(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
1956: november 4-én, vasárnap hajnali 5 óra után néhány perccel — a szolnoki rádió hullámhosszán — megszólalt egy, ma mindenki számára ismerős hang: Kádár János beszélt. Akkor is sokan ismerték. Tudták róla, hogy munkásember, egész fiatal kora óta kommunista, az illegális pártban már vezető volt, ült Horthy börtöneiben, a felszabadulás után pedig a Központi Vezetőség s a Politikai Bizottság tagja lett, majd főtitkárhelyettessé választották. Azt is sokan tudták róla, hogy 1951-ben, a törvényszegő perek idején, koholt vádak alapján bebörtönözték, 1954-ben szabadult, a XIII. kerületi, majd a Pest megyei pártbizottság első titkára lett, de csak azon az 1956-os júliusi ülésen, amely Rákosit felmentette, került újra a Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba.
A forradalmi munkás-paraszt kormánynak a magyar néphez intézett felhívását olvasta fel:
„Véget kell vetnünk az ellenforradalmi elemek garázdálkodásának! Ütött a cselekvés órája! Megvédjük a munkások és parasztok hatalmát, a népi demokrácia vívmányait. Rendet, biztonságot és nyugalmat teremtünk hazánkban. A nép és a haza érdeke az, hogy erős kormánya legyen, olyan kormánya, amely alkalmas arra, hogy kivezesse az országot súlyos helyzetéből. Mi ezért alakítottuk meg a magyar forradalmi munkás-paraszt kormányt.”
A felhívás rámutatott, hogy az ellenforradalmárok egyre arcátlanabbakká váltak, kegyetlenül üldözik a szocializmus híveit, kezet emeltek a népi demokratikus rendszerre. Ezt nem lehetett tovább tétlenül tűrni. De mást is hangsúlyozott ez a szöveg:
„Tudjuk azt, hogy hazánkban még sok a megoldást kívánó kérdés. Még sok nehézséggel kell megküzdeni. A dolgozók élete még távolról sem olyan, mint amilyennek lennie kell egy szocializmust építő országban. Az elmúlt tizenkét esztendőben elért haladással egy időben Rákosi és Gerő klikkje sok súlyos hibát követett el, és súlyosan megsértette a törvényességet. Mindez jogosan tette elégedetlenné a dolgozókat.”
A kormány 15 pontos programot adott; szólt a nemzeti függetlenség, az ország szuverenitásának biztosításáról, a szocialista rendszer és vívmányai megvédéséről. Mindennek előfeltételéül a testvérharc megszüntetését, a rend és a belső béke helyreállítását jelölte meg.
„Ennek érdekében fordult az új kormány a szovjet hadseregparancsnoksághoz: segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és a nyugalmat hazánkban.”
A történelem azóta százszorosan igazolta e sorsdöntő elhatározás helyességét. Abban az értelemben is, hogy a szovjet hadsereg gyors segítsége nélkül mérhetetlenül több áldozatot követelt volna az ellenforradalom leküzdése; ez a harc még világkatasztrófához is vezethetett volna. De abban az értelemben is, hogy a szovjet alakulatok és szervek a legcsekélyebb mértékben sem avatkoztak az ország politikai életébe. Annak a fékevesztetten szovjetellenes propagandának, amely a fegyveres segítségnyújtás után megindult — és amelynek hatóköre szélesebb volt, mint az ellenforradalom közvetlen hatása —, természetesen az volt a legfőbb szándéka, hogy elhitesse: beavatkozás történt, azzal a céllal, hogy visszaerőltessék az országra a leszerepelt vezetőket, hibás és bűnös módszereikkel egyetemben, hogy később bosszúhadjárat indul majd mindenki ellen, aki elégedetlen volt, aki a hibák következetes kijavítását követelte. Sokak számára nyomban vagy napokon belül nyilvánvalóvá lett, hogy erről szó sincs, másoknak hosszabb ideig tartott, amíg ezt belátták. Ma pedig már egy negyed század tapasztalatai bizonyítják: hazánk szabad, maga választotta útját a szovjet alakulatok megjelenése azon a november 4-i hajnalon nem elzárta, hanem megnyitotta. Amit konszolidációnak nevezünk, az körülbelül azzal az időszakkal is azonos, amíg ennek felismerése uralkodóvá vált a közvéleményben. Az idáig vezető küzdelmekről szólunk a következőkben.
Nagy Imrének, mint már említettük, utolsó ténykedése volt, hogy a sebtében köréje sereglő társaival megfogalmazta azt a hírhedt felhívást, amelyben fegyveres beavatkozásra szólította fel a Nyugatot. Rádióbeszédében, amely körülbelül negyedórával azután hangzott el, hogy a szolnoki adó a forradalmi munkás-paraszt kormány felhívását sugározta, a többi között azt állította:
„Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.”
