FIR-Newsletter 2026-44 (FIR-Hírlevél 2026-44)
A Görög Demokratikus Hadsereg (DSE) 80 évvel ezelőtt alakult.
Tavaly volt a náci barbárság alóli felszabadulás 80. évfordulója. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a megszállás alóli felszabadulást követően számos országban folytatódtak a belpolitikai konfliktusok a nemzet jövőbeli politikai irányáról – beleértve a katonai eszközöket is. Míg a lengyelországi polgárháború a mai napig a köztudatban van – mivel az Armia Krajowa, amely a londoni száműzetésben lévő polgári kormány oldalán harcolt, megküzdött az Armia Ludowával és a szovjet csapatokkal –, a görögországi polgárháború nagyrészt feledésbe merült.
Görögországban a konfliktus valójában egy társadalmi átalakulásról szólt, amelyet az ország monarchista és nacionalista erői erőszakkal elfojtottak, együttműködve a brit hadsereggel. Mire a Papandreou száműzetésben lévő kormánya 1944 októberében görög és brit csapatok védelme alatt bevonult a felszabadított Athénba, az ELAS katonai erői már felszabadították görög terület nagy részét, és demokratikus önkormányzati szerveket hoztak létre ott. E harc politikai vezetője a „Görög Nemzeti Felszabadítási Front” (EAM) volt. Az ország felszabadításakor körülbelül 1,5 millió görög szolgált a fegyveres egységekben.
Miután az EAM 1944 szeptemberében beleegyezett az egységkormányhoz való csatlakozásba, hamarosan – mindössze néhány napon belül – felfedezte, hogy a nacionalisták a brit hadsereggel együtt mindent megtesznek az ELAS harcosainak lefegyverzése érdekében. E politika elleni tiltakozásul az EAM miniszterei 1944. december 2-án elhagyták a „Nemzeti Egység Kormányát”. Az EAM felhívása a másnapi tüntetésre az ELAS leszerelése ellen az „athéni csatához” (más néven „Dekemvriana”, vagyis decemberi események) vezetett. A biztonsági erők tüzet nyitottak a békés tüntetőkre. Ez a tömeges fegyveres összecsapások kezdetét jelentette. Csak január elején vették át a brit tankok – a Királyi Légierő bombatámadásainak támogatásával – az irányítást Athén városa felett. 1945. január 5-én a legyőzött ELAS egységek visszavonultak.
A következő hónapokat heves belső viták jellemezték az EAM-en belül. Nikolaos Zachariadis, aki 1945 júniusának elején tért vissza a dachaui koncentrációs táborból, elutasította a tett engedményeket, visszavette a KKE vezetését, és stratégiai átirányítást indított, amely az 1946. március 31-i parlamenti választások bojkottálására való felhívásban csúcsosodott ki. Ezzel egy időben a KKE elkezdte megszilárdítani az Észak-Görögország hegyeiben létrehozott önkormányzati testületeket, és 1946 októberében megalapította azokat a „Szabad Görögország” néven. Döntő fontosságú volt, hogy sikerült más baloldali csoportokat egységes fegyveres szervezetté egyesítenie a nacionalisták ellen. Így a „Görög Demokratikus Hadsereg” (DSE) a „Szabad Görögország” védelmének katonai ágaként jelent meg. A DSE elsősorban Jugoszláviától és Albániától kapott támogatást, ezt a folyamatot a közös határaik is elősegítették.
Nemcsak a konzervatív görög kormány és csapatai ellen kellett harcolnia, hanem 1947 márciusában az amerikai erők is beavatkoztak az úgynevezett „kommunizmus elleni harcba”. Az Egyesült Államok katonai tanácsadókat, kiképzőket és különösen felszerelést küldött a kormányhadsereg számára. Ennek ellenére a kormányhadseregnek nem sikerült áttörést elérnie.
Csak akkor romlott a katonai helyzet, amikor Jugoszlávia – és később Albánia – Tito és Sztálin 1949 nyarán történt szakítását követően megszüntette a DSE támogatását. 1949. augusztus 30-án a DSE döntő csatát vesztett a Grammos Vitzi-hegyen, és önállóan már nem volt képes újjászerveződni.
Az ezt követő években görög antifasiszták menekültek különböző szocialista államokba, köztük Christos Tzintsilonis, a FIR hosszú ideig hivatalban lévő alelnöke is, aki Magyarországra ment. Csak évekkel később tudtak legálisan visszatérni Görögországba. Az elmúlt hetekben számos regionális megemlékezésre került sor Észak-Görögországban, helyi PEAEA csoportok szervezésében. Megemlékeztek ezekről a küzdelmekről, amelyekben fegyveres harccal erősítették meg az emberek jogát, hogy saját kívánságaik szerint és kizsákmányolástól mentesen alakítsák életüket.
