(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
A magyar uralkodó réteg világosan látja, hogy a háború elveszett. Horthyék már rég lemondtak a győzelemről s számukra a legfontosabb kérdés az, hogyan meneküljenek meg attól, hogy rendszerük osztozzék Hitler elkerülhetetlen pusztulásában. A vereség közeledtével legsürgősebb teendőjüknek azt tartják, hogy elhárítsák magukról a háborúért a felelősséget. Horthyék most igyekeznek úgy beállítani a hadbalépést, mint ami német nyomásra, fenyegetés és kényszer hatása alatt történt, amiről tehát ők nem tehetnek. A háborút megkísérlik tisztán védekező jellegűnek beállítani és szeretnék azt a hitet kelteni, hogy ki tudják vezetni az országot a fenyegető katasztrófából. Ezekkel a nézetekkel a hadifoglyok, különösen a tisztek között, magam is találkoztam. Nem egyszer hallom, hogy Horthy és kormánya nem akarta a háborút, hogy ők maguk sem szeretik a németeket, csak Hitler kényszere alatt üzentek hadat és ahogy bevittek bennünket a háborúba, úgy ki is fognak vezetni. Eszerint hiba volna, ha Horthyt is felelőssé tennők azért a katasztrófáért, ami most hazánkat fenyegeti.
Bizonyos, hogy azt a véleményt, amely most Horthyékat a felelősség alól mentesíteni akarja, az otthoni hivatalos suttogó propaganda kezdte terjeszteni akkor, amikor a kormányzó körök látták, hogy Hitler játszmája elveszett és hamarosan fel fog merülni a felelősség kérdése. Nézzük meg az uralmon levők nyilatkozatai alapján, amiket még akkor tettek, amikor biztosak voltak a győzelemben, hogy valóban kényszer hatása alatt léptek-e be a háborúba, vagy pedig önként és saját meggyőződésükből.
A hadbalépés maga csak folyománya volt a háborút megüzenő kormányrendszer általános politikájának. 1935 óta, amikor Horthy jóváhagyásával Gömbös akkori miniszterelnök bekanyarodott Hitler vonalába, minden fontos kérdésben együtt haladtak a német nácikkal. Minden téren szorosabb lett a kapcsolat Hitler és Horthy külpolitikája között. A magyar hadsereg egyre inkább a német Reichswehr függeléke lett. És ami ennél is fontosabb, egyre inkább átplántálták Magyarországra a német nácik intézményeit, az érdekképviseleti rendszert, a kamarákat. Horthyék rendkívül nagy súlyt helyeztek rá, hogy a Hitlerrel való szövetség alapjául azt a közös szellemi kapcsolatot tegyék meg, mely az úgynevezett szegedi gondolatot a fasiszta világnézettel azonosította. Büszkén vallották, hogy „számunkra sem az olasz fasizmus, sem a német nemzeti szocializmus nem adott újat, mert mindaz, amit Hitler és Mussolini hoztak, lényedében már benne volt a szegedi gondolatban”. Ez természetesen ilyen formában alapos túlzás, mert hiszen Mussolini és Hitler hasonlíthatatlanul részletesebben kidolgozott szociális demagógiával, a nép megtévesztésének sokkal hatékonyabb eszközeivel dolgozott, mint a magyar ellenforradalom. De abban igazuk volt, hogy az alapgondolat: a szélső soviniszta agitációval a haza nevében a dolgozó tömegek életszínvonalát a lehető legalacsonyabbra leszorítani, ugyanakkor szabad harácsolási lehetőséget adni az imperialista rabló vezetőrétegnek és kíméletlen erőszakkal letörni minden népszabadságot, azonos volt az úgynevezett szegedi gondolatban csakúgy, mint az olasz és német fasizmusban. A magyar uralkodó rendszer, amíg meg volt győződve Hitler győzelméről, büszkén emlegette, hogy a magyar internálótáborok 14 évvel előzték meg Dachaut és a német nácik egyéb tömegvesztőhelyeit, hogy a numerus clausus másfél évtizeddel megelőzte a nürnbergi faji törvényeket és hogy maga a berlin-római tengely eszméje és kifejezése is magyar származék, mert Gömbös miniszterelnök használta először.
Ez az eszmei azonosság már maga kizárta, hogy amikor a nácik 1941 június 22-én orvul és szószegően megtámadták a Németországgal baráti viszonyban lévő Szovjetuniót, valami különösebb erőszakot kelljen alkalmazni arra, hogy a magyar uralkodó réteg szintén háborúba lépjen. Nézzük meg, mik voltak azok az indokok, melyek Horthyékat arra bírták, hogy ők is résztvegyenek a szovjet nép elleni rablóhadjáratban.
Vegyük elsőnek az úgynevezett német fenyegetést. Hitler tudvalevőleg rablóhadjáratát úgy állította be, mint az európai civilizáció kereszteshadjáratát a bolsevizmus ellen. Hogy ennek a beállításnak nyomatékot adjon, igyekezett természetesen minél több európai országot a háborúba bevonni és ezért még Szlovákia vagy Horvátország hadüzenetére is súlyt helyezett. Csak vissza kell emlékeznünk arra, hogy milyen görcsösen, arcuk verejtékével szedtek össze flamand, norvég, spanyol, sőt francia légiót is, hogy így próbálják valószínűsíteni azt a beállítást, hogy valóban egész Európa harcol a Szovjetunió ellen. Ilyen viszonyok mellett természetes, hogy súlyt helyeztek Magyarország hadüzenetére is. De ez semmi körülmények között sem jelentette azt, amit most igyekeznek elhitetni, hogy Hitler ultimátummal, az ország megszállásával fenyegetett volna arra az esetre, ha Magyarország nem üzeni meg a háborút. Elég rámutatni arra, hogy Bulgária, amelynek lakossága Magyarországnak csak 40 százaléka és ahol 1941 júniusában jelentős német csapatok voltak, szóval tényleges megszállás alatt állott, minden nácikövetelés ellenére sem üzente meg a háborút. Ha tehát Bulgária tudott ellenállni a nácikövetelésnek, úgy Horthynak ez még könnyebb lett volna — ha akarta volna.
De Horthy és kormánya akarta a háborút. A magyar uralkodórétegek meg voltak győződve róla, hogy a Szovjetunió elleni háború ugyanolyan gyors és győzelmes villámháború lesz, mint az előbbiek és legfeljebb 6—8 hétig fog tartani. Minden hadifogoly a saját tapasztalatából tudja, hogy ez a nézet akkor uralkodó volt a magyar hangadó körökben. Horthyék tehát biztosra mentek, amikor hadat üzentek, mert hiszen egy győzelmes háborúban való részvétel különösebb kockázattal nem jár. A Szovjetunió elleni rablóhadjáratban való segítségükkel pedig azonkívül, hogy kimutatták szolidaritásukat a német és olasz fasizmussal, még külön „lerótták hálájukat” azért a „segítségért”, amelyet Hitler nyújtott az 1938 óta kapott területek megszerzésével. A hadsereg, melynek tisztikara jelentékeny részben németszármazású és túlnyomó többségében a nácisikerek bűvölete alatt állott, égett a vágytól, hogy kivegye a részét a könnyű győzelmekkel, olcsó babérokkal, dús zsákmánnyal, előléptetéssel és kitüntetéssel kecsegtető villámháborúból. A vezérkar úgy tekintette a Szovjetunió elleni háborút, mint egy nagyszabású harcszerű gyakorlatot. Néhány héttel előbb ilyen harcszerű gyakorlatban próbálták ki a szervezés alatt álló nemzeti hadsereget, amikor résztvettek Jugoszlávia leteperésében. Mindnyájan tudjuk, hogy ez alkalommal próbálták ki a honvédség új szerveit: a repülőket, a páncélosokat, sőt még az ejtőernyős csapatokat is. Ilyen nagyobbszabású hadgyakorlatnak tekintették Horthyék a Szovjetunió elleni hadjáratot, melyben a hadsereg számára csak a fronton megszerezhető tapasztalatokat remélték elsajátítani.
Megkönnyítette a hadüzenetet az a körülmény, hogy kezdetben Hitler maga sem követelt Horthytól nagyobb csapatokat. Mint tudjuk, a nemzeti hadsereg ebben az időben még átszervezés alatt állott. Gépesített mozgóháborúra, amilyet Hitler tervezett, csak a budapesti gyorshadtest volt úgy-ahogy felszerelve. Ezt a hadtestet azonnal oda is adták és azt hitték, hogy ez lesz minden, amit a nácik tőlük követelnek. Hitler tényleg ebben az időben nem nagyon követelte a magyar segítséget, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a segítség fejében nem tudott Horthyéknak semmi ellenszolgáltatást nyújtani. A román uralkodó réteget szédítette a Nagy-Románia gondolatával, a Dnyeszteren túli területek, sőt Odessza odaígérésével. Mannerheiméknak Karéliát, Nagy-Finnországot ígérte. De azok a területek, melyek a régi Nagy-Magyarországhoz tartoztak, kizárólag Hitler szövetségesei kezében voltak, mint Szlovákia, Dél-Erdély, vagy éppen Németország és Olaszország zsákmányai voltak, mint Fiume, vagy a Bánság.
Hitler ezért Magyarországtól elsősorban gazdasági támogatást követelt rablóháborúja számára. Követelte a termést, a vasutakat és a magyar iparnak teljesen a német hadsereg ellátására való átállítását. Ahogy Bárdossy, az akkori miniszterelnök mondotta: „Az új Európa (értsd Hitler) főleg gazdasági áldozatokat követel tőlünk” — s ebben az időben a magyar kormánykörök rendkívül büszkék voltak arra a politikájukra, melynek lényegét úgy fejezték ki, hogy „sok kenyeret adunk, de kevés vért”.