A felhívást az úgynevezett Szabad Kossuth Rádióban mintegy két és fél órán át többször megismételték; nemcsak magyar, hanem idegen nyelveken is. Nagy Imre, mintegy tizenöt társával együtt, addigra már a jugoszláv követségen menedéket kért és kapott. Csapatai nem voltak, azok tehát nem állhattak harcban. A szovjet csapatokkal szemben a különböző, jórészt már csupán bűnözőket, mindenre képes fasisztákat, ellenforradalmárokat, valamint tapasztalatlan, sokszor csupán kalandvágytól vezérelt, felheccelt fiatalokat (részben gyerekeket!) tömörítő csoportok harcoltak.
Tildy Zoltán bíróság előtti vallomásából is kirajzolódik, mit takart az a mondat: „A kormány a helyén van.”
„El akarom mondani, mi volt a helyzet november 4-én a Parlamentben … A kapuőrségből bejött egy tiszt, s azt mondta, hogy Nagy Imre elment a szovjet nagykövetségre tárgyalni. … kis megnyugvást jelentett számomra … Be is üzentem a rádióhoz, hogy hagyják abba a Nagy Imre-féle nyilatkozat adását, mert eddig ezt az adást állandóan ismételték … másnap tudtam meg, hogy Nagy Imre a Parlamentből egy más állam nagykövetségére ment … Egyedül maradtam egy szörnyen kiélezett helyzetben, amelyet Nagy Imre élezett ki ennyire.”
B. Szabó István, aki ugyancsak az utolsó Nagy Imre-féle kabinet államminisztere volt, hasonlóképpen írja le Nagy és társai elmenekülését:
„November 4-én autó jött értem, hogy menjek a Parlamentbe. Nagy Imre éppen kijött a szobájából, többedmagával, és azt mondta, hogy mindenki azonnal menjen az óvóhelyre. Tildy Zoltán irodájában csatlakozott hozzánk Mindszenty, s lementünk az óvóhelyre, ahová Nagy Imre nem érkezett meg …”
Mindszenty, még mielőtt a szovjet csapatok odaérkeztek volna, elhagyta az Országház óvóhelyét, hogy menedéket keressen a „legközelebbi követségen”. Vagyis az amerikain, amely aligha csak azért látszott a legalkalmasabbnak, mert a Kossuth Lajos tértől a Szabadság térig csupán néhány száz méter az út.
Az Egyesült Államok új budapesti nagykövete, Edward Tom Wailes (aki megelőzőleg Dél-Afrikában teljesített szolgálatot, és két nappal előbb érkezett Budapestre) november 4-én hajnalban Washingtonból kétsoros táviratot kapott, amelyben közölték, hogy az illetékesek beleegyeztek Mindszenty József menedékjog-kérelmének teljesítésébe. Szinte ugyanabban a percben a kapuban őrségben álló tengerészgyalogos jelentette a követnek, hogy a magyar hercegprímás kéri a bebocsátását. Mint ismeretes, a bíboros, aki 1971 szeptemberében, a „Magyar Népköztársaság kormánya és a Szentszék közötti megállapodás alapján” véglegesen elhagyta az országot, csaknem másfél évtizedet töltött el ebben az épületben.
Wailes egyébként Budapestre érkezésekor két rádióadót és rádióst is hozott magával. A következő hetekben segítségükkel — rendellenesen, hisz működési engedélyük nem volt — jutott a Szabad Európa Rádió és több más ellenséges adó információi jelentős részéhez. Egyébként Wailes soha nem adta át megbízólevelét az Elnöki Tanács elnökének. Február végén anélkül távozott, hogy ezt megtette volna.
Pedig Dobi István, az Elnöki Tanács törvényesen megválasztott elnöke bármikor elérhető volt. A november 4-re virradó éjszakát is az Országházban töltötte. A Nagy Imre-kabinet utolsó ülésén, amelyre meghívták, kifejtette: a Varsói Szerződésből való kilépés súlyos hiba volt.
