(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
Természetesen az MDP vezetésére is hatott az önvizsgálatnak az a folyamata, amely az SZKP-ban és a nemzetközi kommunista mozgalomban 1953 elején megindult. Milyen utat jelöl meg, hogy megszabaduljon politikájának hibáitól, s a megtorpanás után országunk újra fölemelkedjék?
Erre kellett választ adnia a Központi Vezetőség 1953. júniusi ülésének. Erről az ülésről és határozatáról a párttagság és a közvélemény sajnos csak részleges és nem elég lényegi tájékoztatást kapott. Minthogy az ülést sebtiben készítették elő, az nem volt felkészülve a hibák elemzésére, gyökeréig hatoló határozatoknak — köztük személyi döntéseknek — a meghozatalára.
Az ülésen az első napirendi pont keretében a politikai és gazdasági helyzetről hangzott el beszámoló; előadó Rákosi Mátyás és Nagy Imre volt. (Már ez is szokatlan: egyazon napirendi ponthoz két beszámoló.)
Rákosi meglepő módon azzal kezdte igen terjedelmes beszámolóját: a Politikai Bizottság átvizsgálta
„pártunk és népi demokráciánk szinte valamennyi alapvető kérdését … A hibák olyanok, hogy ha gyorsan ki nem javítjuk őket, ha azonnal fordulatot nem csinálunk, a legsúlyosabb válsággal fenyegetnek bennünket.”
Rákosi elmondta: a vezetést a kollektivitás hiánya, a vezérkedés, a személyi kultusz jellemezte.
„Azért, hogy pártunk vezetésében ilyen állapot uralkodhatott el, elsősorban én vagyok a felelős”
— tette hozzá. Szólt a funkcióhalmozásról: mint a párt főtitkára ő volt a miniszterelnök, a népfront elnöke, a honvédelmi bizottság elnöke. Sőt:
„Még károsabb volt az a tény, hogy én vezettem az Államvédelmi Hatóságot … Beavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el … E beavatkozás megnehezítette az igazság kiderítését, megkönnyítette az önkényeskedést, a törvényszegést.”
A vezérkedés kihatott az alsóbb szervekre, a helyi kiskirályok, a bírálat felett álló mindenhatóságok kialakulására.
Részletesen beszélt Rákosi a gazdasági torzulásokról, a számok hajszolásáról. Még kritikusabban szólt erről a határozat néhány mondata:
„A II. kongresszus a gazdaságpolitikában hibás irányvonalat állapított meg … E helytelen gazdaságpolitika nem számolt az ország tényleges erőforrásaival, nem vette figyelembe eléggé a beruházások gazdaságosságát és célszerűségét … Ez szektaszerű politika volt, mely öncélnak tekintette a szocialista iparosítást”,
s e politikába nagyzási mánia és kalandorság is keveredett.
Rákosi hangsúlyozta:
„E hibák olyan súlyosak és nagyok, hogy kijavításuk csak akkor fog sikerülni, ha nem félünk őket őszintén pártunk és népünk elé tárni, ha nem titkoljuk el őket, és bátran nyúlunk hozzájuk … A KV által jóváhagyott határozati javaslatot minden párttagunkkal közölni kívánjuk, ugyanakkor a sajtóban ki akarjuk hozni a határozat részletes ismertetését.”
Ha nem titkoljuk el őket — mondta Rákosi. Ezzel szemben nemhogy a beszédet, az önkritikát, de még a húszoldalas határozatot sem ismerte meg a párttagság. Ez utóbbit csak a középszervek végrehajtó bizottságának ülésén olvasták fel egyetlen egyszer. A tagsághoz csak egy rövid, erősen tompított változat jutott el.
Miért volt ez a felemás helyzet? Mindenekelőtt azért, mert a szocializmus világában, a forradalmi munkásmozgalomban megindult erjedés még a legkezdetén tartott. Rákosi feltehetőleg azért nem hallgathatott, mert a más országokban is elkövetett hasonló hibákban az MDP az ő vezetésével más pártoknál messzebbre ment, legalábbis sok tekintetben. Igyekezett gyorsan túllenni a szóbeli önkritikán, hogy a nyilvánosság előtt aztán elkendőzze, amit a belső vitákban elismert. (Később pedig fokozatosam azt is megpróbálja visszaszívni.) Ami a státusát illeti, azon túl, hogy főtitkár helyett első titkár lett, annyi változott, hogy a miniszterelnöki funkciót átadta Nagy Imrének.
