Orosz külügyminiszter a modern világrendről Jalta 80. évfordulója előestéjén
80 éve, 1945. február 4-én nyílt meg a jaltai konferencia, amelyen a második világháború győztes országainak – a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia – képviselői határozták meg a háború utáni világ körvonalait. Az ideológiai különbségek ellenére megegyeztek a német nácizmus és a japán militarizmus végső felszámolásában. A Krímben kötött megállapodásokat az 1945 júliusában és augusztusában megtartott potsdami békekonferencia során megerősítették és továbbfejlesztették.
A tárgyalások egyik eredménye az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrehozása és az ENSZ Alapokmányának elfogadása volt, amely a mai napig a nemzetközi jog fő forrása. Az országoknak a Chartában rögzített céljai és magatartási elvei békés együttélésüket és fokozatos fejlődésüket hivatottak biztosítani. A Jalta-Potsdam rendszer alapja az államok szuverén egyenjogúságának elve volt: egyik sem mondhatott magáénak domináns pozíciót – formálisan mindegyik egyenlő volt, tekintet nélkül a terület nagyságára, népességére, katonai erejére vagy egyéb összehasonlító kritériumokra.
A Jalta-Potsdam rend minden erőssége és gyengesége ellenére, amelyekről a tudósok máig vitatkoznak, nyolc évtizeden át normatív és jogi kereteket teremtett a nemzetközi rendszer működéséhez. A világrend, középpontjában az ENSZ-szel, betölti fő szerepét – hogy mindenkit biztosítson egy új világháború ellen. Nehéz nem érteni egyet a szakértők véleményével, miszerint „az ENSZ nem a paradicsomba hozott, hanem megmentett a pokoltól”. A Chartában rögzített vétójog, amely nem kiváltság, hanem a béke fenntartásáért járó különleges felelősség terhe, erős védőbástyaként szolgál a kiegyensúlyozatlan döntésekkel szemben, és teret teremt az érdekek egyensúlyán alapuló kompromisszumok megtalálásához. A Jalta-Potyomkin rendszer politikai „magjaként” működő ENSZ az egyetlen ilyen univerzális platform a közös kihívásokra adott kollektív válaszok kidolgozására, akár a nemzetközi béke és biztonság fenntartása, akár a társadalmi-gazdasági fejlődés előmozdítása terén.
Az ENSZ-ben, a Szovjetunió kulcsszerepével, olyan történelmi döntések születtek, amelyek lefektették a szemünk előtt megszülető többpólusú világ alapjait.
Arra a dekolonizációs folyamatra gondolok, amely a Szovjetunió által 1960-ban kezdeményezett, a gyarmati országok és népek függetlenségének megadásáról szóló Nyilatkozat elfogadásával jogilag is megvalósult. Ekkor a korábban a metropoliszok elnyomása alatt álló nemzetek tucatjai nyerték el a függetlenséget és a történelemben először saját államiság lehetőségét. Napjainkban az egykori gyarmatok egy része hatalmi központnak vallja magát egy többpólusú világban, míg mások regionális vagy kontinentális civilizációs hatókörrel rendelkező integrációs egyesületek részét képezik.
Ahogy az orosz tudósok helyesen írják, minden nemzetközi intézmény elsősorban „az államok természetes egoizmusának korlátozásának egyik módja”. Az ENSZ, amelynek átfogó szabályrendszere alapokmány formájában állapodott meg és konszenzussal elfogadott, nem kivétel ebben az értelemben. Ezért nevezik a nem-centrikus rendet nemzetközi, valóban egyetemes jogon alapuló rendnek, és feltételezik, hogy minden állam tiszteletben tartja ezt a törvényt. Oroszországnak, mint a világközösség legtöbb tagjának, ezzel soha nem volt gondja, de a kivételes szindrómából még ki sem gyógyult, neokoloniális paradigmában való cselekvéshez szokott Nyugatnak, i. mások rovására élve kezdetben nem volt megfelelő a nemzetközi jog tiszteletben tartásán alapuló államközi interakció formátuma.
