Betlen Oszkár
2
(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)
A JOBBOLDALI CSOPORTOSULÁS MÓDSZEREI
Mi volt a Nagy Imre—Losonczy-csoport platformja? Ennek meghatározása nem volt egyszerű. Megnehezítette, hogy általában nem lépett fel nyíltan színt vallva. Szinte valamennyi fellépését a ködös fogalmazások, kétértelműségek jellemzik. A csoport főleg azt hangsúlyozta, mit nem akar, de nyílt programot nem adott. Főleg arról beszélt, mit csinált rosszul a pártvezetés, de arról nem, vagy csak homályosan, hogy mit és hogyan kellene csinálni. Ilyenformán a jobboldali csoport fellépésének egyik jellegzetes vonása a tagadás volt, annak tagadása, elítélése, ami folyik. Ellenzéki hangulatot terjesztett, de nem szabta meg az ellenzékiség kereteit, világos irányát, így igyekezett bizalmat kelteni maga iránt rendkívül különböző politikai rétegekben: becsületes, de a pártvezetés hibáit felismerő kommunistákban és a népi demokráciával szemben ellenséges rétegekben egyaránt. Ezzel a taktikával igyekezett a Nagy Imre körül csoportosuló jobboldal egy visszájára fordított „népfrontot” teremteni, amelyben együtt vannak a helyes utat kereső kommunisták és a szocialista rendszer tudatos ellenségei. Nagy Imréék ügyeltek arra, hogy a Rákosi-féle vezetés hibáinak állandó éles bírálata együtt tartsa és növelje ezt a tábort, s egyúttal elhomályosítsa kommunista követői előtt a csoport igazi, revizionista, ellenforradalmi céljait.
Vegyük elő például Háy Gyulának, a jobboldali csoport egyik ismert alakjának vezércikkét, amelyet az írók 1956 szeptemberi közgyűlése elé írt. Háy ebben a következőket írja:
„… az írónak is, mint bárki másnak, minden korlátozás nélkül szabad legyen megmondani az igazságot: kritizálni akárkit és akármit; szomorkodni; szerelmesnek lenni; a halálra gondolni; nem mérlegelni, hogy egyensúlyban van-e művében a fény és az árnyék; hinni isten mindenhatóságában; istent tagadni; kételkedni bizonyos tervszámok helyességében; nem marxista módon gondolkodni; marxista módon gondolkodni akkor is, ha az így születő gondolat még nem szerepelt a kötelező erővel megállapított igazságok közt; alacsonynak találni olyan emberek életszínvonalát is, akik fizetésének emelése még nincs tervbe véve; igazságtalannak találni, amit hivatalosan még igazságosnak mondanak; nem szeretni egyes vezetőket; dilemmákból olyan becsületes kiutat ajánlani, amelyet politikai és gazdasági vezetőink irreálisnak tartanak (még akkor is, ha utóbb kiderül, hogy az írói elképzelés valóban irreális volt); a bajokat ábrázolni, anélkül, hogy a megoldás receptjét mellékelnénk; csúfnak találni a műemléknek nyilvánított New York-palotát, tekintet nélkül arra, hogy már ráköltötték a milliókat; észrevenni, hogy pusztul a város, mert nincs pénz a házak tatarozására; elítélni némely vezető ember életmódját, beszédmodorát, munkastílusát; az emberiességért síkraszállni ott is, ahol kevésbé érzékeny lelkek nem vesznek észre embertelenséget; szeretni Sztálinvárost; nem szeretni Sztálinvárost; szokatlan írói stílust alkalmazni; szembehelyezkedni az arisztotelészi dramaturgiával; ragaszkodni az arisztotelészi dramaturgiához; rossznak találni írásokat, amelyeket tekintélyes emberek példamutatóknak ítéltek és viszont; szóhoz juttatni bizonyos irodalmi ítéleteket; fütyülni bizonyos irodalmi ítéletekre stb. stb. stb.”* Irodalmi Újság, 1956 szeptember 8. *
Ezek a sorok eléggé jellemzőek a Nagy Imre-csoportra tartalmilag is, stílusában is. Nemcsak a „ma minden rosszat” hirdeti ez az írás, de stílusának bizonyos kétértelműségével a rendszert is tagadja. A szavak tetszetősek, úgy tűnnek, mintha valóban az igazság, az emberi szabadság nevében hangzanának el. De éppen azzal, hogy Háy bizonyos dolgokat csak félig mond ki, hogy a sorok közt helyet hagy a befejezetlen gondolatok olyan befejezésére, amilyent leírni, kinyomtatni nem akar — éppen ezzel kap az írás különösen éles támadó jelleget. Ezek az írások nem a szabad vita termékei, mert nem kifejtett eszméket, elveket tartalmaznak, hanem kitérnek a nyílt vita elől. Ha Háy Gyula leírta volna, hogy ebben az országban semmi szabadság nincs, minden rossz, akkor sokan felháborodva szálltak volna vitába ezzel. Megírták volna, mennyivel jobb az életük, mint a múltban, bebizonyították volna, hogy Háy rágalmaz, valótlant állít. Háy nem írta ezt meg nyíltan és kereken. De sorainak mégis ez az értelme. Persze — gondolja az olvasó —, miért ne legyen bárkinek joga csúfnak tartani a műemléknek nyilvánított New York palotát? De az írás igazi mondanivalója az a valótlanság, hogy nálunk még annyi szabadsága, joga sincs az embernek, hogy csúfnak tartsa ezt a palotát.