Ezek után Nagyék megszakították vele a kapcsolatot; november 4-én pedig az ellenforradalom le is fogatta volna, ha nem jöttek volna a szovjet csapatok. Az országgyűlés 1957. május 9-i ülésén ő maga mondotta el:
„A november 4-re virradó éjszaka belépett hozzám egy őrnagy, akit az Országház északi frontjáról látásból ismertem. Régi horthysta őrnagy volt, az ellenforradalmi napokban többedmagával ott teljesített szolgálatot a maga régi egyenruhájában … Négy géppisztolyos katona kísérte. »Maga jöjjön velünk« — mondta az őrnagy, és én velük mentem. Rónai Sándor éppen nálam volt. Őt is mellém szólították, és lekísértek minket az északi szárny egyik alagsori szobájába. De mielőtt kiderülhetett volna, hogy tulajdonképpen miért kísértek oda, megjelentek a szovjet csapatok …”
Ezzel aztán be is fejeződött az őrnagy úr küldetése. Dobi István és az Elnöki Tanács jelen levő tagjai újra elfoglalhatták a helyüket. Ők voltak azok, akik aztán valamivel később, alkotmányos jogkörükben eljárva, felmentették a Nagy-kormányt s megválasztották az új kormányt — miniszterelnökké Kádár Jánost, elnökhelyettessé dr. Münnich Ferencet, a forradalmi munkás-paraszt kormány tagjává Marosán Györgyöt, Horváth Imrét, Kossa Istvánt, Apró Antalt, Dögei Imrét és Rónai Sándort.
8 óra 7 perckor hallgatott el a Parlament épületében berendezett és a Kossuth rádió hullámhosszán sugárzó szükségstúdió, s még november 4-én az ország népe a szolnoki hullámhosszon értesülhetett a forradalmi munkás-paraszt kormány névsoráról. Bejelentették azt is, hogy a többi tárcát a rend helyreállítása után töltik be. Ismételten közvetítették Kádár János felhívását, amely a többi között így szólt:
„Magyar dolgozók! Jogos gazdasági, politikai és szocialista törekvéseink megvalósításának előfeltétele a népi demokratikus hatalom védelme, a rend helyreállítása, a munka újrafelvétele, a termelés megindítása. Ezért harcol a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány, és erre a harcra hívja fel a magyar haza minden önzetlen fiát és leányát! Dolgozók, magyar testvérek! Miénk az igazság, győzni fogunk!”
Dr. Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere azt a nyílt levelet olvasta fel, amelyben bejelentette: a Nagy Imre-kormány négy volt tagja, Apró Antal, Kossa István, Kádár János és ő maga már november 1-én megszakította ezzel a kormánnyal minden kapcsolatát. Ugyancsak ő írta alá azt a távmondatot, amely november 4-én hajnalban minden magyar katonai alakulattal tudatta:
„Elrendelem, hogy a magyar néphadsereg egységei ne tüzeljenek a szovjet egységekkel szemben. Parlamentereket küldjenek az odaérkező csapat elé. 1956. november 4. Dr. Münnich Ferenc altb.”
A parancs eljuttatásáról egy, a Honvédelmi Minisztériumban mindvégig ott tartózkodó főtiszti csoport gondoskodott, amelynek addigra már volt kapcsolata az „eltűnt” kommunista vezetőkkel.
Egy sor katonai alakulat parancsnoka ennek nyomán már november 4-én felvette a kapcsolatot a szovjet egységek parancsnokaival, részt vettek környékükön a rend helyreállításában és biztosításában. Több városban megszerveződtek a forradalmi munkás-paraszt kormányt támogató első tiszti karhatalmi egységek. Budapesten közvetlenül a Kádár János vezette kormány eskütétele után alakult meg az első karhatalmi ezred, a Honvéd Sportegyesület Dózsa György úti épületeiben.
Király Béla, az ellenforradalmi katonai erők főparancsnoka Nyugaton megjelent visszaemlékezéseiben csalódottan panaszkodott arról, hogy a Honvédelmi Minisztériumból november 4-én hajnalban telefonhívására azt a választ kapta, hogy ott már a „sztálinista tábornokok és törzstisztek” a hangadók; értsd: azok, akik a forradalmi munkás-paraszt kormány utasításait követték.
A megmaradt ellenforradalmi csoportok, különösen a Corvin köziek és a Killián-laktanyaiak, Budán a Széna tériek, illetve a hűvösvölgyiek egy ideig még ellenálltak. A pártsajtó Blaha Lujza téri székházában még néhány napig tartotta magát Dudás József és bandája. Még november 4-én este az ott működő „fejvadászcsoport” meggyilkolta Sarkadi István ügyészt, Fodor Pál főhadnagyot és egy szovjet katonát. Ugyanaznap tört rá két volt horthysta rendőr pesterzsébeti lakásán Turner Kálmán hegesztőre, akit a környéken kommunista elvhűségéről, szókimondásáról isimertek; felesége és két gyermeke szeme láttára gyilkolták meg.
Király Béla, mint tapasztalt vezérkari tiszt, nagyon hamar kénytelen volt belátni, hogy a katonai játszmát elvesztették. Előbb a Szabadsághegyre menekült parancsnokságával, aztán a budai völgyekben húzódott meg. Utoljára Nagykovácsiban rendezkedtek be, majd Nyugat felé vették az utat. Csoportjának egy részével Király Béla is elhagyta az országot; „a szívéhez oly közeli munkát”, ahogy az ellenforradalom szolgálatát nevezte, már csak az USA-ban folytathatta.
Megindult közben a fegyveres erők újjászervezése; megalakult a néphadsereg katonatanácsa azzal a céllal, hogy a néphadsereg tisztikarából, alakulataiból, a néphez hű kommunistákból, munkásokból, pártmunkásokból, belügyminisztériumi dolgozókból létrejöjjön a magyar karhatalom. Dr. Münnich Ferenc egyik legelső parancsában feloszlatta a hadseregben addig működő „forradalmi” és hasonló bizottságokat.
Kulcsszerepet játszott a néphadsereg újjászervezésében az ún. Tiszti nyilatkozat, amelyet minden tisztnek alá kellett írnia, aki a honvédség kötelékében akart maradni. A nyilatkozat, amelyet már 1956 novemberében rendszeresítettek, nem valami szokásos esküszöveg volt, hanem tömör összefoglalása a kormány politikájának. Ugyanúgy megkövetelte „a Rákosi—Gerő-klikk által elkövetett súlyos hibák kijavításáért”, „a szocialista demokrácia kiszélesítéséért folytatott harc jogosságának” elismerését, mint az ellenforradalom leverését célzó küzdelem vállalását. A kétfrontos harc elvét tükrözte a szöveg szinte minden bekezdése. Íme, politikai mondanivalójának lényege:
„… mélységesen elítélem az ellenforradalmi erők minden formáját, a brutális fehérterrort, a kapitalista restaurációs törekvéseket, a kapitalista körök aknamunkáját népi hatalmunk ellen.
Kész vagyok az ilyen törekvések ellen teljes erőmből küzdeni. Tudom, hogy a reakciós erők becsületes dolgozókat is megtévesztettek.
… Kijelentem, hogy feltétel nélkül csatlakozom az 1956. november 4-én megalakult forradalmi munkás-paraszt kormányhoz. Támogatom kormányunkat az elmúlt hibák és hiányosságok kijavításában.
Egyetértek azzal, hogy a népünket és hazánkat fenyegető ellenforradalmi veszély miatt szükséges volt kérni a baráti Szovjetunió kormánya, illetve a szövetséges szovjet hadsereg segítségét az ellenforradalmi erők felszámolásához, népi demokratikus rendszerünk és szabadságunk megszilárdításához.
Híve vagyok az őszinte egyenjogúságon alapuló magyar—szovjet barátságnak!”
Az ország saját fegyveres erejének felállítása politikailag is nagy horderejű tett volt. Sikeres megoldása nagymértékben segítette a társadalom konszolidációját. De persze egymagában ez sem oldhatta meg a problémákat. A legnagyobb feladat, amely a szocializmushoz hű erők, a párt tagjai, a néphatalom hívei előtt állott, a tömegek bizalmának visszaszerzése volt.
Kádár János miniszterelnök november 11-én rádióbeszédet mondott, amelyet a Népszabadság rendkívüli kiadásban adott közzé nyomtatásban is. A beszéd ezzel a címmel jelent meg: „Nem azért vagyunk felelős poszton ilyen nehéz időkben, hogy szépeket mondjunk, hanem azért, hogy igazat mondjunk és a nép érdekében cselekedjünk.” Kádár János, mint a legalapvetőbb kérdéssel, a bizalommal foglalkozott.
„Tudatában vagyunk annak, hogy a dolgozó nép, elsősorban a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság bizalmát bírva lehet csak vezetni és kormányozni hazánkban. Ez kötelességünkké teszi, hogy a dolgozók minden jogos kívánságát megvizsgáljuk és közülük mindazt, amely a közérdek károsodása nélkül megoldható, megoldjuk. Tudjuk, hogy az országban rengeteg megoldásra váró kérdés van, s ezeket nem lehet egyik napról a másikra megoldani. Ezért elhatároztuk, hogy ha egy kérdés megoldásához még nincs meg a szükséges erő és lehetőség, azt nyíltan és kertelés nélkül megmondjuk.”
A beszéd állást foglalt a nemzet egységének, a politikai, társadalmi élet széles bázisának kérdésében:
„Nem tudjuk másképp jövő feladataink megoldását elképzelni, mint úgy, hogy a legkülönbözőbb pártállásponton és világnézeten levő emberek részt és felelősséget kapnak és vállalnak az ország ügyeinek vitelében minden fokon. A legszélesebb demokratikus nemzeti összefogás, az igazi népfrontpolitika alapján állunk.”
Már az új vezetés első heteiben megfogalmazódott az az elv, amelyet az MSZMP országos értekezletének határozata később így rögzített:
„A párt építésével szorosan összefüggő kérdés annak az elvnek gyakorlati érvényesítése, hogy hazánkban a párttisztség kivételével minden közfunkciót — legyen az társadalmi vagy állami, legyen az a legalacsonyabb vagy a legmagasabb beosztás — pártonkívüli is betölthet.”
Persze, hogy helyesen értékeljük őket, szem előtt kell tartani, hogy ezeket az elveket mikor nyilvánították ki. Az emberek millióit nagyon megviselték azok az évek. Előbb átélték a személyi kultusz okozta torzulásokat, majd a frakcióharcokat és az árulást, azután a fehérterror rémületét. A zaklatott légkörben nem lehetett egy csapásra megértetni, hogy a szocializmus mellett álló fegyveres erők határozott fellépésére, a szovjet csapatok internacionalista segítségnyújtására feltétlenül szükség volt. A mérhetetlenül összekuszált helyzetben, amelyet az ellenforradalmi demagógia még jó ideig súlyosbított, az emberek csak fokról fokra ismerték fel a történelmi igazságot, a kibontakozás útját. Gyanakvás és félelem, bizonytalanság és reményvesztés, keserűség és düh keveredett sokak indulatában.
Decemberben született a „Gond és Hitvallás” című nyilatkozat is, amelyet az írók egy csoportja az Írószövetség nevében fogalmazott, és amelyben ilyen próféciák olvashatók:
„Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond …”
A nyilatkozat záradékaként pedig felhívták az olvasókat: tízes csoportokat alkossanak az írók anyagi gondjainak enyhítésére, „az előlegezett alkotói segítséget az írószövetség titkárságának” juttassák el. Ezután került sor — persze nem emiatt, hanem politikai zavarkeltő akciói miatt — a szövetség ideiglenes feloszlatására. (Fel kellett függeszteni az Újságírószövetség autonóm működését is.) De az állhatatosság, az elvi szilárdság és a türelem később itt is meghozta eredményét. A „megtévedt hatalom”, minthogy nem tévedt meg, nem tanúsított bűnbánatot, de — igazsága tudatában — nem is követelt hasonlót a jóslattevőktől. Az az elv érvényesült, hogy aki szakít az ellenforradalommal, azzal szót kell érteni. Azt a néhány írót és újságírót, aki november 4-e után is komoly veszélyeket felidéző akciókat szervezett, bíróság elé állították; másokkal folytatódtak a tárgyalások.
Semmi okunk nincs arról hallgatni, hogy a párt előtt álló rendkívül összetett, az élet minden területét érintő feladatok megoldása nem ment egykönnyen. Az új vezetésnek nem volt varázspálcája, amelynek egy intésére lecsendesedtek a háborgó, sötét hullámok. Kádár János a Szaktanácsnak az ellenforradalom leverése után tartott első teljes ülésén. 1957. január 26-án mondotta:
„Amikor november 3-án ennek a kormánynak a létrehozásán gondolkodtunk, azt hiszik, nem tudtam azt, hogy nem virágkoszorúval fognak minket fogadni? Nagyon jól tudtam, de meg voltam győződve igazságunkról és arról, hogy a nép meg fogja érteni tettünket, helyeselni és becsülni fogja, hogy az ellenforradalmi áradattal szembeszegültünk és megmentettük a magyar proletárdiktatúrát …”
Jó másfél évtizeddel később, hatvanadik születésnapján az üdvözletekre válaszolva, pedig így foglalta össze e korszak jellemzőit:
„Vannak szituációk, amikor olyat kell cselekedni, amit az adott pillanatban kevés ember ért meg, mégis meg kell tenni, abban a reményben, hogy később meg fogják érteni. Boldognak tartom magam abban az értelemben is, hogy megérhettem és láthattam, hogy nagyon sokan, százezrek és milliók megértették azt, amit nekünk egyik vagy másik helyzetben tenni kellett és amit akkor kevesen értettek meg …”
A fegyveres erők hamarosan teljesítették feladatukat. A néphatalom újjászervezése és megszilárdítása, az ezzel összefüggő eszmei és politikai feladatok megoldása azonban még hónapokig tartott.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!