Ukrajna újratöltve – Háttáranyag az ukrajnai eseményekhez

Pepe Escobar*

Háború, Russzofóbia, és Gázvezeték-Isztán

Ukrajna és Oroszország között kitörhet egy háború, amelynek kemény következményei lehetnek egész Eurázsiára. Csapjunk egyből ennek a háborús ködnek a közepébe!

Március 24-én, Zelenszkij elnök, egy olyan rendeletet hozott (a 117/2021-est), amely gyakorlatilag tekinthető hadüzenetnek Oroszország ellen.

A rendelet kimondja, hogy a Krím-félsziget visszafoglalása Kijev hivatalos politikája. Ezt követően ukrán tankokat szállítottak vonattal az ország keleti részébe, azután, hogy az ukrán hadsereget ellátta az USA katonai felszerelésekkel, pl., pilóta nélküli légi járművekkel, elektronikus harcászati eszközökkel, páncéltörőkkel, és
hordozható légvédelmi rendszerekkel (man-portable air defense systems (MANPADS)).

Ennél fontosabb, hogy a Zelenszkij-rendelet a bizonyíték arra, hogy ha a közeljövőben kitör, a háborút Kijev kezdeményezi, és nem az úgynevezett “orosz agresszió”. A 2014-es népszavazás óta a Krím az Orosz Föderáció része.

Moszkva nagyon komolyan vette ezt a de facto hadüzenetet, és ez okozta, hogy orosz katonai egységeket vezényeltek a Krím-félszigetre, valamint a Donbasz melletti orosz-ukrán határ orosz oldalára. Fontos, hogy köztük van a Pszkov néven ismer 76. Légiroham Brigád amely, egy általam ismert hírszerzői jelentés szerint, Ukrajnát hat óra alatt el tudja foglalni.

Az is biztos, hogy Lloyd Austin, amerikai honvédelmi miniszter, aki e poszt betöltése előtt a rakétagyártó Raytheon cég testületi tagja volt, Zelenszkijt biztosította, hogy az “USA megingathatatlan támogatója Ukrajna szuverénitásának”. Moszkva az eseményeket úgy értelmezi, hogy Zelenszkij a rendeletéhez az USÁ-tól kapta az
engedélyt.

A narratíva feletti kontroll

2018-ban jártam Szevasztopolban, a város az egész földgolyó egyik legvédettebb területe volt, még a NATO számára is áthatolhatatlan. A Zelenszkij rendelet Szevasztopolt elsőrendű célpontként jelöli meg.

Megint a 2014-es Majdan utáni befejeztelen történetnél vagyunk.

Oroszországot fékezendő, az USA árnyékkormány és a NATO a Fekete tengert szeretnék az irányításuk alá vonni—viszont a Fekete tenger ma már, gyakorlatilag, egy orosz tó. Ahhoz, hogy a Fekete tengert az irányításuk alá vonják, Krímet kell “semlegesíteni”.

Ha erre bizonyíték szükséges, azt Zelenszkij maga szolgáltatta, amikor felhívta Jens Stoltenberget, a NATO főtitkárát, aki egy kezelhető marionettfigura.

Zelenszkij úgy nyilatkozott, hogy a “Donbaszban folyó háborúnak csak a NATO vethet véget”, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a NATO-nak növelni kell a “jelenlétét” a Fekete tenger térségében. “Egy hosszútávú permanens jelenlét erős elrettentés lenne Oroszország számára, amely ország folytatja a térség militarizálását, és
akadályozza a kereskedelmi hajózást.”

Ezek az események igen jelentősek. Ennek ellenére a globális nyilvánosság számára láthatatlanok, mert ott a hegemon által irányított narratíva dominál.

Az árnyékkormány-NATO összefogás a hét napján, és a nap huszonnégy órájában azt ismételgeti, hogy minden ami történik az “orosz agresszió” miatt van. Még akkor is azt tenné, ha az Ukrán Erők egy blitzkrieget intéznének a Luganszki és a Donyecki Népköztársaságok ellen. (Ha ezt Szevasztopol ellen tennék, az a tömeges öngyilkosság
minősített esete lenne.)

Az Egyesült Államokban Ron Paul azon kevesek egyike aki kimondja a nyilvánvalót: “Az USA katonai-ipari-kongresszusi-mádia komplexum média ága szerint, az orosz katonai manővereket nem egy szomszédállam fenyegetései váltották ki, hanem mindössze az “orosz agresszió” részei.”

Burkoltan ez azt is jelenti, hogy Washingtonnak és Brüsszelnek nincs világos taktikai vagy stratégiai terve: mindössze a narratíva feletti teljes kontroll.

