(1956. október 23-november 4.)
4
(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)
NAGY IMRE ÉS A SZABAD EURÓPA RÁDIÓ
A SZOVJET CSAPATOK KIVONULÁSÁÉRT
A revizionisták előbb megbénították a vezetés hatékonyságát, majd a proletárhatalom szerveit is szétzüllesztették.
Nagy Imre egyetértett a Központi Vezetőség harci programjával, ezért került be a vezetésbe ő és néhány társa. Nagy Imre hirdette ki a statáriumot, s nyilatkozatban ítélte el az ellenforradalmi felkelést, és a törvény szigorával fenyegette meg a lázadókat. Egyetértett a szovjet csapatok részvételével a lázadás leverésében. Október 25-i rádiónyilatkozatában Nagy Imre így beszélt: „Azoknak a szovjet csapatoknak a visszarendelése, amelyeknek a harcokba való beavatkozását szocialista rendünk létérdeke tette szükségessé, a béke és a rend helyreállításával haladéktalanul meg fog történni.” Még nyugaton élő tisztelői is azt állítják: „… bizonyítékunk van arra, hogy csatlakozott az orosz tankokat behívó határozathoz …”* R. T. Holt: Id. mű. 188-189. old. * A Nagy Imre-csoport azonban azonnal gyakorlati tevékenységbe kezdett e harci program teljesítésének megakadályozására.
Október 23-án éjjel két nagyimrés központ jött létre. A párt központi székházában Nagy Imre veje, Jánossy Ferenc, a Petőfi Kör vezetői, valamint írók és újságírók tevékenykedtek, hogy a párt vezetőire nyomást gyakoroljanak, és megbénítsák a párt vezető szervének tevékenységét. Állandóan vitára kényszerítették a Központi Vezetőséget, a fegyveres és politikai döntés helyett csak politikai kibontakozást követeltek. Elárulni a szocialista erők fegyveres harcát, átértékelni a felkelés jellegét – ez állt tevékenységük középpontjában. „Nagy Imre nem csinálhatott egyebet, csak azt, amit csinált, nevezetesen: olyan messzire kényszerítette a pártot, amilyen messze az – az adott viszonyok között – elmehetett” – írta árulótársa, Nagy Balázs, a Szemle (Brüsszel) 1960. januári számában.
Nagy Imre magatartásának értékelése vitát váltott ki nyugatra menekült hívei között. Az egyik társaság, Mérayék, bírálják Nagy Imrét, mert az első napokban lavírozott, ahelyett, hogy radikálisan szakított volna a párttal, és átállt volna nyíltan a felkelők oldalára. A másik csoport, a Nagy Imre Intézet (Brüsszel) munkatársai helyeslik Nagy taktikáját, aki az adott helyzetben „csak” a hivatalos vonalat igyekezett közelíteni a felkelők álláspontjához, a felkelés átértékeléséhez – látványos szakítás nélkül. Nagy Imre e szerint járt el az első napokban.
Ennek a taktikának a támogatására érkeztek hozzájuk „munkásküldöttségek” az írószövetségtől, egyetemistáktól, felkelőktől stb. Október 26-án az Írószövetség küldöttsége tárgyalt előbb Donáth Ferenccel és Losonczy Gézával, majd Nagy Imrével. „Velük egyetértésre is jutottak a legfőbb kérdésekben, közelebbről abban, hogy a felkelés és a felkelést teljes együttérzéssel kísérő népmozgalom egészében véve nemzeti demokratikus jellegű …”* PI Archívum. E. Gy. C/V/2. Gyorsírói jegyzőkönyv az Írószövetség 1956. december 28-án tartott taggyűléséről. * De akkor még nem látták elérkezettnek az időt ennek kinyilvánításához, csak két nappal később.
A Nagy Imre-csoport másik központja a budapesti rendőr-főkapitányság épületében működött, amely teljes erővel gátolta az ellenforradalmárok elleni fegyveres harcot. Aczél Tamás, Gimes Miklós, Fazekas György és mások arról győzködték a rendőrség vezetőit, hogy nemzeti forradalom folyik, azt kell támogatni. Tervüknek megnyerték a főkapitányt, aki fegyvereket adatott ki az ellenforradalmároknak, szabadon bocsátotta az elfogatott felkelőket. Így előfordult, hogy a katonai egységek többször is elfogtak egyes személyeket és csoportokat, de a rendőrség mindig szabadon engedte őket. Ez az árulás jelentősen rontotta a munkáshatalmat védő fegyveres erők hatékonyságát. Embereik a hadsereg vezetésében zavart teremtettek, és terjesztették: a népre nem lövünk! Ebben a magatartásban sajátosan összetalálkoztak a régi vezetés pánikszerű félelembe esett elemeinek álláspontjával.
Nagy Imre – hatalmi helyzetét kihasználva – akadályozta a fegyveres leszámolást az ellenforradalommal. Állandóan változtatta a statárium hatályba lépésének határidejét. Október 25-én feloldotta a kijárási tilalmat, munkára szólítva fel a dolgozókat. A fegyveresek tehát ettől kezdve szabadon mozoghattak. Október 28-án reggel fél hat órakor pedig lemondással fenyegetve követelte a Corvin közi ellenforradalmi bázis elleni katonai akció leállítását.
