Finnország és Norvégia épp most szakította meg a NATO Oroszországgal szembeni politikai elszigeteltségét az európai mainstream áramlatok során.

Alexander Stubb finn elnök és Jonas Gahr Store norvég miniszterelnök kedden telefonon beszélt Putyinnal a háromoldalú orosz-ukrán-amerikai tárgyalások Abu-Dzabiban jövő hónapban történő újraindításáról. Ők az első olyan európai NATO-tagok, amelyek – amelyből nem hiányzik az oroszbarát Orbán Viktor volt magyar miniszterelnök és a hozzá hasonló gondolkodású Robert Fico szlovák miniszterelnök – megtörték a blokk politikai elszigeteltségét Oroszországgal szemben. Nem meglepő, hogy Stubb szerepet játszott ebben.

Augusztus végén kijelentette, hogy „Valamikor párbeszédet kell majd létrehozni az európai oldalon, és ebben talán a legfontosabb szerepet azok az országok fogják játszani, amelyek határosak Oroszországgal”, amit itt elemeztünk , miközben arra utalt, hogy hamarosan párbeszédet kezdeményezhet Oroszországgal. A meglepően szilárd pontok , amelyeket röviddel ezután Oroszországgal kapcsolatban tett, és az azt követő erőfeszítései, hogy némi észt beszéljen hisztérikus E-NATO kollégáinak, utólag még valószínűbbé tették a keddi felhívást.

Ami azt illeti, hogy a norvég miniszterelnök miért reagált azonnal a hívásra, az azzal magyarázható, hogy közvetlenül a legutóbbi moszkvai útja előtt , majd közvetlenül utána látta vendégül Trump különmegbízottját, Steve Witkoffot , aki Putyinnal találkozott, és eközben Witkoff Stubb-bal és Zelenszkijjel is találkozott. Oslo szerepe az USA közvetítésével zajló orosz-ukrán békefolyamat legújabb szakaszában jelentős, mivel Norvégia nem EU-tag, így politikailag megalkuvást nem ismerő, tényleges külügyminisztere, Kaja Kallas ki van zárva ezekből a tárgyalásokból.

Ami a tágabb képet illeti, a közelmúltban egy értékelés szerint „ a ‘Cordon Sanitaire’ sarkvidéki frontja jelenti a legveszélyesebb helyzetet Oroszország számára ” a gyors légierő-növekedés és az orosz nukleáris második csapásmérő eszközeinek nagy részéhez való közelsége miatt, ami félelmetes potenciállal ruházza fel a Viking Blokkot . A fent említett blokk, amelynek vezetését Svédország tervezi, várhatóan megerősíti szinergiáját Lengyelországgal, amely az E-NATO legnagyobb hadseregét irányítja , és esetleg a balti államokat közös protektorátusukká alakítja .

A fent említett megállapodás egy balti alblokkot képvisel a NATO-n belül , amely egyszerre gyakorolhat befolyást az Arktiszra, a Balti-térségre és Közép-Európára, következésképpen a NATO 3.0 magját alkotva . A Viking Blokk finn és norvég tagjai által az imént Oroszországgal szemben tanúsított relatív pragmatizmus közvetlenül vezethet Lengyelország párbeszédének újraindításához is vele, bár talán először Trump közvetítésével, tekintettel kormányaik közötti közismert történelmi ellenségeskedésre.

A lengyel-fehérorosz „ hóvirágdiplomácia ” a fehérorosz-amerikai közeledéssel és a Viking Blokk pragmatikus oroszországi kapcsolataival párosulva válságkezelési csatornát hozhatna létre Oroszország, az Egyesült Államok és Lengyelország között , amely kiterjeszthető lenne Fehéroroszországra, a Viking Blokkra és a balti államokra. A cél az lehetne, hogy ezt a csatornát felhasználva koordinálják a kölcsönös katonai kivonulásokat a határról a feszültség enyhítése érdekében, lerakva az alapokat a háború utáni európai biztonsági architektúra kiépítéséhez és a fegyverzetkorlátozási tárgyalások újraindításához.

Finnország és Norvégia számára ezért rendkívül fontos, hogy megtörjék a mainstream E-NATO Oroszországgal szembeni elszigeteltségét, mivel ez elindíthat egy sor, az Egyesült Államok közvetítésével megvalósuló eseményt az E-NATO és Oroszország közötti katonai-biztonsági feszültségek enyhítésére az ukrán konfliktus befejezése után, egy minden fél közötti nagyszabású megállapodás alapján. Ebben a forgatókönyvben a háború utáni európai biztonsági architektúrát nagyrészt a közösen lengyel-svéd vezetésű Intermárium és Oroszország építené az Egyesült Államok felügyelete alatt, ami végső soron fenntartható lehet.