Írta: J. V. Sztálin

A jobboldali és „ultrabaloldali” elhajlások elleni harcról

Két beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének ülésén
1926. január 22

I

Azt hiszem, Hansen és Ruth Fischer helytelen álláspontot foglalnak el. Azt követelik, hogy a jobboldaliak és az „ultrabaloldaliak” ellen mindig és mindenütt, minden körülmények között, egyforma ütőerővel, úgyszólván részrehajlás nélkül harcoljunk. Az az álláspont, hogy minden körülmények között, minden helyzetben igazságosan, egyenlően mérjünk csapásokat a jobboldaliakra és az „ultrabaloldaliakra” — gyermeteg álláspont. Politikus így nem vetheti fel a kérdést. A jobboldaliak és az „ultrabaloldaliak” elleni harc kérdését nem az osztó igazság szemszögéből, hanem a politikai helyzet követelményeinek szemszögéből, a párt mindenkori politikai szükségleteinek szemszögéből kell vizsgálni. Mi az oka annak, hogy a francia pártban jelenleg a jobboldaliak elleni harc a soronlevő elsőrendű feladat, a német kommunista pártban pedig az „ultrabaloldaliak” elleni harc a soronlevő feladat? Az, hogy a francia és a német kommunista pártban nem egyforma a helyzet. Az, hogy e két pártnak jelenleg különbözők a politikai szükségletei.

Németország csak nemrég került ki egy súlyos forradalmi válságból, amikor a párt a közvetlen támadás módszerével harcolt. A német kommunista párt most olyan időszakot él át, amelyben erőt kell gyűjtenie és elő kell készítenie a tömegeket a jövendő döntő harcokra. A régi célok elérésére az új helyzetben most már nem alkalmas a közvetlen támadás módszere. A német kommunista pártnak most az a feladata, hogy áttérjen a megkerülő hadmozdulatok módszerére, amelyeknek az a céljuk, hogy megnyerjék a németországi munkásosztály többségét. Természetes, hogy ilyen viszonyok között akadt Németországban egy „ultrabaloldali” csoport, amely elemista módra szajkózva a régi jelszavakat, nem tudott vagy nem akar a harc új munkamódszereket igénylő új feltételeihez alkalmazkodni. Innen kerülnek ki az „ultrabaloldaliak”, akik gátolják a pártot abban, hogy politikájával alkalmazkodjék a harc új feltételeihez és utat nyisson magának a német proletariátus nagy tömegei felé. A német kommunista párt vagy megtöri az „ultrabaloldaliak” ellenállását és akkor lehetővé válik számára, hogy megnyerje a munkásosztály többségét, vagy nem teszi meg ezt, és akkor a mostani válságot krónikus, a pártra nézve végzetes válsággá változtatja. Ebből következik a német kommunista pártban a párt soronlevő feladataként az „ultrabaloldaliak” elleni harc.

Franciaországban más a helyzet. Ott még nem volt mélyreható forradalmi válság. Ott a legalitás keretei között, kizárólag vagy majdnem kizárólag legális harci módszerekkel folyt a harc. Most azonban Franciaországban felütötte fejét a válság. A marokkói és a szíriai háborúra és Franciaország pénzügyi nehézségeire gondolok. Azt, hogy ez a válság mennyire mélyen járó, még nehéz megmondani, de ez mégis válság, amely megköveteli a párttól, hogy egybekapcsolja a harc legális és illegális feltételeit, megköveteli a párttól a maximális bolsevizálást. Természetes, hogy ilyen viszonyok között akadt a francia pártban egy csoport — a jobboldaliak csoportjára gondolok —, amely nem tudott vagy nem akar alkalmazkodni a harc új feltételeihez és amely, a tehetetlenség törvényének engedelmeskedve, továbbra is ragaszkodik az általa egyedül helyesnek tartott régi harci módszerekhez. Ez a körülmény persze szükségképpen hátráltatja a francia kommunista párt bolsevizálását. Ebből adódik a francia kommunista pártban a jobboldali veszély, mint soronlevő veszély. Ebből adódik a jobboldali veszély elleni harc feladata, mint a francia kommunista párt döntő feladata.

Nézzünk néhány példát a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetéből. Az 1905-ös forradalom után „otzovisták” néven a mi pártunkban is kialakult egy „ultrabaloldali” csoport, amely nem tudott vagy nem akart alkalmazkodni a harc új feltételeihez és nem ismerte el a legális lehetőségek (a duma, a munkásklubok, a biztosítási pénztárak stb.) felhasználásának módszerét. Ismeretes, hogy Lenin erélyesen harcolt e csoport ellen, és a párt csak akkor tudott rátérni a helyes útra, miután sikerült leküzdenie ezt a csoportot. Ugyanez ismétlődött meg nálunk az 1917-es forradalom után, amikor az „ultrabaloldali” csoport fellépett a breszti béke ellen. Tudjuk, pártunk, élén Leninnel, ezt a csoportot is szétzúzta.

Miről tanúskodnak ezek a tények? Arról, hogy a jobboldaliak és az „ultrabaloldaliak” elleni harc kérdését nem elvontan, hanem konkrétan, a politikai helyzettől függően kell felvetni.

Véletlen-e az, hogy a franciák a pártjuk jobboldali elemei ellen, a németek pedig az „ultrabaloldaliak” ellen irányuló határozati javaslatot terjesztenek a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának Elnöksége elé? Világos, hogy nem véletlen. Kinek mije fáj, arról panaszkodik.

Ezért nem helytálló az a felfogás, hogy igazságosan, egyenlően kell csapásokat mérni a jobboldaliakra és az „ultrabaloldaliakra”.

Éppen ezért azt indítványoznám, hogy a németországi „ultrabaloldaliakról” szóló határozati javaslatból töröljék azt a mondatot, amely szerint a német kommunista pártban egyenlő mértékben kell kiélezni a harcot mind a jobboldaliak, mind az „ultrabaloldaliak” ellen. Ugyanabból az okból javaslom ennek a mondatnak a törlését, mint amely okból a francia kommunista párton belüli jobboldaliakról szóló határozatból törölték azt a mondatot, hogy a harcot ki kell élezni az „ultrabaloldaliak” ellen. Hogy a jobboldaliak és az „ultrabaloldaliak” ellen mindig és mindenütt harcolni kell — ez tökéletesen helyes. Csakhogy most nem ez a kérdés, hanem az, hogy az adott helyzetben mi ellen kell kiélezni a kérdést egyfelől Franciaországban, és másfelől Németországban. Azt hiszem, hogy a francia kommunista pártban a jobboldaliak elleni harcra kell kiélezni a kérdést, mert ezt követeli a politikai szükségesség az adott pillanatban; a német kommunista pártban viszont a kérdést az „ultrabaloldaliak” elleni harcra kell kiélezni, mert ezt követelik jelenleg a német kommunista párt politikai szükségletei.

Mi a helyzete a német kommunista párt közbülső csoportjának, a Ruth Fischer—Maslow csoportnak, ha ezt a kérdést az imént kifejtett szempontból vizsgáljuk? Ez a csoport véleményem szerint diplomatikusan leplezi Scholem „ultrabaloldali” csoportját. A Ruth Fischer—Maslow csoport, amely nyíltan nem vállal szolidaritást Scholem csoportjával, mégis minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy gyengítse a pártnak Scholem csoportja ellen irányuló csapását. A Ruth Fischer—Maslow csoport ilymódon gátolja a német kommunista párt Központi Bizottságát abban, hogy leküzdje és felszámolja a német kommunista párt „ultrabaloldali” előítéleteit. A német kommunista pártnak ezért erélyes harcot kell indítania ez ellen a csoport ellen, a Ruth Fischer—Maslow csoport ellen. Vagy szétzúzzák a Ruth Fischer— Maslow csoportot, és akkor a párt le tudja küzdeni a mostani válságot a Scholem csoport elleni harcban, vagypedig a német kommunista párt felül a Ruth Fischer—Maslow csoport diplomáciai fogásainak, és akkor a harc Scholem javára dől el.

II

Azt hiszem, Hansen valami papos erkölcsöt hirdet a pártonbelüli eszmei harc terén, amely egyáltalán nem fér össze a kommunista párttal. Az eszmei harcot nyilván nem ellenzi. De ezt a harcot úgy szeretné folytatni, hogy az ellenzék vezéreit a legcsekélyebb mértékben se diszkreditálják. Meg kell mondanom, hogy ilyen harc nincs a világon. Meg kell mondanom, hogy aki csak azzal a feltétellel engedi meg a harcot, hogy a vezéreket semmiképpen sem szabad kompromittálni, az ténylegesen tagadja minden eszmei harc lehetőségét a párton belül. Fel kell-e tárnunk a párt egyik vagy másik vezetőjének hibáit? Napvilágra kell-e hoznunk ezeket a hibákat, hogy a vezetők hibáin nevelhessük a párt tömegeit? Úgy vélem, igen. Úgy vélem, a hibák kijavításának más módja nincs. Úgy vélem, hogy a hibák elkenésének módszere nem a mi módszerünk. De ebből az következik, hogy a pártonbelüli harc és a hibák kijavítása nem történhet meg egyik vagy másik vezér ilyen vagy olyan kompromittálása nélkül. Ez talán szomorú is, de nem tehetünk ellene semmit, mert nem tudunk harcolni az elkerülhetetlen ellen.

Kell-e egyáltalán harcolnunk mind az „ultrabaloldaliak”, mind a jobboldaliak ellen — kérdezi Hansen. Természetesen, kell. Ezt a kérdést már régesrégen eldöntöttük. Nem ekörül folyik a vita. A vita akörül folyik, hogy melyik veszély elleni harcra kell kiéleznünk most a kérdést két különböző pártban, a francia és a német pártban, amelyek most nincsenek egyforma helyzetben. Véletlen-e az, hogy a franciák a jobboldaliak, a németek pedig az „ultrabaloldaliak” ellen irányuló határozati javaslatot terjesztettek a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának Elnöksége elé? Talán tévedtek a franciák, amikor a jobboldaliak elleni harcra élezték ki a kérdést? Miért nem próbált akkor Hansen olyan ellenjavaslatot terjeszteni az Elnökség elé, hogy Franciaországban az „ultrabaloldaliak” ellen kell harcolni? Talán tévedtek a németek, amikor az „ultrabaloldaliak” elleni harcra élezték ki a kérdést? Miért nem próbált akkor Hansen és Ruth Fischer olyan ellen javaslatot terjeszteni az Elnökség elé, hogy a kérdést a jobboldaliak elleni harcra kell kiélezni? Miről van hát szó? Arról van szó, hogy mi nem általában a jobboldaliak és az „ultrabaloldaliak” elleni harc absztrakt kérdését, hanem a német párt mostani soronlevő feladatainak konkrét kérdését vizsgáljuk. A német kommunista párt soronlevő feladata pedig az, hogy leküzdje az „ultrabaloldali” veszélyt, ugyanúgy, mint a francia kommunista pártnak az a soronlevő feladata, hogy a jobboldali veszélyt küzdje le.

