Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus kérdéseihez – 3. rész
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

V
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében
Fentebb beszéltem a proletárdiktatúráról történelmi kikerülhetetlensége szempontjából, osztálytartalma szempontjából, állami természete szempontjából, s végül azoknak a romboló és alkotó feladatoknak a szempontjából, amelyeket egy egész történelmi időszak folyamán, a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmeneti időszaknak nevezett időszak folyamán kell teljesítenie.

Most a proletárdiktatúráról a diktatúra szerkezete szempontjából, a diktatúra „mechanizmusa” szempontjából, azoknak a „hajtószíjaknak”, „emelőknek” és annak az „irányító erőnek” a szerepe és jelentősége szempontjából kell beszélnünk, amelyek összességükben a „proletárdiktatúra rendszerét” (Lenin) alkotják s amelyek segítségével a proletárdiktatúra mindennapos munkája végbemegy.

Melyek ezek a „hajtószíjak” vagy „emelők” a proletárdiktatúra rendszerében? Mi az az „irányító erő”? Miért van rájuk szükség?

Az emelők vagy hajtószíjak — a proletár- diktatúrának azok a tömegszervezetei, melyek segítsége nélkül a diktatúra megvalósítása lehetetlen.

Az irányító erő—a proletariátus élenjáró osztaga, a proletariátus élcsapata, mely a proletárdiktatúra legfőbb vezető ereje.

Ezekre a hajtószíjakra, emelőkre és erre az irányító erőre a proletariátusnak azért van szüksége, mert nélkülük a győzelemért vívott harcában fegyvertelen hadseregként állna a szervezett és felfegyverzett tőkével szemben. Ezekre a szervezetekre a proletariátusnak azért van szüksége, mert nélkülük múlhatatlanul vereséget szenvedne a burzsoázia megdöntéséért folyó harcában, a saját hatalma megszilárdításáért, a szocializmus építéséért folytatott harcában. E szervezetek rendszeres segítsége és az élcsapat irányító ereje azért szükséges, mert e feltételek nélkül lehetetlen a proletariátusnak némileg is tartós és erős diktatúrája.

Melyek ezek a szervezetek?

Először, a munkások szakszervezetei, elágazásaikkal a központban és a vidéken, számos termelési, kulturális, nevelő és egyéb szervezet formájában. Ezek valamennyi szakma munkásait egyesítik. A szakszervezet nem pártjellegű szervezet. A szakszervezeteket a nálunk uralkodó munkásosztály összességét magában foglaló szervezetnek lehet nevezni. A szakszervezetek a kommunizmus iskolái. A szakszervezetek kiválasztják soraikból a legjobb elemeket az igazgatás minden területén végzendő vezető munkára. A munkásosztályon belül létrehozzák a kapcsolatot a haladók és az elmaradottak között. Összekötik a munkástömegeket a munkásosztály élcsapatával.

Másodszor, a Szovjetek, számos elágazásukkal a központban és a vidéken, közigazgatási, gazdasági, katonai, kulturális és egyéb állami szervezetek formájában, valamint a dolgozók ama rengeteg önkéntes tömegegyesülete, amelyek ezeket az állami szervezeteket körülveszik és a lakossággal összekötik. A Szovjetek a város és a falu összes dolgozóinak tömegszervezetei. A Szovjetek nem pártjellegű szervezetek. A Szovjetek — a proletárdiktatúra közvetlen kifejezői. A Szovjeteken megy keresztül a diktatúra megszilárdítására és a szocializmus építésére irányuló minden és mindenféle intézkedés. A Szovjetek útján valósul meg a parasztság állami vezetése a proletariátus által. A Szovjetek kötik össze a dolgozók milliós tömegeit a proletariátus élcsapatával.

Harmadszor, a különféle szövetkezetek különféle elágazásaikkal. Ez a dolgozók tömegszervezete, nem pártjellegű szervezet, amely a dolgozókat mindenekelőtt mint fogyasztókat, s idővel mini termelőket is egyesíti (mezőgazdasági szövetkezet). Különös jelentőségre tesz szert a proletárdiktatúra megszilárdulása után, a széleskörű építés időszakában. Megkönnyíti a proletariátus élcsapatának kapcsolatát a parasztság tömegeivel és megteremti a lehetőségét annak, hogy a parasztságot bevonjuk a szocialista építés folyamatába.

Negyedszer, az ifjúsági szövetség. Ez a munkás- és parasztifjúság tömegszervezete, nem pártjellegű, de a párthoz tartozó szervezet. Feladata, hogy segítse a pártot az ifjú nemzedék szocialista szellemű nevelésében. Fiatal tartalékokat ad a proletariátus valamennyi többi tömegszervezetének az igazgatás minden területén. Az ifjúsági szövetség különös jelentőségre tett szert a proletárdiktatúra megszilárdulása után, a proletariátus széleskörű kulturális és nevelőmunkájának időszakában.

Végül, a proletariátus pártja, élcsapata. Ereje abban rejlik, hogy magábagyűjti a proletariátus legjobbjait, valamennyi tömegszervezetéből. Rendeltetése, hogy a proletariátus kivétel nélkül valamennyi tömegszervezetének munkáját összefogja és működésüket egy cél felé, a proletariátus felszabadításának célja felé irányítsa. Márpedig ezeknek a szervezeteknek összefogására és egy cél felé irányítására feltétlenül szükség van, mert enélkül lehetetlen a proletariátus harcának egysége, mert enélkül lehetetlen a proletártömegek vezetése a hatalomért folyó harcukban, a szocializmus építéséért folyó harcukban. De a proletariátus tömegszervezeteinek munkáját összefogni és irányítani csak a proletariátus élcsapata, pártja tudja. Csak a proletariátus pártja, a kommunisták pártja képes arra, hogy a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezetőnek ezt a szerepét betöltse.

Miért?

„Először azért, mert a párt gyűjtőhelye a munkásosztály legjobb elemeinek, akiknek közvetlen kapcsolatuk van a proletariátus párton kívüli szervezeteivel s igen gyakran vezetik is ezeket a szervezeteket; másodszor, mert a párt, mint a munkásosztály legjobbjainak gyűjtőhelye, a legjobb iskola, amelyben a munkásosztály olyan vezetőit lehet kiképezni, akik osztályuk minden szervezeti formáját vezetni tudják; harmadszor, mert a párt, mint a munkásosztály vezetőinek legjobb iskolája, tapasztaltságánál és tekintélyénél fogva az egyetlen szervezet, mely a proletariátus harcának vezetését központosítani tudja és ilymódon a munkásosztály valamennyi és mindennemű párton kívüli szervezetét kisegítő szervekké és azokká a hajtószíjakká változtatja, amelyek a pártot az osztállyal összekötik” (lásd „A leninizmus alapjairól”).

A párt a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető erő.

„A párt a proletariátus osztály-egyesülésének legmagasabb formája” (Lenin).

Így tehát: a szakszervezet, mint a proletariátus tömegszervezete, mely a pártot az osztállyal köti össze, mindenekelőtt a termelés vonalán; a Szovjet, mint a dolgozók tömegszervezete, mely a pártot a dolgozókkal köti össze, mindenekelőtt állami vonalon; a szövetkezet, mint főképpen a parasztság tömegszervezete, mely a pártot a paraszttömegekkel köti össze, mindenekelőtt gazdasági vonalon, a parasztságnak a szocialista építésbe való bevonása vonalán; az ifjúsági szövetség, mint a munkás- és parasztifjúság tömegszervezete, melynek az a hivatása, hogy a proletariátus élcsapatának megkönnyítse az új nemzedék szocialista nevelését és a fiatal tartalékok kiképzését; s végül a párt, mint az a fő irányító erő a proletárdiktatúra rendszerében, amely hivatott mind e tömegszervezeteket vezetni — ilyen általában a diktatúra „mechanizmusának”, a „proletárdiktatúra rendszerének” képe.

Párt nélkül, mint fő vezető erő nélkül, lehetetlen a proletariátusnak csak némileg is tartós és szilárd diktatúrája.

Ilymódon, Lenin szavaival, „az eredmény, mindent összevéve, egy formailag nem kommunista, rugalmas és aránylag széleskörű, roppant hatalmas proletár apparátus, amelynek révén a párt szorosan egybekapcsolódik az osztállyal és a tömeggel s amelynek révén, a párt vezetésével, megvalósul az osztály diktatúrája” (XXV. köt. 192. old.).

Ez persze nem úgy értendő, hogy a pártnak helyettesíteni kell és lehet a szakszervezeteket, a Szovjeteket és a többi tömegszervezetet. A párt megvalósítja a proletariátus diktatúráját. De nem közvetlenül valósítja meg, hanem a szakszervezetek segítségével, a Szovjeteken és elágazásaikon keresztül. E „hajtószíjak” nélkül csak némileg is szilárd diktatúra lehetetlen volna.

„Nem lehet — mondja Lenin — megvalósítani a diktatúrát néhány «hajtószíj» nélkül, amelyek az élcsapatot egybekapcsolják az élenjáró osztály tömegével, ezt pedig a dolgozók tömegével” (XXVI. köt. 65. old.).

„A párt úgyszólván magábagyűjti a proletariátus élcsapatát s ez az élcsapat valósítja meg a proletariátus diktatúráját. S ha nincs olyan alap, mint a szakszervezetek, nem lehet megvalósítani a diktatúrát, nem lehet állami funkciókat teljesíteni. Ezeket viszont több ugyancsak valamilyen új típusú külön intézmény útján, nevezetesen a szovjet apparátus útján kell gyakorolni” (XXVI. köt. 64. old.).

A párt vezetőszerepének legfőbb kifejezése, például nálunk, a Szovjetunióban, a proletárdiktatúra országában, az a tény, hogy szovjet szervezeteink és más tömegszervezeteink egyetlen fontos politikai vagy szervezeti kérdést sem döntenek el a párt irányító útmutatásai nélkül. Ebben az értelemben azt lehetne mondani, hogy a proletariátus diktatúrája lényegében élcsapatának „diktatúrája”, pártjának mint a proletariátus fő vezető erejének „diktatúrája”. Lenin erről ezt mondta a Kommunista Internacionále II. kongresszusán:

„Tanner azt mondja, hogy a proletariátus diktatúrája mellett van, de a proletariátus diktatúráját nem egészen úgy képzeli el, mint mi. Azt mondja, hogy mi a proletariátus diktatúráján, lényegében, a proletariátus szervezett és öntudatos kisebbségének diktatúráját értjük.

S valóban, a kapitalizmus korszakában, amikor a munkástömegek szüntelen kizsákmányolásnak vannak kitéve és nem fejleszthetik emberi képességeiket, a politikai munkáspártokra éppen az a legjellemzőbb, hogy osztályuknak csak kisebbségét ölelhetik fel. A politikai párt az osztálynak csak kisebbségét egyesítheti, éppúgy, mint ahogy az igazán öntudatos munkások minden kapitalista társadalomban a munkásoknak csak kisebbségét alkotják. Ezért kénytelenek vagyunk elismerni, hogy csak ez az öntudatos kisebbség vezetheti és sorakoztathatja fel maga mögé a széles munkástömegeket. S ha Tanner elvtárs azt mondja, hogy ő ellensége a pártnak, ugyanakkor azonban amellett van, hogy a legjobban szervezett és legforradalmibb munkásokból álló kisebbség mutassa az utat az egész proletariátusnak, akkor azt mondom, hogy a valóságban nincs közöttünk különbség” (XXV. köt. 347. old.).

Ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy a proletariátus diktatúrája és a párt vezetőszerepe (a párt „diktatúrája”) közé egyenlőségi jelet lehet tenni, hogy az egyiket azonosítani lehet a másikkal, hogy az egyiket fel lehet cserélni a másikkal. Így például Szorin azt mondja, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”. Ez a tétel, mint látjuk, azonosítja a „párt diktatúráját” a proletariátus diktatúrájával. Lehet-e a leninizmus alapján maradva ezt az azonosítást helyesnek tartani? Nem, nem lehet. Mégpedig azért nem, mert:

Először. Lenin a Kommunista Internationale II. kongresszusán mondott fentebb idézett beszédében egyáltalában nem azonosítja a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával. Csupán azt mondja, hogy „csak az öntudatos kisebbség (azaz a párt. — I. Szt.) vezetheti és sorakoztathatja fel maga mögé a széles munkástömegeket”, hogy éppen ebben az értelemben „mi a proletariátus diktatúráján, lényegében, a proletariátus szervezett és öntudatos kisebbségének diktatúráját értjük”.

Ha azt mondjuk „lényegében”, ezzel még nem mondtuk, hogy „teljesen”. Gyakran mondjuk, hogy a nemzeti kérdés lényegében parasztkérdés. S ez teljesen helyes. De ez még nem jelenti azt, hogy a nemzeti kérdés fedi a parasztkérdést, hogy a parasztkérdés és a nemzeti kérdés egyenlő terjedelmű, hogy a parasztkérdés azonos a nemzeti kérdéssel. Felesleges bizonyítani, hogy a nemzeti kérdés szélesebb terjedelmű és gazdagabb tartalmú a parasztkérdésnél. Ugyanezt kell mondani, ennek analógiájára, a párt vezetőszerepéről és a proletariátus diktatúrájáról. Ha a párt valósítja is meg a proletariátus diktatúráját, és ebben az értelemben a proletariátus diktatúrája, lényegében, pártjának „diktatúrája”, ez még nem jelenti azt, hogy a „párt diktatúrája” (vezetőszerepe) azonos a proletariátus diktatúrájával, hogy az előbbi ugyanolyan terjedelmű, mint az utóbbi. Felesleges bizonyítani, hogy a proletariátus diktatúrája szélesebb terjedelmű és gazdagabb tartalmú, mint a párt vezetőszerepe. A párt valósítja meg a proletárdiktatúrát, de a proletárdiktatúrát valósítja meg és nem valami másmilyent. Aki a párt vezetőszerepét azonosítja a proletariátus diktatúrájával, az a proletariátus diktatúráját felcseréli a párt „diktatúrájával”.

Másodszor. A proletariátus tömegszervezeteinek egyetlen fontos határozata sem jön létre a párt vezető útmutatásai nélkül. Ez valóban így van. De azt jelenti-e ez, hogy a párt vezető útmutatásai kimerítik a proletárdiktatúra fogalmát? Azt jelenti-e ez, hogy eszerint a párt vezető útmutatásait azonosítani lehet a proletariátus diktatúrájával? Világos, hogy nem ezt jelenti. A proletárdiktatúra jelenti a párt vezető útmutatásait, plusz ezeknek az útmutatásoknak a végrehajtását a proletariátus tömegszervezetei által, plusz megvalósításukat a lakosság által. Mint látják, itt az átmenetek és közbenső fokok egész sorával van dolgunk, amelyek a proletárdiktatúrának korántsem lényegtelen mozzanatai. A párt vezető útmutatásai és megvalósításuk közt tehát ott van a vezetettek akarata és cselekvése, az osztály akarata és cselekvése, készsége (vagy vonakodása) ez útmutatások támogatására, képessége (vagy képtelensége) ez útmutatások végrehajtására, képessége (vagy képtelensége) végrehajtásukra éppen olymódon, ahogy azt a helyzet megköveteli. Aligha kell bizonyítani, hogy a pártnak, amely vállalta a vezetést, okvetlenül számolnia kell a vezetettek akaratával, helyzetével, öntudatuk színvonalával, nem lehet figyelmen kívül hagynia osztálya akaratát, helyzetét és öntudata színvonalát. Ezért az, aki a párt vezetőszerepét azonosítja a proletariátus diktatúrájával, az az osztály akaratát és cselekvését felcseréli a párt útmutatásaival.