A gyorshadtestet, amelyet odaadtak, igyekeztek a legnagyobb sietséggel a frontra dobni, mert annyira meg voltak győződve a villámháborúról, hogy tartottak tőle, hogy lekésnek. Beszéltem hadifoglyokkal, akiket hatos-nyolcas csoportokban küldtek Ungvárról, Munkácsról a frontra küldött csapatok után és tudvalevő, hogy Horthy még a huszárokat is a frontra dobta és csak akkor vonta őket vissza, amikor a véres tapasztalatok megmutatták, hogy a szovjet páncélerőkkel szemben a könnyű lovasság tiszta ágyútöltelék.
Szóval az a körülmény, hogy Hitler kezdetben kevés magyar katonát követelt, szintén megkönnyítette a hadüzenetet. De legjobban megkönnyítette az a körülmény, hogy a magyar uralkodó rendszer, Horthyval az élén, gyűlölte a Szovjetuniót, a felszabadult munkások és parasztok országát, gyűlölte benne azt, hogy itt a nép maga intézi saját sorsát és hogy elkergette 1917-ben a cárt és az orosz nép nyúzóit. A magyar reakció nem érezte magát biztonságban addig, amíg a szomszédban a hatalmas Szovjetunió népei szabadon, boldogan dolgoztak és éltek. A magyar nép további rabigában tartása, reakciós uralmuk további megszilárdítása volt a főcél, amely őket ebbe a háborúba vitte. Nem hiába hajtogatták az utolsó két esztendőben annyit, hogy Magyarországot — már mint Horthyék Magyarországát — nem területi hódítás vágya, hanem ideológiai, szellemi okok vitték ebbe a háborúba. És igazuk volt. A népszabadság gyűlölete, a saját elnyomott, kizsákmányolt népüktől való félelem vitte őket ebbe a háborúba. Ez volt a legfontosabb indokuk, mely egyedül többet nyomott, mint a többi együttvéve.
Azt, hogy a háborút a magyar nép érdeke követelte volna, soha senki nem merte állítani. Nem csoda, hogy az első naptól kezdve akadtak becsületes magyar hazafiak, akik felléptek a háború ellen. Mások egyszerűen nem tudták elhinni, hogy Horthyék önként vállalták a háború minden áldozatát és kockázatát. Ezek ellen valóságos irtóháború indult meg, különösen akkor, amikor kiderült, hogy Horthy tervei, elsősorban a villámháború, megfeneklenek.
1941 szeptemberében, amikor már látni lehetett, hogy a hat- és nyolchetes győzelmi határidőkkel baj van, Horthy Hitler főhadiszállására utazott. Ott állapodtak meg abban, hogy Magyarország újabb, úgynevezett rendfenntartó csapatokat küld a frontra. Egyébként Horthy és kíséretében levő miniszterelnöke, Bárdossy, a legnagyobb lelkesedés hangján beszéltek Hitlerről. És Horthy például, amikor Nyíregyházán a frontról visszahozott huszárokat fogadta, valóságos dicshimnuszt zengett „a német nép nagy vezéréről, aki az emberiség örök háláját és mély csodálatát érdemelte ki a bolsevizmus elleni háborújával”. Ma, amikor a magyar kormánykörök, amint látni fogjuk, hivatalból terjesztik azt a legendát, mintha őket erőszakkal kellett volna ebbe a háborúba kényszeríteni, ma nem árt visszatekinteni az ilyen fellengzős nyilatkozatokra. Mert azt senki sem meri állítani, hogy Horthy valami nyomásra vagy kényszer alatt követelte az emberiség háláját Nyíregyházán a huszárok előtt Hitler számára.
Mint tudjuk, 1941 decemberében a Vörös Hadsereg Moszkva alatt hatalmas győzelmet aratott. A németek a Ladoga-tótól a Fekete-tengerig kénytelenek voltak visszavonulni, helyenként 300—400 kilométert. A világ először látta futni a verhetetlennek hitt német hadsereget, mégpedig olyan viszonyok közt futni, amelyek sokban emlékeztettek Napoleon katasztrofális téli menekülésére. A német tartalékok alaposan elfogytak és ezért januárban megjelentek Budapesten Hitler követei: Ribbentrop külügyminiszter és Keitel hadseregfőparancsnok. Új, az eddiginél sokkal nagyobbszámú csapatokat kértek. Egész pontosan a második honvédhadsereget követelték, amely nagyban és egészében fel volt szerelve és lényegében a magyar nemzeti hadsereg egyetlen, modern háborúra alkalmas alakulata volt.
Horthy nemcsak hogy odaadta ezt a nehéz milliárdok árán kiállított hadsereget, de gondoskodott arról is, hogy az ország új miniszterelnököt is kapjon, aki lendületesebben és demagógikusabban viszi a háborút. Bárdossy, az akkori miniszterelnök, túlságosan közismert náciügynök volt. Mint bukaresti követ mindenben kezére járt a náciknak és különösen azokban az intrikákban játszott közvetítő szerepet, amelyekkel Hitlerék Romániát a kezükbe kaparintották. Amikor 1941 februárjában gróf Csáky magyar külügyminiszter rejtélyes körülmények között meghalt, helyére — Hitler segítségével — Bárdossy került. Utána néhány hónappal, Teleki öngyilkossága után, ugyancsak német támogatásra a miniszterelnöki székbe jutott. A semleges sajtó ekkor azt írta róla, hogy ő az első magyar miniszterelnök, akit Hitler nevezett ki. Ez természetesen túlzás, de mindenesetre mutatja, hogy milyen volt róla a közvélemény.
Horthy tudta, hogy ilyen időben, amikor a magyar nép egyre gyakrabban kezdte emlegetni, hogy ez a háború csak a németek érdekében folyik, jobb, ha a miniszterelnöki székben olyan ember ül, akinek a múltja nincsen olyan német ügynökösködéssel megterhelve, mint Bárdossyé. Így nevezte ki azután a miniszterelnöki székbe Kállayt, aki már hosszú esztendők óta a politikától visszavonulva, az öntözésügyi hivatalban dolgozott. Kállayra azért esett a választás, mert családját a legrégibb magyar nemességből származtatja és így már a maga személyével bizonyítja, hogy a háború, melyet képvisel, magyar háború.
És Kállay, aki tavaly márciusban még nem tudhatta, hogy az idén máskép fog beszélni, teljes erővel fellépett azok ellen, akik egyre hangosabban hirdették, hogy ez a háború nem magyar háború, hogy ezt a magyar népre úgy kényszerítik rá és hogy már elég áldozatot hozott a nemzet az idegen rablóhadjáratért. Nézzük, mit mondott ebben az időben. 1942 április 20-án a kormánypárt nagytanácsának ülésén programot adott. A háborúról így szólt:
„Ettől a tavasztól kezdve háborút viselünk. Háborúba mennek a katonák, háborúba száll az egész nemzet. A mi háborúnkba. 1848 óta most elevenítjük fel újra a magyar háborút. Magyar háborúba visszük a magyar katonát, mert olyan háborúba, mely nem magyar érdek, sem én, sem senki nem engedheti fiainkat.
Tudatosan megyünk a háborúba, nem sodródva, senki által nem kényszerítve. Mégegyszer nem történhet meg, hogy rólunk nélkülünk határoznak … A kormány felelőssége tudatában küldi háborúba csapatainkat.”
Amint látjuk, ez világos beszéd. A háború magyar jellegének aláhúzása válasz azoknak, akik azt magyarázták, hogy ez a háború a németeké. Az a rész, ahol Kállay aláhúzza, hogy tudatosan, nem sodródva, nem kényszerítve folytatja a háborút, válasz azoknak, akik el sem tudták képzelni, hogy Hitler kényszere nélkül ennyire nemzetellenes háborúba lehetett taszítani az országot. A felelősséget a miniszterelnök ebben a beszédében mégegyszer aláhúzta. „Vállalom a felelősséget — mondotta — ezért a háborúért, hiszen felelősnek érzem magam érte a történelem és a nemzet előtt. Vállalom a felelősséget, mert tudom, hogy miért kell harcolnunk.” És felszólította a miniszterelnök az országot, hogy hozzon az eddigieknél hasonlíthatatlanul nagyobb áldozatokat. „Áldozzunk mindent, ami a háború megnyeréséhez szükséges: vérben, katonában, búzában, munkában.” A dőlt betűk, amelyekkel a „Magyarország”, a kormány hivatalos lapja, a beszéd e részleteit lenyomtatta, azt mutatják, hogy a miniszterelnök ezeket a részeket külön kiemelte. Hasonló szellemben beszélt egy hónappal előbb, március 20-án, parlamenti bemutatkozó beszédében is. Ilyeneket mondott: „Hadbaszállunk erőink teljességében. Egész rendelkezésünkre álló hadseregünkkel, amely mögé fel kell sorakoztatni teljes belső erőfeszítésünket, teljes belső kapacitásunkat. Ideálokért szálltunk harcba, mert a magyar nemzet minden erejével küzd a bolsevizmus ellen. Ebben a harcban nekünk az utolsó erőnkig részt kell vennünk.”
Felhívom a figyelmüket a miniszterelnöknek arra a kijelentésére, hogy „erőink teljességével, egész rendelkezésre álló hadseregünkkel szállunk hadba”. Ezt azért tartom fontosnak megállapítani, mert hallottam hivatkozásokat arra, hogy Horthy nem adta oda az utolsó emberig a hadsereget. Kállay szavai megmagyarázzák, hogy a rendelkezésre álló hadsereget, azaz erőik teljességét adták oda. Ami a magyar hadseregben modern háborúra fel volt szerelve, azt Horthy az utolsó emberig átadta Hitlernek. És aki Kállaynak e nyilatkozata után még mindig azt hiszi, hogy ez olyan embernek a kijelentése, akit kényszeríteni kell, aki nem önként viszi a háborút, annak felolvasom a miniszterelnök 1942 július 1-én a magyar lapokban megjelent nyilatkozatát. Kállay nemrég tért vissza akkor Hitlertől, akit főhadiszállásán meglátogatott és nyilatkozatát az ott nyert benyomások alapján tette.