Nagy Imre és csoportja nagy nyomást fejtett ki a Központi Vezetőségre és egyes tagjaira a helyzet átértékelése érdekében. 27-én délután ülésezett a Központi Vezetőség, kezdetben a Katonai Bizottság tagjainak távollétében. Nagy Imre társai követelték a felkelők elleni katonai akciók megszüntetését, és csak a politikai eszközök alkalmazását tartották elfogadhatónak, célravezetőnek. A Központi Vezetőség már ingadozott, és hajlott arra, hogy tárgyalások útján kell kibontakozást találni. Öt óra körül a Katonai Bizottság tagjai is bekapcsolódtak a vitába, és fellépésük hatására a Központi Vezetőség a fegyveres harc folytatása mellett döntött. A Katonai Bizottság bizalmat kapott, és folytatta tevékenységét. Az október 28-i központi vezetőségi ülésen már más döntés született. A dezorganizáltság, a küldöttségjárás, a katonai árulások, a helyzet áttekinthetetlensége – mind a revizionista ellenzék szövetségese volt. Nagy Imréék élesen támadták azokat, akik harcot folytattak a fegyveres bandák ellen. A hatalom teljes birtoklásának lehetőségétől megittasulva azokat nevezték gyilkosoknak, akik a néphatalmat védték. A nacionalista nemzeti egység talaján állva követelték, és keresztül is vitték az események átértékelését. Ebben jelentős szerepet játszott a Szabad Nép október 28-i, vasárnapi számának „Híven az igazsághoz” című vezércikke, amely még a Központi Vezetőség határozata előtt „nemzeti demokratikus mozgalomnak” értékelte a felkelést.
A valóságban tehát két felkelés volt az országban: az egyik az utcán folyt fegyverrel, a másik felkelés a párton belül, amelyet Nagy Imre és társai vívtak vitával, követelésekkel, nyomással, árulással. Ez utóbbi nélkül nem győzhetett volna az előbbi.
A fegyveres lázadás nem győzött, csak az árulás, a „kommunista” miniszterelnök, Nagy Imre nyilvánította annak október 28-án, amikor kihirdette az általános, azonnali tűzszünetet, követelve, hogy a szovjet csapatok hagyják el Budapestet, majd így beszélt a rádióban: „A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna …” Olyan nemzeti demokratikus mozgalomnak nevezte az ellenforradalmat, amely célul tűzte ki, hogy biztosítsa „nemzeti függetlenségünket, önállóságunkat és szuverenitásunkat …” Majd bejelentette: „A kormány felkarolja a nép kezdeményezésére létrejött új, demokratikus önkormányzati formákat, és arra fog törekedni, hogy azokat beiktassa az államigazgatásba.” Ezután hátba támadta a szocializmushoz hű harcoló erőket, és bejelentette új karhatalom alakítását „… a honvédség és a rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett osztagaiból”.* Szabad Nép, 1956. október 29. *
Ezzel megbénította a szocializmushoz hű emberek és fegyveres erők harcát. Forradalmárnak nyilvánította a miniszterelnök az ellenforradalmárokat, a fasisztákat, a rablókat, a reakciósokat, a gyilkosokat stb. Ellenforradalmár lett – a „kommunista” miniszterelnök szerint – minden munkás, paraszt és katona, aki védte a nép hatalmát, harcolt a törvényes rend megvédéséért. A magyar történelem egyik legszégyenteljesebb árulását követte el: a miniszterelnök azt a hatalmat támadta hátba, amelynek védelmét esküvel fogadta, amely őt emelte e magas közjogi méltóságba. A bizalmat árulta el.
„A szovjet csapatok visszavonulása, ez volt a helyzet kulcsa Magyarországon” – állítják Nagy Imre barátai.** Molnár-Nagy: Id. mű. 143. old. * Valóban, az ellenforradalmi követelések között az első helyen mindig ez állott. A külső és belső ellenség egyaránt jól tudta, hogy amíg szovjet csapatok állomásoznak a Magyar Népköztársaság területén, addig az ellenforradalom nem képes megkaparintani a győzelmet. A lázadók nem rendelkeznek olyan fegyveres erővel, hogy utcai harcban képesek lettek volna fölénybe kerülni. Az is köztudott volt, hogy a szovjet csapatok jelenléte mellett mindig adva van a lehetőség a szocializmus erői számára, hogy ideiglenesen visszavonuljanak, rendezzék soraikat és ellentámadásba menjenek át. A külső beavatkozás lehetőségeinek és mértékének is határt szabott a szovjet csapatok részvétele. Bár már megindultak Magyarország felé a reakciós disszidensek, szállították már a fegyvereket és lőszert is, de nagyszabású, katonai segítséget nem voltak képesek nyújtani a lázadáshoz. Visszariadtak a kockázattól.