A Központi Vezetőség több személyi döntése Rákosi legszűkebb körét érintette. Kikerült a Politikai Bizottságból és a Titkárságból Farkas Mihály honvédelmi miniszter, aki pártbeosztásánál fogva addig a többi fegyveres testületet és a hatalmi szerveket is felügyelte, s a törvényszegésekben önálló és igen súlyos szerepet játszott. Ugyancsak kihagyták a vezetésből Révai Józsefet, akit Rákosi politikájának ideológiai alátámasztásáért, a dogmatizmus térhódításáért terhelt komoly felelősség. Gerő Ernő — noha az ülésen szigorú bírálat érte a gazdaságpolitika torzulásáért — megtartotta PB-tagságát, s első miniszterelnök-helyettesként, ő lett a belügyminiszter is.
Az újjáalakított Politikai Bizottságba új erők, zömmel fiatalok kerültek. Ez önmagában helyes törekvés volt, de minthogy politikai tapasztalatuk, vezetői rutinjuk eltörpült Rákosiéhoz képest, szó sem lehetett valódi kollektív vezetés kialakulásáról. Továbbra is Rákosi kezében maradt a döntő hatalom. Ez magában hordta sok későbbi baj magvát.
A KV-ülés után néhány nappal Nagy Imre az országgyűlésben ismertette a kormányprogramot. Minthogy a párthatározat nem került nyilvánosságra, a lakosság ebből értesült a politikai irányvonal megváltozásáról, s ez Nagy Imrét egy csapásra népszerűvé tette. A párthatározat előírása szerint ugyanis módosították a népgazdasági tervet, felemelték a béreket, javították a közellátást, sok iparcikk árát csökkentették, enyhítették a terménybeadási előírásokat, újra adtak ki iparigazolványt, tervezet készült az államigazgatás egyszerűsítésére, megnyíltak az internáló táborok, megkezdték a koncepciós perek felülvizsgálatát.
A beszéd jogosan bírálta a hibákat, csakhogy nem szólt súlyuknak megfelelően a korszakalkotó eredményekről és arról, hogy kijavítva a hibákat, a szocialista építés folytatódik tovább. A folyamatosság nem kellő hangsúlyozása sokakban bizonytalanságot keltett. Ez eredményezte azt is, hogy szinte órákkal a kormányprogram elhangzása után feloszlott igen sok termelőszövetkezet. Többségük annak idején nyomásra szerveződött, s nem bizonyult életképesnek. De elbizonytalanodtak viszonylag jól működő szövetkezetek is. Egy év alatt 600 000 kat. holddal csökkent a tsz-ek területe, míg az egyéni gazdaságok száma kétszázezerrel nőtt. A program a beruházások tetemes mérséklését is felvázolta. A visszafogás a korábbi túlfeszítettséghez képest indokolt volt, akárcsak az, hogy előtérbe került a könnyű- és élelmiszeripar fejlesztése. De minthogy a programból nem volt kivehető az ipar fejlődésének perspektívája, ez is okozott elbizonytalanodást.
Ami közvetlenül ezután történt, arról ezt írja A magyar népi demokrácia története című munka:
„E fejlemények miatt az MDP KV 1953. július 11-én Budapesten aktívaértekezletet hívott össze, ahol Rákosi Mátyás és Nagy Imre beszélt a júniusi határozatról. Együttes szereplésük a pártvezetőség egységét volt hivatva bizonyítani, illetőleg az ellenséges erők reményeit igyekezett eloszlatni. Az aktívaértekezlet azonban tovább növelte a zavart, mert nyilvánvalóvá tette, hogy a pártvezetőség nem egységes a júniusi határozatok értelmezésében.
Rákosi állást foglalt ugyan a szocialista iparosítás, a nehézipar-fejlesztés lassúbb üteme mellett, de ugyanakkor leszögezte, hogy »jövőre is több szenet és több acélt akarunk termelni, mint az idén, és többet is kell termelnünk« … Nem lehet csökkenteni az 1951-ben felemelt termelési előirányzatokat … mert »nem áll az, hogy a mi terveink általában túlfeszítettek«. Ez a vád az ellenségtől ered …
Nagy Imre felszólalásában … már látható volt, ami a végrehajtás során bontakozott ki teljességében: ő is eltért a KV júniusi határozatának szellemétől, és ellenkező végletet képviselt … A KV júniusi határozatából — egyoldalúan és teljesen önkényesen — csak a mezőgazdaság, valamint a könnyűipar fejlesztésére és a kisárutermelés nagyobb lehetőségeinek megteremtésére vonatkozó megállapításokat emelte ki …”
Megkezdődött az, amit a köznyelv már akkor politikai cikcakknak nevezett, a frakciók pusztító huzavonája.
Nincsen mód itt részletesen szólni arról, hogy Rákosi és a régi irányvonal védői, illetve Nagy Imre és a köréje tömörülő erők milyen határozatokat és ellenhatározatokat vittek keresztül, illetve — 1954-ben, az MDP III. kongresszusán — hogyan próbálták demonstrálni a párt „helyreállt egységét”, pedig már 1953 októberében, majd egy évvel később újra, végül 1955 tavaszáig (hol csendben, hol hangosan) éles harc folyt a két csoportosulás között. Nagy Imre1954 októberében például a népfront kongresszusán olyan programot fejtett ki, amely mutatta, hogy e mozgalmat a párttal párhuzamos hatalmi központtá akarja kiépíteni. Míg Rákosi korábban a párt legfelsőbb köreiben is „fellelte” az osztályellenséget, Nagy Imre most nem létezőnek nyilvánította az osztályharcot. A Hazafias Népfront kongresszusán azt mondta: a teremben érzi
„kilenc és fél millió magyar szívének együttdobbanását, kilenc és fél millió magyar lelkének együttlelkesedését …”
pedig akkor, a hibák miatt és az ellenséges elemek mozgolódása miatt is, ki voltak éleződve az ellentétek.
Az 1953-as határozat lendítő ereje viszonylag rövid idő alatt kimerült, s 54-ben újabb nehézségek léptek föl. Ismét módosították a gazdaságpolitikát, gyorsabb növekedési ütemet írtak elő, a keletkezett hibákért a felelősséget pedig kizárólag Nagy Imrére hárították; 1955 áprilisában kizárták a Politikai Bizottságból, a Központi Vezetőségből, s leváltották a miniszterelnöki posztról.
Az MDP KV 1955. márciusi határozata Rákosi előterjesztése alapján leszögezte, hogy az 53-as júniusi határozatok ugyan helyesek voltak, de
„a határozatokat egyesek opportunista, antimarxista módon eltorzították, ami káros jobboldali hibákhoz, jobboldali elhajlásokhoz vezetett”.
„Balos”, szektás hibákról már legfeljebb a forma kedvéért esett szó. Az 1955. június 7-i ülésen a termelőszövetkezeti mozgalom új fellendítésére határozatot hoztak, amelyben óvtak ugyan az 53 előtt elkövetett hibáktól, de minthogy újra tervszámokra bontották le a feladatokat, ez óhatatlanul elvezetett az önkéntesség megsértéséhez.
Pártunk VII. kongresszusának határozata tömören összefoglalja az 1953-as határozat után következő évek fő vonásait:
„A szocializmus építésében elkövetett hibákat a Magyar Dolgozók Pártja elvileg már 1953. júniusi határozatában feltárta. A hibák gyökeres kijavítása azonban csak 1956 novemberében, és az azt követő időkben történt meg. Ennek a késésnek legfőbb oka az volt, hogy a korábbi pártvezetés, elsősorban Rákosi Mátyás nem tudott, és nem akart őszintén szakítani a dogmatikus, szektás hibákkal, és hogy a hibák kijavítása ürügyével ebben az időben lépett fel és jutott döntő szerephez a párt bomlasztására törő, és az osztály ellenséggel megalkuvó, Nagy Imre által vezetett revizionista csoport is. A szektás vezetés és a revizionista csoport egymással szemben folytatott elvtelen harca miatt nem érvényesülhetett a párttagság helyes politikát követelő akarata. A revizionista frakció a párton belül indított támadásában különféle pártellenes külső erőkre támaszkodott, és a reakciós erők szövetségét kereste.”