„Mindaz — mondotta — amit velem a Führer főhadiszállásán közöltek, pontról-pontra beteljesedett, vagy útban van a beteljesedés felé. Csaknem matematikai pontossággal bejelentették nekem a szovjet-hadszíntér eseményeit, de az afrikai harcok kedvező fejleményeit is. Már eddig is meggyőződésem volt, hogy a német hadijelentések a valóságot juttatják kifejezésre. Most csodálattal látom, hogy beteljesedik az, amit hetekkel ezelőtt közöltek velem. Meggyőződésem, hogy ez a nyár győzelmes harcok után tisztázza Európa helyzetét és már ebben megindulhat az új Európa kialakítása. Az egész magyar nép ebben a pontban éppen úgy gondolkodik, mint én és én egynek érzem magam a magyar néppel. Ezért nyugodtan megállapíthatom, egyetlen magyar sem gondolkozhat másként, aki hazáját szereti. Egyek vagyunk abban a célban, hogy német és olasz szövetségeseinkkel leverjük a bolsevizmust.”
Azt hiszem, hogy ez világos beszéd és semmi kétség, hogy Kállay, mint Horthy miniszterelnöke, valóban meg volt győződve arról, hogy hamarosan győzni fognak. És éppen, mert meg volt győződve róla, semmiféle kényszer vagy nyomás nem kellett neki ahhoz, hogy a háborúban résztvegyen. Annak aláhúzása, hogy a háború a bolsevizmus ellen megy, azért is fontos, mert most, amikor kiderült, hogy az urak rossz kártyára tettek, kezdik letagadni azt is, hogy őket ebben a háborúban ideológiai, szellemi indokok vezették volna. Külön fel kell hívnom figyelmüket arra az agresszív, támadó hangra, amelyet a miniszterelnök azokkal szemben használt, akik máskép mertek erről a háborúról gondolkozni.
Azt hiszem, nem kell tovább bizonyítgatnom, hogy se Horthynak, se miniszterelnökeinek semmiféle nyomásra vagy kényszerre nem volt szükségük ahhoz, hogy ebbe a háborúba belépjenek. Mentek ők maguktól is szívesen. Ezeket a Katókat igazán nem volt nehéz ebbe a táncba belevinni. Jellemző, hogy amikor biztosak voltak a dolgukban, külön aláhúzták, hogy támadók és nem védekezők. Akkor szakadatlanul arról beszéltek, hogy „megelőző háborút folytatunk”. „Ezúttal elébe mentünk az ellenségnek és nem tesszük le a fegyvert addig, amíg ki nem űzzük a bolsevizmust Európából” — mondta büszkén Kállay. Ma, természetesen, a „ránk kényszerített önvédelmi háború” az, amit emlegetnek. De az új frázist csak akkor kezdték használni, amikor a magyar nép a közelgő vereség láttára fenyegetően keresni kezdte a bűnösöket.
De nemcsak Horthy és a miniszterek nyilatkozatai mutatják, hogy szívvel, lélekkel és támadó szándékkal folytatták a háborút. Minden tettük ezt mutatta. Minthogy biztosak voltak a győzelemben, eszük ágában sem volt, hogy mentegetőzzenek vagy mosakodjanak. És hasonló volt a helyzet minden téren. Bizonyára vannak a hadifoglyok közt olyanok, akik olvasták azt a parancsot, amely 1942 decemberében a második honvédhadsereg hangulatmegfigyelésének eredményét közölte a tisztikarral. A szöveg így hangzik: „Egybehangzó megfigyelések alapján megállapítást nyert, hogy a legénység körében el van terjedve, hogy ez a háború nem magyar érdekekért folyik, hogy a magyaroknak ehhez abszolúte semmi közük nincs, hogy ez a németek háborúja. A németek csak kihasználják a magyarokat, de komoly veszély esetén cserben fognak bennünket hagyni.” Amint látják, a magyar katonák józan esze minden kormánypropaganda ellenére nagyon helyesen ítélte meg a helyzetet. Ha ez a háború valóban ránkkényszerített lenne, akkor a hadvezetőség örömmel vette volna tudomásul, hogy a legénység felismerte a való helyzetet és ennek megfelelően mindent megtett volna arra, hogy a német érdekért folyó háborúban minél kevesebb legyen a magyar áldozat. Ehelyett azonban a parancs szigorúan meghagyta a tisztikarnak, hogy kíméletlenül lépjenek fel „az ellenséges propaganda ez állításaival szemben” és kötelezik a századparancsnokokat arra, hogy hetenként kétszer bunkerről-bunkerre járva, oktassák ki a legénységet, magyarán mondva, beszéljék ki fejükből azt, amit nagyon helyesen felismertek.
Ahogy senki el nem hiszi, hogy Horthy német nyomásra tartotta a nyíregyházi huszárok előtt Hitlerért lelkesedő beszédét, vagy hogy Kállay szónoklatait Berlinben írták, ugyanúgy nem valószínű, hogy a hangulatmegfigyelés alapján történt intézkedéseket a német főhadiszállás kényszerítette volna ki. Vagy vegyünk egy más példát, a voronyezsi katasztrófát. Önök tudják, hogy a Don mentén elpusztult honvédhadsereg számszerűleg a legnagyobb volt, amelyet az ezeréves történelem folyamán ilyen katasztrófa ért. De következményeiben is a magyar történelem egyik legsúlyosabb veresége. Ha Horthyék, ha a kormány, ha a magyar uralkodó réteg tényleg súlyt helyeztek volna arra, hogy az ország kikerüljön abból a háborúból, amelybe őket állítólag Hitlerék belekényszerítették, akkor a donmenti vereség, a borzalmas véráldozatok jó lehetőséget nyújtottak volna arra, hogy mozgósítsák a magyar népet a háború ellen és utána a néphangulatra való hivatkozással követeljék a békét. Ennek azonban az ellenkezője történt. Az állami cenzúra teljes erejével akadályozta meg, hogy a vereség teljes nagyságáról akár a sajtó, akár a budapesti rádió útján a magyar nép még csak megközelítő fogalmat is alkothasson magának. Csak éppen hogy valami nagy győzelemmé nem hazudták át a második honvédhadsereg katasztrófáját. Arról, hogy a németek áldozták fel visszavonulásuk fedezésére a magyar csapatokat, végül is nem lehetett hallgatni, mert a hazakerült sebesültek beszéltek róla. A második hadsereg pusztulásának ezt a szégyenletes fejezetét Kállayék még külön feldicsérték. A magyar katona — mondották — mint mindig, ezúttal is utolsónak hagyta el a harcteret. Erre sem mondhatom, hogy az ilyen nyilatkozatok tételére Berlinből kaptak utasítást vagy éppen parancsot. Ez a taktika folytatódott a veszteségek kérdésében. A közvélemény egyre türelmetlenebbül sürgette, hogy hozzák nyilvánosságra a veszteségeket, úgy, ahogy azt a románok és az olaszok is megtették. A kormány ezt ismételten megígérte, de mind a mai napig nem teljesítette.
Vagy vegyük az élelmezés kérdését. Ha Kállay azt ígérte, hogy mindent fel kell áldozni nemcsak katonában, de búzában is, akkor meg kell állapítani, hogy megtartotta szavát. Mióta ő a miniszterelnök, a magyar kenyér-fejadag 15, 16 és 20 deka volt naponként, 20 dekára csak most, az aratás után emelték fel. A német fejadag most 33 deka és az egész háború alatt átlagban duplája volt a magyarénak. Hasonló a helyzet a hús, a zsír, a cukor és a többi élelmiszer terén is. Ha Hitler megszállotta volna az országot, akkor sem tudott volna több élelmet kizsarolni belőle, mint magyar cinkosai tették. A megszállott Franciaországban például a kenyéradag sohasem csökkent napi 27 és fél deka alá. Az első világháború idején, amikor Magyarország tényleg nem volt önálló állam, amikor minden kérdésben, így az élelmezés kérdésében is az osztrák szó volt a döntő, soha nem csökkent a fejadag napi 24 deka alá, még a háború ötödik esztendejében sem. Horthyék már a háború első esztendejében napi 15 dekára csúsztatták le a magyar kenyéradagot. És ezt a politikát folytatják. Jelenleg az országban valóságos hajtóvadászat folyik a gazdák ellen. A Jurcsek-terv, melynek alapján az új aratás terményeit be kell szolgáltatni, a papíron 40 százalékot, a valóságban sokszor 60—80 százalékot követel a termésből. Kíméletlen rekvirálás folyik a falvakban, hogy behajtsák azt a 8 millió métermázsa gabonát, amelyet Horthyék az idei termésből Hitlernek köteleztek el. Hasonlóképpen áll a helyzet az iparral is. A militarizált hadiüzemek náciérzelmű tisztek parancsnoksága alatt három műszakban teljes fordulatszámmal ontják ma is Hitlernek a hadianyagot. Sehol semmi nyoma annak, hogy Kállayék őrömmel látnák azt a mozgalmat, amely ez ellen tiltakozik.
Ellenkezőleg. Kíméletlenül üldözték és üldözik ma is azokat a hazafiakat, akik fölemelték szavukat a német ügyért vívott rablóháború ellen. Az internáló táborok, a börtönök, a katonai fogházak ma is tele vannak velük.
Egyik kivégzés a másikat éri, a rendőrség, a csendőrség változatlan bestialitással kínozza azokat, akik a magyar nép ügyéért a háború ellen szót emelnek. Itt sem lehet azt mondani, hogy a vezérkari főnökség hadbíróságának és a többi hóhéroknak ítéleteit Berlinből dirigálják.
