mintha megérezték volna, hogy az ügy még nem érett meg, hallgatólagos megegyezéssel egyetlenegyszer sem hozták szóba életük legégetőbb és legfontosabb kérdését, azt, hogy – miként éljenek majd a németek alatt? Most is: összenéztek, szótlanul lementek a lépcsőn, és mélyen elgondolkozva, maguk elé nézve, szó nélkül mentek Ivanyihinékhoz.
A fiatalabb Ivanyihina, a vastag orrú, dús hajú, hosszú lábú Tonya, aki már kinőtt a kislánykorból, de még nem cseperedett hajadonná, boldogságtól sugárzó arccal futott eléjük:- Lányok! Hallottátok? Istenem, milyen boldogság! – kiáltotta, és szeme megtelt könnyel.
A ház tele volt lányokkal. Ulja nyomban észrevette a nemrég visszatért Ivancova nővéreket, Olját és Nyinát, akiket már jó néhány hónapja nem látott.
De mi történt Liljával? A lenhajú, jóságos, vidám szemű, mindig tiszta, takaros, gömbölyű Liljával? Most görnyedten állt Ulja előtt, két kezét tehetetlenül ejtette le kiszáradt testére. Halovány arcából, melyet valami egészségtelen barnaság vont be, élesen ugrott elő erős, csontos orra. Csak a szeme nézett a régi, lágy gyöngédséggel. Nem, ez nem a régi Lilja!
Ulja szótlanul, hevesen átölelte Lilját, és sokáig keblére szorította kis fejét. De amikor Lilja ráemelte szemét, látta, hogy tekintetében nyoma sincs megindultságnak. Jóságos szeme valahogy másutt járt, és idegenül nézett Uljára, mintha az az iszonyat, melyet átélt, eltávolította volna gyerekkori barátnőitől, képtelenné tette volna, hogy megossza velük szokásos, hétköznapi érzéseiket, bármilyen szeretettel és szenvedélyesen nyilvánították is.
Szasa Bondarova ujjongva megragadta Lilját, és körültáncolta vele a szobát.
– Lilka! Te vagy? … Liljecska, drágám, aranyom! Hogy lefogytál! De nem tesz semmit, nem tesz semmit, felhizlalunk mi téged, az a fő, hogy itt vagy! Liljecska, boldogságunk! – mondta Szasa szokásos közvetlen, viharos modorában, hiszen sohasem tudta érzéseit elfojtani, és forgott-forgott Liljával körül a szobában.
– Engedd már el! – nevetett Maja, és önérzetesen összecsücsörítette duzzadt, erős ajkát. Ő is átölelte és összecsókolta Lilját. – Beszélj, beszélj! – mondta a következő pillanatban.
Lilja odaült az asztalhoz, a lányok közé, akik valamennyien melléje húzódtak, és nyugodt, csendes hangon így szólt:
– Igaz, nehéz volt a férfiak között, de én örültem, nemcsak hogy örültem, de egyenesen boldog voltam, hogy együtt maradhattam a zászlóaljbeli fiúkkal. Hiszen együtt vonultunk vissza velük, jaj, milyen sok embert vesztettünk … Tudjátok, lányok, mindig keserves, ha valaki elvész a mieink közül, de amikor már csak hét-nyolc emberből áll az egész század, és mindenkit személyesen ismersz, akkor mintha a szívedet tépnék ki … Emlékszem, tavaly sebesülten Harkovba vittek. Jó kórházba kerültem, de egyre csak arra gondoltam: hogy élnek ők a zászlóaljban nélkülem? … Mindennap írtam levelet, mindegyikre jött válasz, egyenként és közösen, nekem meg egyre az járt az eszemben: mikor, mikor mehetek már? … Aztán szabadságot adtak, szabadság után egy másik zászlóaljba helyeztek át, de megkértem a parancsnokot, és ez felültetett egy katonavonatra, mely a mieinkhez ment … Harkovban kizárólag gyalog jártam, mert egyetlenegyszer ültem villamosra, és úgy, de úgy elkeseredtem. Az emberek lökdösik, szidják, sértegetik egymást, én meg kikelek magamból, elkeseredem úgy, hogy az már magamnak is kellemetlen. Katona vagyok, és potyognak a könnyeim, de egyszerre olyan-olyan nehéz lett a szívem, és úgy megsajnáltam az embereket. „Jaj, ha ti tudnátok – mondom magamban -, hogyan pusztulnak a fronton a mieink, hogyan halnak meg minden fölös szó nélkül, hogyan vigyáznak egymásra … Pedig ezek a ti férjeitek, fiaitok … Csak egyszer jutna az eszetekbe, tudom, hogy gorombáskodás, durvaság helyett utat engednétek egymásnak, legszebb szavatokkal szólnátok egymáshoz, s ha valakit akaratlanul megbántotok, bocsánatkérően megsimogatnátok a fejét …”
Egyenletes, halk hangon beszélt, és nem barátnőire, hanem rajtuk keresztül valahová messzire nézett. A lányok csöndesen, hozzásimulva hallgatták, és le nem vették róla csillogó szemüket.
– A német táborban szabad ég alatt laktunk. Esik az eső, hát egymáshoz kuporodunk. Valamilyen szecskafőzeléket ettünk vagy burgonyahéjból készült levest; a munka meg nehéz – utat építünk; a fiúk úgy fogytak, mint az égő gyertyaszál. Egy nap, két nap, és már sokan hiányoznak. Mi, asszonyok – „asszonyok” és nem „lányok”, így mondja Lilja -, mi, asszonyok jobban bírtuk, mint a férfiak. Volt egy fiú a zászlóaljban, Fegya őrmester, barátkoztam vele, nagyon jól összemelegedtünk – mondta Lilja csendesen. – Ö meg egyre tréfálkozik rajtunk, asszonyokon: „Maguknak húgocskáim, úgynevezett belső tartalékuk van.” Ő maga pedig, mikor egy másik táborba hajszoltak bennünket, nem bírta erővel, és a német kísérő katona lelőtte. Nem halt meg azonnal, élt, és egyre csak engem nézett, ahogy továbbmentem, és nem tudtam se megölelni, se megcsókolni, mert engem is megöltek volna …
Elmondta Lilja, hogyan kergették őket egy másik táborba. A tábor női részlegében volt egy német felügyelőnő, Gertrud Göbbech nevű. Ez a bestia halálra kínozta a nőket. Végül is összebeszéltek a lányok: vagy elpusztulnak, vagy elteszik őt láb alól. Egy éjjel, amikor munkáról tértek haza, valahogy lóvá tették az őrt, meglesték Gertrud Göbbecht, hirtelen rádobtak egy takarót, és ott helyben megfojtották. Az eset után néhányan azonnal megszöktek, de nem mehettek együtt egész Lengyelországon és Ukrajnán át. Szétváltak, és Lilja egymagában tette meg a sok száz és száz kilométer utat. Eleinte a lengyelek rejtegették, etették, aztán a mieink, az ukránok.
Mindezt Lilja mondta el, Lilja, az egykori gömbölyű, jóságos Lilja, aki valamikor szakasztott olyan volt, mint a többi egyszerű krasznodoni lány. Nehéz volt elképzelni miként fojtogatta Gertrud Göbbecht, hogy aztán gyönge, dagadt lábán végiggyalogolja a német megszállta Lengyelországot és Ukrajnát. Mindegyik lány azt kérdezte magában: „Vajon kibírtam volna, ha engem ér ez a sors, én ugyan hogy tartottam volna magam?”
A régi Lilja volt, és mégis más. Érzései nem fásultak el azok után sem, amiket átélt. Nem akart sem jobbnak, sem ridegebbnek mutatkozni barátnői előtt – nem, csak sok mindent megértett az életből. Higgadtabb lett, és valahogy melegebben érzett az emberek iránt, mintha jobban megismerte volna értéküket. Bár testben és lélekben szürkébbnek látszott, az emberszeretet fénye sugárzott sovány kis arcáról.
A lányok sorra csókolták Lilját, mindegyik meg akarta simogatni vagy legalább hozzáérni. Csak Sura Dubrovina, a náluk idősebb diáklány volt mindenkinél tartózkodóbb, mert féltékenykedett Maja Peglivanovára.
– De micsoda dolog ez, lányok, mind pityeregtek, igaz is! – kiáltotta Szasa Bondarova. – Gyerünk, énekeljünk valamit.
Belekezdett egy dalba, az „alvó kurgánokról”, de a lányok leintették: sokféle nép lakik a telepen, valaki még figyelmezteti a „policájt”. Régi ukrán dalt kerestek, és Tonya a „Zemljanká”-t indítványozta.
– A „Zemljanka” a mienk is, és nem kelt gyanút – mondta Tonya félve.
De valamennyien úgy találták, hogy amúgy is elég nehéz a lelkűk, ez a „Zemljanka” még sírásra fakasztja az embert. Erre Szasa, aki Pervomajka legjobb dalos leánya volt, rákezdte:
Alkonytájban otthon voltam,
Arra téved a legény,
Rám tekinget, rám kacsingat,
De egy szót se szól szegény.
Mind belekapcsolódott az énekbe. Ebben a dalban nem volt semmi, ami felkelthette volna a „policáj-fül” figyelmét. De ezt a dalt a lányok számtalanszor hallgatták rádión, kedvelt kórusuk, a Pjatnyickij-kórus előadásában. Éppen ezért, mert a moszkvai rádión hallották, most ilyen módon üzentek Pervomajkából Moszkvába.
A régi világ, melyben felnőttek, és amely számukra oly természetes volt, mint a pacsirtának a mező, egész régi életük most e kis dal szárnyán berepült a szobába.
Ulja az Ivancova nővérek mellé ült. Olja, az idősebbik, akit egészen lekötött az ének, gyöngéden és mégis erőteljesen megszorította a könyökét; szeme, mint kék drágakő, ragyogott, amitől szabálytalan rajzú arca valósággal megszépült. Nyina merész ívű szemöldöke alól kihívóan nézett maga körül, aztán hirtelen Uljához simult, és forrón a fülébe súgta:
– Kasuk üdvözöl.
– Miféle Kasuk? – kérdezte Ulja is suttogva.
– Oleg. Nekünk – mondta jelentősen – ő most Kasuk.
Ulja értetlenül nézett maga elé.
A daloló lányok felvidultak, kipirultak. Szerettek volna csak egy pillanatra is elfeledkezni a körülöttük örvénylő világról, a németekről, a „policáj”-ról; arról, hogy jelentkezni kell a német munkaközvetítő hivatalban nyilvántartás végett. Felejteni szerették volna Lilja gyötrelmeit és azt is, hogy otthon valószínűleg nyugtalankodnak már miattuk, hogy anyjuk remegve sopánkodik, amiért ilyen sokáig elmaradnak. Szerették volna, ha minden úgy lenne, mint régen volt. Énekelték egyik dalt a másik után.
– Lányok, lányok! – szólt egyszerre csendesen, de érthető hangon Lilja – Amikor a német táborban ültem, vagy amikor éjszaka, mezítláb, éhesen Lengyelországban bandukoltam, hányszor jutott eszembe a mi Pervomajkánk, az iskolánk. Hányszor gondoltam rátok, lányok, arra, amikor felkerekedtünk, és énekelve jártuk a sztyeppet … Kinek volt jó, mire volt jó mindezt összetörni, széttaposni? Mi hiányzik az embernek széles e világon? … Uljecska! – mondta hirtelen. – Szavalj valami szép költeményt, úgy mint régen. Emlékszel?
– Mit? – kérdezte Ulja.
A lányok egymást túlkiabálva nevezték meg Ulja kedvenc verseit, amelyeket nemegyszer szavalt el.
– Uljecska, szavalj a „Démon”-ból – mondta Lilja.
– Melyik részt?
– Amelyiket akarod.
– Az egészet!
Ulja felállt, lassan leengedte a kezét. Minden lámpaláz, készülődés nélkül, olyan természetesen, mint azok, akik nem szerepet játszanak, szabad, nyugodt hangon belekezdett:
Mogorva démon – kósza lélek –
Repült a bűnös föld fölött,
És benne egy szebb, régi élet
Emléke dúsan felszökött …
Midőn az ősködön keresztül
Tudásra szomjan kergetett
Az éter útján seregestül
Vándorló csillag fény eket;
Midőn még hitt és szeretett …
Elkényeztette a teremtés! …
Különös, amit a lányok énekeltek, és amit Ulja szavalt, hirtelen élő valósággá lett. Sorsuknak legújabb fordulása könyörtelenül száműzött életükből mindent, ami szép és tiszta, tekintet nélkül arra, hogy mi volt ez, és mi volt a forrása. És ami a költeményben a Démon mellett vagy ellene szólt, pontosan arra illett, amit átéltek, és éppen ezért mélyen megrázta lelkűket.
Mit embernépnek tűrni kellett,
Gyötrelmek, balszerencse és
Múltbaj, jövő kin – mit jelenthet
E mondhatatlan szenvedés
Egyetlen röpke perce mellett?
– szavalta Ulja. És a lányok úgy érezték, hogy valóban senki sem szenved a világon úgy, mint ők.
És íme, az aranyszárnyú angyal már viszi Tamara bűnös lelkét, és a feneketlen mélyből feléjük csap a pokol lehelete.
Távozz innét, kétség szelleme!
– szavalta Ulja csendesen, és karját fáradtan lecsüggesztette.
… A megpróbáltatás elmúlt,
S midőn a porhüvely lehullt,
Lepattant minden földi lánc.
Tudd meg: rég várjuk már a lányt!
Tudd meg, hogy oly lény ő, kinek
Felmérhetetlen szenvedéssel,
Elérhetetlen kedvteléssel
Egy perc – az éltét tölti meg! …
Kegyetlen váltságdíjjal kellett
Hogy megfizesse kételyét:
Egyszerre érzett kínt, szerelmet …
S szerelmének megnyílt az ég!*
* Radó György fordítása *
Lilja szőke fejét karjára hajtotta, és hangosan, mint egy kisgyerek, felzokogott. A felzaklatott lányok vigasztalni kezdték. És az a szörnyű világ, melyben most éltek, újra betört a szobába, és valósággal megmérgezte lelkűket.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!