(idézet: És a varsói gettó felkelt)
2
- Fejezet
Harcolni vagy nem harcolni?
1942 októberéig a főkormányzóság területén a német megszállók kiirtották a zsidó lakosság legalább 70-80 százalékát, több mint egymillió embert. Akik életben maradtak, azokat maradványgettókba, Restgettókba gyűjtötték össze. Hatvanhárom ilyen Restgettót alakítottak ki a főkormányzóságban, a varsói kerületben hatot: Varsóban, Kaluszynban, Sobolewben, Kosowban, Rembertówban és Siedlcében.11
Varsóban szeptember 21-én hirtelen szakadt meg a kitelepítés. Ezen a napon még elhurcoltak 2196 embert, de 829 áldozatot, akiket ezután gyűjtöttek össze az Umschlagplatzon már nem szállítottak el. Hivatalos adatok szerint 35 533, a kortársak számításai szerint 60 000 embernek sikerült ekkor megmenekülnie a haláltól. A két adat közti eltérés azzal magyarázható, hogy az összeírások nem terjedtek ki az öregekre és a gyerekekre, s rengetegen bujkáltak továbbra is bejelentés nélkül is a varsói gettó falai között.
A tömeges elhurcoltatás rémálmának megszakadása lehetővé tette, hogy az életben maradottak összeszedjék erejüket, megpróbálják megkeresni társaikat, feltámasztani az ellenállási mozgalmat, konszolidálni erőiket. A szörnyű pszichikai nyomás megszűnte után megindult a válaszkeresés is a követelően beléjük maró miértekre.
„Miért? – teszi fel a kérdést feljegyzéseiben Ringelblum, a gettó történetének hiteles krónikása. – Miért nem szálltunk szembe ellenségeinkkel, amikor Varsóból 300 000 zsidót kitelepítettek? Miért hagytuk, hogy úgy hajtsanak minket a vágóhídra, mint a birkákat? Miért ment ez ilyen könnyen és simán? Hogyhogy a hóhérok közül egyetlen egy sem fizetett ezért az életével? Miért sikerült 50 SS-nek – egyesek azt állítják, hogy még kevesebben voltak – és az őket segítő 200 ukránnak és lettnek mindezt olyan simán végrehajtania?”12
A válaszra váró kérdések aztán tovább szaporodtak. Miért hagytak meg 10 százalék zsidót Varsóban? Erre a 10 százalékra milyen sors vár? Meddig maradhatnak életben? Mikor kerül rájuk is a sor? Stb.
Egyesek az utóbbit azzal magyarázták, hogy a németeknek szükségük van azokra a cikkekre, amelyeket a gettóba telepített műhelyekben termeltek a zsidó munkások. De elterjedt az a felfogás is, hogy a 10 százalék zsidó visszamaradása Varsóban nem magyarázható gazdasági okokkal, hanem kizárólag politikaiakkal. Nemigen érdekli a németeket, mit termelnek a zsidók a Wermachtnak. A zsidókra azért van szükségük, hogy mindenért rájuk háríthassák a felelősséget.13
Természetes következmény volt a felelősök keresése is. „Amíg az akció tartott, mindenki hallgatott. Hagyták, hogy mint a barmokat, hajtsák őket a vágóhídra. Köztudott, hogy a Centos raktárainak szállítómunkásai, ezek az óriások, akik veszélyes időszakokban nemegyszer az erő és bátorság nagyszerű példáit szolgáltatták, most úgy hagyták magukat hajtani, mint a bárányok. De elmondható ez a férfiak és nők többségéről, akiket az akció idején az Umschlagplatzra hurcoltak. Örök kérdőjel marad az a passzivitás, amit a zsidó lakosság saját rendőrségével szemben tanúsított. Most, amikor az emberek egy kicsit lecsillapodtak és számot vetnek mindazzal, ami történt, felébredt bennük a szégyenérzet: még a saját rendőrségünkkel sem szálltunk szembe.”14
A miértekre talán még ma sem egyszerű válaszolni. Szerepet játszottak súlyos pszichológiai momentumok, de beleszóltak a történelem előre ki nem számítható fordulatai is. S bár az örmények embertelen törökországi kitelepítése az első világháború idején már figyelmeztethetett volna, a XX. század közepén senki nem volt igazán felkészülve arra, hogy sor kerülhet ilyen méretű emberirtásra a „kulturált” Európában. A zsidó értelmiségben, a zsidó társadalom felső rétegeiben erősen éltek az illúziók a német kultúra, a német uralkodó osztályok iránt. S valljuk be: Európa még a háború első éveiben is pünkösdi királyságnak tekintette Hitler barbár uralmát, és mindenki abban reménykedett, hogy „a kulturált Németország” hamarosan véget vet a szörnyűségeknek. A gettó illegális szervezetei, a falakon kívüli ellenállási mozgalom vezetői, mint láttuk, figyelmeztettek; maguk a gettóba zárt zsidók azonban többségükben elhessegették maguktól a sötét gondolatokat, igyekeztek túlzásnak, rémképnek ítélni az elháríthatatlant, hiszen az túl volt minden józan ítélőképességén. Ezért aztán sokan olyanok is, akiknek pedig a falakon kívülről felajánlották a menekülés lehetőségét, inkább a maradást választották; nem merték kitenni családjukat a menekülés vagy a partizánélet veszélyeinek. A visszaemlékezésekből kitűnik, hogy a rémtettek tagadhatatlan tényét sokszor igyekeztek megindokolni partizántevékenységgel, járványok terjedésével, feketézéssel, hogy megnyugtassák magukat és hozzátartozóikat. A félelem sokszor azt eredményezte, hogy magukban el is ítélték azokat, akik ellenállásra, harcra vállalkoztak. Görcsösen próbáltak hinni abban, hogy „őket elkerülheti a történelem”.