Hermán Finer, a Chicagói Egyetem professzora „Dulles over Suez” című könyvében megírta: október utolsó napjaiban „Dulles egyes tanácsadói a pillanat feszültségében azt sürgették, hogy Amerika avatkozzon be Magyarországon; mások azonnal a termonukleáris háború borzalmas szörnyűségének említésével vágtak vissza”. Kétségtelen, hogy a szovjet katonai egységek jelenléte tartotta vissza őket a nagyobb kalandoktól, a leplezetlen és tömeges beavatkozástól.
Az imperializmus és a magyar ellenforradalmárok felismerték: egy szocializmust építő kis nép a Szovjetunió segítsége nélkül nem képes megvédeni függetlenségét, szabadságát, szocialista vívmányait a nemzetközi imperializmus és a belső reakciós erők összehangolt, nyílt támadásával szemben, különösen ha belső árulás is emészti sorait. Ezért propagandájuk fő vonala a Szovjetunió elleni fékevesztett uszítás volt, hogy a magyar népet szembefordítsák a Szovjetunióval, és elérjék a szovjet csapatok kivonását.
A „népi ellenzéki központ a szabad világban” 1956-ban is jól tudta, hogy a szovjet csapatok törvényesen, érvényes nemzetközi szerződés alapján tartózkodnak Magyarország területén, és jogosan vesznek részt a lázadók leverésében. Ezért visszavonulásukat a Szabad Európa Bizottság New Yorkban székelő központja október 25-én „csak úgy látta megvalósíthatónak, ha a jelenleg uralmon levő magyar vezetők tartanak ki mellette. Nagy volt az egyetlen reménység.” Nagy Imre érhette el egyedül a szovjet csapatok visszavonását, mert mint miniszterelnök, megfelelő hatalmi pozícióban volt, a tömegek pedig még változatlanul kommunistának hitték.
Sok embert megzavart, hogy az ellenforradalom első szakaszában a Szabad Európa Rádió ellentmondásosan értékelte Nagy Imrét, de zömmel támadta. Ebben az esetben München nem teljesítette következetesen New York utasításait. Az október 24-i utasítás többek között ezeket tartalmazta: „Hogy Nagy behívta az idegen csapatokat a »rend« helyreállítására, olyan tény, amelyet majd ki kell hevernie. Csak úgy heverheti ki, ha megtartja ígéreteit …” Október 25-én pedig ilyen utasítás érkezett New Yorkból Münchenbe: „Kevésbé fontos az, hogy ki hívta be a szovjet csapatokat. A mi számunkra fontosabb az a kérdés, hogy teljesíti-e Nagy az ígéretét, megkísérli-e elérni, hogy a szovjet csapatokat kivonják.” Az utasításban tehát nem a bírálat, hanem a támogatás volt előtérbe helyezve. A SZER adásaiban ez fordítva történt.
Október 25-én a IV. számú rendkívüli hírmagyarázat azzal a megállapítással fejeződött be, hogy a Nagy-kormány még jónak bizonyulhat. Egy másik adásban mentőövet is dobtak Nagy Imrének, amikor a statáriummal kapcsolatban kijelentették: „Még mindig nem tudjuk, milyen körülmények között született meg ez a gyalázatos rendelet. Nem tudjuk, mennyi köze van hozzá Nagy Imrének, akinek a nevében az intézkedés megtörtént. Egy bizonyos: a sztálinista erők kényszerítették ki.” Néhány nap múlva az egész Nagy-csoport ezt a hazugságot terjesztette, mentegetve dicstelen vezérét. Ugyanakkor növelte Nagy Imre hitelét a becsületes emberek előtt, hogy a SZER más adásaiban élesen támadták őt. Október 25-én a IX. számú külön helyzetmagyarázat elítélte Nagy Imrét, amiért beleegyezett a szovjet csapatok segítségül hívásába. Sőt, odáig is elmentek, hogy Gellért Andor, a SZER akkori főszerkesztője személyesen állt mikrofon elé, és Nagy Imrét ezért a tettéért a „magyar történelem legnagyobb árulójának nevezte”.* R. T. Holt: Id. mű. 188-189. old. * Nagy Imre késlekedett a magyarázkodással, mert a forradalmi vezetés szétzüllesztése még nem fejeződött be. A SZER ezért minden intézkedését kritikával fogadta, még a tűzszünetet is, de ugyanakkor újabb és újabb követeléseket állított vele szembe. A SZER október 29-én hisztérikusan arra biztatta a felkelőket, hogy ne tegyék le a fegyvert: „… akié a fegyver, azé a hatalom!” „Szegre ne akasszátok a puskátokat!” Új kormányt követelt, és azt a taktikai utasítást adta az ellenforradalmároknak, hogy vegyék kezükbe a fegyveres erőket irányító minisztériumokat.
Nem rajtuk múlott tehát, hogy Nagy Imre nem ismerte fel igazi arcukat, és nem szállt szembe a reakciós árral. Nagy Imre New York várakozásait elégítette ki: október 28-án rádióbeszédében jelentette be, hogy követelésére a szovjet csapatok megkezdik kivonulásukat Budapestről.
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni