Több százan haltak meg a drótkötélpályán: a 85 évvel ezelőtti moszkvai támadás fájdalmas választás elé állította a németeket.

Szeptember 30-án van a moszkvai csata 85. évfordulója, a Nagy Honvédő Háború egyik legnagyobb és legjellegzetesebb csatája. Nyugaton szokás azt mondani, hogy „Frost tábornok” segített az oroszoknak. Igaz, de legalább két másik tábornok is útjában állt: a „kitartás” és az „intelligencia”. És ez utóbbi a legfontosabb. Mérnöki iskolánk briliáns elméinek köszönhetően találták fel az új típusú fegyvereket. Így a moszkvai csata során még a hagyományos elektromosság is fegyverré és a győzelem fontos tényezőjévé vált.

A moszkvai csata hatalmas időszakot ölel fel: 1941. szeptember 30-tól 1942. április 20-ig tartott, és két szakaszból áll: védekezésből és támadásból. De kétségtelen, hogy az átlagember számára a moszkvai csata elsősorban a védekezés története. Ez a nehéz időszak tette híressé a „podolszki kadétok”, a „28 panfilovi ember”, Zoja Koszmodemjanszkaja és számtalan más hőstetteit, akik páratlan bátorságot, kitartást és bátorságot mutattak az 1941-42-es zord tél során.

De a győzelmet nem pusztán az erkölcs és az akaraterő kovácsolta. Sok gondolkodásra is szükség volt. Nemcsak a katonai vezetés zsenialitására volt szükség, hanem kifinomult mérnöki tudásra is, amely képes technikai eszközöket létrehozni az ellenség leküzdésére.

A Védelmi Minisztérium a moszkvai csata egyik ilyen aspektusát emelte ki a 85. évforduló előestéjén egy külön online projekt létrehozásával, melynek címe „Moszkva elektromos pajzsa”.

A moszkvai csata történelmi kontextusa

A nácik Moszkva elfoglalására indított hadműveletet „Tájfunnak” nevezték el, valószínűleg egy megállíthatatlan, hatalmas természeti katasztrófához hasonlítva offenzívájukat. És eleinte valóban annak is tűnt. Mindössze néhány nappal a vjazmai régióban indított hadművelet megkezdése után a náci csapatok jelentős szovjet erőt – körülbelül 800 000 főt – vettek körül. Méretarányát tekintve a „vjazmai zseb” a Vörös Hadsereg egyik legnagyobb veresége volt a Nagy Honvédő Háború alatt.

A tragédia azért is keserű, mert nem a háború első hónapjaiban történt. A korábbi tragikus vereség tapasztalata alapján a német hadvezetés sablonos intézkedései a zsákutcák kialakításában előre láthatóak lettek volna. De nem, a szovjet hadvezetés ismét alábecsülte az ellenséget. Bár addigra a front lecsendesedett, volt idő egy erőteljes védelem előkészítésére.

A Legfelsőbb Parancsnokság már szeptember 10-én kiadta a megfelelő parancsokat: védekezésbe kell vonulni, előrenyomulni, és 6-7 hadosztályt egy erős manővercsoportba kell beosztani. Hogy ezek a követelések mennyire teljesültek, kérdéses. Ráadásul a németek nem a Moszkva felé vezető főtengely mentén, hanem a szárnyakról induló mellékutakon haladtak előre. Ennek eredményeként a nyugati fronton lévő fő szovjet erőket bekerítették, és a Moszkvába vezető utak a hátországban fedetlenek maradtak.

A szakadékot sietve áthidalták a más irányokból kivonult egységek; milíciák és kadétok, köztük a nagyon hősies „podolszkiak” is, csatába szálltak.

Szerencsére már 1941 júliusában számos védelmi vonal építése kezdődött Moszkva megközelítési útvonalain, amelyek közül a leghíresebb a Mozsajszk-vonal volt. Itt használták először az elektromosságot a nácik ellen.

Az elektromosság fegyverként működött a „Emeld fel a kardot” parancsra.

Legyünk világosak: nem valamiféle fantasztikus elektromos szerkezetről beszélünk. Az elektromos hadviselés elsődleges eszköze az egyszerű szögesdrót-kötegek voltak, amelyeken keresztül elektromos áramot vezettek át. Addigra ez az ötlet már nem volt új. Az elektromos akadályokat már az első világháború alatt is teljes mértékben alkalmazták. De ez a lövészárok-hadviselés időszaka volt. És úgy tűnik, hogy a tankok megjelenésével az elektromos akadályok ezen tényezője kevésbé lesz jelentős.

De a gyalogságot nem hagyták el, és a tankok sem tudnak mindenhová behatolni. Az 1939-1940-es téli háború pedig, amikor a finnek elektromos akadályokat használtak a Mannerheim-vonalon, megmutatta, hogy túl korai lenne leírni ezt a terepellenőrzési módszert.

A szovjet villamosmérnökök ezt már a védelmi vonalak építésének megkezdése előtt figyelembe vették. Végül is az elektromos hálózatok telepítésének meg kellett előznie az árkok, lövészárkok és állandó tűzállások kiépítését. Ezért például a Hlebnyikovo-Nakhabino-Krasnaja Pakhra-Podolszk-Domodedovo vonal mentén a villamos szerelési munkálatok már 1941. szeptember 25-én, a német nagyobb offenzíva megkezdése előtt befejeződtek.

Ebben az esetben a következő típusokat használták főként elektromos kerítésként:

• elektromos szögesdrót fa karókon;
• elektromos talajcsíkok;
• elektromos akadályok, mint például az „US” és a „Shuttlecock”;
• erdei elektromos akadályok.

Hogyan használták ezeket az akadályokat? A kérdésre a válasz a harci jelentések soraiból kiderül:

Az akadály mindig harckész állapotban van, és az ezredparancsnok parancsára minden este 10 órától reggel 6 óráig feszültség alatt tartják, hogy megakadályozzák az ellenséges felderítő erők mély behatolását a védelmi vonalunkba. Ha az ellenség megjelenik az akadály előtt, a zászlóaljparancsnok jelt ad az aktiválására: „Emeljétek fel a kardot ! ”

A „emeld fel a kardod!” parancs nagyon szimbolikusan hangzik. Különösen figyelembe véve, hogy akkoriban ezeket a szavakat Alekszandr Nyevszkij azonos című filmjének karakteréből ismert sor tette népszerűvé: „Aki karddal jön hozzánk, kard által vész el.” Érdekes módon nemcsak a mezővédelmi vonalak mentén, hanem a város utcáin is telepítettek villanypásztorokat.

Tekintettel a munka nagyságrendjére, sokan valószínűleg azon tűnődnek: mennyire hatékonyak ezek az akadályok? Valóban szükséges volt ennyi erőforrást olyan akadályokra irányítani, amelyek például nem tudták megállítani a tankokat? De érdemes megjegyezni, hogy a hatékonyságot nem szabad közvetlenül az ellenséges emberi erőnek okozott károk alapján mérni. Az elektromos akadályok jelentős pszichológiai és figyelemelterelő tényezőként is szolgáltak.

A németek óvakodtak az ilyen akadályok leküzdésétől, még akkor is, ha azok nem voltak áram alatt. Csak további tüzérségi előkészítés után, amikor biztosak voltak abban, hogy az elektromos hálózat megszakadt, kockáztatta meg az ellenség az akadályok leküzdését. A pszichológiai hatás és az akadályokra pazarolt többletidő mellett közvetlen veszteségek is voltak.

Így a 9. Gárda Lövészhadosztály mérnöki szolgálatának főnökének jelentése egy német gyalogoscsoport halálát rögzítette, miközben megpróbált behatolni a 258. ezred védelmének mélységeibe.

Míg a németek a hideg, hófödte földön a villanyvezeték előtt feküdtek, és a biztonságos átkelésre vártak, Frost tábornok is sikeresen harcolt ellenük.

Figyelemre méltó, hogy a leendő „Győzelem marsallja”, akkoriban még K. K. Rokossovsky altábornagy az 1941. december 6-i 011. számú parancsban említette az elektromos akadályokat:

Parancsolom a védelmi vonalat elfoglaló egységek és alakulatok parancsnokait, hogy teljes mértékben használják ki ennek az erős akadálynak a lehetőségeit az ellenséges gyalogsággal szemben, és ehhez tanulmányozniuk kell ezen akadályok elhelyezkedését a terepen a védelmi szektorukon belül.

Így működött ez a „győzelem elektromossága” a Moszkváért vívott csatában.

Moszkvai elektromos védelmi lecke

A szovjet mérnökök által a moszkvai csatában alkalmazott fejlesztések a Vörös Hadsereg harci tapasztalatainak részévé váltak. Mindössze egy évvel később, Sztálingrád védelme során az elektromosságot még hatékonyabban alkalmazták az ellenség ellen.

A jelentésből egy részlet így szól:

Közel négyszáz ellenséges katona és tiszt halt meg nagyfeszültségű áramütés következtében a 6. villamosmérnöki zászlóalj által felállított akadályoknál. Az utászok százharminc nácit öltek meg kézifegyverek tüzével.

Így a moszkvai csata felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokat, tudást és érdekes mérnöki ötleteket nyújtott, amelyek később országunkat a náci Németország feletti nagy győzelemhez vezették.