Ha a miértekre választ akarunk adni, akkor azt is tisztáznunk kell, vajon az európai, elsősorban persze a lengyelországi ellenállási mozgalom fel volt-e már készülve egy tömegméretű önvédelmi küzdelem kibontakoztatására, illetve annak támogatására?
Európa ekkor még nem ocsúdott fel a német hadsereg villámháborús sikereinek tragikus bűvöletéből; a megfélemlített tömegek egyetlen reménye a mindenáron és esetleg mások rovására való túlélés volt; ennek morális romboló hatása mázsás súlyként ülte meg sokak lelkét. Az ellenállási mozgalmaknak ez talán súlyosabb akadályozója volt kezdetben, mint maguk a megszállók, akik erre igen ügyesen rá is játszottak. A kollektív felelősségre vonás a megfélemlítés egyik hatásos eszközének bizonyult, s ezt a háború első napjaitól kezdve alkalmazták majdnem minden megszállt területen, s Lengyelországban különösen. Jellemző példa erre Andrzej Kott esete még 1940 januárjában. A Gestapo röviddel a megszállás után Varsóban nyomára jutott egy ifjúsági ellenállási csoportnak. A csoport egyik vezetőjéről, Andrzej Kottról kisütötték, hogy zsidó származású. Miután Kott elmenekült, a Gestapo összeszedett 255 zsidó származású értelmiségit és munkást, és kivégeztette őket.15 A varsói zsidóság körében féktelen pánik keletkezett. Felháborodásuk azonban nem a hitleristák gyalázatos módszerei ellen irányult, hanem Kott ellen, mert ilyen súlyos helyzetbe sodorta honfitársait. 1940 és 1942 között persze már jelentősen megváltozott a lakosság hangulata, de a félelem bénító hatása nehezen oldódott.
A varsói gettó illegális szervezetei 1942 februárjától folyamatosan riasztották a lakosságot. A népirtás tényleges eseteinek híre mégis csak szórványosan jutottak el a gettóba. Az illegális és féllegális szervezetek ebben az időben még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy hatásos önvédelmet szervezzenek. Az egyének és csoportok személyes helytállásáról, gyermekek, betegek, öregek, éhezők segítéséről, a túlélést, fennmaradást biztosító, embersegítő akciókról köteteket lehetne írni. De mindez a fegyverekkel szemben, főként a fizikai megsemmisítés árnyékában, nem nyújthatott elegendő védelmet, annál kevésbé, hiszen a varsói gettó lakosai többségükben nők, gyerekek vagy öregek voltak. Ellenőrizhetetlen hírek érkeztek ugyan a többi lengyel területről, más gettókban lezajlott tüntetésekről, szabotázsakciókról stb. Ezek azonban sehol nem öltöttek tömeges jelleget.
