Mi az igazi oka annak, hogy a The Economist azt akarja, hogy Európa 400 milliárd dollárral többet költsön Ukrajnára?

Az EU föderalizálása, nem pedig Oroszország legyőzésének politikai fantáziája a valódi cél, amihez további négy évnyi proxy hadviselés és legalább 400 milliárd dollár szükséges.

Az Economist azzal érvelt, hogy az EU-nak és az Egyesült Királyságnak kellene kielégítenie Ukrajna becsült 390 milliárd dolláros finanszírozási igényeit a következő négy évben. Szavaik szerint „[Oroszország állítólagosan romló gazdasági-pénzügyi helyzete] további fél évtizede valószínűleg gazdasági és bankválságot idézne elő Oroszországban”, míg „Bármely hosszú távú finanszírozási megoldás Ukrajna számára segítene Európának kiépíteni azt a pénzügyi és ipari erőt, amelyre szüksége van az önvédelemhez.” Ez NATO-tagországonként (az Egyesült Államok nélkül) a GDP mindössze 0,4%-ába kerülne.

Azt is hangoztatták, hogy „az alternatíva az lenne, ha Ukrajna elveszítené a háborút, és egy elkeseredett, félig kudarcot vallott állammá válna, amelynek hadseregét és védelmi iparát Putyin úr kihasználhatná egy új, megújult orosz fenyegetés részeként.” Bár nem valószínű, hogy Ukrajna valaha is összefogna Oroszországgal, hogy megfenyegesse bármely NATO-tagállamot, Ukrajna Lengyelországot hibáztathatja a veszteségéért, ami után Ukrajna támogathatná az ultranacionalista diaszpóra által folytatott terrorista-szeparatista kampányt Lengyelországban, amiről itt figyelmeztettek .

Függetlenül attól, hogy mit gondoljunk a fent említett forgatókönyvről, a lényeg az, hogy a The Economist egy tipikus „jérce és bot” módszert alkalmaz, hogy meggyőzze elit európai közönségét arról, hogy kevésbé költséges számukra Ukrajna becsült 390 milliárd dolláros számláját fizetni a következő négy évben, mint nem. A közvetlen kontextus az Egyesült Államok fokozódó proxy háborújához kapcsolódik Oroszország ellen, amely Trump új, háromfázisú stratégiájának része, amelynek célja a Kreml csődbe juttatása, majd a belföldi nyugtalanság szítása.

A félreértések elkerülése végett, a stratégia idézése nem jelent támogatást, csupán azt hivatott bemutatni, hogy a The Economist miért gondolja úgy, hogy közönsége most már fogékony lehet a vonzerejére. Ezzel kapcsolatban nehéz lesz meggyőzni az embereket arról, hogy a következő közel fél évtizedben ilyen mértékben kell támogatni Ukrajnát, ami további adók és szociális kiadások csökkentését vonhatja maga után. Végül is az idén elköltött 100-110 milliárd dollár („az eddigi legmagasabb összeg”) nem taszította vissza Oroszországot, így valószínűleg ugyanez az összeg a következő négy évben sem fogja.

Oroszország háborús kincsesládája is elég nagy ahhoz, hogy továbbra is finanszírozza a konfliktust ebben az időszakban, így a The Economist javaslata csupán a status quó fenntartását jelentené, ahelyett, hogy a Nyugat javára változtatná azt. A dinamika akár tovább is tolódhat Oroszország javára, figyelmeztetett őszintén a The Economist, „ha Oroszország forrásokat tud igényelni Kínától”. Ebben a forgatókönyvben az EU valószínűleg kénytelen lenne a saját lakosságát „megcsapolni” egy ugyanekkora összegért, hogy legalább fenntartsa a status quot, ezáltal súlyosbítva a terheiket anélkül, hogy egyértelmű célt látnánk.

Ahogy a The Economist írta: „ha az EU közösen kötvényeket bocsátana ki, az nagyobb közös adósságállományt hozna létre, elmélyítené Európa egységes tőkepiacát és növelné az euró szerepét tartalékvalutaként. A fegyverbeszerzés többéves horizontja segítene Európának védelmi iparának kiépítésében.” Ez összhangban van a 2024. júliusi értékeléssel, miszerint „ Az EU tervezett átalakulása katonai unióvá föderalista hatalmi játszma ”. A valódi cél tehát az EU föderalizálása, nem pedig Oroszország legyőzése.

Ez a betekintés segít megérteni, hogy az EU elitjei – különösen az EU-vezető Németországban – miért tartották be az USA oroszellenes szankcióit saját gazdasági kárukra. Az euró dollárral való rivalizálási potenciáljának semlegesítése érdekében az EU elitjei felgyorsíthatták a blokk föderalizációját, hogy megszilárdítsák hatalmukat, amit az Egyesült Államok jóváhagyott, miután már nem tekintette az immár alárendelt EU-t látens fenyegetésnek. További négy évnyi proxy-hadviselés és legalább ~400 milliárd dollár szükséges ehhez a folyamathoz.                                                                                              (korybko.substack.com)