A fasizmus lényege: Nem az eredete a fontos, hanem a történelmi tapasztalatok alapján a hitleri fasizmus, mint alapvető társadalmi, emberi jelenség a meghatározó a besorolásnál. Így a hitleri fasizmus az alap fasizmus, a minta. Az ehhez hasonló jelenségek legfontosabb hasonlóságait tartalmazó minta.
A jobboldaliság lényege a felsőbbrendűség, a fasizmus egyik pillére, a másik a felsőbbrendűségre alapozott kizsákmányolási jog, a harmadik pedig ugyancsak a felsőbbrendűségre építkező a nacionalizmus, és ezek diktatórikusan megvalósítva. Tehát a fasizmus és a jobboldaliság tulajdonképpen édestestvérek, az emberi és polgári jogok eltiprói. Az alacsonyabb rendű emberi életforma megtestesítői.
A fasizmus jellemzője: a felsőbbrendűség, kizsákmányolás, nacionalizmus, diktatúra, tekintélyuralom. A fasiszta jellemvonások megtalálhatóak a rabszolgatartó, a feudális és a kapitalista rendszerekben a gyarmatosításban, a dolgozó társadalmi osztályok kizsákmányolásában, így a polgári „demokráciában” is.
A fasizmus megjelenésének több szintje van. Az eddigi legbrutálisabb a hitleri forma volt. Manapság az amerikai típusú mosolygó fasizmus a jellemző, de a céljai nagyon hasonlóak. Uralkodni, kizsákmányolni, élősködni más nemzetek, fajok, társadalmi osztályok felett profit szerzés céljából. A mosolygó fasizmus a „Népfelséget” mosolyogva hazudó, a polgári „demokrácia” áldemokratikus, a többséget a hatalomból kizáró, így diktatórikus formában megvalósuló, a nép, nemzetek, osztályok felett felsőbbrendűként a jogos kizsákmányolást megvalósító fasizmus.
A szovjetek szívósan ellenállnak
„Úgy tűnt, hogy a németek villámháborús taktikája a Szovjetunió ellen is bevált, de a német hadműveleti tervekbe beavatottak tudhatták, hogy a kitűzött célokat sok helyen nem érték el, hogy a páncélos bekerítő hadműveletek eredményei alatta maradtak a várakozásoknak. A szovjet csapatok a szinte kilátástalan helyzetben is nagy kitartással harcoltak, s ezért a gyors német egységek nem nyomulhattak tovább előre. Míg a németek bekerített szovjet egységek megsemmisítésével voltak elfoglalva, addig a Vörös Hadsereg új egységeket vetett be az újonnan előretörő erőkkel szemben.
A kijevi csata lezárultával a német vezetés figyelme Leningrád, illetve még inkább Moszkva felé fordult. Leningrádot a németek szeptember elejére már elvágták az ország többi részétől, s a várost csupán a Ladoga-tavon keresztül lehetett még egy 200 km hosszú útvonalon megközelíteni. A körülzárt város 2 és fél millió lakosa készült az ostromra. 625 km lövészárok, 35 km barikád védte a Szovjetunió második legnagyobb városát, amelyet Hitler döntése szerint ki kellett éheztetni. A német erők a város elfoglalását 1941 őszén már nem erőltették.
Szeptember 30-án Hitler is úgy döntött, hogy a fő csapást Moszkva ellen irányítja, a „Közép” hadseregcsoportot a két szárnyról megerősíti. Október 3-án bejelentették az előző nap megindult támadást. Hitler úgy vélte, hogy a támadás egyben az utolsó csapás lesz a Szovjetunióra: „Azért szólók most – mondotta mert most már megmondhatom, hogy ezt az ellenséget levertük, és soha többé nem fog újra felemelkedni.”
Mint már annyiszor a második világháborúban, a német hadműveletekben a kezdeményezés Guderian páncélosaié volt. A „Tajfun” nevű hadművelet során hamarosan áttörték a szovjet csapatok Brjanszki Frontját, és Vjazmától nyugatra is bekerítették a szovjet egységeket. Hitler már október 7-én birtokában látta Moszkvát, és miután úgy döntött, hogy mind Moszkvát – a „szláv centrumot” mind Leningrádot – „a bolsevizmus centrumát”, a földdel teszi egyenlővé, megtiltotta, hogy egy esetleges kapitulációról tárgyaljanak. A szovjet vezetés az egyik legtehetségesebb hadvezérre, arra a Zsukov tábornokra bízta Moszkva védelmének irányítását, akivel korábban Sztálin összeütközésbe került.
Zsukov vezetésével óriási erőfeszítések történtek a főváros védelmére. A németek október 12-én elfoglalták Kalugát, s 14-én már 80 kilométerre álltak Moszkvától. Az állandó légitámadásoktól fenyegetett város részleges kiürítését már korábban megkezdték. A hivatalokat, a külföldi követségeket Kujbisevbe, a nőket, öregeket és gyerekeket más keleti vidékekre evakuálták. A moszkvai pártbizottság meghirdette, hogy Moszkva veszélyben van. A lakosság önkéntes zászlóaljakat állított fel. Három nap alatt 12 000 önkéntes jelentkezett. 14-én elesett Kalinyin is.
Az október 16-i hivatalos kommüniké a helyzet rosszabbodásáról számolt be a volokolamszki frontszakaszon. 16-án Moszkva lakossága már a németek betörésétől tartott. „Ebben a rendkívül zavaros és fenyegető helyzetben az Állami Védelmi Bizottság – írja emlékirataiban Moszkva védelmének egyik vezetője – úgy határozott, hogy a városban és a város környékén ostromállapotot hirdet. A fronton keletkezett kritikus helyzetet ugyanis a lakosság és a hivatalok egy részének szervezetlen menekülése nehezítette.” A pánikot leküzdötték, és a közvetlen veszély elmúlt. A német előrenyomulást a bekerített egységek ellenállása lassította, és az őszi esőzésektől felázott utakon a motorizált és páncélos egységek sem tudták az általuk megszokott tempót tartani. A német háborús emlékiratokban Hitler már említett elhibázott döntésén kívül a sárban keresik a moszkvai támadás sikertelenségének második legfontosabb okát. Kétségtelen, hogy a sár és a rossz utak lelassították a német előrenyomulást. Zsukov emlékirataiban rámutat arra, hogy egyfelől a sáros esős időszak 1941 őszén viszonylag rövid volt, másfelől pedig: „Az időjárás és a természet minden harctevékenységben szerepet játszik … a fasiszta felső vezetés … elszámította magát.”
Moszkva készült az ostromra. A lakosság éjjel-nappal dolgozott az erődítéseken, s őrszolgálatot teljesített.
„Az elhagyott Moszkva a szorongás eme napjaiban csatatérhez hasonlított, amely mozdulatlan várja az ütközet hirtelen kirobbanását. A főváros arculata komoly volt, miközben egy kegyetlen ellenség közeledett kapuihoz.”
A lakosságba újabb bizodalmat öntött a megszilárduló ellenállás. A legsúlyosabb német támadások ellenére is Tula városa képes volt tartani magát. Guderian terve meghiúsult, nem tudta elfoglalni Tulát, ami pedig lehetővé tette volna, hogy Moszkvát a németek megkerüljék. Hitler október közepére remélte Moszkva elfoglalását, de november 7-én Moszkvában a szovjet csapatok vonultak fel, s előző este a Majakovszkij metróállomáson tartott ünnepi gyűlés az októberi forradalom 24. évfordulóját ünnepelte. Sztálin beszédét ugyan áthatotta a gyász, de az önbizalom is. Utalt arra, hogy a német fasizmus elleni harc „a Szovjetunió népeinek családját egységes, megbonthatatlan táborrá változtatta, amely önfeláldozóan támogatja a Vörös Hadsereget, a Vörös Hajóhadat”, hangsúlyozta, hogy „az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió koalíciója reális dolog . . . amely nő és nőni fog közös felszabadító ügyünk javára”.
Másnap a Vörös téren drámai körülmények között Sztálin szólt a díszszemlét tartó katonákhoz. Felidézte az orosz múltból Alekszandr Nyevszkij, Minyin és Pozsarszkij, Szuvorov és Kutuzov alakját. Az ellenség 50 km-re állt Moszkvától, s a díszszemlén részt vevő egységek a Vörös térről egyenesen a frontra mentek. Az ország tekintélyes része – ahol a háború előtt a Szovjetunió lakosságának 40%-a élt, ahol az állatállomány 40-50%-a, a gabonatermelés 38%-a volt található, ahol az ország acéltermelésének 58%-át, széntermelésének 65%-át, vastermelésének 68%-át és alumíniumtermelésének 60%-át állították elő – német megszállás alatt volt. Az ország ipari termelése a felére csökkent, több mint 1000 üzemet telepítettek át, s még több teljesen elpusztult, a Vörös Hadsereg vesztesége óriási volt. Sztálin beszédének jelentőségét csak a körülmények figyelembevételével lehet megérteni.