Nagy Imre, miután megfosztották vezető tisztségétől, végképp a frakciózás útjára lépett, elvbarátaival együtt hozzáfogott annak a revizionista platformnak a kidolgozásához, amelyből nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a Rákosi-féle vezetéssel fordult szembe, hanem a párt marxista—leninista alapelveivel is. Az MDP Központi Ellenőrző Bizottsága 1955. december 3-án Nagy Imrét kizárta a pártból. De ezúttal is elmaradt a nézetekkel való eszmei harc. Ez megkönnyítette híveinek, hogy a régebbi törvénysértések újbóli felbukkanása áldozatának tüntessék föl.
Ilyen állapotban érkezett el az MDP az 1956-os esztendőhöz. Februárban megtartották a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusát, amely nemcsak a személyi kultusz súlyos hibáit, a törvénysértéseket tárta fel, de több új tétellel, illetőleg régebben megalkotott tétel felelevenítésével világszerte nagy figyelmet keltett, s rendkívül gyorsan megélénkítette a nemzetközi kommunista mozgalmat. A fő elvi tételek közül megemlítjük a háború elkerülhetőségéről és a békés egymás mellett élésről, a forradalom fegyveres felkelés nélkül való győzelmének lehetőségéről, a fejlődő országok világpolitikai szerepéről, a szociáldemokráciához és más demokratikus mozgalmakhoz s áramlatokhoz való viszonyról kidolgozott elemzést; ehhez járultak a pártra, a párt- és államéletre, az elméleti tevékenységben a dogmatizmussal való szakításra irányuló tételek.
Az MDP Központi Vezetősége 1956. március 12—13-i ülésén Rákosi Mátyás mint a XX. kongresszuson jelen volt delegáció vezetője tartott beszámolót. Ismertette a nemzetközi kérdésekről elhangzott megállapításokat, majd a pártéletről elmondta:
„… a marxizmustól teljesen idegen a személyi kultusz … gátolta a kollektív vezetést, a pártdemokrácia fejlődését, és nem egy téren komoly politikai és elméleti hibák forrásává vált. A személyi kultusz szelleme kihatott a népi demokratikus országokra, köztük hazánkra is, ahol ugyancsak komoly hibák keletkeztek …” „Fel kell vetnünk újra a szocialista törvényesség kérdését. A Központi Vezetőség 1953. júniusi határozatai, melyek e téren gyökeres változást követeltek, lényegében megvalósultak, és elmondhatjuk, hogy a szocialista törvényesség alapjában véve helyreállt.”
Rákosi az ilyen „lényegében megvalósultak” és „alapjában véve helyreállt” formulákkal keresett önigazolást, s vélte elfeledtetni, hogy 1953 óta ő szabotálta el az ártatlanul elítélt elvtársak teljes erkölcsi politikai rehabilitálását. Az ország nyilvánossága előtt Rákosi még ekkor sem mondta ki, hogy Rajk László és társai ártatlanok voltak! Azzal állt elő:
„A kongresszus határozatai és egész munkája azt bizonyítják, hogy a Magyar Dolgozók Pártja, annak Központi Vezetősége helyes úton jár, jól látja a feladatokat, és helyesen szabja meg e feladatok megoldására a tennivalókat. … A XX. kongresszus folyamán megállapítottuk, hogy pártunk fő irányvonala minden téren helyes.”