A személyes helytállás egyik sajátos fajtája volt ebben a kezdeti időszakban az öngyilkosság. Nagy visszhangot keltett Adam Czerniaków fentebb már leírt öngyilkossága, hiszen az nem egyszerűen egy ember egyéni tiltakozása volt, hanem egy politikai magatartás kritikája, azaz önkritikája. A kortársak közül sokan el is ítélték ezért a lépéséért. Különösen kemény szavakkal illette Ringelblum, aki feljegyzéseiben egyenesen azt írta, hogy „Czerniaków öngyilkossága késői volt, és gyengeséget árult el. Kötelessége lett volna, hogy aktív vagy passzív ellenállásra szólítsa fel a zsidó társadalom egészét. Ez a fajta bátor felhívás kiránthatta volna a zsidó tömegeket a letargiából. Czerniaków saját életével hozott áldozata haszontalan volt, és az egymást gyorsan követő események hamar feledtették.”16 A sorstárs és kortárs történész ítélete alapjában véve jogos. Az adott pillanatban tényleg az egész gettót és Varsó egész lakosságát harcba szólító felhívásokra lett volna szükség. A felhívás és a harc megszervezése minden egyéb lehetséges módnál hatásosabb védelmet jelentett volna a halálra ítélt lakosságnak. Czerniaków tette inkább kilátástalanságot, mint harckészséget sugárzott. Mégis: akkor ez is egyfajta demonstráció volt, egyfajta figyelmeztetés arra, hogy a gettó lakossága halálos veszélyben van, és mindazok, akik ebben a tragédiában akár kényszerből, akár gyávaságból részt vállalnak, nem kevésbé bűnösek, mint az események ihletői. Czerniaków öngyilkossága azért is nagy visszhangot váltott ki, mert ő azon kevesek közé tartozott a zsidó tanácsban, akiknek személyét tisztelet övezte. Senki sem kételkedett abban, hogy azért vállalta el a hálátlan elnöki funkciót, mert megpróbálta menteni, ami menthető mindaddig, amíg erre valamilyen kilátás nyílt, öngyilkossága tehát igen súlyos mementó volt, ebben a cselekedetben sokak számára fogalmazódott meg, hogy nem szabad tovább vállalni az együttműködést ebben a szörnyű apokalipszisben. S ha nincs erő és lehetőség küzdeni ellene, a „kiszállás” még mindig tisztességesebb. Az adott esetben hozzájárulhatott ahhoz, hogy a gettó lakosságának aktívabb része önmagára ébredjen, és ösztönzőleg is hathatott a nyíltabb harc vállalásához.
Czerniaków halálát, majd a többszöri szelekciót a varsói Judenrat erősen megtizedelve, meggyengülve élte át. Gyakorlatilag teljesen elvesztette tekintélyét és súlyát a megmaradt gettóban. A közösség tényleges vezetése fokozatosan átment a gettóban dolgozó illegális szervezetek kezébe. Ezeknek sokrétű tevékenységét fentebb már említettük. Vezetőik 1942 tavaszára jutottak el annak felismeréséig, hogy politikai, katonai szervezkedésre is szükség van.
1942 márciusában a varsói gettóban a Lengyel Munkáspárt kezdeményezésére létrejött az Antifasiszta Blokk. Vezetői a következők voltak: Józef Lewartowski (LMP), Szachno Zagan (Poalej Syjon – Baloldal), Józef Sak (Poalej Syjon – Jobboldal), Mordechaj Anielewicz (Haszomar Hacair), Cywia Lubetkin (Hechaluc).17 A Bund ekkor még nem csatlakozott. Később az Antifasiszta Blokk Harci Szervezet néven katonai jellegű szervezetet hozott létre, élén a volt spanyolországi önkéntessel, a Lengyel Munkáspárt egyik megalapítójával, Andrzej Szmidt (Pinkus Kartin) századossal. Az Antifasiszta Blokk a gettó falain kívül tevékenykedő lengyel ellenállási mozgalommal összhangban, az általános lengyel nemzeti ellenállás részeként akart harcolni.18 A helyzet azonban igen gyorsan új és sajátos feladatok elé állította tagjait.
- július 22-én, a zsidók tömeges elszállításának megindulásakor, a társadalmi szervezetek, az Antifasiszta Blokk és az ifjúsági szervezetek képviselői illegális megbeszélést tartottak, hogy kialakítsák a közös cselekvés helyes módját és lehetőségeit az előállott új, tragikus helyzetben, amely nemcsak a gettó lakosságát, de sajátos módon az ellenállási mozgalmat is váratlanul érte. A jelenlevők egy része, elsősorban a fiatalok, mielőbb fegyveres demonstrációt akartak rendezni, a gettó területén. Ehhez azonban a többség véleménye szerint sem elég fegyver nem volt, sem a szervezettség nem volt megfelelő. Féltek attól is – és nem alaptalanul -, hogy egy erőtlen fegyveres akciót a megszállók százszorosan megbosszulnak a lakosságon.
Bár a varsói gettó ellenállási mozgalma 1942 tavaszára már meglehetősen kiterjedt volt, tevékenysége még mindig nemigen lépett túl az önvédelmen, a legszerencsétlenebbek talpraállításán, az életösztön fenntartásán vagy újraélesztésén. Felhívásaikban megfogalmazták ugyan az összefogás, a közös harc szükségességét, de mindez nem öltött testet a szervezettségben, nem mutatta meg a cselekvés világos útját.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!