Még egy nagy megpróbáltatás volt hátra: a beállott hideg idő a közlekedési nehézségeket elhárította, s a német hadvezetés egy újabb akcióval kísérletezett.
Szovjet vihar II. Világháború keleten (Moszkva.1941)
Több mint ötven hadosztálynyi erővel a németek november 15-én újból támadásba lendültek. Régi bevált taktikájuk szerint harapófogó mozdulatokkal ismét bekerítő hadműveleteket próbáltak kialakítani. Északról a Moszkva-Volga csatornán igyekeztek átkelni, Délen először Tula és Rjazany volt a célpont. Mindkét oldalon sikerült némi új területet elfoglalniuk, s a szovjet fővárost 25-30 km-re megközelíteniük. A németek már újból a győzelmet ünnepelték, s ismét hiába. A szovjet katonák – akiket friss, Szibériából átdobott egységekkel tudtak megerősíteni, s akik már nem voltak védtelenül kitéve a német repülőgépek támadásainak – az egyéni hősiesség olyan csodálatos példáit mutatták be, ami az ellenség számára minden kilométernyi előrehaladást csak óriási áldozatok árán tett lehetővé.
A fasiszták első vereségei
November utolsó napjaiban már érezhetővé vált, hogy a támadás kifulladt, Moszkva elfoglalásának terve kudarcot vallott. Két héttel korábban a fagy beálltát a németek örömmel üdvözölték, mert megkönnyítette páncélos erőik operatív mozgását, most már az erős hideg a téli felszerelést nélkülöző német csapatok tevékenységét gátolta. S jöttek a hírek az első nagyobb vereségről. Míg a figyelem a moszkvai csata felé fordult, délen a németek elfoglalták a Krím-félszigetet, és az Azovi-tenger partján ismét jelentős szovjet erőket semmisítettek meg. A német páncélosok november 21-én elfoglalták Rosztovot is, de egy hét múlva a szovjet ellentámadás visszafoglalta a várost. Rundstedt, a „Dél” hadseregcsoport főparancsnoka visszavonulásra kért engedélyt. Hitler megtagadta, s a nácikhoz közelebb álló von Reichenau tábornokot nevezte ki a leváltott főparancsnok helyére. A visszavonuláson kívül azonban Reichenau sem látott más orvosságot.
December 1-én von Bock is csak azt jelentette a szárazföldi haderők főparancsnokának, hogy erejük végére értek, hosszú frontvonalukon már minden tartalékot bevetettek, s Moszkvát mégsem sikerült elfoglalniuk, a Tájfun-hadművelet kudarcot vallott. ,,A háború egyetlen döntése sem volt számomra ilyen súlyos, mint ez – írja Guderian a háború után. – Támadásunk Moszkva ellen meghiúsult. Súlyos vereséget szenvedtünk.”
A német veszteségek ekkor már a Szovjetunió elleni hadjáratban mintegy 750 000 főre emelkedtek – ebből 200 000 halott azaz a támadó egységek mintegy 25% -ára (a nyugati és balkáni hadjárat vesztesége 150 000 embert – ebből 30 000 halott – tett ki). A nehézségek tovább fokozódtak.
A Szovjet Főhadiszállás már december 6-án ellentámadást indított Kalinyintól Jelecig, közel 500 kilométer szélességben. A tíznapos kemény harc során az első döntő eredmény december 13-án született meg, mikor Kalinyin és Klin körzetében a szovjet csapatok bekerítették a német egységeket, más körzetekben pedig megindult a német visszavonulás, mely hamarosan pánikszerű meneküléssé fajult. December közepén a német arcvonal már mindenhol mintegy 10 kilométernyire visszahúzódott, majd Kaluga és Volokalamszk is felszabadult.