És ehhez a kontrollhoz szükséges a fanatikus russzofóbia, amelyet Andrej Martjanov, a világ egyik legsikeresebb katonai elemzője, mesterien kielemzett (ld. alább).

Némi reményre ad okot, hogy Március 31-én, az Orosz Haderők vezérkarának első embere, Valerij Geraszimov tábornok telefonon tárgyalt Mark Milley tábornokkal, az USA hadseregének vezérkari főnökével, és a beszélgetésben szó volt a “közös érdekekről”.

Napokkal ezután született egy német-francia közös nyilatkozat, amely az “összes felet” önmérsékletre szólította fel. Merkel és Macron megértették Putyin üzenetét a hármuk között történt videó-konferencia után—Putyin valószínüleg finoman utalt a Kalibr, Kinzsal, és más hiperszónikus fegyverek képességeire, ha esetleg Európa támogatna egy kijevi villámháborút.

A baj az, hogy a NATO-t sem Merkel, sem Macron nem irányítja. De Merkel és Macron mindketten tisztában vannak azzal, hogy ha az USA-NATO kombó megtámadná az orosz erőket, vagy a Donbasszban élő, de orosz útlevéllel rendelkező embereket, az erre történő válaszlépés azon parancsnoki központokat is sujtaná, amelyek a támadásokat
koordinálták.

Mit akar a hegemon?

Zelenszkij, aki látszólag az Energizer-nyuszi szerepére hajt, véghez vitt egy figyelemre méltó manővert. Hétfőn Katarban járt, egy büszke küldöttséggel, ahol nem csak a folyékony földgázról kötöttek üzleteket, de megegyeztek, a Kijev és Doha közötti repülőjáratról, hogy Doha bérbe venne vagy vásárolna egy Fekete tengeri kikötőt, és hogy erősítenék “védelmi és katonai kapcsolatokat”–amely lehet egy eufemizmus arra, hogy dzsihadistákat transzferáljanak Líbiából és Szíriából, hogy azok küzdjenek az orosz hitetlenek ellen a Donbasszban.

Jövő hét hétfőn Zelenszkij a török miniszterelnökkel, Erdoğannal fog találkozni. (Megtörtént ápr. 12. én. B-R) Erdoğan titkosszolgálata futtatja Idlibben a dzsihádi proxi-harcosokat, és itt a katari pénzforrások is bejönnek a képbe. A törökök valószínűleg már szállítják a “mérsékelt felkelőket” Ukrajnába. Az orosz hírszerzés kitüntetett figyelemmel követi az eseményeket.

Informált elemzők kezdenek azonos következtetéskre jutni affelől, hogy mi a hegemon három célja e káosz közepette, ha a háborútól eltekintünk: kiprovokálni egy jóvátehetetlen szakítást az EU és Oroszország között, a NATO takarója alatt, zátonyra futtatni a Nord Stream 2 vezetéket, valamint, profitot termelni a katonai-ipari komplexumnak.

Tehát a kulcskérdés az, hogy tud-e Moszkva Szun Cu manőverrel élni, anélkül hogy belesétálna a donbasszi háborús csapdába?

A kilátások nem túl pozitívak. Denis Pusilin, a Luganszki és Donyecki Népköztársaságok egyik vezetője szerint a háború elkerülésének esélye “nagyon kevés”. Dejan Beric, szerb mesterlövész–akit én 2015-ben Donyeckben ismertem meg, és aki a szárazföldi viszonyokban szakértő–arra számít, hogy Kijev Május elején támadni fog. A rendkívül sok vitát kiváltó személyiség, Igor Sztrelkov, aki Oroszországban az “ortodox szocializmus” ideológiáját képviseli, és
aki élesen bírálja a Kreml politikáját, talán az egyetlen hadvezér aki túlélte a 2014-es majdani puccsot, egyértelműen állítja, hogy a békére egyetlen garancia lenne, ha az orosz hadsereg irányítása alá vonná Ukrajna területét legalább a Dnyeper folyóig. Hangsúlyozza, hogy a háborúra már Áprilisban “sok esély van”; Oroszországnak jobb lenne “most” egy háború, mint később, és 99 százalék az esély arra, hogy Washington nem fog küzdeni Ukrajnáért.

Ezen utolsó kijelentésben Szterlkovnak igaza van. Washington és a NATO az utolsó ukrán katonáig szeretnének háborúzni.

Rosztiszlav Iscsenko, Oroszország első számú Ukrajna-elemzője, akivel 2018-ban ismerkedtem meg, meggyőzően érvel: “az általános diplomáciai, katonai, politikai, pénzügyi, és gazdasági helyzet mind arra kényszerítik kijevi vezetést, hogy felerősítsék a konfliktust a Donbasszban.”