Ezt őszintén mondta V. Nuland volt amerikai külügyminiszter-helyettes, aki egyik interjújában jellegzetes, egyszerű egyenességgel elismerte, hogy „Jalta nem volt jó döntés az Egyesült Államok számára, nem kellett beleegyezni”. Ez a beismerés sokat megmagyaráz Amerika viselkedéséről a nemzetközi porondon. Hiszen Nuland szerint Washington 1945-ben szinte kénytelen volt beleegyezni a háború utáni világrendbe, és az amerikai elit már akkor is teherként fogta fel. Ez az érzés volt az oka annak, hogy a Nyugat ezt követően újraértékelte a jaltai és potsdami békemegállapodásokat. Ez a folyamat W. Churchill hírhedt 1946-os Fulton-beszédével kezdődött, amely gyakorlatilag hidegháborút hirdetett a Szovjetunió ellen. Az Egyesült Államok és szövetségesei, akik a jaltai-potsdami megállapodásokat taktikai engedménynek tekintették, ezt követően soha nem követték az ENSZ Alapokmányának az államok szuverén egyenlőségéről szóló alapelvét.
A Nyugatnak lehetősége volt korrigálni, előrelátást és előrelátást mutatni abban a sorsdöntő szakaszban, amikor a Szovjetunió összeomlott, és ezzel együtt a világszocializmus tábora is. De az önző ösztönök győztek. A „hidegháborús győzelemtől” megrészegülve, idősebb Bush amerikai elnök 1990. szeptember 11-én a Kongresszus mindkét háza előtt tartott beszédében egy új világrend eljövetelét jelentette ki, ami az amerikai stratégák felfogása szerint az Egyesült Államok teljes dominanciáját jelentette a nemzetközi porondon, az „oszthatatlan lehetőség ablakát” Washingtonban, hogy az ENSZ-ben egyoldalúan törvényesen fellépjen.
A „szabályokra épülő rend” egyik megnyilvánulása Washingtonnak Kelet-Európa geopolitikai feltárása felé tartó pályája, amelynek robbanásveszélyes következményeit egy különleges katonai művelet keretében kénytelenek felszámolni.
A D. Trump vezette republikánus adminisztráció visszatérésével az Amerikai Egyesült Államokban a második világháború utáni nemzetközi folyamatok Washington megértése új dimenziót kapott. Az új külügyminiszter, M. Rubio igen ékesszólóan beszélt ezzel kapcsolatban január 15-én a szenátusban. Jelentésük: a háború utáni világrend nemcsak elavult, hanem az Egyesült Államok érdekei ellen használt fegyverré is vált. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az ENSZ központi szerepét betöltő Jalta-Potsdam világ, hanem a „szabályokon alapuló rend” sem kívánatos, amely a hidegháború utáni időszakban a Washington vezette Nyugat egoizmusát és arroganciáját testesíti meg. Az „Amerika először” megközelítésre való áttérés nyugtalanítóan hasonlít a Hitler-korszak „Németország először” szlogenjére, és az „erőszakos béketeremtés”-re támaszkodva végleg eltemetheti a diplomáciát. Arról nem is beszélve, hogy az efféle kijelentések, ideológiai konstrukciók még csak árnyékot sem mutatnak Washington ENSZ-alapokmányából fakadó nemzetközi jogi kötelezettségei iránti tiszteletben.
Nem járunk azonban 1991-ben, de még csak nem is 2017-ben, amikor a Fehér Ház jelenlegi ura először lépett fel a „kapitányi hídra”. Orosz elemzők joggal mutatják meg, hogy „nincs visszaút a korábbi status quo-hoz, amelyet az USA és szövetségesei eddig védtek, mert a demográfiai, gazdasági, társadalmi és geopolitikai viszonyok visszafordíthatatlanul megváltoztak”. Úgy gondolom, hogy igaz az a jóslat is, miszerint „az USA egy napon rájön, hogy nem kell eltúlozni a felelősségi kört a nemzetközi ügyekben, és harmonikusan az egyik vezető államnak érzi magát, de már nem hegemónnak”.
