1
(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)
A fegyveres ellenforradalmi bandák is megmutatták „kibontakozási” programjukat: a tűzszünet leple alatt, a szovjet csapatok távozása után, október 30-án támadást hajtottak végre a párt budapesti székháza ellen.
A támadásban részt vettek az összes nagyobb fegyveres ellenforradalmi csoportok. A pártház megtámadása katonailag szervezetten zajlott le: tervszerűen bekerítették az épületet, és adott jelre egyszerre nyitottak tüzet. Az épület őrsége és a benn tartózkodó pártmunkások órákig ellenálltak, többször kértek segítséget egyes szervektől, még Nagy Imrétől is. A segítségnyújtásra kész partizánoknak azt válaszolták, hogy már ott vannak a katonai alakulatok, a katonákat azzal nyugtatták, hogy a belső karhatalom egységei visznek segítséget, az utóbbiak viszont azért maradtak nyugton, mert a hírközlés szerint a partizánok már elindultak, és csak egymást zavarnák a felmentő harcban. Az ellenforradalmárok elfoglalták a pártházat, és kegyetlen öldöklést, gyilkolást hajtottak végre. Itt kapott halálos sebet az osztályharc sok csatáját és fegyveres harcát megjárt katonája, a pártbizottság titkára, Mező Imre elvtárs is, akkor, amikor a védők megmentése érdekében be akarta fejezni a reménytelen ellenállást.
Az ellenforradalmi sajtó azzal indokolta a támadást, hogy a budapesti pártház volt az ÁVH utolsó bázisa, és onnan provokálták a „szabadságharcosokat”. Az uszító propaganda hatására jellemző, hogy az újságok hazugságain felbuzdulva napokon át keresték a bámészkodó tömeg jelenlétében a „hazafiakat rejtő titkos alagutakat, kazamatákat, az ÁVH rejtekhelyeit”. A hazugságáradat tovább folyt, noha e helyen kavicsokon kívül mást nem találtak.
A valóságban szakasznyi sorkatona tartózkodott a pártházban, két hadnagy vezetésével, a belbiztonsági erőktől, és 30-40 civil pártmunkás. A katonák 21-23 éves munkás- vagy parasztfiatalok voltak, akik hősiesen védték a rájuk bízott objektumot, és a támadás előtt senkit sem provokáltak.* Bp. PB Archívum. B. P. B. 21. ő. e. Feljegyzés a budapesti pártház elleni támadásról. *
A támadás egyik célja az volt, hogy szétverjék a budapesti munkásellenállást szervező központot. Október 29-én este Kádár János meglátogatta a Köztársaság téren, a budapesti pártházban tartózkodó Mező Imrét. Mint régi elvbarátok tekintették át a helyzetet, amely új forradalmi központ szervezését és fegyveres munkásegységek létrehozását tette szükségessé. Ugyanakkor hét honvédtiszt e pártházban kezdte meg Mező Imre irányításával a munkások felfegyverzésének megszervezését.* Mező Imre elvtárs részvételét az ellenforradalom elleni harc szervezésében részletesen megírta Komját Irén „Mező Imre” című könyvében. Kossuth Könyvkiadó 1968. *
A támadás másik, lényegesebb célja az volt, hogy demonstratív csapást mérjenek a pártra, megfélemlítsék a szocializmushoz hű erőket. Megmutatták, hogy őket még a tűzszünet sem köti mindaddig, amíg fel nem számolják a párt bázisait. Erre utal az a tény is, hogy ezen a napon fegyveres bandák támadták meg a rendőrkapitányságot és a pártházat a X. kerületben, mert azok őrsége addig fenntartotta a kerület rendjét. Az akció tehát széleskörűen indult, és jelt adott a haladó emberek, a kommunisták általános üldözésének megindításához.
Miközben százával láttak napvilágot a különböző „forradalmi” bizottságok „szabadságfelhívásai”, az utcán a fehérterror volt az úr. Az egyszerű embereket változatlanul a forradalomról, a szabadságról, a demokráciáról szóló megindítóan szép cikkekkel, riportokkal, rádióadásokkal igyekeztek elkápráztatni. Könnyes szemmel olvashatták az emberek az újonnan létrejött repülőszövetség eltökéltségét, hogy tagjai „szabad hazában, szabad szárnyakon, szabad levegőben” akarnak szállni. Más bizottságok a „szabad sajtóra”, a „szabad egyházra”, a „demokratikus demokráciára”, a „szabad szabadságra” esküdöztek. A szabadságról szóló szép szavak leple alatt megindult a szocializmushoz hű emberek üldözése. Százával tartóztatták le a falvak és városok választott vezetőit, valamint katonatiszteket, kommunistákat. Kaposvárott pl. október 31-én 64 főt tartóztattak le, közöttük 13 katonatisztet. Összesen országosan mintegy háromezer személyt tartottak őrizetben, és tízezer főről állítottak össze halállistákat.