Hogy mennyire biztosak voltak a magyar kormánykörök abban, hogy jó lóra tettek, arra jellemző Kállay miniszterelnöknek egy 1942 október 20-án — megismétlem a dátumot — tavaly október 20-án elhangzott beszéde, melyet Ungváron tartott. Ebben a beszédben mégegyszer aláhúzta, hogy a fasizmus gondolata Magyarországon született és ezért külön jutalmat érdemelnek. „Az a gondolat — mondotta — melynek mi voltunk a megteremtői, Európa uralkodó gondolatává lett. Mert tény és való, hogy mi magyarok voltunk a megindítói és első harcosai annak a gondolatnak, mely ma Európában uralkodik és meglátjátok, hogy uralkodó lesz az egész világon is. Ma el kell várnunk mindenütt annak elismerését, hogy ennek a gondolatnak kialakuló jövőjében nekünk az első hely jár, nekünk az első helyet kell megadni, mert mi vagyunk az úttörők. A kialakuló új Európában az első vonalban kell lenniök azoknak — így nekünk —, akik ennek az igazságnak prófétái voltunk.”
Így beszélt a magyar miniszterelnök még tavaly ősszel. Ismételten hallottam, különösen tiszti körökben, hogy mindezt Horthyról nem lehet egyszerűen állítani, hogy Horthy helyzete más. Hogy sok mindenért nem felelős. Érdekes, hogy Horthy felelősségére vonatkozólag két egymást szinte kizáró véleményt hallottam a hadifogoly táborokban. Akik mentegetni akarták, azok hivatkoztak rá, hogy lényegében egy 76 éves aggastyánról van szó, aki már koránál fogva sem felelhet a döntő eseményekért. Mások viszont azt állították, hogy mind a mai napig annyira az ő kezében fut össze minden szál, hogy tudta nélkül egy veréb sem röppenhet fel az ereszről. Szerintem mind a két nézet téves. Horthy egyáltalán nem az az ártatlan aggastyán, akinek itt egyesek fel akarják tüntetni és másrészről nem futnak össze annyira az ő kezében a szálak, mint ahogy egyesek gondolják. De annyi bizonyos, hogy a nagy politikai kérdésekben mind a mai napig az övé a döntő szó. A múltban pedig még inkább az övé volt a döntő szó. Ha valaki, úgy ő befolyásolta az utolsó 24 esztendő magyar történetét és ha ez a történet azzal végződik, hogy Magyarország katasztrófa előtt áll, akkor ezért elsősorban ő felelős. A miniszterelnök, a politikusok egymást váltogatták, de ő változatlanul a helyén maradt, ő képviselte a „vonalat”, ő gondoskodott arról, hogy ez a vonal folytonosan megmaradjon és reakciós, népellenes irányban maradjon meg. Az, hogy az ország Hiller oldalára került, s most a szomszéd népek izzó gyűlölete és az egész haladó világ megvetésének közepette a szakadék felé rohan a magyar nép, elsősorban az ő bűne.
Nem véletlen, hogy Horthy az, aki az országot ebbe az irányba taszította. Egész élete a népellenes, a népet meg nem értő és ezért lenéző, megvető környezetben telt el. Tizennégyéves korában bekerült a fiumei osztrák tengerész-hadapródiskolába, ahol a tanítás és társalgás nyelve természetesen német volt. Ettől az időtől kezdve 37 esztendőn át, ismétlem, 37 esztendőn át az osztrák tiszt életét élte Horthy. Azért hangsúlyozom, hogy az osztrák tiszt életét, mert a magyartól idegen osztrák-magyar hadseregen belül a tengerészet volt minden fegyvernem közül a legidegenebb a magyar számára. Tetézte még ezt a körülményt az, hogy Horthy közvetlenül a császári ház környezetébe került és esztendőkön át volt Ferenc József császárnak szárnysegéde. Az osztrák császári ház volt Európa összes uralkodói között a néptől legidegenebb, aminek oka az, hogy az osztrák-magyar monarchia 12 különböző nyelvet beszélő népből álló mozaik volt, melyet egy minden néptől idegen, csak a császári háznak fölesküdött tisztikar és állami tisztviselői réteg tartott össze. A népek csak annyiban jöttek számításba, amennyiben az osztrák „divide et impera”, azaz „osszad meg és uralkodj rajtuk” elv alapján egymás ellen játszották ki őket, hogy valamennyit kordában tarthassák és kizsákmányolhassák. Ebben a környezetben igazán nem lehetett elvárni, hogy valaki demokratává, a nép barátjává és különösen a magyar nép barátjává fejlődjék. Ellenkezőleg, aki ide bekerült, arról lemállott minden népi vagy nemzeti jelleg, amelyet esetleg még otthonról magával hozott volna. Így volt ez Horthyval is, aki annyira kivetkőzött itt magyarságából, hogy még a magyar nyelvet is elfelejtette. Mikor 1919-ben, 52. életévében a szegedi ellenforradalmi kormány körében feltűnt, már csak törve beszélt magyarul. Amikor az ellenforradalmi kormány külügyminiszterévé tették meg, a franciák tiltakoztak ez ellen. Azt hitték, hogy Horthy a Habsburg-házat akarja újra a magyar trónra ültetni. Mikor De Lobit francia tábornoknak azt akarták bizonyítani, hogy Horthy magyar nemzeti érdekeket képvisel, akkor a tábornok azt kérte, hogy közöljenek vele egyetlen olyan esetet, ahol Horthy valamely magyar nemzeti ügyért fellépett. Hívei azonban minden fejtörés ellenére egyetlenegy esetet sem tudtak Horthy életéből felhozni, melyet valamely magyar ügynek lehetett volna beállítani. Én elolvastam Horthynak minden magyar nyelven megjelent életrajzát. Egyetlenegyben sem találtam egyetlen nyomát sem annak, hogy szegedi feltűnéséig valaha is csak jelét adta volna a magyarsághoz tartozásának. Meg vagyok győződve arról, hogy hasonlót tapasztaltak mások is, akik életrajzait átböngészték.
Horthy 1919-es ellenforradalmi tevékenységére itt szándékosan nem térek ki, mert akkor viselt dolgait annyira tendenciózusan és az igazsággal homlokegyenest ellenkező módon állították be szívós következetességgel 24 esztendőn keresztül Magyarországon, hogy ennek a beállításnak megcáfolása túllépné előadásom keretét. De erre nincs is szükségem, mert Horthy 1919 után mind a mai napig változatlanul és egyenes vonalban folytatta népellenes tevékenységét, amelyet még a császári hadseregben megszokott. Vegyük például a földreformot. Az 1918—1919-es forradalmak után még az uralkodó rétegekben is soknak az volt a meggyőződése, hogy a nincstelen parasztok jogos elkeseredésének levezetésére és egyben a legerősebb magyar népréteg, a földműves szegénység elviselhetetlen helyzetének javítására széleskörű földreformra van szükség. Minél jobban eltávolodott a forradalom veszélye, annál kevesebb hajlandóságot éreztek a magyar nagybirtokosok a földreformra, annál inkább csökkentették a földhözjuttatás mértékét és a végén az egész földreform elsikkadt. Ennek az évekig tartó folyamatnak, melyben a magyar parasztot elütötték a földhöz való jogától, Horthy Miklós volt a lelke. 1920—1921-ben a kormányok minden három hónapban váltogatták egymást, de Horthy maradt és vele együtt megmaradt az az eltökéltség, hogy a parasztnak nem adnak földet. Horthy számára, akinek feleségével együtt 2500 hold földje van, csak természetes volt, hogy a paraszt ne kapjon földet. Őt az olyan érvek, hogy a földhözjuttatás felér egy új honfoglalással, hogy a magyar nép megerősödését eredményezi, nem hatották meg. Tőle a magyar nép földéhségének megértése ugyanolyan idegen volt, mint amilyen idegen mind a mai napig.
A földreform elsikkasztásában, abban, hogy a magyar parasztot elütötték a földnek birtoklásától, melyet ezer éve öntözött verejtékével, elsősorban Horthy a bűnös. És senki sem állíthatja, hogy ebben az állásfoglalásban idegen nyomásra lett volna szüksége. Nem tett ő egyebet, mikor elütötte a magyar parasztot ősi jussától, mint hogy azt adta, ami lénye.
És nem lehet azt mondani, hogy idegen nyomásra cselekedett, vagy nem tudta, hogy mit csinál, amikor 1935-ben elhatározta, hogy Hitlerhez csatlakozik és Magyarország sorsát a náci kalandoréval köti össze. Ha valahol, úgy ebben a kérdésben elsősorban Horthyt terheli a felelősség. A döntést tudvalevőleg hosszú belső harcok előzték meg. A magyar uralkodóréteg ebben a kérdésben távolról sem volt egységes. Egy részük Bethlen Istvánnal az élén figyelmeztette Horthyt azokra a veszélyekre, amelyekkel az a politika jár, mely az országot a náci kalandorok uszályába állítja. Rámutattak arra, hogy Hitler nem csinál titkot abból, hogy Magyarországot újra német gyarmattá akarja tenni. Köztudomású volt, hogy a német nácik Magyarországot német „élettérnek” tekintették, hogy ismételten hangoztatták, hogy az országot németek foglalták vissza a töröktől és hogy így a hódítás jogán is őket illeti meg. Hitler ismételten hangoztatta, hogy ő a régi osztrák politika folytatója, csak szívósabb, következetesebb és kíméletlenebb eszközökkel. Az osztrák politika, mely Magyarországot el akarta németesíteni, negyedévezredes. Még az 1600-as évek végén mondotta Kollonich, a császári tanács tagja, hogy Magyarországot németté, szegénnyé és katolikussá akarja tenni. És hogy ez nem volt üres szóbeszéd, azt mutatják a magyarországi német települések. Soprontól — Körmenden, Zircen, a bakonyi sváb falvakon keresztül, Tolnán, Baranyán, a Dél-Bácskán és Bánságon át — egészen az erdélyi szászokig húzódó német telepek annak a tudatos gyarmatosító politikának a mutatói, mely ki akarta szorítani a magyart és az ország legzsírosabb földjeit a németeknek juttatta. Ugyanilyen telepítési sáv húzódik észak felé a szepesi szászokon át a szatmári svábokig és egyenes vonalban a Duna mentén Budapestig és környékéig. Elég megemlíteni, hogy 1867-ben Budapest lakosságának még kétharmadrésze német volt.
