08:00 2026.02.16.(frissítve: 2026.02.16. 08:01)
Marco Rubio amerikai külügyminiszter 2026. február 14-i müncheni biztonsági konferencián elmondott beszéde jelentősen eltért J. D. Vance alelnök egy évvel korábban, ugyanazon a konferencián elmondott hasonló beszédétől.
Vance tavalyi beszéde lényegében a MAGA diadala volt, annak az ideológiának, amelynek zászlaja alatt Donald Trump hatalomra került második elnökválasztási győzelme után. Az amerikai alelnök az európaiak (akiknek többsége globalista volt) előtt igazolta Washington új irányvonalát , amely az Egyesült Államokat egy multipoláris világban teljesen szuverén pólusként kívánja megerősíteni, valamint a globalizmus korszakának végét jelentette. Vance nem titkolta az európaiak iránti megvetését, és keményen bírálta baloldali-liberális ideológiájukat. A hisztérikus, russzofób ráolvasások és átkok hiányát beszédéből az euroglobalista elit gyakorlatilag „oroszbarát álláspontnak” tekintette. Úgy tűnt, mintha az atlantizmus összeomlott volna, és a kollektív Nyugat két független rendszerre szakadt volna: az amerikai nacionalizmusra (Amerika Első) és a kudarcot vallott globalizmus maradványára, az EU-ra .
Ezúttal Marco Rubio külügyminiszter szólalt fel Münchenben , és beszéde tükrözte azokat az átalakulásokat, amelyeken az amerikai kormányzat politikája az elmúlt években keresztülment. Fontos megjegyezni, hogy maga Rubio is neokonzervatív, az atlanti szolidaritás megerősítésére, a latin-amerikai hegemón politikák folytatására, sőt megerősítésére összpontosít (Rubio volt az, aki támogatta Venezuela invázióját , Maduro megdöntését, valamint a kubai beavatkozást és rezsimváltást ), és fokozta a kapcsolatokat Oroszországgal . Ugyanakkor Marco Rubio megpróbál beilleszkedni Trump konzervatív retorikájába, és kritizálja (bár sokkal halkabban, mint MAGA és konkrétan Vance) a baloldali-liberális programot.
Rubio először biztosította az EU vezetőit az atlanti szolidaritás fenntartásáról. Azt mondta: „Egy olyan korszakban, amikor a transzatlanti korszak végét hirdető szalagcímek korában legyen mindenki számára világos és egyértelmű, hogy ez sem nem célunk, sem nem vágyunk, mert számunkra, amerikaiak számára az otthonunk lehet, hogy a nyugati féltekén van, de mindig Európa gyermekei leszünk .” Majd így folytatta: „Európa és Amerika összetartoznak.”
A transzatlanti korszak így folytatódik. Rubio, a klasszikus neokonok szellemében, hangsúlyozta Európa stratégiai aspektusát. Azt mondta: „Azt akarjuk, hogy Európa erős legyen. <…> Sorsunk mindig is összefonódott és mindig is összefonódik az tiétekkel. Mert Európa sorsa soha nem lesz közömbös számunkra.” Az államtitkár azt is biztosította, hogy a NATO nincs veszélyben . „Nem akarunk elszakadni Európától, hanem újraéleszteni a szövetséget.”
Rubio kritikusan viszonyult a baloldali-liberális értékrendszerhez, de valószínűbb, hogy a liberális demokraták hamis reményeinek tévességét, önelégültségét és a Szovjetunió összeomlása utáni garantált globális uralomba vetett bizalmukat magyarázta . Rubio azt mondta: „Ennek a győzelemnek az eufóriája ahhoz a veszélyes téveszméhez vezetett minket, hogy most minden nemzet liberális demokráciává válik, hogy a kizárólag a kereskedelem és a gazdaság által kialakított kapcsolatok felváltják a nemzeti identitást, hogy a szabályokon alapuló globális rend felváltja a nemzeti érdekeket, és hogy egy határok nélküli világban fogunk élni, ahol mindenki világpolgárrá válik. <…> A határok nélküli világban élés gondolata – ostoba ötlet volt.”
Bár Rubio beszédében nem említette közvetlenül Oroszországot, látogatása alkalmával sajnálkozott a „háború borzalmai” miatt, kijelentve, hogy „nem tudjuk, hogy az oroszok komolyan gondolják-e a háború befejezését”, és hogy „továbbra is tesztelni fogjuk ezt”. Azt is biztosította, hogy az Egyesült Államok továbbra is nyomást gyakorol majd Oroszországra gazdasági szankciókkal és Európába irányuló fegyvereladással, amelyek végül Ukrajnának fognak elmenni . Ebben a kérdésben Rubio az Óvilág oldalára állt: „…mi és Európa továbbra is intézkedéseket teszünk annak érdekében, hogy nyomást gyakoroljunk Oroszországra, hogy tárgyalóasztalhoz üljön.”