Sokat lehetne még mondani erről az egy írásról is, de talán ennyi is illusztrálja, mi volt az, ami a Nagy Imre-csoportra, s különösen újságíróinak és íróinak írásaira általában jellemző volt: az a mód, ahogyan (az idézett cikkben is) gúnyosan és teljes egyoldalúsággal beszélnek a párt- és az államvezetés tényleges és konstruált hibáiról. Nagy Imréék negatívizmusa, destruktív, programtalan ellenzékisége ütközik ki ebből az írásból. Az írás — mint általában a Nagy Imre csoporthoz tartozó írók és újságírók írásai — a sorok között arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy a rendszer rossz, embertelen, korlátolt, tehát nincs létjogosultsága.
Ez a destrukció sokkal kifejlettebb és félreismerhetetlenebb formában található meg Tardos Tibornak „A tengervíz sós” című írásában.
„… ez a kiváló és kifogyhatatlan lengyel, ez az Adam Wazyk* Adam Wazyk a Legyei Egyesült Munkáspárttal szembeforduló és Gomulkát támadó lengyel írók csoportjának ismert tagja. A „Költemény felnőtteknek” című versét, melyet Tardos idéz, magyar fordításban a Szabad Európa Rádió népszerűsítette. * írja egy helyütt költeményében:
Az álmodozó Fourier bájosan megjósolta, hogy a tengerekben limonádé lesz. És vajon nem így van? Isszák a tengervizet, kiáltoznak: limonádé! Lopva mennek haza hányni, hányni.
Elgondoltam részleteiben, mi történhet ennek a tengernek a partján. A kiabálók hazaszaladnak hányni, rendben van; de akik ott maradtak, azokkal mi történik? Alighanem csapatostól, gyermekestől, anyástól belegázolnak a vízbe. Két kezük teli csöbrökkel, poharakkal, kannákkal. Nagy zajt csapnak és jókedvűen illetlenkednek; mert nép ez, és a nép örvend a rég jósolt s a végre limonádévá vált tengernek. S akkor egyszerre kiáltás harsan fel valahonnan és káromkodás: »Hogy a nyavalya enné meg, de hiszen ez …!« Mások is megkóstolják azonnal. Kétségkívül: sós. Sós. Igazi tengervíz. Egymásra néznek. Már-már felzúg a csalódott moraj, hogy: »Megőrültek? Felnőtt emberekkel akarják elhitetni, hogy a tengervíz nem sós, hanem édes és citromos?« — amikor közéjük cikáznak a hangszórós motorcsónakok és hangszórójuk fáradhatatlanul ismétli:
— Töltsük meg edényeinket szaporán az üdítő itallá vált tengerből és adjuk át helyünket másoknak! Századunk vívmányából, a limonádéból mindenki joggal szeretne részesülni. Töltsük meg edényeinket limonádéval és adjuk át helyünket! Legyünk fegyelmezettek!