Hitler teljes erővel felelevenítette ezt az osztrák tradíciót. Megszervezte a magyarországi németeket. Mindezt Horthy nagyon jól tudta. Tudta azt is, hogy a hitleri „Herrenvolk” eszméje nem tűr meg a németség mellett önálló kis népeket. Rauschnig danzigi szenátusi elnöknek Hitler nyíltan megmondotta, hogy nem fogja tűrni Magyarország önállóságát. E beszélgetéseket könyv formájában kiadták s mint ilyen, Magyarországon is ismeretes volt.
Horthyt mindez nem rettentette meg. Egész lényét vonzotta a parancsuralom. A nép kirekesztése a kormányzatból úgy, ahogy ezt a fasizmus hirdette, mindig szájaízeszerint való volt. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy Bethlennel szemben Gömbösnek, ennek a német származású kalandornak az oldalán állott és Bethlen figyelmeztetéseit elutasítva, beszállott Hitler hajójába. Jellemző Bethlenre is, hogy ahelyett, hogy azonnal fellármázta volna a közvéleményt és nyíltan figyelmeztette volna az országot arra a veszedelemre, amelyet Horthy választása jelentett, egyszerűen visszavonult és ezzel a tétlenségével maga is elősegítette a további katasztrofális eseményeket.
1935 óta Horthy minden lényeges kérdésben, ahol a választás tőle függött, Hitlerrel ment. Így volt ez 1938-ban, amikor Csehország feldarabolása előtt Horthy kiutazott Hitlerhez és ott beszélte meg vele a teendőket. Még világosabb volt Horthy felelőssége és nemzetrontó tevékenysége a jugoszláv eseményekkel kapcsolatban. 1940-ben már világos volt, hogy a Hitlerrel való együttműködés nem fenékig tejfel. Hogy amit Hitler egyik kezével adott, a másik kezével kétszeresen elvette. Ahogy az ország az új területekkel megnagyobbodott, úgy nőtt Hitlertől való függősége, úgy csökkent önállósága. Hitler egyik engedményt a másik után csikarta ki és 1940-ben a bécsi döntés fejében megkapta azt a jogot, amely egy ország függetlenségével bajosan egyeztethető össze: a német hadsereg szabad átvonulását Magyarországon és a sváb „Volksbund” külön jogait, melyek a németséget hitleri állammá tették a magyar államon belül. 1940 őszén a jugoszláv határ kivételével nyugaton, északon és Románia felől keleten már német hadseregek voltak. Mint egy fojtó kar, úgy fonta körül az országot a náci szorítás és követelőbb, pökhendibb lett a német hang minden vonalon.
Ebben a helyzetben, amikor a Hitler és Horthy által közösen megbántott, elnyomott szomszédnépek izzó gyűlöletétől már fojtó lett a levegő, a magyar kormány elhatározta, hogy az egyetlen irányban, amely még szabadon maradt, a jugoszlávok felé, megkísérli a tűrhető szomszédi viszony létrehozását. Ebből a célból 1940 decemberében Jugoszláviával egy örök barátságra szóló szerződést kötöttek, melyet 1941 február 27-én ünnepélyes külsőségek közölt Budapesten be is iktattak. A beiktatáson külön kijelentették, hogy ezúttal nem valami szokásos diplomáciai lépésről van szó, hanem két, évszázadok óta sorsközös nép barátságának megpecsételéséről. Jól jegyezzük meg magunknak a dátumot. Február 27-én történt ez. Horthy fogadta és magas kitüntetésben részesítette a jugoszláv miniszterelnököt. Hat héttel később ugyanez a Horthy hátbatámadta azt a Jugoszláviát, melyet akkor már a két rabló fasiszta nagyhatalom fojtogatott.
A döntés itt is elsősorban tőle függött. Mikor április első napjaiban megérkezett a német javaslat, mely felszólította a magyar kormányt, hogy vegyen részt a rablóhadjáratban, Teleki, az akkori miniszterelnök öngyilkossággal felelt rá. Teleki tette vészjel és figyelmeztetés volt. Figyelmeztetni akarta az országot arra, hogy helytelen az az út, melyet ő maga is jár. De nemcsak az önvád adta Teleki kezébe a fegyvert. Halálával módot akart adni Horthynak, hogy elutasítsa a becstelen náci követelést. Horthy Teleki ravatalánál nyugodtan mondhatta volna Hitlernek: „A miniszterelnököm inkább a halált választotta, minthogy elfogadja hat héttel az örök barátsági szerződés után a német javaslatot. Ezek után én sem fogadhatom el.” Mint tudjuk, Horthy nem ezt tette, hanem kiáltványban fordult a magyar néphez és ott próbálta mentegetni gyalázatos szószegését. Jugoszlávia elárulásában, mely a Horthy-rezsim egyik legszégyenletesebb fejezete, elsősorban ő a felelős.
És ő felelős a hadüzenetért is. Mikor 1941 június 22 én jött a német ajánlat, hogy Magyarország is vegyen részt a háborúban, természetesen voltak Horthy környezetében olyanok is, akik ellene voltak egy ilyen javaslat elfogadásának. Rámutattak arra, hogy az ország semmit se nyerhet, de nagyon sokat veszíthet. Az a négy nap, amely Hitler orvtámadásától a magyar hadüzenetig eltelt, azt mutatja, hogy volt tétovázás a hadbalépés kérdésében. A tétovázásnak Horthy vetett véget, amikor németbarát tábornokaival egyetértve aláírta a hadüzenetet. Már vázoltam Horthy háborúalatti szerepét. Ki kell egészítenem ezt a képet még két olyan vonással, amelyeken minden kétséget kizárólag felismerhető Horthy kézjegye.
Az egyik a bácskai vérfürdő, a másik a munkaszázadok intézménye. Tudvalevőleg tavaly januárban a Horthy-rezsimmel elégedetlen lakosság megrettenésére olyan vérfürdőt rendeztek Bácskában, amelynek párját hiába keresünk a magyar történelemben. Katonai, csendőri alakulatok ezrével gyilkolták le Újvidéken és egyebütt a polgári lakosságot. Kállay miniszterelnök, miután egy félévig konokul tagadott, tavaly július 15-én a parlamentben kénytelen volt 2550 gyilkosságot elismerni. Azt is kénytelen volt elismerni, hogy a meggyilkoltak jelentékeny része ártatlan asszony, gyerek vagy aggastyán volt. A jugoszláv kormány ezzel szemben ennek a számnak a tízszeresét közli azzal, hogy a vérfürdőt maga Horthy rendelte el, miután a miniszterelnökkel, a hadügyminiszterrel és a belügyminiszterrel a vérengzés részleteit a királyi várban megtárgyalták. És hogy ez a vérfürdő, mely tetézte az egy év előtti gyalázatos szószegést, mely fehérizzásig hevíti minden jugoszláv hazafi gyűlöletét és szégyenpírral borít el minden magyart, aki hazáját szereti, tényleg Horthy legsajátosabb műve, azt igazolja egy másik, nemkevésbbé gyalázatos tette, a munkaszázadok felállítása.
A munkaszázad Horthyék eredeti járuléka a fasiszta új Európához. Ilyet tényleg még a hitleri pribékek sem agyaltak ki. Arról, hogy mi is megy végbe ezekben a századokban, tavaly júliusban hallottam először, amikor hadifoglyok elmondották a 442-es különleges büntető munkaszázad esetét. Ez a munkaszázad magyar földművesekből, a „Jehova isten tanúi” nevű szekta tagjaiból volt összeállítva. Ezek a magyar parasztok, mint az első világháborúban a nazarénusok, nem fogtak fegyvert és július 20-án Kocsatovkánál megtagadták a lőszeresládák hordását. Erre Pápay százados, a munkaszázad parancsnoka, hatukkal, akiket vezetőiknek tekintett, egy nagy trágyadombon sírt ásatott, beleállította őket és egy önműködő fegyverrel sajátkezűleg lelőtte őket. A többieket a forró nyári napon kiköttette. Mikor a magyarok már 4—5 órát lógtak és az orosz asszonyok a kínjukban ordító, alélt munkaszázadosoknak vizet hoztak, a százados korbáccsal verte az asszonyokat. Ez volt az első közvetlen hír, amit a munkaszázad belső életéről hallottam. A többi, ami utána jött, még borzalmasabb volt.
A második honvédhadsereg összeomlásánál a zsákmányolt iratok között ott volt a honvédelmi minisztérium utasítása a frontra küldött munkaszázadokra vonatkozólag. Az utasítás lényegében azt mondotta, hogy a munkaszázad mozgó vesztőhely és tagjaival a keretlegénység ennek megfelelően járjon el. A munkaszázadok felháborító története a legszégyenletesebb fejezete a Horthy-rezsimnek és el lehet róla mondani, hogy, mint a magyar viszonylatban általában, ezúttal is fejétől bűzlik a hal.