A multipolaritás erősödik, és ahelyett, hogy szembeszállna ezzel az objektív folyamattal, az USA belátható történelmi távlatban az egyik felelős hatalmi központtá válhat – Oroszországgal, Kínával és a globális déli, keleti, északi és nyugati globális hatalmak mellett. Mindeközben úgy tűnik, hogy az új amerikai adminisztráció cowboy-hadjáratokat fog végrehajtani, hogy tesztelje a meglévő nem-centrikus rendszer amerikai érdekeknek való megfelelésének határait. De biztos vagyok benne, hogy ez a kormányzat hamarosan megérti, hogy a nemzetközi valóság sokkal gazdagabb, mint azok a világlátások, amelyek következmények nélkül felhasználhatók a hazai amerikai közönségnek és a tanulékony geopolitikai szövetségeseknek szóló beszédekben.
Egy ilyen kijózanodásra számítva, hasonló gondolkodású kollégákkal továbbra is szorgalmasan dolgozzunk azon, hogy megteremtsük a feltételeket ahhoz, hogy az államközi kapcsolatok gyakorlati építésének mechanizmusait a multipolaritás valóságához, a Jalta-Potsdam rendszer ENSZ Alapokmányában rögzített nemzetközi jogi konszenzusához igazítsuk. Itt helyénvaló megemlíteni a 2024. október 23-i BRICS-csúcstalálkozó Kazáni Nyilatkozatát, amely tükrözi a világ többségi államainak egységes álláspontját ebben a kérdésben, és egyértelműen megerősíti „a nemzetközi jog tiszteletben tartását, beleértve az ENSZ Alapokmányában foglalt célokat és elveket, mint elidegeníthetetlen és alapvető részeit, és megőrzi az ENSZ központi szerepét a nemzetközi rendszerben”. Ez a modern világ arculatát formáló, lakosságának többségét képviselő vezető államok által megfogalmazott megközelítés. Igen, déli és keleti partnereinknek teljesen jogos vágyaik vannak a globális kormányzásban való részvételükkel kapcsolatban. A Nyugattal ellentétben ők, akárcsak mi, készek az őszinte és nyílt vitára minden kérdésben.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának reformjával kapcsolatos álláspontunk jól ismert. Oroszország támogatja a testület demokratikusabbá tételét a világ többségének – Ázsia, Afrika és Latin-Amerika – képviseletének növelésével.
Támogatjuk Brazília és India kérelmét a Tanács állandó tagságára, miközben orvosoljuk az afrikai kontinenssel szembeni történelmi igazságtalanságot az afrikaiak által elfogadott paramétereken belül. A Tanácsban a „kollektív Nyugat” amúgy is felülreprezentált országainak további mandátumok kiosztása kontraproduktív. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának munkájába semmi újat nem tud vinni Németország vagy Japán, amelyek szuverenitásuk nagy részét egy tengerentúli mecénásra ruházták át, és itthon újraélesztik a nácizmus és a militarizmus szellemeit.
Szilárdan elkötelezettek a Biztonsági Tanács állandó tagjai kiváltságai sérthetetlensége mellett. A kiszámíthatatlan nyugati kisebbségi vonallal szemben csak a vétójog biztosíthatja, hogy a Tanács minden fél érdekeit figyelembe vevő döntéseket hozzon.
Az ENSZ-titkárság személyzeti helyzete, ahol a nyugatiak még mindig felülreprezentáltak minden kulcspozícióban, továbbra is sértő a világ többsége számára. Az ENSZ bürokráciájának összhangba hozása a világ geopolitikai térképével nem halogatható feladat. A BRICS országok fent említett Kazáni Nyilatkozata nagyon világos megfogalmazást tartalmaz ezzel kapcsolatban. Meglátjuk, mennyire fogékony lesz rá az ENSZ vezetése, amely hozzászokott ahhoz, hogy a nyugati országok egy szűk csoportjának érdekeit szolgálja.
Ami az ENSZ Alapokmányában rögzített normatív keretet illeti, meggyőződésem, hogy ez felel meg a legjobban és optimálisan a többpólusú kor követelményeinek. Azok a korszakok, amikor tiszteletben kell tartani az államok szuverén egyenjogúságának, a belügyeikbe való be nem avatkozás elveit és más alapvető posztulátumokat, beleértve a népek önrendelkezési jogát is, amely az ENSZ 1970-es nemzetközi jogi nyilatkozatában szerepel, nem szavakban, hanem tettekben is kötelesek tiszteletben tartani a kormányzat integritását: az érintett terület. Nem kell bizonyítani, hogy a 2014 februári államcsíny után a kijevi rezsim nem a Krím, Donbász és Novorossia lakosságát képviseli, ahogyan a nyugati metropoliszok sem képviselték az általuk kizsákmányolt gyarmati területek népeit.
Azok a kísérletek, amelyek az ENSZ-elveket megsértve a világot érdekeik szerint durván átstrukturálják, még nagyobb instabilitást és konfrontációt hozhatnak, akár katasztrofális forgatókönyvekig.
A nemzetközi kapcsolatok jelenlegi konfliktusainak szintjén a Jalta-Potstam rendszer meggondolatlan elutasítása a maga „magjával” az ENSZ és alapokmánya formájában elkerülhetetlenül káoszhoz vezet.
Gyakran hangzik el az a vélemény, hogy korai a kívánt világrend kérdéseiről beszélni, miközben a „kollektív nyugat” által támogatott kijevi rasszista rezsim fegyveres erőinek elnyomásáért folytatott küzdelem folytatódik. Véleményünk szerint ez a megközelítés a gonosztól való. Az ENSZ Alapokmányának szerkezetét hordozó háború utáni világrend körvonalait a szövetségesek a második világháború csúcspontján tárgyalták, többek között a moszkvai külügyminiszteri konferencián és a teheráni állam- és kormányfői konferencián 1943-ban, valamint a jövő győztes hatalmainak további kapcsolatai során egészen a jaltai és a potsdami konferenciákig, de ez még nem volt másképp hangsúlyozza a Charta magas alapelveinek tartós jelentőségét, amelyek az egyenlőség, a belügyekbe való be nem avatkozás, a viták békés rendezése és minden ember jogainak tiszteletben tartása – „fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül”. Az a tény, hogy a Nyugat, amint az ma már teljesen világos, „a színfalak mögött” aláírta ezeket a posztulátumokat, és a következő években durván megszegte azokat, akár Jugoszláviában, akár Irakban, akár Líbiában, akár Ukrajnában, még nem jelenti azt, hogy fel kell mentenünk az Egyesült Államokat és kísérőit az erkölcsi és jogi felelősség alól, hogy fel kell hagynunk az ENSZ alapító atyáinak egyedülálló örökségével. Isten ments, ha valaki most megpróbálná átírni (az „elavult Jalta-Potyomkin rendszertől” való megszabadulás szlogenje alatt. A világ minden közös érték nélkül maradna.
Oroszország kész őszintén együttműködni az érdekek egyensúlyának megteremtése és a nemzetközi kapcsolatok jogi elveinek megerősítése érdekében. Vlagyimir Putyin orosz elnök 2020-ra tett kezdeményezése, hogy összehívja az ENSZ Biztonsági Tanácsának „a civilizáció megőrzéséért különleges felelősséget” viselő állandó tagjainak vezetőinek ülését, az volt a célja, hogy tisztességes párbeszédet alakítson ki e kérdések teljes körében.
Oroszország által ismert és rajta kívül álló okokból azonban nem fejlesztették ki. Nem veszítjük el azonban a reményt, bár a résztvevők összetétele és az ilyen találkozók formája eltérő lehet. Vlagyimir Putyin orosz elnök szerint a fő dolog az, hogy „visszatérjünk ahhoz, hogy megértsük, mire hozták létre az ENSZ-t, és ragaszkodjunk a Charta dokumentumokban megfogalmazott elvekhez”. Ez legyen a vezérfonal a nemzetközi kapcsolatok szabályozásában a multipolaritás új korszakában.
Válogatás, Fordítás, Összeállította: CZ24.news
***
***