A családok fáradtan legyintenek; titokban kiöntik a félig már megtöltött kannák tartalmát és csendben kilábolnak a partra. Nem tudnak mit mondani. Némán átadják mind a helyüket, és hazaviszik, otthon meglötyögtetik a kannát. Kis sósvíz tapadt a peremére, néhány tengeri moszat, más semmi. Fásultan néznek egymásra. A kannát kimossák és kútvizet isznak, mint eddig. De jókedvük nincsen. A mólóról idehallatszik még, elmosódottan, a hangszórók recsegése: »Limonádé a tengerben, limonádé, limonádé!«”* Irodalmi Újság, 1956 június 16. *
Ez — Tardos szerint — a magyar népi demokrácia képe. Az élet elkeserítő, eredményei nincsenek, csak a propagandában, de az annál hangosabb, annál hazugabb. S az emberek fásultak, tehetetlenek. Olyan kép ez, amilyet a nyugati imperialista propaganda sem mert Magyarországról adni, hiszen még az is elismert eredményeket, haladást, attól félve, hogy egyébként hatástalan marad. Tardosnak nincsenek ilyen aggályai és gátlásai. Cikke, melyben azt írja, hogy a teljes emberi igazságot keresi — letagad minden jót, minden eredményt. Az igazságkeresés jelszava itt nála ugyanolyan hazug, mint egész cikke. Az igazi „program” itt: a népi demokratikus rendszer gyűlölete. S a cikk stílusa, a képekben való írás itt is azt célozza, hogy elkerülje a vitát, megfoghatatlanná és cáfolhatatlanná tegye a valótlanságokat. De ez a stílus a szenvedélyek felkorbácsolására is sokkal alkalmasabb, mint a világos, félreérthetetlen beszéd.
Ez a negatívizmus jellemezte — főleg 1956 nyarától — szinte az egész sajtót, amely ekkor jelentős részben már Nagy Imre híveinek kezében volt. Mint valami sajátos ragály, úgy terjedt el az írók és újságírók közt az a nézet, hogy az ország életének derűs oldalait és eredményeit mutató írás csak „sematikus”, érdektelen lehet, s az a bátor, igaz és érdekes írás, amely csak hibákról, bajokról, igazságtalanságokról ír. A magyar sajtó hasábjairól, a magyar rádió adásaiból kivesztek a nép nagyszerű alkotásait, eredményeit bemutató írások.
A bíráló, a hibákat tárgyaló írások zöme persze nem volt olyan vakon gyűlölködő, mint Tardos idézett cikke. Sok igazságot is feltártak ezekben a cikkekben. De az összkép nem az igazság, hanem annak durva eltorzítása volt. A hibák egyoldalú ábrázolása — ami a Nagy-csoport taktikájának egyik alapvonása volt — a politikailag iskolázatlan tömegekben azt a benyomást keltette, hogy az ország nem fejlődik, hanem visszaesik; a szocialista rendszer veti vissza.
A népi demokrácia eredményeinek teljes tagadása, a párttal és a rendszerrel szembeni destruktív állásfoglalás nemcsak taktika volt. Ez volt a legkonkrétabb, legkézzelfoghatóbb megnyilvánulási formája a Nagy—Losonczy-csoport revizionizmusának, a proletárdiktatúrát, a szocialista rendszert elvető álláspontjának. Igaz, szavakban a szocializmus mellett foglaltak állást — október végéig. Szavakban mellette, a gyakorlatban azonban ellene, mert ez a teljes negatívizmus, az eredmények letagadása — szocialistaellenes állásfoglalás volt, olyan propaganda, amely a kapitalizmus visszaállítása irányában hatott.
S nemcsak szocialistaellenes propaganda erejével bírt ez, de szocialistaellenes meggyőződésről is tanúskodik. Az a szenvedélyesség és megszállottság, ahogyan a hibákat állandóan „premier planba” helyezték, azt is jelzi, hogy ezek az emberek azonosítják a népi demokratikus rendszerrel annak hibáit, harcukat már nem a magyar népi demokratikus rendszer hibái, hanem a népi demokrácia ellen vívják; kialakult bennük az a meggyőződés, hogy a „másik” rendszer, a burzsoá demokratikus rendszer „mégis jobb”.
Ezeknek a Tardos-féle írásoknak az ismeretében különösen világossá válik, milyen komolytalan az az állítás, hogy Nagy Imre csoportjának tagjai, akik októberben az ellenforradalom mellett színt vallottak, október előtt még jó kommunisták voltak, s csak az októberi „megrázkódtatás” sodorta őket máról holnapra a burzsoázia táborába. Nem, sokkal korábban, s nem egyik napról a másikra kerültek szembe a szocializmus eszméjével!
A Nagy Imre—Losonczy-csoport megítélését szinte mindvégig megnehezítette az egészséges és egészségtelen elemek keveredése. De talán éppen ebben, a népi demokrácia és a pártvezetés bírálatában volt a legzavaróbb ez az összekeveredés. Hiszen Nagy Imréék egyben vagy másban gyakran foglaltak el helyes álláspontot. S minthogy a párttagok és pártonkívüli szimpatizánsok tömegei szinte szomjazva keresték a párt súlyos problémáinak megoldását — Nagy Imréék kritikus fellépéseinek érthetően nagy visszhangjuk volt, s nem mindig, sőt többnyire nem ismerték fel, hogy ezek a fellépések egyáltalán nem a kivezető utat jelzik.
Ha ma vizsgáljuk azt a módot, ahogyan a Nagy Imre—Losonczy-csoport 1956 tavaszán és nyarán bírálta a népi demokratikus rendszer hibáit, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a bírálók mivé fejlődtek 1956 októberében. Akik néhány hónappal előbb még a szocializmus építését gátló visszásságok elleni harc lobogóját lengették, sőt a legigazabb leninistáknak nevezték magukat, azok közül sokan októberben már nyíltan az ellenforradalom eszmei platformján álltak. Ekkor már 12 éves rabságról, önkényuralomról beszéltek, népellenesnek nevezték a népi demokratikus rendszert és szabadnak a kapitalista világot — egyszóval: a jobboldali frakció gubójából kibújt az ellenforradalom hernyója.* Jellemző példa erre a következő: Az írószövetség 1956 szeptemberi közgyűlésén Komjáti István élesen bírálta a gyermeknevelés hibáit, s megemlítette, hogy „a felszabadulás után több mint 10 évvel csupán három gyermeklap szolgálja a milliós gyermektábor igényeit, szemben például az 1938-as esztendő 40 gyermeklapjával”. Komjáti a gyermekirodalom haladó hagyományainak ápolására javasolta „a régi, népszerű »Én Újságom« feltámasztását” az Írószövetség lapjaként. Valóban nehéz lett volna Komjáti felszólalását a szavak és érvek alapján reakciósnak bélyegezni. De november legelején, az ellenforradalom napjaiban megjelent az „Én Újságom” első (és utolsó) száma, Komjáti szerkesztésében. A szeptemberi közgyűlésen Komjáti azzal sürgette ezt a lapot, hogy „nem tartható fenn tovább az az áldatlan helyzet, hogy gyermekeinket továbbra is megfosszuk a demokratikus nevelés, ízlésre, művészi igényességre, erkölcsre való nevelés ezen alapvető tényezőjétől”. A másfél hónappal később megjelenő „Én Újságom” minden írása, kivétel nélkül, a gyermekeknek a fegyveres harcokban, az ellenforradalomban való részvételét dicsőítette. Ez lett a „demokratikus nevelésből”, a „művészi igényességből”, ez lett a „gyermekirodalom haladó hagyományaiból”! … *
Ezért, ha most visszapergetjük az eseményeket, nem lehet a kezdeti jelenségeket olyan ártatlannak ítélni, mint amilyennek akkoriban oly sokan látták. Nem hatalmas szakadékok vannak a Nagy Imre-csoport októberi nyílt ellenforradalmi álláspontja és korábbi fellépései közt, hanem csupán lépcsőfokok, s a köztük levő eltérés nemritkán csak taktikai jellegű. Már korábban is rajta volt az ellenforradalmi agitáció jegye legtöbb fellépésükön, akkor is, ha bírálatuk egyúttal sok igazat is tartalmazott. A részigazságoktól nem lettek igazak ezek a fellépések. Ellenkezőleg: éppen a látszatigazságok vagy részigazságok tették hatékonyabbá az ezekkel össze vegyített hazugságokat. A pártellenes, az antiszocialista demagógia és tömegbecsapás fő vonása volt az igazságok és hazugságok összekeverése, az igazság és becsület zászlajának lobogtatása igazságtalan, rossz célok érdekében.
Mi tette pártellenessé és ellenforradalmi jellegűvé ezeket a fellépéseket? Az, hogy egyben-másban „elcsúsztak”, túl élesek vagy igazságtalanok voltak? Nem. Aki szól, tévedhet is. A tévedés azonban csak addig tévedés, amíg jellemző vonássá nem válik. A Nagy Imre-csoport fellépéseinek pedig jellemző vonásává vált az eredmények elhallgatása és tagadása. Ha csokorba foglalta valaki ezeket a fellépéseket és megkérdezte: hasznosak-e ezek, erősítik-e a szocializmus pozícióit, utat mutatnak-e kommunistáknak — úgy a válasz csak tagadó lehetett. Ezek a fellépések ártalmasak, a szocializmustól való elfordulás termékei voltak.
Egészséges viszonyok közt nem lehetett volna a Nagy Imre-csoport fellépéseinek oly romboló hatásuk — mint amilyen volt. De az egészséges viszonyok feltételezik, hogy a párt újra és újra megütközik ezekkel a fellépésekkel, s a közvélemény előtt legyőzi őket. Nálunk ezek az alapvető feltételek hiányoztak. A pártvezetésnek 1956 júliusáig nem volt megfelelő elképzelése, megfelelő terve politikájának megjavítására. A régi vezetés viszolygott az addigi politika komoly, marxista elemzésétől — s nem tudott hatásosan szembeszállni a sajtóban, a rádióban és értelmiségi fórumokon folyó jobboldali támadásokkal. Nem harcolhatott eredményesen a jobboldalt nézetek ellen, ha maga sem szabadult meg a baloldali szektás hibáktól, ha nem ragadta el Nagy Imrééktől a „baloldaliság” elleni harc zászlaját. Ezt pedig nem ragadta kezébe, hanem átengedte a jobboldalnak, s engedte, hogy a „baloldal” és a kommunisták elleni harc egyazon zászló alatt folyjék; hogy a „baloldaliság” elleni harc örve alatt a marxizmus—leninizmust támadják.
De volt egy másik, alapvető oka is annak, hogy oly mély volt a Nagy Imre-csoport fellépéseinek romboló hatása.
Ez az volt, hogy a közvélemény formálásának fő eszközei a párt kezéből fokról fokra átcsúsztak a Nagy Imre-csoport kezébe. A sajtó, az irodalom, a könyvkiadás posztjainak jelentős részét ez a csoport töltötte be, s ezt a monopolhelyzetét nagyon határozottan érvényesítette. A vita szabadsága, amelyért a Nagy—Losonczy-csoport annyi hévvel szállott síkra, lényegében csak a párt politikájával szemben vitatkozók szabadsága lett. Ez a helyzet a magyarázata annak, hogy a nyugati reakciós körökben is elismerést keltett az a mód, ahogy a sajtó a magyar néphatalom államáról írt. A „Die Welt” című nyugat-németországi lap 1956 október közepén az „újságírók és lapszerkesztők hadjáratáról” ír. „A lapok — írja — a múlt hibáinak gúnyos hangú feltárásával gyengítik a magyarországi sztálinisták létét … A közvélemény egész gyűlöletét a kommunista felső tízezer ellen irányítják.” A Szabad Európa Rádió szeptember végén így nyilatkozik: „Dehogy is kell titkos jelentés, rejtjeles beszámoló. Elég az, amit nap mint nap a kommunista újságokban olvasunk és a vörös rádióban hallunk, hogy megtudjuk: a rendszer katasztrófába vezetett.” Az írószövetség hangadó köreinek politikai szereplését így dicsérték meg Angliában: „Múlt évben egy pár vers kivételével a magyar írók nem alkottak nagy irodalmat: de egy hatalmas forradalmat hoztak létre … A magyar írók tevékenysége az elmúlt években inkább a történészek, mint az irodalomtörténészek ügye …”* The Times Literary Supplement, 1957 augusztus 16. * 1957 elején az Amerika Hangja egyik adásában Enczi Endre és Aczél Tamás, beszélt arról, hogy az ellenforradalom előkészítésében milyen nagy szerepet játszott az „Irodalmi Újság” meg a „Béke és Szabadság”. De ezt az imperialista propaganda által szentesített dicséretet ki lehet terjeszteni a sajtó legnagyobb részére.
Meg kell említeni itt azt is, hogy a Nagy Imre—Losonczy-csoport fellépését 1956-ban rendkívül nagy türelmetlenség, az ellenvélemények erőszakos elhallgattatása jellemezte. A vitában nem kevésbé használták a gyanúsítgatás, a rágalmazás, a fenyegetés hangját, mint a személyi kultusz virágzása idején ennek fő képviselői. Az érveket az ökölrázás szorította ki.