Görögországban a konfliktus valójában egy társadalmi átalakulásról szólt, amelyet az ország monarchista és nacionalista erői erőszakkal elfojtottak, együttműködve a brit hadsereggel. Mire a Papandreou száműzetésben lévő kormánya 1944 októberében görög és brit csapatok védelme alatt bevonult a felszabadított Athénba, az ELAS katonai erői már felszabadították görög terület nagy részét, és demokratikus önkormányzati szerveket hoztak létre ott. E harc politikai vezetője a „Görög Nemzeti Felszabadítási Front” (EAM) volt. Az ország felszabadításakor körülbelül 1,5 millió görög szolgált a fegyveres egységekben.
Miután az EAM 1944 szeptemberében beleegyezett az egységkormányhoz való csatlakozásba, hamarosan – mindössze néhány napon belül – felfedezte, hogy a nacionalisták a brit hadsereggel együtt mindent megtesznek az ELAS harcosainak lefegyverzése érdekében. E politika elleni tiltakozásul az EAM miniszterei 1944. december 2-án elhagyták a „Nemzeti Egység Kormányát”. Az EAM felhívása a másnapi tüntetésre az ELAS leszerelése ellen az „athéni csatához” (más néven „Dekemvriana”, vagyis decemberi események) vezetett. A biztonsági erők tüzet nyitottak a békés tüntetőkre. Ez a tömeges fegyveres összecsapások kezdetét jelentette. Csak január elején vették át a brit tankok – a Királyi Légierő bombatámadásainak támogatásával – az irányítást Athén városa felett. 1945. január 5-én a legyőzött ELAS egységek visszavonultak.
A következő hónapokat heves belső viták jellemezték az EAM-en belül. Nikolaos Zachariadis, aki 1945 júniusának elején tért vissza a dachaui koncentrációs táborból, elutasította a tett engedményeket, visszavette a KKE vezetését, és stratégiai átirányítást indított, amely az 1946. március 31-i parlamenti választások bojkottálására való felhívásban csúcsosodott ki. Ezzel egy időben a KKE elkezdte megszilárdítani az Észak-Görögország hegyeiben létrehozott önkormányzati testületeket, és 1946 októberében megalapította azokat a „Szabad Görögország” néven. Döntő fontosságú volt, hogy sikerült más baloldali csoportokat egységes fegyveres szervezetté egyesítenie a nacionalisták ellen. Így a „Görög Demokratikus Hadsereg” (DSE) a „Szabad Görögország” védelmének katonai ágaként jelent meg. A DSE elsősorban Jugoszláviától és Albániától kapott támogatást, ezt a folyamatot a közös határaik is elősegítették.
Nemcsak a konzervatív görög kormány és csapatai ellen kellett harcolnia, hanem 1947 márciusában az amerikai erők is beavatkoztak az úgynevezett „kommunizmus elleni harcba”. Az Egyesült Államok katonai tanácsadókat, kiképzőket és különösen felszerelést küldött a kormányhadsereg számára. Ennek ellenére a kormányhadseregnek nem sikerült áttörést elérnie.
Csak akkor romlott a katonai helyzet, amikor Jugoszlávia – és később Albánia – Tito és Sztálin 1949 nyarán történt szakítását követően megszüntette a DSE támogatását. 1949. augusztus 30-án a DSE döntő csatát vesztett a Grammos Vitzi-hegyen, és önállóan már nem volt képes újjászerveződni.
Az ezt követő években görög antifasiszták menekültek különböző szocialista államokba, köztük Christos Tzintsilonis, a FIR hosszú ideig hivatalban lévő alelnöke is, aki Magyarországra ment. Csak évekkel később tudtak legálisan visszatérni Görögországba. Az elmúlt hetekben számos regionális megemlékezésre került sor Észak-Görögországban, helyi PEAEA csoportok szervezésében. Megemlékeztek ezekről a küzdelmekről, amelyekben fegyveres harccal erősítették meg az emberek jogát, hogy saját kívánságaik szerint és kizsákmányolástól mentesen alakítsák életüket.
***
SaLa – ORCID: 0009-0001-6751-8520
Világnézetek harca – Isten érvek és a valóság
A változó világ érve és a valóság
A létesítő okság érve és a valóság
Az idő és az esetlegesség érve és a valóság