Mi a magyarázata például annak a közismert ténynek, hogy Anglia, Franciaország, Csehszlovákia kommunista pártjainak már komoly fogódzói vannak országuk szakszervezeti mozgalmában, már utat törtek a munkásosztály nagy tömegeihez és kezdik megnyerni, ha nem is a munkásosztály többségének, de jelentős tömegeinek bizalmát, Németországban viszont e tekintetben még mindig gyengén állunk? Ennek a körülménynek elsősorban az a magyarázata, hogy a német kommunista pártban még erősek az „ultrabaloldaliak”, akik még mindig sandán néznek a szakszervezetekre, kételkednek az egységfront jelszavában, a szakszervezetek megnyerésének jelszavában. Köztudomású, hogy az „ultrabaloldaliak” nemrégen még a „ki a szakszervezetekből” jelszó mellett szálltak síkra. Köztudomású, hogy ennek a proletárellenes jelszónak a csökevényeit még a mai napig sem küszöbölték ki teljesen az „ultrabaloldaliak” körében. Két eset lehetséges: vagy képes a német kommunista párt arra, hogy gyorsan és erélyesen felszámolja az „ultrabaloldaliak” előítéleteit a tömegek közötti munka módszereinek kérdésében, és teljesen szétzúzza, eszmeileg szétzúzza Scholem csoportját, vagy képtelen erre, és akkor a német kommunista párt válsága rendkívül veszélyes irányba kanyarodhat.

Azt mondják, hogy az „ultrabaloldaliak” között vannak becsületes forradalmi munkások, akiket nem kell és nem szabad eltaszítani. Ez nagyon helyes. Nem is javasoljuk azt, hogy taszítsák el őket. Éppen ezért határozati javaslatunkban nem is teszünk semmiféle olyan javaslatot, hogy taszítsanak el maguktól vagy zárjanak ki a pártból akárkit is az „ultrabaloldaliak” közül, különösen nem a munkások közül. De hogyan emeljük fel ezeket a munkásokat a lenini párt tudatának színvonaláig? Hogyan mentsük meg őket azoktól a tévedésektől, amelyekben „ultrabaloldali” vezéreik hibái és előítéletei következtében leledzenek és amelyektől még nem szabadultak meg? Erre csak egy mód van: ez pedig az „ultrabaloldali” vezérek politikai meghazudtolása, azoknak az „ultrabaloldali” hibáknak a feltárása, amelyek megzavarják a becsületes forradalmi munkásokat, és megakadályozzák őket abban, hogy rátérjenek a helyes útra. Megengedhetjük-e a pártonbelüli eszmei harc és a tömegek politikai nevelése kérdéseiben a rothadt diplomáciai játékot, a hibák elkenését? Nem, nem engedhetjük meg. Ez a munkások becsapása volna. Mi a kivezető út ebben az esetben? Egy kivezető út van: fel kell tárni az „ultrabaloldali” vezérek hibáit és ilymódon segíteni kell a becsületes forradalmi munkásoknak, hogy rátaláljanak a helyes útra.

Azt mondják, hogy az „ultrabaloldaliakra” mért csapás miatt esetleg azzal fogják vádolni a német kommunista pártot, hogy jobbra kanyarodott. Ez badarság, elvtársak. 1908-ban az összoroszországi pártkonferencián, amikor Lenin az orosz „ultrabaloldaliak” ellen harcolt és szétzúzta őket, nálunk is akadtak, akik jobboldalisággal, jobbrakanyarodással vádolták Lenint. Ma már azonban az egész világ tudja, hogy Leninnek akkor igaza volt, hogy az ő álláspontja volt az egyetlen forradalmi álláspont, az orosz „ultrabaloldaliak” pedig, akik „forradalmi” frázisokkal páváskodtak, valójában opportunisták voltak.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a jobboldaliak és az „ultrabaloldaliak” valójában ikertestvérek, tehát opportunista állásponton vannak, azzal a különbséggel azonban, hogy a jobboldaliak nem mindig leplezik opportunizmusukat, a baloldaliak ellenben mindig „forradalmi” frázissal takargatják opportunizmusukat. Nem határozhatjuk meg politikánkat annak alapján, hogy mit mondhatnak rólunk egyes pletykások vagy nyárspolgárok. Nekünk szilárdan és tántoríthatatlanul kell járnunk utunkon, nem törődve azzal, hogy milyen pletykát koholhatnak rólunk ráérő emberek. Az oroszoknak van egy jó közmondásuk: „A kutya ugat, a karaván halad.” Tartsuk emlékezetünkben ezt a közmondást: még szükségünk lehet rá, nem is egyszer.