A beszámolót szenvedélyes vita követte. A sok közül egyetlen felszólalásból álljon itt néhány mondat:
„Rákosi elvtárs … azt mondotta, hogy pártunk politikája minden tekintetben helyes … Azonban én eltérést látok a Központi Vezetőség által kidolgozott helyes politikai vonal és annak valóra váltása között. Nézetem szerint a helyes politikai vonal megvalósítását egy sor gátló tényező akadályozza, és egynéhány tényező, amelynek meg kellene lennie, hiányzik, hogy hatásosan és a lehetőség szerint gyorsam lehessen ezt a helyes politikai vonalat megvalósítani … Néhány kérdésben véleményem szerint hiányzik az elemzés mélysége, a következtetések levonása, intézkedések kidolgozása és végrehajtása … Nem tud a pártunk olyan luxust megengedni magának, hogy 1953 júliusában elmondja egyszer, hogy itt volt a hiba, s aztán megint mondjuk és megint, még egyszer, s majd nem tudom, valamikor megint. Nem lehet ezt a luxust megengedni, elvtársak.”
Ez a felszólaló akkor nem volt tagja a Központi Vezetőségnek. Az ülésen meghívottként volt jelen mint a Pest megyei pártbizottság első titkára. Neve: Kádár János.
Az ülésen többen is kritikusan szólaltak fel, ám a többséget még nem hatotta át ez a szellem. Rákosi és a mellette körömszakadtáig kitartó csoport megpróbálta nyugtatni a jelenlevőket, és a fogadkozás sem hiányzott, hogy a párt nem fog késlekedni a XX. kongresszus tanulságainak alkalmazásában. A legfontosabb természetesen az lett volna, ha Rákosit — már így is éheket késve — azonnal leváltják első titkári posztjáról, és bevonnak a vezetésbe olyan élvtársakat, akiket politikai tudásuk, feddhetetlen kommunista mivoltuk alkalmassá tett arra, hogy vonakodás nélkül valósítsák meg a lényegében már 1953-ban elhatározott irányvonalat, megerősítve az SZKP XX. kongresszusának messze szóló útmutatásaival.
Ez a személyi változás a párt élén akkor elmaradt. Leginkább azok a kommunisták fájlalták ezt, akik mind világosabban felismerték, hogy a pártot és a rendszert a jobb- és „bal”-oldali elhajlók áldatlan frakcióharca, a hatalomért marakodó klikkek elvtelen akciói a tönk szélére juttatják. Ezek az erők olyan irányzatot képviseltek, amely egyaránt elutasította Rákosi Mátyás szektás politikáját és Nagy Imre opportunizmusát. Ahogyan a válság mélyült, úgy erősödött számban is, elszántságban is a párttagságnak ez a része. Az ő politikájuk sikere volt, hogy 1956. július 18-án összeült a Központi Vezetőség.
Az első napirendi pont keretében személyi kérdésekről döntöttek. Rákosi Mátyás kénytelen volt kérni felmentését. Hatvanöt éves — írta a KV-hez címzett levelében —, s két éve beteg.
„Emellett azok a hibák, amelyeket a személyi kultusz, a szocialista törvényesség terén elkövettem, megnehezítik a pártvezetés számára, hogy teljes mértékben összpontosítsa pártunk figyelmét az előttünk álló feladatokra.”
A KV Rákosit fölmentette, és Gerő Ernőt választotta első titkárrá. Kizárták a pártból Farkas Mihályt (később, október elején, vád alá helyezték, s a törvénysértő perekben viselt szerepéért a bíróság elítélte). A Központi Vezetőségbe kooptálták Kádár Jánost, Kállai Gyulát, Marosán Györgyöt, Mező Imrét és több más elvtársat; a Politikai Bizottság tagjává választották Kádár Jánost, Kiss Károlyt, Marosán Györgyöt, Révai Józsefet, póttagjává Gáspár Sándort és Rónai Sándort. Kádár János a KV egyik titkára lett.
Gerő Ernő első titkári minőségében sok kérdést felölelő előterjesztést tett. Hangsúlyozta: kétfrontos harcra van szükség, mert a pártban
„mélyek mind a szektásság, mind a jobboldali revizionizmus gyökerei”.
Az ülés határozatot hozott a kidolgozandó ötéves terv irányelveiről.