Ezzel kapcsolatban még külön ki kell emelnem azt a kegyetlenséget és embertelenséget, amelyet a Hitlernek ágyútöltelékül átadott honvédcsapatok közismert felsőbb utasításra a védtelen orosz lakossággal szemben elkövettek. Mikor Ilja Ehrenburg, a világhírű orosz író, saját fronttapasztalatai alapján ugyanolyan megvetéssel beszélt a honvédek barbárságáról, mint a német nácikról, akkor az volt az érzésem, hogy nincs igaza. Magyaráztam, hogy a magyar honvéd az embertelenség terén semmi esetre sem lehet olyan, mint az a német náci, akit tíz esztendőn keresztül rendszeresen vadítottak. Csakhamar azonban meg kellett győződnöm róla, hogy a 24 éves Horthy-rezsim alaposan fölér a tízéves Hitler-uralommal. Egyre-másra kaptam a leveleket, naplókat és okiratokat, melyekből kiderül, hogy ugyanaz a bestialitás, amit tavaly januárban a bácskai lakosság tapasztalt, amit a munkaszázadokban intézményesen meghonosítottak, ugyanaz az embertelenség a hadseregbe is alaposan be volt plántálva. A partizán szabadcsapatok ellen bevetett magyar honvédkötelékek kíméletlenül irtották a békés lakosságot. A naplókban, amelyeket egyszerű honvédek írtak, ilyen kitételeket találtam: „A falu apraja-nagyját kiirtottuk, utána felgyújtottuk. Az első házat én gyújtottam fel.” Vagy: „Felakasztottunk hat partizánasszonyt.” Vagy: „Elvittünk mindent, ami jólesett, amit nem tudtunk elvinni, felgyújtottuk.” S hogy a hátországban nem volt jobb a hangulat, arra jellemzők a halott honvédeknél talált levelek százai, melyben hozzátartozóik rabolt holmikat kérnek. Különösen keresett holmi volt ezekben a levelekben a női szőrmebekecs. De kérnek a karkötőórától a hajasbabáig és gyerekjátékig mindent. Találtam olyan levelet, melynek küldője megköszöni a kapott női bekecset, melyben volt ugyan egy rozsdabarna folt, de ezt a szappan szépen kivitte. A levél küldője a sógornőnek is kér női bekecset, de ujjatlant. Ezeknek a leveleknek az írói pontosan tudták, hogy a fronton nincsen se bekecskereskedés, se hajasbabaárusító üzlet és hogy ezeket a holmikat férjeik az orosz asszonyoktól és gyerekektől rabolják el. És mégis a legnagyobb nyugalommal követelték őket. Egy főhadnagy tisztiszolgájának naplójában pontos dátummal le van írva, hogyan jártak Voronyezs városába teherautóval rabolni. Hogyan törték fel a bezárt ajtókat és hogyan raboltak szamovártól és szentképektől kezdve ezüstkanalakig mindent. És utána kezemhez jutottak azok a hivatalos parancsok és intézkedések, melyek a túsz-szedést, a túszok kivégzését, tetemeiknek kinemadását a hozzátartozóknak és hasonlókat szabályoztak. Láttam azokat a parancsokat, melyek a rablott holmik hazaszállításáról intézkednek és bemutatták a Korotoljáknál elfogott hadosztály postacsomagküldőinek névsorát, melyben feladóként úgyszólván az egész hadosztály tisztikara szerepelt. Itt is ugyanúgy, mint a német náciknál, fejétől bűzlik a hal. Ha Hitler súlyt helyezett arra, hogy minden katonája egyúttal bűntársa is legyen, aki egyénenként kövesse el védtelen nőkön, gyerekeken mindazt az aljasságot és gyalázatot, amit ő a védtelen kis nemzeteken elkövetett, úgy nem volt nehéz neki ezt a szellemet Horthyn keresztül a honvédségbe is beleplántálnia.
Nem csoda, hogy ilyen viszonyok mellett a hadsereg soraiban elharapódzott a korrupció, a lopás, a rablás. Nem lehet hivatalos utasításra kirabolni a békés lakosságot és ugyanakkor nem hozzányúlni a honvédlegénység élelméhez és csomagjaihoz. Az a parancs, amelyről már a hangulat-megfigyeléssel kapcsolatban említést tettem, azt is elmondja, hogy a katonák meg vannak győződve arról, hogy élelmezésük jelentékeny részét ellopják, becserélik, seftelnek vele. Később megtudtam, hogy nagybaconi Nagy Vilmos, aki azóta haragban vált el már Horthytól, egy őszinte pillanatában elmondotta, hogy ez a háború olyan, mint a tatárjárás s a magyarok a tatárok segédcsapatai. Felvetem ezek után a kérdést: kinek a szellemét tükrözi vissza mindez a szégyen és gyalázat, melyért a magyar nép keserves árat fog fizetni? Ki felelős mindezért?! A válasz csak egy lehet: Horthy!
Egy-két esetben hallottam olyan véleményt, hogy Horthy, ha belevitte az országot a bajba, majd ki is fogja vezetni. Az illetők természetesen nem tudták megindokolni ezt a véleményüket. Nem tudták megindokolni, mert nem lehet megindokolni. Ki hiszi el, hogy az a Horthy, aki 76 éves koráig szakadatlanul reakciós, népellenes vonalat vitt, akitől velejéig idegen a népi gondolat, most valami hirtelen pálfordulással demokratává válik, átmegy a szövetségesek oldalára, baráti jobbot nyújt a Szovjetuniónak és a többi szövetségeseknek? És ki hinne egy ilyen hirtelen megtérés őszinteségének? Az első világháború menete és a másodiké is azt mutatja, hogy eddig egyetlenegy vezető, aki országát vesztes háborúba taszította, sem élte túl politikailag a vereséget. Az első világháború vesztes országainak összes uralkodóit és a vereségben részes politikusokat elűzték. A mostani háború is ebbe az irányba mutat. Mussolini már letűnt, a bolgár királyt még nem tudni, hogy golyó vagy méreg intézte-e el, de annyi bizonyos, hogy ő sem vezeti ki az országot a háborúból. Arra, hogy Hitler lenne az az ember, aki Németországot hirtelen fordulattal átvezetné a béke és a menekvés útjára, épeszű ember nem is gondolhat. Antonescura kár is szót vesztegetni. És éppen Horthy lenne kivétel?
Ami Horthyra áll, áll az egész rendszerére. A magyar reakciós uralkodó réteg 25 esztendőn belül másodszor viszi vereségbe az országot. Amilyen könnyen és magabiztosan ugrottak a háborúba, olyan bizonytalanok és tétovázók most, amikor a nemzet megmentése gyors és erélyes tetteket követel. Követeli elsősorban azt, hogy az országmentés munkájába bevonják azokat a népi tömegeket, a munkások millióit, akiket 24 esztendőn keresztül szívósan és kíméletlenül kizártak a nemzet vezetéséből és akiknek segítsége nélkül ebből a helyzetből kijutni nem lehet. Horthyéknak és Kállayéknak most, a katasztrófa küszöbén is fontosabb az, hogy hogyan mentsék rendszerüket, mint az ország megmentése. A magyar nép széles tömegeitől mindennél jobban félnek. Ezért ingadoznak, ezért tétováznak, ezért veszítik az időt és közben az ország rohan a vereség örvényébe.
Csak végig kell tekinteni az utolsó esztendő történetén. Felolvastam az imént Kállay miniszterelnök október 20-i beszédét, melyben még a magyar uralkodó rendszernek követeli az első helyet Európában azért, mert elsőnek terjesztette a fasizmus eszméit. Tavaly október végén már igazán nem volt nehéz megállapítani, hogy Hitler csillaga lehanyatlóban van. Három héttel Kállaynak e hetyke beszéde után kezdődött a szovjet ellentámadás a Kaukázusban és a szövetségesek kiszállása Észak-Afrikában. A beszéd után négy hétre zárták körül a szovjet csapatok Sztálingrádot és ezzel megkezdődött az a vereségsorozat, mely pótolhatatlan réseket szakított a német ember- és hadianyagban. Decemberben már világos volt, hogy döntő fordulat állott be a háború menetében és a magyar reakció berkeiben is halkabbra vált a hang. Elhallgattak azok, akik addig előharcosai voltak annak, hogy Magyarország illeszkedjék be az új Európába, azaz rendezkedjék be úgy, mint Németország hűbéres állama. Ezzel szemben elkezdték emlegetni az ország függetlenségét. A függetlenség, szabadság — szavak, melyek már teljesen eltűntek Horthyék szótárából, melyeket a cenzúra a lapokból is törölt, nehogy szemet szúrjanak Hitlernek — most újra felmerültek. Ugyanakkor központi utasításra a sajtó kezdte újra aláhúzni Magyarország rendfenntartó szerepét a bolsevizmus ellen. És hogy a bolsevizmus veszélyét tényekkel is illusztrálják, hatalmas, nyílt kommunista monstrepereket szerveztek. Egyetlen ilyen perben 664 vádlott volt. Január elsején a Vörös Hadsereg parancsnoksága közölte a Sztálingrádnál körülzárt két német hadsereg adatait. A hatás világszerte mély volt: mindenki megértette, hogy miről van szó. Horthyék is. De ahelyett, hogy komoly lépéseket tettek volna a béke érdekében, tovább manővereztek. Január első felében a „Pester Lloyd”, a kormány németnyelvű hivatalos lapja, két vasárnap egymásután vezércikkben kínálkozott föl az angoloknak és az amerikaiaknak. A vezércikkek sejttetni engedték, hogy a kormány már látja, hogy a háború elveszett és ugyanakkor arra célozgattak, hogy Magyarország még jó szolgálatokat tehet az angolszászoknak a Szovjetunió ellen. A londoni rádió egy hivatalos cikkben élesen és félreérthetetlenül elutasította ezt a fölkínálkozást és a „Pester Lloyd” ezt kénytelen volt egy újabb vezércikkben tudomásul venni.