Ruth Fischer azt mondja, hogy a német kommunista pártban a jövőben a jobboldali veszély merülhet fel a párt soronlevő kérdéseként. Ez könnyen lehetséges, sőt valószínű. De mi következik ebből? Ruth Fischer ebből azt a furcsa következtetést vonja le, hogy Németországban gyengíteni kell a csapást az „ultrabaloldaliak” ellen, akik máris reális veszélyt jelentenek, a jövőben komoly veszéllyé válható jobboldaliak ellen pedig azonnal erősíteni kell a csapást. Könnyű megérteni, hogy a kérdés ilyetén feltevése kissé nevetséges és gyökerében helytelen. Erre a nevetséges álláspontra csak egy tehetségtelen diplomatáskodó csoport, a Ruth Fischer—Maslow csoport helyezkedhetett, amely gyengíteni igyekszik a pártnak az „ultrabaloldaliak” elleni harcát, hogy megmentse, hogy kivonja a párt csapása alól Scholem csoportját. Ez Ruth Fischer javaslatának egyetlen értelme. Úgy vélem, Franciaországban is bizonyára van ilyen közbülső diplomata csoport, amely mézesmázos beszédekkel fedezni igyekszik a francia kommunista párt jobboldali elemeit. Ezért mind a német, mind a francia pártban a közbülső diplomata csoportok elleni harc a soronlevő, időszerű feladat.

Ruth Fischer azt bizonygatja, hogy az „ultrabaloldaliak” ellen irányuló határozat elfogadása Németországban csak kiélezheti a párt belső helyzetét. Én azt hiszem, hogy Ruth Fischer el akarja nyújtani, tartóssá akarja tenni a válságot a német kommunista pártban és krónikus válsággá akarja változtatni. Ezért Ruth Fischer útján nem mehetünk, minden diplomáciája és a pártbékét hangoztató mézesmázos szavai ellenére sem.

Azt hiszem, elvtársak, a német pártban már kikristályosodtak a komoly marxista elemek. Azt hiszem, hogy a német kommunista párt mostani munkás magva az a marxista mag, amelyre a német kommunista pártnak szüksége van. A Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének az a feladata, hogy támogassa ezt a magot és segítsen neki a különböző elhajlások, elsősorban az „ultrabaloldali” elhajlás ellen folytatott harcban. Ezért a németországi „ultrabaloldaliak” ellen irányuló határozati javaslatot el kell fogadnunk.

„Pravda” 40. sz.
1926. február 18.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

Kotovszkij elvtársról

– írta: J. V. Sztálin –

Példás párttagnak, tapasztalt katonai szervezőnek és kiváló képességű parancsnoknak ismertem Kotovszkij elvtársat.

Különösen jól emlékszem arra, amikor 1920-ban a lengyel fronton Bugyonnij elvtárs előretört Zsitomirig a lengyel hadsereg hátába, Kotovszkij pedig lovasbrigádjával haláltmegvetően bátor rajtaütéseket intézett a lengyelek kievi hadserege ellen. A fehérlengyelek réme volt, mert — ahogy a vöröskatonák akkoriban mondogatták — úgy tudta „aprítani” őket, mint senki más.

A legbátrabb volt szerény parancsnokaink között és a legszerényebb a bátrak között — ilyennek ismertem én Kotovszkij elvtársat.

Emléke és híre örökké élni fog.

I. Sztálin

„Kommunyiszt” (Harkov) 43. (1828.) sz.
1926. február 23.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa