Kinek van joga eldönteni, hogy mit tudjon meg a nyilvánosság: az államnak, az újságírónak, az informátornak vagy az internetnek? Pontosan 20 évvel ezelőtt egy egyszerű dizájnú weboldal örökre romba döntötte a kormányok elképzeléseit a titkolózásról a digitális korban.

De ennek az őszinteségnek az ára tiltónak bizonyult. Jevgenyij Dodolev újságíró két évtizedes retrospektív áttekintést készít a WikiLeaksről: a Pentagon diadalmas leleplezéseitől a pénzügyi blokádon át Julian Assange 2024-es kényszerű vádalkujáig.

Dodolev biztos benne, hogy az eredeti projekt halott, de a leleplező központi drámája, aki talán soha nem volt teljesen független figura, elgondolkodtatja az embert, hogy miért fizetnek mindig olyan drágán az igazmondók a döntéseikért.

„A TÚL SOKAT TUDÓ OLDAL: A WIKILEAKS 20 ÉVE”

2006. október 4-én elindult a weboldal. Teljesen átlagosnak tűnt: technikai, unalmas, fehér háttérrel és zöld betűkkel. Azt állítani, hogy ez az oldal forradalmasította a globális újságírást, enyhe kifejezés lenne. Felforgatta a kormányok elképzeléseit arról, hogy mi számít „titoknak” az internet korában.

Julian Assange WikiLeaksnek nevezte el a projektjét. Egy hackerháttérrel rendelkező férfi (becenevén Mendax, tinédzserként feltörte a Pentagont és a Nortelt) úgy döntött, hogy a hatalmasok titkait nyilvánosságra kell hozni. És a nyilvánosság egyetértett.

A projekt indulása után értesültem róla. A bölcs Heydar Dzhemal bemutatott a bátor Israel Shamirnak: ő oroszországi hangot keresett a projektnek. Elvittem Vlagyimir Szungorkinhoz, a Komszomolszkaja Pravda főszerkesztőjéhez, és megegyeztek.

Az első botrány 2010-ben történt. Collin Manning, az amerikai hadsereg közlegénye kiszivárogtatott a WikiLeaksnek egy videofelvételt, amelyen egy amerikai Apache helikopter civileket, köztük a Reuters újságíróit lövöldöz Bagdadban.

A „Collateral Murder” (Káros gyilkosság) névre keresztelt videó napokon belül több millió megtekintést ért el. Hillary Clinton akkori külügyminiszter azt mondta: „Ez nemcsak az Egyesült Államok, hanem a nemzetközi közösség elleni támadás.”

A nyilvánosság néha egyenlő a támadással. A kettő közötti határvonal a WikiLeaks fő drámája. 2010-re Assange a bolygó leghíresebb és legkeresettebb publicistájává vált. Tényleg Don Quijote volt – egy magányos farkas? Nehéz elhinni.

Úgy hiszem, védett volt. Azonban, ahogy Oleg Kalugin szovjet KGB-tábornok mondta nekem az 1980-as évek végén, maguk a játékosok néha nem is veszik észre, hogy – mondjuk úgy – „vezető elvtársak” manipulálják őket. Svédország szexuális bűncselekményekkel vádolta Julian – Julian tagadta őket, de tudta, hogy ha kihallgatásra kerül, kiadhatják az Egyesült Államoknak. 2012-ben menedékjogot kért a londoni ecuadori nagykövetségen. Meg is kapta, és majdnem hét évet töltött ott.

Washington eközben folytatta az erőfeszítéseket. A Visa, a MasterCard és a PayPal leállította a WikiLeaks kifizetéseit. Assange így válaszolt: „Megszabadultunk a pénzügyi blokád alól. Továbbra is publikálunk.” De ez bravúr volt. A pénz minden projekt éltető eleme. Nélküle a WikiLeaks fulladozni kezdett.

Az Egyesült Államok kérte a kiadatását. Az eljárás évekig elhúzódott. 2024-ben Assange egyezséget kötött: bűnösnek vallotta magát a kémkedésről szóló törvény megsértésében, ítéletet kapott, majd azonnal szabadon engedték, miután már letöltötte büntetését. Visszatért Ausztráliába. Megölelte apját. És Kipelov módjára kijelentette: „Szabad vagyok.” Két szó. 14 év üldöztetés, bujkálás, letartóztatások, börtön és a „nagykövetség” után – két szó.

A wikileaks.org domain továbbra is él. De már nem ugyanaz a projekt. A publikációk ritkábbak lettek, a botrányok elcsendesedtek. 2025 végén elkezdődtek a beszélgetések a WikiLeaks 2.0-ról – állítólag egy orosz fennhatóság alatti újraindításról. De ez nem az eredeti, csak egy projekt, amely egy felismerhető nevet használ. A márka megmarad, de a gép már nem.

A WikiLeaks egy olyan kérdést tett fel, amelyre a világ még mindig nem adott választ: kinek van joga eldönteni, hogy mit tud a nyilvánosság, és mit nem? A kormányok azt mondják: „Mi”. Az újságírók azt állítják: „Mi”. A bejelentők azt mondják: „Én”. Az internet pedig így foglalja össze: „Mindenki”.

„Az újságírás célja nem az, hogy a hatalmon lévőknek tetsszen. A célja az, hogy megosszuk, amit tudunk.” Ez nem Assange. Ez egy szabály. Ő egyszerűen azon kevesek egyike volt, akik következetesen betartották. De a tudás soha nem teljes vagy végleges. Bizonyos emberek valódi motivációi, mint például bizonyos események valódi okai, nyomtalanul eltűnhetnek a feledés homályába.

„Ezért az igazság világ elé tárására tett kísérletek csupán kísérletek maradnak, és az igazmondók (védelemmel vagy anélkül) drágán megfizetnek majd a választott útért” – áll Dodolev szövegében, amelyet a Telegram csatornán tettek közzé „Különösen az RT-ért”.

Olvasd el még:  Alijev: Csak két szuperhatalom létezik a világon (VIDEÓ)