Az utcán embervadászat folyt. Az október 31-én Budapestre érkezett, felkelőkkel szimpatizáló három osztrák és német szakszervezeti megbízott így számol be a borzalmas tényről: „Egy izgatott, kiáltozó, hevesen gesztikuláló embercsoport – akasztásra készül. A hatalmukba került ellenség néhány perc múlva már az egyik fán himbálódzik a hűvös őszi szélben …”* Négy nap szabadság. Kiadja a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége. Brüsszel 1958. 86. old. *
Az ellenforradalmi sajtó is elismerte a fehérterrort: „… jelentések fekszenek előttünk – írta a Magyar Szabadság október 30-án -, de alig merünk hinni a szemünknek. Vandalizmusról, felkoncolásról beszélnek a hiteles adatok.” November 1-én így folytatta: „Csongrád megye több községében … felelőtlen elemek gyújtogatást kíséreltek meg …” A Keszthelyi Újság november 2-i száma szerint „embereket támadnak meg az utcán”. Nem a fehérterror ellen lépnek fel az újságok, hanem törvényes mezbe bújtatott felelősségrevonást követeltek, és megnyugtatásként közölték: „Rendőrségünk ártalmatlanná teszi a nemzeti forradalom ellenségeit … a Forradalmi Karhatalmi Bizottság irányításával megkezdődött a tisztogató munka” – írta az Új Magyarország november 2-án.
A „tisztogató munka” megkezdődött az üzemekben és intézményekben is. A „szabadság és a demokrácia nevében” elküldték azokat, akik nem szimpatizáltak a bizottságokba tömörült lógósokkal, hangoskodókkal, köpönyegforgatókkal, a levitézlett kizsákmányolókból lett „munkásokkal”. Százával tiltották ki munkahelyükről a becsületes embereket, de akadtak úri helyek is, ahol „önkéntes kilépésre szólították fel őket”. A fegyveres és fizikai terrort gyorsan kiegészítette a lelkiismereti és egzisztenciális megfélemlítés.
Az ellenforradalmi vezetők legnagyobb erőfeszítése arra irányult, hogy kézbe vegyék a fegyveres erők irányítását és újjászervezését. A honvédségi alakulatoknál október 30-31-én katonatanácsok alakultak, amelyek túlnyomó többségükben a régi, reakciós beállítottságú tisztek vagy karrieristák, kaméleon módjára viselkedő elemek kezébe kerültek. Megindult a hadsereg züllesztése: letartóztatták a munkáshatalom védelmében kitűnt parancsnokokat, másokat azonnali hatállyal elbocsátottak.
Az ellenforradalom oldalára állt katonai vezetők legfontosabb törekvésé az volt, hogy létrehozzák a fegyveres erők ellenforradalmi átszervezését irányító központot. Király Béla, az ellenforradalmi erőket szervező tábornok utólagos beismerésként, bár ellenséges retorikával, de világosan fogalmazott: „A forradalom második szakaszában a fegyveres erőket úgy kellett átalakítani, hogy Nagy Imre kormánya lojális szervezeteivé váljanak. Végül meg kellett szervezni a forradalom sajátos új nemzetvédelmi intézményeit is.”* Új Látóhatár, 1966. szeptember. * Az ilyen célt szolgáló intézmények között az egyik október 29-ről 30-ra virradó éjjel jött létre, az úgynevezett Forradalmi Karhatalmi Bizottság. A Kossuth Rádió 30-án közölte Nagy Imre miniszterelnök ezt tudomásul vevő és megerősítő nyilatkozatát. A hadseregen belül október 31-én alakult meg „A Magyar Köztársaság Forradalmi Honvédelmi Bizottmánya”, élén Király Bélával és Maléter Pállal. Ezzel a felkelésben részt vett összeesküvők, a régi rend maradványai, árulók és bűnözők a kormány hivatalos belbiztonsági fegyveres erőivé váltak. Maléter és Király parancsára tízezrével szállították a fegyvereket (főleg géppisztolyt, golyószórót és kézigránátokat) a felkelők bázisaira a honvédségi raktárakból és laktanyákból.
Az államhatalmi szervekben is megindult az átalakulás, az ellenforradalom befolyásának biztosítása. A helyi tanácsokat október 30-ig szinte mindenütt szétverték, tanácselnököket gyilkoltak meg. Nagy Imre végleg szentesítette az ellenforradalmi tanácsok és bizottságok beillesztését a hatalomba, amikor október 30-án így beszélt a rádióban: „… a forradalom által létrehozott demokratikus helyi önkormányzati szerveket a kormány elismeri, rájuk támaszkodik és támogatásukat kéri”.
Az ellenforradalmi erők állandó nyomásának és követeléseinek engedve Nagy Imre október 30-án hozzálátott a kormány fokozatos átalakításához, és a munkáshatalom maradványainak központi felszámolásához. Ekkori magatartását életrajzíró barátai így jellemezték: „Harcolt, nem az úgynevezett »szocialista szabadságért«, hanem egyszerűen a szabadságért, a szó hagyományos, sőt horribile dictu, polgári demokratikus értelmében is.”** Molnár-Nagy: Id. mű. 138. old. * Ennek megfelelően október 30-án bejelentette, hogy „az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezzük”. Nagy Imre ebben a bejelentésében még támaszkodhatott a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének arra az utolsó döntésére, amelyben feloszlottnak nyilvánította a pártot, és új párt alapítása mellett foglalt állást. Ekkor már a többségben lévő Nagy Imre-hívek szavazták meg a döntéseket, és egy-két kivétellel ők alkották az MSZMP szervezésére alakult héttagú bizottságot is.
Nagy Imre a kormányban előbb szűk ügyintéző kabinetet hozott létre, majd felmentette a kommunista minisztereket. November 2-3-án újra átalakította a kormányt. Ez a „koalíciós” Nagy-kabinet már nagyjából kielégítette a fegyveres ellenforradalmárok igényeit is. Maléter lett a honvédelmi miniszter. Ennek a kabinetnek a névsorában még feltüntették Kádár János nevét is, de Kádár elvtárs ekkor már nem tartózkodott Budapesten. November 1-én szakított az áruló Nagy-csoporttal. Tudta ezt Nagy Imre is, mert november 2-án és 3-án kerestette Kádár elvtársat, akinek feleségét és egy-két közvetlen munkatársát a Parlamentben őriztette. Kádár elvtárs nevével azért élt vissza Nagy Imre, hogy félrevezesse a kommunistákat, a munkásokat.
A pártok létezésének szükségességét és feltételeit nem valamiféle „általános emberi természet”, hanem az adott történelmi körülmények és osztály-erőviszonyok szabják meg. A szocializmus építése is lehetséges egyetlen párt létezésével és többpártrendszerben is, a marxista-leninista alapon álló párt vezetésével. Éppen ezért mindig a konkrét történelmi körülményeket kell megvizsgálni ahhoz, hogy megértsük a pártok szerepét.
A szocializmus építésének programját elfogadó demokratikus pártok fokozatos elsorvasztása, majd felszámolása 1949 után hibás lépés volt. Ezek a pártok a munkáspárt helyes politikája és vezetése mellett fontos szerepet tölthettek volna be a különböző társadalmi rétegek nevelése és mozgósítása érdekében a szocializmus építésének idején. Az utánuk maradt űrt a visszaesésekkel működő népfrontmozgalom nem tudta teljesen kitölteni, és a keletkezett feszültséget az sem oldotta fel, hogy a szocializmus programját őszintén elfogadó volt pártvezetők megtalálták a helyüket a társadalmi és politikai élet egyes területein.
A pártok újjászervezésének programja egy, a reakció zászlajára írott jelszó lett. A szocializmusellenes volt pártvezetők illegálisan vagy féllegálisan szervezkedtek, a nemzetközi imperializmus szervei pedig a „felszabadítás” programjába iktatták a többpártrendszer követelését. „Engedélyezzék a demokratikus pártokat!” – adta ki a jelszót a Szabad Európa Rádió 1956. május 15-én. Később is rendszeresen ócsárolta az országgyűlést, a népi demokráciát. Mondanivalójának lényege az volt, hogy addig nem lesz demokrácia Magyarországon, amíg „nincs ellenzék, nincsenek pártok”. November első napjaiban lettek pártok, számuk megközelítette a hetvenet. De ezzel együtt ellenforradalmi támadás érte a munkáshatalmat, fehérterror bontakozott ki a haladó személyek, a kommunisták ellen. Ehhez a burzsoá diktatúrához kellettek lepelnek, „demokratikus” máznak és erősítőnek is a volt koalíciós pártok.
A volt koalíciós pártok (Szociáldemokrata Párt, Független Kisgazdapárt és Nemzeti Parasztpárt) újjászervezését a „nem kompromittált” vezetők kezdték el, vagyis azok, akik korábban nem értettek egyet a munkáshatalom megvalósításával, és nem támogatták a szocializmus építését. E pártok alakulásakor már marakodtak a koncon és a megvalósítandó programelképzeléseken. Mind hangosabbak lettek azok, akik a burzsoá restauráció mellett álltak, mind nagyobb lett befolyásuk a vezetésben.
Csorba János, a Kisgazdapárt egyik vezetője így nyilatkozott a programról az Igazság című lapban november 1-én: „Új koalíciós kormányt akar a Kisgazdapárt, az 1945-ös pártarány alapján. Új magyar alkotmányt követelnek és az Elnöki Tanács megszüntetését – lényegileg népköztársaság helyett köztársaságot”. A helyi pártvezetők is nyíltan és őszintén fogalmazták meg céljaikat. A Független Kisgazdapárt Győr-Sopron megyei vezetőségének október 31-i körlevele szerint a párt „a polgári életforma és a feltétlen magántulajdon elvén áll”, továbbá „feltétlen híve a magángazdálkodásnak”. Számukra világosan ezt jelentette az „1945-ös pártarány” és a köztársaság.
Pásztor József szociáldemokrata vezető kijelentette: „… a Szociáldemokrata Párt nemcsak a kisemberek pártja, hanem mindenkié, aki programját magáévá teszi. A magántulajdon alapján áll” – ahogy a Szabolcs-Szatmár Népe írta november 2-án.
E pártokban feltűntek a becsületes, a szocialista vívmányokat védelmező, védelmezni akaró emberek is, de a reakciós árban mindinkább elhallgattatták őket, teljesen elszigetelődtek.
Tömegesen alakultak kifejezetten restaurációs, bevallottan reakciós pártok, szervezetek is, amelyek gyorsan törtek a hatalom felé. Október 31-én bejelentik a Pártonkívüliek Országos Blokkjának megalakulását, amelynek követelései között szerepel: „Rendőrségi felügyelet alá vonni a partizánokat … az üzemekből kitiltani a kommunista pártot és a szakszervezeteket.”
A Magyar Függetlenségi (Pfeiffer) Párt október 31-én kelt alakuló jegyzőkönyve szerint: „Mi képviseljük a polgári eszmék gondolatát.” Pontjaik közül figyelemre méltóak: „4. A magántulajdon sérthetetlensége … 6. A tiszta, örök és polgári demokrácia megvalósítása.” A megalakult pártok között feltűntek a Keresztény Demokrata Párt, Keresztény Magyar Párt, Katolikus Néppárt, Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt stb. Sok volt a katolikus párt, ezért november 1-én napvilágot látott ez a figyelemre méltó hír: „Megalakult a Keresztény Front, az összes keresztény politikai csoportosulásokat és pártokat egyesítő szándékkal. A Keresztény Front ideiglenes vezetősége tízévi illegális munkája után pénteken délután tartja első ülését.” – Ez az a szervezet, amelyet már ismertettünk az illegális klerikális ifjúsági mozgalom tárgyalása során!
Az ellenforradalom második szakaszában Mindszenty bíboros volt a legreakciósabb erők tömörülésének központja. Mindszenty volt a külső és belső restaurációs erők reménye és jelképe. Ő ezt örömmel vállalta is. Mikor október 30-án kiszabadult fogságából, így nyilatkozott: „Ott fogom folytatni, ahol nyolc évvel ezelőtt abba kellett hagynom.” Akkor pedig a szélsőségesen reakciós erők, a társadalmi haladás, a szocializmus elvakult ellenségeinek szellemi vezére, politikai zászlóvivője volt.
A nemzetközi imperializmus propagandájából egyetlen napon sem hiányzott Mindszenty dicsőítése. Gyűléseket szerveztek, körmeneteket rendeztek, és pénzt gyűjtöttek a „felszabadítás” céljaira az ő nevével. 1956 nyarától fokozódó erővel tudatosították, hogy Mindszenty „az egész nemzet lelki vezetője és eszményképe”. A párt júliusi programja után, július 24-én, a római rádió így harsogott: „Rákosi bukása után Gerő csak átmeneti állapotot jelenthet … A jövő nem ezeké az embereké, hanem Mindszenty hercegprímásé, aki következetesen mindig antikommunista magatartást tanúsított.” Szeptember 5-én a SZER „a legártatlanabb politikai fogoly, Mindszenty bíboros rehabilitálását” követelte. Ekkor már naponta idézték nevét, hogy a belső reakció meg ne feledkezzen róla.
Teljesen érthető ezek után, hogy november-1-én reggel az Eisenhower dolgozószobájában tartott értekezlet helyben hagyta Allen Dulles előterjesztését: „Magyarországon jelenleg az a probléma, hogy a lázadóknál hiányzik egy erőteljes vezéregyéniség; Nagy Imre csődöt mond, és a felkelők visszavonulását követelik. Amennyiben a magyar nép katolikus buzgalma támogatná, Mindszenty bíboros lehetne a vezér; a lapok ma jelentették, hogy kiszabadították házi őrizetéből, és visszatért Budapestre”* D. D. Eisenhower: The White House Years. 2. köt. Waging Peace. 1956-1961. New York 1965. 82. old. * – írta Eisenhower emlékiratában. Az ellenforradalom második szakaszának megvalósításához ezzel a legmagasabb helyen, az Egyesült Államok kormányánál is hozzájárultak.
A Szabad Európa Rádió azonnal hozzákezdett a nagy amerikai terv második szakaszának végrehajtásához. Mindszenty, kiszabadulása után, fogadta a Szabad Európa Bizottság „magyar” szerveinek négytagú küldöttségét Czupi Bálint, báró Radvánszky Antal, Hajdú-Német Lajos és Baksányi Árpád személyében, akik egy katolikus politikai mozgalom megszervezéséről tárgyaltak vele. „Ez egyébként megfelelt az amerikai kívánalmaknak is, hiszen ekkor érkezett egyenesen Washingtonból a híres napiparancs: »Build up Mindszenty!« – Mindszentyvel az élre! Őt akarták megtenni Magyarország miniszterelnökévé, hogy megkezdődjék annak a rendi államnak a felépítése, amelyben a nagybirtokok és az egyház visszakapják földjeiket és kiváltságaikat. A Szabad Európa Rádió politikai katolicizmusának ez a célja.”** Horváth-Vámos: Tiltakozás! Látóhatár, 1962. február. *
A hazai hívek értettek a szóból. Október 31-én – az Igazság híradása szerint – délelőtt „a Rákóczi téren tartotta alakuló ülését a Magyar Forradalmárok Pártja. A gyűlés vezérszónoka, Illés István, Mindszenty József vezetése alatt álló kormány megalakítását követelte.” A gyűlés résztvevői azután a Parlament elé vonultak, tüntetve a „Mindszenty-kormányért”. Mindszenty budapesti székhelye főhadiszállássá vált. Nála gyülekeztek a reakciós politikusok, tárgyalt a kormány képviselőivel, telefonon beszélt külfölddel, kétszer Washingtonnal is. Külföldről ömlöttek hozzá az összekötők, pl. a svájci és német vöröskereszt küldöttsége, köztük Löwenstein herceg. A Vatikán is elküldte bizalmi embereit: „Így Monseigneur Rodhain, a Vatikán küldötte, egészen a fővárosba jutott, és tanácskozásokat folytatott Mindszenty bíborossal, akit a Nagy-kormány éppen akkor szabadított ki a börtönből. Miután megismerkedett a helyzettel és átadta a bíborosnak azt a pénzösszeget, amit a pápa küldött a magyar katolikusoknak, nagy értékű titkos dokumentumokat hozva magával, visszatért a Vatikánba. Kevéssel utána ugyanezt az utazást tette meg Monseigneur Zágon, a pápai magyar intézet rektora.”* Journal de Genéve, 1956. december 13. *
Mindszenty széles körű tanácskozások után, november 3-án este rádióbeszédben fejtette ki a kapitalizmus visszaállításának programját.
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!