A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
Június 14-én, a pártkongresszus befejezését követő napon ült össze a Tanácsok Országos Gyűlése.
Tarisznyás parasztemberek, munkások gyülekeztek ezen a szombat reggelen a Városi Színházban: a proletárdiktatúra legfőbb hatalmi szervének küldöttei.
A színpad a forradalom vörös színébe öltözött. A háttérben fehér mezőben babérkoszorútól övezve a tanácsjelvény ötágú csillaga. A szószéket vörös virágok borították. Mögötte az elnökség asztala és a népbiztosok, valamint a külföldi vendégek ülőhelyei.
A Tanácsköztársaság ideiglenes alkotmányának megfelelően, az országos gyűlésbe minden 50 000 dolgozó küldhetett egy delegátust. Ennek következtében a megjelent küldöttek többsége vidékről jött, és az ipari munkásosztály nem a proletárdiktatúrában betöltött szerepének megfelelően volt képviselve. Ez a tanácskozásokra is rányomta bélyegét.
Az első napi ünnepélyes megnyitó után, vasárnap a különböző bizottságok tagjait választották meg, és megvitatták az ügyrendet.
16-án, hétfőn került sor az első beszámolóra.
A napirend első pontjaként a gazdasági helyzetet tárgyalták meg. Varga Jenő népbiztos tájékoztatta a küldötteket a szocializmus gazdasági építésének eredményeiről és problémáiról. Beszámolt a szocializálás munkájáról, majd a Tanácsköztársaság gazdasági organizációjának kérdéseivel foglalkozott. Bírálta az e területen megmutatkozó hibákat, az üzemi és országos gazdasági szervezetekben megnyilvánuló bürokráciát, elemezte a termelés visszaesésének okait. Megállapította, hogy e tekintetben a Tanácsköztársaság már túljutott a mélyponton: „A munkások a szakszervezeti vezetőknek lelkes agitációja folytán belátják már azt, hogy jólét csak munka nyomán lehetséges, és a munkateljesítmény kezd javulni, a munkafegyelem kezd a gyárakban helyreállni …”177
Varga, a későbbi hozzászólókhoz hasonlóan, nagy reményekkel tekintett az újonnan megszervezett Népgazdasági Tanácsok munkája elé. Ezeket a népgazdasági tanácsokat a tanácskormány a különböző gazdasági szervek különállásából fakadó tervszerűtlenség megszüntetése, az egységes irányítás érdekében hozta létre. A Legfelsőbb Népgazdasági Tanács a különböző gazdasági (földművelésügyi, közellátási, közlekedésügyi, pénzügyi, szociális termelési) népbiztosságok egybeolvadásából alakult, elnöke Varga Jenő volt. A későbbiek során alacsonyabb igazgatási szinteken is létrehozták a népgazdasági tanácsokat.
Az előadó bírálta a vidéki direktóriumokat, amiért azok gyakran lokális politikát folytattak, és saját területük érdekeit az országos érdekek elé helyezték. Rámutatott a földadó elengedésének helytelenségére, és a földértékadó bevezetését sürgette.
Varga Jenő előadásához kapcsolódva, Lengyel Gyula népbiztos a tanácsállam pénzügyi problémáiról tartott referátumot. Elemezte a Tanácsköztársaság pénzügyi nehézségei, az infláció, a bankjegyválság okait. Annak megakadályozására, hogy a fogyasztási cikkeket a munkásság elől felvásárolják, osztály-árpolitika bevezetését tartotta szükségesnek. Ennek értelmében a munkások, az agrárproletárok a szükségleti cikkekhez lényegesen olcsóbban jutottak volna hozzá, mint a volt kizsákmányoló osztályok tagjai. Lengyel is szükségesnek tartotta a gazdasági adminisztráció egyszerűsítését, az azonos profilú üzemek összevonását.