“Apropó”, teszi hozzá Iscsenko, az amerikaiakat nem érdekli, hogy Ukrajna kitart, vagy egyből darabjaira esik. Úgy gondolják, hogy számukra mindkét kimenetel nyereséges lenne.”

Európát meg kell védeni!

Tegyük fel, hogy a Donbasszban a legrosszabb történik. Kijev villámháborút indít. Az orosz hírszerzés mindent dokumentál. Moszkva azonnal kijelenti, hogy él az ENSZ Biztonsági Tanácsának általi felhatalmazással, hogy érvényt szerezzen a második minszki tűzszüneti egyezménynek.
Kb. 8, de nem több mint 48 óra alatt az orosz hadsereg szétveri a villámháború apparátust, és az ukránokat visszaküldik a homokozójukba, amely az érintkezési zónától 75 km-re van.

A Fekete tengerben nincs olyan, hogy érintkezési zóna. Ez azt jelenti, hogy Oroszország itt kiküldheti a teljes tengeralattjáró- és hadihajóflottáját az “orosz tóba”: egyébként, már ott vannak.
Martjanov itt is lefekteti a szabályokat, kijelentése tele van a Novator Tervezőiroda, egy orosz rakétagyártó, új fejlesztéseire való utalásokkal: “Az ukránok parancsnoki és irányítási rendszerét szétverni az orosz egységeknek csak néhány órába fog telni, beleértve a határközelieket, de azokat is amelyek mélyebben vannak. Az egész ukrán “hadiflotta” nem ér annyit mint egy 3M15-ös vagy egy 3M14-es rakéta robbanófej, amely viszont a flotta egy részét el fogja süllyeszteni. Egy pár Tarantulra is szükség lesz Ogyesszában és körülötte, és hogy megtanítsuk Kijevet, különösen a kormányzati zónát, arra, hogy milyenek a modern állóháborús fegyverek.”

Kulcsfontosságú, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Moszkva nem fogja “megszállni” Ukrajnát. Erre nincs szüksége Moszkvának, és nem is akar így tenni. Viszont Moszkva támogatni fogja a novorosszijai népköztársaságokat felszereléssel, információval, elektronikus harceszközökkel, a légtér irányításával és különleges alakulatokkal. Még repüléstilalmi övezetre sem lesz szükség: nyilvánvaló lesz, hogy ha egy NATO repülő megjelenne az övezetben, azt le fogják lőni.

És itt ahhoz a “nyílt titokhoz” érkezünk, amiről Brüsszelben csak informális vacsorákon, valamint Eurázsia követségein suttognak: a NATO nincs annyira tökös, hogy nyílt konflikust vállaljon fel Oroszország ellen.
Az egy dolog, hogy Lengyelország, Románia, a balti államok, és Ukrajna az ugató kiskutyák szerepét játszák, amelyet a médiamonopólium felerősít az “orosz agresszió” című forgatókönyvhöz. A tények a következők: a NATO kollektív fenekét már Afganisztánban is jól elverték, amikor Szerbia bombázásáról volt szó az 1990-es években, már akkor is ódzkodtak a nyílt konfliktustól, és nem mertek fellépni sem Damaszkusz, sem az Ellenállás Tengelyének erői ellen.

Ha már semmi sem működik, maradnak a mítoszok. Bevonul az USA hadserege, hogy elfoglalja Európa egyes részeit, hogy megvédje Európát–na kitől?—azoktól a kellemetlen oroszoktól.

Ez az ürügye az amerikai hadsereg DEFENDER-Europe 21 gyakorlatának, amely Júniusig tart, és 28000 katonát mobilizál 25 NATO, valamint “partner” országból.

Ebben a hónapban, a NATO Olaszországban, Németországban és Hollandiában állomásozó katonákat és felszerelést fog több helyre szállítani, “képzési területekre” tizenkét további országban. Jó lesz nekik utazgatni, és már lezárások sem lesznek szükségesek egy szabadtéri gyakorlathoz, mert már mindenki be lesz oltva a Covid-19 ellen.

Gázvezeték-isztán über alles

A Nord Stream 2 (NS2) nem olyan fontos Moszkvának; Gázvezeték-isztán csak kényelmetlenséget okoz. Eddig az orosz gazdaság egy rubelt sem keresett ezen a még nem létező vezetéken, ennek ellenére a 2010-es években az orosz gazdaság sikeres volt. Ha az NS2-t leállítják, már vannak olyan tervek, hogy az orosz gázt átirányítják más helyekre Eurázsián belül, elsősorban Kínába.