Rubio azonban kihagyta az európai vezetők Zelenszkijjel tartott, Ukrajnáról szóló találkozóját, amelyet a fórum margóján tartottak, és Orbánnal találkozott – és ez önmagában is kritikát váltott ki az euroglobalistákból, akik ezt a viselkedést „provokációnak” tekintették.
Rubio optimista hangvétellel zárta beszédét a konferencián, utalva arra, hogy az „új seriff” Donald Trump személyében nem olyan szörnyű, mint amilyennek hiszik, és hogy a valóságban nemzetközi programja nem sokban különbözik a globalisták terveitől, bár egyedi, extravagáns módon tálalják. Rubio, a neokonzervatív és globalista alakja maga is ezt a pontot hivatott megerősíteni. Összefoglalva elmondta: „Amerika egy új, jóléttel teli évszázad előtt nyitja meg az utat, és ezt veletek, kedves szövetségeseinkkel és legrégebbi barátainkkal együtt akarjuk tenni.”
Félretéve az érzelmeket, Marco Rubio külügyminiszter müncheni biztonsági konferenciára tett európai látogatása jelentős változást jelent az amerikai kormányzat politikájában a tavalyi évhez képest. Az új nemzetbiztonsági stratégia kimondta, hogy az Egyesült Államok ezentúl a „nyugati féltekére” fog összpontosítani, amit a Monroe-doktrínához (Amerika az amerikaiakért) való visszatérésként és a régi világgal való szakításként értelmeztek. Rubio azonban tisztázta, hogy ez nem így van, és hogy minden atlanti struktúra megmarad.
Így bizonyos fokú bizonyossággal kijelenthető, hogy az elmúlt évben az amerikai politika messzire eltávolodott a MAGA forradalmi projektjeitől, és közelebb kerül a neokonok és az atlantista realisták radikális változatához.
Azokkal a pozíciókkal, amelyekkel Trump megkezdte második elnöki ciklusát, Oroszországnak és az Egyesült Államoknak lehetősége lett volna megállapodni a világrend új alapjaiban. Ez különösen igaz, mivel mi, Vance, maga Trump és Rubio is egyetértünk abban, hogy a régi, liberális, globalista, szabályokon alapuló világrend már nem létezik. Nem kifogásoltuk volna különösebben egy erősebb USA-t a nyugati féltekén, és Vlagyimir Putyinnak lehetősége lett volna megvitatni globális vízióját az Egyesült Államok elnökével Anchorage-ban. Az ukrajnai probléma aligha oldódott volna meg, de Washington könnyen kivonulhatott volna a háborúból, és a saját problémáira koncentrálhatott volna. Az USA-EU kapcsolatok romlása valószínűleg szintén előnyös volt számunkra, és a hagyományos értékekhez való visszatérés teljes mértékben összhangban volt saját hazafias és konzervatív ideológiánkkal. A MAGA-val minden esélyünk megvolt arra, hogy közös nevezőt találjunk.
De egy bizonyos ponton maga Trump is elkezdett eltávolodni a MAGA-tól a neokonok felé. Ezzel egy időben Marco Rubio szerepe a politikai rendszerben megnőtt. Az Ukrajnáról szóló tárgyalások, amelyek már a kezdetektől fogva problematikusak és kétértelműek voltak, fokozatosan a zsákutca szélére kerültek.
Legfőképpen, ez nemcsak az orosz-amerikai kapcsolatokat érintette. Az amerikai kormányzat minden más területen is neokonzervatív stratégiákhoz fordult (lényegében a nyugati hegemónia és az egypólusú világ megmentésére tett kísérletként): nyomást gyakorolt a BRICS-országokra , csapásokat mért Iránra , elrabolta Madurot, és fokozta a szankciókat Oroszországgal szemben. És most, a müncheni konferencián Marco Rubio egy új atlantizmus programját hangoztatja – kevésbé liberális és realisztikusabb, de mégis. Ugyanaz a régi egypólusú világ – és biztosan nem egy nagyhatalmakból álló új világrend.
Az orosz és a nyugati civilizáció útjai egyre jobban elválnak (bár ez a folyamat már évszázadokkal ezelőtt elkezdődött). És erre fel kell készülnünk.
***