Közvetlenül ezután jött a voronyezsi katasztrófa. Ez sem érte váratlanul Horthyékat. Minden oldalról kapták előzőleg a figyelmeztetést, hogy közeleg a katasztrófa, hogy a második honvédhadsereg el fog pusztulni, ha vissza nem vonják a frontról. Én magam legalább tíz esetben személyes rádiófelszólítással és rádió-cikkekben figyelmeztettem erre Horthyékat. Mindez nem használt. A magyar kormány, mint az ország sorsával, a második hadsereg kérdésével is csak taktikázott. Erélyes lépéseket tenni nem mert, várakozó álláspontra helyezkedett és az eredmény a legszörnyűbb vereség lett, amit a magyar történelem csak ismer. Mikor a magyar kormány minden tagadása és elkenési kísérlete ellenére az ország megtudta a vereség arányait, a közfelháborodás nyomására március végén egy hivatalos híradásban közölték, hogy a honvédcsapatok maradékait kivonják az első vonalból. Sejttetni engedték, hogy haza is hozzák őket. De április első felében Hitler magához kérette Horthyt, aki, mint minden esetben, ezúttal is beadta a derekát és beleegyezett abba, hogy a honvédcsapatokat nem hozzák haza, sőt feltöltik őket. Néhány századot nagy cécóval, ünnepélyes fogadtatással hazahoztak, hogy ezzel töröljék ki a békét követelő magyar nép szemét. Ugyanakkor titokban még júniusban is mentek a menetzászlóaljak a Kiev, Zsitomir, Ovrucs környékén elhelyezett magyar alakulatokhoz és a brjánszki erdőben levő három könnyű hadosztályból álló 8. hadtesthez.
A magyar közvélemény csak virágnyelven hallhatta azokat a változásokat, amelyekkel a rendszer félszegen és óvatosan próbált eddigi vonalán valamit változtatni. Így május 22-én a fiatal Horthy Miklós, akit a magyar uralkodó körök apja utódául tekintenek, rádiószózatot intézett a brazíliai magyarokhoz. A szózat természetesen nem a brazíliai magyaroknak, hanem a szövetségeseknek és az otthoniaknak szólt. Ennek megfelelően az üzenetet valamennyi magyar lap az első oldalon közölte. Ilyenek voltak benne:
„Az idők, melyeket ma megélünk, a legnagyobb válságot jelentik, melyet az emberiség valaha is átélt. Ilyen időkben a számra és fegyveres erőre gyöngébb kis országok sorsa természetesen nemcsak egyedül önmaguktól függ. A kis nemzetek nem bújhatnak meg a történelem árnyékában. Puszta létüket gyakran csak azáltal mentik meg, hogy valami olyat tesznek, melyet a legszívesebben elkerültek volna. A veszélyeket és az áldozatokat a sors kényszere alapján kénytelenek magukra venni.”
Amint látják, ez egészen más nóta, mint amit egy évvel ezelőtt Kállay miniszterelnök fújt. Ha Kállay még tavaly verte a mellét, hogy bennünket nem kellett kényszeríteni, hogy magunktól mentünk a háborúba, hogy Magyarországról tudta és beleegyezése nélkül nem lehet intézkedni, úgy az idén Horthy az ellenkezőjét mondja. Hirtelen kis nemzetté fejlődtünk vissza, mely nem intézi saját sorsát, mely legszívesebben nem lépett volna a háborúba és csak a sors kényszere, értsd Hitler kényszere alatt lépett a háborúba. Egy héttel utóbb maga Kállay is megszólalt és ilyeneket mondott: „Nem az én kormányom határozta el, hogy az 1942-es év orosz hadjáratában résztvegyünk. De, amint szövetségesünk felszólítása elhangzott, annak eleget kell tenni.” Ez a kijelentés is burkolt elutasítása annak, hogy Kállay vállalja a felelősséget e háborúért. Egyben célozgatás arra, hogy a háborút Hitler követelte. Szóval pontosan az ellentéte mindannak, amiket ugyanez a Kállay tavaly hirdetett.
Rádiószózatokkal, beszédekkel, manőverekkel és célozgatásokkal nem lehet kivezetni egy országot a háborúból. Oda tettek kellenek, mégpedig gyors tettek, mert az események is gyorsan követték egymást. Az ifjú Horthy felszólalásában már közrejátszott a tengelycsapatok tuniszi megsemmisítése. Július 5-én kezdődött a német támadás Kurszk ellen. Néhány nap múlva kiderült, hogy a támadás véresen összeomlott. Nemcsak összeomlott, de a Vörös Hadsereg diadalmas ellentámadásba ment át, elfoglalta Orelt, Belgorodot, Harkovot és egyre világosabb, hogy Hitler egyedül a Szovjetunióval szemben is elveszti a háborút. Közben a szövetségesek kiszállottak Szicíliában, megkezdődött az annyit reklámozott „európai erőd” elfoglalása. Két héttel később, július 25-én megbukott Mussolini és vele az olasz fasizmus.
Mindenki tudta, hogy Olaszország kiválása a háborúból csak hetek kérdése. Magyarországon pánik tört ki. A kormány azonban ahelyett, hogy az egyre komorabb vészjelek figyelembevételével sietett volna békét kötni, megnyugtató cikkeket adatott le a sajtóban és tovább tétlenkedett és magyarázkodott. Július 30-án például a „Pester Lloyd”, kétségkívül a Szovjetunió felé célozgatva, ilyeneket irt:
„Mi mindig elutasítottuk, hogy nemzetközi kapcsolatainkba ideológiai momentumokat keverjünk. A magyar politikusok józan rétegei, akik országunkat irányították, állandóan el is hárították maguktól azt, hogy Magyarországnak más országokhoz való viszonyát világnézeti szempontok irányítsák. Magyarországot nem érdekli, hogy egy másik ország saját területén milyen politikai rendszer szerint él.”
Ha az ember meggondolja, hogy Horthytól lefelé mennyit szavaltak és uszítottak azok, akiket most a magyar politika józan rétegeinek nevez a „Pester Lloyd”, hol az ázsiai bolsevizmus, hol az angolszász plutodemokrácia ellen, akkor csak csodálkozhat, hogy most ilyeneket mernek lenyomtatni a türelmes papíroson. De az ilyesmi természetesen nem használ. Két nappal később az angol kormány közölte, hogy bombázni fogják Budapestet. Erre a „Pester Lloyd” egy siránkozó, hazudozó és könyörgő cikkel válaszolt. Ilyeneket mondott:
„Németország részéről még csak kísérlet sem merült fel, hogy a magyar ipart a német haditermelés szolgálatába állítsák. A magyar ipar felhasználása a német iparnak még csak egy százaléknyi töredékét sem jelentené. A magyar vasutak nem szállítanak a németeknek, a magyar közlekedés kizárólag a gabona és a fa szállításával van elfoglalva. Budapesten hadászati célok tulajdonképpen nincsenek, ezért méltatlan volna egy ilyen támadás, melynek semmi jogi alapja nincs. Budapestet lényegében a nyílt város kifejezésével lehetne megjelölni. Budapest békés lakosságára gyilkos bombák dobása olyan eljárás volna, melyet a történelem, de még magasabb fórum, az Isten ítélne el. És olyan erőkkel kellene szembeszállnunk — fejezi be a cikk — melyekkel Magyarország sohasem keveredhet harcba.”
Ezt a cikket valamennyi lap átvette és a budapesti rádió egész terjedelmében közölte.
Általában a megrettent uralkodó körök teljesen tanácstalanok. Most, hogy a katasztrófa közeleg, úgy tesznek, mintha már tulajdonképpen nem is volnának a háborúban. Azt hiszik, hogy ha a lapokban ilyenirányú cikkek jelennek meg, akkor a szövetségesek is már békében levőnek tekintik Magyarországot. Ez a taktika sokban emlékeztet a strucc madárra, amely a homokba dugja a fejét és azt hiszi, hogy őt nem látják. A magyar lapok most ilyeneket írnak: „Mi csak egyet akarunk: élni és dolgozni. Élni, hogy dolgozhassunk és dolgozni, hogy élni tudjon a magyar.” Vagy: „Akik semleges szempontból nézik a mi háborúval szembeni magatartásunkat, akik a békét képviselik, látják, hogy mi békében akarunk élni és dolgozni ebben a világfelfordulásban.”
Az ilyen sirámok persze senkit sem hatnak meg. A londoni rádió például ilyen választ küldött a „Pester Lloyd” cikkére:
„A Pester Lloyd kérte, hogy ne bombázzák az országot, mert ez jogosulatlan lenne, hiszen Magyarország sosem állott háborúban a történelem folyamán az angolokkal. Ez a kijelentés megvilágítja, milyen a jelenlegi kormányrendszer külpolitikája. Még mindig azt a látszatot akarják kelteni, mintha Magyarország és Anglia között nem volna hadiállapot. Megfeledkeznek arról, hogy a háború totális, hogy Anglia minden szövetségesével teljes szolidaritást vállal, hogy aki Anglia szövetségesének ellensége, az Anglia ellensége is. Mikor Magyarország megtámadta Jugoszláviát, mikor résztvett a Szovjetunió elleni harcban, már harcban állott Angliával is. A Szovjetunió és Jugoszlávia ellensége Anglia ellensége is. Ha a magyar nép el akarja kerülni a pusztító légi offenzívát, el kell távolítania azokat az úgynevezett politikusokat, akik az Anglia és szövetségesei közti ellentétekre építenek. A magyar nép politikailag öntudatos rétegeinek kell kezükbe venniök sorsuk intézését. Csak ezzel áll módjukban elhárítaniuk az ország pusztulását. Nem okoskodó vezércikkek, hanem tettek kellenek. Csak egy orvosság van: a munkások, a parasztok és az intelligencia közös frontja.”
Ezt a gondolatot London még élesebben így fogalmazta:
„A jelen kormányrendszer ígéretekkel elkötelezte magát a németeknek és elzárta a visszatérés útját. Csak új rendszer képes Magyarországot más vágányokra vezetni. Éppen ezért feltétlenül szükséges a belső rendszer megdöntése, mert ez jelenthet csak új külpolitikát is.”