A szovjet előrenyomulás folytatódott. 1942. január első felében már mintegy 100 km-re nyomták vissza a német arcvonalat. A szovjet hadvezetés is túlbecsülte lehetőségeit. A szállítási nehézségek a szovjet hadsereget is erősen sújtották, egyes fegyvernemekben a szovjet erők még mindig nem voltak fölényben. Sztálin általános támadást kívánt indítani a front valamennyi szakaszán. Egyes szovjet tábornokok tiltakoztak ugyan, Sztálin mégis a támadás mellett döntött. Vjazmánál az áttörést nem sikerült kierőszakolni, s a Franciaországból átdobott egységekkel megerősített német csapatok kisebb sikeres ellenlökéseket is indítottak.
„Túlbecsültük saját csapataink lehetőségeit és lebecsültük az ellenséget. A „dió” sokkal keményebbnek bizonyult, mint ahogy feltételeztük” – állapítja meg Zsukov.
A teljesen kifáradt és legyengült szovjet csapatok egyre nehezebben nyomultak előre, s bár a hadvezetés még március 20-án is erőltette a támadást, annak irrealitása egyre világosabbá vált. Április elején be kellett látni, hogy a német csapatok teljes megsemmisítése egyelőre meghaladja a szovjet hadsereg erejét, elrendelték tehát, hogy a Vörös Hadsereg menjen át védelembe. A győzelem tehát nem vált teljessé, de győzelem volt. A moszkvai csata jelentősége elsősorban abban állott, hogy a második világháború folyamán először szenvedett vereséget a német hadsereg. A moszkvai csata véglegessé tette a villámháború csődjét, megrendítette a németek legyőzhetetlenségébe vetett hitet. Az antifasiszta államok és a megszállt országok népei körében óriási hatást váltott ki ez a győzelem, s meghozta az első nagy megrendülést a hitleri szövetségi rendszerben is. A hatást fokozta, hogy az antifasiszta szövetségnek 1941 decemberétől Japán támadása következtében az Egyesült Államok is aktív tagjává vált.
A moszkvai csata tehát felmérhetetlen jelentőségű katonai, politikai győzelem volt.
(idézet: Ránki György – Második világháború története – című könyvből)
SaLa
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Valahol azt olvastam, hogy a német hadművelet azért nem érte el célját, mert nem voltak kijelölve fontosabb célok.
Szerintem a legfontosabb célt elérték. Aratásra szinte az összes termőterületet elfoglalták. A SZU lakóssága az éhhalál szélére került. Túlélést és ezzel lehetőséget a háború folytatására az amerikai élelmiszer szállítmányok jelentették. Az élelmiszer szállítmányok nélkül nem élték volna túl a telet.
A negatív etalonnak tekintett náci Németország hendikeppel kezdett háborúzni. Ez a hátrány a fajelmélet, a szociáldarwinizmus ideológiája. E világlátás akadályozta a racionális döntések meghozatalát. Nem semmisítették meg a genetikai rokon brit haderőt Dunkerque-nél, megvetették a kollaborálásra kész ukrán lakosságot. Pedig, ők a balti államokhoz hasonlóan, felszabadítóként tekintettek a németekre (alig egy évtizeddel a holodomor után). Ugyanez az elvakult ideológia, a szlávok lenézése és alacsonyabb kvalitású fajnak tekintése van a Barbarossa terv elhibázott stratégiája mögött is. A viszonylag hosszasan előkészített haditerv értelmetlenül megosztotta az erőket, nem volt meghatározott prioritás, fontossági sorrend. Szentpétervár nem bírt stratégiai jelentőséggel, ahogy Moszkva is alig. A német hadvezetésnek a (jelenlegi NATO tervezőkhöz hasonlóan) déli területek elfoglalására kellett volna összpontosítania. 1942 nyarán megpróbáltak korrigálni és az erőforrásokban (olajban) gazdag régióra koncentrálni, de a führer (a vezérelvűség is a fasizmus elhagyhatatlan jellemzője és egyben korlátja is) újfent megosztotta az erőket. A nácizmus saját ideológiájának a túsza volt, amely determinálta bukását és joggal, de nem elég korán került a történelem szemétdombjára. A késedelem oka a nemzetközi antifasizmus gyengesége, amiért Sztálint nagy felelősség terheli. A Komintern szociáldemokrácia ellenessége, a szociálfasizmus teóriája minősíti és egyben azonosítja a Dzsugasvili valódi arcát, antiszocialista-antikommunista rendszerét.