Írta: J. V. Sztálin

Az ellenzéki blokk a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártban

Tézisek a SzK(b)P XV. országos konferenciája számára, amelyeket a konferencia elfogadott és a SzK(b)P Központi Bizottsága jóváhagyott

A mostani időszak jellemző vonása az, hogy bonyolultabbá vált a harc egyrészt a tőkés országok és országunk között, másrészt országunkon belül a szocialista elemek és a tőkés elemek között.

A világtőkének országunk gazdasági bekerítésére, politikai elszigetelésére, az álcázott blokádra, és végül a Szovjetunió munkásai által a harcoló nyugati munkásoknak és a keleti elnyomott népeknek nyújtott segítség megbosszulására irányuló kísérletei külső jellegű nehézségeket teremtenek, — országunknak a helyreállítási időszakból az ipar új technikai alapon való újjáalakítása időszakába való átmenete pedig és a gazdaságunk kapitalista elemei és szocialista elemei között ezzel kapcsolatban bonyolultabbá váló harc belső jellegű nehézségeket teremt.

A párt látja ezeket a nehézségeket és megvan a lehetősége arra, hogy leküzdje őket. A párt a proletariátus milliós tömegeinek támogatásával máris leküzdi ezeket a nehézségeket és biztos kézzel vezeti az országot a szocializmushoz vezető úton. De pártunknak nem minden osztaga hisz a további előrehaladás lehetőségében. Pártunk egyes részei — igaz, hogy kisszámú részei — a nehézségektől megijedve elernyednek és ingadoznak, kétségbeesnek és dekadens hangulatot terjesztenek, kételkednek a proletariátus alkotó erőiben és erőt vesz rajtuk a kapituláns ideológia.

Ebben a tekintetben a mostani kritikus időszak bizonyos mértékben emlékeztet az 1917.-es Októberi Forradalom fordulópontot jelentő időszakára. Akkor, 1917-ben, a bonyolult helyzetnek és a burzsoá forradalomból a szocialista forradalomba való átmenet nehézségeinek hatása alatt a párt egy része ingadozni kezdett, defetista lett, nem hitt a forradalom győzelmében, nem hitt abban, hogy a proletariátus meg tudja ragadni és meg is tudja tartani a hatalmat (Kamenyev, Zinovjev), — hasonlóképpen most, a jelenlegi kritikus időszakban is, a szocialista építés új szakaszára való átmenet nehézségeinek hatása alatt, pártunk bizonyos köreiben ingadoznak, nem hisznek abban, hogy országunk szocialista elemei legyőzhetik a kapitalista elemeket, hogy a Szovjetunióban a szocializmus győzelmes építése lehetséges.

Az ellenzéki blokk a pártunk egy részének soraiban elterjedt e dekadens és defetista hangulat kifejezője.

A párt látja a nehézségeket és megvan a lehetősége arra, hogy leküzdje őket. De ahhoz, hogy ezeket a nehézségeket leküzdjük, mindenekelőtt le kell küzdenünk a pártunk egy részének soraiban elterjedt dekadens hangulatot és defetista ideológiát.

Az ellenzéki blokk 1926 október 16-i okmányában, amelyben lemond a frakciózásról és elhatárolja magát a SzK(b)P-n belül és kívül működő nyilvánvalóan mensevik csoportosulásoktól, egyszersmind kijelenti, hogy megmarad régi elvi álláspontján, nem tagadja meg elvi hibáit és ezeket a hibás nézeteket a párt szervezeti szabályzatának keretein belül védelmezni fogja.

Ebből következik, hogy az ellenzéki blokk a jövőben is terjeszteni szándékozik a pártban a dekadens hangulatot és a kapituláns ideológiát, hogy a jövőben is propagálni szándékozik a pártban hibás nézeteit.

A pártnak ezért az a soronlevő feladata, hogy feltárja az ellenzéki blokk fő nézeteinek elvi tarthatatlanságát, megmagyarázza, hogy ezek a nézetek összeférhetetlenek a leninizmus alapjaival és döntő eszmei harcot indítson az ellenzéki blokk elvi hibái ellen, azzal a célkitűzéssel, hogy azokat teljesen leküzdje.

I
Az „új ellenzék Trockizmusba való átmenete forradalmunk jellegének és távlatainak fő kérdésében

A párt abból indul ki, hogy forradalmunk szocialista forradalom, hogy az Októberi Forradalom nemcsak jeladás, lökés és kiindulópont a nyugati szocialista forradalom számára, hanem egyszersmind, először, bázisa a forradalmi világmozgalom további kibontakozásának, és, másodszor, megnyitja a Szovjetunióban a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakát (proletárdiktatúra), amelynek folyamán a proletariátus, ha helyes parasztpolitikát folytat, sikerrel építheti és fogja építeni a teljes szocialista társadalmat, természetesen feltéve, hogy egyrészt a nemzetközi forradalmi mozgalom ereje és másrészt a Szovjetunió proletariátusának ereje elég nagy lesz ahhoz, hogy a Szovjetuniót az imperializmus katonai intervenciójától megóvja.

A trockizmus teljesen más nézeteket vall forradalmunk jellegéről és távlatairól. A trockizmus, habár 1917 októberében együtt haladt a párttal, abból indult és ma is abból indul ki, hogy forradalmunk önmagában véve lényegében nem szocialista forradalom, — hogy az Októberi Forradalom csak jeladás, lökés és kiindulópont a nyugati szocialista forradalom számára, — hogy ha a világforradalom késik és a legközelebbi időszakban nem érkezik meg idejében a győzelmes nyugati szocialista forradalom, akkor a proletárhatalomnak Oroszországban el kell buknia vagy el kell fajulnia (ami egy és ugyanaz) a proletariátus és a parasztság közötti elkerülhetetlen összeütközések nyomására.

A párt, amikor megszervezte az Októberi Forradalmat, abból indult ki, hogy „a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is”, hogy „ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést”, szembe tud és szembe kell hogy forduljon „a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” (Lenin, XVIII. köt. 232—233. old.), — a trockizmus viszont, amikor Október időszakában együttműködött a párttal, ellenkezőleg, abból indult ki, hogy „nincs remény arra. . . hogy, például, a forradalmi Oroszország meg tudna állni a konzervatív Európával szemben” (Trockij, III. köt. 1. rész, 90. old., „A békeprogram”; először 1917 augusztusában jelent meg).

A párt abból indul ki, hogy a Szovjetunióban minden megvan, ami „szükséges és elegendő” „a teljes szocialista társadalom felépítéséhez” (Lenin. „A szövetkezetekről”), — a trockizmus viszont, ellenkezőleg, abból indul ki, hogy „a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé” (Trockij, III. köt. 1. rész, 93. old., 1922-ben írt „Utószó” a „Béke- program”-hoz).

A párt abból indul ki, hogy „10—20 évi helyes kölcsönös viszony a parasztsággal, s akkor biztosítva van a győzelem világméretekben” (Lenin. „A terményadóról” c. brosúra vázlata), — a trockizmus viszont, ellenkezőleg, abból indul ki, hogy a proletariátus a világforradalom győzelme előtt nem lehet helyes kölcsönös viszonyban a parasztsággal, hogy a proletariátus, miután megragadta a hatalmat, „ellenséges összeütközésbe kerül nemcsak a burzsoázia valamennyi csoportjával, amelyek forradalmi harcának első idejében támogatták, hanem a parasztság széles tömegeivel is, amelyek segítségével hatalomra jutott”, hogy „az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében rejlő ellentmondások csak nemzetközi méretekben oldhatók meg, a proletariátus világforradalmának porondján” (Trockij, 1922-ben írt „Előszó” az „1905” c. könyvhöz).

A konferencia megállapítja, hogy Trockij és elvbarátai az alapvető kérdésről, forradalmunk jellegének és távlatainak kérdéséről olyan nézeteket vallanak, amelyeknek semmi közük sincs pártunk nézeteihez, a leninizmushoz.

A konferencia megállapítja, hogy ezek a nézetek — minthogy lebecsülik forradalmunknak, mint a forradalmi világmozgalom további fejlődése bázisának történelmi szerepét és jelentőségét, minthogy gyengítik a szovjet proletariátusnak a szocializmus további építésére irányuló akaratát, s ezzel gátolják a nemzetközi forradalom erőinek kibontakozását — ellentmondanak az igazi internacionalizmus elveinek és a Kommunista Internacionále fő vonalának.

A konferencia megállapítja, hogy Trockijnak és elvbarátainak ezek a nézetei határozott közeledést jelentenek a szociáldemokrácia nézeteihez, ahogyan ezeket a szociáldemokrácia jelenlegi vezetője, Ottó Bauer képviseli, aki azt állítja, hogy „Oroszországban, ahol a proletariátus a nemzetnek csak jelentéktelen kisebbsége, a proletariátus csak ideiglenesen tudja fenntartani uralmát”, hogy „elkerülhetetlenül újra el kell azt veszítenie, mihelyt a nemzet paraszti tömege kulturális tekintetben eléggé éretté válik arra, hogy maga vegye kezébe a hatalmat”, hogy „az ipari szocializmus ideiglenes uralma az agrárjellegű Oroszországban csak láng, amely harcra hívja az ipari Nyugat proletariátusát”, hogy Oroszországban „az ipari szocializmus tartós uralma csak akkor biztosítható, ha az ipari Nyugat proletariátusa meghódítja a politikai hatalmat” (lásd Ottó Bauer „Bolsevizmus vagy szociáldemokrácia”, német nyelven).

A konferencia ezért Trockijnak és elvbarátainak hasonló nézeteit pártunkon belüli szociáldemokrata elhajlásnak minősíti forradalmunk jellegének és távlatainak alapvető kérdésében.

A SzK(b)P belső viszonyainak alakulásában a XIV. kongresszus után (amely elítélte az „új ellenzék” elvi nézeteit) a legfőbb tény az a körülmény, hogy az „új ellenzék” (Zinovjev, Kamenyev), amely azelőtt harcolt a trockizmus ellen, a pártunkban mutatkozó szociáldemokrata elhajlás ellen, átment a trockizmus eszmei pozícióiba, hogy régebbi, a párttal közös pozícióit teljesen feladva behódolt a trockizmusnak és most olyan hévvel lép fel a trockizmus mellett, amilyennel azelőtt a trockizmus ellen lépett fel.

Az „új ellenzéknek” a trockizmus oldalára való átállását két fő körülmény határozta meg:

a) az, hogy az „új ellenzék” hívein a mostani, kritikus időszak új nehézségei láttán ernyedtség, ingadozás, a proletariátussal összeférhetetlen dekadens és defetista hangulat vett erőt, s emellett Kamenyev és Zinovjev mostani ingadozása és defetizmusa nem véletlenül keletkezett, hanem mint megismétlése, kiújulása annak az ingadozásnak és dekadens hangulatnak, amely kilenc évvel ezelőtt, 1917 októberében, az akkori kritikus időszak nehézségeivel szemben is megnyilvánult náluk;

b) az, hogy az „új ellenzék” a XIV. kongresszuson teljes vereséget szenvedett és ezért bármi áron egyesülni törekedett a trockistákkal, hogy a két csoport, a trockisták és az „új ellenzék” egyesülése ellensúlyozza e csoportok gyengeségét és a proletártömegektől való elszakítottságát, s ezt a törekvést még előmozdította az, hogy a trockizmus eszmei álláspontja teljesen megfelelt az „új ellenzék” mostani dekadens hangulatának.

Ugyanezzel kell magyaráznunk azt a tényt is, hogy az ellenzéki blokk gyűjtőhelyévé vált a SzK(b)P-n belül és kívül működő mindenféle, a párt és a Kommunista Internacionále által elítélt csődbe jutott irányzatnak, kezdve a SzK(b)P „demokratikus centralistáin” és „munkásellenzékén”, egészen a németországi „ultrabaloldali” opportunistákig és a franciaországi Souvarine féle likvidátorokig.

Ugyanebből következik az is, hogy nem válogatósak az eszközökben, s hogy elvtelenek a politikában, ami a trockisták és az „új ellenzék” blokkjának létalapjává vált, mert máskülönben nem tudnák összefogni a különféle pártellenes áramlatokat.

Tehát teljesen törvényszerű, hogy a párt elleni harcban egyfelől a trockisták, másfelől az „új ellenzék” találkoztak egymással a szociáldemokrata elhajlásnak és a különféle pártellenes elemek elvtelen egyesítésének közös platformján s ilymódon egy olyan ellenzéki blokkot alakítottak, amely — új formában — mintegy az Augusztusi Blokk (1912—1914) kiújulása.

II
Az ellenzéki blokk gyakorlati platformja

Az ellenzéki blokk gyakorlati platformja annak a fő hibának közvetlen folytatása, amelyet e blokk forradalmunk jellegének és távlatainak kérdésében elkövetett.

Az ellenzéki blokk gyakorlati platformjának legfontosabb sajátosságait a következő pontokban foglalhatjuk össze:

a) A nemzetközi mozgalom kérdései. A párt abból indul ki, hogy a fejlett kapitalista országok általában a részleges, ideiglenes stabilizáció időszakában vannak; hogy a mostani időszak forradalomközi időszak, amely a kommunista pártokat arra kötelezi, hogy a proletariátust előkészítsék az előttünk álló forradalomra; hogy a tőke, amely hasztalan próbálja tartóssá tenni a stabilizációt, támadásával feltétlenül azt éri el, hogy a munkásosztály maga is harcot indít és egyesíti erőit a tőke ellen; hogy a kommunista pártoknak be kell avatkozniok az élesedő osztályharcba és a tőke támadásait a proletariátus ellentámadásaivá kell változtatniok a proletárdiktatúra kivívása céljából; hogy e célok elérése érdekében a kommunista pártoknak meg kell nyerniök a munkásosztály milliós tömegeit, amelyek még mindig a reformista szakszervezetekhez és a II. Internacionáléhoz csatlakoznak; hogy az egységfront taktikája ilyképpen elengedhetetlen és kötelező a kommunista pártok számára.

Az ellenzéki blokk egészen más előfeltételekből indul ki. Mivel az ellenzéki blokk nem hisz forradalmunk belső erőiben és kétségbeesik a világforradalom késlekedése miatt, a forradalom osztályerőinek marxista elemzése talajáról lesiklik az „ultrabaloldali” önámítás és a „forradalmi” kalandorság talajára, tagadja a részleges kapitalista stabilizáció fennállását és így a puccsizmus útjára téved.

Ezért követeli az ellenzék az egységfront taktikájának felülvizsgálását és az Angol-Orosz Bizottság feloszlatását, ezért nem érti meg a szakszervezetek szerepét és adja ki azt a jelszót, hogy a szakszervezeteket a proletariátus új, kiagyalt „forradalmi” szervezeteivel kell felváltani.

Ezért támogatja az ellenzéki blokk az „ultrabaloldali” hangoskodókat és opportunistákat a Kommunista Internacionáléban (például a német pártban).

A konferencia megállapítja, hogy az ellenzéki blokk nemzetközi politikája nem felel meg a nemzetközi forradalmi mozgalom érdekeinek.

b) A proletariátus és a parasztság a Szovjetunióban. A párt abból indul ki, hogy „a diktatúra legfőbb elve — a proletariátus és a parasztság szövetségének fenntartása, hogy a proletariátus megtarthassa a vezetőszerepet és az államhatalmat” (Lenin, XXVI. köt. 460. old.), hogy a proletariátus a parasztság zömének vezetője — hegemónja — lehet és kell is hogy legyen gazdasági téren, a szocializmus építése terén ugyanúgy, mint ahogy hegemónja volt 1917 októberében politikai téren, a burzsoázia hatalmának megdöntésében és a proletárdiktatúra megteremtésében; hogy az ország iparosítását csak abban az esetben lehet végrehajtani, ha a parasztság iparunk fő piacát alkotó többsége (a szegényparasztság, a középparasztok) anyagi helyzetének fokozatos javulására fog támaszkodni, ennélfogva tehát olyan gazdasági politikát (árpolitikát, adópolitikát stb.) kell folytatni, amely erősíti az ipar és a parasztgazdaság összefogását és fenntartja a munkásosztálynak és a parasztság zömének szövetségét.

Az ellenzéki blokk egészen más előfeltételekből indul ki. Az ellenzéki blokk a parasztkérdésben eltér a leninizmus fő vonalától, nem hisz abban, hogy a proletariátus hegemóniája a parasztság irányában érvényes a szocialista építés terén is, a parasztságot főképpen ellenséges környezetnek tekinti és ezért olyan gazdasági és pénzügyi rendszabályokat javasol, amelyek csak bomlaszthatják a város és a falu összefogását, csak felboríthatják a munkásosztály és a parasztság szövetségét és ezáltal alááshatják a valóságos iparosítás minden lehetőségét. Így például: a) az ellenzék azt javasolja, hogy emeljük fel az iparcikkek gyári árát, márpedig az ilyen áremelésnek elkerülhetetlen következménye volna a kiskereskedelmi árak emelkedése, a szegényparasztságnak és a középparasztság jelentős rétegeinek elszegényedése, a belső piac felvevőképességének csökkenése, a proletariátus és a parasztság közötti meghasonlás, a cservonyec árfolyamának esése és végeredményben a reális munkabér csökkenése; b) az ellenzék azt javasolja, hogy a lehető legnagyobb adónyomást gyakoroljuk a parasztságra, márpedig ez a nyomás elkerülhetetlenül rést üt a munkások és a parasztok szövetségén.

A konferencia megállapítja, hogy az ellenzéki blokk parasztpolitikája nem felel meg az ország iparosítása és a proletárdiktatúra érdekeinek.

c) Harc a pártapparátus ellen a pártonbelüli bürokratizmus elleni harc lobogója alatt. A párt abból indul ki, hogy a pártapparátus és a párt tömegei egységes egészet alkotnak, hogy a pártapparátus (a Központi Bizottság, a Központi Ellenőrző Bizottság, a párt területi szervezetei, a kormányzósági bizottságok, a kerületi bizottságok, a sejtirodák stb.) az egész párt vezető elemét testesíti meg, hogy a pártapparátus a proletariátus legjobbjait foglalja magában, akiket lehet és kell is bírálni hibáikért, akiket lehet és kell is „felfrissíteni”, de akiket nem lehet mocskolni, ha nem akarjuk a pártot a bomlás és fegyvertelenség veszélyének kitenni.

Az ellenzéki blokk, ellenkezőleg, abból indul ki, hogy a párt tömegeit szembeállítja a pártapparátussal, csökkenteni igyekszik a pártapparátus vezetőszerepét, a regisztrátor és a propagandista funkcióira korlátozza azt, a párt tömegeit a pártapparátus ellen uszítja és így diszkreditálja a pártapparátust, gyengíti pozícióit az államvezetés vonalán.

A konferencia megállapítja, hogy az ellenzéki blokknak ez a politikája, amelynek semmi köze sincs a leninizmushoz, csak arra vezethet, hogy a párt fegyvertelenül fog állni abban a harcban, amelyet az államapparátus bürokratizmusa ellen, ennek az apparátusnak tényleges átalakításáért és így a proletárdiktatúra megszilárdításáért folytat.

d) Harc a pártonbelüli „rezsim” ellen a pártonbelüli demokráciáért folytatott harc lobogója alatt. A párt abból indul ki, hogy „aki csak valamelyest is gyengíti a proletariátus pártjának vasfegyelmét (különösen a proletariátus diktatúrája idején), az ténylegesen a burzsoáziát segíti a proletariátus ellen” (Lenin, XXV. köt. 190. old.), hogy a pártonbelüli demokráciára nem a párt proletárfegyelmének gyengítése és bomlasztása, hanem megerősítése és megszilárdítása érdekében van szükség, hogy ha a pártban nincs vasfegyelem, ha a pártnak nincs a proletariátus milliós tömegeinek rokonszenve és támogatása által alátámasztott kemény rezsimje, akkor a proletariátus diktatúrája lehetetlen.

Az ellenzéki blokk, ellenkezőleg, abból indul ki, hogy a pártonbelüli demokráciát szembeállítja a pártfegyelemmel, összekeveri a frakciók és csoportosulások szabadságát a pártonbelüli demokráciával és az ilyenfajta demokráciát a pártfegyelem bomlasztására és a párt egységének aláásására igyekszik felhasználni. Természetes, hogy az ellenzéki blokknak a pártonbelüli „rezsim” elleni harcra szólító felhívásán, amely gyakorlatilag a pártonbelüli frakciók és csoportosulások szabadságának védelmezésére vezet, kapva kapnak országunk proletárellenes elemei, mert azt remélik, hogy megmenti őket a proletárdiktatúra rendszerétől.

A konferencia megállapítja, hogy az ellenzéki blokknak a pártonbelüli „rezsim” ellen folytatott harca, amelynek semmi köze sincs a leninizmus szervezeti elveihez, csak a párt egységének bomlására, a proletárdiktatúra gyengülésére vezethetne és a diktatúrát gyengíteni és bomlasztani törekvő proletárellenes erők kezét szabaddá tenné országunkban.

Az ellenzéki blokk a pártfegyelem bomlasztásának és a pártonbelüli harc kiélezésének egyik eszközéül az országos vita módszerét választotta és ez év októberében vitát próbált ráerőszakolni a pártra. A konferencia szükségesnek tartja, hogy a nézeteltérések kérdéseit pártunk elméleti folyóirataiban megvitassák és elismeri minden párttagnak azt a jogát, hogy szabadon bírálja pártmunkánk fogyatékosságait, de ugyanakkor emlékeztet Lenin szavaira, hogy pártunk nem vitarendező klub, hanem a proletariátus harci szervezete. A konferenciának az az álláspontja, hogy az országos vita csak abban az esetben ismerhető el szükségesnek: a) ha ezt a szükségességet legalább néhány kormányzósági vagy területi pártszervezet elismeri; b) ha a Központi Bizottságon belül nincs elég szilárd többség a pártpolitika legfontosabb kérdéseiben; c) ha a Központi Bizottságban van ugyan szilárd többség, amely határozott álláspontot foglal el, de a Központi Bizottság mégis szükségesnek tartja, hogy politikája helyességét a pártban rendezett vita útján ellenőrizze. Mindezekben az esetekben azonban az országos vitát csak a Központi Bizottság megfelelő határozata után lehet elkezdeni és lefolytatni.

A konferencia leszögezi, hogy akkor, amikor az ellenzéki blokk országos vita megindítását követelte, ezek közül a feltételek közül egyetlenegy sem volt meg.

A konferencia ezért megállapítja, hogy a párt Központi Bizottsága teljesen helyesen járt el, amikor célszerűtlennek minősítette a vitát és elítélte az ellenzéki blokkot azért a kísérletéért, hogy országos vitát kényszerítsen rá a pártra a párt által már eldöntött kérdésekről.

Összefoglalva az ellenzéki blokk gyakorlati platformjának elemzéséből folyó eredményeket, a konferencia megállapítja, hogy ez a platform arról tanúskodik, hogy az ellenzéki blokk a nemzetközi és a belpolitika legfontosabb kérdéseiben letért a proletárforradalom osztályvonaláról.

III
Az ellenzéki blokk „forradalmi” szavai és opportunista tettei

Az ellenzéki blokk jellegzetes sajátossága az a tény, hogy bár a pártunkon belüli szociáldemokrata elhajlás kifejezője és valójában opportunista politikát védelmez, mindamellett fellépéseit igyekszik forradalmi frazeológiával átitatni, a pártot igyekszik „balról” bírálni, igyekszik „baloldali” mezbe öltözni. Ennek a körülménynek az a magyarázata, hogy a kommunista proletárok, akikhez az ellenzéki blokk elsősorban apellál, a világ legforradalmibb proletárjai, hogy ezek a forradalmi hagyományok szellemében nevelt kommunista proletárok egyszerűen nem fogják meghallgatni azokat, akik nyíltan jobboldali kritikát gyakorolnak és ezért az ellenzéki blokk, hogy opportunista áruját elsüthesse, kénytelen forradalmi márkát ráragasztani, jól tudva, hogy csak ilyen fogással tudja magára vonni a forradalmi proletárok figyelmét.

De mivel az ellenzéki blokk mégiscsak a szociáldemokrata elhajlás kifejezője, mivel a valóságban opportunista politikát védelmez, az ellenzéki blokk szavai és cselekedetei állandóan összeütközésbe kerülnek egymással. Innen ered a belső ellentmondás az ellenzéki blokk munkájában. Innen ered a szertehúzás a szó és a tett, a forradalmi frázis és az opportunista cselekvés között.

Az ellenzéki blokk hangoskodva bírálja a pártot és a Kommunista Internacionálét „balról”, ugyanakkor azonban javasolja az egységfront taktikájának revízióját, az Angol-Orosz Bizottság feloszlatását, a szakszervezetektől való elfordulást, a szakszervezetek felcserélését új, „forradalmi” szervezetekkel, és azt hiszi, hogy ezzel előmozdítja a forradalmat, holott ezzel valójában Thomasnak és Oudegeestnek nyújt segítséget, elszakítja a kommunista pártokat a szakszervezetektől, gyengíti a világkommunizmus pozícióit — tehát lassítja a forradalmi mozgalmat. Szavakban — „forradalmárok”, a valóságban pedig — a Thomasok és az Oudegeestek szekértolói.

Az ellenzék nagy hűhóval „balról” „csepüli” a pártot, ugyanakkor azonban az iparcikkek gyári árának felemelését követeli és azt hiszi, hogy ezzel meggyorsíthatja az iparosítást, holott a valóságban ez elkerülhetetlenül dezorganizálná a belső piacot, bomlasztaná az ipar és a paraszti gazdaság összefogását, csökkentené a cservonyec árfolyamát, csökkentené a reálbért, tehát meghiúsítana minden néven nevezendő iparosítást. Szavakban — az iparosítás hívei, a valóságban pedig — az iparosítás ellenségeinek segítőtársai.

Az ellenzék azzal vádolja a pártot, hogy nem akar harcolni az államapparátus bürokratizmusa ellen, ugyanakkor azonban az ellenzék a gyári árak felemelését javasolja, nyilván abban a hitben, hogy a gyári árak felemelésének semmi köze sincs az államapparátus bürokratizmusának kérdéséhez, holott valójában az a helyzet, hogy ebből kifolyólag az állami gazdasági apparátus teljesen elbürokratizálódna, minthogy a magas gyári árak az ipar elsorvasztásának, az ipar melegházi növénnyé változtatásának és a gazdasági apparátus bürokratizálásának legbiztosabb eszközei. Szavakban — a bürokratizmus ellen vannak, a valóságban pedig — az államapparátus bürokratizálásának védelmezői és megvalósítói.

Az ellenzék nagy zajjal és kiabálással támadja a magántőkét, ugyanakkor azonban azt javasolja, hogy vonjuk ki a forgalomból az állami tőkéket az ipar számára, és azt hiszi, hogy ezzel csapást mér a magántőkére, holott valójában ebből a magántőke rendkívüli megerősödése következik, mert ha kivonjuk az állami tőkéket a forgalomból, amely a magántőke tevékenységének fő területe, akkor a kereskedelmet szükségképpen teljesen kiszolgáltatjuk a magántőkének. Szavakban — harc a magántőke ellen, a valóságban pedig — segítség a magántőkének.

Az ellenzék azt harsogja, hogy a pártapparátus elfajult, de amikor a Központi Bizottság felveti az egyik valóban elfajult kommunista, Osszovszkij úr, kizárásának kérdését, az ellenzék a lehető leglojálisabban viselkedik ezzel az úrral szemben és kizárása ellen szavaz. Szavakban — az elfajulás ellen vannak, a valóságban pedig — az elfajulás előmozdítói és védelmezői.

Az ellenzék a pártonbelüli demokrácia mellett kardoskodott, és ugyanakkor országos vitát követelt, úgy vélve, hogy ezzel érvényesíti a pártonbelüli demokráciát, a valóságban pedig kiderült, hogy az ellenzék azzal, hogy a párt elenyésző kisebbsége nevében ráerőszakolta a vitát a párt óriási többségére, a legsúlyosabban vétett minden néven nevezendő demokrácia ellen. Szavakban — a pártonbelüli demokrácia mellett vannak, a valóságban pedig — megszegik minden néven nevezendő demokrácia alapelveit.

A mai kiélesedett osztályharc időszakában a munkásmozgalomban csak kétféle politika lehetséges: vagy a mensevizmus politikája, vagy a leninizmus politikája. Az ellenzéki blokknak azok a próbálkozásai, hogy „baloldali”, „forradalmi” frazeológiával takaródzva és a bírálatot a SzK(b)P ellen kiélezve közbülső helyet foglaljon el e két ellentétes vonal között, csak arra vezethettek és valóban arra is vezettek, hogy az ellenzéki blokk lecsúszott a leninizmus ellenségeinek táborába, a mensevizmus táborába.

A SzK(b)P és a Kommunista Internacionále ellenségei tudják, mit ér az ellenzéki blokk „forradalmi” frazeológiája. Ezért, eleresztve a fülük mellett ezt a frazeológiát, amelyről tudják, hogy egy hajítófát sem ér, egyhangúlag magasztalják az ellenzéki blokkot nem-forradalmi tetteiért és felkarolják a SzK(b)P és a Kommunista Internacionále fő vonala elleni harc ellenzéki jelszavát mint saját jelszavukat. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy az eszerek és a kadetok, az orosz mensevikek és a német „baloldali” szociáldemokraták valamennyien lehetségesnek tartották, hogy nyíltan kifejezzék rokonszenvüket az ellenzéki blokknak pártunk ellen folytatott harca iránt, arra számítva, hogy az ellenzéki blokk harca szakadást fog előidézni, a szakadás pedig szabaddá teszi országunk proletárellenes erőinek a kezét, a forradalom ellenségeinek örömére.

A konferencia szükségesnek tartja, hogy a párt különös figyelmet fordítson az ellenzéki blokk „forradalmi” álcázásának leleplezésére és opportunista lényegének feltárására.

A konferencia szükségesnek tartja, hogy a párt úgy vigyázzon sorainak egységére, mint a szeme fényére, mert a párt egysége a legfőbb ellenszer a forradalom ellenségeinek mindenféle ellenforradalmi próbálkozása ellen.

IV
Következtetések

A SzK(b)P XV. konferenciája, összegezve a pártonbelüli harc elmúlt szakaszának eredményeit, megállapítja, hogy a párt ebben a harcban óriási eszmei fejlődésről tett tanúságot, ingadozás nélkül elvetette az ellenzék elvi nézeteit és gyors, döntő győzelmet aratott az ellenzéki blokkon, amelyet rákényszerített arra, hogy nyíltan lemondjon a frakciózásról és rászorított arra, hogy elhatárolja magát a SzK(b)P-n belül és kívül működő nyilvánvalóan opportunista csoportoktól.

A konferencia megállapítja, hogy az ellenzéki blokk arra irányuló kísérleteinek eredményeképpen, hogy vitát erőszakoljon rá a pártra és megbontsa a párt egységét, a párt tömegei még szorosabban zárkóztak fel a Központi Bizottság mögé, ezzel elszigetelték az ellenzéket és így biztosították pártunk sorainak valóságos egységét.

A konferencia azt tartja, hogy a Központi Bizottság csak a párt széles tömegeinek aktív támogatásával érhette el ezeket a sikereket, hogy az az aktivitás és öntudatosság, amelyről a párt tömegei az ellenzéki blokk züllesztő munkája ellen folytatott harcban tanúságot tettek, a legjobb bizonyítéka annak, hogy a párt az igazi pártonbelüli demokrácia elvei alapján él és fejlődik.

A konferencia teljes egészében jóváhagyja a Központi Bizottságnak az egység biztosításáért vívott harcában folytatott politikáját és megállapítja, hogy a párt feladatai a továbbiakban a következők:

1. Ügyeljen arra, hogy az elért minimumot, amely a párt egységéhez szükséges, ténylegesen megvalósítsák.

2. Folytasson erélyes eszmei harcot a pártunkban kialakult szociáldemokrata elhajlás ellen, magyarázza meg a tömegeknek az ellenzéki blokk elvi nézeteinek hibás voltát és tárja fel e nézetek opportunista tartalmát, bármilyen „forradalmi” frázisokkal takargatják is azokat.

3. Törekedjék arra, hogy az ellenzéki blokk beismerje nézeteinek hibás voltát.

4. Kövessen el mindent a párt egységének megóvása érdekében, hiúsítson meg minden olyan kísérletet, amely a frakciózás és fegyelemsértés felújítására irányul.

„Pravda” 247. sz.
1926. október 26.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)