(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
Holttestek a háztetőn
Vidéken levő kollégám felesége azt kérdezi tőlem, hallottam-e valamit arról, hogy mikor áll helyre a városok közötti telefonösszeköttetés? Próbálom megnyugtatni. Azt újságolja viszont, hogy a város centrumában már alig hallhatók lövöldözések, de a külső kerületek felől erősen ágyúznak.
Hirtelen azonban zokogásba tör ki. Azt mondja, hogy ha kinéz az ablakon kilencedik emeleti lakásából, szörnyűséges látvány tárul a szeme elé. A szemben levő ház tizedik emeletének erkélyein még ott hagyták, nyilván megfélemlítés céljából, a lelőtt ellenállók holttesteit. Itt nagyon szűk az utca, és jól lehet látni, hogy egyikük az erkély mellvédjére ráborulva merevedett halálba. Egy másik pedig begörbült testtartásban, félig kihajolva az utca fölé, lelógó karokkal maradt, úgy ahogyan a halálos találatok érték. Előre lógó haja még most is meg-meglobog a szélben, és előtűnik szétlőtt, alvadt vérrel borított arca. Barátom felesége hisztérikus sírórohamban beszéli el, hogy majd megőrül egyedül a lakásban. Még a folyosóra sem mer kimenni, mert előző nap, amikor a szomszéd házban még ellenálltak, a katonák itt is puskatussal végig verték az ajtókat, és minden lakót lakásuk nyitott ajtaja elé parancsoltak. A parancsnok magához vette a lakók névjegyzékét, és a házmesterrel együtt őrjáratai élén végigrazziázta a házat. A katonák mindenhová bementek, benéztek az ágyak alá, és a szekrényekbe is, hogy nem rejtőzködik-e ott ellenálló. Őt arról faggatták, hol a férje. De a házmester kisegítette szorongatott helyzetéből. Azt hazudta a katonáknak, hogy a férfi egy kisiparos és a Népi Egység elleni sztrájk szervezése ügyében ment a puccs előtti napokban vidékre.
A csatazaj a puccs második napján a gyárnegyedek felől hallatszik. A bombázó, gépágyúkkal tüzelő harci repülőgépek és a géppuskákkal pásztázó helikopterek a gyárnegyedek fölött keringenek. Felvonuló tankok robaja és ágyúk dörrenése hallatszik a távolból. Lakásunk környéke azonban olyan, mintha valamilyen kísértetváros utcáit láthatnám. Kihalt minden.
Közben a rádió hosszú listákat ismertet azokról a „legfőbb marxista vezetőkről”, akik „még mindig nem adták meg magukat”. Sok olyan latin-amerikai forradalmár nevét is beolvassák, aki Bolíviából, Uruguayból, Brazíliából és Kolumbiából menekült el, és akinek a Népi Egység kormánya eddig Chilében adott menedéket. A junta azt a benyomást akarja kelteni, mintha nem a chileiek állnának ellen, hanem csupán az „idegenek”, akiket jellegzetes fasiszta szóhasználattal a „nemzetközi marxizmus hazátlan ügynökeinek” titulálnak.
A junta helyzete azonban még nem olyan szilárd, mint amilyennek szeretné feltüntetni. Az elnöki palota eleste után például azok a szomszédaim, akik felhúzták házukra a chilei zászlót, az éjszakai nagy csatazaj hallatára csendben bevonják. A katonákon pedig hirtelen fehér karszalag jelenik meg. A hivatalos magyarázat szerint azért, mert az államosított textilgyárak, amelyek az egyenruhákat gyártották, a Népi Egység sok hívét katonaruhával látták el.
A gyárnegyedekből ideszűrődő csatazaj azt is jelzi, hogy az ellenálló csoportok zöme az éjszaka leple alatt kitört a városközpontból, és most az üzemekben folytatja az ellenállást. Csak a kijárási tilalom feloldása utáni napokban, a dolgozókkal való beszélgetések után rajzolódik ki hiteles kép arról: mi is történt ezen a napon.
Drámai tíz perc
B. E., az egyik államosított textilgyár munkása ezeket mondja:
— Kedden reggel hétkor álltam munkába. Nálunk a mintázóműhelyben a fuvarozósztrájk miatt már egy ideje akadozott a munka, hiszen hol a megmintázandó anyag hiányzott, hol pedig a szükséges festék. Ezen a keddi napon azonban örömmel láttunk munkához, egész hétre való nyersanyagot sikerült beszerezni. Háromnegyed kilenckor aztán a gyárvezető a termelési bizottság tagjaival együtt lélekszakadva rohant le a műhelybe:
„Azonnal leállni! Az éberségi bizottság tagjai foglalják el őrhelyeiket. A gyárkaput rögtön be kell zárni és eltorlaszolni! Katonai puccskísérlet kezdődött! Az önvédelmi osztagok fegyveresei haladéktalanul menjenek kijelölt helyeikre!”
— A gyárban mindössze tizenkét fegyveresünk volt — folytatta B. E. —, túlnyomórészt húsz és huszonöt év közöttiek. A szakszervezeti felhívás szerint jártunk el. Vártuk a további utasításokat. Amíg el nem némultak, a baloldali rádiók adásait hallgattuk. De hamarosan tanácstalanokká váltunk, mert telefonjainkat a junta kikapcsolta. Miután az elnöki palota elesett, egyesek hazamentek, mások viszont kiszámították, hogy — közlekedés híján — a kijárási tilalom kezdete előtt képtelenek hazaérni; ők bent maradtak. A puccs első napján a hadsereg egyetlen egysége sem jelent meg a gyár előtt. A második napon viszont már reggel fél kilenckor tankokkal fogtak körül és hangszórókon át felszólítottak bennünket, hogy tíz percen belül adjuk meg magunkat.
— Olyan tíz perc volt ez, amelyet soha életemben nem felejtek el — mondta, s arcán tükröződött is ez. — Nálunk sok lány és asszony dolgozik. Sokan közülük sírógörcsöt kaptak, amikor látták, hogy a tankágyúk lövésre készek, a katonák pedig csőre töltik fegyvereiket. Akik az üzemben valamilyen tisztséget viseltek, vagy a munkásmozgalom aktivistái voltak, azt mondták: akár megadjuk magunkat, akár nem, úgysem lesz kímélet. Még mindig jobb harcban meghalni, mint birka módjára eltűrni, hogy a kivégzőosztagok a falhoz állítsák az embereket.
— Döntenünk kellett — folytatta rövid szünet után a textilgyári munkás. — Végül is abban állapodtunk meg, hogy akinek amúgy sem jut fegyver, az feltartott kézzel kivonul. Tizenkét fegyveres munkatársunk vállalta, hogy ellenáll. Mi, fegyvertelenek, felemelt kézzel kivonultunk az üzemből. A gyárkerítés mellett három teljes órán át tarkónkon összekulcsolt kézzel, géppisztolyos katonák felügyelete alatt fölsorakoztattak bennünket, miközben odabent tizenkét társunk egyenlőtlen harcot vívott a túlerővel. Amikor aztán minden elcsendesedett, kezünket továbbra is tarkónkra kulcsolva, mindannyiunknak le kellett feküdnünk a földre. Az igazoltatást négy tagú katonai csoportok végezték. Egyikük géppisztolyt szegezett reánk, a másik kettő pedig ránk térdelve ökölcsapások és rúgások közepette végigkutatott bennünket, hogy nincs-e nálunk fegyver. A negyedik gyári igazolványunkból próbálta megállapítani, hogy egyszerű munkások vagyunk-e, vagy valamilyen tisztséget is betöltöttünk a népi hatalom éveiben. Ugyanilyen durván bántak a nőkkel is, trágár megjegyzésekkel fűszerezve a brutális igazoltatást. Aki gyanús volt, azt külön állították. Vagy hetven embert emeltek ki. Hogy mi lett velük, senki sem tudja. Minket az öltözőbe zártak és másnapig ott tartottak.
„Ki védi meg a vívmányainkat…?”
M. R. idős csavargyári munkás — aki hajdan, a fasiszta Gonzales Videla elnöksége idején megjárta a hírhedt sivatagi fegyenctelepeket — a puccs előtti napokról beszélt.
— Voltunk itt a gyárban jó néhányan, akik proletárszimatunkkal már augusztus közepén megéreztük a bajt. Mondtam a gyárvezető elvtársnak és a termelési bizottság tagjainak: ne bízzanak a hadseregben, hiszen olyan katonai rendszer megteremtésére szervezkednek, amilyen a braziloknál van.
— Az egyik komámnak van egy fia, aki hadihajón szolgál. Augusztus közepén két nap szabadságot kapott. Akkor elmondta az apjának, hogy néhány hadihajón voltak olyan tengerészek, akik megtudták, hogy parancsnokaik a törvényes kormány ellen akarnak lázadni és ezt a Népi Egység vezetőinek tudomására hozták. Megdühödött tisztjeik letartóztatták és rettenetesen megkínozták őket.
— Aztán nem tetszett nekem sok más dolog sem — folytatta. — A fiam nagyon jól teniszezik. Én ugyan nem értem meg soha ezt a sportot, hiszen én mint régi Colo-Colo (Santiago egyik legnépszerűbb labdarúgócsapata — A. I.) szurkoló öreg vagyok ahhoz, hogy más játékok szabályait tanulgassam. De azért sokszor vasárnap elmentem, hogy büszkélkedjek a fiam sikereivel, és hogy élvezzem: most a népi kormány alatt bemehetek olyan egykor exkluzív klubok területére, amelyeknek a kapuitól is annak idején, a régi rendszerben elkergettek. Az egyik vasárnap odalép mellém a volt cégvezető, akit az államosításkor elkergettünk az üzemből.
„No, öreg, nemsokára már a gyárban üdvözölhet.”
— Csak megdöbbenten bámultam rá, és néhány nap múlva magam is olvashattam már az újságban, hogy Allende elnök, ha a kereszténydemokratákkal való megegyezésnek a polgárháború elhárítására ez az ára, kész egy sor államosított üzemet visszaadni volt tulajdonosainak. És a mi gyárunk is szerepelt a felsorolásban.
„De hiszen ez behódolás a tőkéseknek! Ugye nem igaz, ugye csak az ellenség zavartkeltő hazugsága?” — kérdeztem másnap az elvtársakat.
„De bizony igaz ez, öreg — felelték. — Így kívánja ezt a forradalom érdeke. Azt hiszem, tudod, hogy két rossz közül a kisebbiket kell választani.”
„De hát mi lesz, ha visszajön ide a bennünket sanyargató tőkés igazgató és cégvezető? Hiszen akkor minden úgy lesz mint Frei és Alessandri idején!”
— Azt válaszolták, azért vagyunk itt, hogy ne így legyen. És miért van ennek az országnak népi kormánya, ha eltűrné, hogy bárhol ne adják meg a dolgozóknak, ami őket illeti? Különben is ez taktika. Bevallom, sokunknak nem tetszett ez az új irányvonal. Aztán amikor a kereszténydemokratáknak még ez is kevés volt, az egész dolog gyorsan feledésbe merült.
— Három nappal a puccs előtt azonban újra szenvedélyes viták robbantak ki közöttünk. Akkor történt, hogy éjszaka katonák rohamozták meg az üzemünket, és fegyverek után kutattak. Azt mondtam az elvtársaknak: még ez sem elegendő figyelmeztetés? Hát mire várunk voltaképpen? Csak hagyjuk a másik oldalt, hogy szervezkedjen ellenünk. Nem volna-e ideje, hogy bennünket, munkásokat is felfegyvereznének? Hiszen ki védi meg vívmányainkat, ha a hadsereg ellenünk fordul?
Fehér zászló a gyáron
Egy másik textilgyár munkásnője, S. A. asszony így mondja el a szeptember 11-i puccs után átélt eseményeket:
— Amikor a Magallanes rádió is elnémult, embereink között teljes volt a zűrzavar. A termelési bizottság azonnal gyűlést hívott össze a nagy tanácskozóterembe. A gyárvezető szólt hozzánk.
„Nem szabad pánikba esnünk. Van remény, hiszen az elnöki palota ellenáll, és mindenütt folyik a harc. A helyzet egyelőre még áttekinthetetlen. Maradjon tehát most még mindenki a gyárban, hiszen így szól a szakszervezeti felhívás államcsínykísérlet esetére.”
— Szavai azonban nagy hangzavarba fulladtak. Nálunk túlnyomórészt nők dolgoznak. Egyesek kisgyerekei a gyár bölcsődéjében és napközi otthonában voltak, és azonnal haza akartak velük menni. Mások szintén arra hivatkoztak, hogy a sokgyerekes anyáknak ilyenkor gyermekeik mellett a helyük, hiszen ki tudja, mi történhet még? Ekkor már sokan elmentek. Nem sokkal később azonban megjöttek helyettük az éberségi és védelmi bizottságoknak azok a tagjai, akik a délutáni és az éjszakai műszakban dolgoztak. A gyárakat meg kell szállni, így szólt az elnök utasítása, tehát úgy érezték, hogy itt a helyük. Ugyancsak bejött az üzembe a Népi Egység és a szakszervezet minden aktivistája. A junta rádiójának híreit hallgattuk, és futárok útján érintkeztünk a többi gyárral, mert telefonvonalainkat kikapcsolták. Amikor délben egy óra körül híre jött, hogy ég az elnöki palota, a hangulat különösen elkeseredetté vált. A gyár vezetőihez fordultunk:
„Mire várunk? Arra, hogy itt helyben kényelmesen letartóztathassanak valamennyiünket? Vagy talán azt hiszitek, hogyha a fasiszták bejönnek ide, nem állnak véres bosszút?”
„Nem adjuk mi sem olcsón az életünket. Ellenállunk!” — válaszolták határozottan.
„Igen, igen, de mivel? Talán ezzel a fél tucat pisztollyal a tankok ellen?”
— Az egyik régi dolgozónk azt ajánlotta, hogy jobb volna, ha mindazok, akik a Népi Egység idején tisztséget viseltek, megkímélnék életüket, elrejtőznének, és illegalitásból szerveznék az ellenállást a junta ellen!
— Szavazásra tették föl az ügyet. A többségi döntés alapján a vezetőknek távozniuk kellett. Amikor pedig a kijárási tilalom kezdetét délután három óráról este hatra helyezték át, mindenkit elküldtünk a gyárból, aki vagy haza, vagy valamelyik rokonához el tudott még jutni eddig az időpontig. Talán mintegy negyvenen maradtunk benn a gyárban. A kaput eltorlaszoltuk, mert attól féltünk, hogy lumpen elemek és rablók megpróbálnak majd fosztogatni a kijárási tilalom idején.
— Másnap reggel nagy lövöldözéssel kezdődött a nap — folytatta a munkásnő. — Hallottuk a tankok felvonulását és azt, hogy gyárról gyárra haladva mint kezdi meg támadását a katonaság. Egyetlen fegyver sem volt a gyárban, így tehát elhatároztuk, hogy ellenállás nélkül engedjük be a katonákat. A kapura, a kerítésre fehér zászlóként messziről is jól látható lepedőket tettünk ki, és az egyik műhely tetejére is egy fehér lepedőt erősítettünk, hogy a levegőből géppuskázó helikopterek is észlelhessék megadási szándékunkat. A gyárkaput sarkig kitártuk és valamennyien a nagy tanácskozóterembe vonultunk.
— Óriási volt a pánik, amikor a levegőben keringő két helikopter mégis lőni kezdte a gyárépületeket, és a gyárkapu felől is géppisztolysorozatok söpörtek végig. Valamennyien a padlóra vetettük magunkat. A lövöldözés körülbelül tíz percig tartott, majd hangszórókkal szólítottak fel bennünket, hogy mindenki feltartott kézzel jöjjön ki a gyárból.
— Sok nőtársam sírt a félelemtől, amikor meglátta a ránk irányuló géppisztolycsöveket, és rémülten kiáltozták:
„Mi csak egyszerű dolgozók vagyunk! Azért nem mentünk haza, mert messze lakunk!”
— Miközben a gyárépület átkutatása tartott, a parancsnok azt követelte tőlünk, hogy adjuk elő a fegyvereket, és álljanak ki közülünk azok, akik vezetők voltak a Népi Egység éveiben. Miután igazolványainkból látták, hogy valamennyien egyszerű munkások vagyunk, a férfiakat véresre pofozták és rugdosták, hogy kivallassák őket, hová tűntek vezetőink. Egy jó félóra múlva visszatereltek bennünket a tanácskozóterembe, és a parancsnok azt mondta, hogy addig túszként tartanak fogva, amíg el nem mondjuk, hogy hová dugtuk a gyárban a fegyvereket, és hol rejtőzködnek a termelési, éberségi, önvédelmi bizottságok tagjai, a szakszervezet titkárai. Közölte, hogy egy órai gondolkodási időt kapunk. Ha pedig ezután is netán makacskodnánk, minden órában egyet kiválasztanak közülünk, és azt kivégzőosztag elé állítják.
— Rettenetes órát éltünk át. Sokan csak sírtak. Mások pedig azt mondták, hogy ez a sors büntetése, amiért kitűztük a fehér zászlót. Talán mégiscsak jobb lett volna, ha ellenállunk, és ha másként ez nem lehetséges, vasrudakkal és ököllel rontunk a katonákra, semmint arra várni, hogy egyenként kivégezzenek bennünket.
— Az egy óra elteltével egy őrmester jött be, és a szövöde fiatal karbantartó lakatosára mutatott. Öt cipelték ki katonái. A himnuszt kezdte el énekelni, és mi valamennyien együtt énekeltünk vele. Öt perc múlva kintről géppisztolysorozat hallatszott. Egy további óra elteltével újra elvitték egyik társunkat.
— Közben már az egész környéken elcsendesedett a nagy lövöldözés, és a parancsnok ezzel jött vissza:
„Úgy döntöttünk, hogy megkíméljük életeteket. Mint a junta felhívásából is hallhattátok, mi nem vagyunk a munkások ellenségei. Aki nem vett részt a hároméves vörös uralomban, nem terheli emiatt semmilyen bűn, és ha ezután keményen, engedelmesen, tisztességesen dolgozik, annak nem lesz bántódása. Helyesen tettétek, hogy ellenállás nélkül adtátok át a gyárat. Lehet, hogy tényleg nem tudjátok, hová lettek fegyvereikkel együtt a vörös agitátorok. Holnap, ha majd vége lesz a kijárási tilalomnak, valamennyien hazamehettek. De figyeljétek a rádiót, s ha munkára szólítanak benneteket, azonnal jelentkeznetek kell.”
— Másnap délelőtt tízkor kellett elhagynunk a gyárat — fejezte be S. A. —, amelynek kapujához erős őrséget állítottak.
Készek meghalni is érte!
S. D. nyolcgyermekes családapa, a FENSA-gyár munkása. Ez az üzem különösen nehéz csaták után kerülhetett csak az államosított szektorba. A háztartási gépeket előállító egyik legnagyobb chilei gyárban a szakszervezeti bizottság már Alessandri idején is sokszor folyamodott a sztrájkharc fegyveréhez, és a tőkés tulajdonosok az ilyen akciókat nemegyszer tömeges elbocsátásokkal torolták meg. A kereszténydemokrata Frei elnök kormányzata idején az emberibb bérekért és a munkakörülményekért elszántan küzdő dolgozók megpróbálkoztak a gyár elfoglalásával is, hogy így csikarják ki a tőkésektől követeléseik teljesítését. Rohamrendőrök verték ki őket az üzemből, és a munkásakciót vezető régi szakmunkásokat nemcsak elbocsátással büntették, hanem még börtönbe is zárták a „magántulajdon elleni bűntettért”. A Népi Egység kormányzásának első hónapjaiban a FENSA-gyáriak egy ideig türelmesen várták, hogy náluk is bekövetkezzen a változás.
Jó ideig azt remélték, hogy a kormánynak a három szektorról szóló törvényjavaslata, amely a FENSA-gyár államosítását is előirányozta, megvalósul.
Amikor azonban a parlament ellenzéki többsége elzárta ez elől az alkotmányos utat, a FENSA-gyáriak türelme elfogyott. A tőkések megpróbáltak ugyanúgy viselkedni a munkásokkal, mint régen, mintha Chilének nem is népi kormánya lett volna. A korábban üldözött, bebörtönzött szakmunkásokat most sem akarták visszavenni. Amikor pedig a kormány olyan háztartásigép-gyártási programot írt elő, amellyel a dolgozóknak is elérhetővé kívánták tenni ezek megvásárlását, a gyártulajdonosai szabotálni kezdtek. Alacsony szintre szorították vissza a termelést, s így háztartási gépekben hiány keletkezett a belső piacon, a gyár termékeit fantasztikusan magas spekulációs árakon értékesíthették.
A felháborodott munkások elfoglalták a gyárat. Ezúttal a tőkések azonban már hiába hozattak a burzsoá bírói apparátussal végzéseket „a magántulajdon elleni bűntett miatt”, és kötelezték a dolgozókat az üzem haladéktalan kiürítésére, a Népi Egység kormánya nem volt hajlandó rendőri erőket adni ezek érvényesítéséhez. Tekintve továbbá, hogy a háztartási gépek fontos szükségleti cikkek, egy második világháborús, még érvényben levő szükségtörvény előírásait alkalmazta, amely úgy intézkedik, hogy ilyen esetben állami beavatkozással kell újra megindítani a termelést, és a gyárat el lehet kobozni a szabotáló tőkésektől. Így jelent meg először kormánybiztos a FENSA-gyárban, majd megalakult a termelési bizottság és az államosítottnak tekintett FENSA új üzemvezetősége. A korábban elbocsátott dolgozókat azonnal visszavették, a munkabéreket és a munkakörülményeket fokozatosan megjavították, és a dolgozók a termelési bizottság útján megtanulták, hogyan kell részt venniük a gyár vezetésében.
Ebben az üzemben, a dolgozókat — mint S. D. elmondja — úgy érte szeptember 11-e, hogy éppen egy új, olcsó hűtőszekrény kikísérletezését fejezték be az előző napokban, és másnapra volt kitűzve a sorozatgyártás megkezdése.
— Amikor a város felőli nagy lövöldözést hallottuk, és amikor a műhelyek tetejéről láttuk, mint szállnak fekete füstfelhők a Moneda felett, úgy éreztük, hogy egyszerre minden teljesen kilátástalanná vált. Amikor a junta rádiója újra meg újra arról beszélt, hogy a dolgozók lényegében megőrizhetik vívmányaikat, csak némán, elkeseredetten egymásra néztünk. Hiszen ha Frei idején véresre vertek, letartóztattak bennünket, csak azért, mert egy napon át megszálltuk a gyárat, vajon nem lesz-e rettenetes a fasiszták bosszúja e több mint kétesztendős, mint ők mondják — magántulajdon-bitorlásért?
— Már éjszaka döntöttünk. Így amikor másnap a katonák megérkeztek, és megkaptuk a tízperces ultimátumot a megadásra, mi, nagycsaládosok, azonnal föltartott kézzel kivonultunk a gyárból. Ezután a bent maradt gyermektelenek, akik az ellenállást választották, gyorsan bezárták és eltorlaszolták a kaput és elfoglalták őrhelyeiket. Akiknek közülük nem jutott puska, géppisztoly, azok vasdorongokkal, láncokra szerelt vasgolyókkal, és a műhelyekben sebtében készített gránátokkal védték a gyárat a benyomulóktól.
S. D. a rettenetes emlék hatása alatt most is elcsukló hangon mondja el, hogy kijövetele előtt, a harcot vállaló dolgozótársai néhány soros búcsúüzenetet adtak át neki, hozzátartozóiknak címezve. Arra kérték, mondja el mindenkinek: a chilei munkások vérük hullatásával, életük feláldozásával is készek bizonyítani, hogy a háromesztendős népi kormányzás eredményeit nem felejtik el, és azokat katonai puccsal nem lehet eltörölni, meg nem történtté tenni. Tudja meg a világ: a chilei dolgozók vértelen forradalmi folyamat megvalósításába kezdtek, de készek meghalni is azért, hogy a szocialista átalakítások ügye győzedelmeskedjen!
— A junta még reggel bejelentette — folytatta —, hogy akit fegyveres harcban fognak el, azt nem tekintik hadifogolynak, hanem olyan hazaárulónak, aki a hadiállapot körülményei közepette megszeg minden „belbiztonsági normát”, ezért a helyszínen falhoz állítják, minden bírói eljárás nélkül. A harcban elesettek mellé a gyárkapuk előtt, ahogy a fahasábokat teszik egymásra, úgy tornyozzák föl a kivégzetteket is, hogy aztán katonai teherautókra hajigálják és tömegsírokban temessék el őket.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!