A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A proletárdiktatúra katonai válsága napvilágra hozta a munkáshatalom addig lappangó, de veleszületett, súlyos betegségét is: azt, hogy az egyesüléssel létrejött párt nem volt képes betölteni a forradalmi élcsapat szerepét.
A kommunista párt szervezeti gyengesége március 21-e előtt – a kommunista eszmék térhódítása következtében – nem befolyásolta lényegesen az események alakulását. E negatívum éppen az egyesüléssel vált sorsdöntő tényezővé.
1918 novemberétől 1919 márciusáig a kommunista párt jelszavai meghódították ugyan a magyar munkások, katonák, parasztok többségét, de a párt szervezeti fejlődése nem járt együtt tömegbefolyásának növekedésével. A pártszervezetek létrehozása tulajdonképpen csak február elején vett nagyobb lendületet, ezt a folyamatot azonban a február 20-i események megakasztották. A fővárosban és a legtöbb vidéki városban megalakultak ugyan a kommunista pártszervezetek, de ezek a rendelkezésre álló rövid idő alatt még nem épülhettek ki megfelelően. Az egyesülés időszakában a Kommunisták Magyarországi Pártja szervezetileg inkább propagandagépezetnek, mintsem zárt tömegpártnak volt tekinthető.
Az egyesüléssel a kommunista párt megszűnt, beleolvadt a kiterjedt országos szervezetekkel rendelkező, óriásira duzzadt taglétszámú szociáldemokrata pártba. Az egyesülés a legtöbb helyen gyakorlatilag úgy zajlott le, hogy a kommunisták beiratkoztak a volt szociáldemokrata pártszervezetekbe, amelyek ezentúl a Magyarországi Szocialista Párt szervezeteiként működtek. Ezt a tényt a szociáldemokrata jobboldal sokszor olyan látszat megteremtésére használta fel, mintha a kommunisták „megtértek” volna a szociáldemokrata párthoz. Az „Egri Újság” például az egyesülésről úgy tájékoztatta olvasóit, hogy március 27-i számában egy rövid hírt közölt, amely szerint „a volt kommunista párt összbizalmi testülete tegnap értekezletet tartott, amelyben kimondotta a párt likvidálását és a szociáldemokrata pártba való beolvadását”.
Az olyan helyeken, ahol kommunista pártszervezet még nem volt (a községek nagy részében és számos városban), a szocialista párt a szociáldemokrata párt egyszerű átkeresztelésével született meg.
Március 21-e után a kommunisták szervezeti kapcsolatai megszakadtak egymással, szétszóródtak az egyesült párt közel milliós tömegei között.
Az egyesülés következtében megszakadt a jobboldali szociáldemokraták lelepleződésének és a munkásosztály forradalmi tömegeitől való elszigetelődésének folyamata; a kommunista platform elfogadása és a proletárdiktatúrába való „beilleszkedésük” félrevezette a dolgozókat. Az egyesülés lehetővé tette számukra, hogy a pártban, az állami szervekben és a szakszervezetekben leplezetten, belülről ássák alá a proletárdiktatúrát. A kommunista és baloldali szociáldemokrata vezetők a pártegység védelmének téves értelmezése miatt nem folytattak eléggé következetes harcot a proletárdiktatúra e belső ellenségei ellen, nem leplezték le káros tevékenységüket a tömegek előtt, és így akaratlanul hozzájárultak a dolgozók félrevezetéséhez.
A mind súlyosabbá váló katonai helyzetben azok a jobboldali szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezetők, akik március 21-e óta az általános hangulattól befolyásolva, proletárdiktatúra-ellenes érzelmeiknek nem mertek nyílt kifejezést adni, mind bátrabban hangoztatták, hogy helytelen volt a hatalom átvétele, a kommunistákkal való egyesülés, és vissza kell térni a burzsoá demokráciához.
A defetista hangulat terjesztésének egyes szakszervezeti központok valósággal melegágyaivá váltak. Ezekben húzódtak meg azok a jobboldali munkásvezetők, akik nem kaptak szerepet az egyesült párt és a tanácsállam vezetésében.
A kommunisták és baloldali szociáldemokraták a sajtóban élesen bírálták a szakszervezeteket a burzsoá elemek befogadása miatt, mert ily módon felhígították, osztályjellegében gyengítették a pártot, s lehetővé tették a proletariátustól idegen elemek számára, hogy megőrizzék vezető pozícióikat. Még április 4-én jelent meg a „Vörös Újság”-ban Révai József „Tiszta proletárpolitikát!” című cikke, amely nagy visszhangot váltott ki.
„Révai elvtárs cikke, azt hiszem, a kommunista elvtársak közhangulatát fejezi ki, és akkor jött, amikor már éppen időszerű volt ennek a kérdésnek a felvetése.
Helytelennek és elítélendőnek tartom, hogy szak- és pártszervezetek a kirúgott burzsoázia menedékházai legyenek. Ha ennek rövidesen véget nem vetünk, úgy bekövetkezik az a helyzet, hogy három hónap múlva Lenin harci térképe mellékutak berajzolásával lesz elcsúfítva” – írta a vita egyik résztvevője a „Vörös Újság” 1919. április 5-i számában.
A kommunisták követelték a párt- és szakszervezetek megtisztítását az osztályidegen elemektől, és egyre határozottabban sürgették e szervezetek különválasztását.
A kommunisták ilyen irányú fellépését a szakszervezeti vezetők jelentős része a szakszervezetek, a magyar munkásosztály e régi harci szervei ellen irányuló támadásnak tekintette.
Míg korábban a szakszervezetek a munkásosztály politikai és gazdasági harcaiban egyaránt irányító szerepet töltöttek be, a Tanácsköztársaságban ez a szerep a munkástanácsok kezébe ment át. A szakszervezetek vezetői nem találták meg a szakszervezetek helyét a proletárdiktatúra rendszerében, úgy érezték, hogy a kommunisták el akarják sorvasztani, alárendelt feladatok végzésére akarják korlátozni azokat.
A proletárdiktatúra helyzetének súlyosbodása aktivizálta azokat, akik a kommunisták március 21-i győzelmébe nem tudtak belenyugodni. A szakszervezetek székházaiban és a pártklubban (amely az egyesült párt jobboldali belső ellenzékének kedvelt gyülekezőhelye volt) mind hangosabbá váltak azok a vélemények, hogy a kommunistákat el kell távolítani a kormányból, és bizonyos átmenettel a március 21-e előtti állapotokat kell visszaállítani.
Dovcsák Antal, a Forradalmi Kormányzótanács elnökhelyettese, április 26-án – ha egyelőre burkolt formában is – már a Kormányzótanács ülésén is kifejezést adott ezeknek a nézeteknek.
„A tömegekben nincs meg a hangulat, hogy a háborút folytassuk” – mondotta, majd azt állította, hogy a munkászászlóaljak nem hajlandók kimenni a frontra. „Ha nem tudunk megfelelő hadsereget teremteni, más modus vivendit kell találni” – hangoztatta.85 Kicsinyesen kritizálta azokat a hibákat, túlzásokat, amelyek az új társadalmi rendszer születésének elkerülhetetlen velejáróiként jelentkeztek.
Az ülésen többen bírálólag tették szóvá a munkásvezetők egy részének vereségváró hangulatát.
„A helyzet az, hogy a pártklubban defetista hangulatot teremtenek Buchinger körül. Sokan nem helyezkedtek őszintén a proletárdiktatúra álláspontjára” – állapította meg Kun.86
„Most úgy veszem észre, hogy a Kormányzótanács egy része ingadozni kezd. Ezt az ingadozást, kételkedést ki kell irtani, mert ha elhatalmasodik, el vagyunk veszve … A vezetők egyikében, másikában kételkedés van, és ez átszállhat a tömegekre is … Aki kételkedik, aki fél, az menjen el, mert ez ragadós” – mondta Fiedler Rezső hadügyi népbiztos.87
Nagyon határozottan foglalt állást a kapituláns nézetekkel szemben Landler Jenő is:
„Ha mindenki hajlandó lemondani, én nem vagyok hajlandó. (Én se! – kiáltott közbe Kun Béla.) Csak a proletárdiktatúra révén lehet elérni, amit magunk elé tűztünk. A magyar munkástömegek őszinte hívei a proletárdiktatúrának. Nem a tömegekben, hanem a vezetőkben van a baj, az itt ülő vezetőkben is, akik a saját halotti torukat ülik, azt meg lehetne itt festeni. Gondolkodni kell, hogy a forradalmárok tanácsa-e ez, vagy vénasszonyok tanácsa.”88
Ezen az ülésen a centristák még nem csatlakoztak a jobboldal kapituláns álláspontjához. Bár a katonai kudarcok következtében egyre inkább a kiábrándultság érzése kerítette őket is hatalmába – amellett, hogy maguk is tettek bizonyos bíráló észrevételeket -, ekkor még a hatalom megtartása, a harc folytatása mellett foglaltak állást.
„Véres polgárháború nélkül a kapitalizmust Magyarországon visszaállítani nem lehet. Ennél világosabb osztályharc még nem volt a világon, mint ami itt van … A munkásság nyomása volt az, amely a diktatúra mellé állította azokat, akiknek elvi vagy egyéb kifogásaik voltak. Ma nem lehet választani, hogy visszatérünk-e a reformista-szocialista álláspontra. Helyre kell állítani a munkásoknak és katonáknak morálját, hogy itt nem háború, hanem osztályháború folyik. Mindazoknak, akiknek agitátori képességük van, nem itthon van a helyük, hanem küldjük el, és én is részt fogok venni ebben a munkában. A diktatúra alapvető kérdéseiben, néhány embert nem tekintve, abszolút egyetértés van itt … Az apró visszaélések nem szabad hogy elkedvetlenítsék az embereket. Ezek miatt nem szabad azt a nagy dolgot szemük elől téveszteni, és engedni, hogy a csüggedt hangulat elhatalmasodjék rajtuk” – mondotta Kunfi, aki néhány hét múlva sajnálatos módon, magatartásával önmaga cáfolta meg fenti szavait.89
A centristák hangulata és állásfoglalása a Tanácsköztársaság külső és belső nehézségeinek növekedésével változott. Magatartásukat nagymértékben befolyásolták az antanthatalmak megbízottaival folytatott tárgyalások. Azok az ígéretek, amelyek szerint az antant a proletárdiktatúra felszámolása és a kommunistáknak a kormányból való eltávolítása esetén politikai és gazdasági támogatásban részesített volna egy szociáldemokrata kormányzatot, a megalkuvó megfontolások felülkerekedését eredményezték.
Ezekben a napokban Brown professzor igen élénk tevékenységet fejtett ki Budapesten. Úgy vélte, az időpont alkalmas a burzsoá rendszer visszaállításához átmenetet biztosító szociáldemokrata kormány megalakítására. Több szociáldemokrata vezetővel tárgyalt az ügyről, akik késznek mutatkoztak az elgondolás megvalósítására. A Forradalmi Kormányzótanácson belül Ágoston Péter népbiztos volt legmegbízhatóbb embere. Ágoston és Brown világosan látták: Kun annyira élvezi a munkások bizalmát, hogy nélküle egyelőre semmiféle változást nem lehet végrehajtani. „A talaj Budapesten jól elő van készítve egy mérsékelt szocialista irányzatú átmeneti kormány megalakítására, de úgy érzik, hogy a jelenlegi kormányt nem követheti nagyobb vérontás nélkül egy ilyen kormány, ha annak nem tagja Kun Béla” – jelentette Brown megbízásából Osborn hadnagy április 25-én Coolidge-nak, az amerikaiak közép-európai „főmegbízottjának” Bécsbe.90
Brownék terve az volt, hogy először az általuk veszélyesnek tartott kommunistákat: Szamuelyt, Vágót állítják félre, majd Kun Bélát a béketárgyalások ürügyével Svájcba csalják, és távollétében végrehajtják az antikommunista fordulatot. Ágoston nem egyedül állt elképzeléseivel. A tanácskormány és a pártvezetőség nem egy tagjával megegyeztek törekvései.
Coolidge Brown jelentését a saját véleményét tartalmazó feljegyzés kíséretében továbbította Párizsba. Brown sok megállapításával egyetértett, de kevéssé bízott abban, hogy azok, akikkel Brown a fordulatot végre akarta hajtani, képesek lesznek a proletárdiktatúrát a tömegek akarata ellenére felszámolni. Kifejtette, hogy korábbi véleményével szemben az azonnali intervenciót tartaná a legjobb útnak:
„Az intervenció vérontást, esetleg tömegmészárlást jelentene. Ha viszont annak, hogy a világ e részén végleg meggátoljuk a bolsevizmus elterjedését, az az egyetlen útja, hogy Magyarországot azonnal összezúzzuk, akkor e célból sürgősen akcióba kell lépni.”91
Coolidge már ekkor javasolta azt a módszert, amelyet a békekonferencia később alkalmazott is: a katonai intervenciónak az élelmiszer- és áruszállítások ígérgetésével való kombinációját.
Brown Kun Bélával is kapcsolatba lépett. Azt remélte, hogy a proletárdiktatúra legnépszerűbb és legnagyobb befolyással rendelkező népbiztosát felhasználhatja terveinek végrehajtásában.
Kunnak Brown személye alkalmasnak látszott arra, hogy rajta keresztül a párizsi békekonferenciával érintkezésbe lépve olyan megegyezést érjen el, amely legalább egy időre lélegzetvételi szünetet biztosít a proletárdiktatúrának. Tárgyalásairól Kun rendszeresen tájékoztatta a Forradalmi Kormányzótanácsot, így az április 26-i ülésen arról is beszámolt, hogy az amerikaiak csak akkor hajlandók a tanácskormánnyal hivatalos tárgyalásokat kezdeni, ha Szamuelyt, Pogányt és Vágót félreállítják, megszüntetik a túszok szedését, abbahagyják a külföldön folytatott forradalmi propagandát. Április végén, amikor a tanácskormánynak megbízható katonai erő nem állott rendelkezésére, s a lélegzetvételi szünet a proletárdiktatúra létérdeke volt, Kun azt vallotta, hogy az antantnak ezeket a követeléseit teljesíteni lehet. „Ez a lélegzetvétel lehetőségét biztosítja számunkra, és nem vagyok kapható arra, hogy a szocializmus szempontjából tehető legkisebb engedményt is megtegyük. A forradalom, az osztályharc számára kell felhasználnunk ezt az időt, a nemzetközi propaganda számára is, amint Lenin csinálta” – mondotta a Kormányzótanács április 26-i ülésén.92
Arról természetesen Kun sem tudhatott, hogy az ő Svájcba történő meghívása a burzsoá rendszerhez való visszatérést kívánta volna elősegíteni.
Hogy az antant párizsi vezetői mennyire egyetértettek Brownnak a magyarországi ellenforradalmi puccs végrehajtásával kapcsolatos elképzeléseivel, azt bizonyítja, hogy néhány nap múlva el is küldték Kun Bélának a meghívót a tárgyalásokra. Ez azonban nem jutott el Budapestre, mert Coolidge-ék – a proletárdiktatúra gyors összeomlását remélve – tárgytalannak tekintették, és Bécsben visszatartották.
*
A magyar munkásosztálynak soha addig olyan nagyszabású ünnepe nem volt, mint az első szabad május elseje.
A Kormányzótanács az ünnep megszervezésével Szamuely Tibort bízta meg. Budapest monumentális, művészi feldíszítésének irányítója, a Kalapácsos Ember megalkotója: Biró Mihály volt.
Május elsejére az egész főváros a forradalom vörös színébe öltözött. Hatalmas lobogók, diadalkapuk, a nemzetközi és a magyar forradalmi mozgalom kiemelkedő alakjainak gigantikus szobrai és képei, allegorikus festmények és szobrok díszítették a főútvonalakat. A szobrok és festmények alkotói között az ország legjobb képzőművészei szerepeltek.
A délelőtti órákban a főváros mintegy 60 000 dolgozója színpompás menetben vonult végig az Andrássy úton a Hősök terére. A Városligetben a felvonulók vidám játékokban, sportversenyeken vettek részt. A liget különböző pontjain a Kormányzótanács és a Magyarországi Szocialista Párt vezetői tartottak népgyűléseket. Hasonló események zajlottak le a főváros más parkjaiban is.
Az ünnepi napot a Gellérthegyről egész Budapestet bevilágító nagyszabású tűzijáték zárta be.
A nemzetközi proletármozgalom nagy napján a vidéki városokban és falvakban is ünnepségeket rendeztek, amelyek lelkesedésben nem maradtak el a főváros ünnepétől.
A ragyogó májusi ünnep egét azonban a proletárdiktatúrát fenyegető halálos veszély felhői árnyékolták be.
Április végén tovább mélyült a proletárdiktatúra katonai válsága. 27-én a csehszlovák burzsoá hadsereg is megkezdte előnyomulását. Április 30-ra a csehszlovák csapatok behatoltak Munkácsra, Sátoraljaújhelyre, megközelítették Miskolcot és Egert.
Megindultak a délszláv csapatok is. Elfoglalták Makót, Nagylakot, és a franciákkal együtt megszállták Hódmezővásárhelyt.
A keleti hadsereg nem tudta megtartani a Tisza bal partján maradt hídfőket, és a csapatok rendezetlenül, mindenütt a Tisza vonala mögé vonultak vissza. A hadsereg-parancsnokság, amely Szolnokról Gödöllőre tette át székhelyét, elvesztette kapcsolatát az alakulatokkal. Olyan hírek érkeztek, hogy az ellenség Szolnokot is megszállta.
Május elsején a csehszlovák csapatok behatoltak Miskolcra, és elfoglalással fenyegették az ország egyik legfontosabb szénbányavidékének központját: Salgótarjánt.
Az elsejéről másodikára virradó éjjel a Kormányzótanács Politikai Bizottsága rendkívüli ülésre gyűlt össze. Az ülésen több szakszervezeti vezető is megjelent, akik a Kormányzótanács jobboldalának támogatásával a Tanácskormány lemondását követelték.
Böhm úgy tájékoztatta a Politikai Bizottságot, hogy a Tiszán átkelt román csapatok Budapest felé nyomulnak előre. Kijelentette: lehetetlennek tartja a főváros megvédését. Felajánlotta, hogy az ellenséges csapatok parancsnokságához az azonnali fegyverszünet megkötésére parlamentereket küld.
A parlamenterek kiküldésével a jelenlevő kommunista vezetők is egyetértettek, de azt javasolták, hogy ezzel egyidejűleg a Forradalmi Kormányzótanács mozgósítsa a munkásságot a diktatúra fegyveres védelmére. Böhm, aki arra hivatkozott, hogy a munkások nem akarnak a proletárdiktatúráért harcolni, a kommunistákat „forradalmi romanticizmussal” vádolta.
A Politikai Bizottság végül is úgy határozott, hogy a budapesti munkászászlóaljak vezetőihez fordul, és azok állásfoglalásától teszi függővé döntését.
Böhm utasítást adott parlamenterek küldésére a cseh, román és délszláv parancsnokságokhoz. Mivel Böhm utasítása a Vörös Hadsereg alakulatainak további magatartására vonatkozóan semmit sem tartalmazott, a hadosztály-parancsnokságok azt mindenütt úgy értelmezték, mint a tűzszünet elrendelését.
A kommunisták nem akartak belenyugodni a kapituláció gondolatába. A Politikai Bizottság ülése után „a kommunisták maguk között elhatározták, hogy a szociáldemokraták akarata ellenére, még az éjszaka folyamán felhívják a proletariátust az összes üzemekben a diktatúra megvédésére” – írta Landler Jenő „A Vörös Hadsereg diadalmas útja és bomlása” című cikkében.93
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!