2
(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)
A „SEMLEGES MAGYARORSZÁG”
A VALÓSÁGBAN
A párt feloszlatása után a kommunista vezetők visszavonultak az új harci központ megszervezésére. A fegyver a reakció kezében volt, amely a szocialista erőket terrorizálta. A propagandaeszközök, rádió, sajtó, röplapok stb. a felkelés céljait szolgálták. Szóáradat öntött el mindent. Az emberek, főleg az ifjúság egy részét magával sodorta a forradalmi romantika szele. Ők nem látták a mélyben mozgó és valóban mozgató erőket. Számukra a valóságot a fegyverek ropogása, a „népítéletek” vérgőzös légköre, a nemzeti zászlók lobogása, a tüntetések ízlelgetése, a nemzeti himnusz ismételt éneklése jelentette. A sok felhívás, követelés, szervezkedés, a pártalakulások és a nyilatkozatok a szabadság képzetét keltették bennük, hiszen mind-mind annak a nevében lépett fel és íródott.
A magukat nemzeti kommunistáknak valló tollforgatók bűne éppen az, hogy a burzsoá restauráció reális veszélye idején éppen ők adták meg a félrevezető propaganda ideológiai alapját: a „kis nép vagyunk, de egy világért küzdünk” nacionalista álhősiesség büszkeségét, és a semleges, középutas politika megvalósíthatóságának képzetét. A Nagy Imre csoport tagjai két újságot adtak ki ezekben a napokban Igazság és Magyar Szabadság címmel. Október 30-án e két újság adta meg az alaphangot a következő napok uszításához: hazugság volt eddig minden, és csak akkor lesz demokratikus Magyarország, ha a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, ha a magyar közéletből a múlt minden elemét kiirtották. Ezzel szemben nem fukarkodtak az öntömjénező jelzőkkel, amit a többi lap tovább fokozott. Ilyen hangzatos címek és állítások bizsergették az elszabadult nacionalista szenvedélyeket, mint a „világtörténelmet írunk”, „kis nép vagyunk, alig pár csepp a világ népeinek tengerében, de nagy nemzet, hősi nemzet, amely előtt minden szabad, nép meghajtja a tisztelet és megbecsülés zászlaját”. November első napjaiban fokozódott az öndicsőítés, a lapok tele voltak a nyugati kapitalista sajtó túlfűtött hangú dicséreteivel. „Bennünket dicsőít az éter hullámain át a szabad nemzetek valamennyi rádióállomása” – írták elragadtatással a Magyar Függetlenségben november 1-én. Az Igazság is arról tudósított aznap, hogy munkatársai az angol követségen jártak, s az egyik diplomata azt mondta nekik: „Soha életemben nem hallottam még ilyen nagyszerű forradalomról! Vigyázzanak, hogy csodálatos hősiességük gyümölcseit élvezni is tudják.”
Nagy Imre barátai nyíltan meghirdették az általa korábban kidolgozott külpolitikai elveket. A Magyar Szabadság című lap október 30-án: „Magyarország kis ország – szüksége van minden barátra … szüksége van minden támogatásra.” Az Igazság is aznap fordult nyugat felé: „Hozzátok kiáltunk nagy és kis nemzetek. Mi mindent megteszünk, segítsetek!” Nagy Imre október 31-én délután a Parlamentnél összegyűlt tömeg előtt bejelentette, hogy Magyarország „felmondja a varsói egyezmény ránk háruló kötelezettségeit”. A gyűlésről tudósító november 1-i Magyar Szabadság „A független Magyarország legyen semleges!” című vezércikkében követeli, hogy hazánk „híd legyen a Kelet és a Nyugat között”. „Kis népnek sok barátra van szüksége” – variálta a cikk a rögeszmét.
Ugyancsak november 1-én Nagy Imre rádiószózatot intézett a magyar nemzethez, és bármiféle alkotmányos szerv jóváhagyása és előzetes tárgyalások nélkül bejelentette Magyarország semlegességét. Beszéde végén éltette „a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot”. Szocializmusról már szó sem volt. A szocialista jelző nem tette volna szalonképessé a Nagy Imre vezette Magyarországot, amely a Nyugat küszöbe előtt állt, és szovjetellenes „semlegességgel” kopogtatott bebocsátásért.
Nézzük meg, mit jelentett ez a semlegesség a valóságban, az adott világhelyzetben. Elsősorban azt jelentette, hogy a „semleges gazdasági felvirágzás” jelszava alatt megindult volna Magyarországnak a kapitalista világrendszerhez való fokozatos hozzákapcsolása. Ezen a téren természetesen csak az első lépéseket tették meg. A propaganda siránkozott nehéz gazdasági helyzetünk fölött, és megcsillogtatták a ragyogó jövőt. „A semleges Magyarország Európa egyik leggazdagabb államává válhat.” Egy másik „független politikai napilap” – a Magyar Világ – a receptet is megadta hozzá: „Magyarországnak szét kell törnie a vasfüggönyt”, és akkor „igen nagy hasznára fognak válni a szorosabb gazdasági kapcsolatok a Nyugattal”. A Szocialista Internacionálé irodájának bécsi ülése már azt a nemzetközi szervezetet is megjelölte határozatában, amely végrehajtja a gazdasági programot. „Minél előbb lehetővé kell tenni Magyarország gazdasági újjáépítését – idézte ujjongva a határozatot a Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava november 3-án. – Az lenne a célszerű, ha az OEEC [Organization for European Economic Cooperation], az európai államok gazdasági együttműködésére létesített és évek óta eredményesen működő szervezet haladéktalanul intézkedéseket tenne Magyarország gazdasági megújhodásának elősegítésére.” Az ilyen elképzelések hihetővé és elfogadhatóvá tétele érdekében híreket közöltek arról, hogy Eisenhower 20 millió dollár segélyt ajánlott fel, hogy a Német Szövetségi Köztársaság egymillió márkát ajándékoz, hogy nyugaton felhívások hangzottak el Magyarország megsegítésére, hogy „a világ szíve értünk dobog”, és „nem kell félni a magyar anyáknak a téli gondoktól” stb. Ez a jólét-demagógia kétségtelenül hatásosnak bizonyult a tömegek egy részénél is.
A „semleges Magyarország” az adott világhelyzetben azt jelentette volna, hogy a szomszéd szocialista országokkal szemben létrejön egy agresszív, békés munkájukat fenyegető háborús tűzfészek. A nagyimrés disszidensek véleménye ebben a kérdésben is megoszlik. Az egyik csoport álláspontját Méray fogalmazta meg. Szerinte „lehetetlen letagadni, hogy a fasizmusnak gyökerei vannak Magyarországon”, ahol a bölcsője ringott. Azt is megállapítja, hogy ezen az alapon a jövőben erősen nacionalista áramlatok léptek volna fel az országban.* T. Méray: Thirteen Days that Shook the Kremlin. Praeger 1959. 176-180. old. * Az pedig köztudott, hogy a magyar nacionalizmus éle a szomszéd népek ellen irányult mindig, 1917 óta pedig kirívóan szovjetellenes is.
A másik csoport élesen kikelt ez ellen az álláspont ellen, szemrebbenés nélkül tagadta a reakciós nacionalista vonásokat és tendenciákat. Szerintük az eseményekre „azok internacionalizmusa volt a jellemző, amely két, erősen ható érzelemben és követelésben fejeződött ki. Az egyik volt az Európához való tartozás tudata, a másik a közép- és kelet-európai föderációra való törekvés.”** Szemle (Brüsszel), 1960. 1. sz. * Érdemes elidőzni egy kicsit e problémánál.
Az erők mozgása és magatartása az ellenforradalom alatt azt mutatja, hogy a föderáció eszméje alig kapott hangot, és nem volt egyéb egyesek álmánál vagy a lényeget takaró lepelnél. Nyilvánosságot egyszer kapott, a Magyar Szabadság november 1-i számában, egy mondat erejéig. Utólag sok cikkben foglalkoztak vele a brüsszeli Nagy Imre Intézet munkatársai, de lényegében csak azért, hogy tagadják a szélsőséges nacionalista tendenciák feltörését. Márpedig az ellenforradalom idején megkezdődött az uszítás a szocializmust építő szomszéd országok ellen. Különösen a „szabad” rádiók jártak ebben az élen. Október 31-től tendenciózus híreket közöltek arról, hogy Romániában és Csehszlovákiában is mozgolódás van, hogy „Bukarestben incidensek zajlottak le”, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban is „érlelődik valami”. Igen érzékenyen reagáltak arra, hogy ezekben az országokban leleplezték az ellenforradalom borzalmait és veszélyességét. „Rágalmaz a román rádió”, „hazudik a kelet-berlini rádió” – harsogták az újságok. Képzeljük el ennek hatását olyan körülmények között, amikor oldalakon keresztül arról írtak, hogy az egész világ a magyarokat dicsőíti, csak ezek a rádiók nem.
Az igazi veszély létezését két felhívás fejezte ki. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság röplapokat adott ki november elején „Felhívás a csehszlovák fiatalokhoz” címmel. Vad, uszító hangon íródott e felhívás. „Hazudik a csehszlovák kommunista sajtó, hazudnak Moszkva Prágában székelő ügynökei, hazudik a csehszlovák rádió. Ne higgyetek »a magyar ellenforradalomról« szóló rémmeséknek” – írták. Felszólították a csehszlovák fiatalokat, hogy Selwyn Lloydnak és XII. Pius pápának higgyenek, akik kiálltak a magyar ügy mellett. Végül a felhívás igazi lényege: „Álljatok ki a mi ügyünk mellett, akkor mi is veletek leszünk a szabad Csehszlovákia kivívásáért folytatandó harcotokban.” A „szabad Csehszlovákia” fogalma már a felhívásban is a szocializmustól megfosztott Csehszlovákiát jelentette. Ezért volt olyan uszítóan szovjetellenes a hangja.
A Szabad Miskolc nevű rádió felhívása október 30-án hangzott el: „Szlovákok, románok és szerbek! … Látjuk, ti is olyan iga alatt vagytok, amelyet mi le akarunk rázni! …” A magát győztesnek gondoló reakció agresszivitása a szomszédos országok ellen az ellenforradalom győzelme esetén az új berendezkedés hivatalos politikájává emelkedett volna.
Ebből a nézőpontból érdemes elemezni a „mérsékelt” Kisgazdapárt véleményét. A párt újból kiadott lapja első számában (Kis Újság, 1956. november 1.) külföldi sajtószemle ürügyén megfogalmazta külpolitikai koncepcióját, a „semleges Magyarország” jelentőségét. A cikk címe már önmagában is lényeget fejez ki: „A magyar küzdelem megteremtette az általános európai rendezés lehetőségét.” Milyen rendezésre gondolt a krónikás? Az új lehetőséget „a magyar események által előidézett hatalmi egyensúlyi eltolódás” nyitja meg. Tehát a szocializmus erőinek visszaszorítására, a kapitalista világrendszer térhódítására gondol, erre alapozódna az új európai rend. Hogy kétség ne férjen hozzá, leszögezi: az új rendezés akkor valósítható meg, amikor „a Szovjetunió kivonul Kelet-Európából”. A nyugati szótárban a „szovjetek kivonulása” már régen a „felszabadítást” jelenti, a „felszabadítás” pedig a kapitalista rend visszaállításával azonos. De valamit csak kérnek a „kelet-európai tömb lazulása, illetve jövendő felbomlása” ellenértékeként? Hogyne! „S miután rendkívül fontos, hogy ezek az új rendszerben elhelyezkedő államok ne küzdjenek gazdasági nehézségekkel – szól a felhívás -, a Nyugatnak a jövőben lényegesen fokozottabban kell gazdaságilag segíteni a kelet- és közép-európai államokat.”
A módszerek és a hang különböző, de mind a szélsőséges, mind a „mérsékelt” ellenforradalom egyaránt veszélyeztette a szomszéd országok biztonságát és népeik békés alkotó munkáját.
A „semleges Magyarország” leglényegesebb külpolitikai vonását a szovjetellenesség és a Szovjetunió elleni háború vállalása jelentette.
A szomszéd népek elleni nacionalista uszításnak, bár rendkívül veszélyes, de körülhatárolt szerepe van. A szovjetellenesség viszont nem egyszerűen egy szomszéd országot, a Szovjetuniót fenyegeti; ez az antikommunizmusnak, a szocializmus, a munkáshatalom gyűlöletének durva, agresszív kifejeződése, következésképpen általános reakciós tartalommal bír, a nemzetközi imperializmusnak állandó ideológiai eszköze. A szovjetellenesség mindig a társadalmi haladás elleni fegyver volt, mindig az emberiség általános haladásának ellensége. Ezért állt a „semleges” magyar ellenforradalom ideológiai fegyverei között az első és legfontosabb helyen, és így van ez azóta is mindenütt, ahol a külső és belső ellenség aktívan lép fel a szocializmus erői ellen.
Miközben a Nagy-kabinet a semlegesség proklamálásával és elismertetésével volt elfoglalva, az ellenforradalom katonai vezetői lázas tevékenységgel készítették elő a szovjet csapatok elleni harcot. Természetesen ezt is élénk propaganda-hadjárat kísérte. Október 31-én röpiratok ezrein terjesztették az Országos Légvédelmi Parancsnokság „forradalmárainak” bejelentését arról, hogy ők készek a szovjet csapatok elleni harcra. Dudás lapja (Magyar Függetlenség) egyetértve idézte november 1-én az angol Daily Telegraph vezércikkének azt a megállapítását, hogy „Magyarországnak csak a Szovjetunió az ellensége, és semmiféle külpolitikai meggondolás nem láncolja a Szovjetunióhoz”.
A következő napok folyamán az ellenforradalmi lapokban hisztériás tudósítások jelentek meg a szovjet csapatmozdulatokról, a „forradalom vívmányait fenyegető veszélyről”. Ezek után teljesen félreérthetetlen, ki ellen irányult Maléter Pál újdonsült vezérőrnagynak a „főhadiszállásán” őt felkereső nyugati újságírók előtt tett nyilatkozata: „Hadseregünknek azonban van fegyvere, és ha kell, tud védekezni a betolakodók ellen.”
A szovjet csapatok elleni harc előkészítésének élén Király Béla tábornok állt. Október 30-án a Karhatalmi Bizottságot létrehozó értekezleten Király kijelentette, hogy Budapestet harcra kész állapotba kell hozni. Ennek érdekében megalakult a Király-féle törzs, amely az Országos Légvédelmi Parancsnokság „forradalmi tanácsának” támogatásával munkatérképen rögzítette a szovjet csapatok tartózkodási helyét és mozgását. Király bekérette magához Budapest tüzérségi védelmi rendszerének térképét, és harci törzse annak alapján megkezdte a páncélelhárítási terv kidolgozását. Budapestről megbízottakat küldtek egyes csapattestekhez, hogy az ottani „forradalmi tanácsokkal” kezdjék meg a szovjet csapatok elleni harc előkészítését. Pl. a kecskeméti 3. hadtest törzséhez november 1-én három civil érkezett ezzel a megbízatással, és első ténykedésük a számukra megbízhatatlan tisztek letartóztatása volt.
A Király-törzs szervezte a civilekből álló „nemzetőrség” felfegyverzését a katonai raktárakból származó nehézfegyverekkel. A „nemzetőrök” szovjetellenességében jobban bíztak, mint a reguláris egységek hadra foghatóságában egy, a szovjet csapatok ellen irányuló provokáció esetén. A bizalom kölcsönös volt. Még a hírhedt ENSZ-jelentés is bevallotta, hogy a felkelők nem bíznak a tisztekben, ezért a vezetést civil kezekben hagyták. Bármilyen utasítást is kaptak, csak akkor fogadták el, ha „valamelyik olyan vezető személyesen erősítette meg, akiben bíznak, mint Maléter vagy Király tábornok”.
A fegyveres erők reakciós magvának kiépítésére és megerősítésére igyekeztek bevonni a volt horthysta tisztek és főtisztek egész seregét. E néhány nap alatt több mint ötszáz ilyen személy kérte reaktiválását, közülük háromszáz írásban. Volt közöttük háborús bűnös, összeesküvő, államellenes bűntettet elkövető személy szép számmal. Aktív bekapcsolódásuk érdekében Király Béla november 1-én úgynevezett rehabilitációs bizottságot hozott létre, amelynek rajta kívül még két másik horthysta tiszt volt a tagja. Ezek az elemek „rehabilitálás” nélkül is elözönlötték a Honvédelmi Minisztériumot, nyüzsögtek a Parlamentben a kormány tagjai körül, és különösen sokan ajánlgatták fel szolgálataikat a Légvédelmi Parancsnokságnak az emlékezetes kiáltvány után. A katonai diktatúra és a szovjetellenes háború szilárd, és a tömegek előtt rejtett bázisát képezték ezek a megrögzött reakciós, népellenes, militarista elemek.
Ebben az időszakban a külső imperialista beavatkozás kiszélesedett, és a legrejtettebb formákat is igénybe vette. Az Egyesült Államok budapesti követségén két illegális rádió adó-vevő készülék működött. Ezek tájékoztatták az „ellenállási központot a szabad világban” a belső helyzetről, a várható eseményekről, kintről pedig utasításokat adtak, és a követendő taktikát vázolták. Az amerikai sajtó híradása szerint William J. Donovan tábornok, aki a második világháború idején az amerikai kémszervezet vezetője volt, a hidegháború kedvelt „Wild Bilije”, a magyar események idején Ausztriában tartózkodott, az ún. „Nemzeti Mentőbizottság” vezetőjeként. A Washington Daily News szerint Donovan ez idő alatt többször járt Magyarországon is. Rajta kívül más „szakértők” is jártak Magyarországon ezekben a napokban, valamilyen szervezet küldöttének vagy újságírónak álcázva.
A kellően tájékozott külképviseleti szervek kapcsolatba léptek az ellenforradalom katonai vezetőivel is. Quade, az amerikai követség tisztviselője október 30-án meglátogatta a Kilián-laktanyában székelő felkelőket, és hivatalosan, magát megnevezve, a politikai helyzetről érdeklődött. A nagyobb súllyal bíró személyek Malétert keresték. Maléter „főhadiszállásán” november 1-én megjelent James N. Cowley, „az Egyesült Királyság katonai attaséja, egy szikár ezredes” – írta a Magyar Honvéd, november 2-i száma -, aki kifejtette véleményét az eseményekről, és tanácsokat adott az „elért eredmények megtartása”, a fegyveres csoportok egyesítése érdekében. Nem kétséges, hogy katonai és katonapolitikai tanácsai a szovjet csapatok elleni harc előkészítését szolgálták elsősorban, és a katonai diktatúra szükségességét húzták alá. „Ellenszolgáltatásként” Maléter tájékoztatta őt a szovjet csapatok mozgásáról és feltehető szándékairól. Az együttműködés közöttük teljessé vált, amiről Maléter nem átallott dicsekedni a minisztertanács egyik ülésén.
Megközelítően sem ismerjük azoknak a létszámát, akiket nyugatról harcba vetettek ebben az időben Magyarországon. Számuk jelentős lehetett a Dunántúlon, hiszen ez az országrész rövid idő alatt elérhető volt, és a határ közelsége a menekülés biztonságát is jelentette. De az imperialista beavatkozás veszélyességét igazán azok a különleges tervek jelentették, amelyek a Dunántúli Nemzeti Bizottsággal függtek össze.
Külön kormány volt-e a Dunántúli Nemzeti Tanács? A válasz erre a kérdésre nem attól függ, hogy voltak-e miniszterei vagy sem, vagy hogy minek tartotta magát, hanem attól, hogy a gyakorlatban milyen szerepet töltött be, és milyen elképzelések megvalósítását kezdte el ez a Győrben székelő tanács. Potenciálisan és fejlődésében az ellenforradalmi pólus szerepét töltötte be. Mint már láttuk, a Dunántúli Nemzeti Bizottságot létrehozó értekezlet, „Nemzeti Tanács”, első nyilatkozatában olyan követeléseket állított a kormánnyal szembe, amelyek minden ellenforradalmi erő támogatását biztosították számára. A Dunántúli Nemzeti Tanács október 30-i ülésén csatlakozásra szólította fel a nem dunántúli megyék „forradalmi” szerveit, és örömmel jelentette be, hogy „Borsod, Bács-Kiskun megyék és Csepel már csatlakoztak”. Még a részvétel arányát is határozatba foglalta: „A csatlakozó megyék négy-négy küldöttel vesznek részt a Dunántúli Nemzeti Tanácsban.”
A Szabad Európa Bizottság vezetői egy-két nap alatt felismerték e szervezet különleges lehetőségeit. Még a nagyimrés emigráció sem hunyhatta be a szemét a tények előtt, és kénytelen volt elismerni, hogy létezett egy imperialista terv az ország kettészakítására. „A Dunántúl az országnak Ausztriával határos része, amelyet keletről a Duna természetesen is elválaszt az ország többi részétől. Még máig ki nem derített eredetű nyugati erők politikája az volt, hogy ebben az országrészben önálló kormányt hozzanak létre, leszakítsák az ország testéről, Győrt fővárossá tegyék, s így Magyarországból egy második kettészakított Németországot teremtsenek – írták a brüsszeli Szemle 1960. januári számában. A szerző téved abban, hogy a terv értelmi szerzői teljesen ismeretlenek. Az elképzelés szülője a müncheni Szabad Európa vezérkara volt.
A kivitelezés érdekében Győrbe utazott Ábrányi Aurél, a Szabad Európa Bizottság bécsi kémirodájának vezetője, és Konkoly Kálmán, a SZER munkatársa. Feladatuk abban állt, hogy a tervnek megnyerjék a Dunántúli Nemzeti Tanács vezetőit, és azok levélben kérjék az ENSZ segítségét. A NATO is szerepet vállalt e nagyszabású elképzelések megvalósításában. A NATO-országok politikusai között agitáció folyt, hogy elfogadtassák ennek támogatását. A belga parlament folyosóin pl. van Zeeland, Belgium volt külügyminisztere javasolta Magyarország kettészakítását.* Erőss Ferenc: Magyar munkásvezérek Nyugaton. Pannónia, Budapest 1961. 78. old. * „A nyugati hatalmak ENSZ-delegátusai vállalták, hogy megszavaztatják nemzetközi rendőrség küldését bármely, az akkori magyar kormánytól függetlenített és szovjet alakulatoktól mentes területére az országnak, ha valamely állam ezt nemzetközi fórum elé terjeszti.” Olaszország bécsi követe vállalta magára ezt a feladatot.** Szabó Miklós: Foglalkozásuk: emigráns. Kossuth Könyvkiadó 1958. 79. old. *
A Szabad Európa vezérkara nemcsak összekötőket küldött, hanem technikai segítséget is. Egy 10 kW teljesítményű adóállomást szállítottak Münchenből Győrbe. A Dunántúlon cirkált a SZER nyolc-tíz adó-vevő rádióval felszerelt kocsija, amely aktív ellenforradalmi propagandát fejtett ki. Győrbe érkezett kíséretével Zákó tábornok, az MHBK vezetője, a katonai helyzet és lehetőségek felmérésére. A nyilasok is azzal dicsekedtek Út és Cél című újságjuk 1956. novemberi számában, hogy „a hungarista mozgalom vezetője szerkesztőségünk egyik tagjának kíséretében átlépte a magyar határt, hogy a helyszínen tájékozódhassék a helyzetről”. Ezek a „tájékozódások” nyilvánvalóan a nagyobb szabású fegyveres beavatkozás előkészítését szolgálták.
A Dunántúli Nemzeti Tanács tevékenysége e különlegesen veszélyes tervek megvalósulását szolgálta. Propagandájukban nemegyszer hangzott el az a kijelentés, hogy a Dunántúl egységes terület, és ezért egységes vezetés alá kell vonni. Néhol, főleg a „szabad” helyi rádiók adásaiban már elhangzott a „Szabad Dunántúli Köztársaság” kifejezés is.
De az igazi veszélyt a Nemzeti Tanácsot választó értekezlet határozatának 7. pontja jelentette: „A Dunántúli Nemzeti Tanács kívánatosnak tartja Dunántúlon az egységes katonai vezetés megszervezését.” Akadt néhány tiszt, aki hozzálátott a „Dunántúli Egyesült Fegyveres Erők” létrehozásához. November 1-én világgá kürtölték, hogy a győri, pápai, zalaegerszegi és sárbogárdi katonai egységek csatlakoztak hozzájuk. Tanácskozásokat folytattak a többi egységek „forradalmi katonai tanácsaival” a csatlakozásról, a sajátos dunántúli önállóság támogatásáról.
A Dunántúli Nemzeti Tanács képviselői a határra utaztak, mások Bécsbe mentek, hogy felvegyék a közvetlen kapcsolatot a segíteni kész kapitalista erőkkel. Bécsben járt Berján Zoltán, aki sajtóértekezleten szólított fel a „magyar nép megsegítésére”. November 1-én egy négytagú küldöttség utazott Bécsbe, amely a legkülönbözőbb nemzetközi szervezetekkel, disszidens vezérekkel keresett kapcsolatot a támogatás megszervezése érdekében. A Tanács egyik nyugatra menekült munkatársának visszaemlékezése szerint delegációjukat fogadta Helmer osztrák belügyminiszter is.* Tanulmányok a magyar forradalomról. Auróra Könyvek. München 1966. 288-289. old. *
November 7-én tanácskoztak a Szabad Európa Rádió hírhedt „Bell ezredesével”. Figyelembe véve, hogy csak néhány nap állt rendelkezésükre, mondhatni „forradalmi” gyorsasággal szervezték ennek a különlegesen cinikus, nemcsak a magyar nép létét, hanem az egész világ békéjét fenyegető imperialista tervnek a megvalósításához szükséges feltételek biztosítását. Ugyanúgy nem késlekedtek lezárni a határt Csehszlovákia felé, hogy megakadályozzák a magyar szocialista erőknek az onnan jövő segítség célhoz érését. A csehszlovák kommunisták, pártmunkások, vasutasok, dolgozó parasztok kapcsolatot kerestek régi magyar ismerőseikkel, elvtársaikkal, hogy internacionalista segítséget nyújtsanak súlyos helyzetben lévő osztálytestvéreiknek. Nagy mennyiségű magyar nyelvű újságot és röplapot juttattak át a határon, s ezeken felszólították a magyar munkásokat, védjék meg a proletárdiktatúrát, kövessék 1919 tanulságait. Ezért rendelte el a Dunántúli Nemzeti Tanács a magyar-csehszlovák határ teljes lezárását.
Az ország közvéleményének figyelmét az „ENSZ-agitáció” volt hivatva elterelni a harmadik világháborúba sodró dunántúli tervek veszélyességéről. Az ENSZ iránt jelentős illúziók éltek a tömegekben. Az emberek féltek, hogy a magyar események esetleg a harmadik világháború kirobbanásához vezethetnek, ezért az ellenforradalmároknak álcázniuk kellett a szovjet csapatok elleni fegyveres harc előkészítését. Erre szolgált az a propaganda, hogy Magyarországot „az ENSZ védnöksége alá helyezik”. A Szabad Európa Rádió olyan beszámolókat közvetített New Yorkból, amelyek a nyugati beavatkozás hiedelmét keltették. Az „egész világ” szolidaritásáról biztosította a magyar „szabadságharcosokat”, csak a fegyveres harcot abba ne hagyják. Az ellenforradalmi sajtó átvette a híreket, és a terveket, elképzeléseket vagy reményeket valóságnak tüntette fel. Nézzük meg, hogyan fejlesztették minden egyes nappal mind nagyobbra az „ENSZ-beavatkozás” reményét.
November 1-én a Kisgazdapárt lapja – a Kis Újság – szerint „sok külföldi újságíró keresi fel hazánkat, főleg abból a célból, hogy előkészítsék az ENSZ főtitkárának a közeljövőben bekövetkező látogatását”.
November 2-án Dudás lapja – a Magyar Függetlenség – arról tájékoztatott, hogy „holnap délben érkezik meg az ENSZ-bizottság Budapestre”. A „forradalmi honvédség” lapja – a Magyar Honvéd – már optimistább, és ugyanaznap közli, hogy „a délutáni órákban ENSZ-küldöttség érkezik Budapestre”.
November 3-án „az ifjúmunkások forradalmi tanácsának lapja” nem a reménynek ad hangot, hanem egyszerűen tényként közli: „Az elmúlt 48 órában a csehszlovákiai Pozsonyon keresztül hazánkba érkezett az ENSZ-megfigyelőkből álló bizottság. A világszervezet megbízottai késlekedés nélkül hozzáláttak nemes és nem éppen veszélytelen munkájukhoz. Minden lehetséges módon – többek között a levegőben is – gondosan figyelemmel kísérik a magyarországi eseményeket, természetesen az idegen katonai beavatkozás veszélyével kapcsolatos fejleményeket is. Az észleltekről állandóan tájékoztatják felsőbb szerveiket, és azokról sűrű időközökben beszámol az Egyesült Nemzetek Szervezetének rádiója is.” A hírt igazán körültekintően fogalmazták meg.
Az ,,ENSZ-beavatkozás” pálmáját egy „független magyar napilap” – a Valóság – nyerte el, szintén november 3-án, amikor „az egész magyar sajtóban egyedülálló, nem hivatalos hírre tett szert”: „Egy budapesti forradalmár fiatal csütörtökről péntekre [tehát november 1-ről 2-ra] virradó éjszaka gépkocsival eljutott az osztrák-magyar határig. Ott sikerült szót váltania az ENSZ-csapatokkal, amelyek most a határ mentén tartózkodnak.
Az ENSZ-csapatok – angol és amerikai egységek -, amint több katonájuk elmondotta, készenléti állapotban vannak. Addig nem szándékoznak átlépni magyar földre, amíg erre Nagy Imrétől határozott felszólítást nem kapnak.
A miniszterelnök – mint ismeretes – előzetesen kijelentette, és a magyar rádióban is kinyilatkoztatta, hogy amennyiben a szovjet csapatok ismételt felszólítás ellenére és a Varsói Szerződés felmondása után – ami máris megtörtént – sem hagyják el az országot, akkor igénybe vesszük eltávolításukra az ENSZ segítségét.”
Ezeket a híreket hihetővé tette az emberek előtt az a tény, hogy a sajtó és a rádió állandóan közölte Nagy Imrének az ENSZ-hez küldött táviratait és szovjetellenes lépéseit. Ezek az intézkedések kiváltották a Szabad Európa Bizottság megelégedését is. November 2-án a napi utasítás határozottan arra szólította fel a SZER-t, hogy támogassa az új kormányt, és hagyjon fel a Nagy Imre elleni személyes támadásokkal.
A Szabad Európa Rádió, amely már kezdte felismerni, hogy meg kellene szilárdítani az „új rendszer” bázisát és szovjetellenes irányvonalát, egy november 2-i adásában kijelentette: „Még sohasem volt szükség inkább a nemzeti egységre, amelyet a miniszterelnök kért, mint ma!” November 2-án már a Dunántúli Nemzeti Tanács is támogatásáról biztosította „a forradalom” követeléseit teljesítő Nagy kabinetet.
A főleg propagandatevékenységet folytató egyetemi forradalmi bizottságok is nagy erővel álltak ki a Nagy Imre köré tömörülő „nemzeti egység” gondolata mellett. Az úgynevezett Budai Egyetemi Forradalmi Albizottság „1. sz. díszparancsában” ezt hirdette: „A legszentebb kötelességünk népünk, nemzeti forradalmunk iránt, hogy a legszélesebb népi, nemzeti egységet teremtsük meg, mert csak így lehetséges valamennyi erő egyesítése nemzeti, népi forradalmunk érdekeinek megvédésére.”* Magyar Jövő, 1956. november 3. *
Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság is röplapokon és az Egyetemi Ifjúság című lapjában követelte a pártharcok ideiglenes felfüggesztését a nemzeti egység létrehozása érdekében, mert csak így védhetők meg a „demokratikus forradalom és szabadságharc vívmányai”.** Lásd Egyetemi Ifjúság, 1956. november 3., 4. *
Az ellenforradalmárok „nemzeti egységének” semmi köze sem volt a magyar nép tényleges érdekeihez. A kommunistákat üldözték, sok becsületes embert letartóztattak, ők tehát nem voltak részesei az „egységnek”. Nem tartoztak ahhoz a társadalmi tulajdonban levő üzemeket védő munkások, a földosztásban részesült dolgozó parasztok, az úri világot gyűlölő, a társadalmi haladást támogató becsületes állampolgárok. Hiába próbálták tehát ezt az egységet a „népi” és a „nemzeti” jelzőkkel elfogadhatóvá tenni, valójában igen szűk társadalmi bázisa volt. Ezen az alapon, a nacionalista, szovjetellenes „nemzeti egység” alapján találtak egymásra Nagy Imre és a „felszabadítás” lovagjai.
A kommunista és haladó erők ellen fehérterror folyt, a megerősödött reakció szovjetellenes harcra készült, és Nagy Imre a „nemzeti egységet” dédelgette – már minden határt kinyitva jobbra, és tettekben elhatárolva magát a szocializmus erőitől. November 4-e után írt tanulmányában is ebbe a fogalomba kapaszkodott Nagy Imre: „Ez a nemzeti egység (a függetlenségi harcban) felölelte a társadalom minden osztályát és rétegét, valamint minden politikai irányzatát.”*** Nagy Imre: Gondolatok – emlékezések. Snagov 1956-1957. *
Ez az egység csak annyiban létezett, hogy az összes jobboldali erő összefogott a szocializmus felszámolása érdekében.
A „semleges Magyarország” – mint láttuk – támadás volt nemcsak a magyar haladás, a magyar nép független alkotó munkája ellen, hanem veszélyeztette a szomszéd népek biztonságát, egész Európa békéjét is. Az ellenforradalmárok szovjetellenes készülődései a harmadik világháború veszélyét hordozták magukban. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy ezekben a napokban nyílt imperialista agresszió vette kezdetét egy nemrég függetlenné vált nép szabadsága és függetlensége, Egyiptom szuverenitása ellen. Az imperializmus általános támadásba lendült.
A győzelemittas Mindszenty József bíboros november 3-án este rádióbeszédében már eltemette a „bukott rendszert”. Néhány általános szólammal megdicsérte a népet, a fegyveres harcot, és megvetéssel emlegette „az orosz birodalmat”. Ismertette programját is, mivel a „régi rendszert már elsöpörték”. Megfenyegette a „bukott rendszer részeseit és örököseit”, hogy „külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért”, és „a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon be kell következniük”. Társadalmi célját úgy fogalmazta meg, hogy „szociális érdekektől korlátozott magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni”. Ennek visszaállítása után új választásokat követelt „nemzetközi ellenőrzés mellett”. Bár nem nyíltan, de visszakövetelte az egyház 1945-ben felosztott földbirtokait, amikor kijelentette, hogy „a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak visszaadását joggal elvárjuk”.
A szocialista Magyarország felett tort ült a nemzetközi reakció által támogatott ellenforradalom. De a hazafiak ezekben a napokban készítették elő az ellenforradalmat felszámoló ellentámadás megindítását.
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!