Togliatti az „Irodalmi Újság”-ról szóló tanulmányában megemlíti, milyen vak türelmetlenséggel támadják Gergely Sándort, aki felmeri vetni, hogy mikor Háy Gyula „gyökeres változást” követel, az olvasó burzsoá restaurációra gondolhat. Gergely támadói kihasználják az író cikkének hibáit, türelmetlen hangját. De bőven kijut a támadásból az Ifjúsági Könyvkiadó két munkatársának is, akik egyáltalán nem türelmetlen hangon vetik fel: „Háy elvtárs akarva-akaratlanul tápot ad annak a felfogásnak, amely szerint mi nem hibákat követtünk el egy helyes út megvalósítása közben, hanem lényegében minden vagy majdnem minden, ami nálunk a szocializmus építése során történt, hibás és elvetendő.” Az 1956-os „játékszabályok” nem tűrik, hogy valaki büntetlenül vitatkozzék egy Háy Gyulával és felvesse — később beigazolódott — aggodalmait. A „Művelt Nép” egyik számában Pongrácz Zsuzsa „Belemagyarázgatunk, belemagyarázgatunk?” című írásában rögtön az elmúlt évek súlyos törvénytelenségeinek elkövetőivel hasonlítja össze Háy Gyula két bírálóját: „Olyan gondolatokat valakinek a szájába adni, amelyeket az illető se nem gondolt, se nem mondott … Ezzel a módszerrel az elmúlt években embereket tettek tönkre, becsületeseket becstelenekké, kommunistákat ellenforradalmárokká kiáltottak ki …”* Művelt Nép, 1956 május 27. *
Hasonló hangon lép fel az írószövetség közgyűlése a „Délmagyarország” ellen, amely egyik cikkében ezeket írja: „A XX. kongresszus óta sokkal inkább, de azelőtt is adva volt íróink számára elegendő »alkotói szabadság«. A sajnálatos események és szomorú tények egész sora igazolja, hogy mennyien visszaéltek íróink közül a kapott és meg nem érdemelt »szabadság« lehetőségével.”
Ezzel a cikkel lehetett volna vitatkozni, több állítását helyesbíteni. De ehelyett az írószövetségben így beszéltek a cikkről: „Ilyen aljas hang”, „íróellenség” (!), „vonja a párt szigorúan felelősségre.”* A Magyar Írók Szövetsége 1956 szeptember 17-i közgyűlésének jegyzőkönyve. PI Archívum. írószövetség MDP szervezetének irattára. *
Joggal írta Palmiro Togliatti a tárgyilagosságot és vitakészséget teljesen nélkülöző magatartás láttán:
„Mindez megütközést kelt és meglep, annál is inkább, mivel olyan írók teszik, akiket Európa-szerte a vitatkozás szabadságának bajnokaiként emlegetnek, itt ellenben úgy tűnnek fel, mintha fogalmuk sem volna arról, hogyan kell nyugodt, tárgyilagos hangon vitatkozni. Ha végig figyelemmel kísérte az ember ezt a kíméletlen, durva hangú polémiát, mindjárt jobban megérti, hogy a hírhedt Petőfi-körben mennyire nem volt meg a szólásszabadság az ellenfeleknek, vagyis azoknak, akik nem értettek egyet a pártvezetők elleni lázító hadjáratot irányító csoporttal.”** Nemzetközi Szemle, 1957 május. *
Ez a sajátos terror és erőszak, amely a Nagy—Losonczy-csoport tagjainak és követőinek fellépését jellemezte, arról is tanúskodik, — amire már Togliatti céloz —, hogy a szavak és a tettek között nem csekély szakadék tátongott Nagy Imrééknél sem. Azokat a politikai és erkölcsi normákat, amelyeket Nagy Imre csoportja zászlajára tűzött, s amelyek bizony sokakat vonzottak — maguk Nagy Imréék nem akarták követni. A „tiszta demokrácia” és a „teljes szabadság” bajnokai tétovázás nélkül nyúltak az erőszak, megfélemlítés és rágalmazás eszközeihez.
Jóllehet a Nagy—Losonczy-csoport nem lépett kialakult programmal a nyilvánosság elé, s inkább azt lehetett megtudni, mit nem akar, mintsem azt, hogy mit akar — fellépéseiből mégis körvonalazható állásfoglalásának a lényege. Ezt a következő pontokban lehetne összefoglalni:
1. A pártról szóló lenini tanítások elvetése.
2. Állásfoglalás a szocialista tábor egysége ellen, a szocializmus magyar útjának propagálása címén szovjetellenes, nacionalista nézetek terjesztése. Törekvés a magyar—szovjet kapcsolatok lazítására, azzal a céllal, hogy ennek „belpolitikai vetülete” legyen: Magyarország elvesse a szocializmus építésének alapvető tapasztalatait.
3. A marxi—lenini államelméletnek, a proletárdiktatúráról szóló elméletnek az elvetése.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!