Harmadszor. „A proletárdiktatúra — mondja Lenin — a győztes és a politikai hatalmat saját kezébe vevő proletariátus osztályharca” (XXIV. köt. 311. old.). Miben fejeződhet ki ez az osztályharc? Kifejeződhet a proletariátusnak a megdöntött burzsoázia támadásai ellen, vagy a külföldi burzsoázia intervenciója ellen irányuló fegyveres akcióiban. Kifejeződhet a polgárháborúban, ha a proletárhatalom még nem szilárdult meg. Kifejeződhet a proletariátus széleskörű szervező és építő munkájában — melybe bevonja a nagy tömegeket —, miután a hatalom már megszilárdult. Mindezekben az esetekben a cselekvő személy: a proletariátus mint osztály. Sohasem fordult elő, hogy mindezeket az akciókat a párt, pusztán a párt hajtotta végre, kizárólag a saját erejével, az osztály támogatása nélkül. A párt rendszerint csak vezeti ezeket az akciókat, s annyiban vezeti, amennyiben mögötte van az osztály támogatása. Mert a párt nem pótolhatja, nem helyettesítheti az osztályt. Mert a párt, ha mégolyan fontos vezetőszerepe van is, mégis csak része az osztálynak. Ezért, aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az az osztályt felcseréli a párttal.

Negyedszer. A párt megvalósítja a proletariátus diktatúráját. „A párt a proletariátusnak közvetlenül kormányzó élcsapata, a proletariátus vezetője” (Lenin). Ebben az értelemben a párt veszi kezébe a hatalmat, a párt kormányozza az országot. De ezt nem szabad úgy érteni, hogy a párt az államhatalom megkerülésével, az államhatalom nélkül valósítja meg a proletárdiktatúrát, hogy a párt a Szovjetek megkerülésével, s nem a Szovjeteken keresztül kormányozza az országot. Ez még nem jelenti azt, hogy a párt azonosítható a Szovjetekkel, az államhatalommal. A párt a hatalom magva. De a párt nem az államhatalom és nem azonosítható azzal.

„Mint kormányzó pártnak — mondja Lenin — feltétlenül össze kellett olvasztanunk a párt «csúcsait» a Szovjetek «csúcsaival» — ezek nálunk össze vannak olvasztva s így is maradnak” (XXVI. köt. 208. old.). Ez valóban így van. De Lenin ezzel semmiképpen sem akarja azt mondani, hogy szovjet intézményeink a maguk egészében, például hadseregünk, közlekedésünk, gazdasági intézményeink stb. — pártunk intézményei, hogy a párt helyettesítheti a Szovjeteket és elágazásaikat, hogy a párt azonosítható az államhatalommal. Lenin nem egyszer mondta, hogy „a Szovjetek rendszere a proletariátus diktatúrája”, hogy „a Szovjethatalom a proletariátus diktatúrája” (XXIV. köt. 15. és 14. old.), de sohasem mondta, hogy a párt — az államhatalom, hogy a Szovjetek és a párt ugyanaz. A párt, melynek többszázezer tagja van, a központban és a vidéken vezeti a Szovjeteket és elágazásaikat, amelyek a párttagok és pártonkívüliek tízmillióit ölelik fel, de a párt nem helyettesítheti és nem szabad, hogy helyettesítse a Szovjeteket. Ezért mondja Lenin, hogy „a diktatúrát a Szovjetekben szervezett proletariátus gyakorolja, amelyet a bolsevikok kommunista pártja vezet”, hogy „a párt egész munkája a Szovjetek útján folyik, amelyek a dolgozó tömegeket, foglalkozási ágra való tekintet nélkül, egyesítik” (XXV. köt. 192. és 193. old), hogy a diktatúrát „a szovjet apparátus útján kell gyakorolni” (XXVI. köt. 64. old.). Ezért, aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az a Szovjeteket, vagyis az államhatalmat felcseréli a párttal.

Ötödször. A proletárdiktatúra fogalma állami fogalom. A proletárdiktatúra feltétlenül magában foglalja az erőszak fogalmát. Erőszak nélkül nincs diktatúra, ha a diktatúrát a szó pontos értelmében fogjuk fel. Lenin meghatározása szerint a proletárdiktatúra olyan „hatalom, amely közvetlenül erőszakra támaszkodik” (XIX. köt. 315. old.). Ezért a pártnak a proletárok osztályával szemben gyakorolt diktatúrájáról beszélni és ezt a proletariátus diktatúrájával azonosítani annyi, mintha azt mondanók, hogy a pártnak saját osztálya irányában nemcsak vezetőnek, nemcsak vezérnek és tanítónak, hanem valamiféle diktátornak is kell lennie, aki erőszakot alkalmaz vele szemben, ami természetesen gyökerében helytelen. Ezért, aki a „párt diktatúráját” azonosítja a proletárdiktatúrával, az hallgatólagosan abból indul ki, hogy a párt tekintélyét a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszakra lehet építeni, ami pedig képtelenség és teljességgel összeegyeztethetetlen a leninizmussal. A párt tekintélye a munkásosztály bizalmán alapul. A munkásosztály bizalmát pedig erőszakkal nem lehet megszerezni — az erőszak csak megöli ezt a bizalmat —, hanem a párt helyes elméletével, a párt helyes politikájával, a pártnak a munkásosztály iránti hűségével, a munkásosztály tömegeihez fűződő kapcsolatával s azzal a készségével és képességével, hogy a tömegeket jelszavai helyességéről meggyőzze.

Mi következik mindebből?

Ebből az következik, hogy:

1) Lenin ezt a szót: a párt diktatúrája, nem a szó pontos értelmében („erőszakra támaszkodó hatalom”), hanem átvitt értelemben, a párt osztatlan vezetése értelmében használja;

2) aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az meghamisítja Lenint, helytelenül tulajdonítja a pártnak a munkásosztállyal mint egésszel szemben alkalmazott erőszak funkcióját;

3) aki a pártnak erőszakfunkciókat tulajdonít a munkásosztállyal mint egésszel szemben, ami nem fér össze a párttal, az megsérti az élcsapat és az osztály, a párt és a proletariátus közti helyes kölcsönös viszony elemi követelményéit.

Így eljutottunk közvetlenül ahhoz a kérdéshez, milyen a kölcsönös viszony a párt és az osztály között, a munkásosztályon belül a párttagok és a pártonkívüliek között.

Lenin meghatározása szerint ez a kölcsönös viszony „a kölcsönös bizalom a munkásosztály élcsapata és a munkástömegek között” (XXVI. köt. 235. old.).

Mit jelent ez?

Ez, először, azt jelenti, hogy a pártnak gondosan kell figyelnie a tömegek szavára, hogy figyelmesen számba kell vennie a tömegek forradalmi ösztönét, hogy tanulmányoznia kell a tömegek harci gyakorlatát, azon ellenőrizve politikája helyességét, hogy tehát nemcsak tanítania kell a tömegeket, hanem tanulnia is kell tőlük.

Ez, másodszor, azt jelenti, hogy a pártnak napról napra igyekeznie kell megnyerni a proletártömegek bizalmát, hogy politikájával és munkájával ki kell kovácsolnia a maga számára a tömegek támogatását, hogy nem parancsolgatnia, hanem mindenekelőtt meggyőznie kell, megkönnyítve a tömegeknek azt, hogy saját tapasztalataik alapján felismerjék a párt politikájának helyességét, hogy tehát osztálya vezetőjének, vezérének, tanítójának kell lennie.

E feltételek megszegése az élcsapat és az osztály közti helyes viszony megzavarását, a „kölcsönös bizalom” aláásását, mind az osztály-, mind a pártfegyelem felbomlását jelenti.

„Ma már bizonyára majdnem mindenki látja — mondja Lenin —, hogy a bolsevikok nemhogy két és fél évig, de két és fél hónapig sem tarthatták volna magukat hatalmon, ha pártunkban nem lett volna a legszigorúbb fegyelem, valóságos vasfegyelem, ha a párt nem élvezte volna a munkásosztály egész tömegének, azaz mindazoknak legteljesebb és legodaadóbb támogatását, akik a munkásosztály gondolkodó, tisztességes, önfeláldozó, befolyásos, az elmaradt rétegeket vezetni vagy magukkal ragadni képes elemei” (XXV. köt. 173. old.).

„A proletariátus diktatúrája — mondja továbbá Lenin — szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók és tízmilliók szokásainak ereje — a legrettenetesebb erő. Acélos és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot sikeresen vívni lehetetlen” (XXV. köt. 190. old.).

De hogyan szerzi meg a párt az osztálynak e bizalmát és támogatását? Hogyan alakul ki a proletárdiktatúrához feltétlenül szükséges vasfegyelem, milyen talajon növekszik?

Lenin erről azt mondja:

„Mi tartja fenn a proletariátus forradalmi pártjának fegyelmét? mi ellenőrzi? mi erősíti? Először, a proletár élcsapat öntudatossága és odaadása a forradalom iránt, kitartása, önfeláldozása, hősiessége. Másodszor, az a képessége, hogy a dolgozók legszélesebb tömegeivel, elsősorban a proletártömegekkel, de a nem-proletár dolgozó tömegekkel is, felvegye a kapcsolatot, közelkerüljön hozzájuk s bizonyos mértékig, mondhatnók, egybeolvadjon velük. Harmadszor, a proletár élcsapat politikai vezetésének helyessége, politikai stratégiájának és taktikájának helyessége, feltéve, hogy a legszélesebb tömegek saját tapasztalataik alapján meggyőződtek ennek a vezetésnek helyességéről. Ezek nélkül a feltételek nélkül lehetetlen a fegyelmet megteremteni egy forradalmi pártban, amelynek képesnek kell lennie arra, hogy valóban pártja legyen annak az élenjáró osztálynak, amelyre a burzsoázia megdöntésének és az egész társadalom átalakításának feladata vár. Ezek nélkül a feltételek nélkül a fegyelem megteremtésére irányuló kísérletekből múlhatatlanul üres külsőség, frázis, komédia lesz. Másrészt azonban ezek a feltételek nem alakulhatnak ki egyszerre. Csak hosszú munka, keserves tapasztalatok árán lehet azokat megteremteni; megteremtésüket csak a helyes forradalmi elmélet könnyítheti meg, amely azonban nem dogma, hanem csak a valóban tömegjellegű és valóban forradalmi mozgalom gyakorlatával való szoros kapcsolatban alakul ki véglegesen” (XXV. köt. 174. old.).

Továbbá:

„A kapitalizmus fölötti győzelem biztosításához az szükséges, hogy helyes legyen a viszony a vezető — kommunista — párt, a forradalmi osztály — a proletariátus — és a tömeg, vagyis a dolgozók és kizsákmányoltak összessége között. Csak a kommunista párt képes vezetni a proletariátust a kapitalizmus erői ellen folyó könyörtelen, döntő, végső harcban, de csak akkor, ha valóban élcsapata a forradalmi osztálynak, ha egyesíti magában a forradalmi osztály valamennyi legjobb elemét, ha teljesen öntudatos és odaadó, szívós forradalmi harc tapasztalatai által felvilágosított és megedzett kommunistákból áll, ha elválaszthatatlanul egybe tudott kapcsolódni osztálya egész életével és az osztályon át a kizsákmányoltak egész tömegével s teljes bizalmat tudott kelteni ebben az osztályban és ebben a tömegben. Másrészt, csak az ilyen párt vezetésével képes a proletariátus arra, hogy minden erejét belevesse forradalmi előretörésébe és semmivé tegye a kapitalizmus által megrontott, jelentéktelen kisebbséget alkotó munkásarisztokrácia, a régi trade-unionista és szövetkezeti stb. vezérek elkerülhetetlen közönyét és részben ellenállását, csak így képes arra, hogy latba vesse minden erejét, amely éppen a tőkés társadalom gazdasági szerkezeténél fogva hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a proletariátusnak a lakosság egészéhez viszonyított aránya” (XXV. köt. 315. old.).

Ezekből az idézetekből az következik, hogy:

1) a párt tekintélye és a munkásosztály vasfegyelme, ami a proletárdiktatúrához szükséges, nem a félelemre, vagy a párt „korlátlan” jogaira épül, hanem a munkásosztálynak a párt iránti bizalmára, a munkásosztály által a pártnak nyújtott támogatásra;

2) a párt a munkásosztály bizalmát nem egycsapásra és nem a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszak útján szerzi meg, hanem a tömegek közötti huzamos munkájával, helyes politikájával, azzal, hogy a tömegeket saját tapasztalataik alapján meg tudja győzni politikája helyességéről, hogy biztosítani tudja magának a munkásosztály támogatását, hogy fel tudja sorakoztatni maga mögé a munkásosztály tömegeit;

3) a párt helyes politikája nélkül, melyet a tömegek harci tapasztalata támaszt alá, s a munkásosztály bizalma nélkül, igazi pártvezetés nincs és nem is lehet;

4) a pártot és a párt vezetését, ha a párt az osztály bizalmát bírja, s ha ez a vezetés igazi vezetés, nem lehet a proletariátus diktatúrájával szembeállítani, mert a munkásosztály bizalmát élvező párt által gyakorolt vezetés (a párt „diktatúrája”) nélkül nem lehetséges valamennyire is szilárd proletárdiktatúra.

E feltételek nélkül a párt tekintélye és a vasfegyelem a munkásosztályban vagy üres frázis, vagy hencegés és kalandorság.

Nem lehet a proletariátus diktatúráját a párt gyakorolta vezetéssel („diktatúrával”) szembeállítani. Nem lehet, mert a párt által gyakorolt vezetés a proletárdiktatúrában a legfontosabb, ha csak valamennyire is szilárd és teljes diktatúrára gondolunk, s nem olyanra, mint amilyen például a Párizsi Kommün volt, amely nem volt teljes és nem volt szilárd diktatúra. Nem lehet, mert a proletárdiktatúra és a párt által gyakorolt vezetés, úgyszólván, a munkának ugyanazon a vonalán halad, egyazon irányban hat.

„Már maga a kérdésnek olyan feltevése — mondja Lenin —, hogy «a párt diktatúrája vagy az osztály diktatúrája? a vezérek diktatúrája (pártja) vagy a tömegek diktatúrája (pártja)?» — a leghihetetlenebb és legkilátástalanabb eszmezavarról tanúskodik… Mindenki tudja, hogy a tömegek osztályokra oszlanak . . ., hogy az osztályokat rendszerint és a legtöbb esetben, legalábbis a modern civilizált országokban, politikai pártok vezetik; hogy a politikai pártokat általános szabályképpen a legtekintélyesebb, legbefolyásosabb, legtapasztaltabb, a legfelelősségteljesebb tisztségekre megválasztott egyének, úgynevezett vezérek, többé vagy kevésbé állandó csoportjai vezetik . .. Ha valaki odáig megy. . ., hogy a tömegek diktatúráját általában szembeállítja a vezérek diktatúrájával, értelmetlenséget és ostobaságot követ el, amin csak nevetni lehet” (XXV. köt. 187. és 188. old.).

Ez tökéletesen helyes. De ez a helyes tétel abból az előfeltételből indul ki, hogy az élcsapat és a munkástömegek, a párt és az osztály között helyes kölcsönös viszony áll fenn. Abból az előfeltételből indul ki, hogy az élcsapat és az osztály közti viszony, hogy úgy mondjuk, normális marad, megmarad a „kölcsönös bizalom” keretében.

SaLa