Gerő megbízatásával a párttagság jelentékeny része nem értett egyet. Ő személyileg alkalmatlan volt arra, hogy Rákosi hagyatékától megszabadítsa az MDP-t. Hadd idézzünk ennek bizonyítására egy rövid, de jellemző részletet a négynapos ülésen mondott zárszóból. Gerő elmondta, hogy a döntésekről értesülve sok pártszervezet táviratban fejezte ki egyetértését a tennivalókkal, de sajnálják Rákosi Mátyás távozását, majd hozzátette:
„Rákosi elvtárs továbbra is tagja marad a Központi Vezetőségnek, az Elnöki Tanácsnak, országgyűlési képviselő marad stb. Ez magától értetődik.”
A közvélemény tekintélyes része azonban éppen ezt nem tartotta magától értetődő dolognak. A Pártegységgel a szocialista demokráciáért című határozatot azonban helyesléssel fogadták.
A párt nagy energiával látott neki a határozat végrehajtásának. Több határozat látott napvilágot. Az egyik az értelmiségről szólt. Fontos határozat jelent meg a termelőszövetkezeteikről. Enyhítették a hitelfeltételeket, s új hitelt nyitottak gépvásárlásra, kimondták, hogy a tagok a szövetkezetbe vitt földjük után földjáradékot kapnak, lehetővé tették a terményfelesleg szabadpiaci értékesítését. Újra napirendre került az állami irányítás és a gazdasági vezetés egyszerűsítése, a nyugdíjtörvény módosítása. A párt ösztönzésére a SZOT programot készített az üzemi demokrácia fejlesztésére. Határozatot hoztak a népfrontmozgalomra, az évek óta méltatlanul mellőzött politikai szövetségesek bevonására a közéletbe. Hozzákezdtek a pártkongresszus előkészítéséhez azzal, hogy az majd átfogó programot fogad el.
Az ülés nyomatékkal szólt arról is, hogy végleg le kell zárni a törvénytelenül lefolytatott perek felülvizsgálatát, és teljes igazságot kell szolgáltatni. De vajon miért csak most? Az MSZMP Központi Bizottságának határozata a személyi kultusz éveiben a munkásmozgalmi emberek ellen indított törvénysértési perek lezárásáról (1962. augusztus 14—16.) című dokumentum így válaszol erre a kérdésre:
„1953 és 1956 között a felülvizsgálati rehabilitációs eljárásra a perek keletkezéséért felelős személyeknek döntő befolyásuk volt, s hogy saját felelősségüket csökkentsék, megakadályozták a tények teljes feltárását, az igazság kiderítését.”
1956. október 6-án került sor Rajk László és a vele együtt ártatlanul kivégzett elvtársak temetésére. A pártvezetés több tagjának kezdeményezésére már jóval előbb határozatot is hoztak erre. A régi vezetők elodázták ennek végrehajtását, a revizionisták viszont ezt a kegyeleti aktust is arra akarták volna felhasználni, hogy felszítsák az amúgy is felzaklatott közhangulatot. Hogy mégis sor került a temetésre, és az a fájdalmas alkalomnak megfelelő kegyelettel zajlott le, az annak a mélyen átérzett részvétnek volt a jele, amely a gyászoló tízezreket eltöltötte.
A pártszervezetek belső életét akkoriban megosztották az éles viták, de ezek közepette is mindjobban megerősödött az a derékhad, amely a pártegységet elvi alapon, a marxizmus—leninizmus talaján akarta megszilárdítani.
Ekkor és ezért kapcsolt rá — a maga módján — az ellenség. Nem Gerő miatt (akinek megválasztását propagandájában egyébként a maga javára jól tudta kamatoztatni), nem is azért, mert a szektások újabb megerősödésétől félt, hanem éppen azért, mert sok jele volt annak: a helyes irányvonal követői a párt megújult politikája köré tudják tömöríteni az embereket, ki tudják vezetni az országot a több éves válságból. Az ellenforradalom a párt egészséges erőitől tartott, lényegében őellenük indította meg a nyílt támadást.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!