Viszont Németország tisztában van azzal, hogy az NS2 lemondása egy igen komoly szerződésszegés — euromilliárdokról van szó; a gázvezeték megépítését eleve Németország kezdeményezte.

A német “energiewende” politika (áttérés alternatív energiaforrásokra) egyelőre katasztrófális eredményeket hozott. A német iparosok tudják jól, hogy a atomenergiának az egyetlen igazi alternatívája a földgáz.

Nem igazán örülnek annak a kilátásnak, hogy méregdrága palagázt vásárolhatnak a hegemontól—még akkor is, ha feltételezzük, hogy a hegemon képes kielégíteni a keresletet, lévén, hogy az amerikai palagáz-ipar is a padlón van. Érdekes lesz nézni Merkelt amint elmagyarázza, hogy miért kell Németországnak visszatérni a szénhez, vagy palagázt venni az USA-tól.

Jelenleg a NATO provokációk az NS2 ellen mindennaposak — hadihajók és helikopterek formájában. Az NS2 egyik szakaszához engedélyhez kellett folyamodni Dániához, amelyet a cég csak egy hónappal ezelőtt kapott meg. Az orosz hajók nem tudnak olyan gyorsan csöveket fektetni mint a svájci Allseas cég hajói, amely cég lemondott az üzletről, mert ráijesztettek USA szankciókkal. Viszont az orosz Fortuna építi a vezetéket, napi egy kilométert a jobb napokon, de legalább 800 métert. A vezetékből 35 kilométer hiányzik, így 50 napon belül el kell készülnie.

A német elemzőkkel való beszélgetések során derül fény arra az árnyékjátékra is amely az energiafronton folyik Berlin és Moszkva–és mostmár Peking—között. Hasonlítsuk össze Washingtonnal: az EU diplomaták panaszkodnak, hogy senkivel sem tudnak tárgyalni az NS2-ről. És még akkor, ha feltételezzük, hogy létrejönne valamilyen
egyezség, Berlin afféle hajlik, hogy Putyin következtetése igaz: az amerikaiakkal “nem lehet egyezséget kötni, mert alkalmatlanok rá”. Elég a történelmi múltjukra rápillantani.

A háborús köd mögül tisztán feltűnik a forgatókönyv: az árnyékkormány/NATO szövetség Kijevet használja fel arra, hogy háborút indítson, amely ürügy lesz az NS2 és egyben a német-orosz kapcsolatok eltemetésére.

Ugyanakkor, a nyugat szívében is látszik egy új törésvonal: az USA és az Egyesült Királyság az egyik oldalon Németországgal és Franciaországgal szemben a másikon. Az angloszféra elitje között vannak russzofóbok.

A russzofóbia és a gázvezeték-isztán mérgező keveréke akkor sem fog alább hagyni, ha az NS2 építése befejeződik. Utána újabb szankciók fognak jönni. Oroszországot meg fogják próbálni kizárni a SWIFT-ből.

A szír proxy-háború fel fog erősödni. A hegemon minden eszközt meg fog ragadni, hogy Oroszországot zaklassa.

Mint oly gyakran, itt is a farok csóválja a kutyát: az események elterelik a figyelmet arról a gigászi pénznyomtatás politikáról, amely az összeomló gazdaságot hivatott szönyeg alá söpörni. A birodalom omlik össze, de a narratíva kőbe van vésve: minden az “orosz agresszió” miatt van.

A 2021. április 7-én megjelent eredeti angol nyelvű cikk megtalálható: https://asiatimes.com/2021/04/ukraine-redux-war-russophobia-and-pipelineistan/

Fordította: HB

*A szerző Brazíliában született, a hong kongi és thaiföldi Asia Times vándortudósítója, valamint a torontói és washingtoni “The Real News” elemzője. 1980 óta, mint külföldi tudósító dolgozott és élt Londonban, Párizsban, Milánóban, Los Angeleseben, Szingapúrban, és Bangkokban.   9/11 óta rendszeresen tudósít Pakisztánról, Afganisztánról, Közép-Ázsiáról, Kínáról, Iránról, Irakról, és a Közel-Keletről.  Több könyvet írt: Globalistan, how the Globalized World is Dissolving into Liquid War (Nimble Books, 2007); Red Zone Blues: a Snapshot of Baghdad during the Surge [Nimble Books, 2007]; és Obama does Globalistan [Nimble Books, 2009].  A párizsi székhelyű European Academy of Geopolitics tagja.  Amikor nem úton van akkor Sao Paoloban, Párizsban, vagy Bangkokban él.

 

Kiadta: Magyar Békekör