Hamburger Jenő földművelésügyi népbiztos a mezőgazdaság problémáival foglalkozott. Mint jelentős eredményről számolt be arról, hogy a proletárdiktatúrának sikerült a földosztást megakadályoznia. Azt a véleményét hangoztatta, hogy a föld felosztása az ellátásban megoldhatatlan feladatok elé állította volna a proletárdiktatúrát. „… hogyha a földbirtok felparcellázása bármilyen formában keresztülvitetett volna, ma a Tanácsköztársaságot éhínség fenyegetné” – mondotta.178 A szövetkezeti formát a paraszti proletariátus politikai szervezése szempontjából is nélkülözhetetlenül fontosnak tartotta: „… a mezőgazdasági proletárság forradalmasításának egyik legfontosabb eszköze maga a termelőszövetkezeti rendszer”.
A tanácskormányt több bírálat érte azért, mert a nagybirtok szocializálásának alsó határát 100 holdban állapította meg. Hamburger kifejtette, hogy a 100 holdas birtokok többsége nem egy tagból állt, hanem kisebb-nagyobb elszórt részekből, amelyeket a mezőgazdasági szocialista nagyüzemek nem tudtak volna abszorbeálni. Azt a véleményét hangoztatta, hogy a 20 és 100 hold közötti birtokok a munkaerőhiány, valamint a telek-értékadó bevezetése következtében előbb-utóbb kénytelenek lesznek szövetkezni, áttérni a nagyüzemi termelésre.
Hamburger fontosnak tartotta annak megállapítását, hogy a szövetkezetek élére állított gazdatisztek többsége, különösen a fiatalabbak, jól beváltak.
A mezőgazdasági termelés irányításával kapcsolatban elmondta, hogy két központ kialakítását tartja szükségesnek: az egyiket a szocializált nagybirtokok, a másikat a paraszti kézben levő magánbirtokok termelésének irányítására.
A várható termés mennyiségét felbecsülve, Hamburger bejelentette: a városi lakosság ellátásának érdekében elkerülhetetlenné válik, hogy a mezőgazdasági munkabéreknek a fejadagokon túlmenő részét pénzben fizessék ki.
A gazdasági kérdésekkel kapcsolatos vitára érezhetően rányomta bélyegét a kongresszus összetétele. A felszólalók többsége a vidéki direktóriumok gondjainak, bajainak valóságos és vélt – sokszor kicsinyes – sérelmeinek adott hangot. Megmutatkozott a magyar munkásmozgalom fejlődésének egyik súlyos negatívuma: a mezőgazdasági proletariátus szervezésének, osztályöntudatra ébresztésének elmaradottsága. Több felszólalásban városellenesség, az ipari és mezőgazdasági munkásság egymásrautaltságának meg nem értése nyilvánult meg. Kiderült, hogy a vidéki direktóriumokba sok alkalmatlan elem került be, akik kispolgári, destruktív nézeteiknek időnként a tanácskongresszuson is hangot adtak.
Figyelemre méltó tény, hogy bár eléggé élesen bírálták – helyesen és kevésbé helyesen is – a Tanácskormány és a központi szervek intézkedéseit, senki sem vitatta a Forradalmi Kormányzótanácsnak a nagybirtokok szocializálásával kapcsolatos eljárásának helyességét. Ennek ellenére a vidéki felszólalások egy részében – talán öntudatlanul – ott lappangott az a gondolat, hogy a proletárdiktatúrától a falu kevesebbet kapott, mint a városi munkásság.
Igen sok vidéki küldött bírálta a gazdatiszteknek és a földek volt birtokosainak a szövetkezetek élére állítását. A földművelésügyi népbiztosok ezeket az intézkedéseket a termelés érdekeivel magyarázták, és ígéretet tettek arra, hogy a termés betakarítása után változtatnak a helyzeten.
A Tanácsok Országos Gyűlése is tükrözte a parasztpolitika, a falusi osztályharc alapvető, elvi kérdéseinek tisztázatlanságát. Az antikapitalista, kulákellenes megnyilvánulások keveredtek a kis- és középbirtokos parasztság elleni kirohanásokkal. Nem volt senki – a népbiztosok között sem -, aki a falusi osztályviszonyok elemzése alapján megkísérelte volna a parasztpolitikában követendő út megrajzolását. A magyar proletárdiktatúra vezetésének ez a nagy gyengéje egyébként a pártkongresszuson és a pártprogramban is megmutatkozott.
A tanácskongresszus nyilvánvalóvá tette: a proletárdiktatúra létérdeke a munkásosztály és a parasztság szövetségének megerősítése. Több hozzászóló is hangsúlyozta, hogy meg kell javítani, új alapokra kell helyezni a falusi politikai nevelőmunkát.
A gazdasági kérdésekről folyó vitát megszakítva, június 19-én került sor a Tanácsköztársaság külpolitikájának megtárgyalására.
A napirend előadója Kun Béla volt. Referátumában elemezte a világháború után kialakult európai viszonyokat. Rámutatott, hogy a győztes nagyhatalmak pacifizmusa durva imperialista törekvéseket, mindenféle forradalmi mozgalom eltiprására irányuló szándékot takar. Megemlékezett az Osztrák-Magyar Monarchia szétbomlása után létrejött új, nemzeti államokról, amelyeknek „terjeszkedési politikája még éhesebb, még falánkabb volt, mint azoké a nagy államoké, amelyek most győzelmi mámorban tombolnak …” Elemezte az imperialisták közötti ellentéteket, s azt a következtetést vonta le, hogy ezek „lehetetlenné teszik azt, hogy az antant Magyarországgal szemben egységesen léphessen fel”.179
Az európai forradalmi mozgalmak fejlődését Kun optimista módon ítélte meg. Azt a véleményét hangoztatta, hogy a magyar proletariátus nyugodtan számíthat a nyugat-európai munkásság szolidaritására.
Kun előadásában központi helyet foglalt el az antant ultimátuma.
A jegyzék elfogadásának szükségességét azzal indokolta, hogy az ország számára fontos a béke megkötése, a környező országokkal való gazdasági kapcsolat megteremtése, olyan külpolitikai helyzet kialakítása, amelyben a Magyar Tanácsköztársaság meg tudja értetni a környező államok proletárjaival, hogy ellensége mindenfajta nemzeti elnyomásnak. Úgy vélte, amennyiben egy kedvezőtlen békekötésre kerülne is sor, az nem tartana tovább, mint a Breszt-Litovszk-i béke, mert maga a győztes országok proletariátusa fogja azt felrúgni.
A beszámolót követő vitában a hozzászólók többsége aggodalmát fejezte ki az ultimátum elfogadásával, a Vörös Hadsereg visszavonásával kapcsolatban.
„Helyeslem azt, elvtársaim, ha tárgyalunk, ellenben nem tudnám egy pillanatig sem helyeselni azt, ha valóban engednénk is”180 – hangoztatta Pogány József, majd kifejtette, hogy a visszavonulás lélektanilag végzetes lenne a Vörös Hadseregre nézve, lehetetlen helyzetbe hozná a Tanácsköztársaságot, a felszabadított területek proletariátusát ismét kiszolgáltatná az imperializmusnak.
Az ultimátum biztosítékok nélküli elfogadása ellen emelt szót Hajdú Gyula. „Bizonyos vagyok benne, hogy ha elfogadjuk ezt, jön egy újabb jegyzék, újabb kívánságokkal. Ha elfogadjuk azt is, fog jönni még egy jegyzék, még újabb kívánságokkal, és végül ha teljesíteni fogunk mindent, amit csak megkívánnak tőlünk … utolsó kívánságuk feltétlenül az lesz, hogy a tanácskormány pedig távozzék helyéről” – mondotta.181
Igen élesen szállt szembe a visszavonulás gondolatával Szamuely Tibor. Rámutatott: „Egyelőre csak olyan követelések kiegyenlítéséről van szó, melyek fejében az antant nekünk egyáltalán semmit sem garantál.”182 Ő is figyelmeztetett arra, hogy a visszavonulás milyen súlyos következményekkel jár a Vörös Hadseregre:
„Nem lehet a csapatokból a támadás szellemét, amelyet május 2-a óta sikerült belevinni a magyar proletár Vörös Hadseregbe, kiengedni azzal, hogy visszaadjuk a kizsákmányolóknak, a kapitalistáknak a már felszabadított területeket, ugyanakkor, amikor nem vagyunk biztosak afelől, hogy délről nem fenyeget-e bennünket egy újabb rabság, egy újabb elnyomás.”
Szamuely hangsúlyozta, hogy a kérdés eldöntésénél tekintetbe kell venni a Magyar Tanácsköztársaság internacionalista kötelességeit is. A magyar munkásosztály a harcot mindaddig nem hagyhatja abba, amíg az antant az oroszországi proletariátust minden eszközzel le akarja tiporni – hangoztatta.
Szamuely után Kunfi Zsigmond szólalt fel, aki az eddigi hozzászólókkal szemben az ultimátum elfogadása mellett állott ki. Kunfi a lélegzetvételi szünet szükségességét hangoztatva, messianizmussal, nacionalizmussal, sőt militarizmussal vádolta azokat, akik az antant jegyzékének feltétel nélküli elfogadását elutasították.
Mivel Kun és Kunfi is Breszt-Litovszk példájára hivatkozott, Kellner Sándor, Sopron megye kormányzótanácsi biztosa, aki Oroszországban a bolsevik párt tagjaként részt vett az ottani forradalmi harcokban, összehasonlítást tett Szovjet-Oroszország 1918. évi helyzete és a Magyar Tanácsköztársaság helyzete között. Rámutatott: még május 2-án értelme lett volna egy breszti békének, mint ahogyan Oroszország is akkor kötötte meg azt, amikor nem volt hadserege; helytelen lenne azonban a breszti békét példának tekinteni olyan körülmények között, amikor a Vörös Hadsereg üldözi az ellenséget.
Bár a hozzászólók többsége a jegyzék feltétel nélküli elfogadása, a Vörös Hadsereg visszavonulása ellen szólalt fel, a kongresszus Kun válasza után egyhangúlag elfogadta az előadói beszédben beterjesztett határozati javaslatot, amely helyesnek és indokoltnak tartotta a Forradalmi Kormányzótanácsnak a békekötés irányában tett lépéseit s a Clemenceau- jegyzékkel szemben tanúsított magatartását. A határozati javaslat elfogadását nemcsak Kun Béla nagy tekintélye magyarázza. Kétségtelen, hogy az általa felsorakoztatott érvek hatása alól még azok sem vonhatták ki magukat, akik ellenezték a Clemenceau-jegyzék elfogadását. Kun válaszbeszédében – erőteljesen elhatárolva magát Kunfi nézeteitől – ismét leszögezte, hogy az európai forradalom további előrehaladását a Magyar Tanácsköztársaság elsősorban nem azzal szolgálhatja, ha a túlerővel szemben hősiesen elvérzik, hanem – ha időleges visszavonulás árán is – fennmarad és a forradalom tüzét megőrzi mindaddig, amíg a többi európai ország proletariátusa felkel s diadalt arat a kizsákmányolókon. Ez az érv azok számára, akik Kun Bélával együtt mélységesen hittek az európai – elsősorban a német – forradalom közeli győzelmében, meggyőző erejű volt. Végül is, ha az aggodalmak és a félelmek nem is oszlottak el, remélve, hogy a további tárgyalások során az antant biztosítékokat szolgáltat ígéreteinek beváltására, mindenki tudomásul vette a beszámolót és a határozati javaslatot.
Június 21-én került sor Böhm Vilmosnak a hadügyi helyzetről szóló beszámolójára. Ez teljes egészében az antantjegyzék elfogadásának, a Vörös Hadsereg visszavonásának koncepcióját kívánta szolgálni. Böhm nyomasztóan sötét képet rajzolt a hadsereg helyzetéről. Túlnyomórészt azzal foglalkozott, hogy bírálta a hátországot, amely véleménye szerint cserbenhagyta a hadsereget. Burkoltan azt a véleményét fejezte ki, hogy a munkásosztály nem hajlandó további áldozatokat hozni a harc folytatására, és ezért szükséges az antant követeléseinek elfogadása, a Vörös Hadsereg visszavonása. Ő maga nem kívánt nyíltan állást foglalni, hanem a vele egyetértőket szólította fel: „Mondják el a véleményt, azt, amit mi magunk között megvalósítottunk, ha öten-hatan összejövünk egy tanácskozásra.”183
Böhm után elsőnek Kun szólt hozzá. Beszédén érezhetővolt, hogy azoknak az egyoldalú információknak a hatása alá került, amelyeket Böhm az északi arcvonalon álló csapatok hangulatáról hozzá eljuttatott. „Azok az információk, amelyek hozzám érkeztek, mindenben megerősítik a Böhm elvtárs által elmondottakat” – hangoztatta.184 A továbbiakban aláhúzta, hogy erős Vörös Hadsereg nélkül semmilyen külpolitikát nem lehet folytatni. A béke megkötése nem jelentheti azt – mondotta -, hogy a proletárdiktatúra határain ne álljon egy erős Vörös Hadsereg, amely vissza tudja verni az antant vagy a fehérgárdák támadásait. Egyetértett azzal, hogy a hátországot meg kell erősíteni, és fokozni kell a Vörös Hadseregnek nyújtott támogatást. Különösen fontosnak tartotta a mezőgazdasági proletariátus mozgósítását a falun megmutatkozó ellenforradalmi jelenségek elleni harcra, s a Vörös Hadseregbe való belépésre.
Szántó Béla népbiztos a hadsereg utánpótlásával kapcsolatos kérdésekről beszélt. Elmondotta, annak ellenére, hogy a Forradalmi Kormányzótanács elrendelte a dolgozók általános védkötelezettségét, a defetista és ellenforradalmi agitáció következtében, amely különösen az utolsó héten kapott lábra, Budapesten és vidéken is egyaránt nehéz életbe léptetni. Kunfihoz és a vele egy álláspontot vallókhoz címezve megállapította: „Azok, akik ma arról beszélnek, hogy itt egy új militarizmust teremtünk, és ezt fitymálják, rosszallják, és valóságos defetista hangulatot terjesztenek el, azok követik el a legnagyobb merényletet a fronton küzdő vöröskatonák ellen, azok adnak agitációs anyagot a papok kezébe, a szélsőjobboldal kezébe.”185 Szántó is fontosnak tartotta a falu mozgósítását. „Be kell vinni a faluba az osztályharcot. Kétfelé kell választani a falut: a nincstelen proletárokra, a dolgozó munkásokra és a birtokosokra …”186
A szegényparasztság több jelenlevő képviselője, elmondta, hogy az agrárproletariátus kész harcolni a Tanácsköztársaságért.
„Én, aki a magam részéről Dunavecse Pest megyei járás földművesszegénységének megbízottja vagyok, s még öt élő gyermekem van – mind kiképzett katona, a legkisebbik ott vérzik talán valahol a Tisza szélén arra kérem Böhm elvtársat, hogy nekem, az apjuknak, aki egyedül vagyok idehaza, állítsa ki a bizonyítványomat, az igazolásomat, és engedje meg nekem, hogy még 57 éves korom dacára is a legkisebbik fiamhoz kimehessek, hogy bebizonyítsam, hogy a föld dolgozó népéből, a kisbirtokosokból, vagy a parasztságból még nem veszett ki a forradalmi érzés, hanem, ha dolgozni tudott egy életen át, akkor a szabadságért, a jóért, a szépért meg is tud halni” – hangoztatta az egyik ősz parasztküldött.187
Egyes helytelen, túlzó kijelentésekkel szemben, amelyek szerint a parasztság nem akart a proletárdiktatúráért fegyvert fogni, Landler elmondotta, hogy a paraszti katonák, „ha nincsenek is olyan világos fogalmaik a proletárdiktatúráról, de érzésben feltétlenül becsületesebb hívei a proletárdiktatúrának, mint sok defetista, hitvány kormánybiztos”.188
Többen is elítélték azt az opportunista álláspontot, amelynek Kunfi volt a legfőbb hangadója. Éppen Kunfi legrégibb harcostársai, a szociáldemokrata mozgalom régi vezetői szálltak legélesebben szembe a pártban, a szakszervezetekben és a tanácsokban tapasztalható áruló aknamunkával.
„Kunfi elvtárs, akit én személyében tisztelek, sokszor mentem vele egy úton, folytonosan hangoztatja szélsőjobboldaliságát, állandóan és szakadatlanul. Ez a hangoztatás borzasztó csapás a magyar proletárdiktatúrára. Én nem vonom kétségbe az ő becsületességét, jóhiszeműségét, nem akarom azt mondani, hogy ellenforradalmár, de ahogyan ezt csinálja, egyenesen abszurdum. A proletárdiktatúrát csak erős hitre, erős akaratra lehet építeni. Nem lehet az egész világ kapitalistáival szemben verekedni, ha itt vannak olyan emberek a mi sorainkban, akik így beszélnek, és folyton kivágják a rezet, hogy: »Nem vagyunk barbárok«. Ez a »nem barbárság« mindig abban nyilvánul meg, hogy a proletárt lőjük agyon, és minden ellenforradalmárt bocsássunk szabadon” – mondotta Nyisztor György földművelésügyi népbiztos.189
Még nyersebben fogalmazott Landler, amikor a munkásság harcának hátbatámadóiról beszélt: „Vannak olyanok, akik mikor szociáldemokratáknak vallották magukat, akkor is sárgák, sztrájktörők, hitvány bitangok voltak, azután kormánybiztosok és egyebek lettek, most röhögnek, viccelnek és ezzel a defetizmust alátámasztják.”190
A hadügyi vita során többen foglalkoztak az ellenforradalom elleni harc kérdéseivel. Bírálták a gyakran megmutatkozó következetlenséget, erélytelenséget, a Tanácsköztársaság egyes állami szerveinek káros liberalizmusát, amely elősegítette a Tanácsköztársaság ellenségeinek szervezkedését.
A hadügyi vita lezárásaként a kongresszus határozatot hozott, amely kimondotta:
„A Tanácsok Országos Kongresszusa átérzi, hogy erős Vörös Hadsereg egyetlen biztosítéka a proletáruralomnak. Ezért a Vörös Hadsereg megerősítése érdekében elrendeli a dolgozók általános mozgósítását, és annak részletes keresztülvitelével a kormányzótanácsot bízza meg. Az általános mozgósítás módja és ideje tekintetében a kormányzótanács tartsa szem előtt, hogy ma ez a legfontosabb életérdekünk. Minden munkástanácstag becsületbeli kötelességéül teszi, hogy akár a fronton van, akár a front mögött, azonnal feszítse meg minden erejét e mozgósítás sikeres keresztülvitele érdekében.”191
Már több mint egy hete ülésezett a kongresszus. A fővárosban és a vidéken egyre kiélezettebbé vált a helyzet, s az ország vezetői, a vidék vezetői végtelen, sokszor lényegtelen kérdések körül forgó vitákkal voltak kénytelenek idejüket tölteni. A vidék panaszait sorolta …
Ez a helyzet természetesen tarthatatlan volt. A nyolcadik napon a kongresszus elnöksége kénytelen volt azzal a javaslattal előállni, hogy a tárgyalás egyik legfontosabb napirendi pontjának ígérkező kérdést: a forradalom és ellenforradalom kérdését, vegyék le a napirendről.
Június 22-én és 23-án az alkotmány tervezetét vitatták meg. A kongresszus által jóváhagyott alkotmány jóval részletesebb volt, mint a Forradalmi Kormányzótanács által korábban kidolgozott ideiglenes alkotmány.
A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság alkotmánya kimondotta: „A Tanácsköztársaságban a proletárság minden szabadságot, jogot és hatalmat kezébe vett, abból a célból, hogy megszüntesse a kapitalista rendet és a burzsoázia uralmát, s ennek helyébe a szocialista termelési és társadalmi rendet tegye.”192 „A Tanácsköztársaság a munkások, katonák és földművesek tanácsainak köztársasága.” „A Tanácsköztársaság szabad népek szabad szövetsége.”
Az alkotmány meghatározta a dolgozók jogait és kötelességeit. Kimondotta, hogy a Tanácsköztársaság minden külföldi forradalmárnak menedékjogot ad. Leszögezte: a Tanácsköztársaság nem ismer faji vagy nemzeti különbséget.
Az alkotmány részletesen foglalkozott a tanácshatalom központi szervezetének, valamint a helyi tanácsok szervezetének felépítésével, jogkörével és feladataival. Külön fejezetekben szabályozta a választójog és a költségvetési jog kérdéseit.
Az alkotmány utolsó fejezete a nemzetek jogaival foglalkozott.
A kongresszus utolsó napján megválasztották a Szövetséges Központi Intéző Bizottságot. Két tanácskongresszus között ez gyakorolta a Tanácsok Országos Gyűlésének jogait.
A Szövetséges Központi Intéző Bizottság még aznap megválasztotta a népbiztosokat, valamint a Központi Ellenőrző Bizottság tagjait. A Kormányzótanács elnöke Garbai Sándor, helyettese Dovcsák Antal lett. A Népgazdasági Tanács elnökségének tagjaivá Varga Jenőt, Nyisztor Györgyöt, Lengyel Gyulát és Bajáki Ferencet választották. Külügyi népbiztos Kun Béla, hadügyi népbiztos Szántó Béla, belügyi népbiztos Landler Jenő, igazságügyi népbiztos Ágoston Péter, népjóléti és közegészségügyi népbiztos Guth Antal, közoktatásügyi népbiztos Pogány József, német népbiztos Kalmár Henrik, ruszin népbiztos Stefán Ágoston lett. A Központi Ellenőrző Bizottság tagjaivá Vanczák Jánost, Hajdú Gyulát és Rákosi Mátyást választották.
Kimaradtak a népbiztosok közül Kunfi, Weltner és Böhm, akik nem akarták kezüket megkötni azzal, hogy a Forradalmi Kormányzótanácsban szerepet vállalnak.
Kimaradt több kommunista is: Szamuely, Vántus, Fiedler, Vágó, Hevesi, Lukács.
A Tanácsok Országos Gyűlésével egyidejűleg tartotta üléseit az Ifjúmunkások Országos Szövetségének kongresszusa is. Ennek hangulata jelentősen különbözött a pártkongresszus és a Tanácsok Országos Gyűlésének hangulatától. A fiatalok nagy lelkesedéssel fogadták a kongresszuson felszólaló kommunista népbiztosok: Kun Béla, Hevesi Gyula, Lukács György, Rákosi Mátyás beszédeit. A volt szociáldemokraták közül egyedül Bokányi jelent meg. Mint Lengyel József leírja, a fiatalok közül többen felkészültek arra, hogy Bokányit – aki régebben a pártvezetőség ifjúmunkás-ellenes álláspontját képviselve, többször szembekerült velük – az első ellenséges szónál eltávolítják a pódiumról.
„De íme, Bokányi felmegy a pódiumra és így kezdi:
– Fiaim!… – Szép, barna szemében megcsillan a könny, a hangja kicsit remeg a megindultságtól. Ez nem volt műmeghatottság, erre nagyon éles fülünk és szemünk volt. Különösen Bokányinál, akit nem akartunk szeretni.
– Engedjék, hogy fiaimnak szólítsam magukat – hangzott az öreg Bokányi mély, szép hangja. – Hiszen régen volt, mikor én mint ifjúmunkás első lelkesedéssel indultam harcba a szocializmusért, melyet maguk meg fognak valósítani.
És Bokányi beszélt ifjúságáról, régi harcokról, régi nélkülözésekről. Gyönyörű beszéd volt! Talán nem olyan, ahogy manapság beszélnek, hanem régimódi, költői képekkel teleszőtt beszéd. Szívesen kinevettük volna – de elragadott bennünket ez a régi tisztaságára emlékező öreg harcos, akinek mi, az ifjúmunkás-kongresszus, a régi ideálok megvalósítója voltunk. Meghatódtunk, s ha nem szégyelljük, elpityeredik az egész büszke ifjúmunkás-kongresszus … Olyan tapsot kapott Bokányi, mint senki más! Én a combomat csipkedtem, hogy ne bőgjek, hogy ne mutassam, hogy kisfiú vagyok” – írja Lengyel József könyvében.193 Nem a kitűnő szónok bűvölte el a hallgatókat: az ifjúkori éveinek forradalmiságától eltávolodott és ahhoz visszatért munkásvezér szavainak őszintesége ragadott magával mindenkit.
A kongresszus felszólalásainak többsége az ifjúság bátor, harcos, kommunista felfogásának adott hangot. Ugyanakkor, amikor a pártban, a szakszervezetekben a jobboldali aknamunka erősödött, az ifjúmunkások hitet tettek a kommunista eszmék mellett. Az a tény, hogy a kongresszus a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége nevet fogadta el, mindennél ékesebben bizonyítja: a forradalmi szellem sokkal erősebb volt a fiatalok soraiban, mint a felnőttek szervezeteiben.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!