Szándékosan idéztem ilyen részletesen az angol véleményt, mert azt tapasztaltam, hogy különösen a tisztek körében beszélnek arról, hogy ha minden, kötél szakad, az angol-orosz viszály kihúzza majd a Horthy-rendszert a vízből. Ezzel a gondolattal, mint már hallották, egyébként a kormány otthon is operál. Nézzük meg, mi rejlik e mögött. A szövetségesek között valóban vannak nézeteltérések egyes kérdésekben, például abban, hogy mikor csinálják meg a második frontot. Vannak véleménykülönbségek a Szovjetunió és Anglia között, Anglia és Amerika között is, ami magától értetődik és ami minden koalíciós háborúnak a velejárója. De a főkérdésben, abban, hogy Hitlert és csatlósait rendszerükkel együtt el kell pusztítani, ebben a kérdésben nincs különbség és nézeteltérés. Ebben a kérdésben valamennyien egységesek. Pedig ez a döntő.
Magyarországra külön még fontos a megcsonkítás kérdése, illetve az a kérdés, hogy vissza kell-e adni a Hitler segítségével kapott területeket — és még egyebeket is — vagy sem. Ebben a kérdésben semmiféle szovjet-angol ellentét szerepet nem játszhat. Tudvalevőleg a Felvidéket visszakövetelő Benes-kormány és a Délvidéket visszakövetelő jugoszláv kormány Londonban székelnek. Davila román nemzeti bizottsága pedig, mely Észak-Erdélyt követeli vissza, Washingtonban székel. Ugyancsak tudvalevő, hogy amikor az angol munkáspárt egy vezető tagja Stockholmban közölte egy volt magyar szociáldemokrata miniszterrel az angol békefeltételeket, az első így hangzott: minden újonnan szerzett terület azonnali visszaadása. Ezekután nehezen érthető, hogy mire spekulálnak Horthyék, amikor az angol-szovjet viszályt emlegetik. Nem a magyar nép érdekeire gondolnak, nem arra, ami lehetővé tenné, hogy legalább a magyarlakta területek a vereség után megmaradjanak az országban. Ők arra spekulálnak, hogy saját rendszerüket valamilyen, módon meg tudják menteni. „Egy kis ügyességgel ép tagokkal kerülhetünk ki a nagy zuhanásból” — reménykedett néhány napja a kormány reggeli lapja, a „Magyarország”. A kis ügyesek nem az ország, nem a magyar nép, hanem a saját rendszerük épségére gondolnak, mikor így reménykednek. S hogy valóban erről van szó, azt mutatja az a hír, hogy Horthy elrendelte a kisegítő karhatalom felállítását. A kisegítő karhatalmat önkéntes jelentkezés után gondosan megvizsgálják „nemzethűség” szempontjából és amennyiben kifogástalannak találják, külön, számukra elkészített esküszövegre esketik fel őket. Utána azonnal fegyvert kapnak és rájuk is kiterjesztik azt a fegyverhasználati utasítást, melyet 1932-ben a pacsai véres összeütközések után a csendőrség számára kiadtak. Világos, hogy a karhatalom nem az ország határainak megvédésére kell, hanem a magyar nép ellen, mely most belülről is döngeti Horthy gyűlölt rendszerét.
A kisegítő karhatalom felállítása egyben azt is mutatja, hogy milyen hiú azoknak a reménye, akik azt hitték, hogy Horthy a változott helyzetnek megfelelően valami demokratikus, népi irányba fogja vezetni az országot. Most látják, kutyából nem lesz szalonna.
Közben pedig a magyar gyárak éjjel-nappal ontják Hitlernek a hadianyagot. A magyar vasutak, a magyar hajózás hozza Romániából a petróleumot a német hadsereg részére. A lispei magyar petróleumforrások kizárólag Németország számára dolgoznak. A német hadiipar legfontosabb anyagát, a bauxitot, amelyből az alumínium készül, ugyancsak tőlünk kapják. A falvakban kíméletlenül folyik a rekvirálás, mert Horthyék le akarják szállítani azt a 8 millió métermázsa búzát és hozzá a megfelelő mennyiségű húst, zsírt, vajat, tojást, gyapjút, bőrt, lent, kendert, amit Hitlernek egy augusztus elsején megkötött új gazdasági szerződés értelmében megígértek. Nem csoda, ha világszerte nő Magyarország ellen az elkeseredés, a gyűlölet. Sok jel mutat arra, hogy a kormánynak hosszú esztendőkön keresztül űzött propagandával, sajtócenzúrával sikerült megtévesztenie az országot a veszély felől, mely Horthyék politikájának következtében a magyar népet fenyegeti. Azt hiszik otthon és gyakran itt a hadifogságban is, hogy a vereség legrosszabb esetben az 1918-as megcsonkítás ismétlése lesz és hogy a magyar lakosság minden bántódás nélkül az elszakított területeken ugyanúgy helyén maradhat, mint az 1918-ban történt. Sajnos, erre kevés a remény. A vérengzések, amelyeket Horthyék tavaly a Bácskában műveltek és amit kisebb-nagyobb mértékben ismételtek a Kárpátalján és Erdélyben is, olyan gyűlölséget és elkeseredést váltottak ki az ottani nemzetiségeknél, melyek szinte kizárják a további együttélést. Mint minden téren, Horthyék itt is mérhetetlen, jóvá nem tehető károkat okoztak a magyar ügynek. És a visszakerült területek magyar lakossága rettegve gondol arra, hogy mi fog történni, ha a nemzetiségek bosszút állhatnak az utolsó esztendők szenvedéseiért és ha Horthyék vérfürdőire hasonló lesz a felelet.
De maguk a hadviselő országok kormányai is tanultak a múltak eseményeiből és egyre több olyan hivatalos hang emelkedik, amely azt követeli, hogy az elszakítandó területekről ki kell telepíteni minden magyart. Lakosságcseréről hallani, ami a gyakorlatban annyit jelentene, hogy mondjuk a Felvidékről, vagy a Bácskából minden magyarnak el kellene távoznia és helyükbe visszatérhetnek a szarvasi, kiskunhalasi szlovákok, vagy a szentendrei szerbek. Szó van arról is, hogy az utolsó esztendők tapasztalatai alapján a környező államok a trianoninál sztratégiailag sokkal biztosabb határokat követelnek maguknak, ami az 1918-asnál súlyosabb megcsonkítást jelenthet. Minden országban működnek már azok a hivatalos bizottságok, melyek a háborús bűnösök felelősségrevonását készítik elő. A napokban jelent meg erről a kérdésről Londonban egy könyv, mely azt az elvet képviseli, hogy a háború bűnöseit abban az országban és azon a helyen kell felelősségre vonni, ahol bűntetteiket elkövették. Gyakorlatban ez azt jelentené, hogy mondjuk a bácskai vérengzés felelőseit Újvidéken vennék elő, s ahhoz nem kell különösebb képzelőerő, hogy előre meg lehessen mondani, mi lesz egy ilyen felelősségrevonásnak a vége.
Az örvény szélére került az ország és sok idő a menekvésre már nincs. A kivezető út csak egy: azonnal és gyökeresen szakítani azzal a rendszerrel, mely ide vitte az országot, azonnal s kíméletlenül eltávolítani azokat a vezetőket, akik ezért felelősek. Ha a magyar nép ezen az áron még Hitler összeomlása előtt át tud menni a győztes szövetségesek oldalára, akkor még sok minden menthető. A magyar nép kezdettől fogva érezte, hogy ez nem az ő háborúja. Ezt érezték a fronton a honvédek is. Csak a magyar nép békeakaratának, évszázados keserves tapasztalatok alapján felgyülemlett németellenességének ad kifejezést az, aki ma bátran és harcosan kiáll az idegen rablóháború ellen, a szabadságukért harcoló népek mellett. Csak azok a férfiak moshatják le azt a gyalázatot, amelyet a Horthy-rendszer rákent, akik bátran és megalkuvás nélkül kiállnak nemzetük megmentése mellett. Ők a magyarság jövőjének és becsületének megmentői. Otthon és itt is.
Azért mondom, hogy itt is, mert a hadifogolytáborokban ma sokkal több módjuk van arra, hogy felrázzák a magyar közvéleményt hogy ráirányítsák a figyelmet a küszöbön álló veszedelemre, mint az otthoniaknak. Otthon még mindig a csendőr, a rendőr, a cenzúra garázdálkodik. Az internálótáborok, börtönök, katonai fogházak ma is zsúfoltak. Otthon sokkal nehezebb a magyar néphez szólni. Itt azonban a hazafias hadifogolynak módjában áll nemcsak bajtársaira hatni, hanem cikkek, határozatok, nyilatkozatok útján, a rádión keresztül az egész magyar néphez szólni. Az előző világháborúval szemben, amikor a magyar hadifoglyok csak a fronton terjesztett röpiratokkal tudtak hatni, ma a rádió összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetőségeket biztosít.
És a magyar nép el is várja, hogy hadifogságba került fiai éljenek ezzel a lehetőséggel. A hadifogoly látta a háborús érem mindkét oldalát. Módjában volt megismerkednie az otthon űzött fasiszta hírverésen kívül a szabadságukért harcoló országok álláspontjával is. Ideje volt gondolkozni és választani. Túlnyomó többségük felismerte, hogy az ország szakadék felé rohan. Felismerték, hogy a nemzetet egy Moháccsal súlyosbított Trianon várja. Ez a felismerés kötelez. Arra kötelez minden hazáját szerető magyart, hogy felemelje figyelmeztető, ébresztő és tettre, harcra serkentő szavát. Ez a háború totális. Totális a hadifoglyok szempontjából is. Állást kell foglalnia minden hadifogolynak, állást kell foglalnia vagy amellett, hogy támogatja tovább is azt a népellenes, országvesztő rendszert, amelynek ő maga is áldozata, vagy állást kell foglalnia azért, hogy felrázza testvéreit, az otthoni magyarokat és segítse megtalálni, kiharcolni nekik azt a kivezető utat, melyet saját keserves szenvedései árán felismert. Azt a kivezető utat, melyen át hazáját még meg lehet menteni. Az igaz magyar számára a választás nem lehet kétséges.
(Előadás 1943 szeptember 7-én a 27-es számú hadifogolytáborban.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!