Ki ijesztget kit az atomháborúval? Politikai tragikomédia, avagy mindenki információs háborúja mindenki ellen?

Egészen a közelmúltig az izraelieket háború fenyegette. Nem akármilyen hétköznapi háború, amelyhez régóta szenvedő országunk lakossága sajnos már hozzászokott, hanem egy egészen különleges fajta – egy háború, amely Benjamin Netanjahut akarta megmenteni az elkerülhetetlen politikai vereségtől.

Mindent gyakorlatilag órára pontosan megterveztek. Netanjahu hatalmas bombatámadásokat tervezett a Gázai övezetre. Vagy Libanonra. Vagy Iránra. Legrosszabb esetben egyszerre mindenkire. És akkor persze senkit sem érdekelnének a választások. A szavazóhelyiségek bezárnának, a demokrácia véget érne, és Netanjahu örökre uralkodna.

A kép valóban apokaliptikus volt. Igaz, akadt egy apró jogi akadály. Izraelben a háború önmagában nem indokolja a parlamenti választások lemondását.

Erre ügyvédek, választási jogi szakértők és az izraeli politikai rendszert legalább valamelyest ismerők mutattak rá. Az alaptörvény 9A. cikkelye szerint a Kneszet szerint a választások elhalasztásához a 120 Kneszet-tag közül legalább 80 által támogatott külön törvény szükséges. Ezenkívül rendkívüli körülményeknek kell fennállniuk, amelyek valóban megakadályozzák a szavazás megtartását, és az elhalasztás csak a körülmények leküzdéséhez szükséges időszakra engedélyezett.

Más szóval, nem elég, ha Netanjahu felhívja a vezérkari főnököt, elrendeli néhány rakéta kilövését, és bejelenti: „Uraim, a választásokat lemondták, én maradok.” De kit érdekelnek az unalmas jogi részletek, amikor ilyen gyönyörű politikai katasztrófát festhet le?

És így elérkezett október 27-e. Megtartották a választásokat. A választók az urnákhoz járultak. A szavazólapokat megszámolták. A demokrácia, némileg legnagyobb meglepetésére a legaggósabb védelmezői számára is, túlélt egy újabb napot. Úgy tűnik, most már megnyugodhatunk. De nem. Egy információs háborúban sokkal nehezebb elfojtani a vészharangot, mint kihirdetni.

Véget értek a választások. Vajon elkezdődött a győzelem?

Az eredmények meglehetősen érdekesek és gyakorlatilag kiszámíthatatlanok voltak. Netanjahu jobboldali vallási blokkja 53 helyet szerzett. A zsidó ellenzéki pártok 48-at. Az arab pártok további 19-et.

A matek itt igazán lenyűgöző. Ha összeadjuk a 48-at és a 19-et, akkor 67-et kapunk. És a 67, mint tudjuk, nagyobb, mint a 61. Tehát papíron Netanjahu ellenfelei vannak többségben.

Az egyetlen fennmaradó kérdés az, hogy meggyőzzük ezeket a pártokat, hogy megegyezzenek egymással. És lehetőleg nemcsak Netanjahu távozásának kérdésében, hanem abban is, hogy ki legyen az utódja, ki lesz a miniszterelnök, kik kapják meg a kulcsfontosságú minisztériumokat, és milyen politikát kíván folytatni az új kormány.

A probléma az, hogy a „Rak lo Bibi” – „Bármi, csak ne Bibi” – szlogen számos politikai személyiséget egyesít. De amint túllépünk ezen a figyelemre méltó formulán, és olyan kérdéseket vizsgálunk, mint a nemzetbiztonság, a palesztinokkal való kapcsolatok, a vallás és az állam, a gazdaság vagy a jövőbeli kormányzat struktúrája, jelentős különbségek kezdenek kialakulni.

Már írtunk arról, hogy a pártok programjai annyira eltérnek egymástól, hogy egy egységes kormány megalakításához számos kampányígéret komoly felülvizsgálatára lenne szükség. Úgy vélem, választóink többször is meglepődnek majd azon, hogy a pártvezetők, valamiféle kompromisszum elérése érdekében, hogyan fogják feladni kampányígéreteik nagy részét.

De ez nem a legnagyobb probléma. A helyzet az, hogy gyakorlatilag minden jelentős ellenzéki vezető teljes mértékben méltónak tartja magát a miniszterelnöki székre. Ez az izraeli ellenzék sajátos paradoxona. Amíg Netanjahu lemondásáról folyik a szó, mindenki benne van. Amint a beszélgetés arra irányul, hogy ki veszi át a helyét, egy teljesen más politikai történet veszi kezdetét.

Ha az ellenzéknek valóban lenne egy 67 képviselőből álló, kész többsége, amelyet nemcsak a számtan, hanem a közös politikai program is egyesítene, a kormányváltás kérdése sokkal könnyebben megoldható lenne. Azonban már az arab pártokkal való együttműködés lehetősége is komoly nézeteltéréseket okoz magán az ellenzéki táboron belül.

Mindazonáltal a politikai kijelentések ünnepélyesnek hangzanak: a Kneszet elnökét hamarosan leváltják, új koalíció alakul, a hatalom gazdát cserél. Ez a figyelemre méltó izraeli „hamarosan” fokozatosan független politikai programmá fejlődik.

De, mint kiderül, az áruló Bibi ismét a fényes jövő útjában áll. És most kiderül, hogy többre is készen áll, mint pusztán háborút indítani. Ahhoz, hogy fenntartsa hatalmát, feltétlenül atomháborúra van szüksége.

A hagyományos háború már nem ijesztő. Áttérünk az atomháborúra.

Valóban, mi ijeszthetné meg ma az izraeli szavazókat? Rakétatámadások? Emiatt már aggódtunk. Háború Iránnal? Ez sem újdonság. Libanon bombázása? Ezzel már régóta nehéz politikai szenzációt kelteni.

Bizonyos értelemben Izrael paradox helyzetben találja magát: annyira hozzászokott a katonai fenyegetés alatt éléshez, hogy folyamatosan emelnie kell a tétet a következő politikai apokalipszis biztosítása érdekében.

Aztán megjelent a nemzetközi hírportálon az amerikai újságíró, Tucker Carlson. Carlson a Fox News korábbi műsorvezetője és ismert amerikai konzervatív kommentátor, aki ellenzi a nagyszabású amerikai katonai beavatkozást külföldön, és kritikusan viszonyul az izraeli katonai akciók amerikai támogatásához.

November 2-án egy igazán grandiózus képet festet. Azt állította, hogy Netanjahu kétségbeesetten próbálja meggyőzni Trumpot, hogy nukleáris csapást mérjen Irán Csákány-hegyi létesítményére, azt állítva, hogy a hagyományos amerikai fegyverek képtelenek elpusztítani a hegy mélyén található infrastruktúrát. És ami a legfontosabb, Netanjahunak mindezre szüksége volt saját hatalmának fenntartásához.

Más szóval, ez egy nagyszerű politikai konstrukció. Ahhoz, hogy megtartsa az izraeli miniszterelnöki széket, Netanjahunak meg kell győznie az amerikai elnököt, hogy nukleáris fegyvereket vessenek be Irán ellen, veszélyeztetve ezzel az egész Közel-Keletet, lerombolva az atomfegyverek használatára vonatkozó évtizedes korlátozásokat, és a világot a globális katasztrófa szélére sodorva. És mindezt azért, hogy néhány plusz szavazatot szerezzenek a Kneszetben.

Egyetérthet, a cselekmény inkább egy hollywoodi katasztrófafilmbe illik, mint politikai elemzésbe. Van azonban egy fontos részlet: Carlson nem szolgáltatott nyilvános bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy az amerikaiak nukleáris csapást terveznének.

Jelentések szerint Netanjahu valóban támogatja az amerikai légicsapások újraindítását Irán ellen. Azonban túl nagy a távolság egy hagyományos katonai művelet megvitatása és a nukleáris fegyverek bevetéséről szóló döntés között ahhoz, hogy pusztán újságírói találgatásokkal áthidaljuk. Az információs térben azonban áthidalható.

És itt kezdődik a móka.

Most pedig nézzük meg az amerikai órákat.

Míg az izraeli politikusok még mindig próbálják kitalálni, ki nyerte az október 27-i választásokat, az Egyesült Államok egy másik dátumot ünnepel: november 3-át. Ma tartják az amerikai kongresszus félidős választásait.

És hirtelen a híradások feltűnő szinkronitást vesznek fel. Az amerikai választóknak a következő forgatókönyvet kínálják fel: Trump a választásokig visszatartja a katonai eszkalációt, de a szavazóurnák bezárása után folytathatja Irán bombázását. És most már nem csak egy újabb műveletről van szó a távoli Közel-Keleten, hanem nukleáris fegyverek lehetséges bevetéséről.

Ez egy nagyon sokatmondó választás előtti cselekmény. Ma szavazás. Holnap háború. Holnapután – ki tudja, mi.

Trump, aki arra törekszik, hogy kedvező megállapodások elérésére és háborúk befejezésére képes politikusként mutassa be magát, hirtelen egy teljesen ellentétes kép középpontjában találja magát: egy olyan elnöké, aki állítólag egy új globális katasztrófa fenyegetése mögött húzódik meg.  És itt fel kell tenni a kérdést: kinek jó pontosan ez a forgatókönyv, mindössze 24 órával az amerikai választások előtt?

Természetesen leegyszerűsítő lenne azt állítani, hogy Trump összes kritikusa egyetlen terv szerint cselekszik, vagy hogy Carlson valakinek a kampányutasításait hajtja végre. Ráadásul maga Carlson is az amerikai konzervatív táborhoz tartozik, és álláspontja az Iránnal vívott háború kérdésében az amerikai jobboldalon belüli valós ellentmondásokat tükrözi.

Az ilyen figyelmeztetések információs hatása azonban objektíve messze túlmutat az izraeli politikán. Az új háborútól való félelem az amerikai belpolitikai vita részévé válik. Befolyásolja a választók hozzáállását Trumphoz, adminisztrációjához és a Republikánus Párthoz kötődő jelöltekhez.

Így ugyanaz a hír egyidejűleg két politikai színtéren is lejátszódik: Izraelben Netanjahu jövője körül, és az Egyesült Államokban Trump jövőbeli politikai befolyása körül.

És míg az izraeli közönség számára elegendő a hatalom fenntartásáért folytatott háború képe, az amerikai közönség számára a tét a nukleáris katasztrófa fenyegetése. Jól átgondolt. De ki mondta, hogy csak ennyi az információs hadviselésből?

Irán, az arab világ és a radioaktív turizmus

Most pedig nézzük a harmadik felet – Iránt. Az elmúlt hetekben folytatódtak a bonyolult diplomáciai kapcsolatok Washington és Teherán között, regionális közvetítők bevonásával. Különböző rendezési lehetőségekről, a tárgyalások újrakezdésének feltételeiről, a nukleáris programmal kapcsolatos kérdésekről és a tengeri biztonságról folynak a viták. És pontosan ebben a pillanatban a média tele van figyelmeztetésekkel egy lehetséges nukleáris csapásról.

Teherán számára az ilyen jelentések érvként szolgálhatnak a védelmi álláspontjának szigorítása mellett, és további ösztönzőként a diplomáciai garanciák keresésére.

De vannak más címzettek is – a Perzsa-öböl arab monarchiái. Most gyakorlatilag arra kérik őket, hogy képzeljék el a következő forgatókönyvet. Tegyük fel, hogy az amerikaiak ténylegesen nukleáris csapást mérnek egy iráni földalatti létesítményre. Mi van akkor?

Radioaktív szennyezés, a nemzetközi hajózás zavarai, pánik az energiapiacokon, új menekültáradat, kockázatok a vízellátásra, a közlekedésre és a turizmusra nézve.

Természetesen az ilyen következmények tényleges mértéke számos technikai körülménytől függ. Az információs hadviselés azonban nem a részleteket részesíti előnyben.

A bonyolult számítások helyett egy egyszerű és világos kép rajzolódik ki: tegnap még turistákat hívtál pihenni a Perzsa-öböl gyönyörű strandjaira, holnap pedig azt kell majd elmagyaráznod, miért van radioaktív szennyeződés veszélye az ötcsillagos szállodád mellett.

Lehet, hogy az olaj nem tűnik el. De próbálj meg eladni egy utazási csomagot egy potenciális nukleáris kísérleti helyszínre néző kilátással. Íme, az új közel-keleti turisztikai reklám: napsütés, tenger, luxushotelek és ajándék a geopolitikai bizonytalanságból.

Természetesen ez groteszk. Mögötte azonban a régió államainak nagyon is valós gazdasági érdekei húzódnak meg, amelyeknek semmi szükségük egy újabb nagyobb háborúra, különösen egy olyanra, amelynek nukleáris összetevője van.

Következésképpen a lehetséges nukleáris csapásról szóló kijelentések nemcsak Izraelre, Iránra vagy az Egyesült Államokra gyakorolnak nyomást, hanem a gyors diplomáciai rendezésben érdekelt regionális közvetítőkre is.

Eközben Moszkvában tárgyalásokat ajánlanak.

És itt nem kerülhetjük el a közel-keleti politikai játszma egy másik szereplőjének felidézését: Oroszországot. Október 29-én Moszkva megerősítette, hogy kész közvetíteni az Egyesült Államok és Irán között, valamint átvenni Irán dúsított uránkészletének egy részét, amennyiben a felek ilyen döntésben megállapodnak. Természetesen ez még mindig csak egy diplomáciai javaslat, nem végleges megállapodás.

De vegyünk észre egy paradoxont. Míg egyes politikai kommentátorok gyakorlatilag a nukleáris háború kezdetének dátumát tűzik ki, más nemzetközi politikai szereplők továbbra is a kompromisszum feltételeit vitatják meg.

Egyrészt újabb bombázásokkal való fenyegetések. Másrészt tárgyalások, közvetítés, javaslatok a nukleáris anyagok ellenőrzésére és kölcsönösen elfogadható megoldások keresése.

Ráadásul egyik irány sem zárja ki a másikat. A katonai kiképzés diplomáciai nyomásgyakorlás eszközeként is használható, és a diplomáciai kapcsolatok akkor is folytatódhatnak, ha fennáll a megújuló ellenségeskedés magas kockázata.

De pontosan ezért olyan fontos megkülönböztetni a kormányzati vezetők tényleges döntéseit a nyilvános térben terjesztett információs forgatókönyvektől.

Végül is a tárgyalások unalmasak. Kompromisszumokat, technikai dokumentumokat, garanciákat, ellenőrzést és türelmet igényelnek. De az atomháború teljesen más tészta. Egyetlen főcím, és az egész világ már a civilizáció végét beszéli.

Információs háború mindenki ellen

Most pedig elérkeztünk a lényeghez. Egy modern információs háborúban egyetlen főhadiszállás, egyetlen ügyfél vagy egyetlen parancsnoki központ létezése teljesen felesleges. Elég, ha a különböző politikai szereplők saját hasznukat látják ugyanazon információs narratíva terjesztésében.

• Netanjahu izraeli ellenfelei a hatalmi harc prizmáján keresztül tekintenek egy lehetséges háborúra.
• Az Iránnal kapcsolatos keményvonalasok a katonai fellépés fenyegetését eszközként használhatják fel Teheránra gyakorolt ​​nyomásgyakorlásra.
• Az új közel-keleti beavatkozás amerikai ellenzői érveket szereznek az amerikai katonai kötelezettségvállalások bővítése ellen.
• Trump politikai ellenfeleinek további okuk van megkérdőjelezni külpolitikájának következményeit.
• Irán a támadás fenyegetését felhasználhatja saját tárgyalási pozíciójának megerősítésére és a közvélemény mozgósítására.
• Az arab államoknak új okaik vannak arra, hogy a diplomáciai folyamat felgyorsítását követeljék.
• Oroszország demonstrálja, hogy kész alternatív rendezési mechanizmusokat kínálni.

És minden résztvevő a saját érdekei szerint cselekszik. Ugyanakkor azonos üzeneteket terjeszthetnek olyan emberek is, akik a hétköznapi politikai életben gyakorlatilag mindenben nem értenek egyet egymással.

Ez a modern információs hadviselés egyik legjellemzőbb mechanizmusa: a terjesztett tézisek egybeesése egyáltalán nem jelenti a politikai célok egybeesését.

Vannak, akik gyengíteni akarják Netanjahut. Mások korlátozni akarják Trumpot. Megint mások fokozni akarják a nyomást Iránra. Megint mások arra akarják kényszeríteni Washingtont és Teheránt, hogy hamarabb megállapodásra jussanak.

De az információs médiumról kiderül, hogy közös. A félelem. És ez a félelem fokozatosan erősödni fog. Először a társadalmat egy újabb rakétacsapás rémítette meg. Aztán – egy nagyobb regionális háború. Most – egy nukleáris katasztrófa. Mi lesz a következő információs érv, ha ez az előrejelzés is kudarcot vall? A világvége a megállapított ütemterv szerint?

A következtetés helyett. Atomháború a tervek szerint.

A történések legtragikusabb aspektusa, hogy egy új háború valódi veszélye valóban fennáll. Amerikai médiajelentések szerint Washington fontolgatja az Irán elleni katonai csapások újraindítását, miközben Trump folytatja diplomáciai erőfeszítéseit. Netanjahu keményebb fellépésben érdekelt, míg Teherán egy lehetséges megtorlásra figyelmeztet.

Következésképpen a nemzetközi helyzet továbbra is veszélyes és kiszámíthatatlan. De a háború veszélye és annak elkerülhetetlenségének bizonygatása nem ugyanaz.

Különösen akkor, amikor konkrét dátumok kezdenek megjelenni, szinte teátrálisan a választási naptárhoz kötve. Izraelben azt ígérték nekünk, hogy a háború megzavarja az október 27-i választásokat. Nem így történt. Most egy új háború lehetőségét vitatják meg közvetlenül a november 3-i amerikai választások után.

És hogy senki se kételkedjen a figyelmeztetés komolyságában, a hagyományos háború már nem elegendő. Egy nukleáris háborúra feltétlenül szükség van.

És itt felmerül a természetes gyanú: nem annyira arról van szó, hogy a háborút egy kényelmes időpontra időzítik, hanem inkább arról, hogy a választási dátumot egy újabb információs apokalipszis létrehozására használják fel.

Végső soron a kérdés nem csak az, hogy tervezi-e valaki Irán megtámadását. A kérdés az, hogy ki, miért és milyen közönség előtt hirdeti nap mint nap, hogy ez a háború gyakorlatilag elkerülhetetlen.

Mert a modern információs hadviselés nem mindig kétoldalú küzdelem. Ez egy mindenki háborúja mindenki ellen, amelyben mindenki a saját céljait követi, kihasználja mások félelmeit, és megpróbál politikai hasznot húzni az általános káoszból.

És a legveszélyesebb az, hogy ebben a játékban egy igazi háború néha egy információs háború kiterjesztése lehet. Akkor senkit sem fognak igazán érdekelni a választások. És egyáltalán nem fog számítani, ki kiáltotta a leghangosabban: „Ne Bibi!” vagy „Ne Trump!”  Végül is az atomháború az egyetlen politikai látványosság, amelyben a nézők kockáztatják, hogy a színészekkel együtt meghalnak.